Love Angel- 76. fejezet

Love Angel- 76. fejezet
Randi V., Kiderül
(Emmaline)

Napokkal később a csengő élesen búgni kezdett. Elégedetlenül szusszantottam, majd kimásztam a meleg takaróm alól. Lebaktattam a lépcsőn, majd kinyitottam a bejárati ajtót. Robert állt ott, értetlenül nézett a pizsamás szerelésemre.
- Nem vetted fel a telefont.
De írtam sms-t –gondoltam magamban.
Kézjelekkel beinvesztáltam a házba, majd kihúztam neki egy széket az asztalnál, jelezve ezzel, hogy üljön le, én addig elfordultam tőle és a fiókban kezdtem kutatni.
- Hívtalak, rengetegszer. Egyszer nem voltál hajlandó arra, hogy felvedd azt a nyavalyás telefont. Csak arra voltál képes, hogy egy üzenetet dobj azzal a szöveggel, hogy ’nem tudok beszélni’? Több napon keresztül nem tudsz beszélni? Akkor mondanád inkább azt, hogy bocsánat, elegem van belőled, szállj le rólam. Elegem van abból, hogy mindent magadba fojtasz, semmit sem tudsz elmondani, nem vagy képes arra, hogy őszintén beszélj a gondjaidról. Ha ennyire nem vagy képes arra, hogy valakit megtűrj magad mellett, hogy elfogadd a segítséget, azt, hogy valaki mindig ott van neked, akkor miért folytatjuk mi ezt? Miért hülyítesz engem.
Hosszú csend állt be, csak az én matatásom adott egy kis zajt.
- Ráadásul hátat fordítasz most is, nem vagy hajlandó a szemembe nézni. Elegem van!
Kissé elégedetten egyenesedtem fel a kezemben egy jegyzettömbbel és egy tollal. Gyorsan kihajtottam, majd írni kezdtem, végül az orra alá nyomtam.
- Nincs hangom –olvasta fel- Nem hülyíteni akarlak, nem jókedvemből nyomtam ki a telefont, hanem mert hiába is vettem volna fel, nem tudtam volna beleszólni. Ugyanis megnémultam.
Visszavettem a jegyzettömböt, majd újra írni kezdtem.
„Mindennek ellenére örülök, hogy ez végre kitört belőled. Jó, hogy legalább elmondtad, ami bánt téged. Nem akarlak ellökni magamtól, örülök, hogy mellettem vagy.”
Elolvasta, majd bólintott egyet.
- Akkor mostantól én fogok beszélni, neked meg muszáj meghallgatnod, ugyanis nem tudsz közbeszólni –vigyorgott, majd felállt a székről és magához ölelt- De gyógyulj meg, bébi, mihamarabb. Mára viszont nagyon jó programot terveztem, szerintem imádni fogod. Úgyhogy irány fel és készülj össze.
A torkomra mutattam, majd megráztam a fejemet.
- Nem kell beszélned ma, ne aggódj. Menj, öltözz fel, de lehetőleg olyan ruhába, amit nem sajnálsz annyira.
Elmosolyodtam, majd megvontam a vállamat. Remélem nem vizes pólózni megyünk. Azt valahogy nem tudnám díjazni. Viszont felkészültem arra, hogy activitizni fogunk… a mutogatás már egész jól megy.

A külvárosba mentünk, egy egész elhagyatott helyre. Leparkolt az erdő szélén, kisegített a kocsiból, a karjára akasztott egy kosarat és vezetni kezdett a fák között.
- Küldetésem van –magyarázta- Beszéltem valakivel, aki mondott valamit, ezért csinálnod kell valamit…
Megforgattam a szemeimet. Miért nincs ilyenkor kéznél a jegyzettömböm, hogy válaszoljak valamit a hablatyolására? Ilyenkor –gondolom- élvezi a helyzetet, hogy nem tudok a szavába vágni… Nem baj, Robert! Örülj, ameddig lehet, mert amint meg tudok szólalni, mindent a fejedre zúdítok!
Végül egy tisztásra értünk. Virágok borították, ami azért valljuk be, itt nem túl gyakori. A fák takarásából sütött elő a nap, sugaraival arany sávokat húzva. Rég nem hallott csend lebegett köztünk. Robert is csak ácsorgott, csak velem ellentétben ő engem figyelt, nem pedig a környezetet.
- Köszönöm –tátogtam, majd lágyan megöleltem. Ő elégedetten mosolyodott el.
- Még nincs vége, Cicám.
Ekkor mutatta csak meg a festőállványt, a széket, és a festéshez egyéb, elengedhetetlen eszközöket.
- Az lesz a dolgod, hogy lefesd, ami eszedbe jut. Akár lefestheted az egész tájat, akár csak egy részletét, akár egy érzést erről. Én meg addig… leülök.
Bólintottam egyet, majd újra az ölelésébe bújtam és az arcára nyomtam egy csókot.
- Ha ez az ajkaimon cuppant volna, annak jobban örülnék –kacsintotta, én pedig elvörösödtem. Elvigyorodott, ellépett tőlem.
Végül addig rendezgette az állványomat, míg tökéletes helyre nem került, nekem csak leülnöm kellett.
- Nem zavar, ha gitározni fogok, ugye? Ne aggódj, énekelni nem fogok.
Felnevettem, majd beleegyezésem jeléül bólintottam egyet. Festeni kezdtem. Nem figyeltem az időt, csak a gitár lágy hangjára, valamint a kezemben tartott ecsetre koncentráltam. A vászonra kentem a színek gyönyörű összhangját, a Nap aranyozott fényét, az álmaimat… Csak azt vettem észre, hogy egy kevés fehér, festetlen hely sem maradt. Végeztem.
Felkeltem, megtöröltem a kezemet, megigazítottam a szoknyámat, majd odasétáltam Roberthez. Háttal ült nekem, továbbra is pengetett, nem igazán tűnt fel neki, hogy felé mozdultam. A hátára simítottam a tenyeremet, felnézett rám, de ujjai nem álltak meg. Elmosolyodott, tekintetét visszafordította a hangszerre. Leültem mellé, a vállának döntöttem a fejemet és lehunytam a szemeimet. Jó volt így ülni. Csak ülni, érezni, ahogy veszi a levegőt, ahogy zenét csikar ki a gitárból. Egyszerűen tökéletes volt.
Mielőtt indultunk volna, ücsörögtünk jó ideig egy kockás, piros pléden, gyümölcsöket és édességeket eszegettünk, Robert mesélt, én pedig egy-egy hozzászólást körmölgettem a füzetembe.

- Nem értem, hogy miért nem nézhetem meg –tekerte a fejét, majd elfordította a kormányt. Már hazafelé tartottunk, én rajta vigyorogtam. Hisztis volt, elégedetlen és követelőző. Hiába, én nem engedtem- nem láthatta a festményt. Úgyis azt mondta, hogy még célunk van vele, akkor viszont ráér pár óra múlva is megnéznie, nem? Noha nem tudtam, hogy mit tervez vele, izgatott voltam.
Egy művészeti iskola előtt álltunk meg. Nagyon jól tudtam, hogy itt milyen képzések folynak. Főleg képzőművészeti irányba fejlődött az iskola. Nem egy prospektusom volt otthon tőlük.
- Láttam egy papírt a parafa tábládra szúrva, az íróasztalod fölé. Egy nyári képzésről volt szó, ugyebár.
Ő mondta volna tovább, én viszont az ajkára tettem a mutatóujjamat. Elhallgatott. Előkaptam a jegyzetfüzetemet és gyorsan írni kezdtem. Elolvasta.
- Igen, egy hete lejárt a jelentkezés rá. Én viszont ismerem a tulaj fiát, nagyon jó haverom, így el tudtam intézni, hogy felvételizhess. Igazából a szobádból kicsempésztem a mappádat, ami dugig van rajzokkal, festményekkel, akármicsodákkal, itt van a kocsi csomagtartójában. Ne, ne is mondj semmit! Tedd le azt a tömböt. Emma, kérlek, édes. Ne rágj be rám, kérlek. Nézz rám, jó? A saját érdekedben tettem mindezt, mert tudom, hogy milyen tehetséges vagy.
Könnyes szemmel néztem vissza rá. Megráztam a fejemet, majd mégis írni kezdtem:
„Kicsit sem vagyok tehetséges, Robert. Lehet, hogy te azt hiszed, mert nem tudod, milyen az igazi tehetség, és lehet, hogy egy kicsit elfogult is vagy. Ők nem azok, ők profik, tudják, hogy kiből lehet még többet kihozni. Elhiheted, hogy belőlem nem. A középiskolai tanárom tudod, hogy mit mondott? Pont aznap történt, amikor előtted estem el, és kiborult a tolltartóm. Arról az óráról siettem ki, a többiek akkor is rajtam röhögtek, az egyikük lábában botlottam el. Azt mondta a Tanárúr, hogy többet ilyen szennyet ne merjek a szeme elé hozni, végül egyszerűen eltépte a festményemet. Több órát dolgoztam azon az egy, A3as papíron, hogy olyan legyen, mint amilyennek lennie kellett. Megalázott mindenki előtt, a földbe tiport, majd elhordott mindennek. Ezután bármelyik művemet vittem be, csak rosszat tudott rá mondani. Kettes lettem rajzból, csak a művészet-történetből kapott jegyeim miatt kaptam meg a kettest… Ne lepődj meg, ha ezután nem mutatnám meg senkinek, ami kikerül a kezeim közül.”
- Bébi –suttogta, majd inkább magához húzott. Áthajoltam a sebváltón és a nyakába fúrtam az arcomat. A könnyem a kulcscsontjára cseppent, ő pedig még erősebben szorított magához. Végül eltolt magától, majd egy határozott mozdulattal kitépte a lapot a jegyzettömbből és összegyűrte, ezzel kifejezve a véleményét.

Az igazgató irodája előtt ücsörögtünk. Robert a kezemet fogta, én az ujjait szorongattam. Régen izgultam ennyire, mint most. A gyomrom egy kis csomóba tömörödött, és ebben a formában liftezett fel és alá.
A mappámat már beadtuk, ahogy a ma készült festményt is. Már vagy fél órája itt ücsörögtünk, ketten, és megszólalni sem tudtunk. Minden kis neszre felugrottam, az ajtót bámultam.
- Nyugodj már meg, bébi –tekerte a fejér Rob- Már nem érzem az ujjaimat.
Megilletődötten kaptam el a kezemet, ő pedig elvigyorodott, majd a kezemért nyúlt.
- Nem ezért mondtam. Szeretem a kezedet babrálni, mert olyan pici, puha ujjaid vannak. De azt már kevésbé tudom értékelni, ha elszorítod a vérkeringésemet. Nyugodj meg, bébi, kérlek.
Vettem egy nagy levegőt, ő pedig mosolyogva bólogatott. Már épp kezdett kiengedni a csomó a gyomrom helyén, mikor nyílt az ajtó. Már talpon is voltam.
Mr. Robinson, nagy híre, neves iskolája és elképesztő tehetsége mellé egy jóképű arcot is birtokolt. Csak a harmincas éveiben járt, jó kedélyű volt, csupa mosoly. Az arcszerkezete hasonlított a Szerelmünk lapjaiban ismert Noahra, azzal a különbséggel, hogy szemei csokoládébarnán csillogtak, valamint hullámos, barna haja leért az álláig. Hogy közelebb kerüljön a diákjaihoz, Marc-nak szólíttatta magát, és már most megkért engem is, hogy tegezzem.
Hirtelen mozdulatomat látva vigyor jelent meg az ajkain, majd tekerni kezdte az ajtót. Viccesnek találta az izgatottságomat.
- Emma, kérlek –tárta ki előttem az ajtót, én pedig felé léptem, majd megfagytam a mozdulatomban. Robert felé nyújtottam a kezemet és könyörgőn néztem rá- Rob, te is nyugodtan gyere be, ha Emmának ekkora szüksége van rád.
- Nincs hangja, valószínűleg ezért ragaszkodik ennyire hozzám –vigyorgott, majd ő is bejött velem.
Leültünk az asztalhoz, Marc velünk szemben. Azonnal belekezdett a mondanivalóiba.
- Kiválasztottam pár rajzot, ha nem probléma. Nem szeretnék az összeset végigkommentálni. Nos, az első… Ez ugyebár egy szénrajz. Nagyon megfogott benne, hogy nem egy csendéletet ábrázoltál, tele gyümölcsökkel, zöldségekkel, vázákkal és egyéb, mindennapi tárgyakkal, ahogy mások is tették. Elbűvölő, varázslatos, hogy egy női arcot ábrázoltál, ennyire kitoltad a papír jobb szélére, és a haja egy részét az arcába húztad, mintha a szél odafújta volna. A nagy kontraszt, amit a fekete haj és a hófehér bőr között van, nagyon eltaláltad. Ezen kívül szerintem mindenkinek megakad a pillantása az ábrázolt hölgy szemein. Olyan érzelmeket ábrázoltál bele és mindezt olyan precízen tetted, hogy elállt a lélegzetem.
- Szerintem is szép –suttogta Robert, majd elmozdította az asztallapra fektetett művemet.
- Következőnek egy grafitot választottam ki. Tetszik, ahogy ezt az testvérpárt ábrázoltad, kézenfogva, egymás mellett ülve. A rajz bal sarkába a két kisgyermeket, mögéjük egy nagyméretű tükröt, amiben ugyebár háttal ábrázoltad a fiatalabb lányt és az idősebb fiút. A tükörben látszik, hogy egy hölgy áll előttük, aki anyai szeretettel néz le rájuk és a fejükre simítja a tenyerét. Jó pár percig kellett néznem ezt az összetett művet. Hosszú bámulás után lettem csak figyelmes a háttérben a képekre, amik a még a teljes családot ábrázolják, valamint az anya nagyméretű portréjára is. A két kisgyermek elveszítette az Édesanyját, de te felhívtad a figyelmünket arra, hogy a lelke, a szelleme örökké velük lesz és vigyázni fog rájuk.
Bólintottam egyet, és reméltem, hogy nem sírom el magamat. Most jól jött a némaságom, így legalább volt okom arra, hogy ne szólaljak meg. Amúgy sem tudtam volna…
- Mi ihletett meg? Egy feladat volt ez az iskolában?
„Ez történt velem és a bátyámmal.” –írtam, majd elé nyomtam a papírt. Összeráncolta a szemöldökét és bólintott egyet.
- A színes rajzok közül nem tudok egyet sem kiemelni, mind gyönyörű. Noha az árnyékoláson még javítanod kellene, mert ez a festészetben még nem igazán megy, ahogy elnézem. A színeket noha szépen ábrázolod, de még élesíteni kellene a technikádon. Ezen kívül a fotorealisztikus ábrázolás sem az erősséged, de ezen tudunk javítani. Ceruzákkal, széndarabokkal jobban tudsz érzelmet kifejezni, ábrázolni… Ezt hittem az utolsó művedig. Igaz, ez még nem száradt meg teljesen, Robert mondta, hogy csak most festetted meg, pár órája. Nos…
Ezt a festményt most nem az asztalra tette, hanem a mellette lévő állványra.
- Tökéletes. Erre nincs más szó. Noha nem tudom, hogy hol találtatok ti ilyenkor egy ilyen virágos, világos, Napfényben dús helyet, de te, Emma, tökéletesen megragadtad ennek a varázsát. A virágok élesek, a fák sugallják azt a rejtélyességet, amelyet te hozzájuk kívántál fűzni. Középen pedig ott van a két alak. Robert félig oldalas, kissé kitekert testtartású alakja teljesen felismerhető. Gitárt penget, mosolyog, lehunyja a szemeit, hagyja, ahogy a napfény az arcát cirógassa. A Napfényben pedig ott vagy te. A te halvány, áttetsző, sárgás alakod áll mellette, a kezedet az arcára simítod, rámosolyogsz, hagyod, hogy a fényedben tündököljön. Varázslatos… nincs rá más szó.
Robra néztem. Elnémulva, pislogás nélkül bámulta a szövetre felfestett képet, az arca meglepettségről árulkodott, végül ajkait mosolyra húzta.
- Kérdésem a következő –szólt Marc, én pedig újra rákaptam a pillantásomat- Miért nem adtad be a jelentkezésedet idejében?
Megvontam a vállamat, majd keserűen elhúztam a számat.
- Oh. Ezt Emma írta, akkor már megmutatom –mondta Robert, majd előhúzta azt a papírt a zsebéből, amit még az autóban szabott ki a füzetemből. Marc átvette tőle és olvasni kezdte.
- Értem –válaszolta, majd a papírt összegyűrte és a kukába hajította- Ez egy nagy hülyeség, már bocsáss meg. Igazán elbeszélgetnék azzal a tanárral, aki így elvette az önbizalmadat, a tehetségedbe vetett hitedet. Ez mind egy nagy ökörség. Igenis tehetséges vagy, csak foglalkoznod kellene az adottságoddal, tovább kellene képezned magad. Én ezeket a műveket, amiket kiválasztottam, magamnál tartom. A friss festményedet visszaadom, nem egy fotót készítettem róla. Úgy vélem, ez legyen nektek örök emlék, legyen a tiétek. Viszont az első órán, akár bekerülsz a nyári iskolába, akár nem, szeretném, ha ezzel a művel együtt megjelennél.
- Bekerül a jelentkezők listájába?
- Igen, Robert –mosolyogta Marc- Most menjetek, romantikázzatok, éljetek, ne rám fecséreljétek a szabadidőtöket! Emma, te pedig adj ki a kezeid közül még sok ilyen varázslatot.

***

(Renesmee)

Már az is gyanút váltott ki belőlem, hogy mindenki itthon van. Azt is különösen érdekesnek találtam, hogy a család minden tagja a nappaliban ücsörög, az pedig, hogy jelenlétemre mindenki torkán akadt a szó, rémisztő volt. Ebből igazából már gondolhattam volna, hogy óriási problémával találom szemben magamat.
- Mi történt? –kérdeztem a köszönés után, de senki sem szólalt meg- Hahó, valaki?!
Alice felpattant. Mérgesen vágtatott elém, majd összeszűkítette a szemeit.
- Hogy merészeltél kihagyni az esküvődből? Hozzámentél ahhoz a kutyához és én nem szervezhettem meg? Egyáltalán mi az, hogy hozzámész? Renesmee Carlie Cullen, azonnal magyarázatot várok!