Love Angel- 71. fejezet

Love Angel- 71. fejezet
Hiba
(Emmaline)

A szobámban ücsörögve bámultam ki az ablakon. Rémes idő volt most is, mint az utóbbi napok mindegyikén- zuhogott az eső, az utak rondán sárosak voltak, a Nap pedig valószínűleg úgy döntött, hogy az elkövetkezendő évtizedekben nem hajlandó előbújni a felhők mögül. Bizonyára berágott az emberekre- meg tudnám érteni.
Újra visszagörnyedtem a papírom fölé, noha még teljesen üres volt. A ceruzát csak forgattam az ujjaim között, és csak arra koncentráltam, hogy ki ne essen onnan. Akkor bizony hangos koppanással landolna a földön, majd valószínűleg két nagyobb darabra törne- Újabb szerencsétlenség lenne. Legalább megkoronázná a napomat.
Reggel felkeltem, és leszaladtam a boltba. Ügyesen bevásároltam, és persze túl sok időt töltöttem egy-egy részlegen, azon elmélkedve, hogy vajon melyik sampon hozná el a megváltást, és tenne valamit a rémes hajammal.
Nullásgép, nincs mese. Ez lenne az egyetlen megoldás –gondoltam magamban.
Végül elcsattogtam a hajápolóktól, és teletömtem a kosaramat különböző ehetetlen, fogyókúrás étkekkel.
- Annak nagyon rossz az íze –szólt mellettem egy idősebb lány, valami erdeigyümölcsös, jóval drágább étket egyensúlyozva a kosarába- Kóstoltam. Rémes.
- Mind az –válaszoltam- Értem már, hogy miért fogyókúrásak ezek. Mert megvesszük, viszont meg nem esszük. Teljesen egyértelmű.
- Valószínű –mondta, majd lágyan felnevetett.
Ellépkedett mellőlem, én pedig csak ámulva figyeltem. Tökéletes volt az alakja, magas sarkú körömcipőt viselt, miniszoknyával, és inggel. Hosszú, szőke haja kicsit sem volt annyira lelapuló, vékony szálú, mint az én barna loboncom. Csak bámultam őt, és szinte folyt a nyálam. Ciki. Végül visszafordultam a polchoz, és visszadobtam a polcra az én rémes, ehetetlen szeleteimet. Nagyot sóhajtva leemeltem felülről az erdeigyümölcsös étket, és közelebbről megvizsgáltam, majd újra az árára emeltem a tekintetemet.
- A zsebpénzem negyede –sóhajtottam, majd a kosaramba dobtam. Lelkiismeret-furdalás. Csak remélni tudtam, hogy legalább az íze jó lesz…
Fizetés után egyből haza siettem, noha eléggé csábított a pékségből kiszűrődő finom, friss fánk illata. Imádtam azt a fánkot. Anya minden reggel hozott nekem egyet, így mikor iskolába indultam, már az asztalon gőzölgött a finomság. Sokszor csak arra volt időm, hogy felkapjam, és elvigyem magammal a suliba.
Összeszorult a szívem.

Otthon bepakoltam a hűtőbe, majd megbontottam a fogyókúrás energiaszeletet. Nagy levegőt vettem, majd rágcsálni kezdtem. Ugyanolyan száraz volt, de legalább volt egy kis íze. Elmosolyodtam, majd legyűrtem az egészet.
Átöltöztem, majd elindultam futni egyet. A bicikliúton kerültettek a kerékpárosok, én pedig csak a fülembe szóló zenére összpontosítottam. Nem érdekelt, hogy mások mit gondolnak rólam. Az a cél lebegett a szemeim előtt, hogy úgy nézzek ki, mint az a lány a boltból, aki bármiféle lelkiismeret-furdalás nélkül is felvett egy miniszoknyát, és nem gondolt arra, hogy rajta nevetnek.
Csak egymás elé emeltem a lábaimat, és dúdolgattam. Elzártam magam a világ gondjaitól, semmi és senki sem érdekelt. Csak magam voltam, tele az érzéseimmel, és csak mentem.
Ekkor eredt meg az eső, én pedig elégedetlenül néztem fel az égre.
- Engem valaki nagyon utál odafent –suttogtam csak magamnak, mire a mellettem elsiető férfi bólogatva nézett rám. Eszerint hallotta. Ciki.
Haza indultam, de nem siettem annyira. Már úgyis mindegy volt. Mindenhonnan csöpögött belőlem az eső, de mégsem éreztem, hogy fáztam volna. Igaz, az ujjaim már neheze, szinte rocogva hajlottak csak be, mégsem gondoltam, hogy ennek a komoly megázásnak következményei lennének.
Épp befordultam az utcánkba, mikor egy autó eléggé gyors sebességgel elszáguldott mellettem, a kerekei pedig nem kerülték el a mély pocsolyát- egyenesen rajtam landolt a sáros, koszos víz.
Tiszta baktérium voltam, sikoltani lett volna kedvem.
Otthon egyszerűen ruhástól beálltam a zuhany alá, és csak a melegvíz alatt éreztem meg, hogy mennyire hideg is volt odakint.

Mikor lenéztem a papíromra, az emlékeim már rajz formájában ott díszelegtek apró kis képecskékként. Sóhajtottam egyet, majd a papír sarkába biggyesztettem a dátumot és beleejtettem a mappámba.
A hajamat még egy törülköző-turbán takarta, éreztem, hogy a hajam már félig megszáradt az anyag alatt.
Hallottam, ahogy a nővérem kicsapja a bejárati ajtót, majd ledobja a táskáját. Hisztis hangon ordítozni kezdett utánam, én pedig erre válaszul felhangosítottam a laptopomból dübörgő zenét. Nem volt hozzá idegem.
Berontott a szobámba, én pedig sóhajtottam egyet. Legszívesebben lefejeltem volna az íróasztalt, vagy legalább halottnak tettettem volna magamat.
- Mit akarsz? –kérdeztem.
- Te vetted ki a táskámból az esernyőt? Meg úgy mégis mit kerestél a szobámba? Látom a dagadt lábnyomaidat!
- Nem, Nicole –válaszoltam a hisztérikus kérdésére- Te magad tetted ki még tegnap előtt a konyhaasztalra, miszerint ez már nem fér bele a táskádba. Én pedig felhoztam a szobádba, hogy ne legyen kupi. Remélem mindkét kérdésedre megkaptad a kielégítő választ. Most pedig legyél szíves kimenni és becsukni magad mögött az ajtót.
- Ne merj velem ilyen lekezelően beszélni! –sikongatta, majd kiment a szobából.
De az ajtót nem csukta be maga mögött, nehogy azt tegye, amit kértem tőle. Színtiszta logika. Igaz, szegényem nem tehet róla, hogy ilyen ostobácska lett. Csakis az apjára ütött.
Szép volt, ezt hiába tagadtam. Gyönyörű, hosszú, göndör haja csak úgy lengett körülötte, világítóan zöld szemei villogtak, bárkire ránézett, ajkait mikor mosolyra húzta, kivillantak a gyönyörű, hófehér fogai. A pasik csak úgy bomlottak utána, ő pedig ezt teljes mértékbe kihasználta. Igaz, olyan dolgokat tett meg, amikor súlyos következményeket vonzottak maguk után…
Mindegy is, a lényeg az, hogy én sosem fogok felérni hozzá. Ő gyönyörű, tökéletes, noha teljesen analfabéta a dolgok kilencven százalékához. Azt a tíz százalékot pedig a szépségápolás teszi ki. Abban igazán eltájékozódik, bármiféle térkép használata nélkül.
A bejárati ajtó újra csapódott, én pedig hallottam az öblös lépteket, amint belépnek a nappaliba. Dave egyszerűen ledobta a kabátját a kanapéra, a cipőjét szerencsére az ajtóban hagyta, majd lerázta a vizes haját. Ismertem már ezt a mozdulatsort, nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, hogy pont ezt teszi.
- Emma! Itthon vagy, Hugi? –kiabálta, én pedig egy határozott igen visszakiabálása után lefelé indultam.
Lent egyszerűen a karjaiba zárt, és egy csókot nyomott a hajamba. Imádtam őt.
- Milyen volt az előadás?
- Unalmas –borzongott meg- Látod, még a hideg is kiráz tőle!
- Na, most komolyan –vigyorogtam rá.
- Jó volt. Egy teljesen más szemmel nézhettem akkor a gyilkosokra. De már újra ugyan olyan elítélendő egy eléggé nagy részük, mint eddig.
- Miről szólt az előadás?
- Egy gyilkos gondolatáról, hogy milyen szemmel látja az egészet, előtte és utána mit gondol, milyen pszichológia folyamatok zajlanak le benne, satöbbi. Kissé elrettentő volt egy-egy része.
- Kellett neked ezt a szakot megjelölnöd –kócoltam össze a haját- Mentél volna… Nem is tudom, kapcsolatterapeutának.
- Abba mi az izgalom? –vonta fel a szemöldökét- Jobb ez nekem.
- Ja, mert így futkorászhatsz egy táblával a kezedben, hogy Rendőrségi pszichológus vagyok!, vagy mi?
- Na, okostojás, te csak hallgass –nevetett, majd a felkapott és a kanapéra dobott- Te, aki már most egy nyomorult versenyre készülsz, ami csak a tanév végén lesz?
- Meg akarom nyerni, ennyi az egész –vontam meg a vállamat- Ha te is nekiállsz cikizni, Dave, kidoblak az ablakon!
- Na, arra igazán kíváncsi lennék, Hugi! Hogy is lenne? Egyszerűen felkapná, odaszaladnál mind a hetvenöt kilómmal az ablakhoz és kidobnál rajta? Igen, teljesen valószínű!
Durcásan néztem rá, ő pedig egy óriási vigyorral a képén ölelt magához. Imádtam őt. Mindig mosolyogott, csak ritkán láttam szomorúnak. Barna, rövidre nyírt haja volt, aminek első tincsei az ég felé meredtek, kék szemei csillogtak, akárcsak az enyéim. Férfias, izmos alakját elrejtette a ruha, csintalan mosolyával pedig több lányt ejt ámulatba, mint kockás hasfalával.
Nicole csapkodása újra felhangzott, majd hallottam a dühödt sikongatását is.
- Megint rájött a hiszti- öt perc? –vonta fel a szemöldökét.
- Igen. Jelenleg az a baja, hogy nem pakoltam be az esernyőjét az akármicsodájába, emiatt pedig gondolom másfél csepp eső ráesett a hajára, ami ugye óriási katasztrófa–forgattam meg a szemeimet- Vagy megint rájött, hogy egy csúf rém vagyok, és utál a féltestvérem lenni. Nem akar velem sehol megjelenni, mert rontom a róla alkotott képet.
- Ilyeneket mondd rólad? –áldöbbenete miatt még az álla is leesett. Tudtam, hogy mindezt nagyon jól tudja- Tudod, hogy nem kell vele foglalkoznod. Okos vagy, sokra fogod vinni, őt pedig pár év múlva mindenki elfelejti. Maximum az marad meg az emlékezetükben, hogy volt egy ribi, aki szerzett nekik pár élvezetes percet.
Már a gondolatra is elvörösödtem, ő pedig hangosan kacagva csipkedte meg az arcomat.
- Úgy imádom, hogy ilyen pirulós vagy, Hugi! Olyan jókat lehet rajta derülni.
- Na, fogd be!
Újra magához ölelt, majd megragadta a copfomat. Csak a mellkasáig értem, ez is állandó ok volt az élcelődéshez. Egyszerűen imádtam őt. Ő volt az egyetlen, akire támaszkodhattam a családban. Ha ő nem lenne, nem is tudom, hogy hol lennék…
Ezzel ellentétben Nicole megkeserítette az életemet. A féltestvérem volt csak- ez eléggé bonyolult családi háttér miatt van így…
Ugyanis Anya az első házasságából megszülte Davet, majd elvált aputól, megesküdött Nicole apjával, majd mikor Nicole apukája meghalt, újra visszatalált Dave és az én apámhoz.
Dave előrántott a táskájából egy DVD lemezt, majd lelökött a kanapéra. Hozott nasit is, majd nekiálltunk filmet nézni.
- Emmaline! –hallottam a hangos kiabálást. Sóhajtottam egyet.
- Igen, Nicole? –kérdeztem vissza nyájas hangos, Dave pedig felnevetett mellettem.
- El kell jönnöd velem ma este –jelent meg a lépcső tetején.
- Hova és mégis minek? –vontam fel a szemöldökömet.
- Mert el akarok menni oda, és a mi sulink tanulóinak tartják csak a bulit. Még nem kaptam meg az igazolványomat, vagyis be sem engednek. Viszont ha te eljössz, és bemutatod a tiédet, akkor engem is beengednek. Este kilenc óra van, a buli már elkezdődött, én pedig itthon kuksolok. Szükségem van rád és a diákigazolványodra!
- Nem.
- De igen! –kiabálta- Ez parancs volt, nem pedig kérdés. Most!
- Nem.
- De igen! Ne akardd, hogy szóljak az apádnak!
- Óriási fenyegetés –szólt közbe Dave gunyoros hangon- Ha nem akar menni, nem megy. Ennyi. Nem érdemes ezen vitáznotok.
- Kijátszom a kártyát, Emma –mondta Nicole összeszűkített szemekkel. Kicsi kínai…
Sóhajtottam egyet, majd felkeltem Dave mellől és felcsattogtam a lépcsőn. A szobámban egy farmert kaptam magamra, pulcsit, majd egy sportcipőt is felrángattam a lábamra. Semmi egyébbel nem törődtem, csak magamhoz ragadtam a tárcámat, a telefonomat a zsebembe dugtam.
Lent Nicole elégedetlenül csettintett a nyelvével, én pedig feldühödtem a fintorát látva.
- Most fogd be! Az a lényeg, hogy odakísérjelek, és ennyi.
- Maradnod is kell egy kis idegi –szűrte a fogai között.
- Persze, a csillagokat le ne lopjam neked az égről? –gúnyolódtam, majd inkább kirohantam a nappaliból és becsaptam magam mögött az ajtót.
A taxi már kint várt. Megforgattam a szemeimet, és inkább beszálltam. Nicole körülbelül egy perc múlva ugyan így tett, majd már mondta is az úti célt a sofőrnek.
Túl gyorsan értünk oda a buli helyszínéül szolgáló házhoz. Túlságosan is gyorsan. A zene az utcára is erőteljesen kihallatszott, a fények kitűztek az ablakokon. Már most fájt a fejem.
Nicole kikapta a kezemből az igazolványomat, majd felmutatta a biztonsági őröknek – akik igazából az iskola végzős, nagy darab fiúi voltak, pontosan hárman-, ők pedig egy-egy határozott bólintással beengedtek minket. Hallottam, ahogy hangosan elkezdenek nevetni, majd engem firtatnak megalázó megjegyzésekkel. Könnyek szöktek a szemembe.
Bent rengeteg felsőbb éves diák tombolt, én pedig elégedetlenül nyöszörögtem. Látszott rajtuk, hogy rengeteg alkohol lefolyt már a torkukon.
Már ki is akartam fordulni az ajtón, mikor egy srác mellkasának ütköztem. Felnyögtem, majd hátrébb léptem.
- Bocsi –kiabáltam, tudtam, hogy a zene ezt is halk suttogássá nyomja el.
- Semmi baj –válaszolta, majd beletúrt a hajába. Sötét haja volt, tincsei szőke végén pedig szinte visszatükröződtek a színes fények. A tekintete homályos volt, eléggé artikulátlanul beszélt- Mész?
- Elég volt ennyi ebből a… buliból –nyökögtem, majd átveregettem magam mellette és kisiettem az ajtón.
- Na, ma… hukk… radj még! –kiabált rám, láttam rajta, hogy hangos szavai magát is meglepték- Oh, hogy kint ide nincs hangosság.
- Összekeverted a szavakat- szóltam rá- De nem vészes, ne is aggódj miatta.
- Veszélyes? Veszély hol?
- Vészes –javítottam ki- De mindegy! Nem fontos.
- Rendisek –mondta akadozva. Volt egy olyan érzésem, hogy nem ezt akarta mondani, de inkább nem szóltam neki.
Egy pillanat múlva teljesen elfehéredett, majd a hasfalához kapta a kezét.
- Nem… érzek jól magam –motyogta, majd dülöngélni kezdett, közben nagyokat csuklott.
Mellé szökkentem, és megragadtam a karját. Leültettem a lépcsőre, majd nagy levegőket vetettem vele. Csak remélni mertem, hogy nem dobja ki a taccsot. Akkor bizony belőlem is kijönne az erdei gyümölcsös energiaszelet.
- Rosszul vagyok –mondta újra hisztis hangon, majd láttam rajta, ahogy bekönnyezik a szeme.
- Nehogy elbőgd magad nekem, basszus! –szóltam rá, majd lábra állítottam- Hol laksz? Haza kísérlek…
Eléggé kalandos úton jutottunk csak el a házáig. Többször meg kellett állni, egyszer még vizelni is képes volt egy fa tövében, közben azt rikogatva, hogy ő most biz’ kutyának érzi magát. Kíméletlenül kiröhögtem.
- Na, menj be –szóltam rá, majd elengedtem a karját- Csak ügyesen.
El is indult befelé, viszont félúton a orra esett- a saját lábai keveredtek össze, és egy óriásit esett.
Felnyöszörögtem, majd mellé siettem, és felrángattam a vizes földről. Viszont mikor mindkét lába a földet érte, elcsúszott a nedves füvön. Ekkor döntöttem úgy, hogy inkább bekísérem, ki tudja, mi történne vele út közben. Talán orra esne a szőnyegben, vagy egyszerűen elaludna a lépcső közepén… Nem tudom, számomra mindkettő durva volt.
Nem figyeltem a házat belülről, csak segítettem feljutnia a szobájába. Mondogatta, hogy hol van, valamit azt is megosztotta velem, hogy mennyit kellett harcolnia érte. Képzelem…
A szobájába érve egyszerűen megrázta a fejét, majd ellépett mellőlem, és megragadta a nadrágszárát a bokájánál. Arra törekedett, hogy így egyszerűen lerángassa magáról. Emiatt egyszerűen hátraesett- az ágyára. Újra nevetni kezdtem, majd inkább segédkeztem levenni róla a csurom vizes, sáros, és ki tudja még milyen nadrágot. Két ujjal megragadtam a darabot és a sarokba hajítottam. Nem akartam többet érintkezni a gatyával.
Amire visszafordultam, a srác anyaszült meztelenül ácsorgott az ágya mellett, a Hold fénye beterítette őt. Újra elvörösödtem, csak abban tudtam reménykedni, hogy ez nem látszik.
- Akkor én most… -mutogattam az ajtó felé- Szia.
Mire hátra fordultam, a srác keze már a kulcson volt, és egy határozott mozdulattal elfordította azt, és a tenyerébe zárta.
- A foglyom vagy, Szépségem –suttogta a fülembe, majd elém került, arcán az elégedett vigyorával.
A szívem a torkomban dobogott, megriadtam.
- Ne félj –mondta megnyugtató hangon, én pedig ahogy barna szemeibe bámultam, ostoba módon még hittem is neki.
- Feküdj le. Ki kell aludnod magadat. Részeg vagy.
Ő nagyokat bólogatott, majd tiltakozott is. Nem igen tudta eldönteni, hogy erre mit is kellene reagálnia. Végül ledőlt az ágyára- maga után rántva engem is. Én pedig a mellkasára támaszkodtam, hogy le tudjak kászálódni róla. Ő pedig mintha csak segíteni akarna nekem, felemelt, majd –erre igazán nem számítottam- maga alá fordított. A mellkasa a melleimhez nyomódtak, ajkait pedig a számra szorította.
Hát, sosem így képzeltem el az első csókomat. Mindig úgy láttam magam előtt, hogy egy rózsáktól illatozó kertben fogunk ücsörögni egy hintában, lenge nyári ruhában leszek, ő pedig a tipikus szőke srác, aki egyetlen mosolyával képes feldobni az egész napomat. Hozzám hajol, és lágy, szégyenlős csókot nyom az ajkaimra.
Nos, akárhogy is nézzük, ez rosszabb és jobb is volt annál. Rosszabb, mert kicsit sem így képzeltem el, és ez egy csalódás volt számomra. Jobb, mert ez a csók egyszerre volt hideg és forró, óvón lágy és gyengén vad, sós és mentolos… Legszebb álmaimban sem képzeltem ilyennek, és ezek az ellentétek olyan pillangókat varázsoltak a gyomromba… Nem, ezek már nem is pillangók! Ezek egyszerűen óriási tűzmadarak, akik forró szárnyaikkal csapkodják a hasfalamat. Émelyítő.
Mindezt összefoglalva: Ez volt a legjobb első csók, amit még sem tudtam képzelni magamnak- ráadásul sosem volt vége.
A srác csókolt, nyögve, zihálva, a nyelvével játszva, majd az ajkaimat gyengén harapdálva. Úgy éreztem, hogy sosem tud betelni vele- ahogy én sem. Nem is volt ez lehetséges!
Csókolt és csókolt, közben kezével a felsőm alatt matatott, majd egy gyors mozdulattal áthúzta a pulcsit a kezeimen és a fejemen, majd elhajította valamerre. Lenézett rám, majd feltűnt neki a mesefigurás pólóm és elvigyorodott. De végül ezt is lerántotta rólam, és a pulcsira hajította. Zavarban voltam. Nagyon zavarban.
Fel sem fogtam, hogy minek a közepében vagyok. Egyszerűen elhagyott minden tudatom, és átadtam magam neki. Neki, az ismeretlennek, akit ma láttam először.
Percekkel később már szorosan hozzám simult, fogaival a nyakam vékony bőrét harapdálta, zihálásom pedig betöltötte a szobát.
A nadrágom sem volt már rajtam, igazából nem is tudom, hogy hogyan és mikor vette le rólam. Csak csókolt és csókolt, már minden ellenállást kiszívva belőlem.
A bugyim is a földön landolt, ez pedig kissé kijózanítóan hatott rám.
- Ne… kérlek, ne…
- Szépségem –suttogta a fülembe, majd megharapta az államat- Gyönyörű vagy.
Elolvadtam a szavaitól. Soha, senki sem mondott nekem még ilyeneket. Ámulva bámultam bele a szemeibe, ő pedig újra csókolni kezdett.
- Védekezés…
Suttogó szavai után felpattant az ágyról, majd az íróasztalához botorkált. Turkálni kezdett benne, majd egy elégedett nyögéssel jutalmazta, hogy megtalálta, amit keresett. Hallottam a papír szakadását, ezután pedig újra ott volt fölöttem, és csókjával lökött vissza az ámulat, tudatlanság tengerébe.
A meglehetősen kemény testrésze a legérzékenyebb pontomnál felébresztett az ámulatomból, majd már tiltakozni is kezdtem:
- Várj, én még…
Késő volt. Egyetlen határozott mozdulattal szakította át az érintetlenségem utolsó gátját, és a tompa, égető fájdalom teljesen eloszlatta a tudatomat fedő, nehéz ködöt. Nem tudtam elfojtani a torkomból előtörő, megkínzott, riadt sikolyt. Mindkét kezemmel hadakoztam ellene, toltam el magamtól, de ő kapaszkodott belém, és a nyakamat harapdálta.
- Hagyd abba! Ne!
- Elmúlik –suttogta- Sajnálom… nyugi, mindjárt elmúlik…
Könnyek pörögtek le az arcomon, majd éreztem, ahogy lecsókolja őket onnan. Mozdulatlanul feküdtünk, csak az ő csókjainak halk, cuppogó hangja hallatszott. Szája visszataláltak az ajkaimra, és újra csókolni kezdett.
Ezután átadtam magam az érzésnek, ahogy mozogni kezdett. Nem tudtam, hogy mi miután következett, az elmém újra elbódult, a gondolataim egyetlen lágy, nyúlékony masszába álltak össze. Csak rábíztam magamat- úgy gondoltam, hogy most már úgyis mindegy…

Öltözködni kezdtem, ő pedig már aludt. Az óra éjfélt mutatott, én pedig láttam, hogy az eső újra esni kezd odakint. Csodálatos… Ennél jobb már nem is lehetne! Az ironikus gondolatok pattogtak a fejemben, a meggondolatlanság és a megbánás labdáival együtt. Kezdtem szörnyen érezni magamat.
Azt sem tudtam, hogy mégis kicsoda ő. Még a nevével sem voltam tisztában, de neki adtam magamat. Az első csókomat, a szüzességemet, a tartásomat… Rémesen éreztem magamat.
Még egy utolsó pillantást vetettem az ágyban szundító srácra, akinek férfias arcát most nem világította meg semmi. Csak a sötét sziluettjét tudtam kivenni, és sóhajtani egyet. Kihátráltam a szobából, leosontam a lépcsőn, majd hazáig szaladtam.

Dave már aludt, mikor hazaértem, Nicole pedig még sehol sem volt. Így megengedhettem magamnak, hogy hosszú percekig folyassam a melegvizet a testemre, reménykedve abban, hogy ez lemossa a szégyent is, ami a testemre ragadt. De nem, ez a lelkemet nagyobb mértékben lepte el.
Beledőltem az ágyamba, majd már aludtam is.

Napokkal később megpillantottam a srácot az iskolában. Két gyönyörű, boldog lány ácsorgott vele. Az egyikük hosszú, szőke haját birizgálta a srác, majd a másikuk tincseiből is felkapott egyet, és összehasonlította őket. Majd mondott valamit, mire a szőke lány elégedetten felkacagott.
Ekkor nézett rám. Ő, akik a barna szemeivel szörnyű mód elvarázsolt, most újra rám nézett. Határozottan megdöbbent, majd összeszűkítette a szemeit és lekapta rólam a pillantását.
Én pedig elfordultam tőlük, becsaptam a szekrényem ajtaját és elsiettem.

Most pedig itt állok, a karjaiban tart, magához ölel. A zene kiszűrődik bentről, de én csak a halk motyogására tudok összpontosítani.
- Sajnálom. Mindent. Annyira…
- Nem azért kell bocsánatot kérned, amiért lefektettél, Robert –suttogtam- Az lenne a legkevesebb problémám. Megtörtént, megtörtént, nem lehet rajta változtani. Azért kell magadba nézned, amit utána tettél. Szeptember elején volt az a bizonyos éjszaka, te pedig ezután… összejöttél a nővéremmel, és olyan dolgokat tettél, ami miatt legszívesebben sírva aludtam volna el… Igaz, az óriási pofon kézenfekvőbb lett volna egy-két helyzetben, de nem tehettem. Annyira elegem van belőled, Robert, hogy te azt el sem tudnád képzelni!
- Meg akarok javulni.
- Nem tudod megváltoztatni a múltat –válaszoltam rá, noha a két kijelentés nem teljesen fedi egymást.
- Kérlek, adj esélyt, hogy bemutathassam, hogy milyen vagyok igazából.
- Nincs mit bemutatni, Robert. Poénból elhívtál erre a nyomorult bálra is, ami egy óriási szívás a részemről, utálok itt lenni, utálom az egész hacacárét, utálom, hogy megint kötélen rángatsz. Utállak téged is, mert egy óriási tuskó vagy.
- Te pedig gyönyörű vagy –mondta válaszul, én pedig elléptem tőle, majd dühösen szusszantottam.
- Ne hazudj nekem! Azon az estén is így hazudtál. Ezekkel tömted a fejemet, én pedig képes voltam elhinni!
- De tényleg az vagy –mondta megszeppenve- Látnod kellene magadat.
- Nem akarom látni –tiltakoztam- Nem vagyok olyan, mint Nicole, sohasem fogok felérni hozzá.
- Nem is akarom. Igazából… akkor nem is kellenél! –tiltakozta, majd elhallgatott az arckifejezésemet látván- Szerinted miért jöttem össze a nővéreddel? Jó, erre inkább ne válaszolj, de azt tegyük hozzá, hogy miattad kezdtem el vele beszélgetni. Te volt az ok, amiért szóba álltam vele, amiért közelebb kerültem hozzá. Beszélni akartam veled, látni akartalak, tisztázni akartam a dolgokat. Mert én igazából nem olyan vagyok, amilyennek megismerhettél… A képet sem én plakátoltam ki, igazából, csak… megígértem, hogy magamra vállalom.
- Elég a hazugságaidból! –kiáltottam rá- Elég volt abból, hogy ennyit hazudsz, hogy mindent el akarsz hitetni velem. Mindent fogjunk csak másra! A végén még kiderül, hogy nem is te fektettél meg, hanem… ki tudja, talán az egyik haverod. Igen, bizonyára az volt, hogy átműtette magát arra az éjszakára, neked adta ki magát, kiélte a vágyait egy szűz lányon, majd tovább is állt. Oh, vagy nem is, tudom már! Valaki hipnotizált, hogy ezt tedd! Igen, ez lesz a befutó…
- Hagyjuk most ezt! Majd nyugodtabb pillanatban azt is megbeszéljük -szólt rám kissé dühösen- Hiba volt az is, tudom. De mint mondtad, már nem lehet megváltoztatni. Szeretnék mindent megbeszélni veled, de nem most. Szeretném ha csak a jövőre koncentrálnánk, mert azt akarom, hogy te helyet kapj az enyémben. Fel tudod ezt fogni?
- Nem, teljesen hülye vagyok –gúnyolódtam. Másképp nem tudtam levezetni a bennem gyűlő feszültséges, zavartságot. Újra vörös voltam, tudtam.
Nagyot sóhajtott, láttam rajta, hogy a szájában forgatja a csípős választ…

~

Nos, ennyi lenne a mostani fejezet. Igaz, eléggé hosszúra sikeredett, de még mindig nincs vége. :) Próbáltam sietni vele, azt hiszem, ez a hét nap eléggé szép teljesítmény volt tőlem. A következő fejezetet nem ígérem, hogy ilyen hamar felkerül, de próbálkozok...
Oh, ne feledjétek, hogy a fejezet eleje szeptemberre tehető, viszont a bál, az ugrás pedig februárban van. :)
Ha valamit nem értenétek, kérlek biggyesszetek pár sort a chatbe, én pedig magyarázatot fogok adni rá... Igaz, rengeteg kérdésre kaptok választ a következő fejezetben, de tudom, az még messze van.
Jó olvasást! 

Love Angel- 70. fejezet

Love Angel- 70. fejezet
Bál, és az előzmények
(Robert)

Cullenék bőr kanapéja különlegesen kényelmes volt. Úgy éreztem magam benne, mintha én lennék a császár, akinek a legnagyobb kényelem jár. Ez részben igaz is –kuncogtam magamban. El sem tudtam képzelni, hogy a házban az ágyak, fotelek milyenek lehetnek… Már a gondolattól is kiborsództam.
A televízió szólt előttem, Jacobbal kiemelt figyelmet fordítottunk neki. Damien inkább csak a nála is okosabb okostelefonját nyomkodta. Ahogy figyeltem, az egyik közösségi oldalon lógott egy kicsit, majd az e-mailjeire válaszolgatott. Nem, nem lestem ki minden lépését! Dehogy!
Jacob a lépcső tetejére szegezte a pillantását, és hallottam, ahogy egy elégedett nyögés hagyja el az ajkait. Megforgattam a szemeimet- bizonyára Renesmee támolygott le a lépcsőn. Uh, de szívesen hoznék most egy vödör vizet, hogy ráborítsam a tökéletes kinézetére!
Idő közben Damien is bámulni kezdett felfelé, én pedig már tényleg túlzásnak éreztem, hogy mindketten ennyire bele vannak zúgva egy-egy csajba! Mert Damien is teljesen oda volt Izbelért, ez nem is volt kérdés. Maximum csak magának nem ismeri be…. Emiatt pedig mindketten szenvednek.
Végül elszakítottam a tekintetemet a tvtől, és én is oda néztem, ahová a srácok bámultak.
Szégyen szemre, de beismerem: Elakadt a lélegzetem.
Izbel és Renesmee már leszökdeltek a lépcsőn, csodáltam, hogy nem borultak le róla. Emmaline pedig még mindig felül ácsorgott, és figyelte, ahogy Jacob a karjaiba vonja szerelmét. Emma elpirult, majd egy fintor futott át az arcán. Az orrát ráncolta, majd a hajába akart túrni- a mozdulat közben megállt a keze a levegőben. Mégsem tette meg, bizonyára leesett neki, hogy a lányok rengeteget dolgozhattak a hajával. Ha szétrombolja, garantált a kivégzés –persze csak képletesen.
Gyönyörű volt. Kissé vonakodva, de ezt el kellett ismernem. Igézően kék szemei ragyogtak, pirospozsgás arcán egy kecses mosoly terült el. Vékony volt- határozottan fogyott. Más kép élt az emlékezetemben, nem gondoltam, hogy így meg tud változni. Noha ezt Renesmee is megmondta nekem, mégsem hittem el. Ezt látni kellett. Én pedig láttam- és elállt a lélegzetem.
A ruhájának nem fordítottam túl nagy figyelmet, a szemei jobban lekötöttek. Azok a gyönyörű, kék szemek, amik annyit bámultak a félhomályban…
Újabb pontot szerzett a…
Újra visszakaptam a tekintetemet a tévére, majd kimeresztettem a szemeimet.
- Ezt nem hiszem el! Nyerni fognak! –kiáltottam fel, majd elégedetlenül felpattantam- Elbukik a fogadásom!
Izbel hitetlenkedő pillantást vetett rám, Renesmee pedig meg tudott volna ölni a tekintetével. Megforgattam a szemeimet.
- Hello –köszöntem Emmara nézve, majd elé sétáltam. A kezemet nyújtottam felé, ő viszont egyszerűen kikerült, és jobb ötlet hiányában a konyhába sétált. Eléggé sértődöttnek és dacosnak tűnt.
- Asszem’ nehéz estém lesz.
- Megérdemled, hogy az legyen! –rivallt rám Nessie- Tudod te, hogy mennyit szenvedett azért, hogy megfeleljen a magas elvárásaidnak, te balfácán? El sem tudod képzelni! Erre te egy egyszerű hello-val elintézed. Inkább a nyomorult meccset bámulod, mintsem őt! Hozzám ne szólj ma este!
- Rendben –vigyorogtam rá- Nem fogok hozzád szólni, Szörnyecske… Mikortól is kell levegőnek néznem téged?
- Istenem! Ásd el magad!
Izbel halkan felnevetett rajtunk, majd kifordult Damien karjaiból. Súgott valamit a fülébe és kisietett Emmaline után.
- Társaságban nem illik ám sugdolózni, Izy! –kiáltottam utána, ő pedig kiöltötte rám a nyelvét.
Renesmee is utánuk ment. Mikor elment mellettem, erőteljesen nekem ütközött, én pedig meginogtam az állásomban. Erős a kiscsaj.
- Tényleg szörnyű vagy, Rob –mondta Damien- Gyönyörű az a csaj, nem értem, hogy miért vagy ilyen tapló.
- Tudom, hogy az –bólintottam halkan.
- Akkor meg?
- Nem tudom –vontam meg a vállamat- Jó bige.
Igazából Damien kérdésére semmilyen logikus, vagy egyáltalán értelmes válasz sem jutott eszembe. Szép lány, igen, az. Lenyűgözően gyönyörű, ráadásul sohasem tudtam volna elképzelni, hogy ennyire pozitív irányban tudja megváltoztatni a külsejét ennyire rövid idő alatt.
- Majd meglátjuk, hogy mi lesz –tettem hozzá halkabb hangon.
- Feltéve, ha hozzád szól egyáltalán. Nem csodálnám, ha egyszerűen egy nagy senki lennél a szemében, aki még egy árva szót sem érdemel. Sőt, igazából nagyon is kijárna ez neked –dörrent rám Jacob, majd közelebb lépett hozzám- Oh, és… Ha Nessiet sértegetni mered, beverem a képedet.
Az utolsó mondatot ijesztően hidegen mondta el, én pedig egy pillanatra meg is rémültem tőle. Végül elállt előlem és ő is a lányok után ment.
- Ma mindenki engem akar kinyírni?!
Damien jókedvűen elvigyorodott, majd egyszerűen vállat vont.
- Akkor most én is mondjam, hogy ha meg mered bántani Izbelt, akkor…
- Bla-bla-bla. Végig ne mondd! –szóltam rá, mire hangosan felnevetett. Én is elmosolyodtam.
- Indulni kéne –dörmögte Dam, majd a sötét anyagba burkolt ujjaival újra nyomogatni kezdte a telefonját.
- Miért van rajtad kesztyű, haver? –kérdeztem- Csak nem fázol? Vagy kirepedezett a puha kis bőröcskéd?
Gúnyolódva felnevettem, ő pedig elkomorodott, és egy szánakozó pillantást vetett felém.
- Csak remélni tudom, hogy előbb-utóbb lesz egy kis agyad a nagy üresség helyett a koponyádban. Vagy ha az nem is, legalább egy kis emberi érzéseket, mondjuk együttérzést, tiszteletet, sajnálatot magadba tudsz tuszkolni. Mert jelenleg ez a vegetatív, passzív életmód elviselhetetlen, és szerintem nem csak számunkra, hanem számodra is. Ez nem élet, amit te élsz, Robert. Egyszerűen szánalmat keltő, hogy ennyire próbálod gyerekes módon alázni a körülötted élőket, mikor csak kedved tartja. Ez nem így megy. Nem mindig van az életben az, amit te akarsz. Sőt. A legtöbb esetben még esélyed sincs, hogy megvalósítsd az álmaidat, a terveidet, a vágyaidat. Már csírájában el kell fojtani a reményt a nagyobb, szebb és jobb élethez, mert ha a vágyálmaidban élsz, akkor sosem tapasztalod meg az igazi életet… Igazából nem tudom, hogy erre miért tértem ki –motyogta- A lényeg az, hogy igazán megpróbálhatnál előbb gondolkodni, mint kinyitni azt a beverni való szádat, Robert. Mert ha így folytatod, előbb-utóbb valakik eszméletlen módon fognak elgyepálni úgy, hogy még arra sem lesz időd, hogy elmotyogj egy bocsánatot. És… igazából ha belegondolunk, ennek nagyon itt lenne az ideje, hátha összeszednéd magadat utána.
Csönd telepedett ránk, én pedig újra az ujjaira fordítottam a pillantásomat. Jobb híján ezt kérdeztem:
- Mindez egy kesztyű miatt?
Hitetlenkedve felciccent, majd beletúrt a hajába.
- Jézusom, Robert! –sziszegte- Hogy lehetsz te ennyire értelmetlen? Nem, nem a kesztyű miatt! Hanem amiatt, hogy te azt gondolod, hogy bárkivel bármit megtehetsz. Most csak vegyük példának Emmalinet, akit eléggé rendesen megaláztál. Kinevetted, kigúnyoltad, köznevetség tárgyává tetted, csak mert úgy adta kedved! Nem tudsz belegondolni abba, hogy egyes szavaid, tetteid milyen nagy kihatással lehetnek mások életére. Nem, nem rólam van szó. Engem teljesen hidegen hagy a kisstílű véleményed rólam, igazából le sem szarom, bocsánat a kifejezésért, hogy mit gondolsz rólam. Az pörög az agyadban rólam, ami akar. Nem érdekel. Rengeteg dolgot ki kellett állnom a jelenlegi helyzetemig, így megtapasztaltam, hogy mikor kell befogni, magadban fortyogni, mindent elviselni, bármit lenyelni. Rengeteg rossz dolgon mentem keresztül- olyan rémes dolgokon, amit te a legrosszabb rémálmaidban sem tudnál elképzelni, Robert. Mégis itt vagyok, mosolygok, próbálok pozitív lenni, noha az életem darabjaira hullik körülöttem- talán Izbel az, aki össze tudja tartani. Gyenge celluxszal tekergeti körbe a világom, és csak reméli, hogy újra összeforrnak a részek. Nem tudom, hogy mi lesz, nem tudom, hogy másnap reggel egyáltalán felkelek-e. De tudod mit? Most már kezdem úgy gondolni, hogy még így is jobb életem van, mint neked. Mert te csak jó minőségű, de könnyen megkapható csajokkal töltöd az éjszakákat, míg én egy jó minőségű, nehezen megkapható nővel töltöm a napjaimat is. Mérlegeld a helyzetet. Valamit fel kell áldoznod azért, hogy boldog legyél.
Ezzel a végszóval felállt és ő is kitrappolt a konyhába.
Sóhajtottam.
Igazából a mondandója egy eléggé zavaros masszába állt össze a fejemben, kellett idő, mire ki tudtam bogozni. Noha így sem értettem, hogy egyes részeket miért, és miért pont akkor mondott el, de tudtam, hogy ezen még lesz időm rágódni. Ugyanis ezek a szavak biztosan eléggé hosszú ideig fognak visszhangzani fejemben.
Hátradöntöttem a fejemet és a plafont kezdtem el bámulni.
Hol lehetnek Cullenék? –ez a teljesen jelentéktelen kérdés ötlött fel bennem. Renesmee csak úgy simán elküldte a családját, hogy el tudjanak nyugodtan készülni? Ne szívasson!
Miért vagyok ennyire elviselhetetlen mindenki szemében? –a második kérdés már egészen elmésnek tűnt, noha a választ egyáltalán nem tudtam kikövetkeztetni. Biztosan a csillagok állása, vagy az időjárás-változás, vagy a… egyszerűen én. Talán ennyire elviselhetetlen egy idióta vagyok.
Ha kiderül, aminek nem kellene, vajon mennyire esik le az álluk? –ezen jót derültem gondolatban, de inkább tovább lapoztam.
Ha kimegyek bocsánatot kérni, rám néznek egyáltalán? –a negyedik gondolatom volt a legfontosabb. Legalábbis számomra annak tűnt. Ezen nem is gondolkodtam sokat, egyszerűen felpattantam.
Legalább is próbáltam.
Ugyanis a gyors mozdulatsorom azt eredményezte, hogy a földön lévő párnán egyszerűen kicsúszott a lábam, én pedig egy igazán kecses mozdulattal lefejeltem az asztalt, majd a földön terültem el.
Hangosan nyöszörögni kezdtem, közben a homlokom tetejét dörzsölgettem. Nem vérzett! Hippijájé! Vagy mit szoktak ilyenkor mondani…
A következő pillanatban már azt láttam, hogy Izbel a jobb kezemnél, Renesmee pedig a bal kezemnél térdel. Legnagyobb meglepetésemre Emma is bekerült a látóterembe, ő egy gyors mozdulattal a fejemhez vetette le magát, és elhúzta a kezemet a sebről.
- Meghalok, igaz? –nyöszörögtem lehunyt szemekkel. Hallottam a fojtott röhögést.
- Igen. Természetesen –gúnyolódott Nessie.
- A pénzemet a húgomra hagyom, az ágyamat apám felvághatja tüzelőnek. A szobámat adják oda egy hajléktalannak, ahogy a napi étkezési adagomat is. A könyveimet minél előbb égessék el, a Ravens- kártyámat velem együtt temessék el. A kutyámat szeretném gondos, megértő, tisztelettel bánó gazdiknak átadni, a nyomorult patkányoknak az osztályban pedig üzenném, hogy várom őket a pokol bejáratában.
- Nincs is kutyád –bökte közbe Izbel, én pedig halkan felnevettem.
- Lelőtted a poént! –szóltam rá, majd megpróbálkoztam felülni- Siker! Huhú, még működnek az izmaim! Látod, Renesmee, nincs agykárosodásom.
- Tévedés. Van, csak jelenleg nem volt nagyobb bevérzés az agyadban, ami károsodást okozott volna. Sajnos –kötekedett, én pedig elégedett vigyorral öleltem magamhoz és csipkedtem meg az arcát.
- Esküszöm, kidoblak az ablakon, ha még egyszer hozzáérsz a sminkemhez!
- Esküszöm, rettegek.
Renesmee mellett elnéztem Emma-ra. Esetlenül ácsorgott tőlünk pár méterre, a karjai lógtak a teste mellett, szemeit ránk szegezte. Összetalálkozott vele a pillantásom. Először csak néztem a mélykék tengerbe, majd elmosolyodtam. Ő pedig elkapta a pillantását, és hátat fordított nekem. Csak arca halvány pirulása árulta el őt.

A bálterem fehérrel volt kidíszítve, csak pár halvány színt engedélyeztek a diákbál szervezői.
- Ez már nagyon túlzás –forgatta a szemeit Renesmee- Rendben, hogy tiszta fehérben kell jönni, de az, hogy valakivel az ezüst színű cipőt lecseréltetik!
- Nyugi, Édesem –ölelte át Jacob- Volt nálad cserecipellő, szerencsére. Ne idegeskedj ezen, kérlek, Kicsikém. Az a lényeg, hogy most itt vagyunk, együtt, és szeretlek.
Esküszöm, a hányinger fojtogatta a torkomat. Halványan megráztam a fejemet, majd kihúztam Emma előtt a székét. Leült, én pedig betoltam.
- Majd táncolhatnánk –jegyeztem meg, és leültem vele szemben.
- Majd. Talán –dörmögte válaszként.
Elnémultunk. Én csak néztem őt, ő pedig nagyobb figyelmet fordított a táncparketten dülöngélő barátaimra. Vagy barátainkra… Áh, mindegy is!
- Ne gondold, hogy jó arcot fogok vágni ehhez az egészhez –jegyezte meg erős hangon- Kicsit sem volt kedvem eljönni. Igazából tudomást sem akartam venni rólad, csak reménykedtem abban, hogy felfordulsz.
- Kedves.
- Te is az voltál –dörrent rám- Nagyon kedves voltál, mikor a képet kiplakátoltad!
- Leszedted, mielőtt bárki is láthatta volna! –tiltakoztam.
- Tudom –válaszolta- Az volt a szerencséd, hogy nem látta senki.
- Sajnálom, oké?
- Semmire sem megyek a sajnálatoddal, Robert –motyogta- Kihasználtál, és egy nyamvadék féreg módjára viselkedtél. Rohadtul azt kívánom, hogy te is megtapasztald, amit nekem át kellett élnem miattad, te tuskó!
Felpattant és egyszerűen kiszaladt a teremből. Nyeltem egy nagyot és a tenyerembe temettem az arcomat. Halkan felnyüszítettem, majd Emma után indultam.
Kint találtam meg őt, a félhomályban ácsorgott.
- Elcsesztem. Tudom, hogy így van. Megbántam, hogy az történt.
- Miért csak most? –tekerte a fejét- Miért nem tudtad akkor megbánni, nem pedig minden lehető alkalommal az orrom alá dörgölni, hogy mit tettem? Hogy mit tettünk? Hogy mire vettél rá, te…
- Igazából ez egy két oldalú dolog –tettem hozzá halkan, ő pedig gyilkos tekintettel nézett rám. Elnémultam.
- Átkozom magamat, hogy aznap este nem maradtam otthon! Átkozom magamat, hogy aznap este rád kellett néznem! Átkozom magamat, hogy ennyire naív voltam! Átkozom magamat, hogy engedtem, hogy hozzám érj! Átkozom magamat, hogy hagytam, hogy megcsókolj! Átkozom magamat azért a nyamvadt éjszakáért! Átkozom magamat! Átkozlak téged! Átkozom az egészet! Utálok így élni!
- Sajnálom, Em –motyogtam, majd közelebb léptem hozzá.
Láttam, hogy könny lepi el a szemeit. Láttam rajta, hogy közel áll a síráshoz.
- Állj meg ott! –dörrent rám, majd újra elhalkult- Utálom ezt a helyzetet. Utálom, hogy ennyire kihasználható voltam, és utálom, hogy pont te tetted velem ezt, Rob… Nem kellett volna megbíznom benned abban a pár órában…
- Nem kellett volna –értettem egyet. A szívem sajgott a mellkasomban.
- Miért pont engem kellett… megkínoznod?
- Nem tudom.
- Miért pont engem szúrtál ki aznap este? –pillantott fel rám. Láttam, ahogy az arcán egy könnycsepp csorog végig.
Ökölbe szorítottam a kezeimet, majd közelebb léptem hozzá. Nem hátrált el.
- Miért pont hozzám kellett odajönnöd?
- Nem tudom.
- Miért pont engem kellett lefektetned? Miért pont engem kellett érzelmileg kifacsarnod?
Elsírta magát, de hagyta, hogy a karjaimba vonjam. A zakómat markolászta, én pedig a hátát simogattam.
- Annyira sajnálom, Em –suttogtam- Úgy sajnálom… Ha lehetne, nem ezt tenném…
- Miért kellett ezt tenned velem utána? –nyökögte- Miért kellett nevetség tárgyává tenni? Miért kellett mindenkinek elmondanod, hogy nevessenek rajtam, ha megláttak a folyosón?
- Tessék? –pillantottam le rá- Miről beszélsz?
- Te… elmondtad a haverjaidnak, hogy…
- Nem –tiltakoztam- Senkinek! Nem dicsekedtem veled senkinek!
- De akkor…
- Nem tudom, hogy min nevettek, de nem azon, ami történt –mondtam- Ennyire szenya én sem vagyok, Emmaline! Igaz, kihasználtam a testedet, a naivságodat… Lefeküdtünk. Nem is tudtam a nevedet, azt sem tudtam, hogy ki vagy.
- Nem is akartam szexelni veled –motyogta halkan- De te… belém beszélted, hogy akarom. Leitattál, és…
- Tudom. Sajnálom –suttogtam- Annyira rossz ember vagyok, és úgy sajnálom!
- Úgy utállak –motyogta- Annyira utállak!
- Tudom. Megértem. Én is utálom magamat, de… kérlek bocsáss meg.
Nem szólt semmit, csak újra a zakómba fúrta az arcát. Szégyellte magát, én is így tettem. De mégis, miközben magamhoz öleltem, újra lepörgött előttem az a bizonyos eset… 

~Nos... szerintem nem nehéz kitalálni, hogy a következő fejezet miről fog szólni ;) Jóéjt!

Love Angel- 69. fejezet

Love Angel- 69. fejezet
Emmaline
(Izbel)

Az utolsó óra végét jelző csengőszó maga volt a megváltás. Az egész osztály egy emberként lélegzett fel, és pakolni kezdtünk. A tanár továbbra is írt a táblára, mi viszont már a táskákkal a vállunkon ácsorogtunk.
- Ha még egy sort is le kellett volna írnom…
- Én kiugrottam volna az ablakon –fejezte be Rob Nessie mondatát.
- Az tényleg nagyon veszélyes, tekintve, hogy a földszinten vagyunk –gúnyolódott Renesmee- Legközelebb valami jobbat is kitalálhatnál, Roby-édes.
- Csak a te kedvedért, Szörnyecske.
- Mi lenne, ha megnéznék délután a Szépség és a Szörnyeteget? –vigyorogtam.
- Te vele vagy? –fújtatott Nessie, majd összeszűkített szemekkel nézett rám- Ez árulás!
- Délután nem érünk rá –mondta Robert, ügyet sem vetve Nessie-re- Tudjátok, át kell változtatnotok a csajt a bálra! Csak nem hagyjátok, hogy nyilvánosan megalázzanak!
- Dehogy hagyjuk, Robikám –nevetett Nessie- Elég lesz a tudat, hogy vele vagy.
- Köszönöm, Cullen –morogta- De ne aggódj ám, nem kell neked sem egyedül jönnöd! Majd szerzek neked valakit!
- Lehet külsősöket hozni –jegyeztem meg mellékesen, noha ezt mindenki tudta.
- Igen, és én ezzel mire megyek?
- Jaj, Robert! Te most a szokásosnál is ostobább vagy –forgatta a szemeit Nessie- Jacobbal jövök, észlénykém!
- Oh… Így már értem –röhögcsélt Robert, majd beletúrt a hajába- Akkor ezek szerint meg kell küzdenem Jacobbal a bálkirályi címért… nem semmi harc lesz ez!
- Ne is álmodozz. Te nem vagy számára méltó ellenfél.
- Ő nem ellenfél számomra. Nem ér fel az én…
Míg ők tovább vitáztak, én kiszúrtam a folyosón Emma-t, és odasiettem hozzá. Épp a szekrényébe pakolt be. Charles Dickens. Legalább nem ostoba a lány.
- Szia –köszöntem- Izbel vagyok, Robert…
- Tudom –szakított félbe- Miért jöttél? Hogy még jobban megalázzatok?
- Tessék? –kérdeztem vissza. Megdöbbentem- Nem, dehogy! Szándékomban sem áll megalázni.
- Akkor mit keresel itt? –nézett fel rám.
Kék szeme volt. Szép kék szeme. Ha jobban megnéztem, a bőre is tökéletes volt, ráadásul a szája vonala különlegesen gyönyörű volt… olyan kecses.
- El akarunk vinni Renesmee-vel egy teljes átalakításra. Hiszen ma van a bál, és…
- Nem megyek –tekerte a fejét- Rosszul gondolod, ha azt hiszed, hogy elmegyek megalázni magamat. Tudom, hogy Robert nem hívott el, hanem csak egy szívatás volt. Rajtam ez jobban csattant, mint a barátodon.
- Tényleg elvisz –mondtam komoran- Nem azért vett öltönyt, virágot, meg minden egyebet, hogy te az utolsó pillanatban meghátrálj.
- Elém állt? Elhívott? Nem. Akkor mégis mit akar? Mit akartok? –szusszantott- Szánalmasabbak vagytok, mint én. Pedig ahhoz már tényleg elég sokat kell tenni.
- Kérlek. Tényleg kérlek, hogy gyere el velünk –mondtam- Ha nem akarsz, utána nem mész el a bálba, de gyere el velünk. Utána békén hagyunk, ha szeretnéd, de kérlek…
- Ne könyörögj –intett le- Mindenki minket néz.
- Kérlek.
- Jó. Csak hagyd már abba! –dörrent rám, majd becsapta a szekrénye ajtaját- Hol és mikor találkozzunk?
- Öt perc múlva a kocsimnál.
- Igen, és az mégis melyik? –vonta fel a szemöldökét.
- Meg fogod ismerni –mosolyogtam rá- Köszönöm.
- Még ne köszönj semmit –mondta, és elsietett.
Tetszett a stílusa a lánynak. Olyan határozott, tudatos, okos… Robertnek be fog jönni! Már csak a külsejével kell valamit kezdenünk…

A suli előtt várakoztam, az autómnak dőlve. Renesmee mellettem csacsogott. Emma pedig felénk tartott. Ahogy most jobban megnéztem, határozottan vékonyabbnak tűnt. Sokkal vékonyabbnak. Az arca is keskenyebb lett, az ujjai is megnyúltak… Fogyott.
Köszönt, majd beült hátra a kocsimba. Mi előre ültünk, indítottunk zenét, majd már gyújtást is adtam.
- Hol szeretnél kezdeni, Emma? –kérdeztem, majd kifaroltam a parkolóból- Fodrász, manikűr, pedikűr…
- Teljesen mindegy –válaszolta.
- Fodrász –nézett rám Nessie- Igen, mindenképp ott.
- Nem téged kérdeztelek ám, Drágám –vigyorogtam rá.
- Tudom. De mivel ő nem tudott dönteni, és én igen, ezért…
- Rendben. De ez az ő délutánja, ne feledd –kacsintottam rá- Emma, van valamilyen elképzelésed, hogy milyen frizurát szeretnél?
- Nincs.
Sóhajtottam egyet, majd többet nem néztem rá a morcos lányra, aki a karjait összefonta a mellkasa előtt és a szemöldökét ráncolta. Az alkarja is határozottan vékonyabb volt. Sokkal vékonyabb.

Leparkoltunk, majd Emma-t bevezettem a szépségszalonba. Renesmee mellettem ugrándozott, és már azt ecsetelgette, hogy milyen lakkot csináltat magának. Fehéret, fekete csipkemintával. Ilyen a ruhája is. Nincs mese, csodálatosan fog kinézni.
- Mamma mia! –nézett fel José, majd a szája elé kapta a kezét- Lestoppoltam!
- Szia, José –vigyorogtam rá, majd egy csókot nyomtam az arcára. Renesmee is így tett.
- Angyalaim, milyen rég láttalak titeket! Sosem jöttök meglátogatni a kedves, imádott, meleg barátotokat.
- Aki mellesleg az egyik legjobb fodrász a városban –kacsintottam rá, ő pedig elégedetten elpirult.
- Nem az egyik legjobb, a legjobb! –kontrázott rá Renesmee, majd felnevettünk José legyintésén.
- Túloztok, hölgyeim! Na de nézzük, hogy kit hoztatok magatokkal.
- Emmaline Light –nyújtott kezet a lány, José pedig a kézszorítás helyett egy csókot nyomott az arcára.
- Érdekes teremtés… Már tudom is, hogy mit teszek a hajával!
- Teljesen felpörgött –jegyeztem meg Renesmee-nek, aki nagyokat bólogatott.
- Reménykedjünk, hogy Emma nem fog beleszólni.
- Oh, ezért hiába imádkozol –tekertem a fejemet- Reménytelen eset. Makacs, önfejű, határozott.
- Azért bizakodjunk… Nem akarom, hogy José kitépje azt a spécin beállított meleg-haját.
Ezen felnevettem. José tényleg egy külön kategória volt. Színes, szűk ruhákban járt, de olyan jó stílusa volt, hogy néha még nekem is leesett az állam, ha megláttam. A haja szőke volt, látszott rajta, hogy José hosszú perceket tölt reggelente a tükör előtt. Ő ezt tagadja- a kis hazudós! A mozgása nagyon meleges. Már ha van ilyen kifejezés, persze. Aranyos, kisfiús mosolya van, sötétzöld szemei ragyognak. Divatszemüvege a farzsebére van akasztva, ritkán felveszi, csak azért, hogy okosabbnak látsszon benne. Nem igazán jön be ez a trükk, de ezt inkább nem kötjük az orrára. Egy világ törne össze benne.
Emma és José eltűntek a másik terembe vezető ajtó mögött. Mi Renesmee-vel lehuppantunk egymás mellé, majd hagytuk, hogy nekiessenek a körmeinknek.
- Hol veszünk ruhát? –nézett rám- Én rengeteg boltot átjártam már Alice-szel, de amit kerestem, azt sehol sem találtam meg.
- Bízd rám, Édes –kacsintottam rá.
- De csak fehér lehet, ugye tudod?
- Igen. Mindenkinek csak fehér lehet, ez a szabály az idei bálra. De ha még ezt el is felejtettem volna, akkor is ott lett volna a sok post-it cetli, a figyelmeztetők a telefonomban, valamint az óriási, ronda plakát, amit betettél a gardróbomba. Szóval nem, esélyem sincs, hogy valami más ruhát tudjak rád adni.
- De ha valami ronda akármit szeretnél rám erőltetni…
- Nem. Ilyet nem mernék megpróbálni.
Felnevettem, majd hátradöntöttem a fejemet és meditálni próbáltam.

Másfél óra múlva mi már készen voltunk Renesmee-vel. A körme olyan lett, amilyet megálmodott, oda és vissza volt tőle. Fél percenként ránézett a kézfejére, hogy gyönyörködhessen egy sort. A falra másztam már tőle.
Végül nyílt az ajtó, és Emma kilépett a fényből. Mintha csak egy filmbe csöppentem volna. A jelenet teljesen olyan volt, mintha egy hollywoodi műalkotást néznék.
A hosszú, lelapuló, egyenes haja helyett most egy állig érő, göndör, dús hajat kapott. A tincsei már nem abban a matt barna színben pompáztak, hanem pár helyen kicsit világosabban csillantak meg.
Sminkes is volt nála. Kissé emberibben nézett ki így, sokkal jobban festett. A kék szemeit extrém módon hangsúlyozták ki, ahogy az ajkait is.
- Átöltöztettem –tette hozzá José, majd elégedetten forgatta meg a lányt- Nem gondoltam volna, hogy ilyen vékony… Azok a zsákok, amiket ruháknak sem neveznék, nagyon rossz formát adtak neki. Pedig csodás alakja van!
- Fogytam szeptember óta –morogta a lány- Sokat. Rengeteget edzettem. Magasabb ugyan nem lettem tőle, de nem vagyok már egy hájas disznó, akinek a tolltartójából tampon csúszik ki.
Az utolsó mondatot határozottan nekünk küldte. Lelkiismeret-furdalásom támadt. Nagyon nagy lelkiismeret furdalásom. Mart belülről, emésztett. Rémesen éreztem magamat. Ahogy láttam, Renesmee-re is hasonlóan hatottak Emma szavai.
- Sajnáljuk –motyogtam- Tényleg. Nagyon. Ezért is hoztunk el, hogy…
- Átváltoztassatok? –vonta fel a szemöldökét- Aha, értem. Szóval nem, tilos elfogadni az embereket olyannak, amilyenek. Fontosak a külső értékek, olyannyira, hogyha az számotokra nem felel meg, jön a kötelező átváltozás. Tudjátok, én nem akarok a baráti körötökbe tartozni, elég nekem, hogy ezt a délutánt és ezt az estét veletek kell töltenem. Már most sok is!
- Tényleg sajnáljuk! –dörrent rá Renesmee- Mit nem értesz azon, hogy röstelljük, amiért ilyen szenyán viselkedtünk? Saj-nál-juk! Betűzzem is?
- Nem szükséges. Én megértettem elsőre is, hogy mennyire számítanak mások érzései –válaszolta keményen tagolva a szavakat.
Megsemmisülve ácsorogtam csak. José elkerekedett szemekkel nézte a lányt, majd halkan, magának tátogott: Vadmacska.
Végül Emma mindent megköszönt José-nak, és kisietett a szalonból. Én fizettem, majd Renesmee-vel utána iramodtunk.
A kocsinál várt ránk. A telefonját nyomkodta őrült iramban, végül egy dühös szusszantással a táskájába vágta a készüléket.
- Hova megyünk? –kérdezte, én pedig kicsipogtattam a kocsimat- Ruhákat venni.
- Jó –motyogta, majd behuppant az ülésre.

A pláza felé tartottunk, mikor a telefonom dallamos hangján rezegni kezdett.
- Felveszem! –vágta rá Nessie, majd már a füléhez is emelte a készüléket- Szia, Damien! Hogy ’s mint?
Szememet forgattam, majd felnevettem.
- Most megyünk ruhát venni. Izbel vezet –mondta Nessie a mobilomba, majd felnevetett- Tudom-tudom! Én jobb társaság vagyok, mint Izy, nem kell mondanod!... Jól van, értettem. Nem szívatom!
Ezután Nessie felém tartotta a készüléket, én pedig megráztam a fejemet.
- Két perc múlva visszahívlak, Dam.

Mikor leparkoltam, újra tárcsáztam Damient, aki másodpercek alatt felvette. Egyeztettük, hogy mikor menjek érte, valamint a ruhákat is. Nem akart tiszta fehérben jönni- valahogy meg tudom érteni… Ezen kívül még megjegyezte, hogy levette a kesztyűjét, és a kukorica-pattogtatás továbbra is megy neki. Felnevettem ezen.

A pláza parkolója dugig volt. Rengeteg iskolatársam autóját véltem felfedezni, ezt meg is jegyeztem Nessie-nek.
- Biztos nem ruhát vesznek –mosolyogta- Fodrász, manikűr, kozmetikus… Ki tudja, lehet, hogy még egy gyors plasztika is belefér!
- Kétlem –kuncogtam, majd a lift felé irányítottam mindkettőjüket. Emma néma volt, meg sem szólalt, csak az ütemes zenét dúdolgatta, ami a hangszórókból szólt.
- Hová megyünk?
- Legfelső emelet, Nessie.
A lift pont a megfelelő üzlet előtt tett ki minket. Emma felnézett, majd összeráncolta a szemöldökét.
- Mit keresünk itt? Itt nem lehet báli ruhát kapni! –morogta.
- Tudjuk. De először egy új ruhatárra ruházunk be neked –vigyorogtam, ő pedig elkerekedett szemekkel nézett rám. Túl irányítható volt ebben a döbbent állapotában, Nessie-nek egy perc sem kellett, máris ruhákat szórt Emma kezébe, és lökte be őt a próbafülkébe.
Egy órával később jó pár dugig megpakolt szatyorral léptünk ki az üzletből. Az eladók mosolyogva integettek utánunk, örülve a magas összegnek, amit otthagytunk náluk.
Kicsit pihenés gyanánt beültünk egy kávézóba, és forrócsokit kezdtünk iszogatni.
- Cipőt nem veszünk neked, ha nem bánod –mosolyogtam Emmára- Rengeteg cipőm van otthon, ami még egyszer sem volt rajtam, és valószínűleg nem is lesz… Adok neked belőlük.
- Meg persze én is. Alice úgyis mindig eltúlozza, és rengeteg dologgal tér haza, amit persze az én gardróbomba szór be, miszerint egyszer még jó lesz –forgatta meg a szemeit Nessie- Szóval a cipővásárlást megússzuk.
- Köszönöm –mondta Emma, majd a délután folyamán először elmosolyodott.
Nessie-vel egymásra néztünk, majd elvigyorodtunk. Ez haladás! Nagyon nagy előrelépés!
- Így sem tudom, hogy ezt miből fogom nektek visszafizetni –motyogta végül a lány- Van félretett pénzem, meg a bankban is van, de még az sem fedezi a ma elköltött összeget.
- Nem kell kifizetni –szóltam rá gyorsan- Ez ajándék. Az új életedhez. Nem azért szenvedtél ennyit a fogyókúrával, hogy veszni hagyd az eredményt. Olyan cuccokban kell járnod, amik látták a pasik a nyálukat törölgetik a folyosón.
- De én nem vágyok erre…
- Dehogynem. Minden nő erre vágyik a szíve mélyén –mosolyogta Nessie- Hidd csak el. Belekóstolsz ebbe az életbe, és teljesen más lesz. Jut eszembe, a fogszabályzódat mikor veszik le?
- Levehető –motyogta- Le tudom venni, ha szeretném. A fogaimnak már semmi baja sincs, ez már csak egy ilyen… utó készülék-szerűség. Múlt hétig kellett ezt hordanom.
- Akkor miért van még fent? –kérdeztem. Eléggé meg voltam döbbenve.
- Nem tudom –vonta meg a vállát- Eléggé hozzá vagyok szokva.
- Estére levesszük –jegyezte meg Nessie- Tökéletes leszel, meglásd!
- A semmiből nem lehet valamit csinálni –tekerte a fejét- Ne is törekedjetek rá. Ti tökéletesek vagytok, nincs semmi gondotok.
- Azt te csak hiszed –motyogta Renesmee, én pedig elkomorodtam.
- Na, mi lehet az a világra szóló probléma? –gúnyolódott Emma.
- A barátom a világ másik végén él. Egy hónapban, ha egyszer tudunk találkozni, a szüleim viszont ezt is tiltják. Ezen kívül egy különleges bőrbetegségben szenvedek, nem tudok megmaradni a sugárzó napfény alatt… És ez még csak a kezdet.
- Az első nagy, életre szóló szerelmi kapcsolatom úgy ért véget, hogy a barátomat megölték. A második barátom pusztán megcsalt. A mostani srác, akiért pedig bármit megtennék, egyszerűen nem tudja viszonozni az érzéseimet. Nem tud hozzámérni, nem tud megcsókolni… Ráadásul rengeteg olyan dolog nyomja a vállamat, amibe lassacskán beleszakadok…
- Ne gondold, hogy a mi életünk fenékig tejfel –mondta Nessie, hangjából tisztán kicsengett a keserűség- Csak jól próbáljuk érezni magunkat. Megpróbálkozunk azzal, hogy a problémáinkat kis időkre a háttérbe szorítsuk, és csak a pillanatnak éljünk.
- Neked is ezzel kellene próbálkoznod –suttogtam- Talán sikerülne is.
Elnémultunk. Én kértem a számlát, majd inkább mentünk a következő boltba.

Rose nagy mosollyal fogadott, és meleg ölelésébe vont. Az idősödő nő tökéletesen ismert már, tudta, hogy mire vágyom. Hosszas mesélés után pedig már Nessie és Emma elképzelését is tudta. Elsietett.
- Esküvői ruha szalon? –vonta fel a szemöldökét Emmaline, majd lehuppant a fehér bőrkanapéra.
- Tökéletes ruha kell, nem? –kérdeztem- Azt itt megtaláljuk. Senki sem fog olyan gyönyörű ruhákban menni, mint mi.
A tökéletes ruhákat tényleg megtaláltuk. Rose hosszas keresgélés után kihozta számunkra azokat a ruhászsákokat, amik mögött a gyönyörűségek rejlettek. Szinte futottunk a próbafülkék felé.
Renesmee egy hófehér ruhát választott, aminek mell alatti részén, és a ruha felső szegélyén egy-egy sor gyöngy futott végig. A ruha alja enyhén terebélyesedett, de nem keltette azt a tömött hatást. Tökéletesen állt rajta.
Emma egy tört fehér, testre simuló, földig érő költeményt választott, amit egy apró, virágmintás fátyol lengett körbe.
Én pedig egy olyan fehér, mellkas részen szűk, derék alatt pedig nagy esésű, enyhén terebélyes ruhát választottam, aminek mell részét világos rózsaszín csipke fedte, és ez a minta egy sárban lefutott egészen a derékrészig.

Rengeteg zsákmánnyal- Renesmee hívta így a megvett ruhákat- tömtük meg a kocsimat. Eldöntöttük, hogy Renesmee-hez megyünk készülődni, viszont előtte beugrunk hozzám pár dolgot összeszedni. Míg mi Nessie-vel a szobámban kutattunk, addig Emma a kocsiban várt ránk.
- Szerintem kezd megtörni –jegyeztem meg.
- Micsoda? –kérdezett vissza- Ja, Emma? Igen, szerintem sem reménytelen eset. Csak talán… csökönyös, meg ilyesmik. Tényleg megsérthettük… Mármint Rob és én. Tudom, hogy te nem voltál benne.
Rámosolyogtam, majd diadalittasan mutattam fel a dobozt.
- Tudtam én, hogy itt van valahol –vigyorogtam, majd felcsaptam a tetejét- Rengeteg hajba való dísz. Emma mesésen fog festeni.
- Meg te is –tette hozzá, én pedig a szemeimet forgattam.
- Akkor magadat sem felejtsd ki, ha már ennyire belemegyünk a részletekbe –kuncogtam- Cipő megvan?
- Mind a harminc pár –nevette, és a dobozokra mutatott- Hurcolkodjunk le… Ahogy elnézem, két körben sem fogjuk levinni ezt a sok cuccot.
- Emma kapja –vontam meg a vállamat- Nekem már úgysem kell.
- Tudom –vigyorogta- Fogadok, hogy Alice is egy tömérdek ruhát, cipőt és kiegészítőt sóz rá.
- Szegény lány… Hova fogja őket pakolni? –nevettem, majd felkaptam pár dobozt- Na, essünk neki, mert nem végzünk estig sem.
- Igazad lehet…

Renesmee fürdőszobájában álltunk neki készülődni. A ruháink az ágyára voltak terítve, és csak reménykedni tudtunk abban, hogy nem gyűrnek meg.
Csengetés rázta fel a házat, Renesmee pedig ijedten pattant az ablakhoz.
- Megjöttek! –visongatta- És még nem vagyok kész!
- Menj már Jake-hez! Kit érdekel, hogy nem vagy kész?! –vigyorogtam, majd tovább festettem Emma szemhéját. A haja már kész volt, Nessie azzal hamarabb végzett, mint én a sminkeléssel.
Közben hallottam, ahogy Renesmee lecsattog a lépcsőn, majd Jacob nyakába veti magát, aki hosszú csókokkal halmozta el a szerelmét. Elmosolyodtam erre.
Kopogtak az ajtón, majd be is nyitottak azon. Damien hosszú lépteivel jött be a szobába, arcán terebélyes mosollyal. Látványára én is felvidultam, majd hozzá léptem és elégedetten magamhoz öleltem. Kesztyűs kezét a hátamra simította, és megcirógatta a lapockámat.
- Rég láttalak, bébi –mormogta a fülembe, majd egy csókot nyomott a hajamra.
- Tegnap előtt voltam nálad –tekertem a fejemet.
- Rég volt –kuncogott fel, majd kipörgetett a karjaiból- Szia. Damien vagyok.
- Emma –válaszolta a lány, és rámosolygott Damre.
Kicsit röhejesen festett a félig kifestett szemeivel, a hatalmas köntösbe burkolózva.
- Na hagylak titeket, hadd készülődjetek tovább –mondta Damien, majd újra magához ölelt- Remélem felkészültél arra, hogy jól megtáncoltassalak este. Úgy ki fogsz fáradni, hogy majd csak beleesel az ágyba.
- Na, majd meglátjuk, hogy ki lesz fáradtabb, Mr. Tökéletes –nevettem- Igen, veheted kihívásnak.
Felvonta a szemöldökét, és egy csókot nyomott az arcomra.
- Felküldöm Nessie-t, nekünk Jacobbal még úgyis dolgunk van.
- Ugye fehér ruhát hoztál estére?
- Nem, hupililát, bébi –forgatta a szemeit, én pedig elégedetlenül csettintettem egyet a nyelvemmel.

Renesmee percekkel később tért csak vissza, és azonnal nekiállt a hajamat göndöríteni a forró sütővassal.
- Ne égesd le a tincseimet, kérlek! –szóltam rá- Rendben, hogy itt van Jacob és róla ábrándozol, de nekem még szükségem van a hajamra!
- Bocs –kacarászta.
- Szörnyű –dünnyögtem, Emma pedig elvigyorodott- Épp a szádat húzom ki, erre te belerondítasz a munkámba egy mosollyal! El sem hiszem!
- Bocsi –kuncogta, majd próbált faarcot vágni. Nem teljesen sikerült neki- Köszönök mindent, Lányok. Azt hiszem… kezdelek megkedvelni titeket.
Furcsa mosoly jelent meg az arcunkon, hirtelen nem értettük, hogy Emma hogy tört meg ilyen hamar, szinte a semmitől. Én azt gondoltam, hogy sokkal tovább kell puhítgatnunk, segítenünk neki, és mellette állnunk, hogy ne utáljon minket.
Végül csak pusztán egy nagy, csoportos ölelésben jutalmaztuk a kis kilencedikest, majd folytattuk a készülődést.

A következő fejezetet próbálom előbb hozni, sajnálom a késést! :)
Oh, és Emmaline képe kikerült oldalra :)
Puszi