Love Angel- 76. fejezet

Love Angel- 76. fejezet
Randi V., Kiderül
(Emmaline)

Napokkal később a csengő élesen búgni kezdett. Elégedetlenül szusszantottam, majd kimásztam a meleg takaróm alól. Lebaktattam a lépcsőn, majd kinyitottam a bejárati ajtót. Robert állt ott, értetlenül nézett a pizsamás szerelésemre.
- Nem vetted fel a telefont.
De írtam sms-t –gondoltam magamban.
Kézjelekkel beinvesztáltam a házba, majd kihúztam neki egy széket az asztalnál, jelezve ezzel, hogy üljön le, én addig elfordultam tőle és a fiókban kezdtem kutatni.
- Hívtalak, rengetegszer. Egyszer nem voltál hajlandó arra, hogy felvedd azt a nyavalyás telefont. Csak arra voltál képes, hogy egy üzenetet dobj azzal a szöveggel, hogy ’nem tudok beszélni’? Több napon keresztül nem tudsz beszélni? Akkor mondanád inkább azt, hogy bocsánat, elegem van belőled, szállj le rólam. Elegem van abból, hogy mindent magadba fojtasz, semmit sem tudsz elmondani, nem vagy képes arra, hogy őszintén beszélj a gondjaidról. Ha ennyire nem vagy képes arra, hogy valakit megtűrj magad mellett, hogy elfogadd a segítséget, azt, hogy valaki mindig ott van neked, akkor miért folytatjuk mi ezt? Miért hülyítesz engem.
Hosszú csend állt be, csak az én matatásom adott egy kis zajt.
- Ráadásul hátat fordítasz most is, nem vagy hajlandó a szemembe nézni. Elegem van!
Kissé elégedetten egyenesedtem fel a kezemben egy jegyzettömbbel és egy tollal. Gyorsan kihajtottam, majd írni kezdtem, végül az orra alá nyomtam.
- Nincs hangom –olvasta fel- Nem hülyíteni akarlak, nem jókedvemből nyomtam ki a telefont, hanem mert hiába is vettem volna fel, nem tudtam volna beleszólni. Ugyanis megnémultam.
Visszavettem a jegyzettömböt, majd újra írni kezdtem.
„Mindennek ellenére örülök, hogy ez végre kitört belőled. Jó, hogy legalább elmondtad, ami bánt téged. Nem akarlak ellökni magamtól, örülök, hogy mellettem vagy.”
Elolvasta, majd bólintott egyet.
- Akkor mostantól én fogok beszélni, neked meg muszáj meghallgatnod, ugyanis nem tudsz közbeszólni –vigyorgott, majd felállt a székről és magához ölelt- De gyógyulj meg, bébi, mihamarabb. Mára viszont nagyon jó programot terveztem, szerintem imádni fogod. Úgyhogy irány fel és készülj össze.
A torkomra mutattam, majd megráztam a fejemet.
- Nem kell beszélned ma, ne aggódj. Menj, öltözz fel, de lehetőleg olyan ruhába, amit nem sajnálsz annyira.
Elmosolyodtam, majd megvontam a vállamat. Remélem nem vizes pólózni megyünk. Azt valahogy nem tudnám díjazni. Viszont felkészültem arra, hogy activitizni fogunk… a mutogatás már egész jól megy.

A külvárosba mentünk, egy egész elhagyatott helyre. Leparkolt az erdő szélén, kisegített a kocsiból, a karjára akasztott egy kosarat és vezetni kezdett a fák között.
- Küldetésem van –magyarázta- Beszéltem valakivel, aki mondott valamit, ezért csinálnod kell valamit…
Megforgattam a szemeimet. Miért nincs ilyenkor kéznél a jegyzettömböm, hogy válaszoljak valamit a hablatyolására? Ilyenkor –gondolom- élvezi a helyzetet, hogy nem tudok a szavába vágni… Nem baj, Robert! Örülj, ameddig lehet, mert amint meg tudok szólalni, mindent a fejedre zúdítok!
Végül egy tisztásra értünk. Virágok borították, ami azért valljuk be, itt nem túl gyakori. A fák takarásából sütött elő a nap, sugaraival arany sávokat húzva. Rég nem hallott csend lebegett köztünk. Robert is csak ácsorgott, csak velem ellentétben ő engem figyelt, nem pedig a környezetet.
- Köszönöm –tátogtam, majd lágyan megöleltem. Ő elégedetten mosolyodott el.
- Még nincs vége, Cicám.
Ekkor mutatta csak meg a festőállványt, a széket, és a festéshez egyéb, elengedhetetlen eszközöket.
- Az lesz a dolgod, hogy lefesd, ami eszedbe jut. Akár lefestheted az egész tájat, akár csak egy részletét, akár egy érzést erről. Én meg addig… leülök.
Bólintottam egyet, majd újra az ölelésébe bújtam és az arcára nyomtam egy csókot.
- Ha ez az ajkaimon cuppant volna, annak jobban örülnék –kacsintotta, én pedig elvörösödtem. Elvigyorodott, ellépett tőlem.
Végül addig rendezgette az állványomat, míg tökéletes helyre nem került, nekem csak leülnöm kellett.
- Nem zavar, ha gitározni fogok, ugye? Ne aggódj, énekelni nem fogok.
Felnevettem, majd beleegyezésem jeléül bólintottam egyet. Festeni kezdtem. Nem figyeltem az időt, csak a gitár lágy hangjára, valamint a kezemben tartott ecsetre koncentráltam. A vászonra kentem a színek gyönyörű összhangját, a Nap aranyozott fényét, az álmaimat… Csak azt vettem észre, hogy egy kevés fehér, festetlen hely sem maradt. Végeztem.
Felkeltem, megtöröltem a kezemet, megigazítottam a szoknyámat, majd odasétáltam Roberthez. Háttal ült nekem, továbbra is pengetett, nem igazán tűnt fel neki, hogy felé mozdultam. A hátára simítottam a tenyeremet, felnézett rám, de ujjai nem álltak meg. Elmosolyodott, tekintetét visszafordította a hangszerre. Leültem mellé, a vállának döntöttem a fejemet és lehunytam a szemeimet. Jó volt így ülni. Csak ülni, érezni, ahogy veszi a levegőt, ahogy zenét csikar ki a gitárból. Egyszerűen tökéletes volt.
Mielőtt indultunk volna, ücsörögtünk jó ideig egy kockás, piros pléden, gyümölcsöket és édességeket eszegettünk, Robert mesélt, én pedig egy-egy hozzászólást körmölgettem a füzetembe.

- Nem értem, hogy miért nem nézhetem meg –tekerte a fejét, majd elfordította a kormányt. Már hazafelé tartottunk, én rajta vigyorogtam. Hisztis volt, elégedetlen és követelőző. Hiába, én nem engedtem- nem láthatta a festményt. Úgyis azt mondta, hogy még célunk van vele, akkor viszont ráér pár óra múlva is megnéznie, nem? Noha nem tudtam, hogy mit tervez vele, izgatott voltam.
Egy művészeti iskola előtt álltunk meg. Nagyon jól tudtam, hogy itt milyen képzések folynak. Főleg képzőművészeti irányba fejlődött az iskola. Nem egy prospektusom volt otthon tőlük.
- Láttam egy papírt a parafa tábládra szúrva, az íróasztalod fölé. Egy nyári képzésről volt szó, ugyebár.
Ő mondta volna tovább, én viszont az ajkára tettem a mutatóujjamat. Elhallgatott. Előkaptam a jegyzetfüzetemet és gyorsan írni kezdtem. Elolvasta.
- Igen, egy hete lejárt a jelentkezés rá. Én viszont ismerem a tulaj fiát, nagyon jó haverom, így el tudtam intézni, hogy felvételizhess. Igazából a szobádból kicsempésztem a mappádat, ami dugig van rajzokkal, festményekkel, akármicsodákkal, itt van a kocsi csomagtartójában. Ne, ne is mondj semmit! Tedd le azt a tömböt. Emma, kérlek, édes. Ne rágj be rám, kérlek. Nézz rám, jó? A saját érdekedben tettem mindezt, mert tudom, hogy milyen tehetséges vagy.
Könnyes szemmel néztem vissza rá. Megráztam a fejemet, majd mégis írni kezdtem:
„Kicsit sem vagyok tehetséges, Robert. Lehet, hogy te azt hiszed, mert nem tudod, milyen az igazi tehetség, és lehet, hogy egy kicsit elfogult is vagy. Ők nem azok, ők profik, tudják, hogy kiből lehet még többet kihozni. Elhiheted, hogy belőlem nem. A középiskolai tanárom tudod, hogy mit mondott? Pont aznap történt, amikor előtted estem el, és kiborult a tolltartóm. Arról az óráról siettem ki, a többiek akkor is rajtam röhögtek, az egyikük lábában botlottam el. Azt mondta a Tanárúr, hogy többet ilyen szennyet ne merjek a szeme elé hozni, végül egyszerűen eltépte a festményemet. Több órát dolgoztam azon az egy, A3as papíron, hogy olyan legyen, mint amilyennek lennie kellett. Megalázott mindenki előtt, a földbe tiport, majd elhordott mindennek. Ezután bármelyik művemet vittem be, csak rosszat tudott rá mondani. Kettes lettem rajzból, csak a művészet-történetből kapott jegyeim miatt kaptam meg a kettest… Ne lepődj meg, ha ezután nem mutatnám meg senkinek, ami kikerül a kezeim közül.”
- Bébi –suttogta, majd inkább magához húzott. Áthajoltam a sebváltón és a nyakába fúrtam az arcomat. A könnyem a kulcscsontjára cseppent, ő pedig még erősebben szorított magához. Végül eltolt magától, majd egy határozott mozdulattal kitépte a lapot a jegyzettömbből és összegyűrte, ezzel kifejezve a véleményét.

Az igazgató irodája előtt ücsörögtünk. Robert a kezemet fogta, én az ujjait szorongattam. Régen izgultam ennyire, mint most. A gyomrom egy kis csomóba tömörödött, és ebben a formában liftezett fel és alá.
A mappámat már beadtuk, ahogy a ma készült festményt is. Már vagy fél órája itt ücsörögtünk, ketten, és megszólalni sem tudtunk. Minden kis neszre felugrottam, az ajtót bámultam.
- Nyugodj már meg, bébi –tekerte a fejér Rob- Már nem érzem az ujjaimat.
Megilletődötten kaptam el a kezemet, ő pedig elvigyorodott, majd a kezemért nyúlt.
- Nem ezért mondtam. Szeretem a kezedet babrálni, mert olyan pici, puha ujjaid vannak. De azt már kevésbé tudom értékelni, ha elszorítod a vérkeringésemet. Nyugodj meg, bébi, kérlek.
Vettem egy nagy levegőt, ő pedig mosolyogva bólogatott. Már épp kezdett kiengedni a csomó a gyomrom helyén, mikor nyílt az ajtó. Már talpon is voltam.
Mr. Robinson, nagy híre, neves iskolája és elképesztő tehetsége mellé egy jóképű arcot is birtokolt. Csak a harmincas éveiben járt, jó kedélyű volt, csupa mosoly. Az arcszerkezete hasonlított a Szerelmünk lapjaiban ismert Noahra, azzal a különbséggel, hogy szemei csokoládébarnán csillogtak, valamint hullámos, barna haja leért az álláig. Hogy közelebb kerüljön a diákjaihoz, Marc-nak szólíttatta magát, és már most megkért engem is, hogy tegezzem.
Hirtelen mozdulatomat látva vigyor jelent meg az ajkain, majd tekerni kezdte az ajtót. Viccesnek találta az izgatottságomat.
- Emma, kérlek –tárta ki előttem az ajtót, én pedig felé léptem, majd megfagytam a mozdulatomban. Robert felé nyújtottam a kezemet és könyörgőn néztem rá- Rob, te is nyugodtan gyere be, ha Emmának ekkora szüksége van rád.
- Nincs hangja, valószínűleg ezért ragaszkodik ennyire hozzám –vigyorgott, majd ő is bejött velem.
Leültünk az asztalhoz, Marc velünk szemben. Azonnal belekezdett a mondanivalóiba.
- Kiválasztottam pár rajzot, ha nem probléma. Nem szeretnék az összeset végigkommentálni. Nos, az első… Ez ugyebár egy szénrajz. Nagyon megfogott benne, hogy nem egy csendéletet ábrázoltál, tele gyümölcsökkel, zöldségekkel, vázákkal és egyéb, mindennapi tárgyakkal, ahogy mások is tették. Elbűvölő, varázslatos, hogy egy női arcot ábrázoltál, ennyire kitoltad a papír jobb szélére, és a haja egy részét az arcába húztad, mintha a szél odafújta volna. A nagy kontraszt, amit a fekete haj és a hófehér bőr között van, nagyon eltaláltad. Ezen kívül szerintem mindenkinek megakad a pillantása az ábrázolt hölgy szemein. Olyan érzelmeket ábrázoltál bele és mindezt olyan precízen tetted, hogy elállt a lélegzetem.
- Szerintem is szép –suttogta Robert, majd elmozdította az asztallapra fektetett művemet.
- Következőnek egy grafitot választottam ki. Tetszik, ahogy ezt az testvérpárt ábrázoltad, kézenfogva, egymás mellett ülve. A rajz bal sarkába a két kisgyermeket, mögéjük egy nagyméretű tükröt, amiben ugyebár háttal ábrázoltad a fiatalabb lányt és az idősebb fiút. A tükörben látszik, hogy egy hölgy áll előttük, aki anyai szeretettel néz le rájuk és a fejükre simítja a tenyerét. Jó pár percig kellett néznem ezt az összetett művet. Hosszú bámulás után lettem csak figyelmes a háttérben a képekre, amik a még a teljes családot ábrázolják, valamint az anya nagyméretű portréjára is. A két kisgyermek elveszítette az Édesanyját, de te felhívtad a figyelmünket arra, hogy a lelke, a szelleme örökké velük lesz és vigyázni fog rájuk.
Bólintottam egyet, és reméltem, hogy nem sírom el magamat. Most jól jött a némaságom, így legalább volt okom arra, hogy ne szólaljak meg. Amúgy sem tudtam volna…
- Mi ihletett meg? Egy feladat volt ez az iskolában?
„Ez történt velem és a bátyámmal.” –írtam, majd elé nyomtam a papírt. Összeráncolta a szemöldökét és bólintott egyet.
- A színes rajzok közül nem tudok egyet sem kiemelni, mind gyönyörű. Noha az árnyékoláson még javítanod kellene, mert ez a festészetben még nem igazán megy, ahogy elnézem. A színeket noha szépen ábrázolod, de még élesíteni kellene a technikádon. Ezen kívül a fotorealisztikus ábrázolás sem az erősséged, de ezen tudunk javítani. Ceruzákkal, széndarabokkal jobban tudsz érzelmet kifejezni, ábrázolni… Ezt hittem az utolsó művedig. Igaz, ez még nem száradt meg teljesen, Robert mondta, hogy csak most festetted meg, pár órája. Nos…
Ezt a festményt most nem az asztalra tette, hanem a mellette lévő állványra.
- Tökéletes. Erre nincs más szó. Noha nem tudom, hogy hol találtatok ti ilyenkor egy ilyen virágos, világos, Napfényben dús helyet, de te, Emma, tökéletesen megragadtad ennek a varázsát. A virágok élesek, a fák sugallják azt a rejtélyességet, amelyet te hozzájuk kívántál fűzni. Középen pedig ott van a két alak. Robert félig oldalas, kissé kitekert testtartású alakja teljesen felismerhető. Gitárt penget, mosolyog, lehunyja a szemeit, hagyja, ahogy a napfény az arcát cirógassa. A Napfényben pedig ott vagy te. A te halvány, áttetsző, sárgás alakod áll mellette, a kezedet az arcára simítod, rámosolyogsz, hagyod, hogy a fényedben tündököljön. Varázslatos… nincs rá más szó.
Robra néztem. Elnémulva, pislogás nélkül bámulta a szövetre felfestett képet, az arca meglepettségről árulkodott, végül ajkait mosolyra húzta.
- Kérdésem a következő –szólt Marc, én pedig újra rákaptam a pillantásomat- Miért nem adtad be a jelentkezésedet idejében?
Megvontam a vállamat, majd keserűen elhúztam a számat.
- Oh. Ezt Emma írta, akkor már megmutatom –mondta Robert, majd előhúzta azt a papírt a zsebéből, amit még az autóban szabott ki a füzetemből. Marc átvette tőle és olvasni kezdte.
- Értem –válaszolta, majd a papírt összegyűrte és a kukába hajította- Ez egy nagy hülyeség, már bocsáss meg. Igazán elbeszélgetnék azzal a tanárral, aki így elvette az önbizalmadat, a tehetségedbe vetett hitedet. Ez mind egy nagy ökörség. Igenis tehetséges vagy, csak foglalkoznod kellene az adottságoddal, tovább kellene képezned magad. Én ezeket a műveket, amiket kiválasztottam, magamnál tartom. A friss festményedet visszaadom, nem egy fotót készítettem róla. Úgy vélem, ez legyen nektek örök emlék, legyen a tiétek. Viszont az első órán, akár bekerülsz a nyári iskolába, akár nem, szeretném, ha ezzel a művel együtt megjelennél.
- Bekerül a jelentkezők listájába?
- Igen, Robert –mosolyogta Marc- Most menjetek, romantikázzatok, éljetek, ne rám fecséreljétek a szabadidőtöket! Emma, te pedig adj ki a kezeid közül még sok ilyen varázslatot.

***

(Renesmee)

Már az is gyanút váltott ki belőlem, hogy mindenki itthon van. Azt is különösen érdekesnek találtam, hogy a család minden tagja a nappaliban ücsörög, az pedig, hogy jelenlétemre mindenki torkán akadt a szó, rémisztő volt. Ebből igazából már gondolhattam volna, hogy óriási problémával találom szemben magamat.
- Mi történt? –kérdeztem a köszönés után, de senki sem szólalt meg- Hahó, valaki?!
Alice felpattant. Mérgesen vágtatott elém, majd összeszűkítette a szemeit.
- Hogy merészeltél kihagyni az esküvődből? Hozzámentél ahhoz a kutyához és én nem szervezhettem meg? Egyáltalán mi az, hogy hozzámész? Renesmee Carlie Cullen, azonnal magyarázatot várok!

Love Angel- 75. fejezet

Love Angel- 75. fejezet
Randi IV.
(Emmaline)

Utolsó órámról csengettek ki, ráérősen pakolásztam össze. Az osztálytársaim többsége már ki is rohant a teremből, a fiúk hangját már az udvarról hallottam, a lányok unalmas bandája pedig a hátsó padoknál kacagott. Idegesített.
Robert nézett be a terembe, végigfuttatta a szemét rajtunk, majd kifordult a teremből. Pár másodpercre rá egy vigyorral az arcán jött be hozzám, és a tarkójára simította a kezét.
- Nem esett le, hogy itt vagy –mondta, majd egy puszit nyomott az arcomra.
- Köszönöm szépen, hogy ennyire jelentéktelennek titulálsz. Ez nagyon jól esik –mondtam sértődöttséget tettetve, ő pedig természetesen azonnal elhitte.
- Ugyan, bébi, te is tudod, hogy ez nem így van –forgatta a szemeit- Kérlek, ne haragudj.
- Nem haragszok –mosolyogtam- Menjünk, már idegesít ez a hely.
- Nocsak, ezt is megértük?!
- Piszkálódj csak –vigyorogtam rá- Én legalább nem bukok meg semmiből.
- Én sem! –tiltakozott nevetve, majd terebélyes vigyora sejtelmes mosollyá formálódott- Viszont te nem tudod, hogy hová viszlek.
- Tegnap megmondtad –forgattam a szemeimet- Tudod, vacsoráztunk, az volt a harmadik randi, egész este történeteket meséltél, én nevettem, és kibökted, hogy ma hozzád megyünk. Randi négy. Nem felejtek, nyomikám.
- Hogy hívtál, bébi?
- Szerintem tökéletesen hallottad –válaszoltam, ő pedig belecsípett az oldalamba- Hé!
- Fájt?
- Nem –tekertem a fejemet, majd gyorsan hozzátettem- De nem kell megismételni.

Két óra múlva már a konyhájukban próbáltam összeütni valami étel-félét. Előtte hazamentem összeszedni pár cuccot, ugyanis a tervek szerint estétől hajnalig tartó film-maraton lesz terítéken.
- A szüleid mit szeretnek? Olyasmit kéne csinálnunk, amit szeretnek.
- Nem jönnek haza. Csak holnap este –válaszolta komoran- Tegnap hagytak egy üzenetet, hogy elmennek. Ma reggel elvittem a Húgomat oviba, délután az egyik barátnőjénél van, ott is alszik. Holnap délután megyek csak érte.
- Hogy hívják?
- Kit?
- Hát a Húgodat –forgattam a szemeimet, mire elvigyorodott.
- Elisabeth. Lizy. Ő a mindenem.
- Megértem –mosolyogtam- Én is megtennék bármit a Bátyámért…
- Nem mondom, hogy a két helyzet teljesen más, de azért ismerd be, hogy van különbség a kettő között.
- Beismerem, nem merek tiltakozni veled.
- Félős vagy, cica –vágott vissza, majd a derekamra simította a kezét- Na, taníts meg zöldségeket vágni.
- Béna vagy, cica –válaszoltam, jól megnyomva az utolsó szót. Nagyra tágult szemekkel bámult rám, majd terebélyes mosoly terült el az arcán.
Már megebédeltünk, a mosogatóban halmokban álltak a mosogatnivalók, mi mégis lehuppantunk inkább a tv elé.
- Mit nézünk, cica? –kérdezte, majd kutakodni kezdett a tv alatt.
Előszedett több stóc filmet, majd nézegetni kezdte a borítókat.
- Szolgálhatok… Horrorral. Csak azzal. Nem nézek nyálas baromságokat. Legalább is most nem.
- Tökéletes –mondtam válaszul, majd felkaptam az egyik párnát és szorongatni kezdtem- De a nagy részét nem fogom látni, ugyanis a fejemet ebbe fogom fúrni.
- Nem, cica. A mellkasom jobban fog szuperálni, mint az a párna, hidd el nekem –kacsintotta, én pedig éreztem, ahogy a vér az arcomba kúszik. Ő pedig folytatta tovább.
- Vagy esetleg fel tudom ajánlani más testrészeimet is… más testrészeim szolgálatát…  Ha érted, hogy mire célzok, bébi.
A mondandóját megspékelte egy kacsintással is, majd megnyalta az ajkát.
- Neked minden célod az, hogy teljesen zavarba hozz? Mert az eddig is tökéletesen ment, nem kell ennyit gyakorolnod és próbálgatni a határaidat.
- Nem próbálgatom őket. Tökéletesen tisztában vagyok velük.
Végül lehuppant mellém, majd közelebb húzott magához. Én csak megtekertem a fejemet, de végül a mellkasának döntöttem a fejemet. Elégedetten sóhajtott fel majd belecsókolt a hajamba. Elindította a filmet, majd megnyugtatóan simította a karomra a kezét.
Próbáltam a filmre koncentrálni. Tényleg, komolyan megpróbáltam. De nem igazán jött össze, ugyanis Robert közelsége túlságosan is elbódított. A férfias, kesernyés illata az orromba kúszott, simogató karjaitól bizsergett a bőröm. A horrorfilm ilyen közegben kicsit sem volt olyan ijesztő, mint bármelyikor máskor. Noha a legtöbb résztől így is megriadtam, de Rob ilyenkor azonnal elűzte a félelmeimet.
Eldöntöttem: Csak vele nézek ezentúl ilyesmiket.
Hajnal-tájt, a harmadik filmünknél már hiába próbáltam nyitva tartani a szemeimet. Tudtam, hogy rövidesen eluralkodik felettem az álmosság. Így inkább Rob mellkasának döntöttem a fejemet és lecsuktam a szemeimet.

Másnap nem a Nap sugarai keltettek, ahogy azt reméltem. A telefon hangosan csörgött az éjjeliszekrényen, nekem pedig ki kellett kászálódnom az ágyból, hogy érte induljak. Odasunnyogtam érte, felkaptam az éjjeliszekrényről, megnéztem, hogy ki képes ilyen korán hívást kezdeményezni. Noha az ’ilyen kora’ az már tíz óra tizenkettő percet jelentett, mégis fájt a szívem, hogy ilyen kegyetlen módon kellett felkelteni.
Anyu.
Ő hív? Bámultam még pár másodpercig a képernyőt, majd leesett a tantusz.
- Robert! –mondtam, majd leültem az ágy szélére és fel próbáltam kelteni a srácot- Telefonod van. Hahó!
- Ébren vagyok –motyogta, majd kikapta a kezemből a készüléket és beleszólt dörmögős, reggeli mély hangján.
Szóval nála aludtam. A ruháim összehajtogatva hevertek az egyik széken és az ő kedvenc pólója volt rajtam. Jól funkcionált pizsamának. Nem tudtam, hogy hogyan kerültem az ágyába, azt meg főleg nem, hogy miért aludtunk összebújva. Rejtély.
- Értem. Indulok.
Ezt a két szót mondta összesen, majd lehajította maga mellé a telefont. Felpattant az ágyról és a szekrényéhez iramodott, ahonnan ruhákat kapott elő.
- Anya volt az.
- Azt láttam.
- Lizy beteg lett. Felhívta Anyut Elisabeth barátnőjének az anyukája, hogy menjen érte, mert nagyon rosszul van. Viszont anya természetesen sosem ér rá arra, hogy a gyerekeire figyeljen. Így most elmegyek érte.
- Összekapom magam és én is megyek –vágtam rá, majd már kaptam is le magamról a pólót.
- Ha nem kellene sietnem, most kihasználnám ezt a helyzetet –mondta a szemeivel engem vizslatva- Ne gyere. Inkább készülj össze itthon. Teát főzni, leágyazni neki, meg ilyesmi… Nem tudok mást kitalálni.
- Biztosan ne menjek?
- Száz százalék, cica –mosolyogta, majd magára kapta a pólóját, végül egy csókot nyomott az ajkamra –Sietek vissza. Te addig… nem tudom. Találd fel magad.

Így tettem tehát- elfoglaltam magamat. Leágyaztam Elisabeth szobájában, rendbe tettem Rob birodalmát, teát főztem, egy tálcára pedig ételeket kezdtem el pakolni.
Nyílt a bejárati ajtó, Robert előtt pedig egy megszeppent, vöröslő arcú kislány lépett be. Rob kezében a lány rózsaszín hátitáskája himbálózott, a kislány kabátja pedig már a földön hevert.
- Kérlek, legközelebb a fogasra akaszd –szólt rá húgára, majd kedvesen rámosolygott és a helyére tette a kabátot.
- Nem érem el –válaszolta Elisabeth, Rob pedig megsimogatta a buksiját.
- Igazad van. Igazi zseni vagy, Lizym.
Ez után jött a bemutatkozás. Leguggoltam a kislányhoz, aki egy apró mosollyal hadarta el a nevét, majd még kezet is nyújtott. Oda és vissza voltam.
- Én tanítottam –tátogta a háttérben Robert, én pedig elnevettem magamat, majd Elisabeth homlokára simítottam a kezemet.
- Le kellene feküdnöd, Hercegnő –javasoltam- Megy fel a lázad.
- Nem érzem jól magam –motyogta lekonyuló szájjal.
- Majd adok egy kis orvosságot, alszol egyet és jobban is leszel –mosolyogtam- Robert pedig most felkap és felvisz a szobádba. Jó lesz így?
Bólintott egyet, aztán a bátyja felé kezdett el nyújtózkodni. Aranyos volt.
Felvittem utánuk a tálcát, letettem Elisabeth ágya mellé. Ő már a paplan alatt feküdt, Rob a homlokát simogatta.
- Szeretem Robyt –nézett rám a kicsi lány- Vigyázz rá. Nem akarom, hogy megint rosszul legyen. Azt mondta, hogy nem akarja, hogy a itt kalapács legyen.
Közben pici kezecskéjét a szíve fölé helyezte. Rob szeretetteljesen rámosolygott a Húgára.
- Hogy a szívemnek kalapáccsal essenek neki –javította ki Robert zavartan- Összetörjék.
- Nem szeretném, hogy megint az legyen. Vigyázni kell rá.
- Vigyázni fogok rá, kicsim –mosolyogtam, majd leültem az ágya szélére- Megígérem neked, rendben?
- De biztosan? –kérdezett vissza- Ha nem, akkor ne ígérd meg. Mert az ígéretet be kell tartani. Kötelező.
Robertre néztem, aki meleg szemeivel bámult bele az enyémekbe. Halványan elmosolyodott, le sem vette rólam a szemét.
- Ígérem, Elisabeth, ígérem –néztem végül le rá- Vigyázni fogok a bátyád szívére. Most viszont aludnod kell, utána sokkal jobban leszel.
Bólintott egyet, majd lejjebb csúszott az ágyban. Felálltam az ágyról és az ajtó felé indultam. Rob továbbra is a húga mellett maradt, a homlokát simogatta. Az ajtóból még egyszer visszanéztem rájuk, a lelkem megtelt szeretettel, majd becsuktam magam mögött az ajtót.

Love Angel- 74. fejezet

Love Angel- 74. fejezet
Gyűrű, döbbenet, Randi II.

(Izbel)

A hétfő reggeli forgatag ismét eléggé kiakasztóan hatott rám. Damien az anyósülésen ücsörgött és –természetesen- rajtam nevetett.
- Mi a fenének siet mindenki annyira a suliba? –dühöngtem- Érjenek már rá! Fölösleges ennyire őrülten vezetni!
- Nyugi, bébi –vigyorgott rám- Te is odaérsz.
- De én tényleg sietek! –fújtattam, ő pedig újra felkacagott- Te pedig kiröhögsz! Abbahagyhatnád!
- Renesmee és Jacob is tökéletesen vannak, fogadni mernék rá! Ne parázz emiatt.
- Egész hétvégén fel sem vették a telefont, nem válaszoltak egy üzenetemre sem –mormogtam- Ki tudja, lehet, hogy lefeküdtek!
- Ja, Renesmee megerőszakolta Jaket –röhögte, majd észrevette az arcomon elterülő vigyort- Végre! Végre egy mosoly. Csak így tovább, édes.
Végül behajtottam a suli parkolójába. A diákok már csoportokban gyülekeztek, a hétvégét tárgyalták. Biztos voltam benne, hogy a csajoknak be sem áll a szájuk a bálról. Alig vártam a mai napot… egész nap ezt hallgathatom!
Kipattantam a kocsiból, meg sem vártam, míg Damien is kikászálódik. Azonnal Renesmee felé vettem az irányt, aki felnevetett a dühös arcomat látva.
- Neked is szia! –köszönt, majd megölelt.
- Nem hívtál vissza! Tudjátok ti, hogy milyen gondolatok szárnyaltak a fejemben?
- Összeesküvés-elméleteket kreált –mondta helyettem Damien, majd kezet fogott a kacarászó Jacobbal, aki továbbra is Renesmee derekán pihentette a kezét.
Gyanús szemekkel néztem rájuk, majd egyet hátrébb léptem és úgy szemléltem meg őket. Az az összhang, ami köztük volt… Olyan energiát árasztottak, amik szinte leterítettek a lábaimról. A szemkontaktusukat a csengő szakította félbe. Ekkor egymáshoz hajoltak, egy szerelmes csókot váltottak, majd Renesmee már meg is ragadta a kezemet. Behúzott az iskola előcsarnokába, ott engedett csak el. Le voltam taglózva.
- Ti szexeltetek! –rikkantottam fel, majd rászegeztem a tekintetemet.
- Ne kiabálj! –csitított, majd elkapta a mutogató, kalimpáló kezeimet.
- Jacob! Feladta az elveit? –néztem rá, majd döbbenettől tágra nyíltak a szemeim.
- Nos… Nem –válaszolta végül eléggé tárgyilagosan.
- De… Akkor hogyan? Nem azt az elvet követte, hogy szűz marad az… esküvőig?!
- De igen –bólintott, majd nekiállt a gyűrűsujját birizgálni. Egy arany karikagyűrű forgott rajta.
- Atya. Ég.
- Meglepetés! –vigyorogta óvatosan Nessie, majd közelebb lépett hozzám.
- Nem. Mondod. Komolyan…
- Bocsi! Nem akartam eltitkolni, semmi ilyesmi, de…
- Összeházasodtatok?! –kiáltottam.
- Azt hiszem sokkot kaptam –tekertem a fejemet- Nem, nem nem… Nem lehet!
- De igen. Annyira sajnálom!
- Te eltitkoltad előlem! –förmedtem rá- Nem mondtad, hogy mire készültök! Nem mondtál semmit! Renesmee! Kik voltak egyáltalán a tanúitok?
- Két idegen –suttogta szégyenkezve.
- Menjünk el innen –motyogtam- Reggelizzünk és közben megbeszéljük. Jacob elvitte a kocsidat?
- Nem hiszem. Szerintem Damien elvitte magával.
Bólintottam egyet, majd kisiettünk az ajtón. A portás hiába szólt utánunk, mi már ott sem voltunk.
Egy palacsintázóban kötöttünk ki, majd miután megrendeltük a reggelinket, faggatni kezdtem. Sorban hadartam le a kérdéseket, válaszolni sem volt ideje, csak nagyra tágult szemekkel nézett rám, végül félbe szakított.
- Nyugi! –szólt rám- Elmondok mindent.
- Remélem is –mosolyogtam rá- Mondjuk nincs választásod, de hát… Gondolj erre úgy, hogy ez az utolsó esélyed a… megtérésre.
- Megtérésre? –nevetett fel visító hangon- Elcsábítottam a barátomat, ne viccelj már velem, hogy megtérést emlegetsz!
- A férjedet, Édes –kacsintottam rá- Bocsánatos bűn.
- Akkor is a pokolban fogok elégni. Ott volt Demetri…
- Akkor én is kezdjem el sorolni? –vonogattam a szemöldökömet- Szóval, ha visszafelé haladunk az időben… Damien, Kevin…
- Oké, nem akarom mindet tudni!
- Pedig amiket mi Damiennel csinálunk –sóhajtottam, magamban pedig vigyorogtam, hogy idegesíthetem Renesmeet- Hidd el, csak tanulnátok tőlünk!
- Jacob biztosan. Szegényemet még rengeteg mindenre kell megtanítani!
- A kis tapasztalt! –gúnyolódtam nevetve- Csak nehogy egy cafkának nézzen életed szerelme!
Az arca láttán elnémultam, majd elkerekedett szemekkel néztem rá.
- Nem tud róla. Nem tud Demetriről! Nem tud arról, hogy… hogy nem ő vette el a szüzességedet! Renesmee!
- Jól van na! El akartam mondani neki, csak aztán…
- Hazugsággal kezditek a közös életeteket –sóhajtottam- Ez szörnyű! Rémes! Ez… nem hiszem el, Renesmee… Jacob ki fog borulni, ha megtudja.
- De nem fogja megtudni.
- Ennyire ostoba te sem lehetsz –mondtam fagyosan, ő pedig kérdőn nézett rám- Ott a családod, akár. Ha megtudják, hogy összeházasodtatok, ők pedig természetesen ellenzik az egész kapcsolatotokat, ki fognak tálalni annak reményében, hogy szakítatok.
- Erre nem gondoltam –lehelte, majd elnémult- Csak nem mondják el neki.
- Simán megteszik –válaszoltam- Demetrinek is mit kellett átélnie… Pedig vele csak jártál. Jake pedig elvett feleségül!
- Végem –mondta nyöszörögve, majd a fejét az asztalra hajtotta.
A pincér ezt a pillanatot választotta alkalmasnak, hogy kihozza a reggelinket. Nessie fanyarú arckifejezéssel egyenesedett fel, majd a csokoládés palacsintahalma láttán elmosolyodott.
- Azért a tiéd jobban néz ki –vigyorogta- Finomak lehetnek azok az eprek.
- Kérsz egyet? –mosolyogtam, ő pedig elégedetten átnyúlt az asztalon és felkapott egyet- Szívesen.
- Köszi –nevetett fel, majd sóhajtott.
- Ezektől a hangulatingadozásoktól a falra mászok.
- Bocsi. Csak… tudod, boldog vagyok. Szeretem Jaket, ő is szeret engem… Ez nagyon sokat ér nekem. Összeházasodtunk, élvezzük az életet, csak aztán mindig eszembe jut, amit a fülembe ültettél… Hogy Demetri, meg a családom, és… Demetrit is szeretem még, ő volt az első, nagy szerelem az életemben… de Jacob teljesen más. Érte bármit megadnék. Viszont Dem pedig… Nem tudom! Nem tudom, hogy most mit is kéne tennem. Mondjam el Jacobnak, vagy ne?
- Nem tudom, Renesmee –sóhajtottam- Talán már késő… Nem tudom, hogy mit kellene tenned. Talán ha a szüleidet megkérdeznéd…
- Nem! Dehogy! Aztán mit mondanék nekik? Szia, Anya, Apa… Képzeljétek, Mrs. Black lettem, szerintetek elmondjam a férjemnek, hogy nem ő az első az életemben?
- Oké, ez egy kicsit abszurd –nevettem fel, majd megszorítottam a kezét- Megoldjuk… Valahogyan megoldjuk. Valamit kitalálunk, és… - Köszönöm –mosolygott rám.
- Na, hadd lássam azt a gyűrűt! –parancsoltam rá, ő pedig elégedetten nyújtotta a kezét. Felsikkantottam, ő pedig felnevetett- Ez… gyönyörű!
- Imádom! Csak még… olyan furcsa.
- Még nincs három napja az ujjadon, ne csodálkozz! Atya ég… Nem voltatok nászúton sem!
- Mintha ez lenne a legnagyobb probléma –forgatta a szemeit- Alice meg fog nyúzni. Kétszer egymás után.
- Áh, kit érdekel?
- Mondjuk engem? –válaszolta nevetve- Elmeséljem az egészet?
- Minden egyes apró részletet!
- Már egy héttel ezelőtt megterveztük, a ruhám ugye tökéletes volt, a pappal megbeszéltünk mindent, csak az volt a dolgunk, hogy kocsiba üljünk és odamenjünk…
Így is tett. Iskola-időben végig a palacsintázóban ültünk, és csak mesélt és mesélt. Én pedig mosolyogva hallgattam. 

***

(Robert)

Hétfő volt, én pedig még elképzelni sem tudtam, hogy Izbel és Renesmee hová a fenébe tűnhettek, mikor öt perce még a parkolóban vacakoltak. Nem bírom felfogni, hogy voltak képesek úgy felszívódni, mint a kámfor, mikor mára konkrét terveink voltak. A kis hazugok!
- Van valami baj?
A lágy, félénk hang mosolyt csalt az arcomra. Lenéztem rá, majd belefeledkeztem ragyogó szemeibe, végül válaszul megráztam a fejemet. Kérdőn felvonta a szemöldökét- nem hitt nekem.
- Iz és Nessie eltűntek –mondtam végül, majd magyarázatképp hozzáfűztem- Pedig mára olyan jó dolgokat terveztem.
- Mint például?
- Ugyan, Emma. Nem bírná a kis lelked –kacsintottam rá, ő pedig egy aprót ütött a hasfalamba. Elvigyorodtam, ő is mosolygott.
- Ne félts te engem! –válaszolta sejtelmesen, majd megigazgatta a kezében tartott füzeteket- Becsengettek már, igaz?
- Kerek kettő és fél perce –vigyorogtam rá, ő pedig elkerekedett szemekkel nézett rám- Nem gondoltad volna, mi?
- Én… nem hallottam!
- Túlságosan belemerültél a bámulatos szemeimbe –nevettem rá, ő pedig összeszűkített szemekkel rám bámult- Mi az első órád?
- Áh, csak médiaismeret. Médiaismeret!
- Mi ilyen ijesztő benne? –kérdeztem értetlenül, ő pedig legyintett egyet majd hátat fordított és nekiiramodott.
- Utál a tanár! Ilyen sem gyakran esik meg.
Felnevettem rajta, majd én is bementem a terembe.

Az óráról egy perccel előbb jöttem el, csakhogy a terme előtt várhassam. Az ajtó kicsapódott, egy csapat lány törtetett ki rajta. Hangosan nevettek, majd rám néztek és összesúgtak. Megforgattam a szemeimet. Minél idősebb lettem, annál inkább idegesítettek az ilyen megnyilvánulások. Izbel és Renesmee talán –talán!- jó hatással vannak rám.
Végül a tanár mögött kilépett Emma is. Zilált volt, szétszórt. A füzete nyitva hevert a kezében, a tolltartója kihúzva, pár ceruza ki is kandikált belőle. Rám nézett, halványan elmosolyodott, majd felém indult. Ekkor az egyik lány hátrébb lépett, meglökte Emmát, akinek kezéből ki is csúsztak a cuccai. A lány hátravetette fekete tincseit, majd lenézett a cuccaiért gyorsan letérdelő lányra. Gúnyos mosolyra húzta az ajkait, majd rám nézett, megvillantotta a szemeit. Végül némi töprengés után lehajolt és felkapta Emma egyik tollát.
- Oh, nagyon sajnálom, Emmaline –gügyögte nyávogós hangon- Véletlen volt, nem direkt csináltam! Úgy röstellem magamat, hogy már megint miattam borult ki a kezedből minden és szégyenítetted meg magad a pasi előtt.
- Oh, hagyd már abba a színlelést, Aubrey –morgott rá- Nem vagyok kíváncsi a hazugságaidra.
- Én pedig úgysem hiszem el őket –tettem hozzá, majd lehajoltam és összeszedtem a füzetből kicsúszott papírokat- Tessék, cica. Gyorsan rámold el a holmidat aztán menjünk végre. Nyomasztanak ezek a falak.
- Beteg vagy –vigyorgott rám, majd felegyenesedett. Aubrey nagyra tágult szemekkel vizslatott minket, majd tátogni kezdett. Hogy mit, arra azóta sem tudtam rájönni.
- Ti… ellógtok? –kérdezte végül, én pedig megvontam a vállamat.
- Miért ne?
Ezzel a végszóval hátat fordítottam a megilletődött lánynak, majd megragadtam Emmaline karját és húzni kezdtem magam után.
- Lógunk? Mi… nem-nem! Ezt te sem gondolod komolyan!
- Most már muszáj lesz. Csak nem akarsz visszamenni, hogy aztán megvádoljanak a hazugsággal –vigyorogtam, ő pedig durcás képet vágott- Ugyan, cica! Gyerünk. Engedd szabadjára magad és lazulj egyet!
- De akkor kettő. Ez a második. Nem potya-randi, ez is beleszámít.
- Ahogy csak szeretnéd, édes.
Elégedetten elmosolyodtam, ő pedig mondhatni megbékélt a helyzettel.

A város egyik legnépszerűbb parkjában ücsörögtünk, ő pedig hosszú percekig csak bámulta a hidat, vagy a mellettünk elterülő virágok özönét. Vagy mindkettőt –nem igazán tudtam néha eldönteni.
- Ha nekem valaki valaha azt mondja, hogy egy ilyen pasival fogok a St. James’s Parkban, egy kockás lepedőn ücsörögve tízóraizgatni, akkor azonnal a pszichiátriára utalom.
- De tárárárá, összejött –vigyorogtam rá, majd elégedetten hátradőltem a pokrócon. Ő is így tett.
- Hogy találtad ki, hogy most ez esne a legjobban?
- Ehhez volt kedvem. Az már nem érdekelt, hogy neked mihez –nevettem rá.
- Hazug! –csapott a karomra. Igaza volt.
Hogy hogyan jutottunk el odáig, hogy a mellkasomon pihentette a fejét, közben pedig a felhők furcsa formáit vitattuk meg, azt nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy ez volt az eddigi legjobb délelőttöm. 

Sajnálom...

Sziasztok!
Nagyon sajnálom, de keresztülhúzták a számításaimat... Ma meg kellett műteni a lábujjamat, így nem igen tudom befejezni a fejezetet... Amint normálisan géphez tudok ülni, befejezem, és fel is teszem... :) Sajnálom!

Love Angel- 73. fejezet

Love Angel- 73. fejezet
Vallomás, Randi I.

(Damien)

Az ujjaira kulcsomra az enyéimet, majd kivezettem a teremből. Ki, egyenesen az udvarra, reménykedve abban, hogy senki sem választotta ezt a helyet, hogy a szerelmével lehessen. Mázlim volt, egyedül voltunk.
- Miért, Damien? –kérdezte újra, rám emelve kék, csillogó szemeit. Most máshogy ragyogott. Kíváncsinak, vágyakozónak, reménnyel telinek tűnt. Elmosolyodtam a látványra.
- Mert…
Makogtam. Igen, nagyon férfiasan –persze, megforgattam a szemeimet még a gondolatra is- össze-vissza beszéltem mindent. Vagyis egy szót. Sokszor, más-más hanglejtéssel. Izbel pedig egyre türelmetlenebbnek tűnt, de ezt próbálta leplezni, legalábbis nem rám ordítani, hogy bökjem már ki. Le a kalappal előtte, én biztos kiborultam volna erre az időre.
- Mert...
Nos igen, mindig csak elkezdtem, de ennél a szónál megakadtam. Hogy mondhattam volna el azt, amiben még magam sem voltam biztos? Egyszerűen… lehetetlen.
A legkönnyebb utat választottam: Az ajkaihoz hajoltam és megcsókoltam. Úgy, ahogy először tettük ezt. Csak éreztettem vele, hogy nagyjából mit is gondolok, mit érzek iránta. Vagy kezdek érezni… ezek csak részletkérdések.
Reszketve simult bele a karjaimba, az ujjait a hajamba vezette, és éreztem, ahogy belemosolyog a csókba.
- Most kérdezzem meg, hogy ezt miért? –kacarászta zavartan elszakadva az ajkaimtól. Az ölelésemből nem bontakozott ki.
- Lehetőleg ne. Még én sem tudok semmit biztosra –mosolyogtam- Tudom, gáz vagyok. De ezt eddig is tudtad. Utálom a kapcsolatokat, és utálom az egész kötöttség dolgot.
- Nem foglak megfojtani, Damien. Nem olyan vagyok.
- Nem tudhatjuk.
- De tudom! –tiltakozott- Atya ég. Nem hiszem el.
Beletúrt a hajába. Nem tudtam eldönteni, hogy a düh vagy a tehetetlenség vezérelte erre a mozdulatsorra.
- Szóval már ott tartunk, hogy a kapcsolatunkat vitatjuk meg? Ami nincs is? Ez már több, mint szánalmas. Mindkettőnk részéről. Egyszerűen miért nem tudjuk végre eldönteni, hogy mit akarunk? Én el tudom dönteni, régóta tudom, hogy mit szeretnék…
- Micsodát, és miért nem mondtad?
- Mert elutasító lennél, tudom, hogy így lenne. Ezért nem kötöm most sem az orrodra, mert azonnal visszavonulnál és hazaszaladnál. Tudom, hogy ezt tennéd.
- Most végül is miről beszélgetünk? A te álmaidról vagy a valóságról? –vágtam bele a szavába. Megzavarodtam.
- Mindkettőről. Mert a két dolog nagyon is összefügghet egymással, ha úgy akarjuk –sóhajtotta- Miért nem próbáljuk meg?
- Kötöttségek? Évfordulók, meg nagyestélyek, meg... „mutassuk be az idegesítő liba barátnőimnek a pasimat, hadd nyúzzák” partik? Nem vagyok ilyenekbe benne!
- Spontán, laza kapcsolat? –vonta fel a szemöldökét- Oké, nekem nincs ellenvetésem.
- Ennyi? –néztem le rá.
- Mi ennyi?
- Nem is egyezkedsz többet, nem is húzod az agyamat, nem harcolsz ki péntek nyálas dolgokat?
- Szerintem magad is tudod, hogy előbb-utóbb ezekre is hajlani fogsz –kacsintott jókedvűen- Tudom, hogy így lesz. Médium vagyok.
- Meg vicces is –forgattam a szemeimet, majd felnevettem a csintalan tekintetén- Igen, amúgy, biztosan viszlek majd randira, meg… moziba, meg viszek ágyba reggelit, főleg, ha megdolgoztál érte…
- Te! –csapott a karomra, majd felkacagott.
- Szóval biztosan benne leszek egy-két dologba, de szerintem egyenlőre legyen minden szimpla, egyszerű… semmi nyálas dologgal. Aztán majd… később…
- Rendben –bólintott. Elismerően néztem rá. Hát, ez könnyű menet volt. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen belemegy.
- Ráébredtem valamire –ingattam a fejemet.
- Mire? –kíváncsiskodott.
- Hogy nekem van a világon a legkirályabb nőm –nevettem, majd a karjaimba kaptam és megcsókoltam.
Egy hangos koppanás, valamint ágak reccsenése zavart meg minket. Körbenéztünk, majd megláttuk, hogy egy nagyon is ismerős nő tápászkodik fel a földről, nem messze a hátsó, zárt kaputól.
- Átmászott? –bámult rám Izbel.
- Úgy tűnik. Gondolom nem engedték be elől.
- Ez a csaj beteg –tekerte a fejét Iz- Robert bent van, Emmaval táncol!
- Balhét sejtesz?
- Igen –ingatta a fejét- Nicole bármire képes! Látod, még szűk báli ruhában is átmászta a kerítést!
Nicole épp ekkor ért hozzánk, majd egy dühödt, sértődött és utálatos pillantás után eltrappolt mellettünk. Kíméletlenül kiröhögtem.
- Neked is szia! –kiáltott utána Izbel, majd összeszűkítette a szemeit- Hülye p… Nem beszélünk rondán!
- Skizofrén vagy, drága?
- Kérdezd meg a másik énemet, ő hátha tudja rá a választ!
Felnevettem rajta, majd a vállára vetettem a karomat és visszavezettem a terembe.
Igaza volt: Nicole a mi asztalunknál ült, Robert és Jacob között. Emmaline és Renesmee nem volt ott, így Izbel a keresésükre indult, én pedig leültem az asztalunkhoz, amivel azonnal kivívtam Nicole figyelmét –noha ezt kicsit sem akartam.

***

(Renesmee)

A mosdóban voltunk, Emma a mosdót markolta, én pedig mellette ácsorogtam. Izbel ekkor jött be, arcán kicsit sem boldog mosollyal.
- Mi történt?
- Emmaline észrevette a nővérét, és bemenekült ide. Robertnek ideje sem volt reagálni, Nicole már meg is ragadta a karját, és húzta az asztalhoz. Levetődött mellé, aztán csacsogni kezdett neki, flörtölni próbált… Én pedig Emma után szaladtam.
- Most már Jacobnál is próbálkozik –motyogta Izbel, nekem pedig kimeredtek a szemeim- Legalábbis… Ne, ne akadj ki! Csak a kezét próbálta simogatni, de Jacob elrántotta, szóval…
- A kis ribanc! Jacob az én pasim! –rikkantottam dühösen. Ebben a pillanatban az összes vérét kiszívtam volna.
- Menjünk ki és szabaduljunk meg a nővérkémtől.
Emmaline a lehető leggúnyosabban ejtette ki az utolsó szót. Megmosolyogtam.
Így hát kiindultunk. Egymás mellett haladtunk és akár a filmekben, itt is többen felénk kezdtek el bámulni.
- Lányok, én ettől a túlzott figyelemtől kezdem magam kényelmetlenül érezni –susogta Emma, mi pedig felnevettünk.
- Mondhatom azt, hogy majd hozzászoksz? –vontam fel a szemöldökömet és rámosolyogtam. A jókedvem azon nyomban el is párolgott, mikor a látóterembe került az asztalunk. Nicole tényleg, szinte szó szerint rámászott Jacobra. Vérszemet kaptam.
Melléjük értem, majd megragadtam Nicole székének a támláját. Egy határozott mozdulattal nagyot rántottam rajta, majd kifordítottam őt az asztaltól. Ijedten kapaszkodott a szék aljába.
- Mi a fene ütött beléd? –rikkantotta- Megőrültél?
- Te nem gondoltad meg teljesen, hogy kivel kezdesz –mondtam fagyosan- Jacob a barátom. Le lehet róla szállni. Ezen kívül Robert magasról tesz rád, Damiennek pedig van egy kis esze.
- Furcsa, a barátod kicsit sem tiltakozott.
- Maximum csak nem mert jelenetet rendezni –válaszoltam neki nyugodt hangon. Tudtam, hogy a bevésődés miatt Jacob képtelen lenne akár ránézni is más nőkre. Ráadásul tudtam, hogy szeret, és már az irántam érzett érzelmei miatt sem használná ki a felkínálkozó alkalmat. Imádtam Jacobot.
Izbel közben leült Damien mellé, aki aztán megpróbálta észrevétlenül Iz combjára simítani a kezét. Hát, én észrevettem, szóval nem lett olyan sikeres a művelet.
Emma pedig csak ácsorgott a nővére mögött és próbált láthatatlan maradni. Nos, ez sem jött össze, ugyanis a következő pillanatban Nicole hátrafordult és szembe találta magát a húgával. Azonnal felforrt az agyvize, vérszemet kapott.
- Mit keresel itt? –sikoltotta, Emma pedig tehetetlenül, zavartan gyűrögette a ruháját- Miért vagy itt, miért nem otthon tanulsz? Menj haza, lúzer, semmi keresnivalód itt!
- Hagyd békén Emmaline-t –szólt rá Robert, majd felkelt a székről és Em mellé állt. Megfogta a kezét és megszorította azt. Nicole pedig csak bámult rájuk, majd ördögi vigyort kreált az arcára. Ezt rossz előjelnek vettem.
- Oh, értem már –nevetett fel- Emma, a szűzies kislány, a visszafogott, lúzer stréber megdugatja magát az iskola nagymenőjével. Robert, ha ennyire ki vagy éhezve, jöhettél volna olyanhoz, aki kinéz valahogy. Mondjuk hozzám. Igen, az jó döntés lett volna. De ha te beéred ezzel… Amit ugye nem hiszek el!
- Állj le, Nicole –dörrent rá Rob. A lány elhallgatott, majd felkacagott, mikor látta, hogy húga szemeit könnyek lepik el. Ne, Emma! El ne bőgd magad!
- A kis pisis –gúnyolódott- Ugyan, te sem gondolod, rémség, hogy beéri veled egy ilyen pasi? Minek képzeled te magad? Nem vagy én!
Emma egy pillanatig megszeppenve ácsorgott, majd összeszűkítette a szemeit. Dühös lett.
- Örülök, hogy nem vagyok te! –kiáltott rá a nővérére, aki a hirtelen dühtől hátratántorodott. Mintha megijedt volna- Örülök, hogy nem lettem egy ribanc, akit bárki megkaphat, csak csettintenie kell! Nekem van eszem, én tanulok, én fogom valamire vinni az életben! Szerinted miért nem volt még normális kapcsolatod? Részben azért, mert azt sem tudod, hogy mit jelent a kapcsolat szó, olyan ostoba vagy! Másrészt pedig mert egyetlen férfi sem akar egy olyan hülye liba mellett lenni, aki még a szorzótáblát sem tudja! Csak arról tudsz fecsegni, hogy milyen hajápolónak titulát gyomirtót vettél megint, hány tubus festéket nyomtál az arcodra reggel, és mennyibe került a vadi új testápolód. Unalmas! Egyszerűen rémesen gyerekes, ostoba, és alpári vagy! Én pedig már oda jutok, hogy szóismétléseket használok miattad, amik egyszerűen szörnyűek! Ostoba, tyúkeszű, eszement, fajankó, fafejű, és még lehetne folytatni! Mást nem lehet rád mondani. Ja, de bocsánat: Szép vagy. De tudod miért vagy szép? Rendben, részben a gének teszik. Viszont te órákat ücsörögsz azelőtt a nyamvadt tükör előtt, és mást sem teszel, csak nyamvadt barbie zenéket dúdolgatsz és fested a szempilláidat. Ez már több mint szánalmas! Tudod te, hogy mire fogod vinni az életben? Semmire! Betűzzem, hogy jól megértsd? Maximum az lesz a hivatásod, hogy a főutak szélén csatangolsz, a sarkon állsz, vagy egy bárban rázod magad a pulton. Egyszóval: kurva! Fel tudod fogni, hogy semmit sem teszel azért, hogy megbecsüljenek?
- Engem sokan szeretnek! –Nicole tiltakozása halk volt, gyenge, és megilletődött. Nevetni akartam rajta.
- Igen? Kicsodák? Azok a pasik, akik felhívnak este, hogy menj át hozzájuk egy menetre? Az nem szeretet, hanem vonzódás, testi kiélvezés. Akkor azok a barbie babák, akiket a barátnőidnek vallasz? Nem. Ők bálványoznak téged, mert bárkit megkaphatsz egy éjszakára. Ezt beismerem, viszont a lényeges elem ebben a mondatban az ’egy éjszakára’. Mert senkinek sem kellesz több időre! Kíváncsi lennék, hogyha egyszer lemosnád a sminkedet, szabadidőt vennél fel kinyűtt pólóval, a körmödről lepattogzana a festék… a barátnőid vajon akkor is ennyire szeretnének? –Emma a mondat végére drámaian lehalkult- Tudod, ha így folytatod, egyedül maradsz életed végére. Mert majd tíz év múlva, amikor elhasznált leszel, ráncos a sok kozmetikumtól és kicsit sem boldog… akkor vajon ki lesz melletted? Szerintem ha ilyen maradsz, akkor mindenki magadra fog téged hagyni. Akkor pedig elkezdhetsz azon gondolkodni, hogy vajon mit rontottál el az életben, miért nem szerettek, miért vagy egyedül… Le fog esni, hogy a családod szeretett téged, amíg meg nem keserítetted az ő életüket is.
Úgy tűnt, hogy Emma befejezte a mondandóját. Robert ámulva nézett rá, Nicole pedig még nem ébredt fel a sokkból. Emma ekkor nézett körül, és feltűnt neki, hogy a terem nagy része őt bámulta. Síri csend volt, még a zene sem szólt. Emmaline elvörösödött, majd Robert zakójába fúrta az arcát. Felnézett rá és motyogott neki valamit, mire Rob bólintott egyet.
- Hazamegyünk –mondta.
Mi pedig követtük őket ki a teremből. Hogy mit mondhatnék erre? Őszintén: semmit. Ámulva néztem az életerős lányt, és sosem gondoltam volna, hogy ilyenre is képes.
Izbel és Damien, valamint Emmaline és Robert is hazament, mi pedig még a parkolóban ácsorogtunk.
- Biztos vagy benne? –nézett le rám Jacob nagy, barna szemeivel. Imádtam ezeket a szemeket, imádtam a tekintetét, imádtam őt magát.
- Teljesen biztos, Szerelmem. Sosem voltam még semmibe ilyen biztos.
Mosolyogva nézett rám, majd magához húzott és megcsókolt. Utána szorosan átölelt és a hajamba lélegzett. Végül sóhajtott egyet, majd a kocsihoz terelt és besegített az anyós ülésre, ő maga pedig bevágódott a kormány elé.
- Akkor indulás –motyogta zavartan.
- Izgulsz? –bámultam rá vigyorogva.
- Igen. Miért, te nem?
- Nem. Tudom, hogy minden rendben lesz, és tudom, hogy ezután csak még inkább közelebb kerülünk egymáshoz, megpecsételjük a kapcsolatunkat. Szeretlek, Jacob. Tudom, hogy ezt kell tennünk.
- Én is szeretlek, Renesmee. Te vagy az életem –lehelte, majd ráhajolt az ajkaimra és újabb csókot nyomott rá. Végül a sebváltóra húzta a kezemet és a sajátját rátette az enyémre. A hüvelykujjával az ujjamon lévő gyűrűt piszkálta miközben indított.
Hogy igazam volt-e? Igen, teljesen. Ez volt életem egyik legjobb döntése.

***

(Robert)

A bál utáni napra terveztük az első randinkat. Így este hétkor már Emmáék háza előtt ácsorogtam és épp megnyomtam a csengőt. Ráparáztam a dolgokra. Sosem filóztam még sosem ennyit azon, hogy mit vegyek fel. Most pedig kétszer átvedlettem, minimum nyolcszor fújtam be magam. Sminkelni nem sminkeltem, eléggé röhejesen festettem volna ki. Fel is röhögtem a gondolatra. A csajok mennyit kenegethetik magukat egy ilyen randi előtt? Vajon Emmaline mennyit készülődött?
Erre meg is kaptam a választ.
Sortban, toppban és smink nélkül nyitott ajtót. Nyomban el is vörösödött, majd az órára kapta a tekintetét.
- Már ennyi az idő? –sikkantotta, majd rám meresztette a szemeit- Annyira sajnálom! Gyere be addig! Épp meccset néztünk Dave-vel, és igazából még nagyon nincs vége. Nem tudom, hogy mit terveztél, de pár perc alatt összekapom magam és mehetünk.
- Emma! Gól!
- Hol? –sikoltotta, majd be is szaladt a nappaliba. A sprintelt jobb választás lett volna. Igaz, az utolsó métereket úgy csúszta végig a kövön, a rózsaszín zoknijában.
- Alexis! –vigyorogta- Nem hiába a kedvencem.
- Pedig béna. Nagyon –mondta a kanapén elterülő srác. Látszott, hogy csak húzni akarja Emmat.
- Hé, Emmaline! –szóltam oda neki, ő pedig felém kapta a pillantását.
- Oh, persze! Megyek készülni! –pattant fel, majd elsuhant mellettem.
Elkaptam a karját és magam felé fordítottam. Megilletődve nézett rám én pedig elvigyorodtam.
- Mi lenne, ha ma nem mennénk sehová? Maradjunk itt, nézzünk meccset, utána meg mondjuk egy filmet. Rendelek pizzát vagy kínait, vagy amit akarsz…
Felsikkantott, majd a nyakamba vetette magát és megszorongatott.
- Ezt beleegyezésnek veszem –nyökögtem- Megfojtasz, cica!
- Bocsi!
El is engedett, majd elfordult, hogy bemutasson –mint kiderült- a bátyjának, Dave-nek. Közben láttam, hogy az arca élénkpirosban tündököl. Édes volt.
- Nem te voltál Nicole pasija? –nézett rám felvont szemöldökkel.
- Nagy hiba volt tőlem –válaszoltam, ő pedig felröhögött és megpaskolta a vállamat.
Az este egy az egyben tökéletes volt. Emma rengeteget nevetett, Dave egy irtó jó fej pasi, én pedig jól éreztem magamat. Em sortban, toppban, smink nélkül is jól nézett ki, sőt, megkockáztatom jobban, mint máskor. Nem tagadom, írtóra megkívántam. Büszke voltam magamra, hogy nem vetettem rá magamat.
Dave ott volt velünk, míg a meccset néztük. Viszont mikor annak vége lett, ő egy pitiáner kis indokkal lelépett és kettesben hagyott minket, Emma pedig betett egy dvdt a lejátszóba. Nem is tudom, hogy miről szólt, sokkal jobban lefoglalt Emmaline, ahogy a karjaiba bújt.
Tökéletes volt.

Love Angel- 72. fejezet

Love Angel- 72. fejezet
Egyezségek
(Robert)

- Nem, teljesen hülye vagyok –gúnyolódott. Másképp nem tudta levezetni a benne gyűlő feszültséges, zavartságot. Újra vörös volt, és szerintem ezt maga is tudta.
Nagyot sóhajtottam, már a számban forgattam a csípős választ.
Aztán mégis visszanyeltem a szavakat. Nem akartam megbántani, esetleg tovább rontani az amúgy sem rózsás helyzetet.
Imponált az arca piros árnyalata, kissé dühösnek tűnt, viszont szeme csillogott. Nem tudtam eldönteni, hogy a boldogságtól, vagy a visszafojtott könnyektől. Az utóbbinak nagyon nem örültem volna, sőt, a torkomat fojtogatta még a gondolata is.
- Hagyd abba, kérlek! –csattantam fel, majd újra ellágyultam és megsimogattam az arcát- Kérlek, ne vitázzunk. Majd… majd még megbeszéljük, valamit kitalálunk.
- Mégis mit találnál ki? Az időt nem lehet visszatekerni, Robert! Ez hülyeség! Kitalálni valamit… Semmit nem tudsz kitalálni, amivel meg lehetne változtatni, ami történt!
- Nem is azt akarom –motyogtam elnézve a feje felett- Csak szeretném, ha a jövő jobb lenne. Ha mosolyogva gondolnál rá, ha boldog lennél, ha… -megakadtam, majd sóhajtottam egyet- Nem tudom! Igazából nem tudok mit mondani, nem tudok semmit ígérni. Nincsenek konkrét terveim, nem tudok neked egy leírást adni a jövőről. Mindig változik, képtelenség is lenne… Csak azt szeretném, ha megpróbálnánk együtt.
- Találd ki akkor –mondta indulatosan- Ajánlj fel valamit, én meg eldöntöm, hogy jó-e vagy sem!
- Persze, meg még egyezkedsz is, nem? –vontam fel a szemöldökömet, ő pedig dühösen pillantott fel rám- Rendben! Megegyeztünk!
- Menjünk be –sóhajtotta- Inkább üljünk az asztalnál és ne is szóljunk egymáshoz.
Mire reagálni tudtam volna, már ott sem volt. Több méternyire baktatott tőlem, próbálta gyorsan szedni a lábát, noha a magassarkúban nehezen ment neki. Beértem, majd a kezéért nyúltam, ő pedig belesimította a tenyerét az enyémbe. Puha kis keze eltűnt az enyémben. Elégedett mosollyal néztem le, ő pedig zavartan megtekerte a fejét, és kirántotta a kezét a kezemből.
- Szokatlan még?
- Tessék? –hunyorgott.
- A cipő. Nem szoktad meg?
- Nem igen hordok magassarkút –bólintott.
- Csak segíteni akartam, amúgy –mondtam, egy leplezett szemforgatással egybekötve- Nem pedig kapcsolati státuszt kifejezni egy kézfogással. Csak láttam, hogy ebben a homokos talajba belesüpped a sarkad, és gondolom nehéz lehet így menni.
- Már mindegy –dörmögte, majd diadalittas arccal lépett be a terembe- Sikerült egyedül is, nincs szükségem a segítségedre. Úgysem mennék vele sokra.
- Köszönöm, hogy minden célod a földbe döngölni. Imádom ezt az érzést –súgtam gúnyosan a fülébe, majd egyszerűen kikerültem.
Mentem előre pár lépést, majd mikor ráébredtem, hogy nem hallom a sarka kopogását megálltam, és hátra fordultam hozzá.
- Jönnél, vagy minden célod jelenetet rendezni? –vontam fel a szemöldökömet. Hunyorogva nézett rám, majd végre elindult, és gyors lépteivel ki is került.
- Értem, szóval mindkettő –mormogtam- Igazán jó lesz ez az este, ha így folytatod, Emmaline…
- Ne szólíts a teljes nevemen! –fordult hátra.
- Mert, Emmaline? –gúnyolódtam, ő pedig közelebb lépett hozzám. Mérgesnek tűnt, ahogy ráncolta a szemöldökét, majd a tekintetét az enyémbe fúrta.
- Ne húzd ki a gyufát, Robert –válaszolta- Nem szeretem és kész.
- Ha nem mondasz magadról semmit, akkor sosem foglak megismerni.
- Mondtam, hogy nem szeretem. Már tudsz valamit –forgatta a szemeit, majd az asztalunk felé iramodott.
Nagyot sóhajtottam, majd nyöszörögve hátradöntöttem a fejemet. Nehéz menet lesz ez.
Mellé értem, majd lehuppantam hozzá.
- Én pedig bocsánatot kértem. Nem egyszer, nem kétszer, százszor. Őszintén megbántam, ami történt. Tudom-tudom. Nem lehet visszaforgatni az időt, nem is akarom. De könyörgök, hagyd már abba ezt.
- Micsodát?
- Amit csinálsz! Ezt, hogy képtelen vagy arra, hogy elfogadd a helyzetet. Megtörtént, megtörtént. Értem! De szép jövőt akarsz, én is azt szeretnék. De ahhoz tennünk kellene valamit, mert ha így folytatjuk, vagy folytatod, tök mindegy, akkor sosem lesz normális. Akkor csak rosszabb lesz, szörnyűbb, és utálni fogjuk azt is, ha egy teremben kell megmaradnunk. Ezt pedig nem akarom.
- Sosem gondoltam volna, hogy ilyen jó érvelés-szerűséget is össze tudsz hozni –mondta a szemembe bámulva, kissé gyermeteg hangon.
- Elaléltál, mi? –vigyorogtam, majd kihúztam magam. Újra visszahajoltam hozzá- Kérlek.
- Most még rávehető vagyok –motyogta álmatagon- El vagyok alélva.
- Oké, akkor gyorsan kigondolok valamit… -töprengtem- Asszem megvan! Most mond, hogy rendben, rendben?
- Tessék?
- Csak most egyezz bele! Addig el sem mondom! –vigyorogtam, ő pedig nagyot sóhajtott, végül bólintott egyet- Király! Szóval… Mennyi időt is vettem el az életedből?
- Ezzel együtt?
- Nem –nevettem fel. Furcsamód jókedvű voltam. Felvillanyozott a fejemben kikerekedő terv.
- Nem tudom pontosan. Három óra, mondjuk? Nem tudom.
- Oké, akkor három. Sírtál is miattam, igaz?
- Nem –válaszolta dacosan.
- Naaa, cica! Ne hazudj!
- Nem sírtam –mondta mereven.
- Oké… számoljunk fel mondjuk kettőt –vontam meg a vállamat, mire tiltakozni is kezdett.
Eléggé harciasan ellenezte.
- Ugyan, cica, hiába győzködsz. Tudom, hogy sírtál. Minden csaj sír.
- Én nem! –kötötte az ebet a karóhoz.
- Rendben, akkor nem –forgattam meg a szemeimet- Szóval ötnél tartunk… Plusz egy, mert annyi van a rovásomon.
- Hat –vonta meg a vállát- Igazán gratulálok, hogy el tudtál idáig számolni, Robert. Mi is volt a célod vele?
- Randi. Hat randi.
- Mi? Még mit nem!
- Hohó! Beleegyeztél már –vigyorogtam diadalittasan, büszkén.
- Robert. Szerinted ez számít valamit is? –gúnyolódott- Ha nem akarok, nem megyek el.
- Hibázik az elméleted –kacsintottam rá- Megegyeztünk. Megbeszéltük. Beleegyeztél. Megfogadtad. Meg minden ilyesmi, ami arra kötelez, hogy ott legyél azon a hat randin. Cica, hiába tiltakozol! Tudom nagyjából, vagyis inkább sejtem, hogy milyen vagy. Ott leszel, tudom.
- Akkor rosszul tudod –válaszolta mérgesen, majd hátrébb csúszott a székkel- Elegem van belőled!
- Pedig ez még nem is az első randi –vigyorogtam- Tudod mit? Egyezzünk meg abban, hogy azon a hat randin megpróbáljuk együtt…
- Megpróbáljuk a lehetetlent! –javított ki, az utolsó szót megnyomva.
- Nevezd, ahogy akarod, nem érdekel –vontam meg a vállamat- Azon a hat randin próbálunk boldogok lenni, és elfogadni egymást. Megpróbáljuk, hogy milyen lenne, ha…
Inkább nem fejeztem be a mondatot, csak sejtelmesen elmosolyodtam. Láttam, ahogy egy pillanatra elhomályosodik a látása, majd nagyokat pislogott. Az arcát újra pír öntött el, nem akartam ezt megemlíteni neki.
- Aztán döntünk. Az utolsó randin döntünk, hogy hogyan legyen tovább. Ha úgy döntesz, soha többé nem kell találkoznod velem, nem kell beszélnünk, nem kell köszönnünk egymásnak…
- Jó –vágta rá. Fogadni mertem volna arra, hogy száz százalékig biztos abban, hogy nem lesz a randiknak folytatása. Épp ezért egyezett bele.
- Megbeszéltük. Most pedig menjünk táncolni.
A tánctéren a lapockájára simítottam a kezemet, ő pedig hozzám bújt.
- De nem kényszerítesz semmire, ugye?
- Emmaline –szóltam kissé mérgesen, ő pedig rám emelte a pillantását.
Lefagytam. Leesett, hogy ezt nem gonoszan, piszkálásként mondta, hanem… hanem mert tényleg félt ettől. Félt, hogy olyat tennék vele, amit nem akar… hogy olyat tennék vele, amit egyszer már megtettem.
Magamhoz húztam, majd ringatni kezdtem a zenére.
- Ne félj. Megbízhatsz bennem.
Ő pedig nem szólt semmit, csak szorosabban ölelte át a nyakamat.

***

(Izbel)

Mosolyogva néztem a táncparketten dülöngélő párost. Emma Rob nyakába fúrta az arcát, átkarolta a nyakát, Robert pedig a lány hajába lélegzett és a hátát simogatta.
- Hát nem édesek? –nézett rám Renesmee- Rendben, beismerem: nem bírtam ezt a csajt. De kezdem egyre jobban megkedvelni.
- Kezdjük megismerni, ennyi az egész…
- Szerintem ismerték már egymást –jegyezte meg Damien, majd megtámasztotta a vállamon az állát.
- Nekem is úgy tűnik –helyeselt Nessie- Láttátok, hogyan eltűntek egy jó időre? Ki tudja, hová mentek…
Kacsintott egyet, majd elvigyorodott. Felnevettem rajta.
- Hú, de perverz lettél újabban, Kicsim –nyomott egy csókot az arcára Jacob, Renesmee pedig egy mosoly után hozzá hajolt és csókolni kezdte.
- Oda ne nézz- kuncogott Damien- Nyomban felfordul a gyomrom!
- Ki gondolná, hogy egy hideg vámpír nem tudja magát féken tartani, bezzeg egy forróvérű farkas igen…
- Szerinted, Izym, Jake olyan könnyen utasítja vissza Renesmee egyértelmű közeledését? –nevetett fel- Esküszöm, sosem láttam még pasit ennyire szenvedni egy csók után. Renesmee előbb-utóbb meg fogja erőszakolni Jaket… belemászik az alsógatyájába!
Jóízűen felnevettem, majd megfordultam a széken, és átöleltem a nyakát. A kérdés csak úgy kicsúszott az ajkaim közül:
- Miért vagy itt?
- Mert meghívtál? –vonta fel a szemöldökét kissé értetlenül.
- Azt azért tudom… de miért mondtál úgymond igent? –próbáltam józan, magabiztos hangot megütni.
Kinyitotta a száját, majd inkább becsukta. Újra kinyitotta, újra becsukta.
- Mit tátogsz, öreg? Olyan vagy, mint egy felajzott, értelmi fogyatékos kurva a pornófilmben –röhögte Jacob, Damien pedig egy dühös pillantást vetett rá.
- Menjünk ki –nézett rám, majd megfogta a kezemet és felállt.
Kint pedig olyan dolog történt, amire sosem számítottam…

Love Angel- 71. fejezet

Love Angel- 71. fejezet
Hiba
(Emmaline)

A szobámban ücsörögve bámultam ki az ablakon. Rémes idő volt most is, mint az utóbbi napok mindegyikén- zuhogott az eső, az utak rondán sárosak voltak, a Nap pedig valószínűleg úgy döntött, hogy az elkövetkezendő évtizedekben nem hajlandó előbújni a felhők mögül. Bizonyára berágott az emberekre- meg tudnám érteni.
Újra visszagörnyedtem a papírom fölé, noha még teljesen üres volt. A ceruzát csak forgattam az ujjaim között, és csak arra koncentráltam, hogy ki ne essen onnan. Akkor bizony hangos koppanással landolna a földön, majd valószínűleg két nagyobb darabra törne- Újabb szerencsétlenség lenne. Legalább megkoronázná a napomat.
Reggel felkeltem, és leszaladtam a boltba. Ügyesen bevásároltam, és persze túl sok időt töltöttem egy-egy részlegen, azon elmélkedve, hogy vajon melyik sampon hozná el a megváltást, és tenne valamit a rémes hajammal.
Nullásgép, nincs mese. Ez lenne az egyetlen megoldás –gondoltam magamban.
Végül elcsattogtam a hajápolóktól, és teletömtem a kosaramat különböző ehetetlen, fogyókúrás étkekkel.
- Annak nagyon rossz az íze –szólt mellettem egy idősebb lány, valami erdeigyümölcsös, jóval drágább étket egyensúlyozva a kosarába- Kóstoltam. Rémes.
- Mind az –válaszoltam- Értem már, hogy miért fogyókúrásak ezek. Mert megvesszük, viszont meg nem esszük. Teljesen egyértelmű.
- Valószínű –mondta, majd lágyan felnevetett.
Ellépkedett mellőlem, én pedig csak ámulva figyeltem. Tökéletes volt az alakja, magas sarkú körömcipőt viselt, miniszoknyával, és inggel. Hosszú, szőke haja kicsit sem volt annyira lelapuló, vékony szálú, mint az én barna loboncom. Csak bámultam őt, és szinte folyt a nyálam. Ciki. Végül visszafordultam a polchoz, és visszadobtam a polcra az én rémes, ehetetlen szeleteimet. Nagyot sóhajtva leemeltem felülről az erdeigyümölcsös étket, és közelebbről megvizsgáltam, majd újra az árára emeltem a tekintetemet.
- A zsebpénzem negyede –sóhajtottam, majd a kosaramba dobtam. Lelkiismeret-furdalás. Csak remélni tudtam, hogy legalább az íze jó lesz…
Fizetés után egyből haza siettem, noha eléggé csábított a pékségből kiszűrődő finom, friss fánk illata. Imádtam azt a fánkot. Anya minden reggel hozott nekem egyet, így mikor iskolába indultam, már az asztalon gőzölgött a finomság. Sokszor csak arra volt időm, hogy felkapjam, és elvigyem magammal a suliba.
Összeszorult a szívem.

Otthon bepakoltam a hűtőbe, majd megbontottam a fogyókúrás energiaszeletet. Nagy levegőt vettem, majd rágcsálni kezdtem. Ugyanolyan száraz volt, de legalább volt egy kis íze. Elmosolyodtam, majd legyűrtem az egészet.
Átöltöztem, majd elindultam futni egyet. A bicikliúton kerültettek a kerékpárosok, én pedig csak a fülembe szóló zenére összpontosítottam. Nem érdekelt, hogy mások mit gondolnak rólam. Az a cél lebegett a szemeim előtt, hogy úgy nézzek ki, mint az a lány a boltból, aki bármiféle lelkiismeret-furdalás nélkül is felvett egy miniszoknyát, és nem gondolt arra, hogy rajta nevetnek.
Csak egymás elé emeltem a lábaimat, és dúdolgattam. Elzártam magam a világ gondjaitól, semmi és senki sem érdekelt. Csak magam voltam, tele az érzéseimmel, és csak mentem.
Ekkor eredt meg az eső, én pedig elégedetlenül néztem fel az égre.
- Engem valaki nagyon utál odafent –suttogtam csak magamnak, mire a mellettem elsiető férfi bólogatva nézett rám. Eszerint hallotta. Ciki.
Haza indultam, de nem siettem annyira. Már úgyis mindegy volt. Mindenhonnan csöpögött belőlem az eső, de mégsem éreztem, hogy fáztam volna. Igaz, az ujjaim már neheze, szinte rocogva hajlottak csak be, mégsem gondoltam, hogy ennek a komoly megázásnak következményei lennének.
Épp befordultam az utcánkba, mikor egy autó eléggé gyors sebességgel elszáguldott mellettem, a kerekei pedig nem kerülték el a mély pocsolyát- egyenesen rajtam landolt a sáros, koszos víz.
Tiszta baktérium voltam, sikoltani lett volna kedvem.
Otthon egyszerűen ruhástól beálltam a zuhany alá, és csak a melegvíz alatt éreztem meg, hogy mennyire hideg is volt odakint.

Mikor lenéztem a papíromra, az emlékeim már rajz formájában ott díszelegtek apró kis képecskékként. Sóhajtottam egyet, majd a papír sarkába biggyesztettem a dátumot és beleejtettem a mappámba.
A hajamat még egy törülköző-turbán takarta, éreztem, hogy a hajam már félig megszáradt az anyag alatt.
Hallottam, ahogy a nővérem kicsapja a bejárati ajtót, majd ledobja a táskáját. Hisztis hangon ordítozni kezdett utánam, én pedig erre válaszul felhangosítottam a laptopomból dübörgő zenét. Nem volt hozzá idegem.
Berontott a szobámba, én pedig sóhajtottam egyet. Legszívesebben lefejeltem volna az íróasztalt, vagy legalább halottnak tettettem volna magamat.
- Mit akarsz? –kérdeztem.
- Te vetted ki a táskámból az esernyőt? Meg úgy mégis mit kerestél a szobámba? Látom a dagadt lábnyomaidat!
- Nem, Nicole –válaszoltam a hisztérikus kérdésére- Te magad tetted ki még tegnap előtt a konyhaasztalra, miszerint ez már nem fér bele a táskádba. Én pedig felhoztam a szobádba, hogy ne legyen kupi. Remélem mindkét kérdésedre megkaptad a kielégítő választ. Most pedig legyél szíves kimenni és becsukni magad mögött az ajtót.
- Ne merj velem ilyen lekezelően beszélni! –sikongatta, majd kiment a szobából.
De az ajtót nem csukta be maga mögött, nehogy azt tegye, amit kértem tőle. Színtiszta logika. Igaz, szegényem nem tehet róla, hogy ilyen ostobácska lett. Csakis az apjára ütött.
Szép volt, ezt hiába tagadtam. Gyönyörű, hosszú, göndör haja csak úgy lengett körülötte, világítóan zöld szemei villogtak, bárkire ránézett, ajkait mikor mosolyra húzta, kivillantak a gyönyörű, hófehér fogai. A pasik csak úgy bomlottak utána, ő pedig ezt teljes mértékbe kihasználta. Igaz, olyan dolgokat tett meg, amikor súlyos következményeket vonzottak maguk után…
Mindegy is, a lényeg az, hogy én sosem fogok felérni hozzá. Ő gyönyörű, tökéletes, noha teljesen analfabéta a dolgok kilencven százalékához. Azt a tíz százalékot pedig a szépségápolás teszi ki. Abban igazán eltájékozódik, bármiféle térkép használata nélkül.
A bejárati ajtó újra csapódott, én pedig hallottam az öblös lépteket, amint belépnek a nappaliba. Dave egyszerűen ledobta a kabátját a kanapéra, a cipőjét szerencsére az ajtóban hagyta, majd lerázta a vizes haját. Ismertem már ezt a mozdulatsort, nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, hogy pont ezt teszi.
- Emma! Itthon vagy, Hugi? –kiabálta, én pedig egy határozott igen visszakiabálása után lefelé indultam.
Lent egyszerűen a karjaiba zárt, és egy csókot nyomott a hajamba. Imádtam őt.
- Milyen volt az előadás?
- Unalmas –borzongott meg- Látod, még a hideg is kiráz tőle!
- Na, most komolyan –vigyorogtam rá.
- Jó volt. Egy teljesen más szemmel nézhettem akkor a gyilkosokra. De már újra ugyan olyan elítélendő egy eléggé nagy részük, mint eddig.
- Miről szólt az előadás?
- Egy gyilkos gondolatáról, hogy milyen szemmel látja az egészet, előtte és utána mit gondol, milyen pszichológia folyamatok zajlanak le benne, satöbbi. Kissé elrettentő volt egy-egy része.
- Kellett neked ezt a szakot megjelölnöd –kócoltam össze a haját- Mentél volna… Nem is tudom, kapcsolatterapeutának.
- Abba mi az izgalom? –vonta fel a szemöldökét- Jobb ez nekem.
- Ja, mert így futkorászhatsz egy táblával a kezedben, hogy Rendőrségi pszichológus vagyok!, vagy mi?
- Na, okostojás, te csak hallgass –nevetett, majd a felkapott és a kanapéra dobott- Te, aki már most egy nyomorult versenyre készülsz, ami csak a tanév végén lesz?
- Meg akarom nyerni, ennyi az egész –vontam meg a vállamat- Ha te is nekiállsz cikizni, Dave, kidoblak az ablakon!
- Na, arra igazán kíváncsi lennék, Hugi! Hogy is lenne? Egyszerűen felkapná, odaszaladnál mind a hetvenöt kilómmal az ablakhoz és kidobnál rajta? Igen, teljesen valószínű!
Durcásan néztem rá, ő pedig egy óriási vigyorral a képén ölelt magához. Imádtam őt. Mindig mosolyogott, csak ritkán láttam szomorúnak. Barna, rövidre nyírt haja volt, aminek első tincsei az ég felé meredtek, kék szemei csillogtak, akárcsak az enyéim. Férfias, izmos alakját elrejtette a ruha, csintalan mosolyával pedig több lányt ejt ámulatba, mint kockás hasfalával.
Nicole csapkodása újra felhangzott, majd hallottam a dühödt sikongatását is.
- Megint rájött a hiszti- öt perc? –vonta fel a szemöldökét.
- Igen. Jelenleg az a baja, hogy nem pakoltam be az esernyőjét az akármicsodájába, emiatt pedig gondolom másfél csepp eső ráesett a hajára, ami ugye óriási katasztrófa–forgattam meg a szemeimet- Vagy megint rájött, hogy egy csúf rém vagyok, és utál a féltestvérem lenni. Nem akar velem sehol megjelenni, mert rontom a róla alkotott képet.
- Ilyeneket mondd rólad? –áldöbbenete miatt még az álla is leesett. Tudtam, hogy mindezt nagyon jól tudja- Tudod, hogy nem kell vele foglalkoznod. Okos vagy, sokra fogod vinni, őt pedig pár év múlva mindenki elfelejti. Maximum az marad meg az emlékezetükben, hogy volt egy ribi, aki szerzett nekik pár élvezetes percet.
Már a gondolatra is elvörösödtem, ő pedig hangosan kacagva csipkedte meg az arcomat.
- Úgy imádom, hogy ilyen pirulós vagy, Hugi! Olyan jókat lehet rajta derülni.
- Na, fogd be!
Újra magához ölelt, majd megragadta a copfomat. Csak a mellkasáig értem, ez is állandó ok volt az élcelődéshez. Egyszerűen imádtam őt. Ő volt az egyetlen, akire támaszkodhattam a családban. Ha ő nem lenne, nem is tudom, hogy hol lennék…
Ezzel ellentétben Nicole megkeserítette az életemet. A féltestvérem volt csak- ez eléggé bonyolult családi háttér miatt van így…
Ugyanis Anya az első házasságából megszülte Davet, majd elvált aputól, megesküdött Nicole apjával, majd mikor Nicole apukája meghalt, újra visszatalált Dave és az én apámhoz.
Dave előrántott a táskájából egy DVD lemezt, majd lelökött a kanapéra. Hozott nasit is, majd nekiálltunk filmet nézni.
- Emmaline! –hallottam a hangos kiabálást. Sóhajtottam egyet.
- Igen, Nicole? –kérdeztem vissza nyájas hangos, Dave pedig felnevetett mellettem.
- El kell jönnöd velem ma este –jelent meg a lépcső tetején.
- Hova és mégis minek? –vontam fel a szemöldökömet.
- Mert el akarok menni oda, és a mi sulink tanulóinak tartják csak a bulit. Még nem kaptam meg az igazolványomat, vagyis be sem engednek. Viszont ha te eljössz, és bemutatod a tiédet, akkor engem is beengednek. Este kilenc óra van, a buli már elkezdődött, én pedig itthon kuksolok. Szükségem van rád és a diákigazolványodra!
- Nem.
- De igen! –kiabálta- Ez parancs volt, nem pedig kérdés. Most!
- Nem.
- De igen! Ne akardd, hogy szóljak az apádnak!
- Óriási fenyegetés –szólt közbe Dave gunyoros hangon- Ha nem akar menni, nem megy. Ennyi. Nem érdemes ezen vitáznotok.
- Kijátszom a kártyát, Emma –mondta Nicole összeszűkített szemekkel. Kicsi kínai…
Sóhajtottam egyet, majd felkeltem Dave mellől és felcsattogtam a lépcsőn. A szobámban egy farmert kaptam magamra, pulcsit, majd egy sportcipőt is felrángattam a lábamra. Semmi egyébbel nem törődtem, csak magamhoz ragadtam a tárcámat, a telefonomat a zsebembe dugtam.
Lent Nicole elégedetlenül csettintett a nyelvével, én pedig feldühödtem a fintorát látva.
- Most fogd be! Az a lényeg, hogy odakísérjelek, és ennyi.
- Maradnod is kell egy kis idegi –szűrte a fogai között.
- Persze, a csillagokat le ne lopjam neked az égről? –gúnyolódtam, majd inkább kirohantam a nappaliból és becsaptam magam mögött az ajtót.
A taxi már kint várt. Megforgattam a szemeimet, és inkább beszálltam. Nicole körülbelül egy perc múlva ugyan így tett, majd már mondta is az úti célt a sofőrnek.
Túl gyorsan értünk oda a buli helyszínéül szolgáló házhoz. Túlságosan is gyorsan. A zene az utcára is erőteljesen kihallatszott, a fények kitűztek az ablakokon. Már most fájt a fejem.
Nicole kikapta a kezemből az igazolványomat, majd felmutatta a biztonsági őröknek – akik igazából az iskola végzős, nagy darab fiúi voltak, pontosan hárman-, ők pedig egy-egy határozott bólintással beengedtek minket. Hallottam, ahogy hangosan elkezdenek nevetni, majd engem firtatnak megalázó megjegyzésekkel. Könnyek szöktek a szemembe.
Bent rengeteg felsőbb éves diák tombolt, én pedig elégedetlenül nyöszörögtem. Látszott rajtuk, hogy rengeteg alkohol lefolyt már a torkukon.
Már ki is akartam fordulni az ajtón, mikor egy srác mellkasának ütköztem. Felnyögtem, majd hátrébb léptem.
- Bocsi –kiabáltam, tudtam, hogy a zene ezt is halk suttogássá nyomja el.
- Semmi baj –válaszolta, majd beletúrt a hajába. Sötét haja volt, tincsei szőke végén pedig szinte visszatükröződtek a színes fények. A tekintete homályos volt, eléggé artikulátlanul beszélt- Mész?
- Elég volt ennyi ebből a… buliból –nyökögtem, majd átveregettem magam mellette és kisiettem az ajtón.
- Na, ma… hukk… radj még! –kiabált rám, láttam rajta, hogy hangos szavai magát is meglepték- Oh, hogy kint ide nincs hangosság.
- Összekeverted a szavakat- szóltam rá- De nem vészes, ne is aggódj miatta.
- Veszélyes? Veszély hol?
- Vészes –javítottam ki- De mindegy! Nem fontos.
- Rendisek –mondta akadozva. Volt egy olyan érzésem, hogy nem ezt akarta mondani, de inkább nem szóltam neki.
Egy pillanat múlva teljesen elfehéredett, majd a hasfalához kapta a kezét.
- Nem… érzek jól magam –motyogta, majd dülöngélni kezdett, közben nagyokat csuklott.
Mellé szökkentem, és megragadtam a karját. Leültettem a lépcsőre, majd nagy levegőket vetettem vele. Csak remélni mertem, hogy nem dobja ki a taccsot. Akkor bizony belőlem is kijönne az erdei gyümölcsös energiaszelet.
- Rosszul vagyok –mondta újra hisztis hangon, majd láttam rajta, ahogy bekönnyezik a szeme.
- Nehogy elbőgd magad nekem, basszus! –szóltam rá, majd lábra állítottam- Hol laksz? Haza kísérlek…
Eléggé kalandos úton jutottunk csak el a házáig. Többször meg kellett állni, egyszer még vizelni is képes volt egy fa tövében, közben azt rikogatva, hogy ő most biz’ kutyának érzi magát. Kíméletlenül kiröhögtem.
- Na, menj be –szóltam rá, majd elengedtem a karját- Csak ügyesen.
El is indult befelé, viszont félúton a orra esett- a saját lábai keveredtek össze, és egy óriásit esett.
Felnyöszörögtem, majd mellé siettem, és felrángattam a vizes földről. Viszont mikor mindkét lába a földet érte, elcsúszott a nedves füvön. Ekkor döntöttem úgy, hogy inkább bekísérem, ki tudja, mi történne vele út közben. Talán orra esne a szőnyegben, vagy egyszerűen elaludna a lépcső közepén… Nem tudom, számomra mindkettő durva volt.
Nem figyeltem a házat belülről, csak segítettem feljutnia a szobájába. Mondogatta, hogy hol van, valamit azt is megosztotta velem, hogy mennyit kellett harcolnia érte. Képzelem…
A szobájába érve egyszerűen megrázta a fejét, majd ellépett mellőlem, és megragadta a nadrágszárát a bokájánál. Arra törekedett, hogy így egyszerűen lerángassa magáról. Emiatt egyszerűen hátraesett- az ágyára. Újra nevetni kezdtem, majd inkább segédkeztem levenni róla a csurom vizes, sáros, és ki tudja még milyen nadrágot. Két ujjal megragadtam a darabot és a sarokba hajítottam. Nem akartam többet érintkezni a gatyával.
Amire visszafordultam, a srác anyaszült meztelenül ácsorgott az ágya mellett, a Hold fénye beterítette őt. Újra elvörösödtem, csak abban tudtam reménykedni, hogy ez nem látszik.
- Akkor én most… -mutogattam az ajtó felé- Szia.
Mire hátra fordultam, a srác keze már a kulcson volt, és egy határozott mozdulattal elfordította azt, és a tenyerébe zárta.
- A foglyom vagy, Szépségem –suttogta a fülembe, majd elém került, arcán az elégedett vigyorával.
A szívem a torkomban dobogott, megriadtam.
- Ne félj –mondta megnyugtató hangon, én pedig ahogy barna szemeibe bámultam, ostoba módon még hittem is neki.
- Feküdj le. Ki kell aludnod magadat. Részeg vagy.
Ő nagyokat bólogatott, majd tiltakozott is. Nem igen tudta eldönteni, hogy erre mit is kellene reagálnia. Végül ledőlt az ágyára- maga után rántva engem is. Én pedig a mellkasára támaszkodtam, hogy le tudjak kászálódni róla. Ő pedig mintha csak segíteni akarna nekem, felemelt, majd –erre igazán nem számítottam- maga alá fordított. A mellkasa a melleimhez nyomódtak, ajkait pedig a számra szorította.
Hát, sosem így képzeltem el az első csókomat. Mindig úgy láttam magam előtt, hogy egy rózsáktól illatozó kertben fogunk ücsörögni egy hintában, lenge nyári ruhában leszek, ő pedig a tipikus szőke srác, aki egyetlen mosolyával képes feldobni az egész napomat. Hozzám hajol, és lágy, szégyenlős csókot nyom az ajkaimra.
Nos, akárhogy is nézzük, ez rosszabb és jobb is volt annál. Rosszabb, mert kicsit sem így képzeltem el, és ez egy csalódás volt számomra. Jobb, mert ez a csók egyszerre volt hideg és forró, óvón lágy és gyengén vad, sós és mentolos… Legszebb álmaimban sem képzeltem ilyennek, és ezek az ellentétek olyan pillangókat varázsoltak a gyomromba… Nem, ezek már nem is pillangók! Ezek egyszerűen óriási tűzmadarak, akik forró szárnyaikkal csapkodják a hasfalamat. Émelyítő.
Mindezt összefoglalva: Ez volt a legjobb első csók, amit még sem tudtam képzelni magamnak- ráadásul sosem volt vége.
A srác csókolt, nyögve, zihálva, a nyelvével játszva, majd az ajkaimat gyengén harapdálva. Úgy éreztem, hogy sosem tud betelni vele- ahogy én sem. Nem is volt ez lehetséges!
Csókolt és csókolt, közben kezével a felsőm alatt matatott, majd egy gyors mozdulattal áthúzta a pulcsit a kezeimen és a fejemen, majd elhajította valamerre. Lenézett rám, majd feltűnt neki a mesefigurás pólóm és elvigyorodott. De végül ezt is lerántotta rólam, és a pulcsira hajította. Zavarban voltam. Nagyon zavarban.
Fel sem fogtam, hogy minek a közepében vagyok. Egyszerűen elhagyott minden tudatom, és átadtam magam neki. Neki, az ismeretlennek, akit ma láttam először.
Percekkel később már szorosan hozzám simult, fogaival a nyakam vékony bőrét harapdálta, zihálásom pedig betöltötte a szobát.
A nadrágom sem volt már rajtam, igazából nem is tudom, hogy hogyan és mikor vette le rólam. Csak csókolt és csókolt, már minden ellenállást kiszívva belőlem.
A bugyim is a földön landolt, ez pedig kissé kijózanítóan hatott rám.
- Ne… kérlek, ne…
- Szépségem –suttogta a fülembe, majd megharapta az államat- Gyönyörű vagy.
Elolvadtam a szavaitól. Soha, senki sem mondott nekem még ilyeneket. Ámulva bámultam bele a szemeibe, ő pedig újra csókolni kezdett.
- Védekezés…
Suttogó szavai után felpattant az ágyról, majd az íróasztalához botorkált. Turkálni kezdett benne, majd egy elégedett nyögéssel jutalmazta, hogy megtalálta, amit keresett. Hallottam a papír szakadását, ezután pedig újra ott volt fölöttem, és csókjával lökött vissza az ámulat, tudatlanság tengerébe.
A meglehetősen kemény testrésze a legérzékenyebb pontomnál felébresztett az ámulatomból, majd már tiltakozni is kezdtem:
- Várj, én még…
Késő volt. Egyetlen határozott mozdulattal szakította át az érintetlenségem utolsó gátját, és a tompa, égető fájdalom teljesen eloszlatta a tudatomat fedő, nehéz ködöt. Nem tudtam elfojtani a torkomból előtörő, megkínzott, riadt sikolyt. Mindkét kezemmel hadakoztam ellene, toltam el magamtól, de ő kapaszkodott belém, és a nyakamat harapdálta.
- Hagyd abba! Ne!
- Elmúlik –suttogta- Sajnálom… nyugi, mindjárt elmúlik…
Könnyek pörögtek le az arcomon, majd éreztem, ahogy lecsókolja őket onnan. Mozdulatlanul feküdtünk, csak az ő csókjainak halk, cuppogó hangja hallatszott. Szája visszataláltak az ajkaimra, és újra csókolni kezdett.
Ezután átadtam magam az érzésnek, ahogy mozogni kezdett. Nem tudtam, hogy mi miután következett, az elmém újra elbódult, a gondolataim egyetlen lágy, nyúlékony masszába álltak össze. Csak rábíztam magamat- úgy gondoltam, hogy most már úgyis mindegy…

Öltözködni kezdtem, ő pedig már aludt. Az óra éjfélt mutatott, én pedig láttam, hogy az eső újra esni kezd odakint. Csodálatos… Ennél jobb már nem is lehetne! Az ironikus gondolatok pattogtak a fejemben, a meggondolatlanság és a megbánás labdáival együtt. Kezdtem szörnyen érezni magamat.
Azt sem tudtam, hogy mégis kicsoda ő. Még a nevével sem voltam tisztában, de neki adtam magamat. Az első csókomat, a szüzességemet, a tartásomat… Rémesen éreztem magamat.
Még egy utolsó pillantást vetettem az ágyban szundító srácra, akinek férfias arcát most nem világította meg semmi. Csak a sötét sziluettjét tudtam kivenni, és sóhajtani egyet. Kihátráltam a szobából, leosontam a lépcsőn, majd hazáig szaladtam.

Dave már aludt, mikor hazaértem, Nicole pedig még sehol sem volt. Így megengedhettem magamnak, hogy hosszú percekig folyassam a melegvizet a testemre, reménykedve abban, hogy ez lemossa a szégyent is, ami a testemre ragadt. De nem, ez a lelkemet nagyobb mértékben lepte el.
Beledőltem az ágyamba, majd már aludtam is.

Napokkal később megpillantottam a srácot az iskolában. Két gyönyörű, boldog lány ácsorgott vele. Az egyikük hosszú, szőke haját birizgálta a srác, majd a másikuk tincseiből is felkapott egyet, és összehasonlította őket. Majd mondott valamit, mire a szőke lány elégedetten felkacagott.
Ekkor nézett rám. Ő, akik a barna szemeivel szörnyű mód elvarázsolt, most újra rám nézett. Határozottan megdöbbent, majd összeszűkítette a szemeit és lekapta rólam a pillantását.
Én pedig elfordultam tőlük, becsaptam a szekrényem ajtaját és elsiettem.

Most pedig itt állok, a karjaiban tart, magához ölel. A zene kiszűrődik bentről, de én csak a halk motyogására tudok összpontosítani.
- Sajnálom. Mindent. Annyira…
- Nem azért kell bocsánatot kérned, amiért lefektettél, Robert –suttogtam- Az lenne a legkevesebb problémám. Megtörtént, megtörtént, nem lehet rajta változtani. Azért kell magadba nézned, amit utána tettél. Szeptember elején volt az a bizonyos éjszaka, te pedig ezután… összejöttél a nővéremmel, és olyan dolgokat tettél, ami miatt legszívesebben sírva aludtam volna el… Igaz, az óriási pofon kézenfekvőbb lett volna egy-két helyzetben, de nem tehettem. Annyira elegem van belőled, Robert, hogy te azt el sem tudnád képzelni!
- Meg akarok javulni.
- Nem tudod megváltoztatni a múltat –válaszoltam rá, noha a két kijelentés nem teljesen fedi egymást.
- Kérlek, adj esélyt, hogy bemutathassam, hogy milyen vagyok igazából.
- Nincs mit bemutatni, Robert. Poénból elhívtál erre a nyomorult bálra is, ami egy óriási szívás a részemről, utálok itt lenni, utálom az egész hacacárét, utálom, hogy megint kötélen rángatsz. Utállak téged is, mert egy óriási tuskó vagy.
- Te pedig gyönyörű vagy –mondta válaszul, én pedig elléptem tőle, majd dühösen szusszantottam.
- Ne hazudj nekem! Azon az estén is így hazudtál. Ezekkel tömted a fejemet, én pedig képes voltam elhinni!
- De tényleg az vagy –mondta megszeppenve- Látnod kellene magadat.
- Nem akarom látni –tiltakoztam- Nem vagyok olyan, mint Nicole, sohasem fogok felérni hozzá.
- Nem is akarom. Igazából… akkor nem is kellenél! –tiltakozta, majd elhallgatott az arckifejezésemet látván- Szerinted miért jöttem össze a nővéreddel? Jó, erre inkább ne válaszolj, de azt tegyük hozzá, hogy miattad kezdtem el vele beszélgetni. Te volt az ok, amiért szóba álltam vele, amiért közelebb kerültem hozzá. Beszélni akartam veled, látni akartalak, tisztázni akartam a dolgokat. Mert én igazából nem olyan vagyok, amilyennek megismerhettél… A képet sem én plakátoltam ki, igazából, csak… megígértem, hogy magamra vállalom.
- Elég a hazugságaidból! –kiáltottam rá- Elég volt abból, hogy ennyit hazudsz, hogy mindent el akarsz hitetni velem. Mindent fogjunk csak másra! A végén még kiderül, hogy nem is te fektettél meg, hanem… ki tudja, talán az egyik haverod. Igen, bizonyára az volt, hogy átműtette magát arra az éjszakára, neked adta ki magát, kiélte a vágyait egy szűz lányon, majd tovább is állt. Oh, vagy nem is, tudom már! Valaki hipnotizált, hogy ezt tedd! Igen, ez lesz a befutó…
- Hagyjuk most ezt! Majd nyugodtabb pillanatban azt is megbeszéljük -szólt rám kissé dühösen- Hiba volt az is, tudom. De mint mondtad, már nem lehet megváltoztatni. Szeretnék mindent megbeszélni veled, de nem most. Szeretném ha csak a jövőre koncentrálnánk, mert azt akarom, hogy te helyet kapj az enyémben. Fel tudod ezt fogni?
- Nem, teljesen hülye vagyok –gúnyolódtam. Másképp nem tudtam levezetni a bennem gyűlő feszültséges, zavartságot. Újra vörös voltam, tudtam.
Nagyot sóhajtott, láttam rajta, hogy a szájában forgatja a csípős választ…

~

Nos, ennyi lenne a mostani fejezet. Igaz, eléggé hosszúra sikeredett, de még mindig nincs vége. :) Próbáltam sietni vele, azt hiszem, ez a hét nap eléggé szép teljesítmény volt tőlem. A következő fejezetet nem ígérem, hogy ilyen hamar felkerül, de próbálkozok...
Oh, ne feledjétek, hogy a fejezet eleje szeptemberre tehető, viszont a bál, az ugrás pedig februárban van. :)
Ha valamit nem értenétek, kérlek biggyesszetek pár sort a chatbe, én pedig magyarázatot fogok adni rá... Igaz, rengeteg kérdésre kaptok választ a következő fejezetben, de tudom, az még messze van.
Jó olvasást!