Love Angel- 5. fejezet



Izbel

 Sziasztok!
Ledöbbentem: 1darab kommentár? Ezt ti komolyan gondoltátok? Nincs április elseje, hogy meg kellene tréfálni.
Azt az egy véleményt ezúton köszönöm Anikónak, aki minden fejezethez ír :)
A következő fejezet egy hét múlva kerül fel. Nem érzem azt, hogy bárki is- a komizókon kívül- várná a fejezetet...
Jó olvasást
Pusz

Love Angel- 5. fejezet
Baleset és furcsa érzelmek
(Izbel)

Miután behajtottam a garázsba, a sisakomat letettem a polcra, és futásnak eredtem. Kevin előröl jön, nem a garázs felől. Megegyeztünk, hogy az nyer, aki előbb érinti meg a hűtőt.
Én rohantam, ahogy csak a lábam bírta. Épp, hogy meg akartam érinteni a hűtőt, feltűnt, hogy Kevin támaszkodik annak, és jókedvűen fütyörészik.
- Gratulálok. –nyögtem, majd lehuppantam a székre, anélkül hogy megcsapkodtam volna annak az átkozott hűtőnek az ezüstösen csillogó falát.
- Köszönöm. –rohant el mellettem, majd megérintette a hűtőt, mire a készüléknek támaszkodó Kevin eltűnt.
- Te! Te kivetítetted magad! Ez nem ért! –pattantam fel hisztisen.
- Oh, dehogynem. –vigyorgott.
- Nem. –tekertem a fejemet– Eddig belenyugodtam, hogy vesztettem, de ez csalás!
- Pech. Miért nem jutott neked is eszedbe?
Mérgesen toppantottam egyet, majd sarkon fordultam, és elviharoztam. A lépcső felé szaladtam, és fel is léptem arra. Sorban kapkodtam a lábaimat, és a toppanásom hallatszott az egész házban.
Kevin mögöttem haladt, és látványosan el akart kapni. Hátra pillantottam. Nem kellett volna. Kiestem az egyensúlyomból és orra buktam.
A fájdalomtól felnyögtem, és a kezemet a bokámhoz kaptam.
- Francba! –mormoltam halkan, majd fel próbáltam állni.
- Iz. –ért mellém Kevin, majd a karjaiba vett– Sajnálom. Nem akartalak sem megsérteni, sem közvetett módon bántani.
- Nem bántottál. –mosolyogtam rá, majd megsimogattam az arcát– Csak figyelmetlen voltam, és elestem. Ennyi.
- Ne hívjak orvost? –kérdezte hirtelen.
- Dehogy is. –tekertem a fejemet– Nem kell. Csak tegyél le valahova, és…hozz jeget.
Letett a kanapéra, egy puszit nyomott a homlokomra, majd elment a konyhába. Egy jó perc múlva visszatért, a jégzselével együtt, amit aztán egy törölközőbe csavarva tett a bokámra.
- Felhívom Dr. Cullen-t. –határozta el, majd már tárcsázott is.
Hiába kiáltottam rá, miszerint ne tegye, már bele is szólt.
Felkaptam egy párnát mellőlem, majd felé hajítottam. Elkapta. Mit is vártam? Nyugodt hangon, továbbra is beszélt a készülékbe, majd egy diadalittas mosoly kíséretében letette.
- Öt perc múlva itt lesz. –jelentette ki, majd felemelte a lábaimat, leült, és az ölébe tette azokat.
- Miért kellett? –kérdeztem, és próbáltam minél megsértettebb fejet vágni.
- Mert megsérültél, és jobb lenne, ha látna egy orvos. –vigyorodott el –Amúgy is. Jóban vagyok Carlisle-vel. Rég beszéltem vele.
- Jóban vagy vele? –kérdeztem vissza csodálkozva, és közelebb hajoltam hozzá, hogy minden szavát tisztán halljak.
- Igen. –vigyorgott– Nem is tudtad?
- Mit?
- Igaz, nem tudhatta. –beszélt magában.
- De mit? –kérdeztem újra, hangosabban és türelmetlenebbül.
- Tavaly lent voltam, és versenyeztem. Vizi sí. –vigyorgott –És… mondhatjuk, hogy kisiklottam, és nekicsapódtam egy jókora sziklának. Kiugrott a vállam. Nem az, hogy nem tettem volna helyre, és gyógyultam volna meg tíz másodperc alatt, de hát… Ott voltak a többiek, és látták.
- Mázlista. –karba tett kézzel mondtam, majd elmosolyodtam– Te tudod magad gyógyítani.
- Idősebb vagyok, mint te. –kacsintott –Tehát… ott tartottam, hogy látták a többiek. Bevittek a kórházba, ott pedig Carlisle volt. Összehaverkodtunk, aztán telefonszámot cseréltünk. Többször összefutottuk azóta…
- Mondjuk?
- Telhetetlen. –rázta meg a fejét, majd elvigyorodott –Tudod… van ügyvédi diplomám.
- Igen?
- Aha. –vigyorgott.
- Bocs, szelektív a memóriám. –kuncogtam.
- Azt nagyon jól tudom. –kócolta össze a hajamat –Tehát… ügyvéd vagyok, így a város meghívott egy rendezvényre. Oda kellett elmennem, és ott újra találkoztunk.
- Király. –vigyorodtam el.
- Az. Legközelebb nem fogok egyedül menni. –jelentette ki.
- Igen? –húztam fel a szemöldököm–Kivel mész?
- Veled. –mondta büszkén.
- Tényleg? De jó, hogy ezt én is megtudtam. –tekertem a fejemet.
A mosoly most sem apadt le az arcomról. Hihetetlen figura.
- Nem akarok egyedül menni. És te biztos vagy olyan szíves, hogy elkísérj.
- Hát persze, Kev. –bólogattam hevesen –De eljössz velem ruhát venni.
- Nincs az az Isten!
- Oh, dehogynem. –kuncogtam.
- Oké-oké. Egyezzünk meg annyiban, hogy tartozni fogsz nekem. –ajánlottam.
- Úgysem adom meg, de ha szeretnéd. –vigyorgott, majd a fejemre koppintott.
-„Itt van Carlisle!” –üzente gondolatban.
- Rendben. –mosolyogtam rá, majd felemeltem a lábaimat, hogy fel tudjon kelni.
- Ne merészelj felállni. –parancsolt rám.
- Igenis, Uram! –kuncogtam.
Apró kopogás hallatszott az ajtótól, pár másodpercre rá Kevin már nyitotta is az ajtót. Carlisle mosolygós arcával találtam szembe magamat. A bal kezében az orvosi táskája volt. Köszönt, majd belépett. Viszont legnagyobb meglepetésemre nem csukódott be az ajtó.
- Első nap már tönkre is teszed magad? –jött a hang, amit elsőre felismerek- Te csaj!
- Bocs, Nessie, hogy csalódást okoztam. –vigyorogtam –Amúgy is. Semmi bajom sincs, csak Kev erősködött.
- Remélem is. –nyomott egy puszit az arcomra.
- Renesmee, ülj csak le a fotelba. –mosolygott rá Kevin- Kértek valamit? Üdítő, kávé, tea?
- Narancslevet szeretnék, Kevin. –vigyorogtam, miközben mindezt elmormoltam kislányos hangon.
- Rendben, csak sírás nélkül bírd ki a vizsgálatot. –ment bele a játékba, majd összekócolta a hajamat, és eltűnt.
- Nessie, kérsz valamit? –fordultam felé.
- Igen, egy gyümölcsteát kérnék. –bólintott.
- Kevin! –kiáltottam, és jó hosszan megnyújtottam az i betűt.
- Hallottam. –szólt vissza.
Vigyorogva megforgattam a szemeimet.
- Mi történt? –kérdezte tőlem Carlisle.
- Felestem a lépcsőn. –válaszoltam.
Levette a lábamról a jeget, és vizsgálgatni kezdte. Egy-egy mozdításnál fájdalmamban felszisszentem. Jól bírom a fájdalmat, magasan van a fájdalomküszöböm, de ez…
- Kibicsaklott, emiatt megrándult és durván meghúzódott az egyik szalagod. –mondta a diagnózist Carlisle– Azt nem tudom, hogy esetleg lett-e más bajod. Lehetne például…
- Törés, amit észrevennél. Esetleg zúzódás, ami röntgennel kimutatható, vagy épp repedés. De nincs semmi komoly bajom. –biztosítottam.
- Pontosan. –bólintott–És szerintem sincs semmi komoly.
- Mondtam. –szóltam hangosan, Kevinhez intézve szavaimat.
- De azért jó, hogyha hívtam Carlisle-t. –jött vissza, kezében egy tálcával, amiről Nessie levette a csészéjét –Nem tudhattuk előre, hogy van-e valami súlyos bajod.
Halványan megráztam a fejemet, és rámosolyogtam. Miközben átnyújtotta a poharamat, egy puszit nyomott az arcomra.
- Jegeld, és pihentesd. Maximum egy hét, és semmi bajod sem lesz.
Carlisle szavaira elmosolyodtam. Nem akartam hozzátenni, hogy ma estére már semmi bajom sem lesz.
- Köszönöm. –válaszoltam.
- Ez a dolgom. –mondta, majd felkapta a táskáját- Megyünk, Nessie?
- Nem maradtok egy kicsit beszélgetni? –kérdezte Kevin.
- Sajnos mennünk kell. A többiek vásárolni készülnek. –szusszantott egyet a családfő, majd elmosolyodott –Nekem meg nemsoká’ kezdődik a műszakom.
- Rendben, akkor nem tartunk fel. –jelentette ki Kevin
- Majd még jövünk. Suliban úgy sem találkozunk. –nyomott egy puszit az arcomra Nessie –De itt a mobilszámom, csörgess meg.
Beírtam a számot, majd megcsörgettem. Vigyorogva emelte fel a rezgő, és halkan csengő Iphone-ját, majd kinyomta.
- Köszönöm.
Köszönés után elmentek, én pedig egyedül maradtam, vagyis Kevin társaságában.
- Arra kíváncsi lennék, hogy hol vannak a többiek… –mondtam ki hangosan a gondolataimat.
- Nem sokára itt lesznek, ne aggódj. –mosolygott.
Kicsit előrébb csúsztam a kanapén, így beült mögém. Majd befordult, és a lábait a derekam mellé, két oldalra tette. A hátamat a mellkasának döntöttem, és arra koncentráltam, hogy lehetőleg ne igen mozduljak meg.
- Mit eszünk vacsira? –kérdezte.
- Mit szeretnél enni? –pillantottam fel rá, mire elvigyorodott.
- Téged. –válaszolta sejtelmesen.
- Sajnálom, én nem vagyok az étlapon. –kuncogtam.
- Kár. Pedig biztosan téged választottalak volna. –mosolygott, majd a karom simogatásához látott.
Önkéntelenül is jóleső bizsergés futott végig rajtam, amitől kirázott a hideg. Elvigyorodtam, mire ő halk kuncogásba kezdett.
- Gyengédség-elvonási tüneteid vannak. –jelentette ki.
- Hm… nem hiszem. –mosolyogtam.
- Oh, mikor is szexeltél utoljára? –kérdezte.
Kidülledtek a szemeim, és közel voltam ahhoz, hogy a saját nyálamba megfulladjak. Végül, csöpp gondolkodás után elmosolyodtam, és válaszoltam.
- Nem, mintha bármilyen közöd lenne hozzá, de ha ennyire tudni szeretnéd, jó pár éve.
- Pontosabban? –kérdezte ismét.
- Nem fogom elmondani neked. Jó, hogy nem arra is kíváncsi vagy, hogy milyen pozícióban és mennyi ideig csináltuk. –mondtam kissé dühösen.
- Nyugi, nem kell leharapni a fejemet. –vigyorgott –Én csak húzni akartam az agyadat. Azt nem gondoltam, hogy válaszolni is fogsz a kérdésemre.
- Tehát nem is vártál választ?
- Nem igazán. –tekerte a fejét, majd egy puszit nyomott a hajamba.
- Francba. –nyögtem.
- Drágám, kínos helyzetbe sodortad saját magadat. –jelentette ki.
- Eddig is tudtam. Bármily meglepő, magamtól is rájöttem. –fintorodtam el.

Nyomott egy puszit az arcomra, majd kikászálódott mögülem.
- Na, mi legyen a vacsi? –kérdezte somolyogva.
- Mindegy. –válaszoltam.
- A kínait szereted? –tárcsázott.

- Illatos csirkét kérek rizzsel. –mondtam gyorsan.
- Király választás. –kuncogott, majd már beszélt is a telefonba.
Közben kiment a konyhába, és halottam a hűtő nyitódását illetve csukódását. Visszatért egy kis üveg vízzel, és miután a telefonját a zsebébe csúsztatta, kinyitotta azt, és kortyolgatni kezdte.
Elvigyorogtam, ahogy megláttam az arckifejezését. Az a fintor, és szemkidüllesztés,ami megjelent az arcán, egy kincs volt. Így még soha sem láttam.
- Na?
- Semmi… csak nagyon-nagyon hideg. –válaszolta, miközben leült az egyik fotelba -A kaja is itt lesz nemsokára.
- És a többiek? –kérdeztem.
- Nem olvastad még a konyhában az üzenetet? –csodálkozott.
Megráztam a fejemet, ezzel jelezve, hogy még nem láttam azt az üzenetet.
- Azt írták, csak későn jönnek. Elintézni valójuk van nem valami közel. –magyarázta.
- Oké. –mosolyogtam. –Akkor jönnek haza, amikor csak szeretnének.
- Csak beszélgetni akartam velük…
- Lesz még rá alkalmad. –mondtam.
Végignéztem magamon, és feltűnt, hogy még mindig a motoros szerelésem van rajtam. Hirtelen ötlet ötlött fel bennem, és már tettem is le a lábaimat, hogy felálljak.
- Iz! –kiáltott fel hitetlenkedve,majd már előttem is állt.
Visszanyomott a kanapéra, ami miatt szőke tincsei előre hullottak. Halványan elmosolyodott, majd arca még közelebb került az enyémhez. Nem tudom, hogy ez önkéntelen volt-e, vagy sem, mindenesetre egy igazán jó cselekedet volt részéről. Megcsapott a belőle áradó férfias, és csodálatos illat. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ez a spray-e illata, vagy csak simán ennyire bódító illatot képes magából kipréselni. Magával ragadott az illata.
Azt vettem észre, hogy ajkai csak centiméterekre voltak az enyéimtől. Éreztem a meleg leheletét, amint arcomhoz ér. Megborzongott tőle a testem. Kék szemeit az enyéimbe véste, ajkai hívogatóan nyíltak el. Az egyik karját a fejem mellé tette, míg másikat a nyakam alá csúsztatta, és enyhén megemelte azt. Ajkai még közelebb értek az enyéimhez, már kész voltam a csókra. Lehunytam a szemeimet, és türelmetlenül vártam, hogy végre megízlelhessem ajkai ízét.
Csengettek.
Kipattantak a szemeim. Kevin elkeseredett arcát láttam magam előtt, majd felsóhajtott, és egy könnyű mozdulattal felegyenesedett. Halványan rám mosolygott, majd a pultról felkapta a tárcáját, és az ajtóhoz lépdelt.
Miután kifizette a kínai ételfutárt, a dobozokkal hozzám jött.
- Nincs szükséged egy plédre? Hideg lett. –ült le a kanapé mellé, a földre.
Pontosabban egy párnát vett le magának, és arra ült le.
Nem akartam megmondani neki, hogy jelenleg melegem van az előbb történt jelenet miatt, így csak ezt válaszoltam:
- Köszönöm, nem.
Halk, visszafogott hangomat még magam is alig ismertem meg.
Kevin is érezhette a változást, ugyanis összeráncolta a szemöldökét, majd kinyitotta a dobozát.
Én az ölembe vettem a sajátomat, majd halkan enni kezdtem. Finom volt a kaja, az biztos. Mindig is imádtam az ilyen furcsa ételeket. Igaz, az illatos csirke nem mondható furcsának. De mondjuk a kagyló, vagy épp a tintahal az.
Fél óra csendben evés után már csak a gondolataimba mélyedve rágcsáltam a fa pálcikák egyikét.
Az vettem észre, hogy egy kéz fogja meg a pálcikáimat, majd elhúzza a számtól, és a kezemből is kikerült a doboz.
- Bocsi, elmerengtem. –ráztam meg a fejemet.
- Semmiség. –válaszolta, majd a dobozokat kidobta a szemetesbe.
- Fel akartam menni öltözni. –jutott eszembe.
- Felvigyelek? –termett mellettem,majd már be is csúsztatta a karját alám.
- Fel tudok menni egyedül is. –dörmögtem.
- De lehetséges, hogy rosszul érkezel. –bizonygatta, majd már fel is emelt.
Morcosan fontam a karjaimat a nyaka köré, és sóhajtottam egyet.
Felcipelt a lépcsőn, majd letett az ágyamra, és a gardróbom ajtaját tárta ki.
- Balra a második fogason van a ruha, jobbra a polcon meg póló. –mondtam megadóan.
Elvigyorodott, és előhozta a ruhát. Egy szimpla szürke szabadidőruha volt, plusz egy sárga smiley-s póló.
- Kimennél amíg átöltözök? –kérdeztem.
- Az ajtó előtt leszek.
Mikor befejezte a mondatát, már csukta is be a szobaajtómat.
Ahogy arra gondoltam, hogy majdnem megcsókolt- akaratlanul is eszembe jutott- kirázott a jóleső bizsergés.
Kevinre sosem gondoltam úgy, mint egy férfira. Mindig ott volt,mint barát, de többet elképzelni sem mertem. De most…
Egy halk sóhajt hallattam, majd leteremtettem magamról a motoros szerelésemet, és felhúztam a kissé kényelmesebb viseletet.
Egy nyögés kíséretében dőltem hátra az ágyon, mire kipattant az ajtó.
- Hallgatóztál? –kérdeztem kíváncsian, csepp sértődöttséggel a hangomba.
- Igen. –bólintott –Mert aggódok miattad. Miattam sérültél meg…
- Mondtam, hogy nem te voltál. –szóltam közbe.
- De-de. Ezen nem érdemes vitatkozni. Különben is: A lelkiismeretem akkor is működne, és engem hibáztatna. –mosolyodott el, majd leült az ágyam szélére.
Kisimított egy kósza tincset az arcomból, mire elmosolyodtam. Nem tudtam eldönteni, hogy ez előre megfontolt, vagy esetleg ösztönből jövő mozdulatsor lehetett-e. De nem is érdekelt különösebben. A szemei jobban elbűvöltek, minthogy ezen merengjek.
- Lemegyünk? –törte meg a csendet.
- Igen. –mosolyogtam –Talán rövidesen megjönnek a többiek is.
- Pár perc kérdése az egész.
Újra felemelt, majd a nappaliba mentünk, ahol letett a kanapéra, ő pedig leült mellém, a földre.
- Sütöttem sütit még hajnalban. –szólaltam meg hirtelen.
- Milyet? –kérdezte izgatottan.
- A narancsosat. Szereted. –tettem hozzá –A hűtőben van.
- Hozok be belőle.
Felpattant mellőlem, majd a konyhából még visszakacsintott, és nyitotta is a hűtőajtót. Hallottam, ahogy kinyitogatja a szekrényajtókat.
- A bal szélsőben vannak a tányérok. –kiáltottam ki neki.
- Imádlak. –szólt vissza.

Elvigyorodtam. Pár perc múlva kettő tányérral tért vissza, rajtuk három-három szelet sütivel.
- Villa? –kérdeztem.
Átnyújtott nekem egyet, ő pedig újra leült mellém.
- Mi lenne, ha mondjuk idehoznál egy széket magadnak? Vagy idetolhatod a fotelt is. –javasoltam.
A szája már tele volt sütivel, de azért elmormolt egy oké-t, majd elvigyorodott.
- Úgy nézel ki, mint egy hörcsög. –kuncogtam, majd megböktem a teletömött szájüregét.
- Nagyon édes vagy, köszönöm. –mondta mosolyogva, mikor lenyelte a falatokat.
Megforgattam a szemeimet. Hallottam, hogy megállt egy autó a ház előtt. Elmosolyodtam, és már állni is akartam fel, hogy kinyissam az ajtót.
- Te itt maradsz. –parancsolt rám az én kedvenc anyalom, majd kinyitotta az ajtót.
A családom tagjai épp akkor léptek fel a lépcsőre. Kevin az ajtó mögé bújt, és pimaszul vigyorgott. A többiek értetlenül léptek be az ajtón. Észrevették, hogy én fekszem, így tippjük sem volt, hogy ki nyithatta ki az ajtót.
Kevin hangos köszönés keretében ugrott ki az ajtó takarásából. Lily boldogan ugrott Kev nyakába, és egy cuppanós puszival köszöntötte. A többiek kezet ráztak vele, majd mikor mindenki mindent megtudott Kevinnel kapcsolatban, felém fordultak.
- Hát veled meg mi történt? –termett mellettem Lily.
- Felestem a lépcsőn. –mosolyogtam –Semmi vészes. Csak Kev ragaszkodik a fekvéshez és a felpolcolt lábhoz.
- Látta orvos? –kérdezte Blaise, és egy puszit nyomott az arcomra.
- Természetesen. Doktor Cullen-t hívtam ide, és ő vizsgálta meg.
- Kevinnek igaza van. –mosolyogtam.
- Jobbulást, Iz. –jegyezte meg még Blaise.
Miután mindenki kifejezte sajnálatát és jobbulást kívánt, felmentek átöltözni.
- Mi lesz vacsi? –szánkázott le a lépcsőn Harper.
- Kínai? –kérdezte kuncogva Kevin.
- Ohh, király ötlet haver! –csapkodta hátba Kevet.
- Vajon meglepődnek?
Kevin szavaira csak jókedvűen bólintottam. Egyértelműen rájöttem, hogy ő a kínai kajásokra gondolt, és arra, hogy egy órán belül másodszor intézünk hozzájuk telefont, most egy igen hosszú listával…

Frissről =)

Sziasztok!
Megint elbizonytalanodtam. Rendes és kedves legyek, vagyis előbb hozzam a frisst, vagy inkább ne?
De aztán, miután a mai napom hihetetlenül jó volt, ma este, esetleg holnap hozom nektek :)
Viszont ahhoz akkor kérek komikat ;D
Puszii

Love Angel- 4. fejezet

Sziasztok!
Köszönöm a három darab kommentárt :) Egy kicsit előbb hoztam a fejezetet, remélem senki sem bánja.
A mai részben megjelenik az egyik kedvenc szereplőm, akiről egy keveset már olvashattatok az eddigi részekben =)
Valami oknál fogva megzavarodott a blogspot... Engem rettentően zavar. Nem jeleníti meg a képeket, össze-vissza keveri a dolgokat :| Reménykedek, hogy rövidesen helyrejön :)
Puszii

Izbel

Love Angel- 4.fejezet

Pazar kirándulás
(Izbel)

A szobám talaján értem földet. A táskámat azonnal ledobtam az ágyra, és én is eldőltem rajta.
Első iskolai nap, és már ilyen hamar véget is ért.
Örülök is neki. Csak az a baj, hogy Nessie-vel nem igazán tudtam összeismerkedni.
De ez még úgy is változni fog, legalább is remélem.
Levettem a kabátom, és a nappaliba rohantam.
Ahogy elnéztem senki sem volt itthon.
Mondjuk mit is gondoltam? Mindenki ment a maga útjára. Nem kell bejelenteni.
Visszabaktattam a szobámba, és leültem az ágyam közepére.
Körbenéztem a még otthonosnak nem mondható szobán. Erre is megtaláltam a megoldást: szépen kipakolok.
Elővettem az egyik még ki nem pakolt dobozomat, és kirámoltam azt. Elrendeztem a szobába. Képeket a falra, fényképalbumot a fiókomba, a többi kacat közé. A plüss-macimat az ágyba, a kedvenc dísztárgyaimat az üres polcra.
Amire végeztem minden kipakolásával, és persze portalanításával, rendesen elfutott az idő.
Azt vettem észre, hogy bő húsz perc múlva már ott kell lennem.
A gardróbomba mentem, előhalásztam a motoros-ruhámat és a sisakomat is. Magamra rángattam a bőr felszerelést, és a garázsba iramodtam.
Ahogy gondoltam, az én drágám már ott várt. Ugyan csak egy cetlivel a tetején.
„Ajánlom, hogy vigyázz magadra!”
Kevin írását ezer közül is felismerném, és már megint ő intézkedett az ügyemben.
- Imádlak. –suttogtam a plafon felé.
Tudtam, hogy most is figyel, és óriási mosoly kúszik az arcára.
Végigsimítottam az én fekete angyalomon. Egy Honda CBR 600 RR. A legjobb motor a világon, legalább is szerintem. Mosolyogva ültem fel rá, és a jól ismert érzés újra elfogott. Ahogy túráztattam a motort, egyre jobban tört ki belőlem az elfojtott énem. A hajamat gyorsan felfogtam a fejem tetejére, a sisakot pedig ráhúztam.
Kigurultam a garázsból, és már száguldottam is. A sebességmutatóra még pillantást sem vetettem. Az adrenalin száguldozott az ereimben, és élveztem. Ahogy sorban előzgettem le az autókat, amik intenzív dudálással adták tudtomra nemtetszésüket.
Amikor egyenes szakaszra értem, még gyorsítottam a tempómon. Éreztem, hogy az iskolában lévő emberek felfigyelnek a zúgó hangra. Egy angyali tulajdonságom, hogy megérzem, ha valaki észrevesz, figyel, vagy csak rám néz. De ezt a képességet általában el szoktam nyomni, mivel elég zavaró.
A suli közelében még gyorsítottam a tempón. Fékezés nélkül vettem be a kanyart, és érzékeltem, ahogy többen még levegőt sem vesznek. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy mindenki engem néz. Újra gázt adtam, és beparkoltam az egyetlen üres helyre, a parkoló legláthatóbb helyére. Leszálltam a motorról, levettem a kesztyűimet, és végül a sisak is lekerült a fejemről. Ahogy gondoltam, a hajam azonnal szétbomlott. Beletúrtam a göndör tincseimbe, és végig néztem a tömegen.
Mindenki engem nézett, többségük csodálkozva. Viszont Blaise és Nessie arcán jókora mosoly ült. Újdonsült barátnőmet elkísérte a két nagybátyja is. Emmett és Jasper. Milyen régen is láttam őket…
A motoromnak dőltem, és letettem az ülésre a sisakomat. A Cullen család itt lévő tagjai Nessie felszólítására felém vették az irányt.
- Szia. –állt meg előttem. Arcán egy óriási mosoly volt, és kíváncsian szemlélte a járművemet.

- Szia Nessie. –mosolyogtam rá, és gyorsan megöleltem.
- Izbel, ők itt a bátyáim, Jasper és Emmett. –mutatta be őket. - Jaz, Em, ő itt Izbel.
- Csak Iz. –javítottam ki, mire Nessie megforgatta a szemeit.
- Gondoltam, hogy nem bírod ki nélküle. –ért mellém Blaise, és egy puszit nyomott az arcomra.

- Mit vártál? Ti is megmondtátok, hogy sosem változok. –kuncogtam.
- Ő pedig Iz bátyja, Blaise. –intett felé Nessie.
- Megyek. Gondolom akkor ma se vigyelek haza… –mosolygott Bátyám.
- Eltaláltad. Vigyázz magadra, nehogy karambolozz. –kuncogtam.

- Héé. Ezt nekem kellene mondanom. –vigyorgott.
- Én mindig vigyázok. –rántottam meg a vállam.
Pár másodperc múlva már négyen álltunk itt, és a fiúk szótlanul néztek engem.
- Elnémultatok, vagy mi? –mosolyogtam rájuk.
- Nem. –adta meg a választ Jaz. –Csak jó a motorod…
- És az is, aki vezeti. –kacsintott rám Em.
- Itt flörtölgetsz a barátnőmmel? –karolt belém Nessie. –Szólok otthon Rose-nak.
Apró kuncogás futott végig rajtam, és Jaz is megeresztett egy mosolyt.
- Nem, nem kell. –mentegetőzött azonnal. –Izé…bocsi.
- Semmi baj. –mosolyogtam. –Jót tett az egómnak.
- Ja, annak a nagynak. –kuncogott mellettem Nessie.
- Nem is igaz. –böktem meg.

- Akkor szerinted az nem önbizalom növelő dolog, ha egy motorral jössz suliba, és élvezed, hogy mindenki bámul?
- Nem. Most miért? Ezzel a járművel volt kedvem jönni. Arról nem tehetek, hogy ilyen figyelemfelkeltő. A szabadugrást is szeretem, sőt, rajongok a bungee jumping-ért. Meg a repülésért, a vízi sportokról pedig ne is beszéljünk. –kuncogtam. –Ti pedig rajongtok a gyorsaságért.
- Ezt honnan veszed? –kérdezett vissza azonnal Nessie, elég ijedt képet vágva.
- Ránéztél a kocsira, amivel jöttetek? –mosolyogtam rá
- Oké. Értem én. –fújta ki a levegőjét.
Elég vicces volt. Mégsem mondhatom meg neki, hogy tudom, hogy micsodák. Szerintem abból az évszázad balhéja lenne. És akkor el kellene árulnom az én angyal-létemet is.
- Amúgy mit akar az igazgató? –kérdeztem.
- Valami kirándulás-szerűség miatt hívott vissza minket. –rántotta meg a vállát.
- Ez aztán a kivitelezés. –forgattam meg a szemeimet. –Egy ekkora baromság miatt kellett visszajönnünk? Jó, mondjuk nem mondom, hogy nem tetszett, hogy az első napomon már előbb le is léphettem a suliból…
- Mázlista. –kuncogta Emmett.
- Pontosan. –mosolyogtam rá.
Épp ekkor lépett ki a testneveléstanár az iskola épületéből, és kiadta az utasítást, miszerint mindenkinek be kell mennie a tornacsarnokba.
- Mi idekint maradunk, megvárunk Renesmee-t. –motyogta Emmett.
- Oké. Sziasztok. –mondtuk egyszerre Nessie-vel, közben óriási mosollyal az arcunkon indultunk be az iskola épületébe.
Onnan egyenesen a tornacsarnokba mentünk, és leültünk legfelülre, szinte az utolsó üres helyre.
- De milyen kirándulás lesz ez? –suttogtam Nessie-nek.
- Nem tudom…- mosolygott.
Ahogy elnéztem az egész iskola itt volt. A pasik javarészt minket fürkésztek, a lányok pedig csak féltékeny pillantásokat küldtek felénk. Amint az igazgató belépett a csarnokba, a beszélgetések zaja egyre csendesedett, míg csak pár pusmogás hallatszott.
- Hellósztok! –integetett.
Óriási mosoly kúszott az arcomra, és épp ésszel felfogni sem tudtam, hogy hogyan lehet egy ilyen munkát végző ember ennyire laza. Egy fekete farmer volt rajta, a kockás inge kissé meggyűrődött már, viszont a fekete-fehér pöttyös nyakkendője még csodásan festett.
- Jó hírrel jövök. –fordított oda egy széket magának, és fordítva ráült.
- És mi az, diri? –kiabálta be egy srác.
- Mindjárt megtudod, Jason! –mosolygott az igazgató.
- Hihetetlen egy fazon. –suttogtam Nessie-nek.
- Oh, és ez még semmi. Van, amikor gördeszkázik, meg sütit hoz a diákoknak.
- Már most bírom. –kuncogtam.
- A biológia szakos diákok egy nagyon extrém kiránduláson fognak részt venni. Búvárkodni, kirándulgatni fogtok, és megismeritek az ottani szokásokat.
- De hova megyünk?
- Hawaii-szigetekre. –kiáltotta el magát a diri.
- Oh, bocs a késésért. –lökte ki valaki az ajtót.
- Kevin…- suttogtam ledöbbenve, mire felém kapta a fejét, és kacsintott egyet.
- Üdvözlök mindenkit. Kevin Coore vagyok. Nos igen. Hawaii lesz a célpont. –ült le ő is –Azon belül pedig Oahu. Az utazást finanszírozzuk. Ott pedig az Isbel-lel közös luxusvillánkban fogtok, vagyis fogunk megszállni. Egy hétig fogjátok élvezni a csodás hely nyújtotta előnyöket, utána irány haza. Tehát ha lehet, ne hozzátok az egész gardróbot. És persze csak annyi pénzt hozzatok, ami nektek kell.
A tenyerembe temettem az arcomat, miután nem bírtam tovább bámulni Kevin pimasz mosolyát. Nem hiszem el! És ezt velem nem egyeztette…
- Pénteken fogunk indulni, és egy hetet töltünk ott, mint már hallottátok. Kísér titeket az osztályfőnökötök, én, valamint az igazgatóhelyettes asszony.
- A többi osztálynak sem kell aggódni. –vette át a szót Kevin –Minden csoportnak tervezek még egy ilyen egy hetes kirándulást, különböző helyekre.
Az igazgató még egy kisebb beszédet tartott a magatartásunkról, az utazás és a kirándulás körülményeiről, majd elengedtek minket. Míg a többiek felfelé indultak, és lefelé futottam a lépcsőn. Lent egyenesen Kevin-be csapódtam, aki boldogan kapott fel, és pörgetett meg a levegőben, majd letett, én pedig a mellkasát átkarolva bújtam hozzá.

- Hiányoztál. –suttogtam.
- Te is nekem, Angyalom.
- Ezt meg mikor találtad ki? –elvigyorodtam, és felnéztem mosolygós arcába.
- Miért, netán nem igaz?
- De, igaz. Amúgy ezt mikor tervezted el?
- Oh, már rég. –elmosolyodott- Amikor leléptél tőlünk, már akkor le volt fixálva az egész.
- És nekem miért nem mondtad? –csaptam a karjára.
- Mert akkor valami úton-módon megakadályoztad volna. –kuncogott.
- Az biztos. –mosolyogtam –Meddig maradsz lent?
- A nyaralás végéig. Nem fogtok előbb megszabadulni tőlem.
- És mit tervezel a kirándulás előtt időre?
- Át kell előtte mennünk. Maradhatnánk kint egy napot akár…
- El kell rendeznünk a főzést, a takarítást, kint a buszt… -soroltam a teendőket.
- Be kell vásárolnunk.
- Tömérdek mennyiségű alkoholt. –kacsintottam.
- Az igazgatóval már megbeszéltem. A hétre már el vagy engedve. –kuncogott, és átkarolta a vállamat –Ez jó, hogy egy napig itt vagy, utána meg már szünet is van.
- Köszönöm. –nyomtam egy puszit az arcára.
- Neked bármit. –indultunk el a kijárat felé.
- A témára visszatérve: El kell rendezni a szörf-deszkákat, a napágyakat, a búvár-oktatást, az extrém vízisportokat.
- Nyugi. Lesz időnk. Előbb lemegyünk, aztán az indulás előtt pár órával visszajövünk, és együtt fogunk velük repülni.

- Rendben. Akkor mikor indulunk?
- Ma délután bevásárolunk, utána átcuccolunk, és holnap már ott fogunk lenni. Így bőven lesz időnk előkészülni.
- Király lesz. –kuncogtam.
- Szerintem is.
- Mivel jöttél? –értünk ki a parkolóba.
- Motorral. –suttogta a fülembe, és az én motorom felé intett, ami mellett most ott állt egy másik is.
- Hm… kezdesz valamit tanulni tőlem. –kuncogtam.
- Törekszek. –vigyorodott el –Amúgy ez így elég baromság. Én vagyok az idősebb, te tanulsz tőlem.
- Én viszont intelligensebb vagyok. –jelentettem ki, és megálltam a motorok mellett.
- Sziasztok. –pattant mellém Nessie.
- Szia Renesmee –mosolygott rá Kevin –Sokat hallottam már rólad.
- Ő… Kevin. –böktem meg –Ez eléggé hülyén jött ki.
- Hát szerintem is. –kuncogott Nessie.
- Jól van na, csak kedves akartam lenni. –mondta durcásan.
- Megvolt. –kacsintott Nessie –Em, Jaz, nyugodtan idejöhettek.
- Nem zavartok. –vigyorogtam rájuk, mire egy mosollyal válaszoltak.
- Itt vagyunk. –álltak meg mellettünk.
A magasabb és barna hajú testvérnek töretlen volt a jókedve, a mosoly most is ott virított az arcán. Jasper felvette a szokásos semmit sem kifejező arcát, de a szemeiben csillogást véltem felfedezni.
- Emmett, Jasper, ő itt Kevin. Kev, ő itt Emmett és Jasper.
Gyors kézfogás után bele is kezdtünk a dumálásba.
- És… hova megyünk?
- A házunkba. –kuncogott Kevin.
- Igen… és én erről egészen máig nem tudtam. –sandítottam a mellettem állóra.
- Jól van na. Leléptél.
Kezeit védekezően emelte fel, és elnevette magát. Én pedig nem tudtam mit tenni, gyorsan megöleltem a mellkasát, és pedig a vállamat karolta át.
- Van telefonom is. –duzzogtam.
- Meg másod is. –bökött a fejemre –De nem akartam szólni, mert megreklamálnád a fejeseknél.
- Már nem azért, de te is az vagy. –kuncogtam.
- Tudom. –húzta ki magát.
- És… ti előbb lementek?
- Igen… -mosolyogtam –Valószínűleg már holnap, vagy legkésőbb két nap múlva lemegyünk, és előkészülünk.
- Ha szeretnél, lejöhetnél előbb te is… -ajánlotta fel Kevin- Mondjuk nem holnap, mert nekünk sok fontos elintézendő dolgunk van, de mondjuk…szerdán van csütörtökön.
- Oh, nem kell miattam plusz köröket mennetek. Majd lemegyek együtt, a többiekkel. –mosolyodott el.
- És…mióta vagytok együtt? –kérdezte felhúzott szemöldökkel Emmett.

- Mi…mi…-dadogtam meglepődve.
- Oh, már évek óta. –mondta büszkén Kevin, és még szorosabban ölelt magához, miközben egy cuppanós puszit nyomott az arcomra.
A válaszán meglepődtem, és egy vigyor kúszott az arcomra.
- Őrült. –csaptam a tarkójára.
- Most miért? Tudom, hogy megígértem, hogy titokba tartjuk… –kezdett bele.
- Hát…öhm, gratulálok. –motyogta Nessie.
Láttam rajta, hogy zavarban van. Halványan elpirult, és ahogy észrevette, hogy őt nézem, lekapta rólunk a pillantását. De aranyos…
- Nem vagyunk együtt. –vigyorogtam a többiek felé –Ez a Nőcsábász csak mondta. Be akart ugratni titeket.
- Azt hiszem sikerült. –nevetett fel Emmett.
- Igen… de ne legyen több ilyen. –sandítottam az engem ölelő személyre.
- A többiek még mindig azt hiszik, hogy együtt vagyunk.

- Kev… ők meg nem érdekelnek. –mosolyodtam el.
- Angyalom… -vigyorodott el –Hát milyen angyal vagy te?

- Normális. –mosolyogtam.

Tudtam, hogy az angyal szót nem szó szerint fogták fel a többiek. Senki sem gondolná, hogy éppenséggel egy angyal társaságában élik a minden napjaikat. Ezért nyugodtan mentem be a játékba.
- A-a…-szólt közbe Emmett –Ő nem lehet normális angyal. Nincsen szárnya.
- Igaz… Akkor egy nem-normális angyal vagyok. –vigyorogtam el.
Ez voltaképpen igaz is.
- Ez igaz. Ő kicsit sem normális. –koppintott Kev- Már régóta tudom, hogy teljesen meg van hibbanva. Ne is találkozzatok vele többé. Ő egy közveszélyes őrült.

Kevin arcán komolyság látszott, alig bírta elfojtani a mosolyát.

- Nagyon jó vicc. –vigyorgott Renesmee –Bocsáss meg, Kevin, de én inkább kockáztatok.
- Tudom, Drágám, hogy nehéz elhinned. –előredöntöttem a fejemet, és hosszú pilláim alól nézte fel Kevinre- Valakik vállalják a kockázatot, és az esetleges sérülést.
- De azért mondjuk ki kerek perec, mielőtt valaki emiatt nem állna szóba veled: Nem vagy őrült.
Jasper felé fordultam, aki a beszélgetés alatt először ejtett ki a száján egy hosszabb mondatot.
- Igazán lekötelezel, hogy ennyire bízol bennem. –mosolyogtam,mire ő válaszképp bólintott.
- Hallod, Jaz. Cuki vagy. –mondta Emmett az én hangomat utánozva.
Nyelvet öltöttem a nagytesóra, mire ő egy óriási vigyorral válaszolt.
- Öhm… Nessie. –motyogta Jaz –Alice az előbb küldött egy sms-t, hogy vásárlást ígértél neki a délutánra, ezért jó lenne, ha sietnél.
- Már megint nem tud várni… -dörmögte Renesmee –Iz…akkor majd találkozunk… pénteken.
- Igen. Pénteken reggel a suli előtt. –mosolyogtam.
- Vigyázz magadra, angyalka. –kuncogott Emmett, és gyorsan megölelt.
Elköszöntünk a többiektől is, és a Cullen család ittlévő tagjai elmentek.
- Te őrült… ugye nem vették komolyan az angyal-témát? –sandítottam rá.
- Most nem kutakodtál a gondolataikban? –húzta fel a szemöldökét, mire csak megrántottam a vállam. Néha napján bele szoktam tekintgetni az emberek fejébe.
- Szóval nem. Amúgy, csak hogy válaszoljak a kérdésedre: Nem, nem vették komolyan. Emmett elképzelt egy csipke-fehérneműben, angyalszárnyakkal, de amúgy semmi. –vigyorgott.
- Komolyan? –döbbentem le –Habár mit is várok? Ez Emmett…
- Igen…ő Emmett. Amúgy Jasper furcsa volt… -gondolkodott el- Megbízik benned, de mégis félti Nessie-t…
- Tőlem?
- Nem Iz, a Dalai Lámától. –forgatta a szemeit- Persze, hogy tőled. Furcsának találja, hogy nem vonzódik a véredhez. Érzi a mennyei illatodat, a természetfelettien csodás illatot. Pontosan így fogalmazott –kacsintott-, de nem csábítja, és ez zavarja.
- Nem, hogy örülne, hogy nem akar nekem ugrani. –motyogtam –De ezen változtathatunk…szerinted?
- Nem túl kockázatos? –suttogta fojtott hangon.
- Jaj, ne aggódj. –néztem a szemébe, és végigsimítottam az arcán –Minden rendben lesz, még ha ki akarná szívni a véremet, sem tudná. Tudod, hogy milyen harcias vagyok.
- Nem is értem, hogy miért te lettél a szerelem és az érzelem angyala. –sóhajtott fel- Jobb lennél a harc, szabadság, őrültség és a felelőtlenség angyalának. –kuncogott.
- Felelőtlenségről jut eszembe: Abba nem gondoltál bele, hogy Nessie nem mehet napsütésbe? –sandítottam rá.
- Ne aggódj. Valami csoda folytán ki fog tudni menni a napra. –kacsintott.
- Te mindenre gondoltál. –kuncogtam, és egy puszit nyomtam az arcára, majd felültem a motoromra.
- Verseny hazáig?- vette fel a sisakot.
- Bármikor. –nyomtam a fejembe a sisakot –Hisz te mondtad. Egy közveszélyes őrült vagyok.
Még egy kacsintást megengedtem magamnak, aztán már csak száguldottam.

Love Angel- 3. fejezet

Izbel

Sziasztok!
Úgy döntöttem, hogy előbb hozom a fejezetet :) Ennek több oka is van, legfőképp az, hogy a héten szinte semmi időm sem lesz. :S :)
Az események bepörögnek :) Remélem senki sem bánja :)
Puszii 

Love Angel 3. fejezet-
Első nap
(Izbel)

Mit vegyek fel?
Hideg végül is annyira nincs… Hisz mondhatni tavasz van. Már amennyire itt tavasznak számít ez az évszak. Eső ma nem esett, és remélem nem is fog. A Nap nem süt, így Renesmee-vel is tudok majd találkozni. Szerencsére.
Mik a kikötések? Hosszú kék koptatott farmer, az biztos. A magassarkú első nap elmaradhatatlan, le nem írott törvény, legalább is nálam. Igaz, szeretem a sportcipőket, meg a tornacsukákat, de első nap nem abban kellene mennem.
Felső… Megfázni nem tudok, hideg meg végül is nincs. Húsz fok simán megvan, szerencsére ma egy enyhébb nap van itt is. Így végül egy fekete trikó mellett döntöttem. Meg fehér bőrdzsekit is veszek fel, amit nem húzok össze. Jó lesz ez így.
Magamra kapkodtam a ruhákat, belebújtam egy kék magassarkúba. A színek miatt felvettem pár sokszínű karperecet, egy ugyanilyen mintás gyűrűt, fülbevalót, nyakláncot nem. A rendes, angyali nyakláncomat sosem veszem le.
Mindenki, angyallá válásakor kap egy ékszert, általában olyat, amiben valami kristály van, amivel át fel tud menni minden gond nélkül. Mert végül is ez a dolog nyitja meg a kaput.
Én egy ezüst ékszert kaptam, ugyan csak ilyen láncon. A medál egy szívecskét formál, két angyalszárnyból. A szárnyba millió apró gyémánt van beépítve, és valami csodálatos ékszer.
Egy táskába beledobáltam a cuccaimat. Tolltartó, pár füzet, pénztárca, iratok, szájfény, telefon, fülhallgató. Más úgysem kell, a könyveket pedig majd ott megkapom.
Még utoljára belenéztem a gardróbban található egészalakos, és óriási tükörbe, majd miután elégedetten tituláltam, hogy csodásan nézek ki, leszökdeltem a lépcsőn.
A többiek már ott voltak, mosolyogva vették észre érkezésem.
- Jó reggelt. –kuncogtam, és mindegyikük arcára nyomtam egy puszit.
- Mész suliba? –kapta fel a fejét Lily.
- Ja, igen. –sóhajtottam. –Össze kell ismerkednem Renesmee-vel.
- Tényleg, szinte még semmit sem meséltél erről az egész küldetés féléről. –duzzogott
- Majd ha hazajöttem. –kacsintottam rá. –Ígérem.
- Ajánlom is. –nevetett fel.

- Beviszlek suliba. –kapta hátára Blaise a táskáját. –Végzős vagyok.
- Király. –kuncogtam fel, és kifelé vettem az irányt.
- A fekete mercibe ülj be. –szólt még utánam.

- Oké. –mosolyogtam, és a garázsba termettem.
És eléggé meglepődtem. Hat kocsi állt ott. Gondolom mindenkinek egy. Legalább is ezt következtettem ki a színekből. Blaise fekete Mercedes-Benze, egy sárga Porsche, egy zöld Lamborghini, egy barna Volvo, egy szürke Audi, és egy fehér Mercedes. Az utolsó kocsin egy aprócska cetli volt, rajta a nevemmel, és Kevin aláírásával.
Mercedes CLS 55 AMG… hmm, de szép. És az enyém. Ez valami csodálatos.
Még csodáltam volna az újonnan szerzett járművemet, de Blaise köhögése megzavart.
- Jó, beszálltam. –forgattam meg a szemeimet, és beugrottam a kocsijába.
- Akkor jó. –mosolyodott el, és már indított is. –A húgomnak foglak mondani. Bemutatlak a barátaimnak, satöbbi.
- Oké. –kuncogtam.
- Mikor végzel?

- Fogalmam sincs. Tudod, még sem a könyveimhez, sem az órarendemhez sem jutottam hozzá.
- Ja, bocs, ez kimaradt. –mosolyodott el. –Korán van még nekem a gondolkodáshoz.
- Ahhoz képest ragaszkodtál ahhoz, hogy te vezess. Vezettem volna én a vadonatúj kocsimat. –mormogtam.
- De nem baj. Ehhez sosem vagyok elég fáradt. –nyomta tövid a gázt, mire a sebességmutató rendesen megugrott.
- Sosem változol.
- De te sem. –vágott vissza. –Amúgy Lily már be is lebzselt a sütiből jó pár szeletet.
- Azt gondoltam. –mosolyogtam. –De nem baj. Neki sütöttem, ő kérte.
- Már bocs, de nekünk is hagyhatna belőle. –duzzogott.
- Ki nem sajátította. –kuncogtam. –Abban biztos vagyok.
- De akkor is. Meg sem kínált belőle.
Elnevettem magam, és még egy normális választ sem tudtam azonnal kibökni.
- Megetetni nem kell? –kuncogtam még mindig. –Megkínálni? A szádba ne adja?
- Jól van, de akkor is. –mondta morcosan. –Legalább mondhatta volna, hogy: Vegyetek belőle! Vagy valami…
Csak vigyorogva megráztam a fejem, és pont megálltunk a suli előtt.

- Ez gyors volt. –jegyeztem meg.
- Tudom. –mosolygott, és kiszállt a kocsiból.

Épp nyúltam volna a kilincshez, de ekkor már csak a levegőt markoltam volna. Blaise kitárta az ajtót, és a kezét nyújtotta. Arcáról letörölhetetlen volt a vigyor.
- Szörnyű vagy. –kuncogtam, és megfogtam a kezét.
Viszont amikor végre a saját lábaimon, és a betonon álltam elengedtem, nehogy valaki téves következtetéseket vonjon le.
- Szörnyű? Inkább lovagias. –reklamált.
- Egyezzünk meg a Shrek-esbe. –kuncogtam.
- Én meg Shrek? –mosolyodott el. –Inkább ezt most hagyjuk.
- Szerintem is. –értettem egyet vele.
- Ők ott a haverjaim. –intett oda pár pasi és csaj felé. –Bemutatlak nekik. Oké?
- Tőlem. –rántottam meg a vállam. –Sosem zavart a feltűnés, és az ismerkedés.
- Azt tudom. –mosolygott.
- Ja, és nem kell majd megvárni, hazamegyek egyedül is.
- Nem is találsz el hazáig. –értetlenkedett.
Lábujjhegyre emelkedtem, és a fülébe suttogtam.
- Tudod, nekünk, mint angyaloknak különös dolgok vannak a tulajdonunkban.
Egy puszit is nyomtam arcára, és vigyorogva ereszkedtem le.
- Tényleg. –kuncogott. –Bocs, teljesen elfelejtettem. Olyan rég nem használtam az angyali dolgaimat.
- Halkabban. –szóltam rá. –Renesmee-nek nem szabad megtudnia.
- Ja, sorry. –kuncogott.
- Semmi gond. De jó lenne indulni, mert nem lesz időm elkérni a papírjaimat.
- Igazad van. –értett egyet, és elindultunk a baráti társasága felé, akik elég érdekesen néztek minket.
- Nekem mindig igazam van. –kuncogtam.

- Héé. Hazudni bűn.
- Tudom én azt. –mosolyogtam.
- Ma délután nekem fogsz sütni.
- Azért mentem én oda, hogy a szolgátok legyek? –reklamáltam.

- Senki sem kérte, hogy gyere. –mosolygott.
Tarkón csaptam, és megsértődve néztem rá.
- Te is tudod, hogy örülünk, hogy itt vagy. –ölelt meg.
- Persze, hogy tudom. –nevettem fel halkan.
- Akkor meg minek ütögetsz? –kérdezett.

- Miért ne? –húztam fel a szemöldököm.
- Te tényleg pont ugyan az vagy, mint tíz éve. –somolygott.
- Te is. –mosolyogtam. –És ezt veheted bóknak.
- Köszi. –kuncogott.

Pont elértük a haverjait, akik arcán jókora mosoly ült.
- Blaise! –rikkantotta az egyikük. Egy nagydarab, izmos, barna hajú. –Végre becsajoztál! Hát ezt meg kell ünnepelni.
Visszafojtottam a kuncogásom, így csak egy jókora mosoly lett belőle.
- Iz, ők itt a barátaim. Skacok, ő itt Izbel, a húgom. –vigyorgott.
- Ó… hát akkor a hölgy szabad még. –döbbentek le, majd arcukra mosoly csúszott.
A lányok oszlatták el a döbbenetet, amit betudhattam annak, hogy nem Blaise barátnője vagyok. Sorba bemutatkozott mindegyikük, nagyon jó fejnek tűntek.
- Figyi, nekem most mennem kéne. –fordultam Blaise felé.
- Persze menj csak. –intett mosolyogva. –Akkor megvárjalak?
- Mondtam, hogy nem kell. –kuncogtam. –És holnap akkor is a saját kocsimmal jövök.
- Az már a te dolgod. Ha akarod, úgy is azzal jössz, nem tudlak lebeszélni róla. –vigyorgott.
- Nem hát. –kuncogtam. –Na, akkor sziasztok. Remélem még találkozunk.
Egyhangú válasz jött, miszerint egyetértenek velem, és szívesen találkoznának még velem.
Elindultam befelé. Nézzünk szembe a nehezével. Igaz, a parkolóban is rendesen megbámultak, pedig még alig voltak itt. De most… Ahogy beléptem mindenki engem nézett. A fiúk vágyakozóan néztek, és elég rendesen stíröltek, a lányok pedig irigykedő és gyűlölködő pillantást vetettek rám. Hihetetlenek a mai lányok. Azért, mert valaki szép, már megutálják.
Az irodába mentem, ahol a szokásos szöveg elmondása után végre megkaptam a könyveimet és az órarendem, valamint a szekrényem kulcsát. A titkárnő még kikérdezett, hogy honnan jöttem, megdicsérte az eddigi kitűnő átlagomat, és sok szerencsét kívánt.
Mosolyogva léptem ki az aprócska helyiségből, ami mellett egy lánycsapat sugdolózott.
Ránézésre le lehetett venni, hogy tipikus ribikkel állok szemben. 20cm-es tűsarkújukban még állni is alig bírnak, a miniszoknyájuk combközépig sem ér le, a mellüket push-up melltartóval rendesen kidobták, és ezen nem segít a mélyen dekoltált felső sem. Festetett szőke hajuk szög egyenesre volt vasalva. Egy kiló sminket magukra kentek, a 2-3cm-es műkörmükhöz már fegyvertartási engedély kellene. Egyszóval röhejesen festettek.

- Oh, hello. –szólalt meg az egyikük, gondolom a vezér. Ennyire egy nyálas, magas és nyavalygó hangot. Fúj!
A többiek körbeugrálják, látszott rajta. Nagyon fent hordja az orrát… csak nehogy én meg a földbe tiporjam azt.
- Szia. –indultam el a szekrényemhez.
- Hé! Nem várnál meg? –tipegett utánam.
- De, persze. –álltam meg.
Milyen szerencse, pont a szekrényemhez értem el. Gyorsan kinyitottam, bedobáltam a cuccomat, elővettem az órához szükséges dolgokat, és visszazártam, majd a csajhoz fordultam. A pincsijei már mögötte álltak, és lenézően néztek rám.
- Gaby vagyok. –mondta, és próbált normálisan nézni. Vagyis megpróbált a szemembe nézni, és nem a márkás cuccaimra fordítani a tekintetét.
Röhejes…
- Izbel. –mosolyogtam rá.
Nem leszek lekezelő, nem leszek lekezelő…

- Nagyon örülök. –nyivákolta.
- Aha. Én is.
- Figyi… kíváncsi lennék, hogy hol vetted a festéket? –nézett érdeklődően.
- Festéket? –kérdeztem vissza.
- A hajad… - nyúlt előre, és megérintette egyik tincsemet. –Vagy mű?
- A hajam sem festetett, sem beültetett, sem mű, sőt, még gyógyszert sem szedek azért, hogy gyorsabban nőjön. –mondtam ki egy szuszra.
- Én csak kérdeztem. –mondta gyorsan.
- Ja. –forgattam meg a szemeimet. –Figyi, nem sokára csengetnek, és nem szeretnék elkésni…szóval…
- Hányadikba is jársz?
- Második. –morogtam.
Ja… Igen. Másodikba járok. Valami csúcs. Szerencsére ebből a tanévből már csak egy, másfél hónap van hátra.
- Mi is. –mondták bezsongva.
- Csúcs. –forgattam meg a szemeimet. –De nekem tényleg mennem kell.
- Hé. Várj már meg. –tipegtek utánam.
Lassítottam a tempómon, így végre be tudtak érni. Azonnal körbefogtak, és így mentünk el a teremig. Közben lelkesen mesélték, hogy ki mit szeret, ki kivel jár, meg egyéb ilyen badarságok. A terembe belépve már elég szörnyülködő arckifejezést vágtam, amit próbáltam visszafojtani. Zavartan túrtam bele hosszú tincseimbe, és azon gondolkodtam, hogy hogyan is tudnám lerázni őket.
A többiek, mármint a teremben lévők fürkésző tekintetüket emelték rám, csak Renesmee nem. Ő továbbra is egy könyvet bújt, a leghátsó, középső padsorban. Hosszú, barnás haja most egyenes volt, hajvasaló műve. Alice gondolom most sem bírt magával… A tincsei színe Edward hajáéhoz hasonló, alkata Belláéval stimmel. Edward és Bella kicsi lánya… Még mindig nehéz elképzelni, hogy gyermekük született.
- Nem ülsz hozzánk? –mutatott Gaby a mellette lévő helyre.
- Kösz, nem. –mondtam azonnal, és Nessie felé indultam. –Szia. Öhm… bocsi, ide ülhetnék?
- Persze. –motyogta, és becsapta a könyvet, majd rám emelte csokoládébarna tekintetét.
Jaj… Istenem. Ez Bells szeme. Pontosabban ugyan olyan, mint Charlie-nak, és Bella-nak volt.
- Köszi. –tettem le a táskám, és az órához szükséges dolgaimat az asztalra tettem, majd a fél vámpír felé fordultam. –Izbel vagyok.
- Tudom. –bólintott aprót. –Mármint a többiek már ezt harsogják.
- Gondoltam. –mosolyogtam el. –Te pedig…
Rápillantottam a füzetére, mintha nem tudnám a nevét.
- Renesmee. –motyogtam. –Nagyon örülök.
- Én is. –mosolygott. –És csak Nessie.
- Én pedig igazából az Iz-t szeretem. –nevettem fel. –Szép a neved. Olyan… nem mindennapi.
- Hát igen. Ez egy saját, kitalált név. –mosolygott.
Mintha nem tudnám. Renee és Esme, a nagymamái nevének összerakásából alakult.
- Honnan jöttél? –kérdezett.
- Florida. –mosolyodtam el. –Nagyon jó hely. Görögországban, Párizsban is jártam. De éltem egy kicsit a Hawaii szigeteken is. Imádom azt az életet. A szörfözés, a parton futás, röplabda, bikini, helyes és izmos pasik… hmm…
Felkacagott, ahogy én is tettem.

Kezdek haladni. Végül is barátnő is kell neki. Én pedig szívesen barátkozok vele. Nagyon szimpatikus lány. Kedves, szerény, okos…
- Hawaii. –mosolygott még mindig. –Fűszoknyás csajok, koktélok, napbarnított bőr…
- Meg a pasik, akiket megkérsz, hogy kenjenek be. –tettem hozzá.
- Nos igen, az nem maradhat ki. –kuncogott.

- Ja, és az esti bulik a parton… az valami csodás. –dőltem hátra a székben.
- Elhiszem. –mosolygott.
- Akkor jó… És, kikkel élsz?
- A családommal. Carlisle testvérének a gyereke vagyok, de sajnos apa és anya kis koromban meghaltak, azóta Carlisle-val élek, valamint a családjával. –mondta a betanult szöveget. –És te?
- Eddig a szüleimmel éltem, de állandóan költözködnek. Én pedig meguntam már ezt, és egyedül élek. –mondtam én is a sablont. –Most a bátyámhoz költöztem, de ezelőtt, vagyis Floridába Anyáékkal voltam.
- Értem… - bólintott aprót. –Szabad élet…
- Jó élet. –fejeztem be. –Én nem szeretem, ha felállítanak nekem szabályokat, vagy megmondják, hogy mit tegyek. Úgyis a saját fejem után megyek.
- Akár csak én. –kuncogott.
- Azt hiszem mi jóban lehetnénk. –mosolyogtam el.
- Szerintem is. –értett egyet velem.

- Jó reggelt osztály. –lépett be a tanár úr, pont, mikor a csengő megszólalt. – Új diákot köszönthetünk körünkben. Kérlek állj fel, és mondj pár szót magadról.
- Sziasztok. –tettem eleget a kérésének, vagyis felálltam. –Izbel White vagyok. Floridából költöztem ide pár napja, a bátyámhoz. Imádom a sportokat, és ebbe nem tartozik bele a pláza kifosztása című egyre népszerűbb ágazat.
Az osztály nevetésben tört ki, és én is elmosolyodtam. Csak a plázacicák néztek megütközve rám.
- Köszönjük. Elfoglalhatod a helyed. –mondta tanár.
Én pedig úgy tettem, ahogy kérte. Visszahuppantam a székre, és magamon éreztem az egész osztály tekintetét. Csodálatos…
- Izbel… igazából mi most biológia tesztet írunk… - kezdte el osztani a tanár a lapokat.
- Megírom én is. –mondtam azonnal.
- Nem okoz gondot?
- Dehogy. –mosolyodtam el. –Ezeket már tanultam.
- Hogyan?
- Magántanuló voltam. Mondhatni már elvégeztem a másodikat… és a harmadik osztály felét… - motyogtam mosolyogva.
Na jó, ez hazugság. Elvégeztem a sulikat, rendes helyen, sosem voltam magántanuló.  Egyetemen is voltam. Pszichológusnak tanultam. Meg egyszer párkapcsolat-tanácsadó is voltam. Iszonyatosan unalmas és kiakasztó volt, de mindenkinek tudtam segíteni.
- Akkor… -tette le a padomra a lapot, és elmosolyodott.
Visszament az osztály elé, és gyorsan elmagyarázta a dolgokat.
- Be kell karikázni a helyes válasz betűjelét. A nevet a jobb sarokba. Ne a balba Gaby.
- Na de Tanár úr. –nyafogott.
- Vagy meg kell mutatnom, hogy melyik a jobb oldal?
Nessie és én felkuncogtunk.
- Nem. –mondta a csaj hihetetlenül magas hangon.
- Akkor jó. –bólintott. –Kezdhetitek.
Azonnal nekiestünk. Szinte el sem olvastam a kérdést, de már tudtam is rá a választ, így a hat oldalas tesztet tíz perc alatt ki is töltöttem.
Elégedetten dőltem hátra, és a tanár úr csodálkozó tekintetével találtam szembe magam.
A tanári asztalnak dőlt, karjait összefonta a mellkasa előtt.
Ő… ő nem is idős. Inkább olyan 25-26 év körüli lehet. Fekete farmert viselt, ugyancsak fekete inggel, bőrdzsekijét az asztala szélére tette, enyhén mosolygott rám.
- Aki végzett, az elmehet. –kacsintott rám.
Elmosolyodtam, gyorsan összepakoltam a cuccomat, és felálltam az asztaltól. Az osztály csodálkozva nézett rám, és pedig egy óriási mosollyal az arcomon kisasszéztam a teremből.
Út közben az igazgató úrral találtam szembe magam.
- Maga meg? Ez az első napja, és máris lóg az órákról? –nézett gyanakodva rám.
- Nem, uram. –mosolyogtam. –Előbb végeztem a teszttel, és kiengedtek.
- Szerencséd van. –bólintott. –Épp most készültem szólni, hogy most mindenki haza mehet, viszont tíz órára vissza kell jönni.
- Öhm… rendben. –bólintottam, és a szekrényemhez mentem.
Előkaptam belőle a cuccomat, és épp a mosdó felé vettem volna az irányt, amikor messziről kiszúrtam a közeledő női alakot, óriási mosollyal az arcán, így hát bevártam.
- Szia. –állt meg mellettem Nessie.
- Hello. –mosolyogtam. –Szólt az igazgató, hogy haza kell menni?
- Nem. Még nem… -húzta el a száját.
- Nekem igen. Viszont tízre vissza is kell érni. –tekertem meg a fejem. –És addig másfél óra van.
- Igen. –pillantott az órájára. –Szia.
- Szia Nessie. –intettem neki, és újra a mosdó felé indultam.
- Haza vigyelek? –fordult vissza.
- Nem kell, köszi. –mosolyogtam rá.
Aprót rántott a vállán, és a parkolóba ment. Megvártam, amíg elhúz a kocsijával, és csak az után mentem be a helyiségbe. Körbenéztem, és miután észrevettem, hogy egyedül vagyok az óriási mosdóba, hazajuttattam magam.

Hírek

Sziasztok!
Most csak pár hírmorzsával jövök.
-Feltettem a kérdéseitek az oldalra, velük együtt pedig a válaszaimat is :) Az íróról lapfülben találjátok meg mindezt. Remélem mindenki kérdésére kielégítő választ adtam :)
-Másodszor pedig. Említettétek páran, hogy lehetne egy héten több fejezet is. Ez nem rajtam múlik. Nekem előre meg van írva pár fejezetem. Nyáron felkészültem az iskolakezdés nehézségeire, és előre kidolgoztam pár fejezetet. Így már csak rajtatok múlik. A fejezetek rendszeressége attól függ, hogy mennyi kommentárt kapok.
Ha marad ez a megcsappant komiszám, akkor bizony maradunk az heti egy fejezetnél :)
Pusziii

Love Angel- 2. fejezet

Love Angel 2.fejezet-
Újra közöttük
(Izbel)

Halk puffanással értem földet a szobámban. Az új szobámban, a ház második emeletén, Londonban, a Föld nevű bolygón.
A többiek az ajtó előtt sutyorogtak, és próbálták kitalálni, hogy ki lehet a szobában. Nekem pedig jó kis ötletem támadt.
Varázsoltam pár poharat, és leejtettem őket, az üveg pedig darabokra tört amint a padlón landolt, kint pedig még a levegővétel is megakadt. Gyorsan eltüntettem a szilánkokat, nehogy belelépjek. Visszafojtottam a kuncogásom, ami nagyon ki akart már törni. Végül egy óriási mosollyal az arcomon halkan elfordítottam a kulcsot a zárban, kivágtam az ajtót, és azonnal Blaise nyakába vetettem magam.
- Blaise!!! –visítottam nevetve.
- Izbel! –ölelt szorosan magához. –A szívbajt hoztad ránk. Már legalább tíz perce az ajtó előtt toporgunk, és próbálunk rájönni, hogy mi lehet a zaj.
- Jahm… lehet, hogy a bőröndjeim érkezése is zajt csapott. De tegyél le, a többieket is szeretném üdvözölni.
- Végre. Azt hittem, hogy sosem veszel észre. –mosolygott Tom, és szorosan a karjaiba zárt. –Hiányoztál Prücsök.
- Hééé. Az már lejárt lemez, Kevin is felhagyott ezzel. Most Kicsilány vagyok. –nevettem fel.
- És én meg sem kaparinthatlak. Csak hogy tudd, most mérges leszek. –mondta durcásan Dan.
- Már itt is vagyok. –ugrottam a nyakába, és jól megszorongattam. –Harper és Lily?
- Lily alszik. –suttogta mosolyogva Dan. –Harper meg…azt hiszem buliba van.
- A kis csajszi hadd aludjon csak, most azért nem ébresztem fel…de később még bármi megtörténhet. Ő meg… mindig buliban van, amikor jövök.
- Ez Harper. –kuncogott mögöttem Blaise.
- Menjünk a nappaliba, kifaggatlak titeket. –határoztam el, és már le is táncoltam a lépcsőn, a többiek pedig jöttek utánam.
Azonnal a fehér kanapéra vetettem magam, és kényelmesen elhelyezkedtem. El kellett ismernem, hogy nagyon szép volt ez a helyiség. Világos parketta, halvány vajszínű falak, a szoba közepén van a két kanapé egymással szemben, és e kettő tárgy között egy fa asztalka. A szoba egy falán egy kandalló van, ami kővel van körülrakva, és mellette pedig egy fekete zongora.
Nem kifejezetten az én stílusom, de szép. Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam, és elszaladtam a legközelebbi helyiségbe, ami az étkező volt. Elegáns, de mégis modern megjelenésű étkező garnitúra. Mely egy sötétbarna, fa asztalból és hat, fehér bőrborítású székből állt. Innen lehetett átmenni a konyhába, ami modern stílusú. Cseresznyefa konyhabútor, fekete márványborítású pult, minden fontos használati cikkel beépítve.
Visszasétáltam a nappaliba, ahol már vártak a többiek.
- Szép. –mondtam elismerően.
- Köszi. –mosolyodott el Blaise. –De nem a mi érdemünk. Lily diktálta a dolgokat, mi pedig próbáltunk minden kérésének eleget tenni. Hát… nehéz volt tartani az iramot.
- Azt elhiszem. –nevettem fel. –Kíváncsi lennék, mit szólna, ha felkelteném.
- Egy húszast, hogy lecseszne. –tette le az asztalra Dan a pénzt. –Nem szereti, ha felkeltik.
- Oké. Ugyan ennyit teszek arra, hogy boldog lesz. –vettem elő a bankjegyet, és a másikra ejtettem.
- Én is Dan mellett vagyok. Egy húszast a dilizésre. –dobta az asztalra Tom is a pénzt.
- Bocs Baby, de mi együtt élünk a kiscsajjal. –mosolyodott el Blaise. –A fiúk mellett vagyok.
Ugyanúgy letette a pénzt, én pedig elkönyveltem magamban a nyereséget.
- Hát, ti pasik, mindig a tapasztalat mellett vagytok. –rántottam meg a vállam, és a lépcső felé táncoltam. –Mi, csajok már tudjuk, hogy néha máshogy viselkedünk, mint ahogy szoktunk. Úgyhogy épp most veszítettetek el fejenként húsz dolcsit.
- És miért vagy ennyire biztos a dolgodba? –lépett mögém Blaise, és a fülembe suttogott. –Szerintem én nyerek.
- Erre is fogadni szeretnél? –kuncogtam.
- Oké. Még egy húszast arra, hogy én fogom megnyerni a fogadást. –incselkedett, és újra elővett a farzsebéből egy bankót.
- Legyen. Ha még több pénzt akarsz nekem adni, akkor belemegyek.
Elővettem a farzsebemből a pénzt, és a kezébe nyomtam. Még jó, hogy ilyen esetekre mindig van nálam egy minimális összeg.
- Akkor mindenki fel a szobába. –indultam fel a lépcsőn, és a mosolyom levakarhatatlan volt.
Tudtam melyik szobába kell mennem, így gondolkodás nélkül benyitottam.
A lámpát felkapcsoltam, és a hifi lejátszóhoz léptem, előteremtettem az egyik CD-met a sok közűl, beletettem, maximumra tekertem a hangerőt, és elindítottam. Az ágya szélére ugrottam, és pont megszólalt az I feel good című szám. Felálltam, és nekiálltam ugrálni az ágyán, közben pedig énekeltem.
- Jó reggelt! –kiabáltam a fülébe.
- Ne már… Dan, most ezt muszáj volt? –bújt a takaró alá. –Várjunk csak…
Hirtelen kipattant a takaró alól, és a nyakamba vetette magát, én pedig a földön landoltam, ő meg rám esett. Elnevettem magam.
- Iz! –nevetett. –Hiányoztál.
- Te is nekem Lily. –kuncogtam, és jó erősen magamhoz öleltem. –Örülsz, hogy itt vagyok?
- Persze. Hogy kérdezhetsz ilyet? –segített fel a földről. –Egyértelmű.

A fiúk csak bosszúsan szusszantottak egyet, én pedig a nyelvemet nyújtottam rájuk.
- Kikapcsolhatjátok a lejátszót. –mosolyogtam rájuk.
- Elvesztettem húsz dolcsit. –nyavalyogta Dan.
- Én a dupláját. –forgatta a szemeit Blaise.
- Én pedig nyertem négy ropogós húszast. –kuncogtam. –És a saját visszanyert pénzemet nem számoltam bele.
- Ti rám fogadtatok? –esett le a tantusz Lily-nek.
- Öhm… Inkább arra fogadtunk, hogy mérges leszel-e, vagy sem. –magyaráztam gyorsan.
- Szóval rám fogadtatok. –mondta mérges arckifejezéssel.
- Voltaképpen…igen. –adtam meg magam.
- Oké. Ügyes vagy. –nevetett fel.
- Héé. Ez nem ér. –mosolyodtam el.
- Miért ne? Ha rám fogadtál, akkor miért ne szívassalak egy kicsit be? –incselkedett.
- Azt hittem, hogy dühös leszel. –mosolyodtam el.
- Jelenleg képtelenség lenne. –ölelt újra magához. –Tényleg hiányoztál.
- Te is nekem. –biztosítottam sokadszorra.
- Éhes vagyok. –szólalt meg hirtelen.
- Gondolom nem ettél vacsorát. –forgattam meg a szemeimet, és közben felnevettem.
- Csak ebédet ettem. –kuncogott. –Szóval…
- Igen? –húztam fel a szemöldököm.
- Kérleeeek. –nyavalygott.
- Mit szeretnél? –kuncogtam.
- Olyan…bigyuszt. Sosem tudom megjegyezni a nevét. –szomorodott el egy pillanatra, de utána újra felélénkült.
- Gondolom akkor sütire gondoltál. –nevettem fel.
- Igen. Valami női neve van. –gondolkodott. –Valami Miranda.
- Mirinda.
- Igen. Arról beszéltem. Mostanában megkívántam, de hiába kerestem cukrászdába, nem találtam. –nézett a fiúkra. –És ők sem találtak.
- Tudod mit? Gyere, csináljuk meg. –húztam fel, és az ajtóhoz libbentem. –Segítetek?
- Inkább csak figyelünk. –mondta Blaise, és a többiekre pillantott, akik csak helyeslőn bólogattak.
- Oké. –mosolyodtam el.
A konyhába mentem, és előszedtem a sütéshez szükséges kellékeket, és az alapanyagokat. Csodák csodájára minden volt itthon, nem kellett teremteni.
Kikevertem a tésztát, vagyis a piskótát, amire a túrókrém, és a zselés narancsmáz kerül. Betettem a sütőbe, és közben nekiálltam csinálni a krémet.
- Ennek már most jó az illata. –ámuldozott Lily.
- Köszi. –kuncogtam. –Pedig még messze lesz, amire megkóstolhatod.
- Hidd el, ha lehet, ha nem, ő enni fogja. –nevetett Tom.

- Héé. –csapta fejbe egy újsággal Lily.
- Szívem. –karolta át szerelmét Dan. –Te is tudod, hogy így van. Még szinte ki sem vették a sütőből, de te már habzsolni szeretnéd.
- Annyira gonoszak vagytok velem szemben. –duzzogott. –Nem tehetek róla, ha szeretem a sütiket. És mivel nem árthat az alakomnak sem…
- Nekem így is, úgy is tetszenél. –csókolta meg Dan.
Visszafordítottam a fejem a sütihez, és kivettem a tésztát.
Még mindig nehéz látnom, ahogy mások előttem csókolóznak, esetleg többre is mennek. Ez azért nem semmi, hogy a szelem angyala nem tudja végig nézni, ha valaki úszik a boldogságban és a szerelemben.
Ilyen múlttal nem is csodálom, ha nehezen bírom. De legalább a többség nem látja rajtam, hogy mi is van velem igazából.
- Jól vagy? –lépett mögém Blaise.
- Persze. –kezdtem el kenni a tésztára a túrós krémet.
- Nem tudsz nekem hazudni. –szorította meg a vállamat.
- Csak hiányzik, és kezdem elveszíteni a reményt. Egyre kevésbé érzem már. –sóhajtottam fel.
- Már tíz éve eltűnt…- ölelt magához. –Nagyon kevés a valószínűsége, hogy előkerül.
- Kösz, hogy tartod bennem a lelket. –szusszantottam dühösen.
- Én csak nem akarok hiú reményeket kelteni benned. –sóhajtott.
- Tudom. –mosolyodtam el. –Ez van… Kellett neki odamennie.
- Csökönyös volt. –kuncogott, és egy kiskanállal vett a krémből. –Hmm. Finom.
- Köszi. És igen… azért is megcsinálta. Előre figyelmeztettem, hogy ne menjen oda. –forgattam a szemeimet.
- Tudom, hogy mi volt. –motyogta. –Nem hiába… Matt volt a legcsökönyösebb, legőrültebb, legbátrabb…
- Legszerethetőbb… - motyogtam keserűen. –De miért is beszélsz róla múlt időben?
- Nem hiszem, hogy elő fog kerülni. –sóhajtott fel.
- Tudom. –bólintottam aprót. –Már én is elvesztettem a reményt. Eddig még úgy nagyjából éreztem… már amennyit… de most… legalább is egy hónapja már semmit. Nem hallok felőle, nem érzem, nem kapok üzeneteket… semmit…
- Na, hadd kóstoljam meg. –termett mellettem Lily.
- Tessék. –nyújtottam neki a kanalat.

Fél óra múlva már kész is volt a süti, már csak a hűtőbe kellett tenni.
- Még várhatsz rá. –kuncogtam.
- Nem baj. –ült le a székre.
Az ajtóban zörrent a kulcs, és már lépett is be Harper. Gyorsan az ajtó mögé bújtam, így mikor a lábával csukta be azt, nem vett észre, így én már azonnal a hátára tudtam ugrani.
- Hát ez meg? –döbbent le.

- Nem ez, hanem ő. –kuncogtam.
- Izbel. –döbbent le. –Hát te meg? És mit keresel a hátamon?
- Mondjuk úgy, hogy rád ugrottam. És ide költöztem. De ha ennyire nem látsz szívesen… - motyogtam tettetett szomorúsággal, és már lazítottam is meg a kezeimet a vállán.
- Nem, nem arról van szó. Csak jó lenne, ha láthatnálak is.
Leugrottam a hátáról, mire azonnal az ölelésébe zárt.
- Hiányoztál. –kuncogtam.
- Te is nekem. –borzolta össze a hajam. –Akkor azt hiszem elküldöm a csajokat.
- Te lányokat hívtál ide? –néztem rá komolyan.
- Azt hittem, hogy ti aludni fogtok, te meg –mutatott rám. –itt sem leszel.
- Jó, a te dolgod. –sóhajtottam fel.
- Nem is hívtam senkit. –kuncogott. –Ezt mindig beveszed. És olyan jó ilyenkor látni az arcodat.
- Héé. –tettettem a felháborodást. –Te sosem változol.
- Miért? Az jobb lenne, ha olyan pipogya lennék, mint Dan? –húzogatta a szemöldökét.
- Nem is vagyok pipogya. –szólt közbe az említett.
- Tényleg nem pipogya. –erősítette meg Lily is.
- Most, hogy senki sem pipogya, akár el is mesélhetnéd, hogy miért nem voltál itthon az érkezésemkor.
- Kell egy kis kikapcsolódás. Mellesleg már legalább egy hónapja nem buliztam. Már lassan elvonási tüneteim voltak. –húzta fel az orrát.
- Legalább alkoholt is iszol ilyenkor?
- Nem. Legalább is nem sokat. –kuncogott. –Tudod, a csajokat mégis meg kell hívni.
- Sosem változol. –mosolyodtam el, és jó szorosan megöleltem.
- Nem valószínű, hogy változok. –kuncogott.
- Utoljára talán tíz éve jártam itt. És mindegyikőtök ugyan az. Ez annyira klassz. –áradoztam.
- Ha ez megnyugtat, te sem változtál. –mosolyogtak.
- Nem is akarok változni. –mondtam szórakozottan.
- Akkor jó. –kuncogott Lily. –De nem jó még a süti?

- Erősen kétlem, hogy jó lenne. Legalább két óra kell neki. De én még hármat is bent szoktam hagyni a hűtőbe. De ha folyósan akarod enni…
- Dehogy, akkor inkább kivárom. –mondta azonnal.
- Oké, akkor jó. Viszont én felmegyek, és alszok két órát. –indultam a lépcső felé. –Meg kipakolok. Ne engedjétek a hűtő közelébe.
- Igenis. –szarutáltak a fiúk.

Csak elnevettem magam, és a szobámba mentem. Beléptem, megfeledkeztem a bőröndjeimről, így majdnem orra estem. Na igen… ez az én szerencsém.
Pedig nem vagyok egy esetlen személy. Sőt, egyáltalán nem vagyok az.
Előkerestem a pizsamámat az egyik táskából, így persze jól összeforgattam őket.
Elővettem a neszeszeremet is, valamint fehérneművel, és törölközővel a fürdőbe mentem. Összefogtam a hajamat, ledobtam a ruháimat, és lezuhanyoztam. Vagyis pontosabb meghatározás lenne erre a szóra az, hogy húsz percig folyattam magamra a meleg vizet, amire lecsutakoltam magam.
Miután megtörölköztem, felöltöztem és fogat mostam a nagy franciaágyba ugrottam. A telefonomon beállítottam a csörgőórát két óra múlvára, és elnyomott az álom.

A telefonom csörgőórája keltett, mint mindig. Kinyújtózkodtam, megdörzsöltem a szemem, és lementem a konyhába.
Senki sem volt lent, mindenki aludt, ha jól hallom. Ittam egy pohár teát, amit még éjszaka főzhetett egyikük, mert még egész langyos volt.
Kivettem a sütit a hűtőből, és ahogy számoltam, pont jó lett. Kellően megszilárdult és meghűlt. Szépen felszeleteltem, és egy kistányérra tettem belőle, ami aztán az asztalon landolt.
És mivel senki sem mutatott magáról úgymond életjeleket, mármint az alváson kívül, így én is felmentem.
Itt az idő kipakolni azokból a monstrumokból. De senki sem vádolhat, csak négyet hoztam…
Bevonszoltam őket az óriási gardróbba, és nekiálltam kipakolni.
Persze rendszereztem a ruhákat. Évszakok és színek szerint is.
Amire végeztem pont hat óra lett. Ha jól tudom, ma már mennem kell suliba. Csodás, mondhatom. Nem tudtak volna egy nappal előbb leküldeni? És akkor a vasárnapom pont szabad lett volna. Nem kellene délután, mellesleg suli után kipakolnom, ott lett volna az egész vasárnap.
Na mindegy, ez így alakult.
Gyorsan lezuhanyoztam, hajat mostam, és megszárítottam azt. Hosszú fürtjeim most göndören ugrándoztak, de nem is akartam változtatni ezen. Legalább is most nem. Magam köré tekertem a törölközőm, és a gardróbba baktattam.
Tanácstalanul álltam meg a helység közepében.
Mit vegyek fel?

Love Angel- 1. fejezet

Izbel

Sziasztok!
Tudjátok, már nem igazán köt a saját magam kiszabott határidőm... Mert igaz, hogy az előző történetet szept.3-ra akartam befejezni -és ez sikerült is-, és ezért nem érdekelt a kevés kommentár. Viszont most már meg tudnám tenni, hogy ilyen kevés kommentár esetén NEM teszem fel a fejezetet... De persze köszönöm a komikat, amit az előzőkhöz kaptam- Más Élet utolsó fejezete, bevezető-.
Pusziii

Love Angel 1. fejezet -
Az angyali élet
(Izbel)

Szeretni. Mondhatni nélkülözhetetlen. Mindenki szeret valamit, vagy valakit. De szerelem… az más tészta. Igazán szerelmesnek lenni, valakit teljes szívből szeretni… az csak egyszer adatik meg az életben. És vagy elmulasszuk, vagy nem.
Mindenki máshogy értékeli az élet dolgait.
Egy anya, ha meghallja kisgyermeke első szavát, a fellegekben jár, míg a kis lurkó csak furcsállja, hogy ilyenre is képes, és először fel sem fogja, hogy mi az érdekes ebben.
Egy kiejtett szerelmes szó a kimondott számára csak egy szó, míg a pár másik felét melegség járja át, és megbizonyosodik arról, hogy szeretik.
Egy elhullajtott könnycsepp a fájdalmat hordozza annak a személynek, aki szeméből a nedű kifojt, de annak az ismeretlennek, aki ezt látja, csak elmegy mellette, és nem is törődik vele, mondván: Az ő baja.
Élet… Megszületünk, élünk, és meghalunk. Ez a megszokott rend.
De a megszokottól eltérő lények is vannak. Vámpírok, alakváltók, szellemek, manók… és egyéb misztikus lények, egészen az angyalokig.
Angyalok… De mi annyira különleges eme tiszta teremtményekben?
Netán az, hogy szárnyuk van… hogy fehér, tollakból álló repülést segítő dolog van a hátukon?
Vagy az, hogy fent, az égben élnek, és az embereket figyelik, akár egy TV műsort?
Nem… Az a különleges, és emberi szemmel furcsának vélt dolog bennük, hogy segítenek. Segítenek egy megbotlott emberen. Segítenek összeszedni a szupermarketben a szétgurult narancsokat. Segítenek az újsághordó fiúcskának a postaládába tenni egy-egy félre hajigált lapot. Segítenek egy-egy szerelmespárnak, akár azzal, hogy hideg fuvallatot keltenek, így a lány közelebb bújik szíve választottjához.
Nagyon kreatívak tudunk ám lenni!
Én, vagyis Izbel már szinte profi vagyok a segítségnyújtásban. Igaz, én a szerelem terén vagyok elhivatott. Mondhatjuk úgy, hogy Cupido szabadságra ment, és nem igazán akar visszatérni. Így én, mint helyettese vettem át a helyét. Már 99 teljes éve. Február 14.-én töltöm be 100 éves évfordulómat eme pályán.
Ezt a ”szakmát” ne úgy képzeljétek el, mint a mesékben. Hogy a kis szárnyakon repülő angyalka kilövi a nyilát, és tádámm! Nem… ez bonyolultabb. Meg kell találni az egymáshoz illő párokat, segíteni nekik, támogatni őket… De szerintem el tudjátok képzelni.
De persze nem kell mindenkinek segítség, csak azokhoz szállok le, akiknek már nagyon reménytelen a helyzete.
- Na jó, Iz, ideje abbahagyni a bámészkodást! –szóltam rá magamra, és elálltam az ablaktól, felhagyva az emberek utáni leskelődéssel.
Nos igen… a hófehér szobámba van egy olyan óriási ablak, amely kilátást nyújt az emberi életbe. Én csak arra a személyre kell gondolnom, akit látni szeretnék, és máris megjelenik a kép. Jó dolog, ha látni szeretnéd pár régi ismerősödet, ami az én esetemben nagyon hasznos.
A tükrömhöz ballagtam, és mint mindig, most is ugyan az a személy nézett vissza rám.
Egy 172cm magas, karcsú lány. Világosabb bőre tökéletesen passzolt hosszú, mell alá érő, göndör szőke fürtjeivel, és égszínkék, állandóan csillogó szemeivel.
Az angyalok boldogok. Ez egy le nem írott szabály, de ha valaki keserves, akkor az meglátszik kinézetén is. Haja elveszti fénylését, szeméből eltűnik a csillogás, és a bőre is felveszi az inkább hallottéhoz hasonló árnyalatot.
A falon lévő órámra pillantottam, ami pont elütötte a tizenegyet. Éjszaka van… jobb esetben ilyekor már alszok. De ma nem lehet. Éjfélkor le kell mennem az emberek közé, igaz, azt még nem tudom, hogy mi célból. Pontosabban egy valamit tudok, valakinek segítenem kell megtalálni a szerelmet. De azt nem tudom, hogy kinek.
Épp most indulok a ”vezetők” csarnokába. A kis szobámból kilépve egy hosszú folyosón megyek végig, ami csupa ablak, így kilátás nyílik a csodálatos vidékre.
A távolban egy vízesés van, a zuhatag pedig egy tóban ér véget, amelyből egy patak elfolydogál egészen idáig. Mindenhol fű és virágok. Van egy köves út is, amin egy kapuhoz vezet. Nos igen… a lelkek ott lépnek át az örök életbe, és a boldogságba.

Én még sosem jártam ott, és bevallom, nem is akarok. Félő, hogy sosem térnék vissza, mert annyira megtetszene a hely.
Így csak maradok a megtestesült béke és nyugalom vidékén. Én így hívom. Mert annyira nyugodt, és szép hely. Imádok itt lenni. Persze az emberi életet is szeretem… mert jó dolog. Jó egy kicsit elvegyülni, és olyan lenni, mint a többiek, mint az átlag. Természetfeletti erők és ilyesmik nélkül.
Az óriási, hófehér ajtók előtt megálltam, és aprócskát kopogtam, de ez is felesleges volt, mert már nyílott is az ajtó. Azonnal három mosolygós arccal találtam szembe magamat.
Ők voltak az úgymond vezetők. Ők irányítottak minket a kivételes esetekhez, minden mást mi találtunk ki. Így most különösen is kíváncsi és izgatott voltam.
Amelia, Josh és Kevin. Josh, mint a főfejes ült középen. Az ő jobbján Amelia, a balján pedig Kevin. Amelia és Josh egy párt alkotnak, és boldogan élnek egymást mellett.
Tudni illik, hogy Amelia egy barna szemű, barna, egyenes hajú szépség, míg Kevin egy sötétbarna, rövid frizurával és zöld szemmel rendelkező angyal. Josh-t szőke hajjal és kék szemekkel áldotta meg az ég.
Most mind annyijuk mosolyogva néztek rám.
- Izbel. –köszöntött Josh. –Nyilván tudod, hogy miért hívtunk ide.
- Jaj, most hagyjuk el a szokásos maszlagot. –pattant fel Kevin, és nevetve ölelt meg.
- Nem szabad illetlennek lenni. –róttam meg játékosan, mosolyogva.
- Hé, én csak időt akarok neked hagyni pakolni is. –nevetett feltartott kezekkel.
- Hiányozni fogsz kincsem. –termett előttem Amelia, és jól megölelgetett.
- Még nem is tudom, hogy hová fogok menni. –mosolyodtam el.
- Londonba. –mondta gyorsan Josh.
- Londonba? Blaise-ékhez? –döbbentem le.
- Igen. –bólintott aprót.

- Köszönöm. –ugrottam a nyakába.
- Ezt ne nekem köszönd. –nevetett halkan Josh.
- Hanem annak, akinek segítenem kell. –mosolyodtam el. –Tudom.
- Akkor jó. A szobádat már megcsináltuk. Tudod… a zárt ajtó, amiről senki sem tud semmit. –kuncogott Kevin.
- Igen. Ez a te ötleted volt. –böktem meg a mellkasát.
- Szerintem nagyon jó buli, hogy minden nap felvetnek egy új ötletet, hogy mi lehet mögötte. –mondta.
Mindig ez van. A jókedve ráragad mindenkire, aki egy térben van vele.
- De szerintem ne húzzuk tovább a bejelentést. Ideje megtudnod, hogy kinek kell segítened. –jelentette ki határozottan a főnök.
- Ácsi. –tartottam fel az ujjam. –Először is, hadd tudjak már meg pár apróságot. Felfedhetem magam előtte?
- Igen. Most teljesen úgy fogsz élni, mint egy normális tinédzser. Mivel ennek a lánynak barátra is van szüksége.
- Rendben. Megmondhatom neki, hogy angyal vagyok?
- Azt ne. Csak ha nagyon muszáj…- húzta el a száját. –Akkor árulhatod el neki az angyal léted, ha engedélyt adunk rá.
- Hidd el, el fogod neki mondani egyszer. –szólt közbe Amelia.
- Oké… Akkor most már mondhatod.
- Renesmee. Renesmee Carlie Cullen. –mondta nyugodtan Amelia.
- Cullen? –gondolkodtam el. –Csak nem… Edward és Bella kislánya?
- Igen, de már nem olyan kicsi. –mosolyodott el. –Szüksége lenne rád. Eddig még nem talált rá a szerelem.
- És ilyenkor jövök én a képbe. –húztam ki magam.
- Pontosan Kicsilány. –karolt át Kevin. –Majd néha meglátogatlak, ne aggódj, nem fogsz hiányt szenvedni a humoromba.
- Emiatt egy csöppet sem aggódtam. –nevettem. –Éjfélre kinyitjátok a kaput?
- Igen. Pontban éjfélkor, és azonnal az új szobádba mész. –ölelt meg Amelia, és Josh is.
- Megyek, elpakolom a maradék cuccomat.
Egy utolsót intettem, és nem fáradoztam azzal, hogy sétálgassak, inkább gyorsan odaillantam.
Nos igen… ehhez igazából egy különleges erőre van szükség, ami csak kivételes angyaloknak van meg, mint például nekem. Igazából ehhez is a szárnyamra van szükség, amit mások számára láthatatlan, hacsak nem akarom, hogy látható legyen, de akkor is csak a fajtám béli legeltetheti rajta a szemeit.
Én igazából minden szempontból különleges vagyok. Egyrészt, mert én emberből lettem angyal, viszont a többség már angyalként született.
Mindenkinek van feladata. Valaki a virágokért felelős, valaki a békéért, és így tovább.
Én vagyok a szerelem és a szeretet angyala. Ebből csak én egyedül vagyok.

A szobámban már vártak a bőröndök, amiket gyorsan az új szobámba képzeltem, és összeérintem a bal kisujjam a hüvelykujjammal, és kész is. Nos igen… vannak furcsa, varázslós dolgaink is, mint például ez a tárgy ide-oda helyezése. Ezt eléggé sok idő volt kitanulni, de végül sikerült. Igazából a profiknak semmilyen érintés, meg mozdulat sem kell ahhoz, hogy ilyesmiket véghezvigyen, de nekem még igen, és megelégedek ezzel is.
Minden természetfeletti dologhoz kell ez az ujjérintős dolog. Az illanáshoz is, és a ruhák teremtéséhez, és minden ilyesmihez is.
Van benne egy kis boszorkányos is, de mit tegyek, ha erre ők tanítottak meg?

Gyorsan összepakoltam egy kisebb táskába a maradék nagyon fontos dolgaimat, és már mentem is a kapuhoz.
O… Egy perc múlva éjfél.
- Hiányozni fogtok. –öleltem meg még egyszer a vezetőket, és a kapuhoz létem.
- Te is nekünk. –mosolygott rám melegen Amelia.
- Vigyázz magadra Kicsilány, add át üdvözletünket a lentieknek, és satöbbi. Úgyis tudod a szöveget. –integetett Kevin.
- Viszlát. –hunyta be Josh a szemét, és pont éjfélt ütött az óra, a kapu előttem kinyílt, én pedig szárnyaltam.

Love Angel- Bevezető

Sziasztok!
Mai nap ez a harmadik bejegyzésem =) Ezt csak úgy mondtam :)
Az új történet bevezetője :) Az első fejezet még a hét elején felkerül :)
Puszii

Love Angel –Bevezető

Ti hisztek a természetfelettiben? Hisztek az angyalokban? Hisztek abban, hogy vannak hófehér, szárnnyal rendelkező letisztult lények, akik fentről minden lépésünket figyelik? Segítenek… vigyáznak ránk, és nem utolsó sorban szeretnek. Mert az élethez szeretet is kell. Szeretni kell a pillangót, hogy ha meglátjuk akkor egy pillanatra melegség öntsön el… szeretni kell a csokit, hogy a rosszabb napjainkon legyen valami, ami segít… szeretni kell a barátainkat, akik a nehéz időszakokat átvészelik velünk, és segítenek a továbbélésben, illetve a továbblépésben…és így tovább, rengeteg példát állíthatnák még szem elé.
De tényleg fel kell ezt sorolni? Mindenkinek meg kell mutatatni, hogy észrevegye, ami ott van, a szeme előtt, egy karnyújtásnyira? Mert az emberek gyakran átsiklanak a fontos dolgok felett. Afelett, hogy mindig ott van egy barát, akit támogat egy-egy nehezebb lépésünkkor... mindig ott van a család, aki segít nekünk mindenben, ott vannak a szülők, akik állandó szeretetükkel elárasztanak. És így tovább…
Egymás szemére lehetne hányni, hogy valami fontos dolgot nem vesz észre… és ilyenkor jön az, hogy tekintsünk vissza. Mi mennyi dolog felett siklottunk át? Mennyi boldog pillanatot mulasztottunk el a saját csökönyösségünk árán?
Szeretni.
Fontos dolog. Senki sem él szeretet nélkül. Mindenkinek szüksége van rá. Mondhatni életfeltétel.
De mi van, ha valakinek mégsem adatik meg, hogy szerethessen, hogy szerelembe eshessen?
Nos… ilyenkor jönnek a természetfelettik.

Változás, hírdetés

Sziasztok!
Mint láthattátok, teljesen megváltozott a blog kinézete. Már át is állítottam mindent az új történetre, amiből a bevezetőt még ma megkapjátok :)Egy külön lapfülbe tettem a Más élet c. sztori szereplőinket a képét.
Aki szeretné, a történetet letöltheti. Innen egy az egészében le tudjátok tölteni :)Puszii

Más élet- II. 59. fejezet (100.fejezet)

Sziasztok!
Hát elérkeztünk ide is... Ez az utolsó fejezet. Annyira nehéz most ezt megírni. De tényleg. Akadozva írom hozzátok e pár szót. Igazából nem is tudom, hogy most mit lehetne mondani...
Hihetetlenül hozzám nőtt ez a történet. Bridget és Emmett életét csodás volt írni. A sok bonyodalom, szakítás, szerelem... Egyszerűen élvezet volt írni.
És pont ma 1 éves a történet. Így terveztem el, még nyár elején: A blog egy éves évfordulóján befejezem a történetemet...
És sikerült.
Köszönöm mindenkinek, aki támogatott.
   Trixi, köszönöm, hogy kiálltál értem, és visszafogtál, amikor kellett. Tudom, hogy önbizalom hiányos vagyok, és bizonytalan, de te mindíg segítettél :) Imádlak Nővérkém <3
   Anikó. Nem is tudom, hogy nélküled hol lennék. Na jó, tudom. Valószínűleg már egy rég befejezett történetet olvasgatnák szabadidőmben. Mert valószínűleg sokkal hamarabb véget ért volna, ha te nem adsz annyi remek ötletet :)
    Valamint köszönöm minden olvasómnak, aki valaha is komizott. Tudom,hogy mostanában nem kaptam kommentárokat, csak minimális darabszámút, de most megkérek mindenkit, aki valaha is olvasta a történetemet, hogy pár sort írjon :)
Egy másik bejegyzésben le fogok írni még pár adatot, ígérem nektek :) Ez a bejegyzés még ma felkerül.
Pusziii, és jó olvasást a Más élet utolsó fejezetéhez :)

100. fejezet- Vagyis II. 59. fejezet
(Bridget)

Mikor kinyitottam a szemeimet, még élénken élt bennem a dolog. A fájdalom, a félelem hangja, az új teste, a környezet…
- Kicsim. –húzott az ölébe Emmett– Végre!
- Mi történt? –kérdeztem.
Nem voltam tisztában a dolgokkal.
- Elájultál. A konyhában voltál, és… összeestél. A nevemet sikítottad, majd elterültél a földön.
- Nem emlékszem, hogy mondtam volna akármit is. –fanyalodtam el.
- Mi történt? Egy vámpír nem ájul el csak úgy. –aggódott.
- Gil-t átváltoztatják.
- Ezt hogy érted? –kérdezett vissza.
- Megjelenik az ereje. Még én sem értem, hogy mi történt, vagy hogyan… de mintha magához hívott volna. Ott álltam az ágyánál, és néztem, ahogy vonaglik. És… éreztem a fájdalmát. Nem tudom, hogy mi ez az erő… de lesokkolt.
- Elhiszem. –ringatott.
Körbenéztem. A szobában voltam, viszont minden…más volt.
- Hát ez? –emeltem fel egy tollpihét.
- Széttéptél egy-két párnát. –motyogta –Vonaglottál, nyögdécseltél, és…  Én pedig ideges voltam. Nem tudtam mit tenni. Így egy kicsit…

- Széttörted az éjjeliszekrényt. –mosolyodtam el –De legalább már minden rendben.
- Igen. –csókolt meg –És utána néztem. Van plusz éjjeliszekrény. Meg párnák.
- Oké… akkor nekiállok takarítani.
- Nem. Már szóltam a takarítóknak. Ma délután, vagy holnap délelőtt idejönnek, és elrendezik. És mivel aludnunk nem kell…
- Igaz. –bólintottam –Akkor… Mi a mai program?
- Nem tudom… Találj ki valamit.
- Megvan. Lazuljunk egyet. –mosolyogtam rá, majd egy csókot nyomva ajkaira a fürdőbe siettem.
Az óriási sarokkádat teleengedtem vízzel, tettem bele habfürdőt, így óriási habtenger keletkezett.
- Itt is vagyok. –támaszkodott az ajtónak.
Hozzá léptem, és levettem róla a pólóját.
- Így mindjárt jobb. –simogattam meg a hasizmait, majd egy csókot nyomtam ajkaira.
A ruháinkat a sarokba szórtuk. Majd később elpakolom. Az úgyis csak kettő másodpercet vesz igénybe, meg amúgy sem megerőltető munka. Mintha egy vámpírnak lenne olyan munka, ami megerőlteti.
Emmett ült bele először a kádba, én pedig mellé másztam, és a mellkasának döntöttem a hátam.
- Gil… hatalmas ereje van. –mondtam–És nem tudom, hogy csak az-e, hogy magához tudja hívni a lelkeket, vagy esetleg ilyen módon ő is el tud menni másokhoz… Kíváncsi leszek.
- Kíváncsi fáncsi. –vigyorgott Emmett, majd egy csókot nyomott az ajkaimra.
- Ne piszkálj, Drága Férjem.
- Ohh, hallottam a jó házasságról pár szóbeszédet. De az, hogy a Feleségem már a nászúton visszafogjon… –szörnyülködött.
- Ez a dolgom. –kuncogtam.
Megfordultam, így a melleim simultak neki a mellkasának, és feljebb mászva csókoltam meg.
- Tudod, hogy min gondolkodtam? –kérdezte.
- Hm… –kacsintottam.
- Nem, kivételesen nem arra. –rázta meg a fejét, majd elnevette magát– Azon, hogy fel kellene fedeznünk a szigetet. Valami gyönyörű.
- Rendben. Akkor megvan a mai napi terv.
~
Sorban teltek a napok.
Boldogok voltunk, felhőtlenek, és szabadok. Azt tettünk, amihez épp kedvünk tartotta.
Mint Emmett ígérte, jöttek a takarítók is. Érdekes élményben volt részem velük:
„- Hello. -köszönt a nő, majd boldogan megölelt.
 Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Nem szoktam meg, hogy vadidegenek megölelgetnek, és puszikat nyomnak az arcomra…
Végül is, lehet, hogy ez szokás errefelé.
- Nadid! -szólt rá a férfi, majd inkább átkarolta a nő derekát.
- Tudnak angolul, nyugodtan társalogj velük. -suttogta a fülembe Emmett- Házasok.
- Oké, köszi. -vigyorogtam rá, majd egy gyors csókot nyomtam ajkaira- Bridget vagyok.
Kezet nyújtottam nekik, s miután megrázták azt, bemutatkoztak, majd újra megöleltek.
Ez az ölelgetés egy szokás. Ez már biztos. Nem szoktak emberek csak úgy kedvtelésből ölelgetni idegen másokat…
- Mióta vagytok együtt? -kérdezte Nadid enyhe akcentussal, amit látszólag próbált kiküszöbölni. Nagyjából sikerült is neki.
Rámosolyogtam, és Em mellkasához bújtam.
- Már több éve. -válaszoltam- De csak most házasodtunk össze.
- Miért? -jött a kérdés Joseph-től.
- Mert…eddig bonyodalmak voltak az életünkben. Az utóbbi időben rendeződtek a dolgok, és rászántuk magunkat erre a nem kicsi lépésre. -mosolyogtam.
- Hol házasodtatok?
- Forks-ban. -válaszolta Emmett.
- Az hol van? -kérdeztek vissza.
- Washington államban. -mondtam mosolyogva, mire Nadid pár mondatot lehadart számomra érthetetlen nyelven, mire a férje is elmosolyodott.
- Ohh, tudom már. Most, hogy Nadid elmagyarázta, tökéletesen tudom. -szólt a férje.
- Akkor rendben.
Miután beszélgettünk még pár percet- ami volt fél óra is- elmentek rendbe szedni a hálószobát. Ez, ahogy elgondoltam, rengeteg idő fog igénybe venni.
- Mit szeretnek? -kérdeztem.
- Egymást. -kuncogott Em.
- Kajára értettem, Drágám. -vigyorogtam.
- Nem tudom. -rántotta meg a vállát.
- Mindjárt kiderítem… -mosolyogtam.
Lehunytam a szemeimet, és Nadid-ra koncentráltam. Próbáltam kutakodni az emlékei között. Kisebb-nagyobb sikerrel össze is jött, ugyanis teljesen bele volt merülve a témába. Negyven éves létére eléggé hiperaktív, és energikus. Hegyet mászik, a tengerben úszik, sziklákról ugrándozik. Hihetetlen.
Mire megtaláltam a keresett dolgot,legalább öt perc elment.
- A csirkét szeretik, krumplival. -mosolyogtam.
Előkerestem a fagyasztóból a csirkét, valamint a hasábburgonyát. Emmett-re bíztam a krumpli kisütését, míg én a csirkét olvasztottam fel. Miután ez elvett legalább 10 percet, darabokra vágtam, és ízesítettem, majd serpenyőben, kis olajjal megsütöttem.
- Hogy-hogy ilyeneket esznek? -kérdezte Emmett, majd folytatta- Ha ember lennék, fix, hogy tartalmasabb ételeket ennék.
- Már arra sem emlékezhetsz,  hogy mi igazán tartalmas, és mi finom. -vigyorogtam- Akkoriban még nem volt olyan, hogy hasábburgonya, meg fűszer só.
- Nem emlékszek, úgyhogy ne is firtassuk. -simult a hátamnak, és a csípőmet fonta körbe a kezeivel, az állát pedig a fejemre tette.
- Reméltem, hogy ezt mondod. -mosolyogtam, majd elővettem kettő tányérat.
Már minden kész volt. A csirke megpirult, a krumpli megsült. Rápakoltam a tányérakra a meleg ételt, majd az asztalra tettük azokat az evőeszközökkel együtt.
Szalvétából hajtogattam hattyút nekik, amin Emmett elcsodálkozott.
- Te mennyi mindent tudsz. -vigyorgott elismerően.
- És még a felét meg sem mutattam. -kacsintottam, majd egy csókot nyomtam ajkaira.
Hallottam, ahogy a takarítóbrigádunk szedi a cuccait. Csörömpöléssel tették bele a felmosót a vödörbe. Joseph a zsákot fogta meg, amibe valószínűleg azt a rengeteg tollat gyűjtötték össze. Hangos zörgéssel kötötte össze a zsák tetejét, mire egy jókora csomó keletkezett rajta.
Nyílódott az ajtó, mire először egy zsákkal néztünk szembe, majd azt leeresztve rámosolyogtunk a fekete zsákot fogó férfira,majd azt őt követő feleségére.
- Ebéd. Vacsora. Uzsonna. Na jó, nem tudom, hogy minek tekinthető. -vigyorogtam.
- Köszönjük, de ezt… -mondta elérzékenyülve Nadid.
- Semmiség. -mosolygott Emmett,majd kihúzta a nőnek a széket- Hölgyem.
- Köszönöm. -ült le.
- Jó étvágyat. -mondtam.
Mosolyogva néztem, ahogy falatoznak. A mimikájukból tökéletesen láttam, hogy ízlik nekik az étel. Mondjuk ezen az egyszerű kis főételen semmit sem lehet elrontani. Na jó,fogalmazzunk úgy, hogy el lehet rontani, de ahhoz rettentő nagy szerencsétlenség kell. Ami nekem ugye nincs. Egyenlőre, és remélem örökre.
- Ti miért nem esztek? -kérdezte Joseph, mire én elhúztam a számat.
- Pár perccel azelőtt fejeztük be az étkezést, minthogy ti ideértetek. -mondta mosolyogva Emmett, én pedig hálásan néztem rá.
- Mit ettetek? -kérdezte Nadid.
- Ő… -nézett rám segítségkérőn.
- Butus. -vigyorogtam- Sosem tudod megjegyezni. Narancsos csirkét, egy kis salátával.
- Finom lehetett. Biztos rettentő jól tudsz főzni. -dícsért Nadid- Olyan házias típusnak tűnsz.
- Hát, köszönöm. -mosolyogtam -Főzés… nem a szívem csücske, de még megy.
- Örülök neki. -válazsolta a feleség, miközben újabb falatot emelt a szájába.
Bő húsz perc múlva elmentek. Előtte milliószor megköszönték az ételt, Nadid el is mosogatott helyettem. Egyszerűen nem volt képes arra, hogy odaengedjen a mosogatóhoz. Ragaszkodott ahhoz, hogy legalább a házat tisztán hagyják itt. Én csak mosolyogva ráztam rajta a fejemet.
Ezután Emmett és Én útra kerekedtünk.  ”
Hát igen… Imádtam a takarítóinkat. A kettő hétben többször is voltak ott, és rengeteget beszélgettem velük.

Ezektől a napoktól kezdődött az igazi túra. Minden nap felfedeztük az óriási sziget egyik részét. Túráztunk, kirándultunk, és persze romantikáztunk.
A kedvencem a sziget legszebb helyén volt…:
„Újabb túra. Már mondhatnám, hogy kezdek fáradni, de erre nem hivatkozhatok. Imádom a túrákat. Jó dolog új helyeket felfedezni, megismerkedni más természeti kincsekkel.
Gyönyörű a szigeten sétálgatni.
Ezen a napon csak sétálgattunk. Mondván, egyszer csak eljutunk valahová.
Ennél jobb tervünk nem is lehetett volna.
Csak sétálgattunk a rengeteg zöld növény között, és össze-vissza mentünk. Akkor, hirtelen zúgásra lettem figyelmes. Kíváncsiságomnak hála, egyre közelebb mentem hozzá, Emmett-et is magammal húzva. Na, nem, mintha bármikor is tiltakozna.
Egy csodálatos kincs tárult a szemeim elé. A sziget legszebb helye.
A hegy szikláiból víz tört elő, rengeteg helyről. Egy egybeálló vízesést alkotott, ami egy tóban ért véget, ami viszonylag nyugodt vizű volt. Gyönyörű, átlátszó színű víz volt.
A hegytetőn átjutó napsugarak megtörtek a víztükrön, ami gyönyörűen, arany színűen csillogni kezdett.
Percekig csak néztem. Hihetetlen volt. Láttam már vízesést, de ez mindnél szebb volt. Ez a mi vízesésünk. Ebbe olyan nehéz belegondolni, de olyan csodás érzés.
- Csobbanunk? -kérdeztem hirtelen Férjecskémtől, majd már le is dobtam a pólómat.
Fürdőruha volt rajtam. Készültem arra, hogy újra tiszta víz leszek, mint a kirándulások minden alkalmával. Az estéket általában  a vízben, míg az éjszakákat a hálószobában töltöttük.
- Ez nem kérdés. -vigyorgott, majd csibészesen felkapott.
Már nem volt reagálási időm. Csak azt éreztem, ahogy a víz eléri a testemet, és beszáguld nyitott számba. Na, nem mintha zavart volna. Levegőt nem kell vennem, az sem gond, ha a víz a tüdőmre megy.
Vigyorogva buktam elő a víz alól, majd Emmett-re vigyorogtam.
- Bajkeverő. -mondtam felháborodott hangon, majd hozzá úsztam, és szorosan simultam hozzá.
- Tudom, hogy az vagyok. -kacsintott.
- De így szeretlek. -csókoltam meg.
- Pont ez az. Nem lenne érdemes megváltoznom. Akkor kiszeretnél belőlem. -mondta elszontyolodva.
- Olyan sosem lesz. Örökké melletted leszek, Drágám. -néztem a szemeibe.
A szemeit fürkésztem. Először a szomorúság ült benne, majd átváltott boldogsággá, végül írisze teljesen elsötétült.
Ajkait az enyéimre nyomta, és szenvedélyesen megcsókolt, én pedig visszacsókoltam.
Közelebb csúsztam hozzá, és a dereka köré fontam a lábaimat. Ő az egyik kezét a fenekem alá tette, a másikkal pedig a hátamat simogatta.
Én a mellkasára simítottam a kezeimet, majd lehúztam róla a trikóját, mire ő is levette rólam a rövidnadrágomat. Csodák csodájára egészben került le rólam a ruhadarab, a bikini alsómmal és elsőmmel együtt. Fura.
Én egy gyors mozdulattal bontottam ki a nadrágját, majd le is toltam róla.
Elégedetten morgott egyet, majd megéreztem kőkemény férfiasságát. Sóhajtva dörgölőztem hozzá, mire nyögött egyet.

- Remélem nem gond, ha nem várok. -nyögte.
- Dehogy. -válaszoltam, majd szenvedélyesen megcsókoltam.
Belém vezette magát, engem pedig elöntött a jóleső bizsergés. A mellkasát simogattam, ő pedig a csípőmet markolta. Kissé fájt, de jólesően felnyögtem a szorítástól.
Egyre közelebb vontam magamhoz, igaz, ez szinte lehetetlen volt.
Hajszoltuk egymást a gyönyör felé, ami jó pár perc után el is ért minket. Robbanással ért minket a jól ismert érzés.
Miután sikkantottam egyet, zihálva hajtottam a fejem Em vállára, mire ő a nyakamba lélegzett. Jó érzés volt.
- Csináltuk már vízesésnél? -kérdezte hirtelen.
Elnevettem magam, de elgondolkodtam a dolgon.
- Azt hiszem ez volt az első eset. -vigyorogtam, majd egy csókot nyomtam az ajkaira.

- Minden a nászúton történik. -kuncogott- Ez király.
- Igen, nagyon jó érzés. -mosolyogtam, majd újabb csókkal jutalmaztam.  ”
A nászút folyamán még fürödtünk itt. Szinte minden nap egy kicsit. Csodálatos hely volt.
De persze a nyílt víz előnyeit is kihasználtuk:
„Vigyorogva buktam újra alá.
Imádtam a korallokat. Beléjük szerettem. A színviláguk magukba bolondított. Elvarázsolva néztem azokat, ahogy a kis halak ki-be úszkálnak a lyukakon, minden kis rést kihasználnak, hogy táplálékhoz jussanak.
Persze az élőlényeket nem sokáig tudtam megfigyelni. Amint felfogták, hogy veszély fenyegeti őket -képletesen-, gyors mozdulatokkal elúsztak, és már nyomukat sem láthattam.
A napok folyamán rengetegszer láttunk delfineket. A gyönyörű, kábító hangjuk, észveszejtő mozgásuk elvarázsolt. Csak néztem őket, és elmerengtem, hogy vajon milyen lehet delfinnek lenni.
Emmett csak ült mellettem, átkarolt, és csak figyelmesen hallgatom, hogy miket magyarázok neki. Próbáltam visszafogni magamat. Nem akartam untatni, de nem látszott rajta, hogy el akarna menekülni az újabb szavaim elől.
Sőt.
Élvezte, hogy okoskodok. Vigyorgott, és megdicsért. Én ekkor csak megforgattam a szemeimet, és egy csókkal jutalmaztam. ”
Ha lehet, még jobban összekovácsolódtunk ezalatt a pár nap alatt. Igaz, Emmett-et ismertem már, mint a tenyeremet, de mindig meg tudtam róla újat.
Például az egyik főzésünk alkalmával- mindig főztünk, ha a takarítók jöttek- felrémlett előtte egy emlékkép. Az emberi élete egyik jelenete, miszerint otthon eszik a szüleivel. Rántott hús volt, zöldséges krumplival, és kovászos uborkával.
Én csak mosolyogva hallgattam, ahogy elmeséli, hogy milyen ízük is volt a dolgoknak.
Boldog voltam, hogy neki is vannak emlékei, amik innentől örökre meglesznek.
Épp egy sziklán ülünk, a kedvenc sziklánkon. A helyről tökéletesen látni lehetett a házunkat, a tengert, és a lemenő napot is. Emmett-hez bújtam, aki átkarolta a derekamat.
A lemenő Nap sugarai csodás színekkel töltötte meg a teret. Vörös, narancssárga, rózsaszínes. A vízen tükröződött e színek kombinációja, és gyönyörű volt.
Ez az utolsó esténk itt. Holnap megyünk haza. Még maradnánk itt, de nekünk is tovább kell élni a megszokott életünket. Várnak minket odahaza. Abban azért megegyeztünk, hogy többször visszajövünk ide. Minden évben legalább egyszer.
Miközben még közelebb volt magához, a fülembe suttog egy idézetet:
- Amíg nem porlad szét a szirt, s zúgnak a tengerek: szeretlek én, míg életem homokja pereg.
Imádom őt. Most. Holnap. Holnapután és azután is. Örökké.
Bárhová követem őt. Megteszem most, és ezután is. Hisz mindig van új hely, új történet, új élet.
Bárhová is költözünk, az mindig más lesz.
Mindig egy új, Más élet.

      
                                                                 The End