:)

Sziasztok!
Úgy tűnik, hogy nem lesz időm megírni a novellát, amit talán már említettem, mert teljes erőbedobással írni kezdtem a fejezetet :)
De szerintem a feji mindenkit kárpótolni fog ;D Annyit elárulok, hogy óriási meglepetés lesz benne =)
Puszii mindenkinek :)

Sziasztok!

Sziasztok!
Először is, köszöntöm az új olvasóimat :)
Elgondolkodtam a szavazással kapcsolatban. Mivel úgy látom, hogy nagy versengés van Bridget emberi családja és Gil/Caius között, úgy döntöttem, hogy mindenki kedvére teszek =)
Találjátok csak ki, hogy mivel :D
Igen, akik úgy voksoltak, hogy mind a kettőt megírom, azok nyertek ;D :D Remélem örültök neki :D
Holnap... lehetséges, hogy teszek fel egy novellát. Igaz, nem sok esélyt látok rá, de megtörténhet. Meg szerettem volna írni még holnap, de mivel a szülinapi-partim lesz, nem igazán lesz időm rá, de majd meglátjuk ;) =)
Pusziii

Más élet- II. 48. fejezet -2/2

Sziasztok!
El sem fogjátok hinni, hogy mi történt. Már rég feltettem volna a fejezetet, csak épp a blogspot nem engedett fel. Mintha csak fel sem lennék regisztrálva, vagy töröltek volna a rendszerből. Egész nap ezen idegeskedtem, de most legalább megjavult, és fel tudom tenni nektek :)
Jobb oldalt, legfelül találtok egy szavazást. Kérek mindenkit, hogy szavazzon. =)
Jó olvasást!

Timothy

-----
II.89.fejezet- Vagyis II.48.fejezet 2/2
(Timothy)

- A haja. Az a hosszú, selymes haja. És a szeme. Annyira szép, kék szeme van. És amikor belenézek…
- Oké, oké. Elég lesz. –szólt rám Lisa.
- De miért? –kérdeztem sértődötten.
Összefontam a mellkasom előtt a karjaimat, és felhúztam a szemöldököm.
- Mert már idegesítő. –nyavajgott –Nagyon idegesítő. Amióta kiléptünk a boltból, csak ezt magyarázod. Milyen szép, milyen illedelmes és okos. Nem is ismered, a francba!
- Keserű a szőlő, Lisa?
- Nem. Boldog vagyok Petric mellett, de ezt tökéletesen tudod. De már elegem van belőled.
- Te pont ugyan ilyen voltál, amikor megtudtad, hogy Petric beléd vésődött. Mégsem piszkáltalak, csak meghallgattalak. Szerencsés vagy, mert van melletted valaki, ráadásul egész életedben melletted volt. Én csak most találtam meg a másik felemet, miért ne örülhetnék?
- Nem ezt mondtam. –emelte fel a hangját.
- Akkor meg? Mi a bajod velem? Megértettem, hogy ne meséljek neked semmiről. Oké. Ezután semmibe sem foglak beavatni. De ezen kívül? Mi a szentséges bajod van velem?
- Semmi. –jelentette ki.
- Na, ne mond. –mondtam bunkón.
Nem érdekelt. Bunkó hangnemet használok vele? És? Soha az életben nem bántottam, egyszer sem. Nem tettem rá olyan megjegyzést, ami vérig sértette volna, vagy a lelkébe vájna. Sosem. Erre ő most mit csinál?
A fejemet rázva álltam fel, és magam mögött hagytam a kanapén heverő testvéremet. A konyhába sétáltam, és kaját melegítettem magamnak. Valami… sült hús van, krumplival. Nem, mintha válogatós lennék, vagy ilyesmi, csak nem minden gurul le a torkomon.
Mondjuk… pacal. Hiába van húsból, nem tudnám megenni. A marha csíkokra vágott gyomra. Fúj. Már attól is elborzadok, hacsak rá gondolok. Persze ilyenkor jönne apa, és a dühös hangja, miszerint: Örülj, hogy van mit enned! Szegény Afrikában élő gyerekek még krumplit sem igazán láttak. Te meg itt válogatsz!
És ilyenkor szokta végigmondani a hosszadalmas monológját. Már kívülről fújom a szövegét. És tudom, hogy milyen sorsúak azok az emberek. De ha nem szeretem ezt az ételt, akkor nem szeretem, és pont.
Bridget és Emmett párosára terelődött a gondolatom. A szállodai szobájukban vannak. Elvileg csak ledobálják a táskájukat, és jönnek is. De kár, hogy annak már fél órája. Pár csomag letétele nehezen igényelne körülbelül öt percnél többet. De annak az öt percnek már hatszorosa ment el. Valahogy ki tudom találni, hogy mit csinálnak, mert az biztos, hogy nem a ruhákat pakolásszák.

Sóhajtva vettem ki a mikró hullámú sütőből a megmelegített ételt, és az asztalhoz telepedtem. Megragadtam a napilapok egyikét, és vad olvasgatásba kezdtem, miközben egy falatot a számhoz emeltem. Gyorsan bekaptam a gőzölgő ételt, viszont azon nyomban ki is köphettem volna. Gyorsan, szinte rágás nélkül nyeltem le, és a csaphoz szaladva hideg vizet engedtem a számba.
- Ez kurva meleg. –sipítottam.
- Na de Kisfiam! –szólt rám a konyhába belépő személy. Barna, hosszú haja fátyolként lebbent utána.
- Bocs, Anya, de ez az igazság.
Most már pohárból, lassú kortyokban ittam a hidegvizet.
- Akkor sem kellene így beszélned.
- Kimutatták, hogy ha káromkodunk, illetve csúnyán beszélünk, akkor enyhül a fájdalmunk. És én minden tekintetben szétégettem a nyelvemet, valamit a számat. Ami egy kicsit sem jó érzés. Tehát, ha elmondok még pár illetlen mondatot, akkor semmi bajom sem lesz, és az egész világ a csodájára fog járni, hogy meggyógyítottam saját magamat. –vigyorogtam rá.
- Meg vagy hibbanva ma, Édes fiam. –sóhajtott fel jókedvűen, és egy gyenge tockossal jutalmazott.
Mintha fájna, megdörzsöltem a tarkómat, és álfájdalmasan elhúztam a számat.
- Ezt most miért kaptam? –néztem rá szomorú szemekkel.
Alig tudtam visszafojtani pimasz mosolyomat, de a szám sarkára így is kiült egy részlet belőle.
- Miért ne nevelhetném meg a saját fiamat? –húzta fel a szemöldökét.
- Én is szeretlek, Anya. –bújt elő a mosolyom, és magamhoz öleltem.
Mint mindig, belebújt az ölelésembe. A vállgödrömbe hajtotta a fejét, és elmosolyodott. Ilyenkor tudom, hogy az jár a fejében, hogy mennyire megnőttem. Nos igen… Tizenöt éves vagyok, és közel kettő méter magas, izmos, kigyúrt csávó. Legalább húsznak kinézek.
Anyu több, mint egy fejjel alacsonyabb nálam, és ha akarnám, egy ujjammal fel tudnám emelni.
- Visszaülök kajálni. –mondtam, és kipörgettem a karjaimból.
- Nem kell a nagy tánctudásoddal menőznöd. –vigyorgott Bridget az ajtófélfának dőlve, miközben Emmett átkarolta a derekát.
- Csak nem tudsz valamit, amit nem én mondtam el? –húztam fel a szemöldökömet.
- Én? Dehogy. –kacagott fel –Nekem senki sem mondott semmit. Látszott a mozdulatodon.
- Hát igen… A tánctudását nem tőlem örökölte. –vigyorodott el Prue –Hála az égnek.
- Én nagy táncos voltam. –mosolyodott el.
Ellökte magát a faltól, és Emmett kezét megragadva az asztalhoz lépdelt, majd leültette a vőlegényét az egyik székre, ő pedig az ölében helyezkedett el.
Emmett jólesően fúrta bele az arcát a nyakába, majd egy csókot nyomott a vállgödrébe, és átkulcsolta az imádott menyasszonya derekát.
- Egyél, teljesen ki fog hűlni. –utasított Bridget, és az egyik kezembe a villát a másikba pedig a kést –És ha lehet, kulturáltan egyél.
- Úgy eszek. –mondtam morcosan –De ez még meleg.
- Higgy nekünk. –vigyorgott rám Emmett –Semmi gőz sem száll fel abból az izéből, amit ti kajának neveztek, úgyhogy lapátold csak befelé.
Elnevettem magam. Eleget tettem a kérésüknek, és nekiálltam magamba tömni a nagy tányér ételt. Persze egy-egy falat között röhögve vizsgálgattam Emmett arcát, ahogy fintorogva figyel.
- Finom ám. Esetleg megkóstolod? –nyújtottam felé a villámon lévő falatot.
- Nincs az az Isten! –tiltakozott azonnal.
Bridget és én egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés. Emmett is elmosolyodott, de a halvány fintor még mindig az arcán ült.
A farkas falka pár tagja megállt a ház előtt, egyikük visszaváltozott emberi alakjába, és szólongatni kezdte a Cullen srácot.
Em játszi könnyedséggel állt fel, még mindig a karjaiban tartva Kedvesét.
- Engem keresnek. Hagyd csak. –mosolygott rá, és egy csókot nyomott az ajkaira, majd óvatosan visszatette a székre Bridzs-et.
Úgy vigyázott rá, mintha csak porcelánból lenne. Akaratlanul is Emmett helyébe képzeltem magam, csak Bridget helyett Caroline-t tartottam a karjaimban.
Jó érzés töltött el, és a mosoly kiült az arcomra. Bevésődés. Isteni érzés.
- Oké, de siess vissza.
Bridget az ablakból egy darabig még figyelte, ahogy Szerelme a farkasok oldalán eltűnik az erdőben.
- Mi történhetett…
Halkan morfondírozott.
- Nem tudom. –mosolyogtam rá.
- Belenézhettem volna a fejükbe… De ki tudja. Ha baj lenne, akkor nekem is szóltak volna. –mosolyodott el.
- Lehet, hogy… –gondolkodtam –Nem. Tippem sincs, bocsi.
Elvigyorodott, és egy apró kuncogás is elhagyta az ajkait.
- Ledolgozzuk azt a több kilót, amit ezzel az étkezéssel magadba tunkoltál? –vigyorgott felhúzott szemöldökkel.
- Na, de Bridget. Elmegyek pár percre, erre te rástartolsz az unokaöcsédre? –tekerte a fejét Emmett, és Bridget nyakába csókolt.
- Táncra gondoltam. –mondta morcosan –Tudod, hogy nem tudnálak megcsalni.
- Hát persze. –mosolygott –De olyan jó ilyenekkel piszkálni.
- Ezt még meg fogja bánni, Mr. Cullen. –hadarta vészjósló hangon.
- Igen, Mis. Hale?
Emmett felhúzta a szemöldökét, és vigyorogva várta, hogy mi fog kisülni ebből. De gondolom azt már leszűrte, hogy jó kis éjszakának fog elé nézni.
Én a háttérben meghúzódva, csendben figyeltem az eszmecseréjüket, és magamban jót derültem rajta.
- Igen. Csak várd ki a végét. –mondta, és felpattant.
Legnagyobb meglepetésemre elvette előlem az üres tányért, a mosogatóba tette. Megragadta a kezemet, és a nappaliba húzott.
- Vegyél fel valami cuccot, amiben tudsz táncolni. Én is kérek valamit… –kezdett bele.
Anya mögé lépett, megragadta a karját, és az emelet felé húzta.
- Thim, öt kerek perced van. –mosolygott anya.
~
Négy és fél perc múlva a nappali közepén álltunk. Apa és Petric arrébb tette a kanapét és a fotelokat, így nagy, nyílt terünk lett.
Bridget a előhalászta a táskájából a Iphone 4-ét, rácsatlakoztatta a hifinkre, és latinos zene csendült fel.
Elém állt, és várakozón alapállásba állt. Egy rózsaszín, könnyű, nagy esésű ruha volt rajta. Nyakba kötős felső rész alatt egy vastagabb, talán kicsit sötétebb szalag húzódott. Loknis haját lazán feltűzte, csak pár tincs maradt ki elöl. Egy tűsarkú, ezüstös színű szandálba bújtatta lábait, amivel most a padlót kocogtatta.
Közelebb léptem hozzá, és egyik kezemet a derekára csúsztattam, másikkal pedig megfogtam felemelt kezét.
„Ne ijedj meg, ez én vagyok. Ez egy képességem. Szeretném, ha húznánk egy kicsit Emmett agyát. Egy jó kis latinos szám. Benne vagy?”
Furcsa volt, ahogy hallottam Bridget hangját a fejemben. Mire felfogtam a szavai értelmét, elvigyorodtam, és egy határozott bólintást produkáltam, majd a hifihez léptem, és felhangosítottam a zenét.
Visszaszökkentem az ideiglenes táncpartnerem mellé, és felcsendült a rumba táncok lassú dallama.
- Szerelem tánca? –kaptam a karjaimba.
- Ez volt a lista elején. –mosolyodott el, és fejét a mellkasomhoz döntötte.
A tánctér közepén letettem, és mintha csak a madarak kezdenének szárnyalni, kezdtünk mi is felemelkedni, vagyis kiegyenesedni. Kézen fogva, lassú lépésekkel indultunk meg előre, majd szembe fordult velem, majd összesimulva, csípőkörzéssel lépkedtünk. Majd hátrább léptem, és úgy mozogtunk. Előrelépésnél kifordult a karjaimból, majd a következő lépéseknél visszapörgött. Oldalra léptünk, forgott. Az utolsó rumbás elem az volt, hogy elém szökken, egyik lábát átfonja a csípőmön, a másikat pedig kinyújtja, és a magasba emeli, majd elhalkult a zene. Taps törte meg a csendet, de mi nem figyeltünk rájuk, mivel felcsendült a következő szám. Latin táncnak nézünk elébe. Mi először lágyan, összesimulva mozogtunk. Mit tudok tenni? Ezt diktálja a koreográfia. Lassú keresztlépéseket tettünk, hátradöntöttem és végigsimítottam a mellkasától egészen a feltartott lába végéig. Emmett csak morgott, mikor ilyenek következtek. Begyorsított a zene, és a kedvenc részem következett. Ütemesen és gyorsan táncoltunk a latinos zenére. Megforgattam a vigyorgó lányt, majd visszapörgött a karjaim közé, és felugrott, lábaival átkulcsolta a derekamat, és hátradőlt. Imádom ezt a koreográfiát. Megcsináltam a lépéseimet, majd visszatettem Bridget-et a földre, akinek gyors lépéseit szinte követni sem tudtam. Utolsó lépésként felkaptam, és karjaival a nyakamat karolta át, az egyik lábát szorosan behajította, a másikat pedig kecsesen kinyújtotta. A latinos zene halkulni kezdett, mire egymás szemeibe nézve, homlokunkat összetámasztva elvigyorodtunk. A többiek tapsolni kezdtek, de mi csak próbáltuk visszafojtani a röhögésünket. Viszont Emmett műköhögése és fojtott morgása meghozta a hatását. Egyszerre robbant ki belőlünk a testünket rázó nevetés. Bridget elengedte a nyakamat, én pedig próbáltam óvatosan letenni a földre, de nem sikerült. Kicsúszott a kezeim közül, a földre esett, én pedig utána csúsztam. A földön elterülve nevettünk tovább, és szinte abbahagyni sem tudtuk. Nem értettem, hogy mi hozta meg a jókedvünket, pontosabban mi emelte ilyen magas szintre, de ez valami hihetetlen.
- Ügyes vagy. –tartotta fel a kezét Bridget, én pedig belecsaptam.
- Te sem vagy semmi. –vigyorogtam rá.
- Hihetetlenek vagytok. –hallottam a gyenge hangot, mire szívem nagyokat dobbant.
- Én engedtem be! –szólt azonnal Petric –Mielőtt még valami gond lenne. Amikor nekiálltatok táncolni, fel sem tűnt, hogy csengettek.
- A zene elnyomja a hangokat. –magyarázta Bridget, és elvigyorodott –Oké, ez kicsit… hazugság volt a részemről.
Még mindig Caroline szemeibe néztem, mire aprót ráztam a fejemen, és felpattantam a padlóról, majd Bridget-et is felsegítettem. Nem mintha szüksége lett volna a kezemre, hogy felálljon, de azért mégis így illik. Miután mind a ketten két lábon álltunk a parkettán, hirtelen magához húzott, és szorosan megölelt.
- Vegyél fel egy farmert. A fekete inged maradjon, sportcipőt még rángass magadra. Aztán irány, vidd el a csajszit sétálni, ha már itt van.
- Köszönöm. –rámosolyogtam, és egy puszit nyomtam az arcára, majd a többiek felé fordultam –Felmegyek, átöltözök. Legalább is ezt a feszülős izét lerángatom magamról.
Egy mosolyt küldtem a többiek felé, majd indultam is a lépcső felé, aztán felmentem rajta. Még hallottam Emmett szavait: Ezt még megbosszulom, Mis. Hale. Ilyen gyorsan talán még sosem öltöztem át. Lerángattam a táncos nadrágomat, majd felvettem egy koptatott farmert, a lábamra húztam az új Nike sportcipőmet, a fekete ingemet lecseréltem egy fekete izomtrikóra, felkaptam egy fehér cipzáros, kapucnis pulcsit, a zsebembe nyomtam a telefonomat, befújtam magam spray-el, majd lerohantam a lépcsőn.
- Hatvanhárom másodperc. Rekord. –mondta mogorván Lisa.
- Röhög a vakbelem. –szóltam vissza fintorogva.
Caroline mellé léptem, és mélyen a szemébe néztem, mire elpirult.
- Én csak… a pénztárcádat hoztam el. –nyomta a kezembe a bőr tárcát –Ott hagytad a pultnál. Öhm… nem turkáltam benne, meg ilyenek, csak a lakcímedet néztem meg. Izé, bocsi.
- Otthagytam volna? Nem emlékszek rá. –gondolkodtam, majd elmosolyodtam –De mindegy is. Köszönöm, hogy visszahoztad.
- Semmiség.
Halvány mosoly ült az arcára, és az ajtóhoz fordult.
- Megyek is, bocsánat a zavarásért.

- Várj. –kaptam el a karját –kikísérlek.
- Oké. –bólintott.
Kinyitottam az ajtót, majd be is csuktam azt magunk után.
- Mivel jöttél?
- Öhm… –makogta –Taxival.
- Hazaviszlek… –jelentettem ki.
- Nem. –fogta meg a karomat, mire bizsergés futott végig a testemen. Elpirult, és hirtelen elengedte a kezemet –Izé, nem kell. Sétálok.
- Elkísérhetlek? –néztem rá könyörgőn.
- Igen… –motyogta, majd elindult.
Hosszú percekig csak csendben lépdeltünk egymás mellett. Egy hideg fuvallat siklott el közöttünk, mire fázósan húzta össze magán a pulcsiját.
- Fázol? –kérdeztem tőle.
- Aha. –bólintott, és csillogó szemeit az enyémbe fúrta.
Ajkai remegtek, hallottam, ahogy fogai összekoccannak.
Hirtelen ötlettől vezérelve levettem a pulcsimat, és ráterítettem.
- Ne! Meg fogsz fázni. –tiltakozott pirulva.
- Rajtad meg egy hajszálvékony kardigán van. Úgy hogy szépen bújj bele ebbe.
Nem tiltakozott többet, kezeit a pulcsim ujjaiba bújtatta, én pedig összehúztam rajta a cipzárt.
- Köszönöm. –mosolygott rám melegen, és tovább indult, én pedig boldogan követtem.
- Jól táncoltál. És a barátnőd is… profi volt. –mondta paradicsomra vörösödve.
Először le sem esett, amit mondott, aztán elnevettem magam. Hangosan kacagtam, ő pedig ha lehet- még jobban elvörösödött.
- Ő a nagynéném. –magyaráztam, mikor átkaroltam –A jegyese Emmett. Aki a boltban is ott volt. Magas, nagyobb darab, olyan… izmos pasas. Rövid, barna haj.
- Igen, igen. Tudom ki. Mikor házasodnak?
- Nyáron. Augusztus másodika.
- Az mindjárt itt van. –mosolyodott el.
- Igen. –néztem a távolba.
- Itt is vagyunk. –állt meg.
Egy egyszerű, emeletes házikó előtt álltunk meg. Kívülről lakkozott fa borította, az ablakokon csipkefüggöny lógott alá, otthonosan festett.
- Milyen gyorsan ideértünk… –mondtam szomorúan.
- Igen. –mosolyodott el, majd elvörösödött –Azt akartam kérdezni, hogy…izé…
- Mit szeretnél megtudni?
- A mozi áll még? –bökte ki.
Boldogan elmosolyodtam, és magamhoz húztam egy ölelésre.
- Hogyne állna. –csókoltam bele a hajába. Ez az illat…
- Akkor rendben. –bólintott –Be kellene mennem…
- Menj csak. –engedtem el.
- Köszönöm, hogy hazakísértél. –mosolygott, és egy puszit nyomott az arcomra, majd bement a házba.
Nem akartam felhívni arra a figyelmét, hogy a pulcsim nála maradt…

                                                        ***---***


(Bridget)

- Hát akkor… mi megyünk is. –mosolyogtam rájuk.
Haza kellett mennünk, itt volt az ideje. A csomagok már a kocsiban voltak, mindent elrendeztünk, csak visszajöttünk elköszönni.
Mindenkitől elköszöntem, utoljára Thim maradt.
- Vigyázz a lányra, és ajánlom, hogy ne cseszd el a randid. –mondtam figyelmeztetően.
- Nem fogom, nyugi. –vigyorodott el.
- És hívd meg az esküvőre.
- De Bridget. Ez… –makogta.
- Csak mond, hogy köszönöm, és kész. –mosolyogtam rá.
- Köszönöm. –ölelt meg.
Miután még egyszer mindenkit megöleltem, és váltottam pár szót Petric-el is, beültünk a kocsiba, és elhajtottunk, egyenesen a reptérre, ahol aztán felszálltunk a gépre, ami egyenesen haza vitt minket.
~
A reptér parkolójában már várt ránk az autóm. Elmosolyodtam, és elmormoltam egy köszönömöt, akárki is hozta ide. Emmett-el az autóutat is végig beszélgettük, akárcsak a repülőn eltöltött perceket. Leparkoltunk a ház előtt, ahol már a többiek vártak, mosollyal az arcukon…

Bridget táncos ruhája

Más élet- II. 48. fejezet -1/2

Sziasztok!
Rettentően sajnálom, hogy ilyen későn hoztam. Vagy korán? Hajnali kettő van. Egész nap alig fértem a géphez, annyi dolgom volt, és egyikre sem számítottam.
Úgy döntöttem, hogy ezt a fejezetet két részletben teszem fel. A második felét még ma este megkapjátok, vagy szerdán hajnalban. Ki tudja ;D
Puszii

89.fejezet- Vagyis II. 48. fejezet
(Bridget)

Miután megérkeztek a farkasok, sorban bemutatkoztak, és helyet foglaltak az óriási ebédlőasztal körül.
- Tehát… Bridget arra szeretne megkérni minket, hogy…
- Beleegyezzetek, hogy itt, Forks-ban tarthassuk meg az esküvőnket.
- La Push-ban? –kérdezte az egyik farkasfiú.
- Dehogy. –tekertem a fejemet –Természetesen a Cullen birtokon.
- De neked, és Emmett-nek szabad átjárásotok van, nem? –jött a kérdés.
- Igen, Ben. –mosolyogtam rá –Petric adta meg nekünk, még annak idején.
- És?
- És… szeretnénk titeket meghívni az esküvőre, valamit az azt követőn rendezvényre is. –mondtam ki végül.
Nem kis meglepődés suhant át a társaságon. És nem csak az engem alig ismerő falkatagokon, hanem Petric-en, az unokaöcsémen és húgomon, és voltaképp mindenkin.
Egyedül Emmett vigyorgott mellettem, mint a tejbe tök. Ő említette meg nekem még otthon, hogy meghívhatnánk őket. Az egy emlékezetes este volt…:

„Pihegő, meztelen testemet a mellkasára vonta, és azután a hátamat simogatta. Én a mellkasára hajtottam a fejemet, és ujjaimmal a hasán lévő kockáit kezdtem el körberajzolgatni.
- Jó ötlet volt ez a kikötözés. -jegyezte meg.
Aprót kuncogtam, és felderengett előttem az elmúlt órák képe, és kellemes emléke.
- Igen, nekem is tetszett. Főleg, hogy nem én voltam az ágy végéhez kötözve. -vigyorodtam el.
- Olyan kis…domina vagy.
Halkan felnevettem a szavai hallatán, és egy csókot loptam ajkairól.
- Már nem azért, de simán széttéphetted volna ezt a… selyem szalagot. -emeltem fel a vörös anyagot, ami az ágy szélén hevert.
- Kitartottam. Élveztem. Minek szakítsam meg a jó pillanatokat?
Elmosolyodtam. Ez teljesen Emmett-es volt. Nem, mintha nem szeretném ezt a stílusát is.
- Szeretlek. -mosolyogtam rá.
- Én is téged, Kicsim. -csókolt meg.

Újra visszahajtottam a fejem kőkemény, hideg mellkasára. Mármint… kinek hideg? A mi testhőmérsékletünk megegyezik. Talán csak az embereket és a farkasokat rázza ki a hideg, ha hozzájuk érünk.
- Van egy jó ötletem. -szólalt meg hirtelen.
- Ha az, hogy én legyek kikötözve, akkor azt most vessük el, majd máskor. -nevettem fel.
- Ez is jó ötlet, de voltaképp nem erre gondoltam.
- Hanem?
- Meghívhatnánk a farkasokat.
- Mi? -kérdeztem vissza.
- Mármint… nem csak a családodat, hanem az egész… falkát, vagy mit. -magyarázta.
- Ez…
- Oké, tudom. Nem kellett volna megemlítenem. -mondta azonnal, és folytatta volna a magyarázkodás.
- Szívem. Már megint nem hagyod, hogy befejezzem a mondataimat. -mosolyogtam rá.
- Tessék, mond csak. -sóhajtott, és arca szegletében megjelentek a mosoly közben keletkező gödröcskék.
- Imádom ezeket. -simítottam végig az arca oldalán elhelyezkedő apró bemélyedéseken -De visszatérve a témára. Szerintem csodás ötlet. Biztos jobban éreznék magukat, ha nem egyedül kellene eljönniük. Mármint farkasoknak. Mindig jobban érzik magukat, ha csoportban vannak.
- Igaz. -vigyorodott el.
- Szóval… szólhatunk Alice-nek, hogy változtatunk a listán? -mosolyogtam rá.
- Már elintéztem. -kiabált fel.
- Köszi, Alice. -hadartuk egyszerre Emmett-el, mire mindketten felkacagtunk.
- Teljesen egymásra vagyunk hangolódva. -mosolyodtam el.
- Mindig is így volt. -simított végig az arcomon, és egy szerelmes csókot nyomott az ajkaimra.”

- Ott leszünk. -mosolygott Danny –Köszönjük a meghívást.
- Ugyan, semmiség. –legyintettem.
- Mi lenne, ha elmennénk vásárolni? –ajánlotta fel Prue.
- Benne vagyok. –mosolyogtam rá.
- Betsy, eljössz velünk? –kérdezte a farkaslány felé fordulva Prue.

- Ha nem gond… –motyogta.
- Dehogy gond. –mosolyogtam rá.
- Mi úgyis megyünk. –állt fel Ben és Danny –Járőrözés. Még egyszer köszönjük a meghívást, ott leszünk.
- Engem meg vár otthon Anyu. –indult az ajtó felé Josh –Valami… fontos takarítanivalót akar rám sózni. –fintorodott el –Vagyis asszem… rendbe kell tennem a szobámat.
- Itt az ideje. Olyan az a hely, mintha bomba vágott volna be. –vigyorgott Betsy.
- És ezt te honnan tudod? –incselkedett vele Thim.
- Képzeld, ma reggel vele járőröztem. –boxolt a vállába a lány, és kinyújtott rá a nyelvét.
- Én is zúzok. –pattant fel Zac.

Szőke tincsei az arcába hullottak, élénkzöld szemeit ránk emelte, nagyokat pislantott, majd tekintete újra az órájára vándorolt.
- Baze! Késésben vagyok. –sipítozott –Laura megöl, ha elkések.
- Akkor menj. –lökte az ajtó felé Petric –Add át az üdvözletemet.
- Meglesz. –vigyorodott el, és már be is csapta maga mögött az ajtót.
- Hihetetlen. –tekertem a fejemet jókedvűen.
- Nem hihetetlen, csak szerelmes. –mosolygott rám Emmett –Te is ilyen voltál.
- A-a. –tagadtam –Én sosem voltam ilyen. Maximum te.
A mellkasára böktem, mire ő lefogta a kezeimet, és a fülembe susogott:
- Én sem.
- Akkor ezen nincs is mit megvitatni. –vigyorogtam rá, és egy apró csókot nyomtam az ajkaira.
- Akkor mehetünk? –mosolygott.
- Persze, Betsy.  –állt fel Prue –Megyek, átöltözök. Bridget, amire lejövök, vedd rá a fiúkat.
- Meglesz. –kacsintottam rá.
- Nem. Ki van csukva. –tekerte a fejét Thim.
- Kérlek…
Felálltam, és elé sétáltam.
- Thim. Az egyetlen nagynénéd vagyok. –pislogtam rá sűrűn –Nem tennél meg ennyit az egyetlen egy, szeretetteljes, és alig látott nagynénédért?
- Átkozott Nőszemély! Miért büntet engem az isten. –sóhajtott fel cinikusan –Örülhetsz.
- Köszönöm. –visítottam, és a nyakába ugrottam.
Szorosan megölelgettem, majd visszaültem Szerelmem mellé.
- Nem is ellenkezek. –dörmögte.
Elvigyorodtam, és egy csókot nyomtam az ajkaira.
- Imádlak. –suttogtam a szájába.
- Ohh, tudom én azt. –mosolyodott el.
- Petric? –fordultam felé.
- Jövök. Nem érdemes Elisabeth-al ellenkezni. –mondta szerelmesen.
- Apa? –kérdezte Lisa.
- Itthon maradok a nagyanyádékkal. –mosolyodott el.
Látszólag élvezte, hogy nem kell eljönnie. Jó kis kibúvót talált.
~
A pláza ajtaján belépve újra elöntött a jó érzés. Mármint… az a vásárlási-érzés. Régen vásároltam.
Tudtuk, hogy hova megyünk először. Az egyik kedvenc alkalmi-,estélyi-ruha boltomba.
A mozgólépcsőről lelépve ismerős alakokat pillantottunk meg a butik bejáratánál. Elmosolyodtam, és megszorítottam Emmett kezét.

                                                   **--**

(Jenny)

- Tanya, ez a ruha jó lesz? –pördültem meg előtte.
A piros ruhám pörgött körülöttem, viszont a felső, pánt nélküli része teljesen ráfeszült a mellkasomra.
- Olyan egyszerű, de csodálatos. Nagyon szép ez a csipkeminta. –simított végig a ruha anyagán.
- Akkor ez lesz. –mosolyodtam el.
- Bridget és Emmett esküvőjére? –kérdezte –Mert azt még nem árultad el, hogy milyen alkalomból kellett elutaznunk, hogy aztán végigjárjuk az egész plázát.
- Igen. Az esküvő miatt. –bólintottam, és visszaléptem a fülkébe.
Átöltöztem, a karomra fektettem a ruhát, felkaptam a táskámat, és a pénztárhoz mentem.
- Úgy látom talált magának ruhát. –mondta illedelmesen a fiatal nő, és kedvesen elmosolyodott. Szürkéskék szemeivel a tekintetemet kereste. A szemeimbe nézve arca ellágyult, és a halvány mosolya cseppet erősebb lett, és barátságosabb.
- Igen. –bólintottam.
Kedves, illedelmes és pozitív kisugárzású lány volt. Szőkés, természetes haja a feje tetejére volt tűzve. Pár tincs kicsúszott a többitől, így azt is láthattam, hogy vállnál pár centivel tovább érő, göndör haja van. Nem is értem, hogy miért rejti el. Korban pár évvel fiatalabb lehetett, mint én, mármint amennyi én voltam az átváltoztatásomkor. Halvány mosollyal az arcán írta be a kódot a számítógépbe, majd a blokkal együtt a ruhát egy dobozba tette, majd azt egy táskába.
- De azért azt elárulhatnád, hogy miért ragaszkodtál ehhez a bolthoz. Seattle…
- Jaj, Tanya. Ne csináld már. Tudod, hogy milyen vagyok. Szeretem ezt a boltot, és mindig is szerettem. Elköltöztünk, na és? Attól én még szeretek ide járni. –vigyorogtam rá.
- Tudom. Javíthatatlan vagy. –mosolyodott el –De mindegy is.
A pultnál álló lány aprót köhintett.
- A bankkártyája… –makogta.
- Jaj, bocsánat, Caroline. –olvastam le a nevét a felcsíptetett kártyájáról, majd rámosolyogtam, és átnyújtottam a kezemben tartott lapos műanyag kártyát.
Nyomban le is vette a számlámról a pénzt, majd visszaadta a kártyámat.
Kifelé indultunk a boltból, amikor ismerős alakokat pillantottunk meg.
- Bridget. –vigyorodtam el.
Látszólag meglepődött a jelenlétemen, viszont mosoly csúszott az arcára.
- Szia, Jenny. –jött oda hozzám, és megölelt, majd Tanya-hoz fordult, és őt is ölelésben részesítette.
Sorban bemutatta az őt követő embereket. Érdekes… a családja. Farkas és ember?!

                                                ***---***

(Bridget)

Miután a Deneali klán tagjai elmentek, a boltba mentünk, és akkor, amikor átléptük a hangulatos üzlet küszöbét, Thim lemerevedett mellettem. Gyanakodva követtem az ellágyult tekintetét egyenesen a pultig, ahonnan az eladólány nézett vissza, egyenesen Timothy szemeibe.
- Bevésődött. –suttogtam Emmett fülébe, majd átkaroltam a nyakát,és boldogan csókoltam meg.
- Tök jó. –mosolyodott el.
- Nem. Ez csúcs. –vigyorogtam.
Lisa aprót lökött a lefagyott Thim-en, mire ő vigyorogva megrázta a fejét, és egyenesen a pulthoz ment. A lány még mindig őt csodálta, vagyis valószínűleg most már a csodálatos mosolyában veszett el. Arcán apró pír jelent meg, és egy halvány mosoly is megjelent az ajkain. Bevésődés. Milyen csodálatos egy dolog ez. Igaz, még sosem éltem át, de az elmondásokból, és az észrevételeimből leszűrve…
~
Miután Betsy, Elisabeth, és Prue is választott estélyit, elkoboztam tőlük a drága -mármint nekik drága -ruhákat, és a pénztárhoz siettem.
Thim még mindig ott beszélgetett a lánnyal.
Idő közben már számot is cseréltek, és Timothy épp most hívta el egy találkozóra.
- Thim, egy percre hagyj már szabad időt szegény lánynak. –szóltam rá jókedvűen.
- Bocs, Bridzs. –vigyorgott.
Barna szemei úgy csillogtak, akár a gyémánt, bőre ragyogott, a mosoly pedig letörölhetetlen volt az arcáról.
- Be sem mutatsz? –kérdeztem számon kérő hangon.
- Caroline, ő Bridget. Bridzs, ő itt Caroline. –mondta el gyorsan.
- Szia. –mondta bátortalanul.
- Hello. –vigyorogtam rá –Nem kell félni tőlem. Csak húsz vagyok.
Legalább is elméletben.
- Én tizenöt. –motyogta.
- Öt év… –vigyorogtam.
- Köztünk csak kettő kerek év van. –lépett mögém Emmett, és átkarolta a hasamat.
- Amúgy… ezeket a ruhákat én fizetem.
Caroline elvette tőlem a az estélyiket, és mosolyogva húzta le őket. Miután levette a kártyámról a pénzt, a többiek nem tiltakozhattak. Nem is értem, hogy miért csinálják ezt. Nem hívhatom meg őket pár ruhára?
Mosolyogva hagytuk el a boltot, és miután Thim egy puszival, telefonszámmal, és egy csütörtöki randival többel lépett ki az üzletből, rásóztuk a táskákat, és tovább folytattuk a vásárlást.

Caroline

:S

Sziasztok!
Tudjátok, nem értelek titeket. Tényleg nem.
Az iskola ideje alatt azt mondtátok, hogy tanultok, nincs időtök olvasni és komizni, majd nyáron. És tessék. Itt a nyár, lassan annak is vége. És egyetlen egy kommentet kaptam a fejezethez.... EGYET! Nem értem, hogy miért csináljátok velem ezt.
Utálok hisztizni és könyörögni. És nem is fogom ezt megtenni. Hónapokkal ezelőtt eltöröltem a komihatárt, mert úgy éreztem, hogy tartatok annyira, hogy legalább egy sorocskát leírjatok. És akkor még kaptam véleményeket.
Tudjátok... közeledik a történet vége. Semmit sem szeretnék ezzel kapcsolatban elárulni, de pontosan meg van tervezve, hogy mikor teszek fel fejezetet, és az miről fog szólni. Így... nem is fogom átrendezni a dolgokat. Maximum kimarad egy-egy fejezet, de úgy érzem nem is bánnátok a dolgot, hisz nem érdekel titeket a történet...
Megint nekiállhatnám magyarázni, hogy nekünk, íróknak milyen szarul esik, ha nem kapunk véleményt, de ezt már annyiszor elmondtam, hogy nem is tulajdonítotok neki figyelmet.
Szóval... remélem holnapig összehoztok még pár komit, és akkor nyugodsz szívvel teszem fel nektek a fejezet.
Puszii

Novella -Rose Garden

Sziasztok!
Most egy novellával jövök, amit Angela és Joan novellaversenyére írtam meg. Ezzel a kis szösszenettel első helyezést értem el. Úgy gondoltam, hogy titeket is érdekelni fog, ezért elhoztam nektek :)

Rose Garden
Szemeim a környéket kémlelték. Kis falucska, nyugodt táj. A távolban dombok, aprócska kis fával borított házak, a párkányokon muskátlikkal. A nagymamák minden reggeljüket ezen csodás virágok öntözgetésével kezdik. Az itt töltött hónapok alatt volt már időm megtapasztalni, hogy milyen itt egy átlagos nap. Reggel felkelünk, finom reggelivel köszöntjük a napot, aztán mindenki megy a dolgára. Nagypapa megy a szőlőjébe, Nagymama pedig továbbra is a ház körül sertepertél, vagy épp bemegy a közeli városba. Én pedig… megyek a gondolataim után. Sok lehetőség van, elzárva a modern kori technológiától. Nem is gondolná a városi ember, hogy mennyire más ez az élet. Régen én sem gondoltam volna, hogy tudnák így élni. Most pedig nem tudnák visszaszokni abba az életbe. Magántanulóként szabad vagyok. Beosztom magamnak a tanulást és a szabadidőmet. Gyakran ugrok le a közeli tóra Lucy-val, a család megbecsült Golden Retriver-ével. Miközben Lucy a vízben szaladgál, én a parton ülve gondolkodom. Eszembe jutnak a szüleim, és az, hogy miért kellett ide jönnöm. A sors nem volt kegyes velem az elmúlt évben. Tizennyolc éves fejemmel több megrázkódtatáson kellett keresztülmennem, mint egy felnőtt embernek. És nem kívánom senkinek sem ezt.
- Annie! –hallottam a Nagymamám nyugodt, szeretetet árasztó hangját, amint engem hív.
Ez felébresztett az elmélkedésemből. A Nap már magasan járt, ami eddig fel sem tűnt. Még jóval dél előtt feküdtem ki a hintaágyba, a jegyzetfüzetemmel együtt.
- Jövök, Mama. –hallattam a hangom, és kikecmeregtem a puha párnák közül, majd az otthonos házikóba lépdeltem. Két bejárat van. Egy hátul, ami a konyhából vezet ki, a másik ajtó, ami a ház elején van, pedig a nappaliba nyílik. A hátsó, szúnyoghálós ajtót belökve megláttam a tűzhelynél a családom még élő, legfontosabb tagját. Piros kockás köténykéje most is fel volt kötve, ősz haja egy kontyba volt felfogva a feje tetejére. Épp egy kanalat emelt a szájához, majd miután megfújta a gőzölgő ételt, megkóstolta azt, és elégedett hümmögések közepette dobta bele az evőeszközt a mosogatóba.
- Csak szólni akartam, hogy készen van a citrompudingod.
- Köszönöm. –mosolyogtam rá, és egy óriási puszit nyomtam az arcára –De most nem tudok ilyesmit enni.
Leültem az asztalhoz, és kivettem egy csodálatosan fényes almát, még párszor áttöröltem a pólómban, hogy lássam a saját tükörképemet benne, majd beleharaptam.
- Annyira keveset eszel mostanában. Teljesen le fogsz fogyni, és teljesen csont és bőr leszel…
Gondterhelt hangjára felkaptam a fejemet, és felemeltem az almámat.
- De az gyümölcs. Azt normális étel bevitele után kellene enned. –mosolygott rám –De nem is értem, hogy miért papolok itt neked.
- Itt a nyár, Nagymama. –kotyogtam közbe a számban lévő falat lenyelése után.
Halkan felnevetett, és a sütő felé fordult, ahonnan friss sütemény illata szállt fel. Mama pár perc múlva kivette az almás pitét, amit kitett az ablakba, hogy gyorsabban hűljön.
- Nekem van egy ötletem. –mosolyogtam –Ha mondjuk…minden nap ez lenne a desszert, akkor valahogy lenyomnám a torkomon a levest is, sőt, akár még a főzelékkel is megbirkóznák.
Lágy kacagása töltötte be a helyiséget, és ragyogó szemeivel felém nézett.

- Ez nem csak miattad lesz. –helyesbített –Még nem említettem volna?
- Mit, Nagymama? –kérdeztem kíváncsian.
- Vendégünk lesz. –fordult teljes testével felém –A Nagyszüleit régről ismerem, és ők küldik most ide egyetlen unokájukat. Körülbelül annyi idős, mint te. Kérlek, viselkedj vele rendesen.
- Mama. Mindig rendesen viselkedek. –mosolyogtam angyalian –Nem kell aggódnod. Ha valamiben segíteni kell neki, megteszem.
- Köszönöm. –megsimogatta az arcomat –Nyugodtan elmehetsz, nem akarlak feltartani.
- Rendben. Majd… jövök.
Még intettem egyet, és kifelé indultam, miután a hűtőből kivettem egy palack vizet. Azért nem vagyunk annyira visszamaradottak, a Nagyszüleim is beszereztek pár modern dolgot. Hűtő, mikró, sütő. Viszont a televíziót nem engedik be az otthonukba. Nem mintha bánnám. Eddig sem igazán kedveltem a TV-t, inkább olvasgattam, és rajzoltam. Most meg még úgysem.
A gangon felkaptam a csodálatos, fonott kosaramat, a könyvem, és a plédem mellé beletettem a vizemet, kiléptem a papucsomból, felkaptam azt, és mezitláb leléptem a puha pázsitra. Elöntött a kellemes érzés, ahogy a lágy napsugarak hozzáérek a bőrömhöz, barna hajamnak enyhe vörös árnyalatot kölcsönözve. Lucy, amint meglátott, sebes lépteivel futott felém, farok csóválása pedig, mint eddig sem, most sem hagyott alább. Mosolyogva indultam hátra, ő pedig hűséges ebként, engem körbeugrándozva követett. Tudtam, hogy szeret engem. Amióta idejöttem, teljesen vidám, bolondos és játékos. Nagypapám elmondása szerint érkezésem előtt nem ilyen volt. Akkor csak leheveredett a fűbe, és egész nap figyelte az utat, a tájat, és az arra sétálgató embereket. Mintha csak várt volna valakire, aki meg is érkezett, az én személyemben. Azóta csak tőlem fogadja el az ételt, a vizet, én viszem el sétálni, engem követ, bennem bízik meg. Teljesen átpártolt az én oldalamra. Nem, mintha nem örülnék neki, sőt. Hátul, a az öreg, de mégis tökéletes egészségnek örvendő tölgyfa alatt terítettem le a pokrócomat, és leheveredtem. Lucy a pléd szélére heveredett, előrenyújtott lábaira hajtotta a fejét, és lehunyta a szemeit. Én eldőltem, és a könyvem olvasásába kezdtem.
- Jaj, Lucy. –fordultam az állat felé, mire az felkapta a fejét –Vissza kell vinnem a könyveket a könyvtárba.
Közben megvakartam a füle tövét, mire vakkantott egyet, és újra felvette a pihenő test helyzetét.
Újra az olvasásba temetkeztem, szemeim meghökkentő gyorsasággal siklottak a sorok között, magam előtt láttam az eseményeket. Ellie meghökkentő életét, a várva várt szerelmet, és a boldog befejezést. A Sors mostanában direkt csinálja ezt velem. A héten elolvasott könyvek kilencven százalékának hasonló volt az alaptörténete, de a vége mind ugyan úgy végződött: A szerelem rátalált a párokra, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Már kezd ebből elegem lenni. Vagy csak azért unom már az ilyen történeteket, mert tudom, hogy velem ez sosem fog megtörténni? Hogy a várva várt szerelem sosem fog elérni? Lehetséges…
Mondjuk, még ha reménykednék is eme kellemes érzésben, hogy megtalálom a nagybetűs Ő-t, akkor is kész képtelenség lenne. Én itt lakok, a világ végén, ezen a csodás helyen, amit többen a már úgy is megemlítik, hogy Az Isten háta mögötti hely, viszont ez cseppet sem igaz. Ez pont Isten szeme előtt van, csak ezt a vidéket senki sem akarja megismerni. Minden ember hozzá van szokva a városok nyüzsgéséhez, a pörgéshez, itt viszont nyugalom van, csend, és egy csodálatosan kiismerhetetlen természet. Tehát, ide egy pasi sem jönne le, csak, hogy barátnőt keressen magának…
Inkább visszatemetkeztem a könyv utolsó oldalaiba. Pár röpke perc utána boldogan sóhajtva csuktam be a vaskos könyvet. Az elejéhez képest –ami meglehetősen unalmas volt- a vége eseménydúsra sikeredett. Lényegében jó kis délutáni olvasmány volt, a maga ezer oldalával. Letettem magam mellé a könyvet, és a bárányfelhőket kezdtem el figyelni. Persze ez nehezen ment, mert a Nap erőteljesen sütött bele a szemeimbe, és alig láttam valamit. Enyhén megemeltem a fejemet, és kihúztam a hajamból a hajgumit. Már nagyon nyomta a tarkómat a csomó. A göndör, barna hajtincseim elterültek a lila-rózsaszín kockás pléden. A százhetven centimmel lelógtam a puha anyagról, így lábaim a gyepet simogatták. Lehunytam a szemeimet, és csak élveztem, hogy a meleg sugarak felhevítik a bőrömet. Hirtelen egy meleg, és nedves dolog siklott végig az arcomon.
- Lucy. –visítottam fel, és elfordítottam a fejemet, majd felugrottam –Kislány, hányszor mondjam még el, hogy ne nyalogasd a fejemet?
Erre lefeküdt, sajnálkozó pillantással nézett rám, és halkan nyüszíteni kezdett.
- Jól van, semmi baj, semmi baj…
Újra csóválni kezdte a farkát, és a szája oldalán kidugta a nyelvét. Végigsimítottam a fején, viszont hirtelen felugrott, és előre kezdett el futni. Mivel nem gyakran csinál ilyesmit, felkaptam a cipőmet, utána iramodtam, és éreztem, hogy a lágy nyári szellő belekap szabad tincseimbe.
- Rose Néni. Milyen régen láttam. –hallottam egy ismeretlen hangot, így még jobban megszaporáztam a lépteimet.
- Silvia. Örülök, hogy ismét látlak. Semmit sem változtál azóta.
Ez viszont a Nagymamám hangja volt, ezt ezer közül felismerném. Végre kiértem a ház takarásából, és amit először kiszúrtam, az egy fekete limuzin volt. Egy limuzin? Itt, Angyal-völgyben? Másodszor a jármű előtt álló, ölelkező nőket szúrtam ki. A nagymamám átlagos alakját könnyedén felismertem, viszont a nála magasabb –köszönhetően a jó pár centis tűsarkúnak –, festetett vörös hajú, kosztümös nőt nem láttam még.
- Annie. –vett észre a nagymamám, és intett hogy menjek oda.
- Silvia Simon. –nyújtotta felém a kezét a nő.
- Anamay White. –ráztam kezet vele- De szólítson csak Annie-nek.
- Örülök, hogy végre megismerhetlek. A Nagymamád sokat mesélt már rólad. –mosolygott rám kedvesen.
- Én nem tagadom, soha életemben nem hallottam még magáról. –vettem elő a bájos mosolyomat.
- Na, de Annie. –szólt rám a Mamám.
- De hát tényleg így van. –karolt át Silvia –Örülök, hogy nem füllent nekem. Szeretem a kedves és őszinte lányokat.
- Amúgy még nem fejeztem be a mondatomat. –vigyorogtam –Első látásra kedvesnek és szimpatikusnak tűnik.
- Biztosítalak, hogy miután megismerted is ugyan ez a véleményed lesz róla. –sóhajtott fel a Nagymamám –Silvia, remélem nem hoztalak kényelmetlen helyzetbe.
- Dehogy is, Rose Néni. –mosolygott –Viszont lassacskán indulnom kellene vissza. Csak elhoztam, és már megyek is. Úgysem áll szóba sem velem, sem az apjával.
- Nem jönnél mégis be? Sütöttem almás lepényt is, és a kedvenc teád is készen van.
Nagymamám csalogatására, és reménykedő hangjára is csak megrázta a fejét, majd illedelmesen visszautasította, és az autóhoz ment. Megkopogtatta az ablakát, de én erre már nem figyeltem, hanem a csomagtartó mellett álló bőröndökre szegeztem a tekintetem. Kettő óriási nagy, monstrum méretű bőrönd, ráadásul még egy kisebb sporttáska is?! Minek annyi ide?
- Felviszem ezeket. –sóhajtottam fel, és megragadtam a kettő bőröndöt, azok tetejére pedig felrögzítettem a sporttáskát is.
Elég nehezek, ráadásul a füvön keresztül húzni sem egy leányálom. És még felcipelni a lépcsőn, az emeletre… Mire vállalkoztam én!? Hosszú küzdelem árán végre feljuttattam őket a kijelölt szobába, és halk lépteimmel lesiettem a lépcsőn, egyenesen a ház elé, ahol még mindig ott állt a limuzin. Épp akkor nyílódott ki az ajtó, és kiszállt belőle egy szőke srác. Karakteres arca volt, így is nagyon jól nézett ki, de egy mosollyal biztos megnyerőbb lenne. Egy fehér izomtrikó volt rajta, térd felé érő farmer, és lábujjas papucs. Mindből a legmárkásabb. Ez komoly? Egy elkényeztetett ficsúrral fogom együtt tölteni a nyarat?! Egy ennyire jóképű, és vonzó elkényeztetett ficsúrral? Hangosan becsapta maga mögött az ajtót, és engem kezdett el vizsgálgatni a szemeivel. Egy babarózsaszín spagetti pántos topp volt rajtam, rövid farmer short-al, és egy rózsaszín balerinacipő. Kezdtem úgy érezni, hogy ez a nadrág rossz választás volt a részemről, főleg, amikor éreztem, hogy a tekintete formás lábaimon állapodik meg. Elpirultam, átszökkentem a kettő lépcsőfokot, és újra a puha fűben kötöttem ki. Észre sem vettem, ahogy Lucy mellém sietett, és vicsorítani, meg morogni kezdett a limuzinból kiszállt srác felé.
- Na, de kislány! –szóltam rá –Lucy, csillapodj. Nem kell megvédeni semmitől.
Elmosolyodtam, és simogatni kezdtem a fejét, mire elnyugodott, és hozzám dörgölőzött.
- Remélem az a korcs dög nem fog nekem támadni. –mondta mogorva hangon a szőke srác, és felém kezdett el közeledni.
- Nem korcs dög. –mondtam erélyesen –És nem, nem fog bántani, erről biztosítalak.
Angyali arcot vágtam, és mosolyogtam. Rendes kislány leszek. Megígértem. És különben is. Általában az vagyok. De ha a kutyámat ócsárolják, kihúzzák nálam azt a bizonyos gyufát.
- Amúgy… Annie White vagyok. –nyújtottam felé a kezemet.
- Lucas. –ráncolta a szemöldökét.
Mikor rájöttem, hogy még véletlenül sem fog velem kezet rázni, szégyenlősen visszahúztam magam mellé a karomat, és inkább a farmerem szélét kezdtem el gyűrögetni. A mosolyom töretlen volt, és még egy aprócska kuncogást is megejtettem. Amennyire szép kívülről, annyira romlott belülről.
- Remélem jó ki fogtok jönni. –mosolygott az anyukája.
- Abban biztos vagyok. –adtam meg a bájos választ, amin Lucas látszólag meglepődött, majd felhúzta a szemöldökét.
- Akkor megyek is.
Silvia elköszönt, beült a csilli-villi kocsijába, és a sofőr gázt adott, majd pár másodperc múlva nyomát sem lehetett látni. A Nagymama is magunkra hagyott minket, és besurrant a házba.
- A csomagjaidat felvittem a szobádba. Ahogy bemész, jobbra fordulsz, ott fogod megtalálni a lépcsőt, azon felmész, és a második ajtó balra. –irányítottam.
- Nem segítesz feltalálni? Azt hiszem, hogy nem fogok eligazodni… -simult nekem, és érzéki hangon suttogott a fülembe- Van egy olyan érzésem, hogy te jó…vezető lennél.
- A megérzésed nagyon is helyes. –mondtam érzéki hangon, végigsimítottam a mellkasán –De ha nem találsz fel, már megbocsájts, de analfabéta vagy.
Mindezt egy angyali mosoly kíséretében mondtam neki, majd ellöktem magamtól. Majdnem hátrabukott, ami még jobb kedvre derített. Azonnal megrándult az arca, és kaján mosolya lefagyott, komor tekintetét újra felöltötte.
- Lépcső, balra második ajtó? –kérdezett vissza.
- Ahogy mondod. –paskoltam meg a karját –Úgy látom nem vagy egy reménytelen eset.
Mosolyogva, és dudorászva léptem el tőle, és a házba indultam.
- Lucy, te nem jöhetsz be. –szólta a kutyára, amikor látványosan követni kezdett, így elém szaladt, egyenesen fel a gangra, és leült a lépcső mellé –Ott maradhatsz.
Felnevettem, gyors mozdulatokkal felszökkentem a faborítású talajra, megsimogattam a kutyámat, kilöktem az ajtót, és a konyhába vettem az irányt. Láttam, hogy épp akkor pakolja ki egy tálcára a lepényt, így gyors mozdulatokkal kikaptam egyet a tepsiből, és falatozni kezdtem.
- Ez isteni. –mosolyogtam, miután lenyeltem –Mint mindig.
- Köszönöm, Kicsim. –nyomott egy puszit az arcomra –És… Lucas milyen srác?
- Egy faragatlan tuskó, de majd én megnevelem. –kacsintottam.
- Az jó, ugyan is egész nyáron vele leszel. –motyogta, miközben elfordította fejét.
Egész nyáron? Vele kell lennem, és rám lesz bízva?!
- Öhm… oké. –makogtam végül.
Gyorsan kisasszéztam a konyhából, egyenesen fel a szobámba. Egy leányálom volt ez a szoba. Halványrózsaszín falak fa parketta, fa franciaágy és szekrények, egy óriási tükör az egyik falon. Egy nagyon kényelmes kanapé van az egyik falhoz tolva, előtte egy fa asztalka, utána pedig kettő fotel. Egy író asztal is van az ággyal szemben lévő falon, előtte pedig egy szék. Egy ajtón keresztül nyílik a fürdőszobám, ami ugyancsak légiesen szép, és tágas volt. A csempék alapja fehér volt, de volt belehúzva pár sötétebb-világosabb rózsaszín csík is. Egy sarokkád volt az egyik oldalon, a másikon pedig a zuhanykabin. Egy fehér fürdőszoba szekrény is volt, és természetesen óriási tükrök. Büszkén kijelenthetem, hogy tükör mániás lettem, mióta ide költöztem.
Felkaptam az asztalomról a táskámat, kihalásztam belőle a nyesőollómat és a kesztyűmet, majd lesiettem a lépcsőn. A pajtából kivettem az öntözőkannát, megragadtam a Mama kerti kosarát, és a virágok közé indultam meg, a kert hátuljába. Igazából a füves kert is óriási volt, de mögötte még egy legalább ekkora virágos-kert is elterült. Tele gyümölcsfákkal, bokrokkal, és lágyszárú növényekkel. Imádok ide járni. Megtöltöttem a kannát, és a cserepes növények öntözéséhez kezdtem. Nem volt belőlük sok. Csak a gondosan kirakott macskaköves út mentén egy-egy. Így is eltartott jó darabig, míg mindet meglocsolni. Ugyanis szinte minden növény öntözése után nézegetni kezdtem a többi virágot. Tudtam, hogy a Mama szereti, ha vacsorakor illatos virágcsokor van az asztalon, és egy-egy falat között azokat csodálhatja. Azt akartam, hogy boldog mosollyal az arcán töltse az estét, így a tulipánjaihoz táncoltam. És nem tagadom. Tényleg táncoltam. És halkan énekeltem, közben a rózsaszín tulipánokból tettem a kosaramba. Pár perc múlva már halkan dudorászva léptem át a konyha küszöbét, és előkerestem egy vázát. Vizet engedtem bele, majd belepakolásztam a tulipánokat. A csodaszép rózsaszín növény nagyon jól nézett ki a hófehér vázában. Csodálatos összhangba léptek egymással. Miközben a csokrot nézegettem és igazgattam, Mama visszatért a konyhába, és elbűvölve nézte a művemet.
- Jaj, köszönöm, Kicsim. –ölelt meg.
- Ugyan, semmiség, mama. –mosolyogtam rá.
- Ott is voltál?
Tudtam, hogy mire gondol. A rózsák kertjére. Halványan megráztam a fejemet, és a tulipánokat kezdtem el nézegetni. A látásom egyre homályosabb lett, megtelt könnyel. Gyors pislogásokkal akartam kiűzni őket csoki barna szemeimből. Viszont egy csepp kibuggyant a szememből. Zavartan töröltem le, és mintha mi sem történt volna, válaszoltam.
- Nem, ma nem voltam ott.
- Annie… Tudom, hogy nehéz neked. –simogatta a hátamat.
- Az volt a kedvenc helye. Persze, hogy nehéz. –sóhajtottam –De tudod, hogy próbálom túltenni magam. Amúgy sem mondanák le a kertről. Az emlékektől eltekintve az a kedvenc helyem.
- Tudom, Kicsim, tudom. Nem szólnál Lucas-nak, hogy vacsora van?
- Nem kell szólni, itt vagyok. –jött a hang.
Eddig fel sem tűnt, hogy itt van. Pedig úgy tűnik, egész végig itt volt, ugyanis most is az ajtófélfának támaszkodott, csak most aggódó pillantással nézegette az arcomat. Jé, ő át tudja érezni mások gondjait? Ezzel erősen meglepett.
- És, mit főzött, Mrs. Frill? –érdeklődött udvariasan.
- Karfiolos csirkét. –mosolygott rám.
- Köszönöm. Ez a kedvencem. –nyomtam egy puszit az arcára.
Miután a Nagyapa is beért, leültünk, megettük a vacsorát, és mindenki ment a maga dolgára, majd lefeküdni.
~
A hetek szinte észrevétlenül repültek el. A napjaim a megszokott rendjükben teltek, ebben Luke sem tudott belerondítani. Igaz, az idő múlásával egyre mogorvább lett, de ha éppen jó kedve volt, még jól is éreztem magamat a társaságában. Egyedül végzett tevékenységeim közben többször ébredtem rá, hogy megint Rá gondolok. Ez kicsit sem volt ínyemre. Igaz, csak a jó pillanatainak képe férkőzött a tudatomba, mint például a ragyogó mosolya, a lágy kacagása, vagy, ahogy a kutyával játszik. Csodák csodájára, Lucy is megkedvelte a szőke srácot.
- Akkor mehetünk? –kukkantott be az ajtón.
- Persze, Lucas. –kaptam fel a táskámat.
Lesiettünk a lépcsőn, belepakoltam a táskába a Mama által összekészített ételt, és elindultunk.
- Irány a Tó! –rikkantotta kacagva, mire belőlem is kicsalt egy kuncogást.
- Tudod, ilyenkor hihetetlen vagy. –mosolyogtam rá.
- Igen? Miért?
- Sokszor olyan… mogorva vagy, és bunkó. –angyali vigyort küldtem felé –De vannak vidám perceid is.
- Na, igen. –dörmögte.
- Látod. Most is olyan vagy. –mutattam rá a tényre –Rosszabb vagy, mint egy terhes nő. Még nekik sincs ennyire hirtelen hangulatváltozásaik. És nem is mondod el, hogy miért vannak, vagy, hogy miért kerültél ide, és…
- Mert semmi közöd sincs hozzá! –ordított rám, és szemeiben mérges szikrák gyúltak.
Megszeppenve néztem rá, és éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyel. Megráztam a fejemet, összeszorítottam a számat, elfordultam, és megszaporáztam a lépteimet. Görcsösen szorítottam a vállamon lévő színes strandtáskámat, és csak mentem előre a vékony kis ösvényen. Szinte már futottam, próbáltam elmenekülni a problémáim elől. A nevemet egyre hangosabban, és közelebbről hallottam már, és hüppögések közepette próbáltam még gyorsabban menni.
- Annie. –kapta el a karomat, és maga felé fordított –Én sajnálom. Nem akar… Jézusom. Te sírsz!?
Óriási ujjaival letörölte kibuggyanó könnycseppjeimet, de ezzel semmivel sem jutottam előbbre. A sírás továbbra is fojtogatott, tengerkék szemeibe néztem, és mikor végigsimított az állam vonalán, megtört a jég.
Zokogva karoltam át a mellkasát, és nem értettem, hogy miért pont előtte törtem meg. Azóta nem sírtam. Maximum egy-egy könnycseppet. De ez… ez más volt. Mintha az egész éves keserűségemet most egyetlen kiborulásba sűríteném bele. Meglehetősen hatásosan, megjegyzem.
- Nyugi. Shh. Én itt vagyok neked. Shh.
A lány érintését megéreztem a hátamon, amint fel-s le simogat a gerincem vonalán. Lágy hangján a fülembe suttogott, s egyre jobban éreztem, hogy kezdek megnyugodni. Kezei megállapodtak a derekamon, és lágyan dúdolni kezdett, miközben lassan ringatózni kezdett, s vele együtt én is. Még mindig a mellkasához nyomtam a fejemet, és beszívtam a számomra legjobb illatot. Az Ő illatát. Lassacskán teljesen abbahagytam a zokogást, és a levegőért kapkodást.
- Sajnálom. –hüppögtem –Tiszta könny lett a pólód.
Halkan felnevetett, és meg szorosabban ölelt át.
- Nem érdekel. Ha szeretnéd, az összeset odaadom, hogy kisírhasd magad, mert ahogy elnézem, ehhez én kellek.
- Ezt meg honnan veszed? –néztem fel az arcába.
- Amióta idejöttem, látom, hogy nyomaszt valami. Gyakran elejtesz egy-egy könnycseppet, de semmi több. –simított végig az arcomon –Az nem jó, hogy elfojtasz valamit.
- Te is elfojtod az érzelmeidet. Pedig ki akarnak törni, mint az előbb is megtapasztaltuk. –mosolyogtam halványan rá –De irány a tó. Nem kell most ilyenekkel…foglalkozni. Csak érezzük jól magunkat, oké.
Bólintott egyet, megfogta a kezemet, és nem volt hajlandó elengedni. Mosolyogva, kérdőn néztem rá, mire csak megvonta a vállát, és egy csibészes mosoly keretében összefonta az ujjainkat, majd felemelte a fejét, és elindult előre. Kacagva követtem. Még egy ilyen pasit.
Pár perc múlva leértünk a csodálatos helyre. A tóhoz. A környéken ez az egyik legszebb hely. Az egyik részen eléggé sekély a víz, viszont a túloldalán elképesztően mély, így minden ember igényét kielégíti. Akik ugrálni, úszni, vagy csónakázni szeretnének, azok a mély részhez mennek, akik meg csak lubickolni, vagy sétálgatni a vízben, azok a sekélyebb részt veszik birtokukba. Mi úgy terveztük, hogy az egyik hófehérre festett csónakot vesszük igénybe. Pontosabban ez Lucas ötlete volt, én pedig örömmel egyeztem bele a dologba. Így is tettünk.
- Nem tűnik fel, hogy körbe-körbe evezünk? –kacagtam fel.
- Dehogynem. –vigyorgott –De olyan jó buli.
- Én kezdek fáradni. Már legalább fél órája ezt csináljuk. –sóhajtottam fel.
- Akkor tedd le az evezőt, majd én kijuttatom magunkat a partra. –mosolygott büszkén.
Eleget tettem a parancsának, de egy valamire nem számítottam. A bal evezőm beleakadt valamibe, és míg mi haladtunk előre, az kicsúszott az ölemből, és belecsobbant a vízbe.
- Megfogom. –rikkantottam fel, és már nyúltam is érte.
Viszont pont ekkor –legnagyobb szerencsétlenségemre –nekiállt billegni a hajó, valószínűleg a gyors mozdulatomtól, és kiborultam a csónakból, egyenesen fejjel a vízbe.
Sikítás hagyta el a számat, így ahelyett, hogy mély levegőt vettem volna, a maradék felhasználható oxigénemet is kiengedtem a tüdőmből. A víz nem volt hideg, habár ezt eddig is tudtam. Kinyitottam a szememet, és láttam a csónak alját, az evezőt, és a körülöttem ficánkoló kis halakat, amint a nagyot követik. Csodáltam, hogy a csobbanásomra nem menekültek el a tó másik felére. Nem éreztem úgy, hogy ki kell mennem innen. Szinte nem is éreztem, hogy a tüdőm már szörnyen vágyik az oxigénre, és a szívem nehezeket dobban. Tudok úszni, de most nem éreztem szükségét, hogy bevessem a versenyúszó tehetségemet. Egy erős szorítást éreztem meg a karomon, majd egy kezet, ami átöleli a derekamat, másodpercekkel később pedig a homokos talajt magam alatt.
- Te meg –köhögte Lucas –mi a francnak nem jöttél fel?
Vettem egy mély levegőt, és köhögésroham jött rám, és vizet öklendeztem, ami egyenesen a tüdőmből jött fel. De erről a szörnyen kínzó fulladásról nagyrészt elterelte a figyelmemet a felettem támaszkodó félmeztelen srác.
- Csak pár másodpercet voltam lent. –nyögtem ki, de újabb köhögés rázta meg a testemet.
- Persze. Legalább fél percet a víz alatt voltál.
Hangja aggodalmasan csengett, majd magához húzott és szorosan ölelt.
- Jól nézel ki póló nélkül. –mosolyodtam el.
- Köszönöm. –kacagott –Neked megártott a víz.
- Dehogy... Meglett az evező?
- Jaj, Annie. –sóhajtott –Megvan. De ez nem fontos. Azt hittem, hogy belefulladsz ebbe a nyamvadt tóba, és örökre ott maradsz a fenekén.
- Ne aggódj. Valamikor csak kikerültem volna…
- Igaz. Csak az nem mindegy, hogy még veszel levegőt, vagy, ne adj isten soha többé nem nyitod ki azokat a csodálatos csokoládébarna szemeidet. –remegett meg.
- De mint látod, minden rendben.
Felnéztem az arcába, és elmosolyodtam. Annyira, de annyira aggódott, hogy az már kiütközött az arcára is. Teljesen sápadt volt, nagyon mélyen vett levegőt, és csak percekkel később szemlélhettem meg tengerkék szemeit.
- Maradunk még? –mosolyogtam.
- Nem. –tekerte a fejét –Hogy újabb öngyilkos merényletet próbálj meg végrehajtani? Felejtsd el!
- Nem akartam öngyilkos lenni. –tiltakoztam –Okom az lenne rá, de nem fogom eldobni az életemet.
- És még is mi az a komoly ok, amiért véget vetnél a saját életednek?
- Menjünk be, szárítkozzunk meg, bent meg majd kitaláljuk, hogy hogyan lesz, és miként mesélem el ezeken a súlyos okokat.
Beszélgetve tettük meg a maradék utat. Többször elmosolyodott, de éreztem a hangjában, hogy még mindig aggódik, és fél. A bejárat előtt megálltunk, szembe fordultam vele, és rámosolyogtam, azzal a bizonyos angyali mosolyommal.
- Fél óra múlva találkozunk a virágoskertben, az orgonabokor előtt. –nyomtam egy puszit az arcára, de mivel elkapta a fejét, a szája sarkába sikeredett adnom. Elvigyorodott, én pedig csak megcsóváltam a fejemet, és pirulva rohantam fel a szobámba, miközben ő a Nagymamámhoz ment, a konyhába.
Úgy éreztem, hogy a hajam összeragad a sárból, ami akkor került a hajamba, amikor Luke csurom vizesen a homokos partra fektetet. Lezuhanyoztam és hajat mostam, majd megszárítottam vizes tincseimet, és a törölközőmet magam köré csavarva mentem a szobába. Tanácstalanul álltam meg a nyitott szekrényajtók előtt, míg végül előhalásztam egy fehér farmershort-ot, lila pánt nélküli felsőt, pánt nélküli melltartót és a hozzá tartozó bugyit is, felkapkodtam őket, belebújtam a lila balerinacipőmbe, és visszaszaladtam a fürdőbe. Halványan kihúztam a szememet, szájfényt tettem fel, átfésültem a hajamat, és már rohantam is le. A sietségemnek köszönhetően megbotlottam a lépcsőn, de szerencsére meg tudtam kapaszkodni, így nem gurultam vég mind a húsz lépcsőfokot. Vigyorogva ráztam meg a fejemet, és kisiettem a házból. Kint Lucy állított meg, és ledobta elém a frizbijét, majd heves farok csóválással, és vakkantások keretében lökdöste az orrával.
- Jaj, Lucy. –guggoltam le hozzá –Ígérem, hogy holnap játszok veled, de ma már elígérkeztem. És különben is, percek múlva sötétedik.
Vakkantott egyet, majd felkapta a játékát, és az udvar hátuljába futott. A Nap már lemenőben volt, és vörösre színezte az égboltot. Én a kertbe indultam, és miközben vettem egy nagy levegőt, lenyomtam a kovácsoltvas kerítés ajtaján lévő kilincset, és halk lépteimmel indultam meg az úton, egyenesen a tölgyfához, aminek lombja alatt már várt rám.
- Végre, hogy itt vagy. Már vagy egy órája itt ülök. –pattant fel.
- Azt kétlem. Maximum csak te érezted annyinak. –mosolyogtam rá.
- De miért itt kellett találkoznunk?
- Meg akarok valamit mutatni neked. –fogtam meg a kezét –De az nem pont itt van. Csak engedd, hogy vezesselek, és ne kérdezősködj.
- Oké. –mosolygott, és megszorította a kezemet.
Arcán látszott a kíváncsiság, kék szemei csillogtak, és ajka most is felfelé görbült. Hangtalanul vezettem hátra, a neki még ismeretlen helyre. Végigmentünk az úton, és megálltunk a kapu előtt. Ajtó nem volt rajta, csak egy bejárat, ami oszlopokból volt kialakítva, tetején egy táblácskával, ami a Rose Garden felirattal díszelgett. Az egész be volt futtatva rózsaszín rózsával, ahogy a kerítés is.
- Nagyapám csinálta, amikor ideköltöztek a Nagymamámmal… -mosolyogtam.
- Ebbe írások vannak vésve. –nézte meg közelebbről.
- Csak kettő. Ezt a Papa csinálta, ezt pedig Apu… -mutattam meg őket –Mind a kettőt a szerelmüknek vésték rá.
- Nagyon szép.
- Igen, az. –sóhajtottam fel.
- És a kert neve azért Rose, mert rózsák vannak benne? –kíváncsiskodott.
- Egyrészt, igen. Ebben a kertrészben csak rózsák vannak. –mosolyogtam –Ez a kedvenc helyem. De nem csak ez volt benne a fontos. A Nagymamámat Rose-nak hívják.
- Tényleg. –nevetett fel –Ez eddig eszembe sem jutott.
Mosolyogva ráztam meg a fejemet, és a kert belsejébe vezettem.
- Nagyon csodálatos a kialakítása. –mondta a dicsérő szavakat.
- Igen, az. És még semmit sem láttál.
A kert közepébe vezettem, ahol a legromantikusabb rész van. Egy kovácsoltvas pad van középen, mellette és mögötte ugyancsak rózsák. Jó pár méterrel előtte egy patak folydogál, bele egy aprócska halastóba, amin tavirózsák úszkáltak. A egy fa híd vezet át, ami ugyancsak a Papám keze nyomát viseli.
- Itt bármit látsz, azt a Nagyapám alkotta. –mosolyodtam el –Nem semmi az öregtől, mi?
- Ahogy gondolom, akkor még nem volt az. –kacagott –Meg amúgy is. Most sem látszik rajta, hogy hatvan…
- Hetvenkettő. –kuncogtam –Nem látszik rajta, mi?
- Egyáltalán nem. –tekerte a fejét –De gyerünk, telepedjünk le arra a padra.
Átballagtunk a hídon, és a padra ültünk.
- Elmondom, hogy miért jöttem ide… -sóhajtott fel –Tudod, anyukám nem igazán törődik velem. Televízióban műsorvezető, szinte sosincs otthon, ahogy apu sem. Az egész gyerekkoromat a dadákkal töltöttem. De így utólag még örülök is neki. Silvia, vagyis anya sem olyan, mint gondolnád. Ha kettesben vagyunk csak ordít velem, és állandóan csesztet. A szemében nincs egy jó mozdulatom sem. A kitűnő bizimre csak annyit mondott, hogy ez elvárt tőlem, apám pedig meg sem nézte. Persze Maggie, a bejárónő még pezsgőt is bontott, és a kedvenc vacsorámat főzte meg. Nekem ők a családom. A bejárónő, a régi dadám, a biztonsági őr, és a személyi edzőm.
- Ez… ez rémes. –nyökögtem –De legalább valaki szeret.
- Igen. Szóval, visszatérve a történetre. Egy bulit csináltam. És talán lehet, hogy tényleg túllőttem a célon. Az egész iskola nálunk volt, a zene maximumon volt, és jól éreztük magunkat. Úgy gondoltam, hogy megérdemlek ennyit. Összetörött anya antik vázája, a medencében pezsgősüvegek úszkáltak, nem is beszélve a ruhákról. Vicces látvány volt, amikor anyám hazaállított másnap reggel, és megszólalni sem tudott. Nem tagadom, én csak röhögtem rajta. Ez húzta ki nála a gyufát, és elhatározta, hogy elküld.
- Csak emiatt?
- Csak? Másnap jött a rendőrség. Két srácot elfogtak hazafelé út, és be voltak drogozva. Elmondták, hogy nálunk voltak, és a zsaruk azonnal rám fogták, hogy én adtam nekik az anyagot. Persze nem így volt. Eljárás indult ellenem, de a bírósági tárgyaláson szerencsére megnyertük a pert. Anyám és Apám természetesen nem nekem hitt. Tömören fogalmazva ennyi volt.
- Akkor már elmondom neked, hogy miért ennyire különleges ez a hely. A Nagyapám itt kérte meg a Mama kezét. Tudom, hogy akkoriban nem ez volt a szokás, mert az emberek esküvő után szoktak összeköltözni, de lázadók voltak, elszöktek otthonról, és a saját lábukon álltak meg. Elég sikeres borászata van a Nagyapámnak, a Mamám kertjének a híre pedig messzire elhallatszik. Tudod, virágüzlete van a városban. Ha különleges megrendelése van, ahhoz a növényeket kizárólag a saját kertjéből gyűjti össze. Csodálatos életük van. Anyukám is itt született… Apa ezen a helyen kérte meg a kezét, Anya itt jelentette be, hogy terhes velem, és később az… öcsémmel. –sóhajtottam fel.
- És ők most hogy-hogy nincsenek itt?
- Meghaltak… egy éve. –nyögtem – Autóbalesetben. Én éltem egyedül túl. Gyakran azt kívánom, hogy ők élték volta túl, és én vesztettem volna életemet abban az átkozott kocsiban. Persze az ittas sofőr egy karcolás nélkül megúszta. A Szüleim és Theo megérdemelte volna, hogy éljenek. Még annyi minden állt előttük. És nagyon-nagyon hiányoznak.
- De te is megérdemled. Tudom, hogy hiányoznak. –húzott magához, így el tudtam rejteni kibuggyanó könnycseppjeimet –A múlton már nem lehet változtatni.  Ami megtörtént, az megtörtént. A Sors nem hiába hagyott életbe téged. Használd ki, hogy kaptál még időt.
- Én kihasználom. Hisz itt vagyok, veled. –mosolyodtam el.
- Igen, ez tökéletes program. –csúszott közelebb hozzám.
- A legeslegtökéletesebb… -motyogtam.
Mosolyogva tűrt egy tincset a fülem mögé, és arca egyre közelebb került az enyémhez. Belegondolva: vágytam a csókjára. Szemeimet az övébe véstem, és vártam, hogy végre ajkaink összeérjenek. Elmosolyodtam, amikor éreztem, hogy keze az arcomra siklik. Lehunytam a szemeimet, és éreztem, hogy mézízű ajkai az enyémen vannak. Csodálatos érzés kerített hatalmába, a gyomromban pillangók ezrei repkedtek, és visszacsókoltam. Ízlelgettem ajkait, ahogy ő is az enyémet. Sóhajtva váltunk el egymástól, és elmosolyodtam.
- Jól csókolsz. –csúszott ki a számon, és kezeimet azonnal a ajkaim elé kaptam –Ezt nem akartam hangosan mondani.
- Nem baj, jól esett. –vigyorgott, és elvette a kezemet a szám elől, és összekulcsolta ujjainkat –Fényezi az egómat. És csak hogy megnyugtassalak: Te is csodásan csókolsz.
- Köszönöm. –mosolyodtam el- Észre sem vettem, hogy besötétedett.
- Én sem. –mosolyodott el.
Előhúzott a zsebéből egy doboz gyufát, és a pad mellett felállított tartókban meggyújtotta a gyertyákat.
- Így még hangulatosabb is. –ült vissza mellém.
Szembe fordultam vele, és felhúztam a lábaimat.
- Tudsz várni egy percet?
- Lucas. Mire készülsz? –kérdeztem vissza.
- Majd meglátod. –vigyorgott, egy gyors csókot nyomott az ajkaimra, és elsuhant.
Én pedig csak vártam, és közben nézegettem. A kis tavacskán kacsák úszkáltak. Még sosem láttam őket erre felé. Felálltam, és közelebb mentem hozzájuk, majd leültem. A kicsik azonnal hozzám úsztak, mintha még sosem láttak volna embert. Az egyik rámászott a lábamra, és az ölembe fészkelte magát. A hátam mögött gitár lágy hangja csendült fel, és az ölembe egy vörös rózsát pottyantott Luke.
„I can be your hero, baby.
I can kiss away the pain.
I will stand by you forever.
You can take my breath away.”
Mosolyogva hallgattam Enrique Iglesias :Hero című számát. Az Ő előadásából sokkal jobban tetszett.
- Már eddig is a hősöm voltál. –mosolyogtam rá, amikor letette a gitárját –És ez nagyon szép volt. Köszönöm.
- Örülök, hogy tetszett. –karolt át, mire a kiskacsa ijedtében beleugrott a vízbe, és elúszott –És ne feledd… örökre veled leszek.
- Tudom… De ezt miért kell ennyire kihangsúlyozni? –dőltem a mellkasának.
- Nem érdekes… -motyogta halkan –Nézd, milyen szép a Hold.
- És a csillagok is. Mesések.
- Igen, azok. –pillantott le rám –De te vagy a legszebb, Csillagom.
Felnevettem, és átkaroltam a mellkasát.
- Be kellene mennünk, nem gondolod?
- Lucas… igazad lehet. De annyira jó így.
- Tudom, Annie. –mosolyodott el –De a Nagyanyád már aggódhat.
- Igazad van.
Felálltunk, és kéz a kézben indultunk vissza a házhoz. Halkan osontunk be, egyenesen fel a szobánkba.
- Jó éjt. –csókolt meg lágyan.
- Neked is. –mosolyogtam.
- Annie? –szólt vissza az ajtóból.
- Igen, Luke?
- Azt hiszem beléd szerettem. –vigyorgott, és becsukta maga mögött a szobaajtót.
Vigyorogva ráztam meg a fejemet, és sóhajtva csuktam be az ajtómat. Álmodozva öltöztem át, és feküdtem bele az ágyamba. Még percekig néztem az ablakomon keresztül a Holdat, míg végül elnyomott az álom.
Reggel boldogan keltem fel, és mosolyogva ugrottam ki az ágyból. Gyorsan felöltöztem, és dudorászva mentem le a lépcsőn, egyenesen a konyhába, ahol már a megterített asztal várt.
- A Papa ma nem eszik velünk? –ültem le a helyemre –Egyel kevesebb teríték van.
- De. A Nagyapád is reggelizik. –motyogta halkan.
- Akkor te nem? –kérdeztem.
A lelkem mélyén tudtam, hogy mi történt, de nem akartam elhinni.
- De, Kicsim, én is veletek eszek.
- Akkor…

- Sajnálom, Kicsim. Lucas haza ment. –suttogta –Este összepakolt, és még hajnalban eljött érte a Limuzin.
- De hisz…
Nem jött ki több hang a torkomon. Miért tette ezt? Miért hagyott itt, köszönés nélkül? Könnyek csordogáltak az arcomon, hátralöktem a székemet, és felálltam az asztaltól.
- Kicsim, én. –kapta el Mama a karomat.
- Ne. –rántottam el a kezemet, és távolabb léptem –Te nagyon jól tudtad, és mégsem mondtad el.
Megráztam a fejemet, és egyenesen a szobámba mentem. Erősen csaptam be magam mögött az ajtót, és a szál rózsát, amit nekem adott, kihajítottam az ablakon. Hazudott nekem! Azt mondta, hogy szeret, erre ezt teszi.
Zokogva csúsztam le a fal mentén, és az arcomat a tenyerembe temettem…
~
Teltek a napok, és én ugyan azt a megszokott rendet követtem. Reggel felkelek, reggelizek, lemegyek a tóhoz, ebédelek, játszok Lucy-val, vacsorázok, és lefekszek. Még véletlenül sem mentem a kert közelébe.
Mama és a Papa csak sajnálkozva néznek rám. Tudom, hogy a Nagyanyám csak magát hibáztatja, hiszen nagyon jól tudta, hogy milyen jól éreztem magam, amíg itt volt. Erre most olyan vagyok, mint egy élő halott.
- Ma kimegyek a kertbe. –jegyeztem meg vacsora közben.
- Nagyon jó ötlet. –lelkendezett a Nagymamám.
- Szeretném, ha senki sem zaklatna addig, amíg ott vagyok. –motyogtam.
- Na de.
- Semmi de, Rose. –csitította le Nagyapám –Megérdemel ennyit.
- Köszönöm. –mosolyodtam el, és a tányéromat a mosogatóba tettem.
Halkan mentem a kert irányába, és szótlanul hagytam, hogy Lucy kövessen. Megálltam a levirágzott orgonabokroknál, és felrémlett, hogy milyen jó illatuk volt. Imádtam a virágzás idején itt lenni. Tovább haladtam, viszont a Rózsa kert előtt megálltam.
- Lucy. Ide nem jöhetsz be. –szóltam rá, mire visszafordult –Okos kislány.
Arcomon halvány mosollyal lépkedtem előre, és egyenesen a padhoz mentem. Mivel a rózsák sorban dobálták le a szirmaikat, a pad el volt árasztva színes szirmokkal. Sóhajtva mentem oda, és leültem rá. Az emlékek sorban öntöttek el, és a szemem újra megtelt könnyel.
Már sötétedett, amikor beindultam. A Rózsakert kapuján szemet szúrt valami.
- Ez még biztos, hogy nem volt itt. –léptem közelebb, és végigsimítottam a véseten.
„Amikor az ember találkozik azzal, akinek közelségétől az első pillanattól kezdve hevesebben kezd verni a szíve, akinek a hangja zeneszó a számára, akiért meg tudna halni, s tőle elválni akár csak egyetlen napra is kín, az az igazi szerelem. Szeretlek, Annie.”

Újabb könnyek csordultak végig az arcomon, és leültem a földre, miközben az íráson siklottak végig az ujjaim. Lehunytam a szemeimet, és a fejemet a fának döntöttem.
Arcomon egy nedveset éreztem meg, mire kipattantak a szemeim. Lucy állt előttem, szájában egy vörös rózsával.
- Lucy. –szóltam rá –Tudod, hogy nem jöhetsz be ide. És honnan szedted azt a rózsát?
A növényt az ölembe tette, és bökdösni kezdett az orrával. Sóhajtva álltam fel, megragadtam a rózsát, és a kutyát követtem.
A félhomályban kivettem egy ember alakját, mellette jópár csomaggal.
- Befogadtok egy életre egy srácot, aki elszökött otthonról, hogy a Szerelmével legyen?
Kezével felemelte a csomagjait, majd visszahajította a földre.
- Lucas. –motyogtam, és futni kezdtem felé.
Zokogva ugrottam a nyakába, mire pár lépést hátra tántorodott, de megtartott a karjaiba.
- Annie. Csss. Itt vagyok. –kuncogott.
- Ne merészelj még egyszer itt hagyni.
- Olvastad az idézetet, nem? –eltolt magától, hogy az arcomba tudjon nézni- Ez a pár nap is kín volt, nem akarok még jobban szenvedni.
Óvatosan megcsókolt, majd a mellkasához húzott, és halkan dúdolni kezdett.
- Én is szeretlek téged. –motyogtam, és arcomat a mellkasába fúrtam.

Más élet- II. 47. fejezet

Emmett

Sziasztok!
Fél órát késve, de meghoztam a fejezetet :) Remélem nem haragszotok meg miatta :)
Puszii

88. fejezet- Vagyis II. 47. fejezet
(Bridget)

- Ne menjetek el. –mondta esdeklő hangon a farkas fiú.
- Thim… –sóhajtottam fel.
- Bridget, kérlek. Nem mindegy, hogy hol ültök éjszaka?

- Kicsit sem biztos, hogy csak ülni fogunk. –vigyorodott el Emmett.
- Szexelni máskor is tudtok. –mondta durcásan, és dobbantott egyet a lábával –Bridget, kérlek!
- Elmegyünk… –kezdtem bele.
- Bridget! –mondta esdeklőn –Kérlek.
- Miért nem engeded, hogy befejezzem azt az egyetlen egy mondatomat? –kérdeztem.

- Mondhatod. –sóhajtott, és csillogó szemeit rám emelte.
- Tehát… elmegyünk vadászni…
- Na de cica! –tiltakozott Emmett.
- Összevesztek rajtam. –mondtam vigyorogta –Hogy döntsek úgy, hogy mindkettőtöknek jó legyen?
- Mindegy…
- Szóval. Elmegyünk vadászni, utána visszamegyünk a szállóba, átöltözünk, lezuhanyozunk Emmett-el, és reggelre itt leszünk. –mondtam el a tervet.
- A zuhanyt természetesen együtt. –suttogta Szerelmem a fülembe, miközben hátulról átkarolt és lágyan megharapta a fülcimpámat, majd egy puszit nyomott a nyakamra.
- Köszönöm. –visította Thim.
Unokaöcsém megölelt, és egy óriási, cuppanós puszit nyomott az arcomra.
- Jézusom. –döbbent el- Ennyire közvetlen még sosem voltam vámpírral.
- De én a nagynénéd vagyok –vigyorogtam rá.
- Tudom. És nagyon bírlak.
Elpirult, és egy mosoly kúszott az arcára. Emmett elröhögte magát, és az én vigyorom is letörölhetetlen volt.
- Jól van, na, ez az igazság. –huppant le a kanapéra.
A mellkasa előtt összefonta a karjait, és sértődött mogyoróbarna szemeit ránk emelte.
- Örülök neki, hogy elfogadtál. –ültem le mellé- Természetesen nem azért nevettünk, mert röhejes volt. Csak… ezt nem lehet megmagyarázni. Nagyon megleptél minket, de boldog vagyok.
- Oké, most mindent megmagyaráztál.
Vigyor kúszott az arcára, és hátradőlt a puha párnák között.
- Nem mentek akkor állatokat gyilkolászni és elfogyasztani őket?
- Csak a vérüket szívjuk ki. –mosolyodtam el –Mást nem igazán szoktunk tenni vele.
- Gondoltam. –forgatta a szemeit- Ha visszajöttök, felkeltjük a többieket. A Nagyiék úgyis a vendégszobában szundítanak, Anyu és Apu a hálójukban álmodnak, Lise és Petric pedig a húgom birodalmában, összebújva alszanak. –fintorodott el.
- Zavar, hogy nincs senkid? –kérdeztem.
- Nem kellene vadászni mennetek? –kérdezte zavartan.

- Ennyi időnk még bőven van. Sőt, még több is. –mosolyogtam rá –Na, felelj erre az egyszerű kis kérdésre.
- Őszintén?
- Igen. –bólogatott Emmett.
- Elkötelezettségnek érezném a bevésődést. Állandóan rá gondolok, minden miatta teszek? Jaj, ne már. De persze szerintem csak most gondolom így.
- Ha megtalálod a másik feledet, akkor úgyis megkönnyebbülsz és boldog leszel. Eszedbe sem fog jutni, hogy mi ennek a kissé rosszabb oldala. De nézd a jó oldalát. Nem áll fent a veszély, hogy beleszeretsz másba.
Bíztatóan rá mosolyogtam, Emmett pedig mögém lépett, és a nyakam vonalát kezdte el simogatni.
- Vagy épp a bevésődés után a csajod nem fog másik pasit kívánni. Csakis téged. Ami eléggé hízelgő. –rötyögött.
- Emmett. –szóltam rá.
- És a méreteidet sem fogja cikizni. Ez egy álom. –folytatta.
- Emmett! –mondtam erélyesen.
- Szívem, ez az igazság. –vigyorgott.
- Nincs gond a méreteimmel. –tiltakozott Thim.
- Oké, ezt tényleg ne előttem vitassátok meg.
Felálltam, sóhajtottam egyet, felkaptam a táskámat, és az ajtó felé indultam.
Emmett a derekam köré kulcsolta a kezeit, és visszarántott, így az ölében landoltam.
- Befejeztük. –suttogta a számba.
Épp szólni akartam, de édes és szenvedélyes csókjával belém fojtotta a szót.
- Menjetek vadászni. –ásította Thim –Én ledőlök aludni. Ha visszajöttetek, nyugodtan keltsetek fel.
- Na de… –tiltakoztam.
- Kötelező felkelteni. –villantotta meg a szemeit.
Felkelteni? Nem, hogy aludna inkább. Mit meg tudnék adni azért, hogy aludjak pár percet… Vámpír vagyok, már több, mint másfél évtizede nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Igaz, sokkal hasznosabb és élvezhetőbb programokkal telt el az éjszakám, de ez már más kérdés.
Gyakran hiányoznak az emberi dolgaim. Furcsa, és kellemetlen érzés látni a csajokat, ahogy a barátnőjükkel beülnek egy kávézóba, és szürcsölgetik a meleg italokat.
Halványan megráztam a fejemet, és visszatértem a valóságba.
- Induljunk –mondtam.
Megragadtam Szerelmem kezét, és az ajtó felé húztam.
- Ráértek. –motyogta Thim.
- Szép álmokat. –nyitottam ki az ajtót, és egy apró mosolyt eresztettem meg felé.
Épp a kanapén feküdt el, feje alá tette a párnát, magára húzta a plédet, és pár másodperc múlva már szuszogott is.
- Annyira aranyos így. –mosolyodtam el –Még álmában is felfelé gördülnek az ajkai.
Boldogan sóhajtottam egyet, becsuktam magunk mögött a bejárati ajtót, és Emmett kezét megfogva futásnak eredtünk.
- Féltékenynek kellene lennem az unokaöcsédre?
Szerelmem gyanakvó kérdésére felkaptam a fejemet, és meglepődve néztem rá.
- Remélem ezt te sem gondoltad komolyan. –ráztam meg a fejemet. –Ő az unokaöcsém, tizenöt-hat éves. Még gyerek.
- Csak ennyi? –kérdezte csalódottan.
- Mindig beleszólsz, és sosem tudom befejezni a mondanivalómat. –vigyorogtam el –Annyira gyerekes vagy. És féltékeny. Rettentően féltékeny. De én csak téged szeretlek. Minden hibáddal együtt. Értsd meg végre, nekem te vagy a mindenem.
Elmosolyodott, maga felé fordított, és szerelmes csókot lehelt az ajkaimra.
- Nagyon szeretlek Kicsim. –suttogta az ajkaim közé.
- Én is téged, Szívem. –mosolyodtam el.
Ezután elindultunk. Boldogan és felszabadultan száguldoztunk az erdő méretes fái között. Levadásztunk egy-egy állatot, majd miután kellőképp tele éreztük magunkat, lassan, emberi tempóban sétálgattunk vissza.
Út közben mosolyogva beszélgettünk.
- A tortákat emberekkel is megkóstoltattad? –vigyorgott –Mert nem szeretném, ha sorban köpködnék ki azt a sok desszertet.
- Minek gondolsz te? –sipítottam –Természetesen emberi személy döntött a tortával kapcsolatban. Csak a díszítést, és az ilyesmit én választottam ki. Mielőtt megkérdeznéd, a vacsora menüjében szereplő ételeket is megkóstoltattam egy emberrel. Amúgy is… Alice nem hozatná olyan helyről az ételt, ahol rossz a kaja. Ez logikus.
- Igen, az.
- Rosszabb vagy, mint én. –nevettem fel –Még én sem aggódok ennyit.
- Csak azt szeretném, ha minden tökéletesen menne. Elvégre ez lesz életed legszebb napja, vagy mi. –vigyorgott –És szerintem annak örülnél a legjobban, ha minden gördülékenyen menne, hiba nélkül.
- Nekem mindegy, hogy miként, hol, és milyen körülmények között mondjuk ki az igent. A lényeg csak az, hogy végre örök hűséget fogadunk egymásnak, és a férjem leszel. Ez nekem már így is elég lesz. De Alice már csak Alice.
- De ne is tagadd, neked is tetszik ez a… felhajtás.
- Én sosem tagadtam, hogy szeretem a nagy rendezvényeket. Szervezni is imádok, és így, hogy részt is veszek az alkalmon. –sóhajtottam fel elégedetten.
- Értem. –hátulról átkarol, és belecsókolt a nyakamba –Nekem az a fontos, hogy boldog légy. A boldogságodról pedig én gondoskodok. Innentől minden más a ti dolgotok.
Elvigyorogtam, és megfordultam karjai között.
- Én is szeretlek.
Szerelmesen rámosolyogtam, és egy lágy csókot leheltem ajkaira.
- Nem akarunk átöltözni? Kezd túl sok lenni ebből a kinyúlt Nike pólóból. –fogtam meg a ruha szélét, és meghúztam –Meg szerintem nem is valami hívogató látvány.
- Nekem mindig ugyan olyan jól nézel ki. –bókolt –Sportosan, szakadt cuccban, vagy épp egy kisestélyiben. Mindig, mindenhogy tetszel. Na jó, azért be kell valljam, ruha nélkül nézel ki a legjobban.
- Azt gondoltam. –nevettem fel –De kétlem, hogy más férfiakkal ellentétben te díjaznád, ha egész nap meztelenül futkorásznák az utcákon.
- Az biztos. Ne is merészeld megpróbálni.
Komoran mondta végig a mondatát, de a végére elmosolyodott.
- De persze a szobánkban, vagy a házban nyugodtan tartalékolhatod a ruháidat. –vigyorgott –Persze a házban csak akkor, ha egyedül vagyunk.
Megforgattam a szemeimet, összekulcsoltam ujjainkat, és futásnak eredtünk.
A bérelt kocsihoz érve bepattantunk a járműbe, és a szállodához hajtottunk. Bementünk, és miután köszöntünk a recepciósnak, a szobánk felé vettük az irányt.
A lakosztályban ledobáltuk a cuccainkat, és a zuhanyzó felé vettük az irányt.
- Itt lesz az ideje, hogy ma is teljesítsük házastársi kötelezettségeinket. –csókolt meg.
- Nem is vagyunk házastársak. –suttogtam.
- És? Attól még teljesíthetjük. –vigyorgott, majd beálltunk a meleg vízsugár alá…
~
- Ideje lenne mennünk.
A hangomra felém fordította a fejét, és felhúzta a szemöldökét.
- Muszáj? –kérdezte.
- Megígértük. –bólintottam –Szóval igen, muszáj lesz elmennünk.
- De olyan jó így. –sóhajtott, és meg szorosabban húzott magához, miközben ujjai a csupasz bőrömön siklottak a gerincem vonalát követve. Másik kezével pedig az ujjainkat kulcsolta össze.
- Tudom, hogy jó érzés egymás mellett. –mosolyogtam rá –Meztelenül, boldogan, és nyugodtan. De el kell mennünk. Már fél tíz van…
- Nagyon elment az idő. Jó elfoglaltságunk volt. –vigyorgott.
- Szerintem is. –csókoltam meg –Van egy olyan érzésem, hogy rendesen felnyomtuk a hotel vízszámláját.
- Majd kifizetjük nekik. –villantotta meg a csibészes mosolyát –Meg persze a következő… jó pár alkalmat is.
Felkuncogtam, és magammal együtt felhúztam Szerelmemet is. A bőröndünkhöz sétáltunk, ahonnan előkerestem a ruhákat, és öltözködni kezdtünk. A fehér neműkre felvettem egy kék, koptatott, és rettentően szűk farmert, egy rózsaszín, pánt nélküli toppot, a vállamra vetettem a fehér dzsekimet, a kezemre akasztottam a táskámat, és az ajtónál beleléptem a pink magassarkúmba is.
- Mehetünk. –mosolyogtam Szerelmemre, és a kezemet nyújtottam felé.
Az ágyból kipattanás után Ő gyorsan magára kapta a farmerét, a fekete pólóját, a sportcipőjét, majd jobb elfoglaltságot talált annál, minthogy ruhákat keressen magának. Engem nézett, miközben öltözködök.
Felkelt az ágyról, és ruganyos lépteivel mellém lépett, összekulcsolta az ujjainkat, majd bezárta az ajtót. A kulcsot leadtuk a portán, majd az autóhoz mentünk, bepattantunk, és már száguldottunk is.
~
- Thim. –rázogattam gyengéden.
A család minden tagja fent volt már, csak az unokaöcsém aludt. Hihetetlen csávó.
- Sosem fog felkelni. –rázta meg a fejét Elisabeth.
- Na, azt meglátjuk. –villantottam egy ördögi mosolyt, és jó közel hajoltam Thim füleihez.
Vigyorogva néztem Emmett-re, aki csak kacsintott egyet.
- Támadááááás! –visítottam a lehető leghangosabban, mire Thim szemei felpattantak, és ezzel együtt felült a kanapén.

- Mi? Hol? Mikor? –hadarta értetlenül.
Amikor a támadás és a hadakozás helyett csak az én kegyetlenül vigyorgó arcomat találta, összeállt a fejében a kép. Morgott egyet, megdörzsölte a szemeit, és még egy ásítást is megengedett magának.
- Neked is jó reggelt.
Miután felkelt, felment lezuhanyozni és átöltözni. Igaz, mivel csukott szemekkel, kómásan ment fel a lépcsőn, majdnem orra is bukott egyszer, amivel megalapozta a társaság hangulatát.
- Kész az ebéd. –szólt ki a konyhából Prue.
- Megterítek. –pattantam fel –Maradjatok csak, majd én elrendezem.
Bementem a konyhába, felkaptam a pultra kitett tányérokat és evőeszközöket, majd az asztalhoz hordtam őket, és megterítettem.  A maradék, kettő terítéket visszavittem a konyhába, mire értetlenül tekintett rám.
- Mi, Emmett-el nem eszünk. –magyaráztam.
- Ja, tényleg. Bocsi. –mosolyodott el keserűen.
- Semmi gond.
Pár perc múlva már boldogan, beszélgetve falatoztak. Valami tésztaféleség volt, azt hiszem bolognai spagetti. Elvileg ez Thim kedvence. Desszertnek Prue túrótortát csinált, amit pedig Elisabeth szeret. Petric mind a kettőt boldogan pakolta magába, nem izgatta, hogy mi is az. Vérbeli farkas. Én és Emmett is leültünk közéjük, de mi inkább csak néztük, ahogy esznek. Még véletlenül sem akartunk enni abból az… emberi ételből. Nekik valószínűleg nagyon ízlik, hisz ők istenien finomnak érzik, de nekünk, vámpíroknak inkább csak homok íze lenne. Ami kicsit sem hívogató.
- Ma délután eljönnek a többiek. –mondta Petric felém fordulva.
- Falkatársak? –kérdezett vissza Elise –Mivel kapcsolatban?
- Az esküvő miatt. –mondta Matt –Igaz, nem vagyok már farkas, de azért még informált vagyok a dolgokkal kapcsolatban.
- Tudom, Apa. –mosolygott rá Emily.
- Én még kómás vagyok ahhoz, hogy felfogjam a beszélgetésetek értelmét. –nyökögte Thim.
- Jaj, ne csináld már. –vigyorogtam rá –Azt mondtad, hogy fent leszel, amire visszaérünk. Erre én keltetelek fel. Milyen ígéret ez.
- Jól van na. Sokat szeretek aludni. –mosolyodott el.
- Tehát, visszatérve az esküvő témához. –szólt Petric –Bridget és Emmett itt, Forks-ban szeretné megtartani a rendezvényt, természetesen a Cullen területen.
- És ehhez kellene engedély. –mosolyogtam.
- Amit természetesen már megadtam. –bólogatott az alfa –De azért jobb tudatni a többiekkel a dolgot.
Elvigyorodtam, és Emmett mellkasához dőltem. Ő átkarolta a derekamat, és hüvelykujjával a csípőmet simogatta.
- Ki mosogat? –állt fel Prue.
- Én biztos, hogy nem. –tiltakozott Thim.
- Majd én megcsinálom. –állt fel Anyu.
Apu összeszedte a tányérokat, közben Anya mosogatni is kezdett. Petric Elisa-t, a bevésődését karolta át, s mint később kiderült, mindkettőjük bevésődött a másikba.
Thim Emmett-el elegyedett szóba. Valami autóversenyről beszélgettek, vagyis valami ilyesmiről.
Prue és Matt egymást ölelve álltak meg a konyhaajtóban, és mosolyogva nézték a családias hangulatot.

Frissről :)

Sziasztok!
Ma szerencsésen megjöttem Budapestről, a Nővérkémtől.
Még egyszer nagyon sajnálom, hogy kimaradt a pénteki fejezet.
Így már ma este nekiálltam írni a fejezetet, és ha minden összejön, akkor már holnap felteszem a fejezetet.
Pontosítok. Nagyon belehúztam, hogy holnap mindenképp fel tudjam tenni nektek :)
Puszii

Sajnálom!

Sziasztok!
Nagyon röstellem magam, de ma nem tudtam friss hozni.
A táborba szinte semmit sem aludtam, és teljesen elment a hangom, és köhögőrohamaim vannak. :S Nem volt energiám megírni nektek :S
Holnap meg ugye megyek Budapestre, és csak szerdán jövök haza.
De csütörtökre mindenképp szeretném megírni a fejezetet, és feltenni nektek :)
Remélem nincs harag :)
Puszii, és kellemes pihenést mindenkinek :)

Más élet- II. 46. fejezet

Bridget

Sziasztok!
Mint ígértem, meghoztam nektek a fejezetet. Igaz, negyed három van, és szinte már nem is látok, itt dülöngélek a monitor előtt, de megírtam nektek :)
Remélem megjutalmaztok pár véleménnyel.
Puszii

87.fejezet- Vagyis II. 46. fejezet
(Bridget)

- Ti meg mi a francot csináltok? –jött az éles hang, és dühös fújtatás hangja töltötte be a teret.
Az ajtóban Matthew állt, mellette Prue, akit az ájulás kerülgetett.

- Ültesd le Anyát. –mondta fagyosan Thim.
- Pont egy vérszívóba kellett bevésődnöd? –ordított Matt –És egyáltalán mit keresnek itt?
- Ha nem tudnád, Bridget-nek szabad bejárása van, és azt hoz magával, akit szeretne. –magyarázta Petric –Alfa vagyok, és ezt még én engedélyeztem neki.
- És nem vésődtem belé. –folytatta Thim –Egyrészt, ő a nagynéném, elég gáz lenne vele lennem, másrészt, még ha egy vámpírba vésődnék bele, sem lenne beleszólásod.
- Akkor sem kell ölelgetni! –tiltakozott.

- Hagyjátok már abba a veszekedést. –szólt rájuk Prue –Miért csináljátok most ezt? Visszajött a Nővérem, és ezzel tisztelitek meg.
- Tisztelet. Ch… -motyogtam halkan, és visszaültem Emmett mellé a kanapéra –Menjünk haza. Tévedés volt ide jönnünk.

- Ezt már végigcsináljuk. –mosolygott bíztatóan, és összekulcsolta az ujjainkat.
- Bridget. –lépett elém Prue, és megölelt.
Megmerevedtem a karjaiban, és óvatosan visszaöleltem, majd eltoltam magamtól, és visszaültem a helyemre.
- Most mi a baj? –makogta.
- Szépek a gyerekeid. –mondtam hidegen –És az egyik már meg is találta az örök szerelmet… biztos nagyon boldogok lehettek. Unokák mire várhatók?
- Na de…
- Oh, képzeld. Elfelejtettem mondani, hogy szakítottuk Emmett-el, Volterrába költöztem, új barátokat találtam, vezető lettem, újra összejöttünk, visszamentem Olaszországba, megtámadtak minket, majdnem megöltek, a legjobb barátnőm halott… és ohh, pár hét múlva összeházasodunk.
- Miért nem szóltál? –döbbent le.
- Látod, én elmondtam volna. –motyogtam –De nem voltál rám kíváncsi. Én figyelemmel kísértem az életedet, és iszonyatosan rosszul esett, hogy semmibe sem avattok be.
- Nem akartam, hogy rosszul érezd magad a gyerekek miatt. –mondta szomorúan –Mert tudom, hogy neked sohasem lehet.
- Nem bánom. –ráztam a fejemet –Csak azt sajnálom, hogy egy cseppet sem bíztál bennem.
- Prue. –sóhajtott fel Emmett –Mi jöttünk, és meghívunk titeket az esküvőre. Mert Bridget azt szeretné, ha az emberi családja is jelen lenne az eseményen. –magyarázta –De persze megértjük, ha nem kívántok ott lenni…
- Én mindenképp elmegyek, ha tiltakoznak ellene a többiek, ha nem. –ült le mellém Thim –Persze csak ha nem gond.
- Dehogy. –vigyorodtam el.
A táskámból előhalásztam a meghívót, és átnyújtottam nekik.
- Mi is elmegyünk. –mondta Prue, egy mosoly kíséretében –Köszönjük a meghívást.
- Ez csak természetes. –mosolyogtam rá.
Emmett mellkasának dőltem, aki átkarolta a derekam és éreztem, hogy vigyorog.
- Érzed ezt? –nyögtem ki, és felpattantam.

- Bridget, ki ne gyere. –suhant Em a bejárati ajtóhoz.
- Persze, majd nélkülem mész. –ráztam a fejemet –Felejtsd el.
A családomhoz fordultam, akik megkövülve álltak, csak Thim remegett.
- Itt maradtok. Thim, Elisabeth, ti vigyázzatok a szüleitekre. –szólt rájuk Petric.
- Nem. –tiltakozott Timothy.
- Nem kívánságműsor. Itt bent maradtok. –szóltam rá kedvesen, mégis határozottan.
Emmett-el egyszerre indultunk el, kisurrantunk az ajtón, és szaglásztunk egy kicsit, majd megindultunk. Emberi tempóban futottunk az erdő felé, habár nem értettem, hogy miért. A környéken nem lakik senki, szóval félnem nem kellene, hogy meglátnak és lebuktatnak minket. Ha meg észrevennének is, villámgyorsan törölném magunkat a memóriájukból.
- Kilencen vannak. –tájékoztattam Szerelmemet.
- Vigyázz magadra Cica. –csókolt meg.
- Meglesz. –vigyorogtam, és nekiálltam villámgyorsan cikázni a méretes fák között.
Siettem. Próbáltam utolérni őket. Legalább is azt a hármat, akik megérezve a szagunkat, menekülőre fogták.
Mégy gyorsabb sebességre kapcsolva rohantam utánuk. Meg is tette a hatását a gyorsítás. Az egyiket hátulról ragadtam meg, és egy másodpercembe sem telt, a feje már maga mellett volt.
- Tapasztalatlan. -ráztam egyet a fejemen.
A többi kettő csak megkövülve állt.
- Bú.
Felkacagtam. Ezt a kis állathangot mégsem hagyhattam ki. Annyira viccesen festenek. Két férfi. Erősnek tűnnek, de úgy tűnik egy fontos tagukat fosztottam meg attól a csinos kis fejétől.
Feleszméltek, és együttes erővel ugrottak nekem. Az egyik jobbról, a másikuk balról támadott nekem. Egy kecses, és tökéletes hátra szaltóval kiugrottam közülük. Kacsintottam egyet, és futásnak eredtem.
Az volt a célom, hogy visszacsalogassam őket, és Emmett-el és Petric-el együtt győzzük le őket.
Bejött a tervem. Azonnal követni kezdtek, és próbáltak beérni. Nem sikerül nekik ez a művelet. Csak dühös fújtatást, a lépteket és a szél süvítő hangját hallottam magam körül. A dühös hang az engem követőktől jött. Egy kicsit lassítottam, de még így sem tudtak beérni.
Most csak én vagyok gyorsabb annál, mint szoktam lenni,vagy ezek a pojácák iszonyatosan lassúak  Lehet, hogy mind a kettő.
Végre sikerült visszacsalnom őket. Petric és Emmett még mindig küzdött. Négyen kettő ellen… Majd csak megoldják. Most nem tudtam segíteni nekik, hisz rajtam ketten akarnak bosszút állni.
Egy kicsit távolabb mentünk, és szembe fordultam velük.
Támadó állásba helyezkedtem, előre görnyedtem és dühös morgás hagyta el a torkomat.
- Na mi újság, Cukorfalat? –kérdezte nyálasan a barna, rasztázott hajú.
- Csak nem elfáradtál? –folytatta a szőke.
- Úgy tűnik? –vigyorodtam el –Nem tudjátok, hogy kivel kezdtetek.
- Oh, dehogynem. Egy szőke cicababával.
A rasztásnak csak úgy táncolt a szemöldöke, miközben egy csókot küldött a levegőben. Ha fel tudott volna, most biztos felfordult volna a gyomrom.
- Nagyon el vagytok tévedve. –incselkedtem - Szükségetek lenne egy iránytűre vagy egy térképre. Habár minek is pazaroljam a pénzemet, hogy ilyeneket vegyek nektek…
- Nem támogatod a rászorulókat?
- Rászorulók. Persze. –forgattam a szemeimet- Azért nem, mert nem tudnátok tovább felhasználni őket.
- Te nem fogsz minket többet fenyegetni.
- Igaz. -vigyorodtam el.
Egyszerre ugrottak nekem, és pedig visszarúgtam őket. Mintha csak unatkoznák, a körmömet kezdtem el piszkálgatni.
- Ez már annyira uncsi fiúk. Találjatok ki valami újat.
A szavaimra még dühösebbek lettek. Dühösen fújtattak. Na, ilyenkor van szerencsém, hogy nem tűzokádó sárkány ellen kell harcolnom, mert akkor biztos, hogy már hamuvá égtem volna.
Újra nekem ugrottak, most talán több erőbedobással. Így sem mentek sokra, újra messze értek tőlem földet, miután kivittek pár fát.
Nem tudtam, hogy a harmadik, aki ebben a másodpercben rohant ide, miért jött ide. Megérzés volt talán, hogy a társai veszélyben voltak, vagy csak egyszerűen menekült Szerelmemék elől, csak éppenséggel nem volt szerencséje, és belesétált az én csapdámba?
Nem is igazán volt időm ezen morfondírozni. Amint felfogta a helyzet súlyosságát, rám vetette magát.
Ő taktikásabb volt a többinél. Jobb oldali rúgással kezdett, majd mikor látta, hogy ezt minden esetben kivédem, áttért a balra.
Morgott, vicsorított, ahogy én is. Közben visszatért a másik kettő is.
Három egy ellen? Kicsit sem érvényes.
Vicsorogva védekeztem, de egy figyelmetlen pillanatomban az egyik egy óriási rúgott rajtam, én pedig kivittem az erdő szélét. Végigcsúsztam a füvön, és egy óriási sziklát még kettétörve álltam meg.
Mögöttem két zihálás is hallatszott, ütemesen gyorsuló szívdobbanások, és éreztem, hogy valaki remeg, és halkan rázza a vállára akasztott táskát. Ember. A francba. Hátrakaptam a fejemet, és megfigyeltem az idős házaspár.
Nem! Ők… Ők nem lehetnek itt.
- Thim! –ordítottam- Vidd be őket!
Az említett egy másodperc múlva kint termett.
- Ez volt a kedvenc felsőm, te szemét. –visítottam, ahogy lekaptam magamról a darabokra szakadt blúzomat, és visszalöktem az erdőbe őket.
Nem figyeltem, hogy mit csinálok, csak támadtam. Ez a legjobb taktika, amit eddig kitaláltam.
Ugyanis egy bő öt perc múlva már ketten a máglyán díszelegtek. Vicsorogva rontottam neki a harmadiknak is. Hátraszorítottam a kezeit, letéptem azokat, a máglyára hajítottam, majd őt magát is az lángok közé vetettem.
Közben megjött a többi farkas is. Így miután gondolatban kapcsolatba léptem velük, felajánlották, hogy figyelnek a tűzre, és körbeszaglásszák a terepet. Ahhoz képest, hogy még sosem találkoztak velem, eléggé közvetlenek és talán kedvesek is voltak.
Visszarohantam a házhoz, ahol már Emmett várt karba tett kézzel.
- Úgy aggódtam. –húzott magához- Petric azt mondta, hogy maradjak itt. Nem engedett vissza az erdőbe. Pedig meg akartalak keresni, és segíteni. De ő…
- Emmett. –mosolyodtam el- Minden rendben van. Azon kívül, hogy tönkrement az egyik kedvenc felsőm, és a szüleim megláttak.
- Hogy mi? –döbbent le.
- Hát igen, körülbelül nekem is így kellett volna reagálnom.
Játékosan visszacsuktam a száját, mire elvigyorodott.
- Amúgy jobban nézel ki így. –nézett végig rajtam.
Csupán a koptatott hosszú farmerom, egy fehér melltartó takarta a testemet, egy vörös tűsarkúval megspékelve. Miután tönkre ment a fehér felsőm…
Elmosolyodtam, és egy gyors csókot nyomtam az ajkaira.
- Menjünk be. Kérek egy pólót, beszélek Anyáékkel, és meghívjuk őket. Aztán még…beszélünk a falkával, engedélyt kérünk, és mehetünk is haza. –tervezgettem - Szóval, ha minden összejön, akkor holnap éjszakát már a saját ágyunkban tölthetjük.
- Úgy érted, hogy a saját ágyunkban élvezzük egymás…társaságát? –vigyorgott kajánul.
- Így is érthetem… –léptem közelebb hozzá- De úgy is érthetem, hogy csak te élvezed…
Nyelt egyet.
- Miközben nézed, hogy én…
Még egyet nyelt.
- Kirakózok. –vigyorodtam el.
- Gonosz nőszemély. –rázta meg a fejét- És imádlak.
- Tudom én azt nagyon jól.
Elmosolyodott, és átkarolta a derekamat.
- De azért olyan jó hallani. –mosolyogtam rá.
- Ha szeretnéd, minden nap legalább ezerszer elmondom neked, hogy imádlak. –kuncogott.
- Díjazom az ötletet. –kacsintottam rá.
Az ajtó felé fordultam, és egy aprót kopogtam.
Thim nyitott ajtót, aki eléggé idegesnek tűnt. Amint meglátott, magához rántott, és megölelt.
- Azt hittem, hogy kinyúvasztanak. –mormogta.
- De élek.
- Nem sokon múlt. -tiltakozott.

- Egy Volturi vezetőt nem olyan könnyű megölni, mint hiszed. És csak hárman voltak ellenem. Semmi esélyük sem volt. –biztosítottam.
- Mégis ki irtottad a fél erdőt. –mosolyodott el- Na, gyertek be.
- Prue, szükségem lenne egy pólóra. –léptem be.
Ő épp Anyu mellett ült a kanapén, és a kezét szorongatta.
- Hozok egyet. –pattant fel Elise.
Végrohant a házon, becsapott egy ajtót és egy szekrényajtót, majd egy perc múlva átnyújtott nekem egy fekete, Nike pólót.
- Bocs, de nem tudom, hogy miket szeretsz. –ült vissza.
- Oh, imádja a sportos dolgokat. –vigyorgott Emmett, miközben összekulcsolta az ujjainkat- Ha tehetné egész nap ilyenekben járkálna. Csak az a baj, hogy ezt Alice, és a saját érzéke sem engedné.
- Pedig annyira jók. –sóhajtottam- Na de térjünk a lényegre.
- Miért kellett őket ilyen traumának kitenni? –visította Prue.
- Elhiheted, nem jókedvemből csúsztam végig az egész erdőn. Csak egy kis nyugalmat szeretnék, akkor is megtalálnak ezek a mocskok. –dörmögtem- Épp megvédtelek téged és a családodat, erre már az is baj?
- Az a baj, hogy felfedted magad. –mondta tovább.
- Nem direkt csináltam. –vágtam vissza.
- Hagyjátok abba! –csattant Apánk hangja- Nincs szükség a veszekedésre. Magyarázatot akarok, de tüstént.
- Tehát… Amikor… amikor lezuhantam a hegyről a medvetámadás után. –sóhajtottam fel- A Cullen család megmentett. Vámpír lettem, és ezután így tébláboltam.
- Mi ez a Volturi-dolog? –kérdezett Thim.
Elvigyorodtam, és felnéztem a csillogó, barna szemeibe.
- Ő a vámpírok uralkodó családja. Legfelsőbb bíróság, ha így értitek. –kuncogtam- Miután Emmett és én úgy döntöttünk, hogy egy… kis szünetet tartunk, oda utaztam. És olyan jó a képességem és a tehetségem, hogy vezető lettem.
- Szép. –füttyentett- Ha érteném, hogy miért olyan cool dolog ez, akkor talán teljesen át is tudnám érezni a dolgokat.
- Nem kell teljesen átérezni. –rántottam meg a vállamat.
- Miért nem szóltál, hogy életben vagy? –kérdezett gyenge hangon Anya.
- Nem lehetett. –sóhajtottam- Megöltelek volna titeket. Nem tehettelek ki titeket ilyen veszélynek, ami annak idején én magam voltam. És úgyis tudtam, hogy legfeljebb kettő év, és tovább áll a család. Így inkább úgy döntöttünk, hogy hagyjuk, hogy úgy tudjátok, hogy meghaltam. –pillantottam Prue-ra.
- Én is tudtam. –mondta halkan- Épp vadászott, amikor az erdőbe tévedtem. Engem is megtámadott, de nem történt semmi komoly. Emmett, Jasper és Alice időben odaértek, és megállították.
- Szerencsére. –bólintottam.
- Nekem ez sok. –suttogta Anya- Eddig úgy éltem, hogy meghalt az egyik lányom. Erre most él, de mégsem. Több, mint tizenhét éven keresztül hazudtatok nekünk. Beletörődtem, hogy elveszítettelek, miért kellett most felfedned magad?
Lehunytam a szemeimet, és némán emésztettem a szavait.
- Sajnálom. –susogtam.
- Lehet is. –vetette magát a nyakamba.
Zokogva ölelte át a nyakamat, én pedig szúró szemmel öleltem vissza.
- Itt vagyok, Anya, és itt is leszek neked. –mosolyodtam el- Örökké.
- Én nem is kapok ölelést? –állt fel Apa is.
- Dehogynem.
Felfelé görbülő ajakkal zártam őt is a karjaim közé.
- Kicsim, te semmit sem változtál. –jelentette ki.
- Te pedig pont olyan ráncos vagy, mint amilyennek annak idején elképzeltelek idősként. –vigyorodtam el.
- És a természete sem változott semmit. Ez jó. –kacagott fel.
- Apa, Anya, szeretném bemutatni nektek Emmett Cullen-t, a vőlegényemet. –húztam magamhoz Szerelmemet, akik mosolyogva ölelte meg Anyát, és rázott kezet Apával.
- Azért jöttünk, hogy meghívjuk Magukat is az esküvőnkre. –nyújtotta át a borítékot –Nagyon szeretnénk, ha Mindkettejük ott ülnének az első sorban, amikor kimondjuk az igent.
- Ott leszünk. –jelentette ki Apa.
Gratuláltak, és boldogan mosolyogva ölelgettek meg minket.
- És Apu… –sóhajtottam fel –Szeretném, ha te kísérnél az oltárhoz.
Látszott rajta, hogy szavaim hallatán elérzékenyül.
- Köszönöm. –zárt a karjaiba –Ez nagyon nagy megtiszteltetés nekem.
- Örülök, hogy elvállalod. –mosolyogtam rá.
- Prue rád pedig –fordultam felé –Vár egy koszorúslány ruha.
Visítva ugrott a karjaim közé, és szoros ölelgetésbe kezdett.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm –kántálta.
- Akkor ez azt jelenti, hogy számíthatok rád?
- Azt mernéd megpróbálni, hogy nem leszek a koszorúslányod. –vigyorgott –Mi mást jelentene, mint azt, hogy elvállalom?!
- Emmett… Remélem vigyáz a lányomra, és boldoggá teszi. –vette elő Apa a hivatalos hangját.
- Természetesen, Uram. –karolta át Em a derekamat. –Minden örömöm abban rejlik, ha ő boldog.
- Szeretlek. –mosolyogtam rá.
- Én imádlak. –vigyorgott.
Elnevettem magamat.
- Ez eddig kettő. –mosolyogtam, és közben mutattam az ujjaimon.
- Maradt még kilencszázkilencvennyolc. –kuncogott, és lágy csókot lehelt az ajkaimra.

Bridget szülei