Love Angel- 67. fejezet

Love Angel- 67. fejezet

Angyal
(Izbel)

*Hetekkel később*

Az ágyán ücsörgött, az X-boxot nyomkodta, én pedig a tévé elé álltam. Dühödten tette le a kezéből a konzolt, aminek a felszínén összefutott a műanyag, egy része a kezén maradt.
- Kösz –dünnyögte- Igazán köszönöm.
- Sajnálom, de indulnunk kellene –mondtam- Fejlesztened kellene magadat, mert sosem fogod megtanulni, hogy hogyan kell átvenni az irányítást a saját tested felett.
- Nem hogy megdicsérnél! –puffogott- Ezelőtt sikerült gondolatot olvasnom.
- Igazán sikeresen –forgattam meg a szemeimet- Egy órára szenilis lettem, hadd ne mondjam, rendkívül jó érzés volt.
- Én pedig nem használtam ki az alkalmat –sóhajtotta- Pedig mennyi mindent beléd lehetett volna beszélni… Hogy nekem ez előbb nem jutott eszembe!
- Gonosz vagy. Nagyon gonosz –hunyorogtam rá- Az egész a te hibád volt, ráadásul még előnyt is akartál kovácsolni belőle…
- Igazából te voltál felelőtlen –jelentette ki- Nem mérlegelted a helyzetet, görcsösen ragaszkodtál ahhoz, hogy képes vagyok rá.
Mérgesen, összeszűkített szemekkel néztem rá. Tudtam, hogy ezt már nem poénből mondja, véresen komolyan gondolja a hibáztatást.
- Miattad nem tudok megenni egy fagylaltot. Miattad vagyok ez az elcseszett valami, aminek lennem kellett.
- Sajnálom, többet nem fog előfordulni –gúnyolódtam, majd hátat fordítottam neki és kimenekültem a szobából.
A fürdőszobába iramodtam, ott pedig hidegvizet locsoltam az arcomra. Sajgott a fejem, elegem volt az egyre gyakrabb veszekedésből. Nem játszottuk végig a vitát, ahogy az esetek többségében sem. Egyszerűen faképnél hagytam, és vártam, hogy megeméssze magában az érzelmeit. Friss angyal, tudtam, hogy nehéz neki a helyzet. Az érzelmek tömkelegével támadják a lelkét, nem bírja őket kezelni. Tapasztaltam. Sok ember kárára voltam akkoriban. Nem vagyok büszke arra a korszakomra.
A tükörbe néztem, alig ismertem fel magamat. Nyúzott voltam, a hajam kócos, a szemeim vöröslöttek. Sírni támadt kedvem. Ez a –számomra- horrorisztikus kinézet túlságosan is hasonlított a másfél héttel korábbira. Damien átváltozására…
Az a kép még élénken él bennem, szinte feldolgozhatatlan számomra. Túlságosan közelről kellett megtapasztalnom. Azt hittem, hogy megbirkózok a látvánnyal, és az érzelemkitöréseivel. Túl sokat hittem magamról, rá kellett ébrednem, hogy sok idő kell, míg az elmék elhalványul, és az agyam hátsó zugába csúszik át.
A kép újra felrémlett előttem, én pedig az emlékforgatagban találtam magamat:

’A sötét, alagsori szoba levegője elhasználódott, a porszemcsék szálldostak a levegőben. Magam sem értettem, hogy miért ebben a teremben kell lennünk. Én egy napfényes, toszkánai apartman fényárban úszó nappalijában voltam az átváltozásomkor. Emlékszem rá, hogy egy zongora végig szólt, megnyugtató dallam lengett át.
Damien ezekkel ellentétben egy koszos díványon vergődik. A teste közbe megfeszül, ajkait összeszorítja, szemeit szorosan lehunyja. Szenved. Látszik rajta, hogy végeláthatatlan kínokat él át. Én pedig csak nézem. Nem tudok semmit tenni, csak az egyik kezét szorítani. Jelezni neki, hogy vele vagyok, mellette vagyok.
A homlokán verejték gyöngyöződött, a szemeit kinyitotta és rám szegezte a tekintetét. A szemei esedeztek, a pupillája maximálisra tágult. Én pedig nem tudtam semmit tenni, csak a nyakába temetni az arcomat és csókokat hinteni a bőrére.
Az ajkaimat ijedten kaptam el róla. A bőre égetett, tűz forró volt, mégis normális színt mutatott. Lassan a kezem alatt is felmelegedett a bőrfelszíne, a kezét is el kellett engednem. Nem értettem, hogy mi folyik itt. Ilyet még soha nem tapasztaltam, sőt, még hallani sem hallottam róla.
A szemhéja újra kipattant, a szeme vöröslött, ahogy rám nézett. Megragadta a kezemet, nekem pedig sistergett a bőröm az érintése alatt, feljajdultam a fájdalomtól. Elengedett, végül újra megragadott. Az érintésétől a szoba másik végébe repültem, a fejem keményen csattant a falnak. Elhomályosult előttem minden. Percekkel később tudtam csak felállni, akkor pedig első utam a telefonhoz vezetett. Kevint tárcsáztam, aki azonnal indult.
Ő sem értett semmit. Csak nézte a szenvedő Damient, aki most kifeszült testtel feküdt az ágyon. Meg sem mozdult.
- Nem tudom, Izbel –sóhajtotta- Ilyen még sohasem volt. Sem én, sem senki nem tapasztalt ilyet… Mintha nem is teljesen olyanná alakulna át, mint amilyenek mi vagyunk. Annyira más, mégis hasonlít. Nem értem.
- Félek –suttogtam- Megfogta a kezemet, és megégetett. Utána pedig egyetlen érintéssel átrepített a szobán. Óriási ez a hatalom, és nem tudom, hogy most mi lesz. Ez nem normális, még én is tudom. Pedig én közel sem láttam annyi mindent, mint te, Kevin. Annyira féltem őt.
Felnéztem rá, és éreztem, ahogy végigcsorognak az arcomon a könnyek. Belülről vagdosott a nyugtalanság, az önhibáztatás, a tudatlanság. Nagyon fájt, hogy így kellett őt látnom.
Kevin inkább kiláncolta, nehogy kárt tegyen magában. A csuklóit, bokáit vastag, szürke lánc fogta át, amik másik vége a falhoz volt rögzítve. Többször rántotta meg a karját, de hiába- a kezét továbbra is fogságban tartotta az erős anyag. Küszködött magával, a láncokkal… és igazából még elképzelni sem tudom, hogy még mivel. Szörnyen rossz volt így ránézni.
- Nyugodj meg –sóhajtotta, majd magához ölelt. Nem volt erőm ellökni magamtól.
Legszívesebben lerogytam volna a földre, és az arcomat a tenyerembe temettem volna. De erősnek kellett maradnom, hogy szükséghelyzetben Damien mellett álljak.
- Meddig tarthat még? –kérdeztem halkan, alig kinyitott szájjal.
- Nem tudom, Izbel –tekerte a fejét- Napokig is eltarthat, de lehet, hogy az utolsó fázisban van… Ötletem sincs. Ez a folyamat nála annyira másképp zajlik le, mint mondjuk nálunk… Sejtelmem sincs, hogy mi történik, arról meg főleg nincs, hogy miért épp így.
Megelőzte a kérdésemet. Örültem, hogy legalább nem kellett hangosan feltennem.
Az éjszaka közepén arra lettünk figyelmesek, hogy a láncok már nem zörögnek. Kíváncsian néztünk Damien felé, akin a láncok már tényleg nem voltak rajta. Leolvadtak róla. Meglepődve léptünk közelebb, és láttuk, hogy Damien kezéről-lábáról folyik le az anyag, majd az ágyba ivódik. Ijesztő.

Másnap jött csak a nagy változás. Damien ellazult, légzése normálissá vált, arcára halvány mosoly ült. Átfordult a hasára és párnát gyűrt a feje alá. Nagyokat ásított, végül kinyitotta a szemét. Felült az ágyban, nyújtózkodott, és jókedvűen túrt bele a hajába.
Mi pedig halálra váltan figyeltük őt. Nem mozdultunk meg, még levegőt is alig mertünk venni.
- Mi történt, szellemet láttatok? –kérdezte Damien nevetve, én pedig nagyra tágult szemekkel, leesett állal néztem.
- Nem tudom. Lehet –válaszoltam végül, majd megráztam a fejemet és felálltam.
- Hogy vagy? –eszmélt fel Kevin, majd már fel is pattant.
- Jól. Teljesen fitt vagyok, boldog, felszabadult. Mint aki nem ismer határokat és övé az Ég ’s Föld. Tökéletes minden.
- Emlékszel bármire is ebből a huszonöt órából?
- Kellene? –tekerte a fejét, majd megvonta a vállát- Nem hiányzik semmiféle emlék az átváltozásból, vagy miből. Megtörtént egyáltalán? Olyan vagyok, mint ezelőtt, semmi sem változott.
- Egyenlőre még nem vetted észre a változást, de majd meg fogsz lepődni, hogy mennyi mindenre képes vagy –mosolyogtam rá, és közelebb araszoltam hozzá.
Ő ölelésre tárta a karjait, én pedig belerohantam a karjaiba. Egyetlen érintésétől jó érzés kerített hatalmába. Boldogan ölelt magához, majd egy csókot nyomott a hajamba.
Aztán az egész megváltozott. Éreztem, ahogy a hátam a keze nyomán égni kezd, mintha egy forró vasat nyomtak volna hozzá. Elugrottam tőle, és megdörzsöltem a bőrömet. A ruhám leégett azon a nyomon, a bőrömön pedig hólyag keletkezett.
- Mi történt? –kérdezte döbbenten, mikor meglátta a sebet- Ezt én csináltam? Miért? Mi? Nem értem!
Megfogta a fejét, és erőteljesen nyomni kezdte a halántékát.
- Nyugodj meg –mondtam- Kérlek. Damien! Nézz rám, könyörgök.
Felnézett rám. A szeme a normális zöld színben pompázott, az arca pirospozsgás volt. Ahogy a nyakára simította a kezét, semmi nyoma nem maradt az érintésének.
- Nyúlj hozzá a kezemhez –nyújtottam, mire hátratántorodott.
- Nem akarlak bántani –motyogta.
- Nyugalom, minden rendben lesz –mondtam- De kérlek, fogd meg a kezemet.
Megtette, amit kértem. Ugyan az történt, mint az ölelésnél. Az érintése egy erős égésnyomot hagyott maga után. Fájt.
- Nem értek semmit –mondta Kevin halkan- Kudarcot vallottam.
Sokkos állapotban ült vissza a földre, és csak nézte Damient, aki hasonló állapotban volt. Én pedig csak álltam közöttük, és kis híján az ájulás környékezett.

Próbáltunk válaszokat találni a kérdéseinkre, persze sikertelenül. Az egész angyal-világ riasztva volt, de senki sem tudott semmit. Már sajgott a fejem a sok gondolkodástól.
Aznap este kivittük Damient az erdőbe. Reméltük, hogy ez nem fog döcögősen menni. Hiába reménykedtünk, hisz miért is menne bármi is normálisan?
Damien levette a pólóját, és koncentrált arra, hogy előhívja a szárnyait. Ezt már hosszasan magyaráztam neki, úgy tűnt, megértette. Úgy is tett, ahogy javasoltam neki: Ellazult, mélyeket lélegzett, és a lelki szemei előtt körvonalazódni kezdtek a fehér tollak.
De nála ez sem úgy zajlott le, ahogy elvártuk. A keze lángba borult, a haja vége vörös színbe váltott, körülötte egy óriási körben minden meggyulladt. Lángolt, de nem égett el. Ijesztő látványt nyújtott.
Damien körül lángcsóva tört fel, majd egy pillantás alatt minden elaludt. Csak egy vékony, hamvas réteg bizonyította, hogy minden égett. Damienen nyoma sem volt a különös jelenségnek. A bőre tökéletes volt, egyetlen heg sem tarkította. Aztán a szárnyára néztünk.
Fekete volt.
Éjfekete tollakból állt, és nem is a megszokott, derékig érő méretet öltötte. A lapockájától felfelé húzódott, majd egyre keskenyedve leért egészen a bokájáig. Egy-egy hosszú, sötét toll szélén vörösesen csillant meg a napsugár.
Mi pedig csak álltunk, és megszólalni sem tudtunk.’

Újra láttam magamat a tükörben. Az arcom most még nyúzottabb volt, a nyakamon kidagadtak az erek.
Azóta sem tudtunk semmit tenni. Próbáltuk Damient a szokásos, angyali tulajdonságokra nevelni, megtanítani neki, hogyan használja őket, de a nagy részük nem stimmelt. Vagy nem voltak meg neki ezek a tulajdonságok, vagy teljesen máshogy működtek, más hatást váltottak ki, mint kellett volna.
Ráadásul a tűz állandóan jelen volt az életében. Ha mérges volt, gyakran lángba borult a kézfeje, esetleg még egy-egy hajtincsei is fáklyaként működött.
Ő persze ezt az elején úgy fogta fel, hogy kilépett a tévéből, mint a Fantasztikus Négyes egyik tagja. Nem tudtam nevetni ezen a viccén.
Nem tud hozzám érni. Megéget egyetlen érintésével. Van, mikor tudja uralni, és nem éget el minden útjába kerülő tárgyat. De ez nem mindig van így. Kevin hozott neki egy kesztyűt, hogy legalább kicsit mérsékelni tudjuk ezt. Nagyrészt be is vált- míg el nem égett.
Rémisztő a helyzet… Rémisztően tehetetlenek vagyunk és semmit sem értünk.
Csak reménykedni tudok abban, hogy rá fogunk jönni, hogy mi folyik itt, és tudunk segíteni Damienen. Mert látni a szemében azt az elkeseredett, nyugtalan, értetlen nézést, ami újra kisgyerekké varázsolja, hihetetlenül nagy kínt okoz számomra. Segíteni akarok neki, megszabadítani attól a tehertől, amit cipel… De nem tudom, hogy hogyan tegyem ezt meg.

Boldog karácsonyt!

Az ünnep a szív legfőbb gazdagsága.

"Sok régi emlék, sok régi hang,
Köztük most újból kisgyermek vagy.
Ez az ünnep legyen úgy szebb, ahogy álmodban látsz, 
Egy új világ, hol teljesül, mit vársz.
Egy éjjel, tele fénnyel, mikor szikrázik a hó,
Egy új nap, melyre bármi írható."

Szeretnék mindenkinek békés, boldog karácsonyt kívánni. :)

Love Angel- 66. fejezet

Love Angel- 66. fejezet
Barátság?
(Izbel)

Ahogy ott ácsorogtam előtte, rég nem érzett erő szállt meg. Erősebbnek, kitartóbbnak és bátrabbnak éreztem magamat.
- Nem rendezheted le egyetlen mondattal –jelentettem ki, majd felfelé lépdeltem a lépcsőn- Szerintem nem teheted meg, hogy egy legyintéssel lelépj. Te nevezed magad felnőttnek, aki ennyire éretlenül tud gondolkodni?
- Izbel, ez ennél bonyolultabb.
- Ugyan, nem hiszem.
- Akkor ne hidd el.
Álltunk egymással szemben. Láttam, ahogy a karja a hidegben kiborsódzik, megfeszítette az állát is. A bőrszíne kezdett halványan elszürkülni, az ajka lassacskán kékbe váltott át.
El kellett ismerni, hogy egy pólóban azért tényleg fázik az ember.
Végül a kanapéján kötöttünk ki, ahol annyi boldog, felhőtlen percet töltöttünk el. Figyeltem a környezetet, és hagytam, hogy emlékeim filmként pörögjenek a szemeim előtt.
- Igazából én nem akarlak lerázni –mondta végül, hosszú csend után- De nem vagyok jó a kapcsolatokban. Nagyon nem.
- Nem volt hozzá jó partnered.
- A leghosszabb kapcsolatom fél évig tartott. Tíz évvel ezelőtt –magyarázta- Képtelen vagyok kapcsolatban lenni. Rengeteg a kötöttség, a végén a nő látványától is kiráz a hideg. Ez vagyok én.
- De akkor mégis miért hívtál el randizni?
- Mert úgy gondoltam, hogy talán… talán te képes lennél megváltoztatni. De nem sikerül, és nem is fog. Tudom. Csak… reménykedtem, hogy boldogok lehetnénk együtt.
- Ennyi nem megy, hogy kapcsolatot létesíts? Mi a baj benne? Mi az, amit nem bírsz elviselni?
- Nem tudom. Így még egyetlen nőben sem bíztam meg, mint benned. Egyikük sem tudta ezt a kapcsolat-fóbiámat, te hallottad először. Valahogy… nem bírom a kötöttségeket, kiráz a hideg az évfordulóktól. Ráadásul nem szeretem, ha egy nő megismeri az igazi jó oldalamat is.
- Miért nem akarod, hogy az emberek meglássák benned a jót?
- Mert ha meglátják, akkor el is várják azt. Nem akarok elvárások alapján élni.
- Nem bírod az elvárásokat, és a kötöttséget. Irtózol a kapcsolatoktól. Értem.
Ezután csak bámultunk egymásra. Néztem a zöld szemeit, a puha ajkait. Figyeltem, ahogy sötét tincsei árnyékot vetnek az arcára.
Egyikünk sem tudta, hogy ezután mi lesz.

(Renesmee)

A karácsonyi forgatag múlásával furcsa volt beülni az iskolapadba. Ott ülni az osztálytársaim körében, hiányolva a legjobb barátnőmet.
Bámultam őket. Ahogy a lányok visongatva ugrálnak egymás nyakába, és magas hangon mesélik el egymásnak, hogy mi volt a karácsonyfa alatt. Igaz, a mesélés helyett jobban illene a visongatni szó, esetenként a dicsekvés is jellemezte a kommunikációt.
A fiúk velük ellentétben egy puszta kézfogás után leültek a helyükre, és inkább a lányok szoprán hangját elemezgették, néhol lazán rájuk szólva. Féltek a halláskárosodástól. Megértem.
Az ajtó kicsapódott, mindenki a oda kapta a pillantását. Izbel megilletődve fogta meg az falról visszapattanó ajtót, és elnézést kért mindenkitől. Pukkadoztam a nevetéstől.
- Ne röhögj! –szólt rám, majd lehuppant a helyére. Lekapta a kabátját, a széke hátuljára terítette, a sálját is letekerte a nyakáról, majd hátravetette a haját.
- Pirospozsgás az arcom? –kérdezte, majd kicsit megpacskolta a bőrét.
- Igen, de ha csapkodod, még pirosabb lesz –tekertem a fejemet, majd magamhoz öleltem- Annyira hiányoztál!
- A te hibád, hogy nem találkoztunk egész szünetben –jelentette ki kissé megrovón, miért én elhúztam a számat.
- Jó, igen, ezt beismerem. De hát… Jake mégiscsak Jake. Nem sokat tudunk találkozni. Így is csoda, hogy Anyáék elengedtek hozzá. De azért el kell ismerni, hogy te sem erőltetted meg magadat.
- Damien adott karácsonyi ajándékot. Egy parfümöt hozatott nekem Franciaországból. Örülök neki, hisz ez hatalmat előrelépés, de mégis… annyira személytelen.
- Azt hittem, hogy egy ördögjelmezt kaptál. Az eléggé személyes lenne, ráadásul aztán le tudta volna applikálni rólad este.
- Nem kell piszkálni –szólt rám, majd elvigyorodott- Azt én adtam neki. Nyerő volt. Amúgy nem értem, hogy sokszor miért kritizálod a kapcsolatunkat.
- Tipikus Barátság extrákkal, azért. Számomra ez elképzelhetetlen, érted.
Megforgatta a szemeit, majd elvigyorodott, és kötekedni kezdett:
- Megszólt a kis szűz… Ja, bocsáss meg, tévedtem! Vagy esetleg Demetri mégsem tudott olyan… behatoló élményt szerezni rajtad? Vagy azt behatónak mondják?
- Izbel! –szóltam rá mérgesen, de csíntalan szemeit látva felnevettem rajta- Annyira rossz vagy!
- Én? Hát, lehet, hogy Damien picikét idomított magához –kacsintott.
- Inkább fordítva –tekertem a fejemet- Te fertőzted meg őt a perverzségeddel.
- Teljesen valószínű –vigyorogta- Mit adott Jacob karácsonyra? Írtad üzenetben, hogy teljesen le leszek döbbenve.
- Csinált nekem egy medált. Annyira aranyos!
Kiemeltem a pólóm alól a nyakláncot, hogy tüzedesen is meg tudja vizsgálni a láncon lógó szívecskét. Az ujjai között forgatta, majd komoran adta vissza.
- Jacob szeret téged –mondta halk hangon, majd lejjebb csúszott a székben és beletúrt a hajába. Láttam, hogy rettentően elkenődött.
- Téged is szeret Damien. A maga módján –tettem hozzá, majd szorosan magamhoz öleltem.
Megvonta a vállát, majd aprót tekert a fején.
- Nem tudom, nem hiszem. Pusztán csak… kiélvezi a helyzetet. Tudod, próbálok bizakodó lenni és minden apró dolognak örülni. Egyetlen mosolyától is felvillanyozódok. De… ez a se veled, se nélküled kapcsolat nagyon megvisel. Nekem szükségem van a szeretetre, arra, hogy délután egyszerűen csak megjelenjen az ajtóm előtt és magához öleljen. Arra, hogy egy szál rózsát küldessen egy futárral, vagy egy olyan jóéjszakát-üzenetet lássak meg a telefonom kijelzőjén, aminek ő volt a feladója. Bármire, amivel érezteti, hogy fontos vagyok neki. De nem… ilyen nincs. Én viszont már egyre kevesebbnek kezdek érezni mindent.
- Erre vállalkoztál –mondtam. Tudtam, hogy nem vagyok együtt érző. Sajnáltam a helyzetet, hiszen imádtam Izbelt, de képtelen voltam ésszerű ötlettel előállni.
- Tudom, hogy mibe mentem bele. Akkor még azt hittem, hogy menni fog. Igazából… most is menne, javarészt szinte csak hangulat kérdése, de sokszor nehezen viselem. Legtöbbször őrülten hiányzik, és tudom, hogy ő nem érez így. Teljesen egyoldalúak az érzéseim, nem viszonozza őket. El sem tudod képzelni, hogy milyen rémes…
Elhallgatott. Láttam rajta, hogy könnyek öntik el a tekintetét. Újra magamhoz öleltem, ő pedig szorosan a vállamba fúrta az arcát.
Tudtam, hogy nehéz neki. Ő tényleg szerette Damient, erről már régen megbizonyosodtam. Maga a tény, hogy ennyit harcolt ezért a kapcsolatért, mindent elárul. Lassan hoztak helyre mindent. Apró találkozókkal kezdtek, randival folytatták, ezután pedig Dearman ismét kijelentette, hogy nem tud kapcsolatban élni. Elhúzta Izbel előtt a mézesmadzagot, majd eldugta a legfelső polcra, hogy véletlenül se tudja elérni.
Ezután vetette fel Damien azt az ötletet, hogy maradjanak a barátságnál. Ez a kínzás ment is körülbelül hat és fél napig, utána pedig az ágyban kötöttek ki. A hálószobába zárkózást még jó párszor megismételték, végül megállapodtak abban, hogy a barátság mellett használják egymás testét is.
Izbel persze azonnal belement, nem is gondolkodott, csak rábólintott a dologra, majd újra a férfi ajkára vetette magát. Legalább is az ő elmondása alapján így volt, szerencsére nem voltam a közelben. Akkor gyors érvekkel lebeszéltem volna erről az őrült egyezségről.
Azóta pedig Izbel szempontjából egyre csak rosszabb lesz a helyzet. Fülig belezúgott Damienbe, akinek ebből látszólag semmi sem tűnik fel.
- Annyira szörnyű volt a karácsony –suttogta- Ott voltam nála, és… nem tudtam jól érezni magamat. Rosszul voltam. Bármerre néztem, sírni volt kedvem. Olyan jó lett volna összebújni vele a kandalló előtt, forrócsokit iszogatni, és a karácsonyfa fényeit figyelni. Csak… csak pár percig úgy érezni, hogy legalább egy kicsit szeret engem. De… nem. Én pedig eljöttem. Megköszöntem a drága parfümöt és hazajöttem. Végigbőgtem az ünnepeket. Ő pedig nem hívott fel, csak egy nyamvadt üzenettel dobott meg. Ilyen rossz karácsonyom soha az életben nem volt. Voltak már rosszak, de ilyen még sohasem. Alig vártam, hogy végre vége legyen és… és bármi, csak legyen már vége. Elegem volt mindenből, ami a karácsonyhoz köthető. Kirázott a hideg a zenéktől, a gyertyákat az ablakon dobáltam kifelé, a hóeséstől legszívesebben sírtam volna. Közel vagyok ahhoz, hogy utáljam a karácsonyt. Már most félek attól, hogy mi lesz ez év karácsonyán. Irtózok a gondolattól is. Pedig világ életemben ez volt a kedvenc ünnepem…
- Beszélj vele, hogy neked ez nem jó így –javasoltam- Mást nem tudok mondani, Izbel.
- Nem. Akkor az a keveset is elveszíteném, amit kapok tőle –sóhajtotta- Inkább nem kockáztatok.
- Pedig kellene. Mert ha te nem nyitod fel a szemeit, sosem fogja észrevenni, hogy nem vagy boldog.
- Ilyenkor nem vagyok az –javított ki- Ha vele vagyok, jól érzem magamat. Kihasználom mindazt, amit kapok, csak…
- Csak mindig többet akarsz.
- Igen. Egyszer-egyszer már ő is észrevette ezt. Volt, mikor többet adott magából, volt, mikor megfutamodott. Nem tudom, hogy mivel járnék jobban. Minden esetre még marad ez a helyzet, nem fogok változtatni.
- Akkor miért reméled a jobbat? Nem vagy jóban ezzel a kapcsolattal, akkor miért nyugszol bele?
- Persze, hogy nem vagyok megelégedve vele, ki lenne? De… Figyelj, Renesmee, ez nagyon bonyolult. Te Jacobbal tökéletesen boldogok vagytok, imád téged a srác, én viszont csak tengek-lengek ebben az állapotban. Szeretem Damient, ő viszont képtelen viszonozni az érzéseimet. Megvisel a helyzet, hisz nem tudok pusztán a barátja lenni. Azt hittem, hogy igen, de… de sokszor nem. Sokszor belefeledkezek a szemeibe, vagy csak hozzábújok, ő viszont ilyenkor eltaszít magától. Viszont vannak napok, mikor pusztán a barátjaként is jól érzem magamat. Húzzuk egymás atyát, szívatjuk a másikat, teniszezünk a lakásban… Nevetünk… és egyszerűen jól érezzük magunkat. Nekem ez is sokat jelent. Tudom, hogy furcsa. Nagyon gáz vagyok!
- Igen, ebben egyet kell értenünk –vágtam rá mosolyogva, mire halványan felnevetett.
- Tagadást vártam –mondta, majd az óra felé pislogott- Robert nem kíván ma megjelenni?
- Legalább tiszta lesz a levegő –kuncogtam, ő pedig megforgatta a szemeit.

Robert végül csak megjelent, noha az első óra közepére időzítette a betoppanását. Izbel arcára egy cuppanós puszit nyomott, én pedig egy ölelést kaptam. A kapcsolatunk ismét jó volt vele, noha még nem olyan tökéletes, mint annó. De ezen minden erőnkkel dolgoztunk.
Nicole-t kirúgták az iskolából még téli szünet előtt. Akkor került sor az elsősegély-vizsgának, amin Nicole értékelhetetlen eredményt produkált. Ezután látogatott el a vizsgáztatóhoz, hogy a kezébe vegye a dolgokat. Szó szerint. A lány terve nagyon nem jött össze. A férfi irodájában lévő kamera folyamatosan pörgött, a vizsgáztató visszautasította a lányt, aki erőszakosan ragaszkodott a szexuális aktushoz. A videó aztán eljutott az iskolánk igazgatójához, aki egyenes úton, páros lábbal repítette ki Nicole-t a suliból.
Robert pedig hosszú megbánások közepette jött vissza hozzánk, mi pedig még annyit sem mondtunk: Mi megmondtuk!

Love Angel- 65. fejezet

Sziasztok!
Először is, szeretnék bocsánatot kérni, hogy ilyen soká tudtam csak feltenni a fejezetet :)
Másodszor, szerintem nem sokatoknak tűnt fel idáig, hogy letiltottam a kommentelési lehetőséget. Úgy döntöttem, hogy nem fogok ezen görcsölni. Aki nagyon szeretne, az emailben, chaten, vagy akár facebookon is el tud érni.
Jó olvasást!

„Csak a mesékben engedhetik meg a hercegnők maguknak azt a luxust, hogy a hercegre várjanak, aki eljön értük fehér paripán, és megmenti őket. A való életben saját magunknak kell kirontanunk a koporsóból, és menteni, ami még menthető.”

Love Angel- 65. fejezet
Következmények
(Izbel)

Vasárnap késő délután szólalt meg a csengőm éles, búgó hangján. Túl hosszan ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassam. Lebaktattam a lépcsőn, közben azon zsörtölődtem, hogy miért csak én egyedül vagyok képes aktiválni magamat…
Legnagyobb meglepetésemre Jacob ácsorgott a verandán, kezében egy utazótáskával, arcán elégedetlen kifejezéssel.
- Damien lelépett.
- Tudom.
- Itt hagyott –tette hozzá magyarázatképp, hogy megértsem a dühét. Megvilágosodva terelgettem beljebb a házban, majd megragadtam a karját, és mire újra kinyitottam a szememet, már a szobájában ácsorogtunk, La push-ban.
- Köszönöm –sóhajtotta, majd lehuppant az ágyra, én pedig egy bólintás után már ott sem voltam. Láttam rajta, hogy még mondana valamit, már nyitotta is az ajkait, én viszont nem voltam társalgós kedvemben, így kissé pofátlan módon távoztam.
Hazaértem, és azonnal feltűnt a párnám alól felcsendülő zene. Mélyet sóhajtottam és fogadtam a hívást. Renesmee volt az, és parancsolta, hogy menjek át, így már szedtem is a lábaimat az autómhoz.
Ő sem volt otthon egyedül, az egész család a nappaliban ücsörgött, és a hozzájuk illő elfoglaltságukkal ütötték el a felesleges időt. Mi pedig felvonultunk az emeletre.
- Mesélj –kértem, miközben leültem az ágyára, ő pedig már fecsegésbe is kezdett.
- Annyira jó volt! –rikkantotta, közben hasra vetette magát az ágyon és a tenyerén támasztotta a fejét- Ilyen jó hétvégém nagyon régen volt. El sem akart engedni, és… Jaj! Kezdem a legelején, mert így még én is belezavarodok.
Felnevettem rajta, majd az ölembe húztam egy párnát.
- A suli előtt várt, ezt te is láttad –vigyorogta- Minden csaj olvadozott érte, nagyon féltékeny voltam. Csorgatták a nyálukat Jake után, kocsányon lógtak a szemeik, páran még kihívó pillantásokat is küldözgettek. Jó, hogy nem a telefonszámukat a bugyijukra írva! Legszívesebben az összesnek ott helyben átharaptam volna a torkát… persze képletesen! Mert rendben, hogy Jacob jó pasi, mindenki beismeri, hogy jó pasi… most visszaigazolást várok!
- Igen, Jake jó pasi –nevettem, ő pedig egy jókedvű bólintás után folytatta a monológot.
- Utána elmentünk pizzázni, rengeteget evett, csak néztem. Na jó, nem mintha ez új lenne számomra, hisz tudom, hogy mindig felzabál egy fél marhát, de mégis. Én elnyammogtam egy szelettel, míg ő három egész pizzát benyomott. Családi méretűt. Ráadásul harcolnom kellett neki, hogy fizethessek.
- Megsértetted a férfiasságát –kuncogtam.
- Ő is ezt mondta! Meg azt, hogy ez számára nagyon megalázó –tette hozzá- De mindegy is, este ő hívott meg két adag fahéjas mogyoróra a téren.
- Már azt is árulnak? Mikor múlt héten voltam, még nem volt.
- Igen, logikusan, ha vettünk, akkor van –kötekedett szemforgatva- Szóval, hol is tartottam… Tudtad, hogy Damiennek van itt is egy lakása? Teljesen le vagyok döbbenve. Na mindegy, a lényeg, hogy ott aludtunk. Ketten. Miénk volt az egész óriási lakás. Olyan megnyugtató volt a karjaiban aludni, hozzábújni… És nem, nem történt semmi. Keményen betartja az esküvő-után szabályt.
- Legalább meglesz a jelentősége a nászéjszakának.
- Ő is ezt mondta. Lepaktáltatok?
- Persze, vérszerződést is kötöttünk –égnek emeltem a szemeimet.
Felnevetett, majd játékosan a halántékához emelte az ujjaiból formált pisztolyt és meghúzta a ravaszt, aztán eldőlt az ágyon.
- Másnap elhoztam ide –vigyorogta- Hát… nem fogadta mindenki olyan jó szívvel. Rosalie egyenesen morgott rá, Edward egy fél órára elrángatta, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni. Nem tudtam meg, hogy miről dumáltak, de eléggé árulkodó volt Edward jéghideg, szigorú arckifejezése. Támadó menyétéhez hasonlított.
Felnevettem a hasonlaton, ő pedig megpróbálta utánozni az apja mimikáit, majd folytatta:
- Viszont Bella a nyakába borult és össze vissza ölelgette. Mint kiderült, ismerték egymást. Együtt homokoztak. Most mondd, hogy mi ez, ha nem röhej!
- Szerintem aranyos.
- Persze! –gúnyolódott- Tegnap még homokoztak, holnap már lepedőakrobatikáznak!
- Féltékeny vagy. Ez is aranyos –jegyeztem meg, majd látványosan elhajoltam a szikrákat szóró tekintete elől.
- Csak igazából nincs mire féltékenynek lennem, tudom, hogy Jake úgyis kitart mellettem… de mégis nő vagyok! Ő nem érti, hogy miért szokott előbújni a nagy, zöld szemű szörnyecském, aki akkor eltapossa a lótuszülésben ücsörgő, piros szív alakú lufit tartó belső istennőmet, aki persze sosem csinálja azt, amivel az imént jellemeztem. Most jelenleg magát kihúzva ácsorog, az állát simogatja, és pimasz a mosolya. Alig várja, hogy alátámaszthassa, hogy igazad van és tényleg rengeteg féltékenységi rohamot kapok. Vele is lepaktáltál?
- Persze, én vettem neki a lufit –nevettem- Tudom, hogy perceken belül örömében ugrándozni fog, mikor megtudja, hogy hoztam magunknak egy nagy zacskó mogyorót. Hagymás bundában.
- Elő vele!
Miközben a nassolnivalót rágcsáltunk- ami csak úgy tocsogott a vitaminokban és fontos ásványi anyagokban-, Renesmee tovább mesélt…
- Aztán elment –nyüszítette lefelé kunkorodó ajkakkal- A belső istennőm is zokogott velem együtt, összevesztünk a zsebkendőkön. Végül kiegyeztünk, hogy megnyugtatjuk magunkat egy doboz fagylalttal. Amitől aztán megint bőghetnékem támadt, ugyanis csak Jake kedvence volt itthon.
- Színtiszta szívás –vigyorogtam.
- De most te jössz! Minden szaftos részletet tudni akarok.
- Egészen a…
- Az iskolai jelenettől kezdve! –vágta rá- Annyira szenvedélyesen néztetek egymásra!
- A belső istennőm –forgattam a szemeimet az általa igencsak kedvelt kifejezés miatt- ujjai közt épp akkor ragadt meg egy vastag tincs Nicole loknijai közül. Szóval én nem épp szenvedélyesnek nevezném azokat a perceket, inkább dühítőnek.
- De Damien akkor is el volt ájulva tőled. Fogadok, hogy a puszta látványod is megmozgat benne… valamit! –vigyorogta.
- Renesmee! –rivalltam rá, majd én is elnevettem magamat- Reménytelen vagy!
- Na de mesélj, mi volt!
- Egész nap kettesben voltunk. Ettünk, sétálgattunk, beszélgettünk…
- Ennyi?
- Voltaképp igen.
- Fejtsd ki! –utasított- Ne kelljen minden kis részletet harapófogóval kirángatnom belőled! Az én belső istennőm megveri a tiédet, ha így folytatod!
- Azt hiszem lassacskán már pszichológushoz illene fordulnunk. Skizofrénia felső fokon!
- Nézzük a jó oldalát: sosem leszünk egyedül!
Felnevettem, majd a tenyerembe temettem az arcomat. Én ezt már nem bírtam ép ésszel.
- Melyik netes oldalon olvastad?
- Képzeld, ezt nyomtatva láttam! –dicsekedett.
- Nem, teljesen világos, hogy nem könyvben, ne is reménykedj –tekertem a tejemet- Cosmo, Joy? Áh, nem, ezek a magazinok is tartják még a színvonalat…
- Bocs, a Playboy-ban volt –húzta ki magát, majd kacagva dőlt újra végig az ágyon.
- Mi, elloptad Emmettől? –tetettem csodálkozást- Hú, gratulálok hozzá, csodálatos teljesítmény! El tudtad még olvasni, nem ragadtak össze a lapok?
- Fúj, Izbel! –tiltakozott mosolyogva- Jól elterelted a témát! De ne félj, a belső istennőm emlékeztetett! Ne is reménykedj, nem törökülésben van, hanem nagyon is toppogat a lábaival, amiért te nem vagy hajlandó viselkedni.
- Oh, minden sajnálatom a tiéd, Miss! –enyhén meghajoltam- De nehogy valami balhé legyen… mondjuk a fülén jöjjön ki a gőz, inkább gyorsan elmesélem.
- Nem kell sietni, bőven van időnk. Ha túl sokáig tartana az éjszaka, majd Apa leigazolja nekünk a holnapi napot.
- Tiszta luxus. Egyszerűen nincs kedved bemenni, egy csettintés és máris meg van oldva a helyzet.
- Ha ez csak így lenne –sóhajtotta- Megszabta saját magának, hogy hány napot igazolhat le havonta. Három napot maximum. Amikor van egy orvosi pecsétje, egy orvosi aláírása, orvosi igazolása, és természetesen orvosi diplomája. De nem, a lánya ne hiányozzon az iskolából a kitűnő eredményeivel! Milyen felfogás ez?
- Régimódi és igencsak helyes –válaszoltam jókedvűen, mire egy párna landolt az arcomban.
- Neked mellettem kellene állnod.
- Melletted is állok, akárcsak a szüleid.
- Szörnyű –sóhajtotta- Mindegy is, folytasd!
- Felkértem az interjúm alanyának –mosolyodtam el- Örömmel fogadta, dagadt a melle a büszkeségtől, hogy rá gondoltam.
- Férfiak.
- Nekem mondod? –tekertem a fejemet- Sütiztünk, este pedig mint már említettem a parkot róttuk. Én pedig… megcsókoltam.
- Hogy mit csináltál? –visította, majd a párnáját az arca elé kapta.
- Jól hallottad. De kérlek halkabban lepődj meg –kértem.
- De… miért tetted? –kérdezte döbbenten, a párnát maga mellé hajítva. Képzelem, hogy a belső istennője most milyen lesújtott fejet vághat.
- Nem tudom. Biztos volt valami a forrócsokimban… alkohol, drog, vagy nem tudom.
- Vagy egyszerűen csak igazam volt! Hú, de jó érzés.
Vigyorgó, önelégült tekintete elől még csak elhajolni sem tudtam, bármerre néztem, ott láttam magam előtt.
- Ne örülj ennyire –intettem le- A felét még nem is hallottad.
- Akkor ne húzd az idegeimet, mesélj!
- Visszacsókolt…
Elmerengtem a boldog emlékeken, ahogy a karjai között tartott a meleg ölelésében, az ajkai az enyémeket becézgették, ujjaim a tincsei között landoltak. Szinte hallottam magam mellett a boldog madárcsicsergést, tologattam az ujjaimmal az alattam elterülő felhőréteget… Aztán egyszer csak összetört ez a boldog kép, helyette sivár, szürke lépett. Eltolt magától, és egy lépést hátrált. Semmit sem értettem, csak ácsorogtam ott, megszólalni sem tudtam.
- Ezt nem kellene –mondta, majd az egyik ujjával végigsimította az ajkát, mintha le akarná törölni róla az érintésemet.
- Miért nem?
- Mert… te még gyerek vagy, Izbel. Én pedig egy felnőtt férfi –tekerte a fejét- Nem tartozunk ugyan abba a rétegbe. Én kemény körökben mozgok, te pedig gyámoltalan vagy. Ez a kapcsolat már a születése pillanatában meghalt.
Megforgattam a szemeimet a rémesen rossz indokai miatt.
- Ennyi? Tényleg csak ennyit tudsz mondani?
- Viszlát, Izbel.
Hátat fordított és elment. Egyszerűen kisétált a közös életünk kapuján, én pedig ottmaradtam egy egyméterszer egyméteres kis kövecskén, amit együtt raktunk le a közös életünkben.
- Húha –dörmögte Renesmee. Én pedig csak ekkor ébredtem rá, hogy a kis emlékképem nem csak a fejemben pörgött, hanem el is mondtam a történéseket. Szörnyű érzés volt.
- A Sors egy cérnaszálra kötötte a főnyereményt, pimasz módon meg is engedte, hogy belekóstoljak, akár a legédesebb cukorkába. Végül megrántotta a madzagot, és elszaladt, maga mögött vonszolva a cukorkát, közben gonoszan kacagott hozzá. Szerintem többször vissza is nézett a görnyedt, összetört és vérig csalódott önmagamra, hogy jókedve elérje a legfelső határát. A Sors gonosz és kegyetlen. Én pedig szomorú vagyok.
Nessie magához ölelt, és hagyta, hogy szeretettel teli ölelésében egy pillanatra megnyugodjak.
- Nem tudom, hogy most mit csináljak, Renesmee.
- Menj el utána –mondta felkapva a fejét- Komolyan! Ülj kocsiba száguldj ki a reptérre, onnan pedig irány Seattle!
- Holnap suli…
- Kit érdekel? –pattant fel, majd lehuppant a laptopja elé és megnyitotta a böngészőt- Lássuk csak… Igen, ha húsz percen belül indulsz még elérheted a gépet! Gyerünk, gyerünk, kapd össze magadat! Megérdemled, hogy Damien normális magyarázatot adjon a viselkedésére.
- Igen, megérdemlem –motyogtam magamnak- Elmegyek hozzá.
- Így kell ezt! –pattant fel- Szedd össze magad, állj a sarkadra és beszélgess el vele! Ezt egy férfi sem teheti meg!
Eltökélten mentem haza, otthonról pedig csak egy szemhunyás volt, máris Damien verandáján ácsorogtam. A kezem már a csengőn volt, élesen fel is búgott, mikor kijózanodtam a Renesmee által bennem keltett érzelmekből.
- Mit keresek én itt –motyogtam magam elé, majd halványan megráztam a fejemet és hátat fordítottam. Már sétáltam le a lépcsőn, mikor hangosan kitárult a bejárati ajtó.
- Izbel –szólított meg Damien, én pedig megfagytam a mozdulatomban. Végül leeresztetem a vállaimat, és mélyet sóhajtottam. Ahogy szembe fordultam vele éreztem, ahogy összezsugorodok. 

Love Angel- 64. fejezet

„Merj szeretni. A szüntelen önvédelmet fel kell adni. Le kell vetni a páncélodat, és ami alatta van, mindent- egészen a bőrödig. Aki szeret, bizonyos értelemben védtelenné válik. Ezért nem merünk szeretni. Félünk, hogy kiszolgáltatjuk magunkat, hogy visszaélnek velünk. Vissza is élnek. Nem egyszer. Százszor. És mégis: nyitni kell! Nyitni azonban csak az erős ember képes. Akinek nincs félnivalója. Szeretni bárkit csakis erőből lehet, sohasem gyengeségből. Szeretni csakis az erős ember tud.”

Müller Péter

Love Angel- 64. fejezet
Érzelmek
(Izbel)

A furcsa érzés nem tudott szűnni, egyre nagyobb mennyiségben lepte el a testemet, már dugig voltam vele. Bizsergette az összes sejtemet, a pupilláim kitágultak, az izmaim megfeszültek.
- Nem elég egy barátomat elvenned, kell még egy? –kérdeztem gúnyos hangon, Nicole pedig felvont szemöldökkel meredt rám.
- Jött magától is, nem kellett elvennem –válaszolta, majd hátradobta a haját. A fiúk elhallgattak, Damien érdeklődve nézett rám, kissé aggódó is volt a tekintete.
- Damient bármiféle gondolkodás nélkül tepernéd le, ha akarná, ha nem.
- Igen –bólintott.
Idegesített a nyílt őszintesége. Szikrákat szórt a szemem, ahogy ránéztem, ezt ő is észrevette. Csak elvigyorodott, és kihívóan tekintett Damienre, aki megilletődöttséggel válaszolt rá.
- Nagyobb liba vagy, mint hittem –mondtam- Ajánlom, hogy ne húzd ki ennél is jobban a gyufát, mert azt nagyon megbánod! Vitted Robertet, oké, megértem, menjen csak. De az, hogy most már a barátom is kell, az túlmegy minden határon!
- Nem bírom felfogni, hogy te, pont te fenyegetsz engem. Szánalmas –dünnyögte válaszként- Nem félek tőled, kicsit sem. Számomra az is nagyon röhejes, hogy minden jó pasi téged talál meg. Mert így van, ezt kár tagadnom. Mi van benned, amivel megfogod őket? Hm… ne is válaszol, tudom már! Jól szexelsz, igaz?
- Menjünk –néztem fel Damienre- Kérlek.
- Természetesen –bólintott, majd elköszönt Roberttől.
- Már válaszra sem méltatsz? Nem lepődök meg, hogy ilyen illetlen vagy.
- Ennél jobbat nem tudsz? –kérdeztem vissza, majd megfordultam és sétálni kezdtem.
- Ronda kurva vagy.
- Kevés –válaszoltam a vállam felett, majd erőteljesebben szorítottam Damien kezét, kényszerítve arra, hogy ne forduljon meg.
- Ostoba liba vagy, aki még egy pasit sem képes megtartani!
- Béna.
Nicole tovább bombázott a gyenge beszólásaival, egyre hangosabban kiabálva utánam őket. Szánalmas volt.
- Mérges vagyok –jegyeztem meg.
Próbáltam higgadt maradni, meg is lepődtem, hogy ennyire nyugodtan tudtam kezelni a helyzetet. Igaz, legszívesebben a falhoz vágtam volna a lányt, és nem tétlenkedtem volna ráugrani és fizikailag bántani. Furcsa volt, hogy ilyen reakciókat képes volt belőlem kiváltani egyetlen pillantásával… amivel Damienre nézett.
Kezdtem ráébredni, hogy mit érzek a férfi iránt. Féltem. Nagyon féltem.
- Tudom, látom rajtad. Sőt, érzem is. Vibrálsz, remeg körülötted a levegő –mondta- Ez valami angyal-tulajdonság?
- Nem tudom, eddig nem vettem észre, hogy a kedélyállapotom bármennyire is összefüggene-e a földrengésekkel, cunamikkal, és egyéb természeti katasztrófákkal –mosolyodtam el- Lehet, hogy most még savas esőt is tudnék Nicole fölé kreálni.
- Nyugodj meg.
Megállt, engem pedig magához vont. Szorosan ölelt, a hátamat simogatta. Nagyot sóhajtottam.
- Van egy nagyon jó kávézó a közelben. Isteni forrócsokoládét csinálnak, szerintem még sütit is találsz magadnak –javasoltam.
- Jó ötlet, legalább lesz alkalmam meghívni valamire téged –vigyorogta- Sosem engeded, hogy fizessek neked bármit is…
- Mert nekem kifogyhatatlan bankszámlám van –vontam meg a vállamat- Ezzel ellentétben neked nem.
- De nekem is az lesz. Ráadásul rosszul esik, hogy sosem hívhatlak meg sehova –tekerte a fejét- Szüntessük meg ezt a szokást, kérlek!
- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá –vontam meg a vállamat- De remélem azt azért tudod, hogy ha hozzád megyek, akkor mindig te fizetsz mindent. A kínait, a pizzákat… a te áramodat fogyasztom…
- Húha, olyan tartozást halmoztál fel a kettő kínaival és a három pizzával, nem is beszélve a mikró használatáról, hogy el sem tudom képzelni, hogyan fogok ebből kilábalni –gúnyolódott nevetve.
Közben újra elindultunk, mosolyogva sétálgattunk egymás mellett. Ő a vállamat karolta át, közel vont magához. Jól esett érezni a belőle áradó hőt, a jó illatát…
- Pocsolya! –mondta, majd maga elé terelgetett- Nagyon elmerengtél, bébi. Nem sokon múlt, hogy beletoppanj a vízbe.
- Nem baj –motyogtam, mire érdekes tekintettel nézett le rám.
- Van valami… baj?
- Nem –tekertem a fejemet- Igazából én magam sem tudom, hogy mi van.
- Terhes vagy –jelentette ki komolyságot tettetve- Látod, rájöttem! Emiatt vannak a hangulatingadozásaid… azért nem álltál le Nicole-lal, mert nem akartad, hogy megsérüljön a kicsi! Ugye, hogy ugye?
- Mi volt ez a furcsa szókapcsolat a végén? –kérdeztem vissza mosolyogva- De sajnos nem találtad, nem várok babát.
- Biztos vagy benne? Lehet, hogy csak nem tudsz róla –kacsintotta.
- Száz százalék, hogy ebben a testben egyedül vagyok –böktem magamra- Oké, ez furcsa egy mondat volt… A lényeg, hogy nem vagyok terhes. Nem is lehetek terhes, szóval emiatt nem kell aggódnom.
- Oh –susogta- Bocsánat. Nem hoztam volna fel, ha tudom, hogy…
- Nem érdekes –szakítottam félbe- Nem kell bocsánatot kérned. Már régen beletörődtem a sorsomba. Néha, egyszer-egyszer eszembe jut, hogy jó lenne egy kis lurkónak körülöttem futkosnia… De aztán elhessegetem ezt az álmot, és élem tovább ezt az örökké fiatalos életemet. Vannak pozitív dolgok is abban, hogy nem öregedsz…
- Nem kell pénzt kidobni botoxra.
- Amúgy sem kellene –nevettem fel vigyorgó arcát látva- Habár neked lehet, hogy igen…
- Most kötözködsz? –vonta fel a szemöldökét- Ez bosszút kíván!
- Alig várom.

A kávézó szokásához híven dugig volt, alig találtunk egy szabad asztalt. De végül lehuppanhattunk a párnázott székekre, és rendelhettünk magunknak.
- Komolyan narancsos forrócsokit rendeltél? –kérdezett hitetlenkedve.
- Úgy tűnik –mosolyogtam- Nem értem, hogy ez miért olyan furcsa. Itt istenien készítik el, ilyen jó csokit még nem ittál! De nem, te maradtál a kávénál. Fúj, hogy lehet azt meginni?!
- Ugyan ezt gondolom a te ital-szerűségedről –vigyorogta- A kávé finom. Kóstoltad már?
- Igen. Prüszkölve köptem ki –nevettem.
- Miért nem lepődtem meg?
- Mert már ismersz –válaszoltam- Legalábbis nagyjából.
- Csak nagyjából? –vonta fel a szemöldökét.
- Vannak dolgok, amiket nem sokan tudnak rólam. Vagy épp senki –vontam meg a vállamat.
- Mint például? Ne kelljen minden szót harapófogóval kihúznom belőled!
- Hát, mondjuk… még ember koromban írtam naplót. Minden évben egyet, egy egész sorozatom van egy dobozba pakolva. Több, mint tíz darab. Már több éve hozzájuk sem nyúltam.
- Milyen történelmi adatok lennének ezek…
- Nem volt az olyan régen, hogy történelmi érték lehessen –legyeztem- Arról a korról jó sok információjuk van.
- Biztos vagy te benne?
- Suliba járok, szerinted?
Elvigyorodott, majd magához intette a pincérlányt.
- Én szeretnék mignont, vagy… legyen inkább kettő! A suliba járó barátnőmnek pedig…
- Jó lesz nekem is ugyan az, mint neked –motyogtam.
Lesokkolt, hogy a barátnőjének hívott. Egyrészt, még nem tudtam róla, hogy az lennék… Másrészt pedig annyira furcsa volt ezt az ő szájából hallani! Emiatt komolyabban figyelembe sem tudtam venni, hogy mennyire kihangsúlyozta a diáklétemet.

Estig a róttuk a parkot. Javarészt a padokon ücsörögve beszélgettünk, kielemezgettük az életünk nagy problémáit, az angyallét hátrányairól kérdezgetett…
- A szeretteink elvesztése a legnehezebb –mondtam végül- Amikor te ugyan olyan fitt, friss és egészséges maradsz, ők elsorvadnak, meghalnak… Neked pedig végig kell nézned, ahogy megöregednek.
- Te mit szoktál tenni ezen fajta traumák elkerülése miatt?
- Semmit –vontam meg a vállamat- Ez a normális élet, ilyenkor én is normálisnak érezhetem magam. De volt az életemben olyan időszak, mikor szóba sem álltam emberekkel… Ha valakivel igen, akkor őt az élete virágán otthagytam, nem láttam többet. Meg próbáltam óvni magamat…
- Így már nem leszel egyedül. Itt leszek veled, majd ketten átvészeljük azokat a helyzeteket –mosolyogta, és a kezei közé vette az ujjaimat- Le vannak fagyva! Inkább vigyél haza minket, mert ha így folytatjuk, meg fogsz fázni.
- Dehogy –tekertem a fejemet- Amúgy nem lakok messze, pár sarokkal odébb.
- Biztos, hogy sétálni szeretnél?
- Száz százalék –válaszoltam- Szeretek sétálni, még ha az idő nem is a legtökéletesebb hozzá.
- Hát igen… Nem csodálkoznék, ha az orrodról hirtelenjében egy jégcsap lógna le.
Felnevettem az elképzelésén, mire ő is elvigyorodott. A kezemet nem engedte el, így sétáltunk tovább.
- Renesmee és Jacob vajon merre lehetnek? –gondolkodtam, majd kérdőn néztem fel Damienre.
- Nem tudom, ne nézz így rám. Nem lehet, hogy Renesmee hazavitte a srácot?
- A szülei nem helyeslik a kapcsolatot… De lehet, hogy Nessie ki akarta vívni a haragjukat.
- Amilyen meggondolatlan…
- Igen, sokszor az. De én inkább pimasznak és merésznek mondanám.
- Még gyerek –mondta- Jó, igaz, néhány helyzetben te is épp elég gyerekes vagy, de ő aztán…
- Soha nem növünk fel igazán, csak megtanulunk viselkedni –vigyorogtam- Ezt az idézetet a neten olvastam.
- Oh, hogy neked még arra is van időd! Nem, hogy tanulnál…
- Teszem azt eleget –nevettem- Viszont… Hú, jó, hogy emlékeztettél! Szükségem lesz egy interjúra.
- Melyik hírességgel kívánsz találkozni? –vonta fel a szemöldökét
- Veled, noha nem vagy valami nagy sztár –válaszoltam, mire az oldalamba csípett- Be kell adnom egy házi dolgozatot. Valami íróval, dalszövegíróval, befektetővel illetve igazgatóval, esetleg valami óriási karriert befutott személlyel kell készíteni. Te pedig befektető-igazgató vagy, nem?
- Hát igen, valami olyasmi –kuncogott- Mikor szeretnéd összehozni?
- Még a hétvégén. Nem szeretném telefonban… az olyan más.
- Nem tudod leírni, hogy milyen ruhában vagyok, változtatom-e a testtartásomat egyes kérdéseknél…
- Nem terveztem, hogy ilyeneket fogok körmölgetni. De amúgy honnan is tudod mindezt?
- Volt már interjúm. Túl sok is a koromhoz képest.
- Jaj, te szegény –gúnyolódtam- Mennyire sajnállak!
- Csöpög belőled az irónia –mondta jókedvűen, zöld szemei élénket ragyogtak. Jó volt ránézni. Különlegesen kihangsúlyozott, boldog és szeretettel teli volt.
Ebben a pillanatban furcsán közel éreztem magam hozzá. Ahogy szorította az ujjaimat, ajkain édes mosollyal vizsgálgatja a szemeimet…  Tudtam, biztos voltam benne, hogy még egy ilyen alkalom nem lesz, hisz neki is kissé távolságtartó a legtöbb napja. Éreztem minden sejtemben, hogy most kell megtennem, vagy hagynom az egész ügyet örökre. Ha most nem engedem kitörni az érzelmeimet, hagynom kell őket örökre elnyomva.
Megcsókoltam.

Love Angel- 63. fejezet

Love Angel- 63. fejezet
Bizalom
(Izbel)


A könnyeim szabadon csorogtak az arcomon. A csengő éles, magas hangja még a fülemben búgott. Az ajtó rostjait bámultam, közben éreztem, ahogy a szél a hajamba kap.
Elegem volt. Minden soknak bizonyult, közel álltam ahhoz, hogy mindent feladjak. Egyszerűen csak el akartam menni, magam mögött hagyni a problémáimat… mint ahogy nem egyszer tettem már. Megfutamodtam volna, igen. Nyíltan felvállalom, hogy ilyen pipogya alak lettem.
A bejárati ajtó kitárult, Damien pedig a pillanatnyi meglepettsége után nyomban a karjaiba is zárt. A kellemesen férfias illata, a meleg ölelése kissé megnyugtatott, noha még mindig folytak a könnyeim.
A kanapéhoz terelgetett, egy plédet terített körém és leült velem együtt. Továbbra is magához szorított, a hajamba sutyorgott nyugtató szavakat, végül csak ringatott.
- Mit tett ez a barom már megint? –kérdezte inkább csak magától. Így megbizonyosodtam arról, hogy tud a dolgokról. Szerintem az arcom, és a szemeimben tükröződő csalódás mindent elárult.

Fél órával később Damien tudott az egész napomról. Mindent elmondtam neki, a vitámat Robbal szóról szóra vissza tudtam adni. Fájt a tudat, hogy így elmérgesedett a viszonyunk, az pedig még inkább, hogy nem láttam kiutat belőle.
- Nem mondom, hogy beszéld meg vele, mert úgysem jönne össze. Ő még egy gyerek, Izbel –simogatta meg az arcomat- Te pedig már nem vagy az. Előbb-utóbb rá fog ébredni, hogy hülyeséget tett. Hidd el, a csaj ki fogja rakni a szűrét, és máris utánatok fog koslatni.
- Csak azért ne jöjjön vissza, mert annak a ribancnak nem kell…
- Na! –tekerte a fejét- Mi is a neve?
- Nicole, és örülök, hogy ennyire figyelsz a beszámolóimra –róttam meg sértődötten.
- Ugyan, drágám –nevetett fel- Tudod, hogy jelentéktelen neveket nem jegyzek meg.
- Ne hazudj! –mosolyogtam fel rá- Még ha jól is esik, amit mondasz, tudom, hogy nem igaz. Mellesleg bomba csaj… Elvileg modellkedett egész nyáron.
- Te is mehetnél fotózásokra, Renesmee-vel karöltve.
- Ugyan –legyintettem- Túlzottan elfogult vagy, Damien.
- Lehetséges –vigyorogta- Amúgy… szerintem hétvégén leugrok hozzátok pár napra.
- Tényleg? –csillantak fel a szemeim- Renesmee oda lesz!
- Főleg, ha viszem neki Jacob-ot, igaz? –nevetett.
- Pontosan! De jó ötleteid vannak! Renesmee szerintem isteníteni fog, ha megoldod.
- Hm, akkor be kell szereznem egy olajfa koszrút, nem is beszélve arról a poncsó szerű izéről. Hú, beszélnem is kell egy portréfestővel, hogy gyorsan megalkossa rólam a festményt.
Ekkor felpattant, a plédet maga köré tekerte, kihúzta magát és a kezét csípőre tette. Komoly képet vágott, végül nevetve visszahuppant mellém.
- Brávó! Igazán hiteles –tapsoltam meg, majd kihívóan felhúztam a szemöldökömet- De tudod, van egy bökkenő…
- Figyelek.
- Az istenek legyantáztatták a lábukat –füllentettem, majd felnevettem- Neked is le kéne, így nem vagy teljesen élethű.
- Hű, akkor inkább hagyom a dolgot –kacagta, majd magához ölelt- Sietsz haza?
- Ennyire el akarsz küldeni? –biggyesztettem le az ajkamat, mire megforgatta a szemeit- Amúgy igen, lassan mennem kellene. Reneesmee-nek még át kell vinnem a leckét, valamint ha egyszer átmegyek, akkor nyilván észre veszi rajtam, hogy mennyire el vagyok kenődve… Akkor pedig nincs megállás, Robert-szidás lesz felsőfokon.
- Bár hallanám –vigyorogta, majd feltápászkodott- De még indulás előtt jöhet egy fagyi, ugye?
- Ha állandóan fagyival tömsz, oda a modell alakomnak! –nevettem- Attól függ, hogy milyen ízű…
- Beszereztem a kedvencedet, ne aggódj.

Renesmee dühe nem csillapodott másnapra, noha a pénteki forgatagban ideje sem alig volt, hogy kiélje a dühét.
- Mi az, hogy most is le kell adni az előrehozott vizsgák listáját? –kérdezte indulatosan- Leadtam tavaly! Kétszer! De az az idegesítően béna igazgatóhelyettes mindig elkeverte! Most mi lesz, ha évvégén nem tudok leérettségizni kémiából? Nem fogok jövőre halasztani mindent!
- Nyugi. Letesszük a kémiát előbb, ne idegeskedj.
- De ha most is valamit csinál ez a nőszemély, olyat nem ér…
Felnevettem rajta, majd kikaptam a kezéből a papírját és inkább én kopogtam be az irodába. Reméltem, hogy a vállam felett sem fog semmilyen kommentárt a hölgy arcába vágni. Nem volt szükség egy intőre…
Egész délutánig le sem nyugodott. Robert az ő gyilkos tekintete kereszttüzében égett, a kommentárjait hallgatta. De mégsem válaszolt rá, csak szánakozóan nézett a szemembe. Rosszul voltam tőle. Hiába néztem a szemeibe, nem bírtam megérteni, hogy hogyan jutottunk el idáig…
- Jacob nem reagál az üzenetemre –jegyezte meg utolsó órán Renesmee, miközben a telefonját nyomogatta. Én jegyzeteltem helyette is a füzetébe.
- Hányat küldtél neki? Tizet? Húszat?
- Tizenhármat. A tizennegyediket most írom –motyogta, közben gyorsan jártak az ujjai az érintőképernyőn- Nem figyel a tanár úr, igaz?
- Nem, viszont feltűnő, hogy egész órán hozzá sem nyúltál a tolladhoz –válaszoltam- Nekem már fárad a kezem, Nessie.
- Majd kiengesztellek… meg így legalább tartozom egyel, majd legközelebb én írok neked –vigyorogta- Mi a fenéért nem válaszolt?
- Nem tudom.
Igazából nagyon is jól tudtam. Damien nem volt rest beavatni a részletekbe, miszerint Jacob mellette ücsörög az anyósülésen, miközben a reptér felé zötykölődnek. A jóslása szerint az utolsó órára épp ide fognak érni, ha nem kerülnek dugóba. Én pedig tudom, hogy nem fognak dugóba kerülni, szóval Renesmee-nek már csak négy és fél percet kell várnia a megváltásig. Plusz pár percet, míg kikeveredünk az iskolából. Nekem ez pont elég szenvedés lesz mellette.
Az óra végét jelző erőteljes csengő szinte felszólította Renesmeet, hogy a füléhez emelje a telefonját és most hívás üzemmódba kapcsoljon. Majdnem felnevettem rajta.
Végül csak nagy nehezen bírtam rá arra, hogy tegye végre el a készüléket és inkább koncentráljunk arra, hogy mihamarabb hazaérhessünk.
- Igazad van. Otthon felmegyek az internetre, megnézem, mikor volt fent utoljára. Egy zseni vagy –vigyorogta, majd gyorsan belepakolt a táskájába- Remélem nem történt semmi baja és…
- Hidd el, minden rendben van vele. Garanciát vállalok érte.
- Legyen igazad –sóhajtotta, majd a vállára dobta a táskáját.
Mikor végre kiértünk az iskolából, az eddig nem ismert fekete kocsi sok kíváncsi tekintetet vonzott magához. Igaz, világos volt, hogy a női szemek nem az új felniket és a fényezést vizslatják, hanem a sötét autónak dőlő két magas, jóképű alakot.
Renesmee nem totojázott. Sietős léptekkel szelte át a parkolót, majd barátja nyakába ugrott és hosszan megcsókolta. Damien rám mosolygott, majd még egy kissé szégyenlősnek tűnő integetéssel is jelezte, hogy vár maga mellé.
- Szia –köszöntem, majd egy puszit nyomtam az arcára- Időben ideértetek.
- Mondtam, hogy sietek –válaszolta, majd levette a vállamról a táskát és az ülésre hajította- Milyen napod volt?
- Unalmas, ráadásul Nessie kiidegelt –forgattam meg a szemeimet.
- Robert?
- Halkabban –szóltam rá, mire felnevetett- Semmi különös nem történt, minden maradt változatlan.
- Nem akartok még egy motorversenyre benevezni? Mehetne most ő egyedül…
- Damien! –szóltam rá, mire csibészesen félmosolyra húzta az ajkait- Te sem kívánhatod, hogy baja essen.
- Én? Mikor kívántam én ilyet? –kérdezte tettetett csodálkozással, mire egy apró legyintés volt a válaszom.
- Mikor lebuktunk Embryvel, én is gyönyörű sérüléseket szenvedtem, Dam –tettem azért hozzá- Hol leszel az elkövetkezendő kettő napban?
- Nálad –válaszolta, majd magához ölelt- Rég volt tegnapelőtt.
- Oh, bocs –nevettem- Régen hallottad a jellemző nyávogásomat… Nem hogy örülnél, hogy nem kell fölöslegesen hallgatnod a fecsegésemet. Egy nap szünet… maga a megváltás!
- Már akinek.
- Úgy köszönöm!
Renesmee-nek most különösen magas, izgatott és boldog volt a hangja. Így nem lepődtem meg, mikor pár másodperc múlva már nem a meleg ölelésbe bújva találtam magam. Helyettem a vámpírlány szorongatta meg a sármos férfit. Jacob pedig kissé feszengve ácsorgott mellettük, a szemével kommentálva az egész jelenetet. Jót mulattam rajta.
- Minden rendben otthon? –kérdeztem a farkastól, mire megvonta a vállát.
- Voltaképp igen. Van egy-két malőr, de közel sem annyi, mint az ottlétetek alatt. Mintha csak téged követnének.
- Nem tudom… itt még nem találkoztam senkivel –mosolyogtam- Embry jól meg van? Seth? Régen beszéltem velük… Röstellem is, hogy ennyire elhanyagoltam őket.
- Hallanád, hogy mivel kezdődik a beszélgetés, ha találkoznak. Első kérdések között felmerülsz te, valamint az, hogy nem-e beszélt veled valamelyikünk.
- De édesek! –vigyorogtam, mire ő is felnevetett- Felhívom őket este… Esetleg ráveszem őket egy kis skype-ozásra. Kaphatók rá?
- Érted bármit megtesznek, nem vetted még észre?
- Nem használom ki a felém táplált tiszteletüket –nevettem- Sem a szeretetüket.
- Ez olyan költőin hangzott –jegyezte meg, majd magához vonta Renesmee-t.
- Hagyjuk őket turbékolni. Hagyd itt a kocsit nekik, mi menjünk sétálni.
- Ahogy szeretnéd –mosolyogta Damien, majd a kezem után nyúlt- Hol van Nicole?
- Robert mellett –válaszoltam, majd kérdő tekintetét látva magyarázni kezdtem- Jobbra nézz, a kijárat mellett ácsorognak, Nicole mellett ott van az egyik barátnője is.
- Oh látom. Tényleg nem semmi a csaj –motyogta.
- Ezt hallottam! –sipítottam fel, majd meglöktem a vállát- Téged is a bűvköre alá von?
- Nehezen –tekerte a fejét- Én férfi vagyok, nem egy gyerek. Nem dőlök be az ilyeneknek. Amúgy köszönök Robertnek, úgyis idenézett.
Tényleg így tett. Megfogta a kezemet és kényszerített, hogy mellette lépkedve közeledjek hozzájuk.
- Nem akarom.
- Nem kívánságműsor –válaszolta.
- Mérges leszek.
- Már az vagy –nevette- Ezután majd megsértődsz, én pedig alig várom, hogy kiengeszteljelek. Meg kell értened, Izbel, hogyha kerülöd a problémát, menekülsz előle, akkor sosem fog megoldódni.
- És ha nem akarom megoldani a problémát?
- Olyan nincs –tekerte a fejét- Az nem rád vallana, bébi.
- Mi van, ha megváltoztam?
- Persze, hogy is ne. Hello, Robert.
Túlságosan hamar érkezett el az a pillanat, mikor Robert mellett kellett ácsorognom, és Nicole gyilkos tekintetét kell magamon éreznem. Damien bátorítóan szorította a kezemet, én pedig nem tudtam mást tenni, csak bízni benne.
- Szia, Nicole vagyok.
- Damien. Sokat hallottam már rólad –válaszolta, majd lemosolygott rám- Csak gondoltam megkérdezem, hogy mi újság veled, Robert, úgyis régen találkoztunk.
- A suli döcögősen megy, de amúgy minden rendben. Sőt, több, mint rendben.
Miközben Robert mesélni kezdett a fociban elért újabb eredményeiről, Damient pedig az egyik építkezésről kérdezte, nem kerülte el a figyelmemet, ahogy Nicole nagyra tágult, feledtév érdeklődő szemekkel vizslatta a kezemet szorongató férfit. Vérszemet kaptam. 

Love Angel- 62. fejezet

Sziasztok! :)
Nos, sajnálom, hogy késtem a fejezettel, de a suli minden időmet és energiámat elszívja.
A fejezetről csak annyit, hogy lehet, hogy apró csalódást fog okozni nektek. Ez a dolog természetesen a jövőben még alakulni fog, de azt nem árulom el, hogy pozitív vagy negatív irányban :)
Jó olvasást! :)


Love Angel- 62. fejezet
Újra iskola
(Izbel)


A reggeli forgalom újra a tetőfokára hágott. Az iskolához vezető út tele volt autósokkal. Csak reménykedni tudtam, hogy beérek időre.
Késésben voltam. Okolhatom emiatt Damient és azt, hogy rávett egy éjszakán át tartó filmezgetésre nála. Nem aludtam, de ez nem számított gondnak. Az viszont főbb probléma, hogy csak hétkor keveredtem haza.
Így a nagy sietség arra sarkalt, hogy egy gyors átöltözés után csak felcopfozzam a hajamat, majd már autóba is pattantam, így is megkéstem. Renesmee és Robert már kint toporogtak a suli előtt, meglehetősen türelmetlennek tűntek.
- Negyven van –jegyezte meg Renesmee, mikor elé értem- Félre beszéltük meg. Ez tíz perc.
- Bocs. Elaludtam –füllentettem, majd hátrasöpörtem az egyik előre csúszó tincsemet- Még sminkelni sem volt időm.
- A hajadra sem –fintorogta.
- Szerintem jól néz ki –szúrta közbe Rob, majd vigyorogva magához ölelt- Kiráz a hideg, ahogy csak meglátom az iskola falát. Ez már egy tovább haladott stádium!
- Menthetetlen vagy, bizony -helyeselt Renesmee- Nem szoktál a csengővel álmodni? Netalántán arra a hangra kelni?
- De, a kicsengetés gyakran felébreszt -nevetett Rob- Na de a viccet félretéve...
- Jó, hogy mondod! Mennünk kell a mosdóba –vágta rá Nessie, majd kotorni kezdett a táskájában, végül leakasztotta a válláról és Rob kezébe nyomta- Vidd be a terembe, kérlek. Izbel cuccát is. Köszönöm.
- Miért nem mondhatom végig a mondandómat?
- Mert ez egy létfontosságú dolog. Te nem értheted, mert pasiból vagy –mondta Nessie lemondóan.
Nem is várta meg, hogy a fiú tiltakozhasson. Azonnal megragadta a kezemet és már ráncigált is. A mosdó szerencsére világos volt, és nem egy jókora tükör fedte a falakat. Renesmee nem is tétlenkedett, már neki is esett a hajamnak, az én kezembe pedig belenyomta a neszeszerét.
- Sminkelni. Most –utasított, én pedig nevetve engedelmeskedtem neki.
Végül egy oldalra ívelő fonattal lettem gazdagabb, Nessiet pedig képtelen voltam lebeszélni az élénk színű rúzsról sem…
Így a terembe érve nem kis meglepetést okozott a kinézetem. Noha nem értettem, hogy miért.
- Be kell ismernem, hogy jól nézel ki –bókolt Robert- Még ha nem is teljesen értem, hogy suliba minek ennyire kicsípni magatokat.
- Ez női ügy, Roby –vigyorogta Nessie, majd megkerülte a padot és leült mellém- Első nap különösen jól kell kinézni. Ki tudja, lehet, hogy az egyik elsős újonc a talpa nyomát fogja nyalogatni.
- Fúj –tekerte a fejét Rob- Egyrészt, ez tökre abszurd. Másrészt, minek neki egy tizenöt éves kis lelenc? Ha annyira vágyna a szexre, itt lennék én. De szerintem elsősorban nem erre hajt, hanem a szerelemre, arra pedig ott van Damien.
- Hé! Miért beszéltek úgy, mintha itt sem lennék?
- Ja, hogy te is itt vagy –nevette Rob, majd egy puszit nyomott az arcomra- Tudod, hogy Damiennel még jó sokáig foglak piszkálni. Továbbra is tartom az elméletemet, bébi.
- Tudom –sóhajtottam.
- Nem hiányzik? –faggatott felvont szemöldökkel, kíváncsi tekintettel. Robert kifordult önmagából, talán a pszichológusi pályát választja?
- De, hiányzik –forgattam meg a szemeimet- Ahogy neked is hiányoznak a srácok.
- De te bele vagy esve a pasiba –kötötte az ebet a karóhoz- Ezt már egyszer fixen kijelentettem és nem vagyok hajlandó eltérni az állításomtól.
- Most én is egyet értek vele, Izbel.
- Et tu mi fili, Brute? –tekertem a fejemet.
- Hú, mit csinál itt ez a csaj?
Robert figyelmét nem volt nehéz elterelni. Egy hosszú, sötét hajú lány lépdelt be a terembe. Egyenesre vasalt haja háta közepét verdeste, igézően zöld szemeit a smink csak még nagyobbá tette, vörös rúzs csillogott az ajkain.
Legnagyobb meglepetésünkre felénk vette az irányt. Robert szemei kocsányon lógtak.
- Ül itt valaki? –kérdezte a lány, majd a mellettünk lévő padra dobta a táskáját. Ebből látszott, hogy a válaszunk teljesen lényegtelen a számára. Mikor nemlegesen ráztuk a fejünket, le is ült.
- Töröld meg az álladat. Kicsurgott a nyál –szúrta oda Nessie Robnak, aki erre válaszul megforgatta a szemeit.
- Miért nem köszöntünk neki?
- Mert ő sem köszönt nekünk, Rob –vágta rá Renesmee.
- Én oda megyek, haverkodok vele –vonta meg a vállát a fiú.
- Nem. Te a melleivel akarsz haverkodni –fintorogta Nessie- Meg hadd ne mondjam még, hogy mivel!
- Nehogy az legyen a problémátok, hogy jól néz ki –fújta- Ti is bomba csajok vagytok, ne érezzétek azt, hogy vetélytársatok akadt.
Ezzel a végszóval felállt és leült az új lány mellé.
Mi pedig tehetetlenségünkben forrongtunk.
- Ennek nem lesz jó vége –motyogtam- Ez a csaj…
- Féltékenyek vagyunk rá –jegyezte meg- Bele kell törődnünk, hogy jobban néz ki, mint mi… vagy mégsem! A lényeg az, hogy Robertet máris a bűvköre alá vonta.
- Egész nap nem fogunk tudni vele beszélni. Fogadunk, hogy így lesz?
- Nem fogadok olyanban, amibe biztos vagyok…

Tényleg úgy lett, ahogy megjósoltuk. Robert egész napra az új lány mellett maradt, akinek mint megtudtuk, Nicole Evens a neve. Nyáron költöztek Londonba New Yorkból a családjával. Van egy húga, akit nem egyszer látott el magalázó, sértő jelzővel. Felfordult tőle a gyomrom.
Az egész hét így telt. Robert hétfőn még reagált az üzeneteikre, de ezek folyamatosan elmaradoztak. Nem keresett minket, nem fogadta örömmel a társaságunkat. Én pedig úgy éreztem, mintha egy mély árokba zuhantam volna, amiből nem tudok nélküle kikecmeregni.

Nicole

Tanítás után úgy döntöttünk, hogy a feltorlódott érzelmeinket és energiáinkat a plázában fogjuk levezetni vásárlással és süteménnyel. 

- Utálom a libát –tekerte a fejét Renesmee- Egyszerűen rosszul vagyok tőle. Érthetetlen. Ráadásul én őrült, hülye fráter még beszélgetést kezdeményeztem!
- Én is –jegyeztem meg, mire kissé mérgesen leintett.
- Olyan gúnyos, lekezelő volt. Kiráz tőle a hideg!
- Nem ahhoz van szokva, amihez mi –magyaráztam- Szerintem még sosem volt olyan dolog, amit ne kapott volna meg. Most itt van Robert, nem is kérdés, hogy ő kell neki. Ellenünk van, mi lettünk a fő ellenségei. Pusztán a létezésünk zavarja.
- Csak nehogy nekimenjek –fújtatta- Egyenesen a nyakának. Erős vagyok ám!
- Tudom –nevettem- Féltem Robot. Sőt, félek, hogy teljesen elveszi tőlünk.
- Én is –sóhajtotta- De nem tudunk mit csinálni. Majd csak rájön, hogy mi a helyzet.
- A csaj az ujjai köré csavarta –tekertem a fejemet- Kizárt, hogy csak úgy kinyíljanak a szemei. Nem láttad még, hogy milyen csodáló tekintettel nézte egész héten?
- Dehogy láttam –gúnyolódott- Végül is egész nap melletted ültem. Amit te láttál, azt én is. Mit gondolsz, teljesen hülye vagyok?
Elnémult, ahogy én is. Elkaptam róla a pillantásomat, ő pedig egy nagyot sóhajtott.
- Bocsánat –motyogta- Szeretem Robertet, és most nehezen viselem ezt a helyzetet. Szörnyű látni, hogy az a csaj ennyire könnyen elhúzta tőlünk.
- Beszéltem vele az egyik közös óránkon, mikor te nem voltál ott –suttogtam- Azt mondta, hogy szeret minket, de ez a lány most más. Képes volt azt mondani, hogy ezalatt a pár óra alatt közelebb került hozzá, mint hozzánk a hónapok alatt. Kért minket, hogy nyissunk a csaj felé, nem bánjuk meg. Egész órán azt ecsetelte, hogy hogyan beszél, milyen a kinézete, milyen a családi háttere, melyik tantárgyakat szereti… Én pedig csak némán ültem és hallgattam. Nem tudtam mást tenni, csak csendben maradni és nyeldesni a szavaimat. Annyira… sok volt. Látom, ahogy magához öleli, hallom, ahogy hangosan kacagnak. Néha, mikor meglátom őket a folyosón legszívesebben sírnék, Renesmee. Nem tudom megmondani, hogy miért szerettem meg őt ennyire, de imádom őt. Ti ketten vagytok azok, akik Londonban tartatok, akik miatt felkelek reggel. Túl sok mindenen kellett keresztül mennem, szükségem van rád és rá is. Szörnyű az érzés, hogy ilyen könnyedén el tudták rángatni tőlünk. Én azt hittem, hogy… Nem tudom, hogy mit hittem, Renesmee! Legszívesebben helyretenném a csajt és a fejébe vésném, hogy Robert a miénk. De nem a miénk, és ez a legrosszabb. Beszélnünk kell vele, mert ez így nem jó. Nagyon hiányzik, és nem akarom, hogy ez legyen a helyzet. Köszön reggel és ennyi. Nem áll szóba velünk. A lány nem engedi hozzánk.
- Úgy megtépném –jegyezte meg Nessie, mire halványan elmosolyodtam és magamhoz öleltem. Szükségem volt az ölelésére.

Damien nem lepődött meg az érkezésemen, ahogy egyik napon sem. Aranyosan köszönt, majd magához szorított és leült velem a konyhájába. Most jókora adag sütemény volt az asztalon. Azonnal elém tolta a nagy tálcát és kínálgatott belőle.
Láthatta rajtam, hogy nem vagyok valami fényes kedvemben, mert faggatózni kezdett. Nekem pedig nem kellett kétszer mondani, hadarva fakadtam ki.
- Mérges vagyok –motyogtam- Tehetetlenül mérges és szomorú is. Annyira… rossz. Nem akarom így hagyni a dolgokat.
- Tudom, bébi –mondta, majd megszorította a kezemet- Beszéld meg vele a dolgokat. Ne kötelezd választásra, mert a jelenlegi helyzetben nem mellettetek voksolna. Tudom, hogy ez szörnyű, de ez a helyzet. Bele kell törődnötök, hogy a csaj nagyon sikerrel járt. Biztos vagyok benne, hogy Robert valami olyat kapott tőle, amit tőletek nem kaphatott meg. Mi lehet ez?
- Szex –leheltem, majd a tenyerembe temettem az arcomat.
- Ebben nem vagyok olyan biztos, de mivel nem ismerem ennyire a barátotokat, sem pedig a lányt –mondta, majd éreztem, ahogy megsimogatja a hajamat- Nézz fel, babám. Nem jó, hogy elrejted előlem az érzelmeidet. Meg fogjátok oldani Renesmee-vel. Az a vámpír bármire képes, ha rólatok van szó. Te vagy a legjobb barátnője, Robert pedig a legjobb barátotok…volt.
- Nem volt –tekertem a fejemet- Továbbra is az, és lesz is. Valahogy helyre fogom hozni a dolgokat, Damien! Csak még… még nem tudom, hogy hogyan.
- Jól teszed –bólogatott- Eltökélt vagy, ez még jobb. De gondolom semmi ötleted sincs…
- Természetesen igazad van –sóhajtottam, majd a vállának döntöttem a homlokomat- Neked sincs?
- Beszélgess vele, mondj el utána mindent, utána talán segíthetek –válaszolta, majd magához ölelt- De ne légy ilyen elkeseredett. Rossz így rád nézni.
- Akkor ne tedd –pillantottam fel az arcába, mire halványan elmosolyodott. Csillogó, zöld szemei az enyéimet fixírozták.
- Lehetetlen megállni –lehelte.

Hétfőn reggel Renesmee nem jelent meg iskolában. A nap sütött odakint, tudtam, hogy ez az oka a hiányzásának. Mégis, annyira megviselt a dolog, hogy köpni-nyelni nem tudtam, mikor egyedül ücsörögtem a padban.
Csak meredtem magam elé, a kezemben forgattam a telefonomat. Szó szerint rosszul éreztem magam a magányomban.
Rémes volt látni, ahogy Nicole Robert nyakában csüngött, az arcába nevetett, a kezét birizgálta… Én pedig féltékeny pillantással ücsörögtem a helyemen.
Az utolsó szünet viszont betette a kaput. Robert az osztály végében ücsörgött, Nicole mellette, Daniel pedig Tiffany társaságában előttük.
- Izbellel most mi a helyzet? –kérdezte Tif meglehetősen halkan, és biztos voltam benne, hogy úgy érzi, hogy nem hallom, amit mond. Nagyon elszámította.
- Nem tudom. Játssza a sértődöttet nekem pedig nincs kedvem hozzá –fintorogta Rob, majd halkan, nyersen felnevetett- Nem mintha máskor lett volna! Elkényeztetett, pénzes csaj, tele kiakasztó tulajdonságokkal. Szerintetek miért dobták a pasijai? Az első inkább meghalt, semhogy vele legyen!
Haragosan, megtörten löktem ki a székemet, ahogy felpattantam. A társaságuk azonnal felém kapták a pillantásukat, Robert kissé rémült tekintettel nézett rám, ahogy elé lépdeltem. Forrongtam.
- Tudod mit tudok mondani erre, te álnok szarházi? –hajoltam az arcába- Utálom, hogy bármit is tudsz rólam. Gyűlölöm a helyzetet, hogy egy ekkora hazug szemétláda vagy, akit egy kis szex miatt könnyedén elvonnak a barátaitól. De örülök neki, hogy megtették. Ebben az esetben inkább előbb, mint utóbb.
- Izbel…
- Befoghatod! –kiáltottam rá, majd megragadtam az ingnyakát és felhúztam a székből- Mindent tudsz rólam, Robert! Tudsz Matthew-ról, tudod, hogy mennyire szerettem. Tudod, hogy mi történt, és te képes voltál hazudni. Hányingerem támad tőled! Rosszul vagyok attól, ami lettél!
- Robert –pattant fel Nicole, majd már lépett is közelebb hozzánk.
- Leülsz! –rivalltam rá, ő pedig meghökkenve esett vissza a székébe- Én beszélek, nem pedig ti! Nagyon elegem van abból, Robert, hogy ennyire könnyen elárulsz minket. Elmondani sem tudom, hogy mennyire megszerettünk Renesmee-vel, Robert. Mennyi minden tettünk érted, erre te…
- Sosem kértem –lehelte, én pedig kikészülten túrtam bele a hajamba. Elegem volt.
- Egy szar alak vagy –jelentettem ki- Ha neked csak ennyit jelentünk, hát rendben.
- Miért, mit gondoltál? Hogy képes vagyok egy szerelmet miattatok elhagyni? –kérdezte.
- Szerelmet? –gúnyolódtam.
- Igen, azt –vágta rá, állva a gyilkos pillantásomat- Mert az vagyok. Nem csak ti lehettek azok, nem csak veletek eshet meg!
- Te azt hiszed, hogy sajnálom tőled ezt az érzést? –tekertem a fejemet- Rosszul hiszed. Nagyon rosszul. Bejártuk veled a világot, utaztunk veled, hogy feloldódj, hogy legyen egy jó nyarad! Nem azért álltam mindent, mert irigyelnék tőled bármit is. De nagyon sajnálom, hogy ezt gondolod rólam.
- Miért, mit gondoljak? –kérdezte mérgesen- Hogy bármit is értem tettél? Mindent magad miatt tettél, Izbel! Hogy neked legyen egy jó nyarad, hogy te túltehesd magad azon, hogy a te pasid elhagyott egy másik csajért. Na szerinted ezt miért tette? Azért mert melletted lehetetlen megmaradni! Megint példálózzak azzal a nyomorult halott pasiddal?
Megrándult az egyik arcizmom, majd a könnyeimet nyeldesve a tenyerem az arcán csattant. A feje elfordult, egy lépést hátra tántorodott. Az eddig minket figyelő, elnémult osztály most felhördült, Nicole pedig talpra ugrott.
Egy szó nélkül fordultam meg, a cuccaimat a táskámba söpörtem. Pillantást sem vetettem rájuk, csak kisiettem a teremből. 

Love Angel- 61. fejezet

Love Angel- 61. fejezet
Otthon, Szülők, Tények
(Izbel)

Úgy sejtettem, hogy Damien nem igazán hitte el a búcsúzkodásunkkor megfogadott szavaimat. Sőt, biztos voltam benne, hogy már azon töpreng, hogy mikor is térek vissza hozzá.
 Így hazaértem, kipakoltam a csomagjaimat és kora este már indultam is hozzá.
Az ajtaja előtt ácsorogtam, a kezemet a csengőn tartottam és vacogtam. Hideg volt! Teljesen, vérlázítóan hideg. A szél nagyon erősen fújt, az eső esett, én pedig láttam magam előtt a leheletemet. Mégsem törtem be Damien lakására, csak vártam, hogy végre észrevegye a hosszan búgó csengőt.
Végül kitárult az ajtó, én pedig se szó, se beszéd beléptem a kellemesen meleg házba.
- Megfagytam –jelentettem ki csodálkozó szemeibe nézve- Már vagy tíz perce az ajtó előtt toporogtam. Mi a fenét csináltál te?
- Sajnálom, azt hittem, hogy az az idegesítő árus az, aki ma már kétszer volt itt. Porszívókat reklámoz. El akarja őket adni nekem. Pedig már van porszívóm!
- Micsoda tragédia –forgattam meg a szemeimet, majd hagytam, hogy leapplikálja rólam a kabátomat- Köszönöm.
- Nem számítottam rád –vallotta be, majd a nappaliba terelgetett- Nagyon nem számítottam rád.
- Aha, szóval vársz valakit… Nem gond, már megyek is!
- Nem, dehogy! –húzott le a kanapéra- Egy szóval sem mondtam. Csak… nincs sem süti, sem kevert koktél…
- Nem is kell –mosolyogtam- Csak jöttem, mert megígértem. Amit megígérek, azt be is tartom…általában.
- Csak általában? Az hány százalékot tesz ki? –incselkedett.
- Nagyjából kilencvenötöt, de ha rólad van szó, az egyet is alig üti meg –vigyorogtam, majd felnevettem, ahogy az oldalamhoz kapott és megcsiklandozott.
Nagyon jól tudta, hogy mennyire csikis voltam és ezt tökéletesen kihasználta ellenem. Végül már csak görnyedeztem, egyetlen hang sem jött ki a torkomon, ezzel ellentétben a szememből kicsordult egy könnycsepp.
- Oh, Izbel! Én nem akartalak bántani! –húzódott el Damien, majd ijedten törölte meg az arcomat- Fájt?
- Nem –nyökögtem- Csak… még egyszer ne csináld! Ez kínzás!
- Nekem nem –mosolyogta.
- Még szép, hogy nem! Az lenne a furcsa, ha neked is fájna –tekertem a fejemet- Nem gond, ha felhúzom a lábaimat, ugye? A cipőmet leveszem, ne aggódj!
- Még egy takarót is hozok, ha szükséged van rá –ajánlotta, mire nemlegesen ráztam meg a fejemet.
- Amúgy azért jöttem, hogy megválaszoljam a kérdéseidet. Mert gondolom rengeteg van belőlük.
- Nos…igen –vallotta be- Szóval te egy angyal vagy. Eddig oké. Én is az leszek, ez is rendben van, értem. Viszont…vannak mások is?
- Természetesen más angyalok is vannak, igen –bólogattam- De hadd ne soroljam végig mindegyikünket. Csak nagy vonalakban elmondom a hierarchiát, rendben?
Miután beleegyezett, mindent elmagyaráztam. A három vezetőt, a harci-, védekező csapatokat, a különböző küldetésen részt vevő társainkat is. Mindent, ami csak eszembe jutott.
- Ez az egész átváltozás… fáj? –kérdezte összeráncolt szemöldökkel. Felsóhajtottam.
- Nem lesz kellemes. Bizsereg minden sejted, majd megfagysz. Ez… ilyet azóta és azelőtt soha nem éreztem. Na, nem mintha vágynék rá… Azt mondják, hogy mindenkinél más. Matthew azt mesélte nekem az átváltozásáról, hogy görcsöket érzett. Sokat, jó hosszan és nagyon fájdalmasan.
- Értem –dörmögte- Szóval nem tudok rá lelkileg felkészülni, mert úgysem az lesz, amire számítanék…
- Készülj fel a legrosszabbra és kellemesen csalódhatsz –mosolyogtam.
- Ez nem túl biztató, remélem tudod –jegyezte meg, majd az ölébe húzta a lábaimat- Meglehetősen hidegek a lábujjaid, még így zoknin keresztül is.
- Mert hideg volt odakint!
- Ráadásul nem engedtelek be –folytatta- Tudom.
- Nem ezért jöttem, amúgy –ingattam a fejemet- Az angyal témát már kiveséztük… Neki kellene állni a többi lénynek.
- Többi lénynek? –értetlenkedett- Mellesleg te kész forgatókönyvvel készültél?
- Igen –bólintottam- Muszáj a lényeget átvennünk ma este, ráadásul sietnem kell vissza. Nincs időm felesleges fecsegésre.
- Elszomorító –jegyezte meg, majd egy gyenge mosolyt küldött- Majd máskor bepótoljuk. Hadd halljam, mik ezek az idegen lények…
- Igazából nem idegenek –vigyorodtam el- Igazán jóban vagy velük.
- Ne kertelj! Ilyen körülmények között úgysem tudok gondolkodni –kacsintott, majd visszatévedt a lábamra a tenyere.
Én pedig mesélésbe kezdtem…

Csak egy fél órával később fogytam ki a szavakból, ekkor gondoltam úgy, hogy minden lényeges információt megosztottam vele.
Damien viszont csak értetlen tekintettel bámult rám, nagyra tágult szemeivel fürkészte az arcomat.
- Farkasok? Meg...meg bevésődés? Hogy mi van?
- Ez tényleg így van -bólogattam nagyokat. Kérdőn nézett rám.
- Akkor Jacob meg ez az Embry gyerek is...bundás?
- Voltaképp igen -mosolyogtam rá- Jacob bevésődése Renesmee.
- Aki a hibrid. Vámpír-ember.
- Pontosan. Látod, mondtam én, hogy nem olyan bonyolult.
- Neked lehet, hogy nem az –tekerte a fejét-, de nekem igen is magas. Még meg kell emésztenem az új információkat…
- Van valami kérdésed esetleg? –vontam fel a szemöldökömet.
- Egyenlőre nincs. Nem tudom, hogy mit kérdezhetnék. Majd inkább holnap… Vagy azután. Lassan pörög az agyam.
- Tudom –vigyorogtam, majd az órára pillantottam- Mennem kell. Holnap visszajövök ugyanilyen tájban.
Nagy meglepetésére egy cuppanós puszit nyomtam az arcára, majd már ott sem voltam.

Renesmee kisírt szemekkel jelent meg nálam. Megilletődve tártam ki az ajtót és szorosan átöleltem. A kanapén ülve újra sírni kezdett.
- Megtiltották, hogy találkozzak Jacobbal! –fakadt ki- Teljesen kiborultak! Edward teljesen ellenem volt! Apa még nem is csinált volna balhét, de ő… Annyira mérges vagyok rá, Izbel! A többiek pedig csak hallgattak. Rosalie egyetértően bólogatott, és még Bella sem védett meg. Ez most annyira reménytelen helyzet… pedig úgy hiányzik!
- Látni fogod még Renesmee. Egy ilyen szerelem útjába képtelenség állni, hidd el. Minél jobban tiltani fogják nektek a kapcsolatot, annál inkább találkozgatni fogtok.
- Tudom –vigyorodott el- Szerintem ők is tudnák, csak még egy letisztult, égből pottyant lénynek gondolnak.
- Milyen rosszul tudják –nevettem fel, majd magamhoz öleltem- Minden rendben lesz, hidd el nekem.
- Remélem, Izbel… Ha nem így lesz, rajtad fogom megtorolni!
- Hú, de félek! –incselkedtem, majd felugrottam a kanapén- De a biztonság kedvéért azért tartsd meg az egy méter távolságot!
- Na, még mit nem! –vigyorogta, majd már le is döntött a kanapéról.
A fenekemre érkeztem, ő pedig rám. Sikított egyet, majd hangos koccanással ütődött a feje az enyémnek.
- Aú!
- Egyetértek –dörmögtem a homlokomat dörzsölgetve.
- Ez is a te hibád. Ha nem fogod meg a karomat, akkor nem esek rád!
- Ha nem löksz le, akkor nem lett volna az a teljesen természetes reflex, hogy beléd kapaszkodok! –tiltakoztam- Úgyhogy egy szót se!
- Most okosnak érzed magad? –húzta fel a szemöldökét.
- Igen, de most azonnal tedd le azt a párnát!
Hiába szóltam neki, teljesen hajthatatlan volt. A puha dísz máris az arcomba vágódott.
- Ez háborút jelent!
Végül az egész délután így telt. Boldogan, gondtalanul.

Az évnyitó körüli felhajtás most nagyobb volt, mint eddig. Már fájt a fejem a sok új arctól, a gólyák most a szokottnál is többen voltak.
- Öt osztályt indítottak, nem négyet –magyarázta meg Renesmee.
- Mit tanítanak az újba? –vonta fel a szemöldökét Robert, majd a farmerja zsebébe dugta a kézfejét. Ő teljesen feleslegesnek tartotta a fekete öltönynadrágot, ami előírásnak bizonyult; lazán eljött egy farmerbe. Renesmee és az én győzködésemre azért egy inget rá tudtunk tukmálni. Ráadásul még egész jól is állt neki!
- Azt hiszem emelt matematikások –vonta meg a vállát- De nem vagyok benne biztos.
- Miért, eddig nem volt matekszak?
- Látom azért te is jól tájékozott vagy –forgattam meg a szemeimet- Mondjuk mit is vártam?
- Igen, látod, ez egy kitűnő kérdés –vigyorogta Rob, majd felkelt a padról- Menjünk, lépjünk le. Úgysincs itt már semmi lényeges dolog.
- Ha nem jelenünk meg az osztályban pontosan öt perc múlva, egy osztályfőnökivel kezdünk –jegyeztem meg, mire egy jókora fintort kaptam válaszul- Vagy te erre hajtasz, Robi-édes?
- Természetesen igen, bébi –nevette, majd átvetette mindkettőnk vállán a karját- Akkor menjünk, nehogy elkéssünk! Mert az bizony a ti hibátok lesz, elfecsegitek itt az időt!
- Aha, ilyenkor mi csinálunk rosszat, véletlenül sem te…
- Pontosan, Nessie… Oh, láttátok azt az elsős csajt?
- Robert! –rivalltunk rá, mire jól mulatva nézett le ránk.
- Jól van, úgyis tudjátok, hogy engem lehetetlen megváltoztatni –mondta, majd újra eltévedt a tekintette- Az a szoknya még a fenekét sem takarja!
- Ez már ízléstelen –jegyezte meg Renesmee, ahogy a fiatal lányra nézett- Az egész melle kiáll abból a blúzból.
- Most kivételesen egyetértek. Ez már tényleg sok –fintorogta Rob- Őt már nem is kell kicsomagolni, teljesen ki van!
- Szegény férfi nem –drámáztam- De azért egyet értek, ez tényleg sok.
Volt egy tíz perc, mire felkeveredtünk a terembe. Robert minden egyes szembe jövő, vele szemezgető csajt kommentálta egy-egy mondattal, mi pedig nagyon jól mulattunk rajta.
A teremben már mindenki bent volt, az osztályfőnök épp kiselőadást tartott, mikor bekopogtunk.
- Nocsak, Önök hárman már megint késtek… Ez ismétlődni fog az elkövetkezendő tanév bármely napján? Ne, meg se válaszolják!
- Elnézést, Tanár úr –motyogta Renesmee- Nagyon nagy volt a tömeg, az elsősök nem találták a termüket… Nehezen jutottunk fel.
- Inkább üljenek le! –utasított minket mogorva hangon.
Robert halkan kuncogva ült le mögénk az utolsó padba, mi pedig az utolsó előtti, szokásos helyünket vettük célba.
- A tanulmányi kirándulásnál tartottam –motyogta a Tanárúr, végül újra felemelte a hangját- Három napos lesz, az úti célt még nem árulhatom el.
Innentől kezdve teljesen másodlagossá vált számunkra a Tanár hangja, a szöszmötölése a papírokkal.  Csak abban reménykedtünk, hogy mihamarabb elenged minket a mihamarabbi viszont látás reményében… 

Furcsa decemberi este -novella

Sziasztok!
Nos, a fejezet sajnos még nincs kész, egyáltalán nem jutott időm rá. Viszont azt megígérhetem, hogy hétvégén mindent megteszek azért, hogy feltegyem :)
Viszont írnom kellett egy rövidke kis novellát irodalom órára. Megadott volt a téma és két szereplő, szóval részben meg volt kötve a kezem :)
Remélem tetszeni fog nektek! :)
puszi

"A fogadó kissé poros helyisége nem volt dugig telve emberekkel, sőt, körbepillantva alig lehetett valakit észrevenni, igaz, erről a félhomály is tehetett. Az ajtónál lucskos volt a padló, a koszos hó minden belépő ember cipőjéről lefolyt. Innen hordták tovább a nedvességet, így az egész kocsmában vizes lábnyomok tarkították a sötét padlót. 

A hosszú pult mentén ült egy fiatal férfi, aki a poharába merülve, lehajtott fejjel búslakodott. A kabátja a mellette lévő székre volt terítve, a fekete bőrön már nyoma sem volt a hónak - régóta a fogadó pultját koptatta.
A vaskos, réginek tűnő fa ajtó kitárult, a hideg levegő pedig beáramlott a helyiségbe, hópelyhek tömkelegét sodorva magával.
A furcsa, nagy darab, piros ruhás ember vaskos, nehézkes lépteivel sétált be, mögötte egy ránézésre gyereknek tűnő emberke lépdelt. Nem tűnt többnek egy méternél, a piros maskarás idegen övéig is alig ért fel, noha a csíkos sapkája sokat nyomott a latban.
Senki sem figyelt fel rájuk különösebben, noha az utcán eléggé sok nézelődőt vonzott magához a szánjával. A rénszarvasok benézegettek a fogadó ablakán, egyikük piros orra furcsán villant fel, mikor orra hegyével megkocogtatta az üveget.
A piros ruhás alak lerázta a ruhájáról a havat, eligazgatta a sapkáját, feljebb húzta az övét, ujjaival végigszántotta a hófehér szakállát, majd szemeivel végigpásztázta a kocsmát. Eközben a manója mellette ugrálni kezdett, húzta a piros maskarát és rikácsolt.
- Télapó! –kiáltotta- Télapó! Nincs időnk ilyenre!
- Pszt! Itt nyugalom van, Ubul! –szólt rá- Érezd át a hangulatát!
A manó nyomban el is halkult, esetlenül ácsorgott a magas alak mellett. Rájuk nézve Ubul még kisebbnek tűnt, mint általában. Zavartan húzta le a füléről a sapkát, így kihangsúlyozva hegyes manófüleit.

Télapó a pulthoz lépdelt, majd leült a búskomor férfi mellé, aki meglepett pillantással nézte végig a mozdulatsort. A manó a férfi másik oldalára pattant fel, a fekete bőrkabátot maga alá gyűrve, hogy legalább a pultot felérje. Így is csak az orrával tudta bökdösni a poros réteget. Ubul nagyra tágult szemekkel, sokkolva nézte, ahogy Télapó kioldotta az övét, komótosan széthúzta a kabátját, majd levetette magáról és maga mellé terítette. Végül a sapka is lekerült a fejéről, aminek a fehér bojtja alig ütött el az ősz hajtincseitől. Pödört egyet a bajszán, majd összefonta maga előtt az ujjait.
A manó gyorsan pattant le a székről, majd átsasszézott a piros maskarához és anyáskodóan igazgatni kezdte: összehajtogatta a kabátot, rátekerte az övet, végül a sapkát is rápottyantotta. Közben remegő hanggal beszélt magában, azt hajtogatva, hogy ők bizony elkésnek.
- Nem fogjuk kihordani az ajándékokat –dadogta- Nem fogunk végezni… Az összes gyerek szomorú lesz, csalódni fognak a mi becses munkánkban. Oda nekünk! Ha nem hisznek bennünk, akkor mégis hogyan dolgozzunk? De nem, Télapó ezt nem fogja fel…
Az enyhén ittas, fiatal férfi beletúrt a szőke tincseibe, majd halkan felnevetett. A két újonnan érkezett vendég rákapták a pillantásukat.
- Várjatok! –tartotta fel az ujját a férfi- Télapó és Menő Manó?
- Hogy merészeled?! –rikkantotta Ubul, majd a férfi mellé ugrott és fenyegetően nézett fel rá- Beszélj a Télapóval tiszteletteljesen! Ő szépítette meg a gyerekkorodat! Az én becses nevem pedig Ubul, nem pedig ez az általad kitalált sértő név!
- Kicsi vagy, törpe!
- Törpe? –kiáltotta Ubul, majd közelebb lépett a fiatal férfihez- Manó! Lappföldi manó! Ráadásul nem vagyok kicsi! A társaim közül én vagyok a legmagasabb! Ráadásul én dolgozhatok a Télapóval! Ez egy nagyon tiszteletteljes munka, ennél jobbról soha nem is álmodhattam!
- Gratulálok ahhoz, hogy megszerezted –gúnyolódott a férfi, majd jól mulatva nézte a manó dühös arcát- Dávid vagyok, azt hiszem illene megtudnod a nevemet, nehogy leóriásozz!
Eközben a Télapó italt rendelt magának, amit a pultos kikerekedett szemekkel, jókora döbbenettel tett le elé.
- Télapó! Maga iszik? Ittasan nem lehet vezetni!
- Ubul, eddig sem én vezettem –tekerte a fejét, majd lehúzta az erős italt- Azok a micsodák, amikkel jöttünk mentek maguktól. A világító orrú vezette az egész csordát, én csak ültem.
- Nem emlékszik rájuk? –rikkantotta a manó, majd mérgesen dobta hátra az előre csusszanó sapkájának bojtját.
- Mikre kellene emlékeznem?
- Nem emlékszik –suttogta maga elé Ubul, majd remegő kezekkel dörzsölte meg a homlokát.
- Emlékezetkieséses Télapó? Micsoda trükk ez? –kérdezte Dávid- Eltévedtetek, kölyök? A pláza a következő utcán van, a gyerekek biztos várják már az áltélapót.
- Ő az igazi! –harciaskodott, majd felsóhajtott- Minek is hajtom én ezt? Sokkal nagyobb gondom is van nálad, Dávid!
- Nekem is nálatok, Ubul –motyogta a férfi.
- Micsoda? Mondd el, hátha tudok segíteni! –utasította a Télapó, kék szemei kíváncsian csillogtak.
Dávid először vonakodva húzódott távolabb az egyre közelebb csúszó öregtől, de másik oldalán már a manó csücsült, így esélye sem volt elmenekülni.
- A szerelmemnek nem vettem ajándékot! –bökte ki végül, egy megkönnyebbül sóhajjal kísérve a mondandóját.
- Óh, hát ez nagyon rossz dolog. Mit is adhatnál neki, mit is…
Miközben a Télapó hosszasan tanakodott, újabb és újabb teljesen használhatatlan ötleteket felvetve, a manó szédületes energiával kezdett hadarni.
- A Télapó reggel óta azt sem tudja, hogy hol van! Történt már ilyen vele, nem is egyszer. Talán az öregedés átka… De ez most rémesen rosszkor jött! Pont ma este, amikor ez egy ilyen meghatározó nap! Nem tudta, hogy hol van reggel, pizsamában ment ki reggelizni, ahol nem tejet és kekszet fogyasztott, hanem képes volt rántottát süttetni magának! Rántottát!
- A rántotta finom…
- Látszik, hogy te nem érted az ügy fontosságát! –sóhajtotta Ubul- Az ajándékokat kibontotta, mert azt hitte, hogy ő kapta őket! Dupla munkákat csinált a csomagoló manóknak, Dávid! Télanyut nem engedte be a szobájukba, mert azt hitte, hogy ő az anyukája és tanulni akarja küldeni!
- Mint egy gyerek –bólogatott komolyan Dávid, holott alig bírta visszatartani a kitörni készülő kacagását.
- Alig bírtam rávenni, hogy felüljön a szánra és nekiálljunk kiosztani az ajándékokat. Szó szerint be kellett lökdösnöm a szánba, mert a rénszarvasok már türelmetlenkedni kezdtek.
A férfi erre elvigyorodott magától az elképzelt látványtól is, ahogy a kis manó a termetes férfit próbálja mozgásra bírni.
- Vegyél neki egy tűzoltóautót! Pirosat, ami vizet is fröcsköl! –rikkantotta közbe a Télapó, majd elégedetten csapkodta össze a tenyerét- Ez tökéletes lesz! Vagy kakaót keksszel! 
- Ezek egyáltalán nem jó ötletek –vetette oda Dávid, majd beletúrt a hajába- Szeretem őt! Imádom, de nem tudok tökéletes ajándékot találni.
- Nem húzott zokni, és kiment hógolyózni!
Egymás szavába vágva hadarták a mondanivalójukat, egyre hangosabban és hangosabban. Az egész fogadó tőlük zengett. A pultos nem messze állt tőlük, vigyorogva figyelte az eseményeket, hevesen kattintgatva a fényképezőgépét. A Télapó végül egy határozott mozdulattal megfogta a sapkát és a mellette álló férfi fejébe húzta. A manó erre tiltakozni kezdett, le próbálta applikálni a piros kiegészítőt, a fiatal férfi pedig nemtörődöm módon hagyta, hogy haladjanak mellette az események."