Love Angel- 33. fejezet

Love Angel- 33. fejezet

El sem hiszem…

(Renesmee)

Mérgesen néztem a szemeibe, megtöröltem a könnyáztatta arcomat majd dühös morgás közepette botladozó léptekkel az udvarra mentem.
Egy hideg kéz kulcsolódott a karomra, majd megismertem Nagyapa nyugtató, mély szavait.
- Gyere fel velem.
Aprót bólintottam. Engedtem, hogy a karjaiba kapjon, majd az emeletre ugorjon velem. Bemásztam az ablakon és lefagytam. Egyszerűen képtelen voltam bármiféle reakcióra, csak álltam tétlenül és néztem. Bámultam a szőke tincseket, az élettelen, szürke arcot.
Sóhajtottam egyet, majd boldogan mosolyogva ültem le az ágy mellé tolt székre.
- Visszaillesztettem a fejét. –magyarázta Nagyapa- Kicsit macerás volt, de sikerült. Most regenerálja a testét. Már egész jól néz ki a kezdethez képest. Pár óra és felébred. Akkor vérre lesz szüksége, de jól lesz…
- Nagyon köszönöm, Nagyapa. –borultam a nyakába és erősen magamhoz öletem- Annyira, de annyira köszönöm.
- Semmiség, Drágám. –motyogta a fülembe- Érted bármit. Tudom, hogy szereted őt. Nem hibáztatlak érte.
- Köszönöm. –néztem rá hálásan, mire elmosolyodott.
- Itt hagylak titeket. Várd meg, míg felkel. Akkor biztosan téged akar majd először. –jegyezte meg poénosan- Mondjuk nem is csodálkoznék rajta. Addig megakadályozom, hogy zavarjanak titeket. Beszéljétek meg a dolgokat, aztán…gyertek le a nappaliba. Biztos sok egyeztetni való van. Apád is rengeteg dolgot akar majd kitárgyalni…
- Rendben, Nagyapa. Szeretlek.
- Én is téged, Drágám. –nyomott egy csókot a hajamba, majd kisuhant a szobából.
Most nem a székre ültem vissza, hanem befeküdtem mellé az ágyba. A mellkasára hajtottam a fejemet és a bőrét cirógattam. Vártam.
Közbe-közbe hallottam, ahogy pattognak az izmai és csontjai, bőre egyre élettelibb színt vett fel. Kezdtem megkönnyebbülni. Egyre többször pillantottam fel az arcára, és megnyugodva tapasztaltam, hogy már visszanyerte vámpír-színét. Nos… akkor nem kell sokat várni.
Visszahanyatlottam a mellkasára és az mellkasán lévő izmokat cirógattam. A szemeimet lehunytam és közelebb bújtam hozzá. Mélyen beszívtam az illatát. Igen, már ez is visszanyerte az eredeti aromáját…
Hideg ujjak érintését éreztem a hajamban, mire elvigyorodtam.
- Hát felébredtél. –pillantottam fel arcába.
Nehézkesen, de kinyitotta a szemeit. Ahogy meglátott, ajkaira halvány mosoly kúszott és szorosan magához vont.
- Renesmee. –dörmögte halkan.
- Annyira aggódtam. –suttogtam a könnyeimmel küzdve. Húh, milyen érzelgős lettem ma!
- Jól vagy?
- Ezt nekem kellene kérdeznem. –jegyeztem meg –Semmi bajom sincs. Miattam ne aggódj. Te…hogy vagy?
- Úgy, mint akinek pár órája tépték le a fejét. –mondta morcosan, mire felnevettem.
- Sajnálom, Drágám. –simogattam meg az arcát.
- Ha adsz egy engesztelő-csókot, akkor nem fogok haragudni.

Nem is kellett többször kérnie. Alig akartam elszakadni tőle, túlságosan is élveztem a közelségét.
- Annyira, de annyira depresszív hangulatba kerültem. –suttogtam az ajkaiba- Úgy megijedtem, hogy elveszítettelek… és…
- Szeretlek. –válaszolta a szemeimbe nézve.
Lefagytam. Ezt most őszintén gondolja?
- Komolyan? –ültem fel, ő viszont nem engedett messze magától. Szemből az ölébe ültetett, én pedig a kényelem szempontjából a csípője köré fontam a lábaimat.
- Ha nem lennék őszinte, akkor ki sem mondtam volna. –jegyezte meg kissé sértődötten, mire elvigyorodtam.
- Én is szeretlek. –szóltam jókedvűen és kissé meghatottan, majd újra az ajkaira tapadtam.
- Renesmee. –dörmögte elhajolva tőlem.
Fekete szemeibe nézve kissé megremegtem. Most nem az a megszokott feketeség- illetve vörösség- nézett vissza rám. Ez teljesen más volt.
- Szükségem lenne vérre. –tátogta szinte hangtalanul.
Mentegetőzve ugrottam ki az öléből és az ajtó felé szaladtam. Onnan hallatszott kopogás. Az ajtó előtt Nagyapa állt, kezében egy pohárral és egy eléggé nagy üveggel. Egy halk köszönöm után becsuktam előtte az ajtót majd visszarohantam Demetrihez. Miután megitta az egész flakon vért, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a torkából.
- Így sokkal jobb. –dörmögte elégedetten- Így nem kell attól tartanom, hogy elveszítem a kontrollt a közeledbe. Ne ijedj meg, ennek rettentően kevés az esélye. Még véletlenül sem bántanálak téged, Renesmeem. A szemeid szépsége véleményem szerint felébresztene mindenféle sokkból- ehhez tartozik a vérszomjam is.
- Ne aggódj. –simogattam meg az arcát.
- Félek, hogy megsértelek. –vallotta be- Nem akarom, hogy bántódásod essen a közelembe. Tudom, hogy ez…. Ez fura. Nekem is az, de meg akarlak óvni.
- Úgy örülök, hogy őszinte vagy. –mosolyogtam- De ne félj. Vigyázok magamra. Nekem az a legfontosabb, hogy velem legyél.
- Ennek örülök. –válaszolta –Ez a kitálalás betudható, hogy jó pár óráig nem volt a helyén a fejem… Tudod, elveszítettem a fejemet.
- Ennek olyan Fejnélküli Nick feelingje volt. –jegyeztem meg poénosan, mire összeráncolta a homlokát. A szemeiben értetlenség ült- Ne mondd már, hogy még nem hallottál Róla?
- Sajnálom…
- Harry Potter? Film? –kérdeztem- Esetleg könyv?
- Ott, Volterrában nem igazán foglalkozunk a muglik szórakozásával. –kacsintott.
- Ezzel elárultad magad! –nevettem.
- Áh, nem. Nem néztem meg a filmet, és nem is olvastam. Jane és Heidi beszélgettek róla néhány éve, pár szófoszlány nekem is eljutott.
- Értem én. És véletlenül sem szeretnéd velem megnézni, ugye?
- Ha kettesben vagyunk, találok én jobb elfoglaltságot is. –kacsintott, majd kisfiúsan a vállamba fúrta az arcát- Imádom az illatodat. Azt is, hogyha dicsérlek egy pillanatra hevesebben ver a szíved, a szemed pedig elképzelhetetlenül kezd el csillogni. Tudod, hogy mit imádok még benned?
- Mit?
- Azt, mikor elpirulsz. –vigyorgott és végigsimított az arcomon- Mint most is. Olyan könnyen el lehet ezt érni nálad…
- Anya is ilyen volt emberi korában. –jegyeztem meg- A véremben van.
- A szépségedet is tőle örökölted. –tette hozzá mosolyogva- Ő is gyönyörű nő. De téged senki sem szárnyal túl.
Lentről egy kissé hitetlenkedő, mégis beleegyező morgás szűrődött fel. Apa…
- Le kell, hogy menjünk. –sóhajtotta- Beszélnünk kell a családoddal.
- Egyetértek.
- Irány a vesztőhely. –mondta szórakozottan, mire egy kissé mérges pillantást vetettem rá –Befogtam.
~
Durván négy perccel később- Demetri számolta az időt, hogy hány másodpercbe is telik, mire ki merem nyitni magam előtt az ajtót- már a nappaliban álltunk, a család középpontjában.
- Anya, Apa, mindenki. Ő itt Demetri. Habár kétlem, hogy be kellene nektek mutatni. –néztem körbe tehetetlenül- Dem, azt hiszem te is ismersz itt mindenkit és… áh, ez gáz!
Rosalie halkan felnevetett, majd felpattant.
- Üdvözöllek a családban. –ölelte meg Szerelmemet- Remélem vigyázol erre az áldott kis csirkefogóra.
- Próbálkozok. –válaszolta Demetri, majd fogadta Emmett kézfogását és hátveregetését is.
- Én nem mondom, hogy letépem a fejedet. –nevetett öblösen- De ha megbántod ezt az angyalt, a tökeidtől szabadítalak meg. Esküszöm.
- Erre nem kerül sor. –tette hozzá Dem- Főleg, ha az ékességemről van szó. Eléggé hiányozna…
- Na, azt elhiszem. –érett egyet vele Emmett, majd visszahuppant felesége mellé a kanapéra, aki továbbra is vigyorogva nézegetett engem és páromat.
- Ha bármi probléma van, esetleg támogatásra vagy segítségre lenne szükségetek, minket mindig megtalállak.
Nagyanyától más szavakat nem is vártam. Mosolyogva fogadtam az ölelését, majd Demetri is kapott tőle egy szorongatást. Nagyapa elbizakodva nézett ránk, majd egy udvarias kézfogás kíséretében üdvözölte Demetrit a családban.
Apa és Anya meredten bámult minket. Ebben a pillanatban döntött úgy a család, hogy inkább elhagyja a nappalit. Hirtelen mindegyikőjüknek fontos, halaszthatatlan dolga lett…
- Kérlek üljetek le. –utasított minket Apa fagyosan.
Egymás mellé huppantunk le, én pedig azonnal Demetri keze után kaptam. Elégedetten kulcsoltam össze az ujjainkat, mire Apa egy furcsa pillantással jutalmazott minket. Nem érdekelt.
- Mióta tart? –kérdezte végül.
- Emlékszel még, mikor Demetri vitt haza Izbel házából? –kérdeztem, mire egy bólintás volt a válasz- Na, azóta.
- Mikor feküdtetek le először?
- Edward!
- Apa!
Anya és az én hangom egyszerre csendült fel, tiltakozásul. Én nem voltam hajlandó elárulni, Anya pedig ezt a kérdést soknak érezte. Megértem.
- Még aznap este. –válaszolta Demetri, mire hitetlenkedő pillantást vetettem rá.
- Az első… –nyögte Apa, majd újabb düh villant a tekintetében.
- Szeretem a lányát. –folytatta Demetri- Tudom, hogy nem mondható hosszúnak az eddigi kapcsolatunk… de tényleg szeretem őt.
- Nehezen fog menni a hosszú távú kapcsolat. –jegyezte meg Anya kissé szomorúan.
- Tudjuk. Számoltunk ezzel. –mondtam- Épp ezért élvezzük ki azt a kevéske kis időt, amit együtt tölthetünk.
- Észrevettem, hogy élvezitek. –szűrte a fogai között Apa.
Anyu kissé megütközve nézett rá, majd egy mérges pillantással is megjutalmazta. Ezek láttán Apa inkább visszavonulót fújt. Beletúrt a hajába és mélyet sóhajtott.
- Volturi, beszédem van veled. –susogta rosszat sejtetően, majd felállt a kanapéról és férfiasan távozott.
Demetri egy apró csókot nyomott az ajkaimra, majd elsuhant Apu után. Anya egy másodperccel később lehuppant mellém, majd boldogan fonta körém a karjait.
- Annyira örülök nektek. –susogta- Tudom, hogy nem ezt kellene mondanom igazából… Apád mérges is érte. De örülök a boldogságodnak, Kicsim. Apád is. Csak… ő még le van ragadva ott, hogy az ő édes drága kicsike lánya felnőtt.
- Tudod, Nessie, ez ilyen tipikus „lányosapa-trauma”. –vigyorgott Rosalie, majd lehuppant a másik oldalamra- Mellesleg én azt hittem, hogy Emmett jobban ki fog akadni. De ő megkedvelte a lovagodat.
- Aki jól bánik veled, az jöhet. Márpedig ő megbecsül és szeret téged. –kacsintott a nagy mackó- A szex pedig hozzátartozik egy kapcsolathoz. Tudod, hogy én hogy állok hozzá ehhez a témához…
- Eléggé masszívan és mereven. –nevettem vörösen, mire egy újabb kacsintás és egy öblös nevetés volt a válasz.
- Az én unokahúgom! –kiáltott fel diadalittasan, majd felkapott és a vállára ültetett- Milyen a magaslati levegő?
- Ugyan olyan, mint másfél méterrel lejjebb. Úgyhogy akár le is tehetsz. –csapkodtam a feje búbját.
Nem is kellett kétszer kérnem. Miközben ledobott a válláról párszor megpörgetett a levegőben. Szédelegve kapaszkodtam a karjába, majd belesüppedtem a legközelebbi fotelba.
- Ilyet soha többé! –szóltam rá mosolyogva- Tudod jól, hogy ezt nem bírom. Szédülni kezdek, aztán hányingerem lesz, végül a fejem is sajogni kezd majd, ha sokáig pörgetsz.
- Rosszabbul viseled, mint egy sima ember. –fintorgott- Tápos!
- Honnan veszel te ilyen szavakat, Mr. McCarty?
- Hallottam reggel a városban. –vonta meg a vállát, majd elvigyorodott- Megtetszett.
Még meghallottam, amit Rosalie a férje rossz ízlését firtatja, de Emmett visszaszólását már nem hallotta félig vámpírfülem. Viszont Anya annak hallatán hangos nevetésben tört ki. Nem kérdeztem meg, hogy mi volt olyan vicces.
- Váltottuk egymást Jasper-ral. –dörmögte Apa, majd leült szülőanyám mellé a kanapéra. A combjára csúsztatta a kezét és egy csókot nyomott az ajkaira.
- Drágám, főztem neked teát. –jelentette ki Nagyanya, majd megsimogatta az arcomat- Kérsz egy csészével?
- Hm… Igen. –mosolyogtam, mire egy csésze kötött ki a kezemben.
- Készültem. –kacsintott, majd visszament a konyhába, hogy nekiálljon a vacsorámnak. Egy halk köszönömöt még elmormoltam neki. Tudtam, hogy úgyis meghallja.
A csend újra eluralkodott. Én a teámat kortyoltam és próbáltam visszafogni a lábaim dobolását. Apa elmerengve bámult engem, Anya a férje vállára hajtotta a fejét. Emmett nekem beszélt, Rosalie pedig Nagyapával kezdett halk beszélgetésbe. Nyomasztott a dolog. Ez az egész, amit művelnek. Mondják ki kerek perec, amit gondolnak...
- Na jó, Apa! Ne fojtsd vissza! –sóhajtottam fel, majd az asztalra tettem a csészémet- Ahogy egyikőtök sem.
- Látom nagyon figyeltél arra, hogy mit mondtam neked. –dörmögte sértődötten Emmett, mire engesztelően rámosolyogtam- Nekem nincs semmi gondom veled, Ness-Renesmee. Tudod, hogy imádlak, Unokahúgi. A kis Volturiddal sincs semmi bajom, jó fej az öreg.
- Egyetértek vele. –tette hozzá Rosalie.
Nagyapa inkább kimaradt a beszélgetésből és a konyhába suhant.
- Féltelek. –sóhajtott Apa- Tudom, hogy nem kell, de mégis… olyan kicsi vagy még. Fiatal, tapasztalatlan és… gyönyörű. Egy kész nő, akiért bármelyik férfi bármit megtenne. Félek, hogy egy tapasztalt férfi ki fog használni és összetörsz. Nem akarlak megtörten látni. Épp ezért ellenzem a kapcsolatotokat.
- Apa. Ha szakítunk, az közös megegyezésen fog alapulni. Ne aggódj. Szeretem őt, ahogy ő is engem. Nekem ez jelenleg bőven elég. Meg tudja nekem mindazt adni, amire évek óta vágyok. Arra, hogy szeressenek. Persze ti is szerettek… de az teljesen más. Áh, úgyis értitek, hogy mire célzok. –legyintettem –Szeretlek Apa, tisztellek és ragaszkodom hozzád. Mint minden lány az édesapjához.
- Te vagy a mindenem, Kicsim. –suttogta- Nem akarlak elveszíteni.
- Nem fogsz, Apa. –mosolyogtam- Ne aggódj emiatt. Én mindig veletek leszek, hála a te vámpír génjeidnek.
- Meg annak, hogy Anyád rá tudta venni az ember-vámpír együttlétre. –röhögte közbe Emmett, mire egy lesújtó pillantást kapott tőlünk.
- Ne félts Demetri-től. Megteszi azt ő maga. –fintorogtam, mire Apa arcán halvány mosoly keletkezett- Megbízok benne, tedd te is ezt. Szükségem van a támogatásotokra. Nem szeretném, ha ezután megromlana a kapcsolatunk.
- Nem fog. –biztosított- Csak nehéz elhinni, hogy a Kislányom… felnőtt. Egy független, intelligens és gyönyörű nő, aki után bomlanak a férfiak. Bárkit választhatnál…
- Kivéve persze a drogosokat, a melegeket, azokat, akik előzőleg valami szabálysértést követtek el, vagyis priuszosak. Ki vannak várva még a dohányosok, az alkoholisták, a tetováltak, a színes hajúak, a Lady Gaga fanok, és én kitiltom még a Real Madrid drukkereket is. Szóval… a nagytöbbség úgy kettő százalékából kereshetsz magadnak. –kacsintott Emmett, mire jókedvűen felnevettem.
- Meg az Emmett-fajták is, ha már itt tartunk. –tette hozzá jókedvűen Apa, mire egy sértődött pillantást kapott válaszul- Igen, értettem. Majd holnap. Nem, ma nem érek rá veled hadakozni, Emmett. Ha megkérhetlek, ne kiabálj a gondolataiddal. Őrjítő.
Halkan felkuncogtam.
~
Fél órával, egy Apa-lánya összeborulással, egy vacsorával és pár nemiélet-faggatással később toppant be Demetri, nyomában Jasper-rel és Alice-szel. Az utóbbit egy mérges és lenéző pillantással jutalmaztam. Szerelmem mellém telepedett és egy csókkal jutalmazott, majd a fülembe susogta, hogy: később megbeszéljük.
Hát jó, legyen, ahogy akarja.
- Ugyan olyan vagy, mint én. –jelentette ki Alice. Hogy mindezt honnan vette, arról tippem sem volt.
- Hogy mondod? –kérdeztem vissza.
Nem válaszolt.
- Nem vagyunk ugyan olyanok. –szóltam végül- Te képes voltál elhagyni és megcsalni a férjedet egy féltékenységi-roham miatt, és nem is törekszel arra, hogy helyrehozd a kapcsolatodat. Ezzel ellentétben én kiálltam az egész családom ellen a Szerelmemért és a kapcsolatunkért. Valahogy úgy érzem, hogy nem tartozunk egy kategóriába… Először kérlek embereld meg magad, tedd rendbe az életedet, azután jelents ki ilyen téves információkat. Nem igazán van ínyemre az ilyesmi, Alice.
Erre csak egy aprót bólintott, majd halkan elsuttogta, hogy: Igazad van.
Oh, tudom én azt! Diadalittasan elmosolyodtam. Úgy éreztem, hogy kezd sínen lenni a dolog…

Love Angel- 32. fejezet

Sziasztok!
Úgy gondoltam, hogy megleplek titeket ezzel a fejezettel :) Sokkal előbb hoztam, de remélem örültök neki :) A fejezet vége miatt elnézést kérek mindenkitől. Nővérkém, remélem megkíméled az életemet! ;)
Jó olvasást
Puszi

Love Angel- 32. fejezet

Kiderül

(Renesmee)

Elmosolyodtam, ahogy Demetri a nyakamba csókolt. Élveztem ezeket az apró mozdulatokat.
Akárhányszor eszembe jutott a múlthét egyik meghatározó eseménye, jólesően megborzongok. Demetri felvállalt a barátaink előtt! Ennél többre nem is vágyhattam volna. Ez az apró kis cselekedet olyan sok boldogságot csempészett a hétköznapjainkba, hogy azt elképzelni sem lehet. Csak átélni…
- Indulnunk kellene. –dörmögte a fülembe Demetri.
- Kellene. –sóhajtottam, majd szembe fordultam vele. Ajkaimat az övéire tapasztottam, ujjaimat a hajába mélyesztettem.
- Tényleg mennünk kell. –suttogta a számba- Ha nem érünk oda időre, gyanakodni fognak.
- Jó. Menjünk.
Öt perc múlva már az autójában ültünk. Apáék hívtak meg minket. Nem tudtuk, hogy mi lehet ennyire fontos és halaszthatatlan, de inkább meg sem kérdeztünk. Apa hangja túlságosan is parancsoló volt ahhoz, hogy kételkedjünk és ellent mondjunk.
- Alice viselkedése meglehetősen eldurvult az utóbbi időben. –mondta Demetri kissé mérgesen- Nem értem, hogy miért Izbel-en éli ki a haragját.
- Ő okolja, amiért szakítottak Jasperrel. –magyaráztam.
- Tudom. De nem Izbel csalta meg Jasper bácsikádat. –rázta a fejét- És ez a képes dolog is… nagyon gagyi volt.
Hát igen. Alice nénikém jobb ötlet hiányában kutakodott. Egy pár évvel ezelőtti képet talált Kevinről, amin egy lányt csókol. Alice az aljára szerkesztette a pár nappal ezelőtti dátumot. Azon bukott el a dolog, hogy Izbel és Kevin aznap elutaztak egy gyors rokonlátogatásra, és egész nap el sem engedték egymás kezét. Nos, igen… gyanús volt, hogy hirtelen előkerült egy kép, amin Kevin Párizsban csókol egy másik nőt. Izbelnek nem is volt kérdés, hogy ki folyamodott ilyen ócska trükkhöz.
- A motorról pedig még nem is beszéltünk. Izbel komolyan meg is sérülhetett volna. –kiáltotta dühösen Demetri.
Egyet értettem vele. Alice egyre veszélyesebb dolgokhoz folyamodott. Pár napja kikötötte Izbel motorjából a féket. Szerencsétlen lány pedig csak száguldozott, a motor folyamatosan gyorsult, lassítani pedig nem tudott. Végül az egyik sziklához hajtott, aztán egyenesen leröpült a szikláról, a jéghideg vízbe. Szerencsére Izbel nem sérült meg, a motornak sem lett komolyabb baja. Aznap Kevin érdekes látogatást tett a Cullen-villában, és ordítani kezdett a vigyorgó lánnyal. Akkor este komoly fejmosást kapott Nagyapáéktól is, így másnap kénytelen-kelletlen volt egy bocsánatkérést megejtenie. Nem is kell mondanom, az az egyetlen kis szócska hihetetlenül gúnyosra és provokálóra sikeredett. Ebből tudtuk, hogy ezt a csatát Alice tovább vívja. Izbel pedig nem támad vissza…

- Nagyon elmerültél a gondolataidba, Renesmee. –szólított meg Demetri- Megérkeztünk.
- Oh… Oké.
Kipattantunk az autóból és a házba indultunk. Feltűnően és szokatlanul nagy csend uralkodott odabent. Egy apró pisszenés sem hallatszott, talán csak a madarak halk csicsergése és a patak lassú csobogása juthatott a fülünkbe. Felpattogtam a lépcsőn és benyitottam a házba. Az előszobában senki sem találtam. Levetettem a kabátomat és a fogasra akasztottam, majd megvártam, míg Demetri is így tett.
A nappaliban is síri csend uralkodott. Mindenki itt foglalt helyet: Anyáék egymás mellett, Nagyapáék velük szemben, Emmett és Rosalie a lépcsőn ültek, Jasper pedig egy széket hozott be magának. Egy kétszemélyes ülőalkalmatosságot üresen hagytak. Éreztem, hogy valami fontos dolog történt. A feszültség szinte ordított, tudtam, hogy csak egy dolog kell a robbanáshoz. És sejtettem, hogy mi ennek a dühnek és feszültségnek az oka...
Arra néztem, amerre a bajt sejtettem. Ő a fotelben ült, arcán vigyor terült szét, halványan felvonta a szemöldökét. Méreg és tiszta undor kapott el. Csak egy valami akadályozott meg abban, hogy lelohasszam a boszorkány mosolyát. Az pedig az ujjaimat átfonó kéz volt.
Nem volt kérdés, hogy mi miatt ilyen a hangulat. Tudják –fogalmazódott meg bennem a tény. Elöntött a félelem és a harag. Féltem, hogy elveszítem Demetri-t, és eszméletlenül dühös voltam a nagynénémre.
- Te. –villantottam rá a szemeimet.
Diadalittasan elvigyorodott. Éreztem, hogy a kezem megremeg, az arcélemen egy izom megrándult.
- Nem volt jogod hozzá! –ordítottam rá.
Nemtörődően megvonta a vállát, a vigyora látszólag letörölhetetlen volt.
- Neked nincs jogod ahhoz, hogy lázadozz. –rivallt rám Apám, mire mérges szikra gyúlt a szemeimben- Azonnal ülj le. Te is, Volturi.
- Demetri a neve. –morogtam, mire Apa még dühösebb ábrázatot öltött.
- Alice tudomásunkra juttatta, hogy meglehetősen összemelegedtél ezzel a bájgúnárral. –folytatta Apa, mire újra közbevágtam:
- Demetri a neve.
Láttam rajta, hogy ez a tény kicsit sem érdekli, csak pusztán felidegesíti. De nem viseltem el, hogy gúnynevekkel lássa el Őt.
- Vess véget a kapcsolatotoknak. –jelentette ki ellenvetést nem tűrően Apa.
Gúnyosan elmosolyodtam, majdnem fel is nevettem. Anya rám villantotta a szemét, én pedig álltam a pillantását. Tudtam, hogy a tekintetemből Ő mindig tudott olvasni. Kiismert már annyira, hogy a szememben mindent lásson. Halványan elmosolyodott, és láttam, hogy arca kisimul.
- Nem. –fordultam vissza Apa felé. Meglepte, hogy ellent mondtam neki. Ezt tisztán láttam rajta. Talán még sosem tagadtam meg az akaratát, de úgy éreztem, hogy ennek itt az ideje.
- Nem kívánságműsor.
- Felnőttem. –jelentettem ki Apám szemeibe nézve- Nő vagyok már. Tudok önálló döntéseket hozni és viselni azok következményeit. Igen, eddig hagytam, hogy ti irányítsatok. De ideje lesz a saját lábamra állnom és megélnem a nagyvilágban. Nem vagyok olyan tökéletes, mint ti. Én csak félig vagyok vámpír, Apa. Ti sem tudjátok korlátozni az érzelmeiteket, egy ember pedig még úgyse. Én pedig pont a kettő között vagyok.
- Ismétlem: Nem te döntesz.
- Azt te csak hiszed. –néztem rá dacosan- Rettentően szeretlek téged, Apa. De nem hozhatsz meg minden döntést helyettem. Ez az én életem és nem a tiéd. Ebből kifolyólag ott rontom el, ahol akarom. És minden elrontott dolgot én hozok helyre, én tanulok belőlük. Ha végig a szoknyátok mögé bújva fogom tengetni mindennapjaimat, az első normális, felnőtt napomon eltipornak.
- Felnőhetsz. De nem mellette. –szólt közbe Jasper.
- Te is ellenem vagy, Jasper bácsi? –nézte rá csalódottan- Pedig reménykedtem benne, hogy te megérted az érzéseimet.
- Megértjük de nem fogadjuk el. –morogta Apa.
- Az már a ti gondotok. –mondtam- Lelkiismeret furdalás és önemésztés nélkül teszek ezután mindent, hisz már tudjátok a titkomat. Rendben, ne higgyetek nekem és ne fogyjatok el. De én innentől nyugodt szívvel fogok minden éjszakát mellette és vele tölteni.
- Vele eltölteni? –kiáltotta Apám vérben forgó szemekkel.
Mosolyogva bólintottam egyet. Tudtam, hogy érti a szavaim jelentését. Biztos voltam benne, hogy felfogta, hogy nem mindig alvással töltjük el az éjszakákat.
Végignéztem a családomon. A nagyszüleim arca meglepődöttséget tükrözött, nem tapasztaltak még ilyesfajta fellépést tőlem. Emmett megbűvölve hallgatott, ajkai szélén apró mosoly bujkált, viszont karizmai furcsán megdagadtak. Rosalie büszke pillantással méltatott, noha kissé baljós tekintete volt. Anya arcán mosoly ült. Éreztem, hogy ő meg fog érteni és ki fog állni mellettem. Ez óriási megkönnyebbüléssel töltött el. Jasper megbántott és bűntudatos volt. Mindkettő érzés azért, mert vele éltem és ő nem tudott róla.
Alice-t messze elkerültem még a szemeimmel is. Féltem, hogy netán olyan látnék, ami miatt túlcsordul bennem a pohár.
Apa arcát pedig el sem lehetett magyarázni. Minden érzelem tükröződött rajta, látszólag óriási harag és harc folyt benne. Tudtam, hogy az agya egyik távoli zuga mérlegeli a hallottakat, de javarészt nem törődött vele.
- Te lefektetted a lányomat? –ordította Demetri arcába, mire ő zavartan rándult meg.
- Igen, lefeküdtünk, Apa. –mondtam rezzenéstelen arccal.
Dühe még nagyobb magaslatokba szárnyalt, teste remegett a visszafojtott indulataitól.
- Ez normális jelenség egy férfi és egy nő között, Apa. –magyaráztam kissé gúnyosan- Habár szerintem ezt nem kell neked magyaráznom.
Ez volt sok Apának. Tudtam, hogy ezt nem kellett volna, de olyasfajta vágyat éreztem a gondolataim kimondásához, hogy nem bírtam megállni. Láttam, hogy Apa arca megrándul, izmai megfeszülnek, majd megragadta Demetrit és kidobta az ablakon. Ismétlem: kidobta az ablakon!
Egy riadt sikoly tört ki a mellkasomból. Láttam az üvegszilánkokat mindenhol, majd kint a dulakodó párt is. Hisz Demetri két másodperce még az ujjaimmal játszott, most pedig Apámat próbálja lenyugtatni.
- Csak védekezik. –suttogta Anya, mire még nagyobb rémület lett rajtam úrrá. Ez csak dühíteni fogja Apát!
- Demetri, Apa! Hagyjátok abba! –kiáltottam nekik, de látszólag egyikük sem figyelt a szavaimra.
A kedvenc volturisom szisszenés nélkül hagyta, hogy Apa ökle egyre többször csattanjon neki, ezzel szinte a fél erdőt kiírtva.
- Védekezz! –ordítottam neki.
A könnyeim ellepték a szemeimet, pár csepp ki is gördült végszántva az arcomat.
- Miért nem állítjátok meg őket? –kiáltottam a családomra.
Rosalie, Nagyapa és Nagymama azonnal elindult feléjük, Emmett egy röpke fáziskéséssel kezdett el rohanni. Anya erősen szorított magához- nem engedte, hogy a két harcoló fél közé fussak. Jasper mellettünk állva próbálta nyugtatni őket, végül feladta és odaszaladt hozzájuk. Alice csak ördögi kacajt hallatott, amitől csak még mérgesebb és kétségbeesettebb lettem.
Demetri és Apa a gyorsaságuk miatt könnyedén cselezték ki a családtagjainkat, végül tőlük jó pár méterre egymásnak estek. Pontosítok: Apa esett Szerelmemnek, ő pedig csak tűrte a támadásokat. Végül egy szerencsétlen helyzetnek köszönhetően Apa keze Demetri nyakára kulcsolódott, aki egy pillantást vetett rám, majd már csak a reccsenést és a saját sikolyomat hallottam. Elnyelt a sötétség.
~
Az első gondolatom az volt, hogy kié lehet ez az apró kéz, ami a hajamat simogatja. A második gondolatom pedig azonnal Demetri körül forgott.
- Dem. –suttogtam rekedten.
Kinyitottam a szemeimet és körbenéztem. A fejem Anyu ölében volt. Tehát ő simogatta a hajamat…
Rosalie ölében voltak a lábaim. Ő elmerengve rajzolgatott a vádlimra, közben halkan dúdolgatott. Emmett egy fotelben ült mellettünk, a focimeccset nézte a televízióban. Apát és Jasper-t nem láttam semerre. Nem is volt baj.
Hallottam, hogy Nagymama a konyhában forog, az illatok alapján nekem főz ételt. Valamint vért… langyosít.
Nagypapa a fenti irodájában van és könyvet olvas.
Alice a lépcsőn foglalt helyet és egy prospektust lapozgatott. Mit keres itt? Nyugodtan menjen el!
Ő-t nem hallottam sehol. Kezdett egyre nagyobb kétségbeesés úrrá lenni rajtam. Legszívesebben elsírtam volna magam, noha tudtam, hogy ezzel semmire sem megyek.
- Hol van? –ültem fel, mire Anya megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán arca átváltott gondterheltbe- Anya! Merre van?
- Sajnálom, Kicsim.
- Mi történt? –álltam fel és követelőzően néztem Anyára. Szemeim megteltek könnyel, éreztem, hogy nem sok kell nekik a kicsorduláshoz.
- Kicsim, Apád nem akarta, de… -kezdett a hadoválásba Anya. Aranybarna szemei sajnálatot sugároztak, amitől ebben a pillanatban hányingerem volt.
Rosalie nem is mert a szemeimbe nézni- a padlót fixírozta. Emmett mélységes megbánással pillantott rám, Alice pedig csak egy diadalittas vigyort villantott.
- Menj a fenébe! –kiáltottam rá, majd kicsordultak a könnyeim- Anya, te meg áruld már el végre, hogy merre van!
- Igazából úgysem nagyon érdekel, hogy merre van…vagyis volt a legjobb barátnőd haverja. –nevetett Alice.
Lefagytam. Láttam Anya szemeiben, hogy nem helyesli azt, amit tenni fogok. Mérgesen, izmaimat befeszítve fordultam Alice felé, aki azon nyomban abbahagyta a gúnyos kacagást.
- Semmi közöd sincs az életemhez. –jelentettem ki a szemébe nézve- Te egy számító nőszemély vagy, akit nem tekintek a nagynénémnek. Tönkretetted az első kapcsolatomat, és tönkretetted azt, akit szeretek. Izbel életveszélyes helyzetbe került miattad, Jasper depressziós. Te pedig csak itt ülsz, olvasod a magazinodat és nevetsz. Nevetsz rajtam. Tudod Alice… Én rajtad nevetnék. Mert szánalmas vagy. Olyan, akit legszívesebben leköpnék, de még arra sem vagy méltó. Hányingerem támad, ahogy a szemeidbe nézek, kiráz a hideg, ha meghallom a hangodat. Imádtalak. Imádtalak, Alice! Érted te ezt? –kiáltottam rá sírva- Imádtalak! És te így megutáltattad magad. Képes voltál arra, hogy az egy szem unokahúgod ellen fordulj, akit úgy tudom szeretsz. Még egy ilyen aljas, megátalkodott és… és érzelemmentes nőt még nem ismerek. De nem is bánom. Belőled is sok. Egy ideig elviseltem, amit művelsz… Még azt is elnéztem volna, amit Izbellel teszel. Igen, megbocsájtottam volna, mert szerettelek. És te… ezt tetted. Nem is érzed a dolgok súlyát, Alice. Szeretem Demetri! Fel tudod te ezt fogni? Érted te, hogy mi az? Szerintem egyáltalán nem. Nem vagy képes felfogni, hogy milyen pusztítást okozol.
- Ugyan, túlreagálod. –legyintett egyet.
Szipogtam egyet, és mérgesen megráztam a fejemet. Emmett mögöttem felhorkantott és mögém állva támogatott. Elég volt, hogy ott van. Rosalie a férje mellé állt, Anya pedig a kanapén ülve meredt maga elé.
- Túlreagálom? –kérdeztem vissza- Azt papoljátok nekem, hogy gyerek vagyok? Te vagy az, Alice. A büdös életbe, nézz a szemembe, mikor hozzád beszélek, és ne azt az átkozott magazint bújd!
Dühödten téptem ki a kezéből a lapot, majd kihajítottam az törött ablakon.
- Utállak! Rémesen gyűlöllek! El sem tudod képzelni, hogy mik kavarognak most a fejemben. De tudod mit? Megmutatom!
Legnagyobb akarta ellenére is megragadtam a karját majd elküldtem neki az összes mostani gondolatomat. Megdöbbenve pörögtek a fejében a képek.
Mindaz, amit róla gondoltam. Az a puszta undor és düh, amit iránta táplálok. A régi emlékeim, amíg boldogan kacagtam vele, majd az éles váltás, mikor legszívesebben a haját tépném. Mindaz, amit vele tennék ebben a pillanatban, és mindenkit biztosítok, az ölelés nem lenne közte. Elküldtem neki a Demetri felé táplált érzéseimet, majd az elvesztése okozta űrt, ami a lelkemben keletkezett.
- Menj el és hagyj békén. Nem vagyok rád kíváncsi. Örökre elástad magad, Alice. –suttogtam a szemébe nézve, majd mérgesen letöröltem az arcomról a könnycseppeket.
- Oh, Renesmee. –dörmögte miközben felállt. Felém tett egy lépést, majd ölelésre tárta a karjait.
- Mit nem értesz azon, hogy hagyj békén? –kiáltottam rá- Tökre tetted a kapcsolatomat, elintézted a Szerelmemet, földbe tiportad a férjedet. Mit akarsz még? Mégis mit? Nem volt elég, amit csináltál? Mi az, amire még vágysz? Hogy meghaljak? Hogy Jasper öngyilkos legyen, amiért te azt tetted vele? Mégis mit akarsz? Mi az, amit még nem kaptál meg? Tényleg nem volt elég, Alice? Menj a Föld másik féltekére és ott tegyél tönkre valakit!
Mérgesen néztem a szemeibe, megtöröltem a könnyáztatta arcomat majd dühös morgás közepette botladozó léptekkel az udvarra mentem.

Love Angel -31. fejezet

Sziasztok!
Épp most lettem kész a fejezettel, és gondoltam nem is váratlak tovább titeket :)
Jó olvasást!
Puszi :)

Izbel és Renesmee

Love Angel- 31.fejezet

Beszélgetések

(Renesmee)

Sóhajtva ugrottam ki az ágyból. Demetri percekkel ezelőtt ment el. Még most sem hiszem el, hogy ez alatt a pár nap alatt mennyire…összemelegedtünk. Igen, ez egy kitűnő kifejezés a kapcsolatunkra.
Akárhányszor meglátom, felpezsdül a vérem. Érzem, ahogy az ereimben száguldozni kezd a folyadék, a szívem a dupláját veri, ajkaim mosolyra húzódnak. A tenyerem halványan izzadni kezd, a szemem csillogni kezd. Az agyamban pedig levetítődik a kép, ahogy megcsókol…Ahogy hideg ajkai az én forró ajkaimhoz nyomódnak, nyelve az ajkaimat simogatja körbe….
És minden együtt töltött perc maga a tökély… Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen érzéseket fogok táplálni bárki iránt is…
Elmosolyodtam. A szemem megakadt az asztalomon lévő óriási csokor rózsán, és azonnal eszembe jutott Ő.
- Atyám, hogy tudtam így… -akadtam meg.
Így…Így mi? Nem is tudtam, hogy mit mondhatnék… Annyira képtelen helyzet volt, mások számára talán visszataszító is… mégis, mostanában ebben, benne leltem legnagyobb örömömet. És magamnak is nehéz bevallani, hogy mit érzek iránta…
- Renesmee, jól vagy? –kopogott Jasper a szobám vékony kis ajtaján.
- Igen, persze. –válaszoltam gyorsan, majd nekiálltam vámpír sebességgel összerámolni.
Megmaradt a nyoma a tegnap éjszakai találkánknak… Nem is értem, hogy hogyan lehet ekkora szerencsém. Jasper az utóbbi időben nem itthon tölti az éjszakákat. Elmondása alapján egy fa tövében szokott ücsörögni, olykor-olykor elejt egy szarvast…
- Csak gondoltam szólok, hogy hazaértem.
Miután újra körbenéztem a szobában, az ajtóhoz szökkentem és kinyitottam azt. Jasper szorosan az ajtó előtt állt, és halvány mosollyal nézett le rám.
- Látom tényleg jól vagy, Nessie. –susogta.
- Igen, Jasper bácsi. –nevettem fel.
- Visszaszoktál a bácsizásra? –kérdezte felvont szemöldökkel, miközben lehuppant a kanapéra. Mellé telepedtem.
- Ugyan, nekem mindig Jasper bácsi maradsz. –válaszoltam, közben a vállára hajtottam a fejemet- Csak sokkal kényelmesebb lehagyni ezt a bizonyos öregítő szócskát…
- Szóval öregítő? Ja, értem… Már szükségem sincs rá, anélkül is az vagyok. –forgatta ki a szavaimat, mire felkaptam a fejemet.
Csintalan tekintettel nézett rám, mosolygott. Egyből vettem a lapot, és nem féltem visszavágni.
- Áh, Jasper bácsi. Ahhoz képest, hogy több száz éves vagy, jól tartod magad. Habár…ahogy megnézem, kezdesz meglehetősen ráncosodni… Lehet, hogy tényleg, végleg vissza kellene szoknom a bácsizásra.
- Olyan… furcsa illat van itt. –ráncolta a homlokát- Vámpír… Volturi…
- Itt járt Demetri. –böktem ki- Segített a matekban. Valahogy nem tudtam összehozni a feladatot, nem értettem a dolgokat… És felhívtam, hogy segítsen megcsinálni.
- Aha… -motyogta gyanakodva- És miért nem engem kértél meg?
- Mostanában sosem vagy itthon. –válaszoltam elszontyolodva- Ha pedig itthon vagy, nem a matekkal foglak zargatni…
- Ugyan, Renesmee. –sóhajtotta, majd magához ölelt- Rád mindig ráérek.
Elmosolyodtam, de belül nyomasztott a dolog. Soha nem hazudtam még Jaspernek. Emiatt a kemény –számomra kemény…- hazugság miatt pedig komoly lelkiismeret furdalásom lett…
- Mit tervezel délutánra? –kérdezte végül- Vagyis… úgy egész napra.
- Hát… mivel szombat révén suli nincs… Egyenlőre nincs kötött programom. –mosolyogtam- Valami ötlet?
- Látogassuk meg Apádékat. Már kezdenek hiányolni.
- Ugyan! Tegnap előtt voltunk…
- Renesmee… Kedden voltunk ott utoljára. –javított ki Jasper.
Arcomat pír lepte el. Így elfeledkeztem volna Róluk? Hát…ezek szerint igen…
- Induljunk. Bűntudatom van. –húztam fel a kanapéról.
~
A család nem várt örömmel fogadott. Apa és Anya egyszerre szorongattak meg, Nagyapa és Nagyanya visszafogott öleléssel jutalmaztak. Emmett bácsi legnagyobb örömömre még nem szokott le a levegőben való pörgetésről, valamint Rosalie néni sem szakított a régi hagyományaival: óriási cuppanós puszival köszöntött.
Az egyetlen furcsa –de talán már megszokott- dolog az volt, hogy az örökké vidám és energikus Alice nénikém nem csatlakozott. Nem adott puszit az arcomra, nem ölelt magához… Nem volt nehéz bevallani, hogy hiányzott.
A nappaliba telepedtünk le, Nagyanya máris rengeteg édességet pakolt elém.
- Már azt hittem, hogy teljesen elfeledkezel rólunk, Kicsim. –húzott magához Apa.
- Titeket, Apu? Soha. –vigyorogtam, mire az ő arca is felderült.
- Olyan nehéz nélküled. –mondta Anya szomorú mosollyal az arcán.
- Ti is eljöhetnétek hozzánk. Nem a világ másik felén vagyok. –válaszoltam, mire egy apró fejrázást kaptam.
- Sosem változol. –nevetett Emmett- Amúgy drága szülők, a lányotoknak teljesen igaza van.
- Na ugye! –kiáltottam fel büszkén- Emmett bácsi megint a család esze. Komolyan, hol is lennétek nélküle…
- Kicsi lány, tényleg hiányoztál. –jegyezte meg a nagy mackó.
- Ebben kivételesen egyet értek vele. –tette hozzá Rosalie néni, mire felkuncogtam.
- Ti is nekem.
Három órával később kecmeregtünk haza. A gyomrom tele volt- Esme szokásához híven teletömött finomabbnál finomabb ételekkel. Nem is igazán kellett tömni… nem tudtam ellenállni annak a rengeteg finomságnak…
Vég beszélgettük a délutánt. Apa és Anya elhalmoztak a kérdéseikkel, én pedig alig bírtam mindre válaszolni. Időm sem volt levegőt venni, folyton beszélnem kellett. Na, nem mintha bántam volna…
Emmett és Rosalie mentett ki, mivel a szobájukba húztak. Pontosítok: Rosalie a gardróbjába rángatott, Emmett pedig ezután le az udvarra. A kertben aztán kacagva hadakoztunk… Igazából nem is volt hadakozás. Nevetve dobott fel a levegőbe, aztán próbált elkapni. Többször a hátán kötöttem ki, végül a folyó jéghideg vízében is úsztunk. Ekkor döntöttük el, hogy ideje visszavonulni, és nekem egy forró fürdőt vennem. Ebben Emmett már nem segített… De bár más segített volna… Valaki, akinek szőke tincsei selymesen csúsznak az ujjaim között, akinek vörös szemeibe nézve elkap a vágy, hogy kívánatos ajkaira vessem magam…
- Mi a baj, Renesmee? –kérdezte Jasper, mire az emlékeimből felébredve felé kaptam a pillantásomat. A kanapén ültünk, ő épp egy újságot dobott az asztalra- Felnyögtél az előbb. Fáj valamid?
- Áh, nincs semmi… Csak elzsibbadt a lábam, ennyi az egész. –magyaráztam gyorsan, majd az egyik lábamhoz kaptam és végdörzsöltem- Mindjárt elmúlik.
Szótlanul bólintott, majd felállt, hogy a konyhába induljon. Hallottam, ahogy kitárta a hűtőajtót, majd a kezembe nyomott egy poharat.
- Tudom, hogy nem friss vér… -mondta- De meg kellene innod. Már nem is tudom, hogy mikor vadásztál utoljára… És a zsibbadás is jelzi, hogy szükséged lenne már a vámpírságodra…
Bólintottam, majd kivettem a kezéből a poharat. Talán igaza van… Minden esetre nem akartam vele kötekedni. Gyorsan lehúztam a poharat, majd az előttem álló Jasper kezébe nyomtam, aki elmosolyodott, majd lesuhant.
- Elmegyek és bevásárolok, Renesmee. –tért vissza Jaz, majd felkapta a kocsi kulcsát- Nem fogok sietni. Valószínűleg megállok vadászni is, valamint pár iratot el kell rendeznem. Majd csak éjszaka… vagy inkább hajnalban jövök. Vigyázz magadra, Kislány.
Nyomott egy puszit az arcomra, majd már ott sem volt.
- Húha.
Ennyit tudtam csak reagálni. Mostanában minden nap ezt csinálja. Beszélgetünk egy keveset, majd valami fontos dologra hivatkozva elmegy…
Sóhajtottam egy aprót, majd hátradőltem a kanapén. Sikítottam egyet, ahogy megéreztem a vállam alatt egy kemény, hideg dolgot, majd a hozzá tartozó hideg leheletet is.
- A szívbajt hoztad rám! –kiáltottam Demetri vigyorgó arcába, miközben a légzésemet próbáltam szabályozni.
- Bocsi.
Másodpercekkel később már az ölelésében találtam magamat.
- Egész délután rád gondoltam. –susogta a fülembe, mire elvigyorodtam.
- Kis hazug. Három órával ezelőtt találkoztunk.
- És? –suttogta a számba- Attól még rád gondoltam.
- De nem egész délután.
- Részletkérdés. –vágta rá, majd az ajkaimra vetette magát.
Imádtam a csókját. A hűvös ajkai feltüzeltek, ilyenkor ujjaim rendszerint a hajába vándoroltak. Az egyik kezem tényleg a tincsei között kötött ki, másik kezem pedig a pólója alját kezdték el matatni, majd egyre feljebb tolni.
- Ne. –suttogta.
- Miért?
- Most nem lehet. –dörmögte, majd lefejtette a kezemet a felsőjéről.
Csalódottan pillantottam rá, majd el akartam rántani a kezemet. Ő viszont összekulcsolta az ujjainkat és elmosolyodott.
- Imádom, mikor ilyen heves vagy. –kezdte- Azt meg még jobban imádom, mikor sértődött vagy. Akkor rendkívül édes vagy. Én is akarlak téged, legszívesebben el sem engednélek egész nap, de…
- De?
- De találkánk van. Kevin és Izbel kijelentették, hogy pizzázni akarnak. Engem Iz mindenképp magával rángatna, így legalább összekötöm a kellemest…a kellemessel.
Elnevettem magam.
- Annyira gyönyörű vagy, mikor nevetsz. –suttogta Demetri, mire pír lepte el az arcomat- Akkor meg még édesebb, mikor elvörösödsz.
A vállába fúrtam az arcomat, mire felkuncogott.
~
Fél óra múlva már a plázában ültünk. Épp most adtuk le a rendelésünket. Izbel és Kevin –pár szerelmes szó után- csókcsatába kezdtek, és nem úgy tűnt, mintha nagyon zavartatnák magukat. Demetri elgyötörten nézett rám, majd a combomra csúsztatta a kezét. Egy sajnálkozó pillantást vetettem rá, és végigsimítottam a karján.

*-*

(Izbel)

Elmosolyodtam, ahogy Demetri és Renesmee párosa felé néztem. Nessie hangosan nevetett, Dem pedig lágy pillantásával vizslatta őt. Jó érzés fogott el, ahogy ezt az apró jelenetet láttam… És úgy éreztem, rájöttem a dolgok nyitjára.
- Demetri, eljössz velem megvenni, amit megbeszéltünk? –pillantottam rá mosolyogva, mire egy apró bólintás volt a válasz.
- Hova mentek, Cicám?
- Titok. –kacsintottam Kevinre, majd egy csókot nyomtam az ajkaira.
Megragadtam Demetri karját, majd a pláza másik felébe húztam, egy látszólag nyugodt, szinte kihalt részre.
- Te beleszerettél Renesmee Cullenbe! –hadartam boldogan, kissé tapsikolva.
- Izbel! –rivallt rám- Halkabban!
- Tehát nem tagadod! Jaj, te olyan jó! –ugrottam a nyakába- Végre boldogok lehettek!
Válaszul csak bólintott egy aprót, de ezen kívül nem reagált semmit.
- De ugye a többi csaj… nem fog bekavarni?
- Miért, azt hitted, hogy nem bontottam minden egyéjszakás nővel a kapcsolatomat? –suttogta halkan- Azt hiszed, hogy több vasat tartok a tűzbe? Milyen szemétnek gondolsz te engem?
- Nem úgy értettem, csak félek, hogy esetleg…
Válaszul csak ciccentett egyet, majd arrébb lépett, ezzel jelezve, hogy ideje abbahagyni ezt a beszélgetést. Megragadtam a kezét és közelebb léptem hozzá.
- Én nem így gondoltam, Demetri. –néztem fel rá.
- Miért csinálsz úgy, mintha nem ismernél? –kérdezte vádlón, mire a lelkiismeretem azonnal feléledt és engem vádolt.
- Egyszerűen... ezt nem tudom elhinni, Dem.
- Pedig megpróbálhatnád. Komolyan gondolom, hogy egy időre felhagyok a csábító szereppel.
- Örülök neki, de könyörgöm! Te Demetri vagy!
- Nem hiszed el, hogy sikerülne?
- Sajnálom. –válaszoltam apró fejrázás kíséretében, mire mellkasából egy csalódott sóhaj tört ki- Próbálok hinni neked, és bíztatni foglak. Ígérem, segíteni fogok, amiben csak tudok… de ez nekem rettentően új és furcsa. Bízok benned. Tényleg, bízok benned. De száz éve ezt az életmódot űzöd és bizonyára nem könnyű lemondanod róla.
- Renesmee kárpótol mindenért. –mondta, mire elmosolyodtam.
- Akkor áldásom rátok. –tártam ki a karjaimat, majd szorosan magamhoz öleltem.
- Nincs túl sok időnk, Izbel.
- Persze, még vissza kell mennünk. –vigyorogtam- Meg valamit venni is kellene.
- Félreértettél. –sóhajtott- Maximum pár hónap, és vissza kell mennem Olaszországba. Akkor pedig vége a kapcsolatunknak. Aro akkor nem fogja engedni, hogy továbbra is találkozzunk…
- Oh, Dem. –suttogtam, majd újra magamhoz öleltem.
- Ezért szeretném kiélvezni ezt a kevéske kis időt. És… ezért nem engedem meg magamnak, hogy teljesen beleszeressek.
Nem szóltam semmit, csak engedtem, hogy kétségbeesetten öleljen magához.
- Annyira nehéz lesz.
- Tudom. –válaszolta.
- De most ne is gondoljunk erre. –mosolyogtam rá –Inkább gyorsan vegyünk valamit és induljunk vissza.
- Oh, Izbel. –kapott a kezem után- Kérlek ne mondd el másnak. Kevin úgyis megtudja, de kérlek…
- Nyugi. Tőlem senki sem fogja megtudni.
Egyszerűen bólintott, majd visszaindultunk. Demetri közben megállt egy ékszerboltban, és komoly összeget hagyott ott. Egy arany karláncot vett, ami apró gyémántokkal volt díszítve.
Visszatérve Renesmee nagy meglepetésére magához rántotta és megcsókolta. Vigyorogva néztem őket, és jeleztem Kevinnek, hogy majd otthon mindent elmagyarázok. Végül hagyta az egészet, és a vállamra nyomott egy csókot.
Fél óra múlva már boldogan nevetve falatoztunk. A pizza nagy része már a gyomrunkban volt, a többi még a tálcákon pihent. Épp egy szeletért nyúltam, mikor egy kéz tért be a látóterembe, majd a fröccsenést hallottam és az utána járó kellemetlen hűvösséget. Halk sikítás hagyta el az ajkaimat, ahogy megláttam a fehér felsőmön lévő óriási, vörös foltot. Üdítő.
- Nem felejtek. –hallottam a szavakat. A barna, rövid hajkorona már nem takarta ki a látóteremet. Megdöbbenve néztem, ahogy a jól ismert kecses alak elballag tőlem, majd a kukába hajítja az üres üveget.
- Alice. –suttogta Nessie lesokkolva.
Én sem tudtam semmi mást reagálni. Kevin megfeszült mellettem, Demetri mérgesen morogni kezdett. Végül felálltam és a táskámat megragadtam.
- Elmegyek a mosdóba, lecserélem a felsőmet.
A többiek aprót bólintottak, majd a döbbent és kíváncsi emberek tömegén keresztülvágtam, hogy megtaláljam a női mosdót és tényleg lerángassam magamról az átázott, foltos ingemet…

Love Angel- 30. fejezet

Sziasztok!
Először is,kaptam egy díjat :) Ezt ezúton nagyon szeretném megköszönni stellyke-nek. Most -megszegve a szabályokat- nem adom tovább a díjat :)
Puszii

Love Angel- 30. fejezet
Inkább ezt sem tudom!
(Izbel)

Az iskola előtt toporogtam. Az eső lassan szemerkélt, mégis, a hajam percek alatt átnedvesedett. Oké, az egyenes tincseimnek annyi…
Végül- magamat átkozva- bemenekültem az épület előtt álló fedett rész alá. Ott vártam tovább Renesmee-t, aki pár perc múlva betoppant. Demetri hozta kocsival, aki eszeveszett módjára parkolt be az egyetlen üres helyre. Szerencsére nem voltak sokan a parkolóban, azok többsége is fiú volt, így nem érdekelte őket, hogy ki vezeti ezt a fekete Ferrarit. Csak arra figyeltek fel, hogy ez egy fekete sportkocsi…
Nessie vigyorogva ugrott ki az autóból, és felém kezdett el kocogni. A táskája a vállán ugrált, barna tincsei körbefonták az arcát. Így, ilyen jókedvűen talán még sosem láttam…
- Jó reggelt. –köszöntem, mire az ölelésében találtam magamat.
- Oh, Izbel! Jobb nem is lehetne! –nevetett, és megragadta a karomat.
Meglepődve siettem utána, mást nem is tehettem volna. A karomnál fogva húzott, és arcán boldog mosollyal mesélte, hogy Jasper-nek kicsit jobb a kedve. A csengő hangjával egy időben léptünk be a terembe és nyomban le is huppantunk a helyünkre.
Robert már a helyén ült, mosolyogva figyelt minket, miközben a padtársa neki dumált. Rob látszólag figyelembe sem vette haverja szavait, minket tüntetett ki a figyelmével.
A biológia tanár csak egy percet késett, majd már ki is adta a dolgozatokat. Én sikeresen összehoztam az ötöst, Renesmee is elérte a legjobb jegyet, Robert pedig vigyorogva fordult hátra, és az orrom elé nyomta a dolgozatát.
- Hármas, Izbel! Hármas! –újságolta- Atyám, ilyen jó biosz témazárót még sosem írtam!
Renesmee-vel felkacagtunk, és egymás kezébe csaptunk. Egészen addig nevettünk, míg Rob ölelésében nem találtam magamat. Pontosítok: Nessie még ezen is kuncogott, én pedig csak megkövültem öleltem vissza.
- Nem húznak meg. –sóhajtott elégedetten Rob, mikor visszaült a helyére- Nem húznak meg, Izbel! És mindezt neked köszönhetem!
Csak halványan megráztam a fejemet, majd a tanár úr oktató szavaira kezdtem el összpontosítani…
Ebédszünetig, az első óra kivételével nem is találkoztam a barátaimmal. Robertnek csapatmegbeszélései voltak. Nos igen, most tudtam meg, hogy amerikai focizik… Egész nap a telefonján lógott, hogy mindent egyeztethessen a szüleivel a hétvégi elutazásához. Robert városi csapat irányítója, és hetente négyszer bejár edzésre… Nem semmi, mondhatom! Így már kezdem érteni, hogy miért vannak a testén ilyen szépen kirajzolódó izomkötegek.
Renesmee pedig folyton lótott-futott. Épp csak boldog pillantással ajándékozott meg a szünetekben, majd rohant is.
Ezen kívül nekem sem volt sok időm. A tanárok sorban beszélni akartak velem. A matematika tanár azért, mert fel akar kérni, hogy heti egy, délutáni foglalkozást tartsak a középiskolába igyekvőknek. Mivel a Tanárúrnak kell kiválasztani, hogy ki legyen az, azonnal én jutottam az eszébe. Én pedig csak meglepetten tátogtam, végül a férfi megsimogatta a karomat, rám mosolygott, és időt adva ott hagyott.
A spanyol tanár egy leendő nyelvvizsga felvetésével jelent meg előttem. Nem akartam megjegyezni neki, hogy már rengeteg nyelvből van felsőfokú nyelvvizsgám -spanyolból még pont nincs…. Ezért pont kapóra jött a dolog, beleegyezően bólintottam, mire kijelentette, hogy következő szünetben keressem fel, hogy odaadhassa a papírokat.
A rákövetkező szünetben pedig a nevemet hallottam meg a hangosbemondóból, épp, mikor Renesmee felé tartottam. A bemondó szerint az igazgató beszélni kíván velem. Egy bocsánatkérő mosolyt villantottam Renesmee-re, majd felszaladtam az emeletre. Az igazgató úr csak arra volt feltétlenül kíváncsi, hogy befogadtak-e a többiek. Boldogan újságoltam el neki, hogy nagyon jó barátságot alakítottam ki pár emberrel, mire mosolyogva bólintott és utamra engedett.
Az ebédszünetet az egész napos elfoglaltságaink miatt egymás szavaiba vágva töltöttük. Mindegyikünk beszélt, beszélt és beszélt. Vigyorogva hallgattuk egymás történeteit, majd Renesmee-vel Robert-re összpontosítottunk.
- Szóval hétvégén, szombaton reggel megyünk. –mesélte, majd elmosolyodott- Ott leszünk egészen vasárnap reggelig. Onnan pedig tíz órakor indulunk haza, hogy mindenkinek legyen ideje tanulni. Milyen lelombozó már! Tanulni jövünk haza! Tök gáz.
Felkuncogtam, majd komoly arcot vágva egyet értettem Roberttel. Mikor Renesmee komoly arcát megláttam, valamit azt, hogy remeg a szája, kitört belőlem a kacagás.
- Bocs, Robert. Csak… -nevettem- Annyira viccesen mondtad. Olyan nagy átéléssel, és önsajnáltatással… Jaj!
- Ez kicsit sem vicces. –mondta sértődötten, majd hátra dőlt a székén- Igazán maradhatnánk majd tovább is… Oh, jut eszembe. Hívhatok pár személyt, de a családból senkit sem akarok. Apa folyton a játékomat szidná, anya pedig rám sem bagózna. Úgyis a súlyosan beteg ügyfeleivel lenne elfoglalva, és nem velem. Pedig azok a betegeknek semmi bajuk sincs, csak felesleges pénzkidobás, amiért eljárnak egy pszichológushoz, vagyis anyámhoz. Áh! Otthon, miután mérges és csalódott lennék, amiért megint nem fordított rám egy kevéske kis figyelmet sem, pedig aktív elemzésbe kezdene, és kihozná, hogy súlyosan depresszív és szeretethiányos vagyok. Sőt, az utolsó részeg kalandom óta egy külön mappát tart rólam. Annyira unom már ezt! –dörmögte mérgesen- A húgom lenne egyedül az, aki eljönne… De ő még kicsi hozzá.
- Pedig biztos szívesen megnézné a játékodat. –mosolyodott el Renesmee.
- Úgyhogy… a lényeget kibökve titeket akarlak elhívni. –szólt Robert, majd elégedetten hátradőlt a székében- Kérlek, gyertek el. Nem akarok egyedül menni, az annyira gáz!
- Miért lenne gáz?
- Ugyan, Izbel! –dőlt előre Rob, és mélyen a szemeimbe nézett- Ne mondd, hogy téged nem cikiztek már valahol, amiért szingli vagy, és egy pasi sem figyel fel rád.
- Hát, Robert…az igazat megvallva... –vigyorodtam el- Még nem igazán fordult elő ilyesmi, sajnálom. Meg amúgy is. Ha a haverjaid azért cikiznek, mert nem egy bomba nő oldalán érkezel, akkor őket nem érdemes a barátaidnak mondanod.
- Nem cikiznek, csak… mégsem valami fényes érzés. –húzta el a száját- És veletek vagyok igazán jóban mostanság, így számítok arra, hogy eljöttök velem. Tudjátok, mostanában… nem igazán találok más társaságot. Ezt nem azért mondom, mert annyira unom, hogy veletek legyek. Csak megjegyeztem, hogy annyira jól érzem magam köztetek, hogy nem is vágyom más társaságára. Azt hiszem… ilyen barátaim még nem voltak, mint ti. A többség csak az úgymond pénzemre ment, ami persze nincs is, de mindegy… Egyikük sem azért volt velem, mert tényleg jól érezte magát velem, hanem mert ez előnyös volt a számára. Az egyikük azt kérte tőlem, hogy szerezzem be a csapatba. –forgatta meg a szemeit- Gondolhatod: Nem tettem meg. Én csak úgy éreztem, hogy tudnotok kell, hogy…
- Értettük. –szólt közbe vigyorogva Nessie, és az ölelésébe zárta a kissé vörösödő srácot- Ez nagyon édes volt, Robert.
- Égek is miatta. –dörmögte Rob, mire felnevettem, és egy puszit nyomtam az arcára- Most meg még vörösebb leszek! Engedjetek el, és inkább válaszoljatok.
- Hé! –szóltam figyelmeztetőn, mire nyomban elhallgatott- Én elmegyek. És reményeim szerint Renesmee is…
- Ki nem hagynám! –nevetett fel a lány- Oh, Izbel! El is felejtettem mondani. Demetri eljön értünk.
- Nagyon jó! –válaszoltam- Amióta itt van, beszélni sem tudtam normálisan vele. Amikor jöttetek, akkor kicsit zavart volt, amikor felhúztam a szobámba sem tudott maradéktalanul feloldódni… Így inkább nem is zavartam. Ma viszont lebombázom a kérdéseimmel! Eljöhetnétek hozzánk.
- Nem is tudom…
- Renesmee! Megígérted, hogy ma sütünk. Így te is jössz, az én drága Smeagolomat is elrángatjuk. Robert, te is jöhetnél. –pillantottam rá, mire elmosolyodott- Ezt beleegyezésnek veszem. És így, sütés közben legalább tanulhatunk a holnapi történelem témazáróra.
- Írunk töriből? –nézett döbbenten Rob, majd egy tollat ragadott meg, és a kezére firkálta a „töri” szót.
- Igen, írunk. –biztosította Renesmee- És rendben, akkor most hazaviszünk, és mondjuk négykor találkozunk nálad?
- Okés. Arra elzavarok mindenkit otthonról. –mosolyodtam- Robert, akkor rád is számíthatunk?
- Ki nem hagynám. –válaszolta- Legalább meg tudjuk majd dumálni, hogy szombaton hány órakor találkozzunk, és hol…
A csengő hangjával együtt indultunk meg az óránkra, ahol megint nem együtt voltunk. A további kettő óra eseménytelenül telt, csodák csodájára tudtam a tanár szavaira összpontosítani. Pedig nem rajongok a fizikáért, sem a médiaismeretért…
A folyosón állva vártam Renesmee-t. Ő vigyorogva állt meg előttem, majd a karomat megragadva kezdett el húzni. Idő közben Robert is hozzánk csatlakozott- kettőnk közé állva átkarolta a vállunkat, majd arcán diadalittas mosollyal vezetett ki minket a szürke falak közül.
Kint meglepődve botlottunk bele egy tömegbe, akik közvetlenül az ajtó előtt álltak meg, és egymást szavaiba vágva dicsértek egy fekete sportkocsit. Pontosítok: A pasik nézegették az autót, a lányok a srác látványától voltak elalélva…
Nem is kellett gondolkodnom, tudtam, hogy ki volt az. A fekete Ferrari oldalának dőlt, kezeit lazán fonta össze a mellkasa előtt. Fekete farmerja és ugyancsak fekete bőrdzsekije kihangsúlyozta bőre fehérségét, valamint világos haját. Ahogy hallottam, halkan dúdolgatott, az egyik lábával szinte észrevétlenül dobolt. Szőke hajába bele-bele kapott a szél, ajkain mosoly ült. Egy napszemüveggel takarta el a szemeit, de nagyon reméltem, hogy a kontaktlencséjét nem hagyta otthon.
Leszökdeltem a lépcsőn, és a barátom nyakába vetettem magamat. Hosszan öleltem meg, majd egy csókot nyomtam az arcára.
- Rob, ő Demetri. Smeagol, ő az egyik legjobb barátunk, Robert.  –mutattam be őket egymásnak, mire egy határozott kézrázás volt a válasz- Renesmee, te pedig úgyis ismered már őt.
- Persze, hogy ismerem. –kuncogott fel Nessie, majd megölelte a szőke vámpírt, és egy csókot nyomott az arcára.
Elgondolkodtam… csak nekem tűnt úgy, hogy az a csók túl közel volt az ajkaihoz? Vagy netán csak beképzeltem? Minden esetre Demetri boldog mosolya elterelte a figyelmemet. Olyan jó boldognak látni őt is, és a félvámpír barátnőmet is…
- Lányok, meghívhatlak titeket egy sütire? –kérdezte mosolyogva Demetri, mire egyhangú beleegyezés volt a válasz- Izbel, neked még Olaszországban úgyis megígértem. Ideje kárpótolni.
- Na, haver… Erre a kárpótlásra tudnék ötleteket adni. –nevetett Rob, mire Dem arca is felderült.
- Ugyan! –legyintett- Kétlem, hogy több trükköt tudnál, mint én.
- Fogadunk? –nézett rá kompromittálóan Rob. Ekkor láttam úgy, hogy ideje lenne közbeszólni.
- Nem azért srácok, de ilyen dologban gáz fogadni. Mellesleg Robert… Elveszítenéd a fogadást. Ő egy huszonegy éves szoknyapecér. Kizárt, hogy lepipálnád. Minden éjszaka más csajjal kavar. Szörnyű!
- Ugyan, Izbel. Csak számodra az. –nevetett Demetri- De azért hozzátenném, hogy újabban visszafogom magam… Sőt, az sincs kizárva, hogy egy kis ideig beszüntessem az ipart…
- Oh, ki a szerencsés? –vigyorogtam rá, mire halkan kuncogva rázta meg a fejét.
- Erre én is kíváncsi lennék! –susogta Renesmee kicsit halkabban, halványan mosolyogva.
- Ugyan, csajok! Kiakasztatok. –fújta Dem, mire Rob egyetértően nézett rá.
- Na ugye! Én minden hétköznap minimum hat órát össze vagyok zárva velük. Most gondolj bele!
- Robert! Legközelebb nem segítünk a bioszdogába. –fenyegető szavaim láttán elhallgatott, de vigyorogva, halványan bólogatni kezdett.
- Látod, Demetri. Ők igazi angyalok. –kezdett bele Rob, mire elkerekedtek a szemeim, és elvigyorodtam. A kis ironikus! –Amikor csak tehetik, tanulnak. Sohasem puskáznak és soha, semmilyen körülmények között sem segítenek nekem a biológia témazáróba. Férfi még nem érintette meg őket. Oh, bocs, Renesmee! Ez a sértődött arcod mindent megért, Ness!
- Hé! –csendült fel a hangja, majd felnevetett- Úgy érzem nem érdemes bármit is mondanom.
- Igazad van, Nessie. –mosolyodott el Demetri.
- Akkor hányra menjek, Izbel? –kérdezte Rob, majd a kocsijához kezdett el hátrálni.
- Négyre. –kiáltottam oda neki, mire egy intés kíséretében elment.
- El sem köszönt. –dörmögte Renesmee –Neveletlen fajankó!
~
Egy durva húsz perc múlva már otthon voltam. Korgó gyomorral ütöttem össze magamnak egy is ebédet. Kevin csak kitett a ház előtt, majd már hajtott is tovább. Fogalmam sem volt, hogy milyen fontos dolga lehet, de nem kérdezősködtem. Ha azt mondja, hogy halaszthatatlan, akkor bizonyára tényleg az…
Sóhajtva pakoltam össze a nappaliban. Mindenhol chips-es zacskók hevertek, pár darab összetiposva hevert a szőnyegen.
- Harper, Blaise! –kiáltottam kissé mérgesen, mire előttem termettek.
- Oh, Iz. Már itthon is vagy? –kérdezte Blaise, közben az arcomra nyomott egy csókot.
- Képzeld, épp Florida-ban csajoztunk. Ott valami isteni nők vannak. –sóhajtott elégedetten Harper, majd ügyesen átlépte a zacskókat, és lehuppant a kanapéra- Miért hívtál minket?
- Látjátok ezt a kupit?
- Igen.
- Az biztos, hogy nem én hagytam itt. –dörmögtem- Úgy tudom, hogy ti filmeztetek egész délelőtt.
- Dan is itt volt! –tiltakozott Harper, mire egy mérges pillantást vetettem rá.
- Takarítsátok össze. Most.
Ezzel hátra arcot vágtam, és visszamentem a konyhába. Meglepetésemre Lily ácsorgott a pultnak dőlve, közben pudingot kanalazott.
- Végre valaki rájuk szólt. Durván húsz perccel ezelőtt értem haza, még nem volt erőm nekiállni összerámolni utánuk. –sóhajtotta- Amúgy is, nemsokára megyünk Dan-nel.
- Hova?
- Vacsizunk. Az Eiffel torony tetején. Tudod, most van az évfordulónk. –nevetett fel- Ez az őrült ötlet is az ő fejéből pattant ki.
- Pedig az csodálatos hely… Matthew oda vitt az utolsó évfordulónkra. –motyogtam.
- Oh, sajnálom, hogy felhoztam…
- Nem kell. Érezzétek jól magatokat. –mosolyogtam rá- Meddig maradtok?
- Pár nap. Először ugye Párizs. Aztán elmegyünk Brazíliába, át akarok ugrani még Alaszkába is.
- Melegből a hidegbe? Nem lesz kicsit nagy a váltás? –kérdeztem halkan kuncogva, mire elégedetten rázta a fejét.
Hát jó, ő tudja.
~
Durván másfél óra múlva más csillogott az ház. A süti az asztalon gőzölgött, a történelem felszerelésem az újonnan idecsettintett asztalon terült szét.
Elégedetten mosolyogva huppantam le a kanapéra, és Kevin ölelésébe burkolóztam.
- Tom a kérésedre elment, hogy az újonnan szerzett barátnőjét szédítse. Harper visszament Floridába. Blaise pedig felment Amelia-hoz, hogy a legújabb haditervet kitárgyalhassák.
- Haditerv?
- Semmi köze sincs a hadakozáshoz, háborúhoz. Igaz, az is a küszöbön áll, de jelenleg még vissza tudjuk szorítani…
- Remélem is. –sóhajtottam fel, majd megcsókoltam- Mindjárt itt lesznek, ugye?
- Igen. –mosolyodott el- Robert autóját már hallom. Mögötte pedig jön Renesmee és Demetri. A gondolataik szerint épp arról beszélgetnek, hogy mit mondjanak, miért nem jött Jasper.
- És miért nem jött?
- Szerintem csak szimplán nem volt kedve. Tudod… ilyenkor egy kicsit jobb kikapcsolni. Mellesleg nem láttad ma a szemeit? Ideje vadásznia, remélem arra üti el a délutánját.
- Biztos vagyok benne, hogy vadászni is fog. Renesmee szerintem szólt neki, hogy már nagyon feszegeti a határokat.
Kevin bólintott, majd egy csókot nyomott az ajkaimra, és felkelt a kanapéról. Épp ekkor parkolt le a ház előtt mindkét autó. Az ablakhoz pattantam, és figyeltem, ahogy Renesmee ujjai Dem kezébe csúsznak, ahogy a férfi kisegíti őt az autóból…. Úgy éreztem, hogy ezt a pillantást látni sem akartam igazán. Túl… bensőséges és intim volt…
~
Pár órával később nevetve dőltem hátra a kanapén. Robert reménytelen eset volt. Demetri csak szörnyülködött rajta, Kevin megdöbbenve nézett, Renesmee pedig velem együtt kacagott.
- Jól van, ez van. Nekem ez nem megy. –duzzogott az egyetlen emberi lény a körünkben.
Vigyorogva csipkedtem meg az arcát, és gügyögtem is hozzá.
- Ne aggódj, többet nem is várunk tőled. –vigyorogtam rá, mire egy mérges pillantást vetett rám.
- Robert, nem akarlak lelombozni… De eddig megtanultál tizenhat oldalt. Tanulás… oké, minden volt, csak tanulás nem. De azért reméljük valami megragadt. Tehát maradt még négy oldal. –mutatta Renesmee a jegyzeteit.
Robert fintora láttán újabb nevetésben törtem ki. Az arcán minden érzelem látható volt- legjobban az undor ült ki az arcára. Valamint a Hülyék vagytok, hogy azt hiszitek, hogy ezt még megtanulom! –kifejezés.  

Végül kikapta Nessie kezéből a papírokat, a szemével gyorsan átfutotta a sorokat, majd levágta a jegyzetet az asztalra.
- Inkább ezt sem akarom tudni! –kiáltott fel, majd egy muffint szorongatva hátradőlt a kanapén és falatozni kezdett.
Renesmee és az én tekintetem összetalálkozott. Nem is kellett több, egyszerre kezdtünk el nevetni.
- Már nem azért, Rob, de eddig egyiket sem tudod igazán. –jegyezte meg Nessie, mire Robert egyetértően bólogatott.
- De nem is akarom tudni. Hát hülye vagyok én?!
- Ebben a mondatban érzek némi kijelentést. –vigyorogtam- Meg amúgy is: igen, teljesen igazad van!
- Izbel! –csattant fel- Olyan igazságtalan vagy.
- Most miért?
- Hát… nem tudom. Csak olyan jól esett mondani. –vigyorodott el Rob, mire megráztam a fejemet.
Kevin dühösen felszusszantott mellettem. Demetri is hasonlóan tett, majd végül felkelt a kanapéról és a konyhába ment. Közben emberi szemeknek láthatatlan módon végigsimított Renesmee derekától egészen a nyakáig, majd egy mosolyt küldött felé.
Tudtam, hogy valami van köztük. Ez nem is volt kérdés. De… ez az ő magánügyük, jobb nem beleavatkozni. Ezért, hogy egy klasszikustól idézzek: Inkább ezt sem akarom tudni!