Love Angel- 68. fejezet

Love Angel- 68. fejezet
Ükapa
(Izbel)

Hetekkel később a helyzet mondhatni változatlan volt. Damien az erejét továbbra sem tudta száz százalékosan kezelni- ha dühös lesz, lángra lobban, vagy rosszabb esetben megperzselődik több méteres körzetében minden. Mit ne mondjak, ez nem a legszerencsésebb…
Hozzá költöztem, hogy segíteni tudjak neki. Ezt kicsit sem bánta, azt viszont annál inkább, hogy nem tudott hozzám érni. Az érintése továbbra is komoly égési sérüléseket okozott. Fájdalmas égési sérüléseket.
Ez kényelmetlen volt, főleg, hogy filmnézés közben a kanapé két oldalán kellett ülnünk.
- Kérsz egy kis nasit? –nézett rám- Egy film nem igazi nasi nélkül.
- Igen, szeretnék –mosolyogtam- De hozok én, ne fáradj!
- Ugyan –legyintett, majd már fel is pattant- Én kínáltalak meg, ráadásul én vagyok itthon.
- Aha, ezek szerint én be sem nyúlhatok a szekrénybe? –vigyorogtam, közben megfordultam a kanapén, hogy nyomon követhessem, ahogy a konyhában kutat- Második szekrény balról.
- Kösz –nevetett- Lehet, hogy te előbb vagy itthon, mint én.
- Talán azért, mert én főzök?
- Hidd el, nem lenne sok köszönet abba, ha én főznék. Gyomorrontás, mérgezés, soroljam tovább? –kérdezte jókedvűen, majd diadalittasan a magasba emelte a pattogtatni való kukoricát.
- Három percre kell bedobni a mikróba –utasítottam.
- Nem négyre? –vonta fel a szemöldökét, majd a feliratot kereste a papíron.
Épp, hogy belemerült az olvasásba, a zacskó felpuffadt és a kukoricák pattogni kezdtek. Kitágult szemekkel néztem a jelenséget, majd elnevettem magamat. Ő is így tett.
- Minek ide mikró?! –kacagta, majd visszaült mellém- Mindennek van jó oldala. Ki tudok kézzel pattogtatni egy kukoricát!
- Hős vagy –gúnyolódtam, majd a számba tömtem a nasit- Egy kis sót esetleg nem tudsz rászórni a kisujjadból?
- De, hát hogyne –forgatta a szemeit- Szuperhős vagyok, nem pedig Knorr fűszervarázs.
Ezen hangosan felnevettem, ő pedig kissé sértődötten fonta össze a mellkasa előtt a kezeit. Közelebb csúsztam hozzá, majd gondosan ügyelve arra, hogy a kezeihez véletlenül sem érjek hozzá, átöleltem a nyakát. Jólesően mordult fel, majd lehunyta a szemeit.
- Úgy hiányzik már ez –suttogta.
- Nekem is –dörmögtem, majd egy csókot hintettem a füle mögé.
Kevin pedig pont ebben a percben jelet meg előttünk, eléggé megviselt volt az arca, mégis, új információtól teljesen felpörgött.
- Megtudtam valamit! –rikkantotta diadalittasan, majd lehuppant a fotelba, én pedig visszamásztam a kanapé szélére, a helyemre.
- Micsodát?
Damien és én is izgatottan vártuk a fejleményeket, de Kevin nem mondott egy szót sem. Csak előrenyúlt a popcornért, és két maroknyit a szájába tömött.
- Kevin! –szóltam rá- Először is, kultúráltan kellene enned, nagyon nem ártana, ha összeszednéd magadat, és mutatnál valamit abból a maradék kis eszedből.
- Mondd már, hogy mi van! –szakított félbe Damien a számára fontosabb dologgal.
Jó, igaza volt, nem kellene az étkezési szokásokat firtatnom jelen pillanatban.
- Kezdjük kitalálni, hogy milyen anyagból lehetne valami kesztyű-szerűséget csinálni neked, amíg valahogy szabályozni nem kezded az erődet.
- Szóval még csak kezditek sejteni, de még semmi támpont? –kérdeztem.
- Igen.
- Ez csak egy hipotézis, Kevin! Nem hiszem el, hogy emiatt a feltevésetek miatt keltettetek bennünk hamis reményeket!
- Izbel, végülis ez.. jó hír –motyogta Damien, majd beletúrt a hajába- A ruháimat már nem égetem fel. Csak… meg kell tanulnom kezelni, és ha az a valami, amit Kevinék majd kitalálnak, segíteni fog, akkor az csak jó… Tudok várni. Nem futok sehová.
- Mellesleg nem ez volt az elsődleges dolog, ami miatt itt vagyok –vágott közbe Kevin- Hanem kezdjük sejteni, hogy te miért vagy más, mint mi.
- Elárulod nekünk, vagy még könyörögnünk kell érte? –morogtam türelmetlenül.
- Hát, egy kis popcorn még jól esne… esetleg egy sör –vonta meg a vállát.
Dühösen rádörrentem, mire hatalmas vigyor keletkezett az arcán.
- Jól van, jól van. Nem kell még megölni. Nyugodj inkább le, szerintem eléggé le fog sokkolni, amit most mondani fogok. Helyezkedj el kényelmesen, tegyél párnát a hátad mögé, és vegyél mély levegőt. Szu-szá.
- Kezdd már el! Ezzel csak felidegesítesz.
- Ez olyan poénos: nekem kellene idegeskednem, erre te most olyan vagy, mint egy atombomba –forgatta meg a szemeit Damien, majd rám mosolygott- Nyugi, bébi.
- Igen. Nyugalom. Virágos rét…
- Azért túlzásba ne vidd! –szólt rám Kevin- Mert nekiállnék. Szóval most szökdécselj vissza a tulipános rétecskédről ide. Ja, Damien, vehetnél egy új fotelt, nem túl kényelmes.
- Igen, már én is gondoltam rá…
- Vedd ki a feneked alól a távirányítókat, Kevin! –mormogtam- Azokon ülsz. Azért nem kényelmes.
- Ja, bocs –vigyorogta, majd az asztalra tette a két kis műanyagot- Nem tűnt fel, hogy ott voltak.
- Túlélem –vonta meg a vállát Damien- Láttad a tegnapi meccset?
- Igen! –válaszolta felpörögve- Gyönyörű volt! El sem mertem hinni, hogy pont a…
- Hagyjátok abba! –szóltam rájuk, mire elhallgattak- Most komolyan szívattok?
Ártatlan tekintettel rázták meg a fejüket és elhallgattak. Végül Kevin belekezdett:
- Szóval… Eléggé furcsa folyamatok zajlódnak le benned, ezeket már tapasztaltad. Utána néztünk a múltadnak… eléggé részletesen. Kiderült, hogy az ükapád egy angyal volt. Ennyit tudtunk meg. Lassan tudjuk csak összetenni a képet, de az biztos, hogy volt egy angyal felmenőd.
- Angyal? –döbbent le- De… Hogyan?
- Mi is nemzőképesek vagyunk egy éjszakára –magyarázta Kevin- Nem tudjuk előre, hogy mikor. Titok számunkra… egyszerűen megérezzük, ha eljött az idő. Ez eléggé érdekes, de hát… Igazából eddig egyedül az ükapád használta ki az alkalmat. A többiek inkább ültek a szobájukban, és várták, hogy vége legyen. Ők tisztában voltak a következményekkel, az ükapád ezek szerint nem. Ez… nagyon nem jó előjel, Damien.
- De miért? –szóltam közbe.
Damien nem igen volt reakcióképes. Csak bámult maga elé a padlóra, nem is pislogott, csak az ujjait gyűrögette. De a levegőt még egyenletesen vette, látszólag nyugodtan tűnt, csak… lesújtotta az információ. Közelebb csúsztam hozzá és megsimogattam a hátát. Nem lángolt, nyugodtan tűrte az érintésemet.
- Csak következtetünk, Izbel –folytatta Kevin- Ezek a folyamatok Damiennél nem normálisak. Sőt, talán még csak nem is a jó világból valóak. Nyomasztja az egész birodalmat ez a teher, amit Dam hordoz.
- Ez nem csak az ő terhe –suttogtam.
- Hanem mindannyiunké –tette hozzá Kevin, majd felnézett a szemeimbe. Bólintottam.
Damien pedig továbbra is csak ücsörgött és meredt maga elé.
Én pedig egy –számomra- eléggé veszélyes dolgot kíséreltem meg. Elé csúsztam és átöleltem. Legnagyobb csodálatomra a hátamra siklott tenyere nem hagyott nyomot, nem gyújtotta fel a pólómat. Egyszerűen éreztem a kellemet, normális hőmérsékletét, amit már annyira megszoktam.
Úgy hiányzott már.

Napokkal később kint ácsorogtam az iskola előtt, a padoknál. Nessie épp akkor sétált felém az iskola felől. Nagy öleléssel üdvözölt, és pár cuppanós puszit is kiérdemeltem. Ezen mindig vigyorognom kellett.
- Ha Robert kérdezné, nem tudsz semmiről –mondta, én pedig nagyot bólintottam.
- Nem tudok semmiről. De tényleg. Halvány lila gőzöm sincs, hogy mit csináltál –vontam meg a vállamat- Még hazudnom sem kell neki…
- Örülj neki –vigyorogta- Jól fogunk ma nevetni. Nagyon jót. Hidd csak el.
- Nem kételkedek a szavaidban –kuncogtam, majd újra elkomorodtam.
- Damien még mindig nincs jól?
- Eltaláltad –sóhajtottam- Nem értjük, hogy mi folyik körülötte… A sötétben tapogatózunk.
- Carlisle talán…
- Nem! –szakítottam félbe hevesen, majd nagyot nyeltem- Vagyis felesleges lenne. Csak remélni tudjuk, hogy teljesen rendbe jön.
- Damien erős, simán uralkodik mindazon, ami most beléivódott –bíztatott- Hidd el, át fogja vészelni ezt az időszakot. Te pedig büszkén ölelheted magadhoz újra. Aztán mehet az ágytorna, mert arra az időre olyan kiéhezettek lesztek, hogy öröm lesz majd egymásnak esnetek.
- Na, pont te beszélsz? –vontam fel a szemöldökömet- Sejteni sem tudom, hogy te hogyan bírod ki.
- Ne is akard –kacsintotta, mire elfintorodtam, ő pedig hangosan felnevetett.
Robert közeledett felénk kicsit sem mosolygósan. Sőt. A szeme alatt sötét karikák ültek, fáradtnak tűnt. Ráadásul ma az öltözködésére, a hajra sem fordított olyan sok időt, mint szokott. Szerintem csak kikapott valamit a szekrényből, és elkönyvelte magában, hogy ez jó lesz. Így egy rajzfilmfigurás póló, egy farmer és deszkáscipő volt rajta. Ezt az összhangot!
- Egész éjszaka nem aludtam –mondta köszönés helyett.
A táskáját egy az egyben ledobta a pad mellé, ő pedig lefeküdt a padra és a kabátját a fejére dobta. Erre Nessie egy gonosz vigyort ejtett meg.
- Miért mi történt? –kérdezte kíváncsi, ártatlannak tűnő hangon.
- Valaki megadta a telefonszámomat egy meleg-társkereső oldalra. Egész éjszaka hívogattak! –fakadt ki a fejéről lekapva a fekete anyagot- Le kellett tiltatnom a számomat, ráadásul másfél óráig ügyködtem azon, hogy sürgősen törölhessem a meleg-profilt. Szerintetek ez mennyire dobta fel a napomat?
- Gondolom nagyon –vigyorogtam, mire összeszűkített szemekkel nézett fel rám- Annyira sajnálom, Roby, de ez azért ha belegondolsz eléggé vicces.
- Aha. Nagyon –gúnyolódott- Fáradt vagyok.
Egy-null Renesmee javára.
Ez így ment egész nap. Robert nyavalygott a fáradtsága miatt, mi Renesmee-vel pedig egy-egy rejtett pillanatban megejtettünk egy kuncogást. Tudtam, hogy ezt Nessie tette.
- Hányingerem van a folyosótól –jegyeztem meg, Renesmee pedig hevesen bólogatni kezdett.
- Még több, mint másfél hét van Valentín-napig –forgatta meg a szemeit- Mégis mi a fenéért kellett már most feldíszíteni mindent?
- Ráadásul ezek a pink szórólapok –rúgtam bele egybe- Lépni sem lehet tőlük. Minek ennyire hirdetni a bált? Aki megy, úgyis meg. Aki nem, az meg akkor sem lesz ott, ha nyolc darab ilyen papírt letömnek a torkán. Meg kéne érteniük, hogy ettől előbb leszünk rosszul mint pörgünk fel.
- Azért valakik eléggé örülnek ennek a bálnak –jegyezte meg Nessie- Van olyan csaj, aki már tavaly szeptemberben megvette a ruháját a Valentínnapi-bálra, hogy neki még bőven lehessen lehetősége válogatni.
- Ez már beteges –meresztettem ki a szemeimet- Ugye ez nem fertőző?
- Nem hiszem –vigyorogta.

Az ebédszünetben forrócsokit szürcsölgettem. Isteni volt, imádtam. A sulirádió egyszer csak elhalkult, és Dave –az egyik rádiós srác- hangja csendült fel.
- Robert, 11C-s tanuló minden vágya, hogy Emmalie Light, a kis gólya vele tartson az iskolabálra. Reméljük, Emma, komolyan megfontolod ezt az ajánlatot!
Ezután pedig folytatódott a zene.
- Ki volt? Ki tette ezt? –pattant fel Robert, majd végnézett az ebédlőn. Mindenki rajta nevetett, ő pedig hiába erősködött, hogy nem ő volt.
Robert halálra váltan nézett ránk, majd közelebb húzta a székét és visszaült.
- Ki az az Emma Light? –kérdezte ijedten.
- Azt hiszem az a kilencedik A-s, százötvenöt centis, mackó alkatú csaj zsíros, barna hajjal. Tudoood! Szemüveg, fogszabályzó, és nagyon ronda és előnytelen cuccok dukálnak hozzá.
- Az, aki…
- Leejtette az orrod előtt a tolltartóját és egy csomó tampon kiesett belőle! –magyarázta hevesen Nessie.
- Emlékszem rá –mondta, majd elhúzta a száját- Ki a fene lehetett?
- Halvány sejtelmem sincs –mondta Nessie, majd elégedetten harapott bele az almájába.
Kettő-null Nessienek. Robert kikapásra áll, ezt az előnyt már nehezen fogja felhozni.

Damien megkapta a kesztyűjét. Fekete volt, nagyon rugalmas, vékony. Damien kezére úgy simult rá, mintha csak a második bőre lett volna. Emiatt nem is volt annyira feltűnő. Damien ugyan úgy be tudta hajlítani az ujjait, mint kesztyű nélkül.
- Oda a kukorica-pattogtatásnak –mondta kissé elszontyolodva- Pedig milyen kényelmes volt!
Felnevettem rajta, majd elégedetten magamhoz öleltem.
Ez legyen a legkevesebb problémánk.