Love Angel- 41. fejezet

Sziasztok! :)
Meghoztam a fejezetet :) Remélem mindenkinek tetszeni fog.
Várom a véleményeket.
Puszi

Love Angel- 41. fejezet
Moszkva
(Izbel)

A reptér nyüzsgött. Az emberek sietve szlalomoztak, maguk után húzva a bőröndjüket, vagy épp a kezükbe cipelték a nehéz szatyrot. A többség társaságban volt, de akadt, aki egyedül várta a járat indulását.
Belesüppedtem a kényelmes bőrkanapéba, a jókora bőröndöm a lábamnál pihent. A kezem alatt a kisebb kézipoggyászom foglalt helyet, benne a laptopom. Azt nem mertem a bőröndbe tenni, hátha elkeveredik, vagy ilyesmi… Mondjuk az sem okozna olyan nagy gondot, hisz egy csettintéssel megtalálhatnám. De szerettem volna ezt a nyarat rendes tinédzser módjára élni. Tudom, nehéz elhinni, de tényleg így gondoltam. Mindent meg is tettem azért, hogy ez így legyen. Jegyet foglaltam, egy egész napon keresztül pakoltam a bőröndömbe, bevásároltam az útra, és még sorolhatnám. Felpörögtem és izgatott voltam… vagyis az utóbbi még most is uralja a testemet.
- Izbel. –szólt a hang mögülem, mire felpattantam és a felém siető Renesmee ölelésébe zártam magam.
- Szia Nessie. Már vártalak. Annyira… várom! –hadartam vigyorogva, ő pedig egyetértően bólogatott.
- Istenem… Moszkva, aztán… Aztán az egész világ, persze csak képletesen. Hihetetlen. –huppant le velem együtt az eddigi helyemre.
- Szerintem az hihetetlen, hogy Esme és Carlisle elengedett. Mondjuk inkább Edward volt kiakadva az ötletünk miatt. –kuncogtam- De a lényeg az, hogy összejött.
- Az egészet pár nap alatt szervezted meg… le vagyok nyűgözve. –vigyorgott.
- Csekkoljunk be, adjuk le a csomagunkat… Aztán akár be is mehetünk a reptér boltjába. Van még időnk a gép indulásáig. Bőven van…
- Rendben. Ahogy a főnökasszony javasolta! –szalutált, majd elnevette magát- Bocsánat, de annyira… átjárta a testemet az izgatottság.
- Semmi gond. –kuncogtam, majd belékaroltam- Egy bőrönd… Csodálom, hogy belefértél.
- Kiadtad, hogy csak egy lehet. Plusz egy kézi. –emelte fel a karját himbálózó bézs táskát- Alice többet akart, de nyomatékosítottam a szavaimat, így végül köteles volt ebbe belepakolni. Ugyanis nem engedte meg nekem… Nem is értem, hogy miért lepődtem meg.
- Én sem.

Az első osztályú jegyet a kézipoggyászunk oldalába rejtettük, hogy véletlenül se felejtsük ott sehol. Nem tudtam volna neki örülni…
A boltban vettünk magunknak egy-egy szendvicset. Tudtam, hogy ezek az áruk finomak, vettem már belőlük párat, így Renesmee-nek is boldogan ajánlottam. Végül egy-egy tábla csokoládé, zacskó cukor és üdítő is a kosarunkba landolt, közvetlen a rágó mellé.
Tekintettel voltunk arra, hogy még egy órát ülünk és várunk. Mondjuk biztos, hogy unatkozásnak nincs helye a társaságunkban, így nem aggódtunk.
- Foglaltál szállást? –kérdezte Nessie, mikor leültünk az egyik bőr kanapéra.
- Ő…hát nem. –sóhajtottam mosolyogva- Majd elintézem akkor, ha leszálltunk ott a gépről. Rengeteg ismerősöm van ott, ne aggódj. Maximum, ha máshol nem is, egy híd alatt meghúzzuk magunkat.
- Köszönöm, ez nagyon megnyugtató. –kuncogta- Nem hoztam magammal hálózsákot… sem zseb-radiátort.
- Én speciel esőkabátot sem. Egy esernyő alatt meg nehezen lehetne aludni.

Csoda lett volna, ha június közepén egy reptér nem lenne tömve tele, így halkan tűrtem, ha egy-egy váll nekikoccan az enyémnek, vagy egy bőrönd hozzám súrlódik. Tűrtem és vigyorogtam mellé, Renesmee hasonlóan tett. Még egy atomrobbanás sem lombozta volna le a jókedvünket, feltéve, ha mehettünk volna utazni… Na jó, az azért igen…

Egy ismerős személy sziluettje tűnt fel. Az óriási ablakokon beszűrődő erős napsütés miatt nem láttuk az arcát, a Nap pont mögüle sütött. De tudtuk, hogy ki az. Renesmee-vel egymásra néztük, majd mosoly kúszott az arcunkra.
- Reméltem, hogy nem kések el. –lihegte elénk érve, majd megölelt minket- Még van hely a gépre?
- Bizonyára. –mosolyogtam- Gyere, ismerem a reptér igazgatóját, biztosan tud egy jegyet intézni neked mellénk.
Robert boldogan elmosolyodott, majd egy csókot nyomott az arcomra.
Tudtuk Nessie-vel, hogy vágyakozott az út után. Ez tisztán látszott a szemein, mikor elmondtuk neki a tervünket… Nem gondoltuk, hogy végül mégis eljön. Noha először nemet mondott…

A jegyet végül sikerült megvennünk. Hosszas győzködés után én fizettem.
- Hova is megyünk? –kérdezte leülve, bambán vigyorogva.
- Moszkva.
- Jó tudni. –nevette- Anyáék elengedtek. Apa pont hazajött, így őt meggyőztem, ő pedig Anyát vette rá.
Ezután hosszasan mesélni kezdte a meggyőzést. Kivételesen örült annak, hogy az apja hazajött.

A repülőút változatlanul jó volt. Végigbeszélgettük, így nem unatkoztunk. Mondjuk ebben a társaságban unatkozni képtelenség lenne.
Hosszas várakozás után kézhez kaphattuk a bőröndünket is, én pedig már intéztem is a szállást. Az egyik ismerősöm tulaja egy szállodának, így nem is volt kérdés, hogy hol szállunk meg.
- Neked aztán sok barátod van. –szólt Robert, mikor zsebre dugtam a telefonomat- Öt csillagos szálloda? Moszkva szívében? Húha, Izbel…
Renesmee egyetértett Rob döbbent véleményével. Én csak mosolyogtam rajtuk. Nem árultam el nekik, hogy a költségeinket ott előre rendeztem…

Taxival mentünk a szállodába. A forgalmas utakon kissé szakadozva, nehézkesen haladtunk. Nem bántuk, így legalább megcsodálhattuk a belváros tömzsi épületeit.
A szálloda kissé fényűző volt, igaz, kívülről nem volt annyira feltűnő. Az épület formáiban kissé régiesnek hatott, de pont emiatt volt lenyűgöző. Ahogy beléptünk az ajtón, óriási tágas tér fogadott minket, oldalt egy hosszú pulttal, ahol alkalmazottak forogtak. Egyenesen a márvány pulthoz mentünk. Ott átvettük a lakosztályunk kulcsát és a lift felé indultunk. Felmentünk a legfelső emeletre, ott megkerestük a 405-ös szobát és benyitottunk.
Direkt kértem lakosztályt, tudtam, hogy ott hárman kényelmesen el fogunk férni. Ahogy beléptünk egy tágas tér fogadott minket. Bézs színekkel bolondított falak, bőrkanapé előtte egy fa asztallal. A túloldalon egy minibár, a falon egy televízió.
Két szoba nyílt. Az egyikben két ágy volt, a másikban egy. A dupla ágyasat lefoglaltuk Renesmee-vel, Robert pedig a másikba telepedett be.
Kipakoltunk a bőröndökből, kényelmesen berendezkedtünk a szobáinkba, majd átöltöztünk.
A tervünk az volt, hogy első este egy étteremben fogunk vacsorázni, utána pedig kicsit barangolunk a városban.
Így is lett. Kellemesen és hosszasan megvacsoráztunk, majd a lámpák erős fénye alatt sétálgattunk. Már besötétedett, így még szebb volt a hely. Az ablakokból fény áradt, az épületek ki voltak világítva…
Mintha csak egy mesébe cseppentünk volna.
Barangoltunk pár órát, majd visszatértünk a hotelbe. Lezuhanyoztunk és lefeküdtünk aludni.

A második moszkvai napunk már sokkal eseménydúsabban telt. Reggel felkeltünk, lementünk a hotel éttermébe reggelizni. Svédasztalos reggeli volt, így válogathattunk kedvünkre. Elcsodálkoztam azon, hogy Robert mennyi ételt le tud tömni a torkán, főleg reggelire. Ő vigyorogva figyelte az elképedt arckifejezésemet, majd felém nyújtotta a szendvicsét.
- Kérsz?
- Köszönöm, mint látod, nekem is van. –mutattam a tányérom felé, mire bólogatni kezdett majd újra harapott.

Első utunk a Vörös Térre vezetett. Rengeteg ember nyüzsgött itt, pedig még csak tíz óra múlt. Elképzelni sem tudtuk, hogy délutánonként hány ember lehet itt. Hosszasan nézelődtünk. Megcsodáltuk a szobrokat, ücsörögtünk a padokon, bámultuk az emberek tömegét. Lefoglaltuk egymást. Főleg Rob elképesztő és vicces történetein nevettünk nagyokat. Nem is maga a történet volt nevetséges, hanem az, ahogy a barátunk előadta.

- Mézeskalácsház. –jelentette ki Rob.
Vaszilij Blazsennij templom. Nem is csodálkoztam, hogy neki ez jutott róla eszébe.
- Mi tagadás, igazad van. –mosolyogtam- Kissé tényleg hasonlít rá.
- Látod, mondtam én. –húzta ki magát- De most komolyan. Azok a tornyok is olyanok, mintha mézeskalácsból lennének.
- „A Rettegett Iván orosz cár parancsára építették. A cár Isten iránti háláját akarta kifejezni a monumentális székesegyház felépítésével, ugyanis az oroszok 1552-ben győzelmet arattak a kazányi tatár kánság felett. A templom eredetileg az Istenanya oltalma nevet kapta, mivel a cár ezen az ünnepen, október 2-án indította a háború döntő csatáját. Az uralkodó kívánsága volt, hogy a hadjárat minden győztes csatájának emlékére egy-egy templomot kell felépíteni, összesen kilencet. A feladatot az építész, Posztnyik Jakovlev találékonyan oldotta meg, egyetlen épületegyüttest épített kilenc szorosan egymáshoz tapadó templomból, mindegyiken önálló toronnyal.”
- Köszönjük ezt a tökéletesen pontos információt, Renesmee. –fintorgott Robert, majd kikapta Nessie kezéből a prospektust, amiből felolvasta a sorokat- Erre nem lesz szükségünk.
Ünnepélyesen a legközelebbi kukába hajította, majd vigyorogva fordult Nessie felé.
- Egyet értek vele. –mosolyogtam- Érezd jól magad, Nessie. Mi is azt tesszük.
- Tehát folytassuk az előbbi témát. Szerinted milyen íze lehet annak a törökös kupolának? –karolt át Robert- Szerintem olyan, mint annak a csavart cukornak. Tudod, amit karácsonykor szokás venni és fel lehet akasztani.
- Hm… lehet, hogy igazad van. –nevettem- A többi falnak pedig fahéjas íze van, igaz?
- Pontosan. Látom, érted te a lényeget. –dicsért.
- Szerintem nagyon exkluzív cserép és beton íze lehet. Hm…nyami! –tette hozzá Nessie mintegy tiltakozásként.
- Renesmee. Megkérhetlek, hogy ne rontsd el a tökéletes szórakozásunkat? –fintorgott Rob.
- Robert. –sóhajtottam.
- Bocsánat. –mondták egyszerre.
- Drága pénzért megvettem azt a prospektust, erre te kihajítottad. –dörmögte a barátunknak Nessie.
Robert sóhajtott, majd vigyorogva a kukához lépdelt. Belenyúlt és kiemelte belőle a lapot, majd ránk nézett.
- Ha adtok egy zsebkendőt, letakarítom neked a fagyit róla.
- Fúj! –húzta el a száját Nessie, majd Rob elé lépett és kisöpörte a kezéből a prospektust- Inkább maradjon ott.
A nevető fiú magához ölelte őt, mire Renesmee fenyegetően szólt rá:
- Ha hozzám mersz érni a koszos, csokifagyis kezeddel, olyat kapsz…

Robert kedvéért ellátogattunk az Űrhajósok Múzeumába is. Emiatt egész nap azt hallgathattuk, hogy ő karácsonyra egy szkafandert kér… Ezután bántuk meg, hogy elvittük oda. Végül szereztem neki egy gömb alakú akváriumot és a fejébe húztam.
- Tessék. Sisakod már van. –vigyorogtam, mire Renesmee nevetésben tört ki.
- Az lenne a legjobb, ha kis halacska úszkálna most a szemeim előtt. Mint a Tom és Jerry-ben. –jegyezte meg a fiú- Vagy ott a macskának a koponyájában úszkált?
- Javíthatatlan vagy. –mosolyogtam, majd lemondóan tekertem a fejemet.
- Így szerettek. –karolt át mindkettőnket, majd egy fahéjas mogyorót áruló pulthoz ráncigált minket- Kértek?
Végül mindkettőnket meghívott egy-egy csomagra, így azt rágcsálhattuk- a rágómat kihajíthattam a kukába.

Egyik este Robert eszeveszett módjára futott ki a szobájából, kezében egy párnával.
- Megcsípett! –kiáltotta mérgesen.
Össze-vissza futkosott az előszobában, mi pedig csak néztük.
- Micsoda csípett meg? –kérdeztem.
- Szúnyog! Érted? Egy pimasz szúnyog! A tarkómon. Viszket! –hadarta- Az előbb az orrom előtt repkedett és leszállt rá. Nem tudtam leütni. Kirepült a szobából. Most pedig nincs meg. Hú, ha elkapom, úgy agyon csapom! Megemlegeti még azt a napot, hogy ki merte szívni a véremet!
Renesmee-vel egymásra néztünk, majd Robert komoly, hadat üzenő arcára. Felkacagtunk, majd hátradőltünk a kanapén. Robert ezután újra a vérszívó állatkát kezdte el keresni, nem sok sikerrel.
Görnyedezve nevettünk rajta, míg ő továbbra is a szúnyogot vadászta. Hihetetlen!

A további napok egyikén ellátogattunk a Moszkvai Állatkertbe is. Nagy volt a forgatag, Robert el is keveredett tőlünk.
- Komolyan. Fogni kell a kezét, hogy ne vesszen el? –kérdezte a tömeget kémlelve Renesmee.
- Nem kisgyerek már. –vigyorogtam- Még ha el is tűnik, akkor sem lesz semmi baja.
- Ugyan. Ő Robert. –legyintett- Mindig képes magát bajba sodorni, erre itt a példa. Egy pórázt kéne rákötni.
- A szkafanderére. –nevettem.
Erre Renesmee is elmosolyodott.
- Lehet, hogy a tegnapelőtti szúnyogját keresi. –tettem hozzá.
- Vagy a sorstársait. –sóhajtott.
- Ohh… akkor keressük a majmoknál. –kiáltottam fel, majd megragadtam Nessie karját.
Körbejártuk az egész állatkertet. Végül a park túloldalán lévő orángutánketrecnél találtuk meg őt. Épp elmélyülten figyelte a banánt majszoló szőrös lényt. Oldalra döntötte a fejét és kidugta a nyelvét. Mármint Robert tette ezt, igaz, a majomra is ráillett volna.
- Végre megvagy. –csapott a vállára Nessie- Téged kerestünk.
- Hogy képes a lábával kibontani a banánt? –kérdezte továbbra is a majmot szuggerálva- Egyszerűen ez képtelenség! Ki is próbáltam, nem lehet megcsinálni!
- Robert… te az állatkert közepén próbáltál lábban banánt bontogatni? –sóhajtottam a fejemet fogva- Akkor már értem, hogy miért mutogatnak rád… Te teljesen meg vagy húzatva! Annak az orángutánnak ugyan úgy mozgatható a nagylábujja, mint a te kezeden a hüvelykujj. Próbáld meg. Látod, kézzel ki tudod bontani azt a nyamvadt banánt!
- Értem. –bólogatott, majd beleharapott a sárga gyümölcsbe.
- Ilyenkor gondolkodok el azon, hogy inkább félnem kéne tőled. –motyogta Renesmee.
- Talán jobban tennénk. –értettem egyet, aztán megfogtam Robert kezét- Ha még egyszer eltűnsz nekem…
- Meghívhatlak fagyizni titeket? –kérdezte figyelembe sem véve fenyegető szavaimat.
- Miért is beszélek én? –sóhajtottam- Igen, kérek fagyit.
- Most én állom. Ezelőtt te álltad. –mondta Renesmee, majd már kapta is elő a tárcáját.

Este feltöltöttük a képeket a laptopomra. Mivel már mindhármunk memóriakártyája tele volt, ideje volt áttölteni őket, hogy újabb fotókat készíthessünk. Pillanatképek készítése már aznap este megkezdődött és egész éjszaka folytatódott. Semmit sem aludtunk.
Hajnalban Renesmee a szobájába zavarta a félig alvó Robert-et, mi pedig kint maradtunk.
- Írnom kellene a családomnak. –szólt- Ez az utolsó napunk… este utazunk tovább. Még maradnék egy keveset.
- Igen, én is... Segítsek megírni?
- Légy szíves. –mosolygott- Nem tudom, hogy hogyan álljak neki…
- Kezdd úgy, hogy A…
- És folytassam úgy, hogy B, C… -fintorgott- Nem tetszik.
- Pedig valami fantasztikus ötlet. –nevettem- Csináljunk egy videó-naplót.
- Rendben. –mosolygott- Kihozod a kamerát?
- Igen, persze. Te addig told előbbre az asztalt.
Öt perc múlva már a földön ültünk, a kamera forgott.
- Hát… sziasztok. –mosolygott Renesmee- Nem is tudom, hogy mit lehetne mondani ilyenkor. Csodálatosan érezzük magunkat itt, Oroszország szívében. Rengeteg helyre ellátogattunk. Megnéztük a Vaszilij Blazsennij templomot, ellátogattunk az Űrhajósok múzeumába. Körbenéztünk a Kreml-nél, egy napot töltöttünk a Cicin Botanikus Kertben.
- Túráztunk egy délelőtt az erdőben is. –tettem hozzá- Valamint állatkertbe is ellátogattunk.
- Az érdekes volt. –nevetett Renesmee- Robert elveszett, meg kellett keresnünk. Az erdőben és az állatkertben is. Ezért vettünk neki egy pórázt, amit az övére csatoltunk, hogy ne csatangoljon el.
- Mi jót nevettünk rajta, ő kevésbé díjazta. –vigyorogtam- Dolgunk volt egy szúnyogcsapattal, amit kiszívta Robert fél vérkészletét. Legalább is ő így fogalmazott. Valamint szerinte ekkorák voltak azok a szúnyogok.
Mutattam a természetellenesen nagy szúnyog-méretet, ami körülbelül felért egy focilabda nagyságával.
- Voltunk egy múzeumba is. –folytatta Renesmee- Tretyjakov galéria a neve. Nekem tetszett.
- Nekem sem volt ellenemre. –tiltakoztam mosolyogva- Egyedül Robert volt az, aki kimenekült. Semmi pénzért sem tudtuk ott tartani.
- Beszállt utcai focizni. –tekerte a fejét Nessie- Nem baj, legalább addig sem minket boldogított. Énekelt is mellé.
- Ezt: „I'm starting with the man in the mirror” –énekeltem.
- Rá kellett jönnünk, hogy nagyon jó a hangja. –tette hozzá Renesmee- Aznap úgy elfáradt, hogy a szállodába érve el is nyomta az álom. Még vacsorázni sem vacsorázott!
- Most is alszik. –pillantottam a szobaajtó felé- Szerintem meglehetősen mélyen.
- Így is képes lenne leesni az ágyról. –vigyorgott Nessie- Első éjszaka leesett. Nem tudtuk, mi volt az a nagy puffanás. Váltig állítja, hogy nem történt semmi ilyesmi, de a derekán lévő zöld folt elég árulkodó.
- Ez a tény sérti a férfias büszkeségét. –nevettem.
- Tehát nagyon tetszett ez a hét. –mosolygott Nessie befejezésképp- A következő hetet még nem áruljuk el, legyen titok. Egy hét múlva újabb videóval jelentkezünk. Sziasztok!
Mindketten beleintegettünk a kamerába, majd leállítottam a felvételt. Elküldtük a Cullen családnak, valamint Blaise-nek- ő úgyis megmutatja majd mindenkinek.
Ezután lefeküdtünk aludni, másnap pedig összepakoltunk és újra repülőre szálltunk.

Love Angel- 40. fejezet

Love Angel- 40. fejezet
„Nyári napnak alkonyulatánál…”*
(Renesmee)

Nem volt olyan hideg, csak a széllel volt egy kis gond. Folyamatosan belekapott a hajamba és a gondosan kivasalt ingembe. Alice előre megmondta, hogy ez lesz… Nem is értem, hogy miért kételkedtem a szavaiban. Rejtély.
- Csini vagy. –jelent meg előttem Izbel, majd egy puszit nyomott az arcomra- Jól áll így a hajad.
- Rosalie vasalta ki. Én jobbszeretem göndörön. –válaszoltam, majd beletúrtam a tincseimbe- Demetri is jobban szerette, ha göndör.
Némán bólintott egyet, tudtam, hogy mire gondol. Noha nem vagyok gondolatolvasó- Apával ellentétben-, de ki tudtam következtetni az eléggé árulkodó arckifejezéséből.
- Ne is szólalj meg –legyintettem, majd aprót sóhajtottam- Robert merre lehet? Nála van a kabátom. Lovagiasan segített levetni, utána felajánlotta, hogy fogja… aztán egyszer csak eltűnt, én pedig kijöttem megvárni Apáékat. De még nem értek ide.
- Gyere, keressük meg Rob-ot –húzott az épületbe- Biztos valahol idebent van. Úgyis perceken belül kezdődik az évzáró, nem is lepődnék meg, ha valahol bandázna a tanév utolsó napján.
- Én sem. Teljesen a szívemhez nőtt a srác. –vallottam be- Olyan, mintha a testvérem lenne, vagy a legjobb barátom. Megmagyarázhatatlan.
- Pontosan –bólogatott, majd mosolyogva tárta ki előttem az ajtót- Miss. Cullen. Amúgy csak nekem töri a lábamat ez a természetellenesen magas cipő?
- Nekem is. Nem ilyet kellett volna választanunk. –fintorogtam, majd lenéztem az ugyanolyan, fekete tűsarkúnkra.
- Soha többé. –tekerte a fejét- Venni kell majd helyette egy másikat.
- Támogatom az ötletedet. –mosolyogtam- De ha így folytatjuk, kabátot is.
- Azt ő fizeti. –jegyezte meg kuncogva, ironikusan.
Percekkel később már a csarnokban álltunk, az osztályok már felsorakoztak. Mi is hozzácsapódtunk a sajátunkhoz, ott már Robert-et is megtaláltuk.
- Jé, Tiffany. –nézett rá Izbel- Nagyon jó így a hajad.
- Tényleg? –fordult hátra a lány- Barna. Nagyon furcsa. Köszönöm.
- Semmiség. –mosolygott.
- Kihangsúlyozza a szemszínedet. –jegyeztem meg- A bőröd sem olyan sápadtas mellette.
- A fodrászom is ezzel indokolta a váltást. –mondta- De jó döntés volt. Tetszik, csak még hozzá kell szoknom.
- Megértjük.
Az évzáró meglehetősen gyorsan ment le, az igazgató nem húzta el a beszédét. Mondjuk volt egy-egy rész, ahol jószerével a hajunkat téptük, de a végén a diáksereg kisgyermeki ujjongásba tört ki.
Az osztályteremben megkaptuk a bizonyítványunkat, az osztályfőnökünk lediktálta a következő tanévre vonatkozó adatokat, majd kellemes nyarat kívánt. Kiözönlöttünk a teremből.
A családom már kint várt, Esme és Carlisle is megérkezett. Carlisle kezében egy csokor virág volt, amit átnyújtott nekem.
- Gratulálok. –mosolyogta.
- Az én ötletem volt. –jegyezte meg Emmett, miközben kihúzta magát- Egy ajándék, amiért ilyen nagy szenvedések árán kibírtad ezt a tanévet is. Igazán dicséretes. Na, hadd lássam, milyen lett a bizonyítványod.
- Ugyan olyan, mint neked mindig is. –nyújtottam át, majd figyeltem a bíráló arckifejezését.
Izbel idő közben elment és a Bátyjához csapódott. Blaise mosolyogva karolta át a Húgát és Harper is ott volt. Az ő oldalán egy vörös hajú, különleges lány álldogált. Sosem láttam még ebben az iskolában, bizonyára nem ide jár. Harper ragaszkodóan, kissé védekezően karolta ölelte magához, látszott rajta, hogy gyengéd érzelmek fűzik hozzá.
- Úgy van, ahogy gondolod, Nessie. –mondta Apa, majd rám mosolygott- Nem lett négyesed? Gratulálok.
- Neki sem volt soha négyese, legalább is mióta ismerem. –ölelte át Anya, majd egy csókot nyomott a nyakába- Szerintem nem is lesz.
- Az szégyen lenne a családunkra.
Emmett a kezét a fejéhez emelte, majd óriási bajt imitálva eltakarta az arcát és jajgatott.
- Apa, Anya. Elmehetnék Izbel és Rob társaságában vacsorázni?
- Persze, Kicsim. –válaszolta Esme, majd magához ölelt- Mikor mennétek?
- Egy óra múlva, körülbelül. –mosolyogtam- Ki akarunk kicsit kapcsolódni.
- El is hiszem. Nagyon megterhelő volt ez a tanév.
Egyetértettem Nagyapával. Mondjuk ez nem volt olyan erős év, mint a tavalyi… de mégis sok munkát és szellemi energiát is felvett.
Az udvaron többen álltak, a rengeteg ember még egymással beszélgetett. A tanárok is itt álldogáltak még, egy-egy szülővel elegyedtek beszélgetésbe.
Az –iskolai park fái nyújtotta- árnyékban túlzottan ismerős alak álldogált. Hanyagul döntötte a hátát az egyik fának, kezeit a zsebébe dugta. Szőke haján esőcseppek csillogtak. Volt egy zápor, míg az évzáró tartott? Fel sem tűnt…
Felé lépdeltem. A családom gyanús tekintettel vizslatott, de hagyták, hogy tegyem, amit kell.
- Szia. –köszöntem elé érve.
Elmosolyodott. A mosolya ugyan olyan csibészes és édes volt, mint emlékeimben. Hittem, hogy még találkozunk, és lám-lám…
- Szervusz, Renesmee. –válaszolta, majd az ajkait a homlokomra simította és egy csókot nyomott rá- Gratulálok a kitűnő bizonyítványodhoz. Csodálatos munka.
- Ne hajtsd már ezt. –kértem- Idegesítő, hogy mindenki ezzel jön.
- Bocsánat. –mosolyodott el.
- Távolságtartó vagy ma. –jegyeztem meg.
- Fontos dolog miatt jöttem. –sóhajtotta- Nehéz kimondanom, de…
- Vége, igaz? –vizslattam az arcát.
Fájdalmasan elfintorodott, de néma maradt.
- Miért?
- Nem lehet áthidalni ekkora távolságot, ami köztünk van. Nem csak a kilométerekre célzok, Nessie. Én egy Volturi vagyok, az uralkodó ház tagja, kíméletlen gyilkos. Te pedig… Nálad jobb személyt nem is ismerek, Renesmee. Nem összeegyeztethető a világunk. Nekem parancsolnak, azt kell tennem, amit mondanak. Te szabad vagy és szárnyalsz.
- Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön ez a perc. –mondtam- Reméltem, hogy minél később. De… ha a saját életünket akarunk élni, akkor szakítanunk kell. Neked ott a Volturi, nekem pedig… ez.
Hanyag mozdulattal intettem a családom felé, majd Izbelre siklott a tekintetem. Robert mellett szobrozott, ő pedig az egyik padon ült. Engem nézett, de mikor észrevette, hogy őt vizslatom, elkapta a tekintetét.
- Majd később újra felvehetjük a kapcsolatot… mikor megtaláltad a nagy Őt és boldog vagy. –mosolyodott el Demetri- Remélem, hogy ez mielőbb eljön.
- Neked is ezt kívánom. –válaszoltam.
- Vigyázz magadra, Renesmee.
Ujjai a kezemre siklottak, majd végigsimítottak rajta. Hátrébb lépett, én pedig megfordultam. Tettem egy lépést, de hirtelen mozdulattal megfordultam, és a nyakába vetettem magam. Ajkaimat az övéire simítottam és megcsókoltam. Szerencsére nem volt rest visszacsókolni. Szükségem volt erre.
- Reméltem, hogy megteszed ezt. –suttogta a hajamba.
A mellkasához bújtam és beszívtam az illatát. Átkaroltam a hasát és hagytam, hogy a hátamat simogassa. A tömeg oszolni kezdett, páran már el is hajtottak az autójukkal. A többség viszont ott maradt és egymással beszélgettek. Nem is csoda, hisz ez az utolsó napunk, legközelebb csak szeptemberben találkozunk- na, nem mintha várnánk.
Magához ölelt. Hiába kémleltem a tömeget, csak egy-egy pillanatra tudtam másfelé vinni a gondolataimat. A csókja ízét még a számban éreztem, érintése ellepte a tudatomat. Szemeim szomorúan csillogtak, tudtam, hogy ezt nekünk nem lehet.
- Egyenes a hajad. –jegyezte meg- Jobban szeretem, mikor göndör.
- Én is ezt mondtam. –mosolyodtam el keserűen- Úgy fogsz hiányozni.
- Te is nekem, Renesmee. De ez egy olyan lépés, amit muszáj megtennünk. –mondta sóhajtva- Ne sírj.
Letörölt egy könnycseppet az arcomról, majd halványan elmosolyodott.
- Nem így akarok rád emlékezni, Nessiem. Mosolyogj rám. Úgy, mint mindig is tetted.
Megtettem, amit kért. Nehezemre esett, de rámosolyogtam.
- Ismétlem: vigyázz magadra.
Ezzel a mondattal búcsúzott. Egy csókot nyomott a homlokomra, majd megfordult és elsétált. Hátraarcot vágtam és Apa felé vettem az irányt. Ő egyedül álldogált, a többiek már elsétáltak. Szerintem Apa kiolvasta a gondolataimból a tervemet és kiadta az utasítást a többieknek, hogy menjenek el.
A karjaiba vetettem magam és szipogva fúrtam az arcomat a mellkasába.
- Jaj, Kicsim. –sóhajtotta.
- Úgy szeretlek, Apa. –néztem fel aranybarna szemeibe- Köszönöm, hogy nem hagytál cserben.
- Már miért tettem volna? –kérdezte a hátamat simogatva- Az én kicsi lányom vagy, Renesmee. Hiába nőttél fel, mindig az én kicsikém maradt. Tudom, hogy nehéz megérteni… tudom, hogy néha szörnyen viselkedek, de féltelek. Félek, hogy elveszítelek, Kicsikém.
- Nem fogsz, Apa. –mosolyogtam rá.
Hiába hagyott el, még szeretem őt, Apu. Tudom, hogy nehéz beletörődni… de a sorsom így alakult. Képtelen vagyok kimondani, tudom, hogy még hallja, bármit is mondok. Félek, hogy meggondolja magát. Nem tudnék még egyszer végigbaktatni ezen a nehéz úton, amit a távozása okozott. Kérlek… védj meg, Apa!
- Ne aggódj, Renesmee. –szorított magához- Megvédelek.
- „Egy lánynak mindig szüksége lenne egy apára, hogy neki is legyen legalább egy olyan hőse, aki sohasem hagyja cserben.” –dörmögtem- Interneten olvastam az egyik nap, most már értem a jelentőségét.
- Szeretlek, Kicsikém. –mosolyogta- Örülök, hogy Anyád annak idején ragaszkodott hozzád. Most már el sem tudnám képzelni az életemet nélküled, Kicsim. Anyádból és belőlem is a legjobbat kaptad. Nálad tökéletesebb lényt elképzelni sem tudnánk. Megszépíted a napjainkat. Miattad van értelme az örökkévalóságnak.
- Köszönöm, Apa.

~
A vacsorát végül a főtéren ejtettük meg, egy kevésbé forgalmas étteremben. Viszont ott is istenien főznek, fel is jegyeztem a hely nevét.
Jól mulattunk. A kezdeti nyomott hangulat hamar elszáll, Robert meghozta a jókedvünket. Folyamatosan szórakoztatott, láthatta rajtam, hogy valami történt. Az iskola udvarán lévő esetnek pedig talán még tanúja is volt…
- Tehát Apa hazajött és azonnal kritizálni kezdte az év végimet. –tekerte a fejét- Hihetetlen! Semmi köze sincs hozzá. Nem vesz részt az életemben, egy hónapban egyszer látom. Ne akarjon pont engem elítélni. Én megtehetném, ő nem.
- Jaj, Rob. –sóhajtott Izbel, majd megsimogatta a karját- Ne aggódj, minden rendbe jön.
- Remélem is. –mondta- Ki akarok tálalni Anyának, de nem tehetem meg. Egyszerűen… képtelen vagyok összetörni a képét, amit apáról alkotott.
- Miért, mit tudsz? –kérdeztem.
- Azt, hogy megcsalja Anyát. –válaszolta fintorogva- Egy fekete hajú csajjal. Huszonöt lehet maximum. És… és a csaj terhes. A múlt hónapban láttam, hogy Apa őt kísérgette egy kismamaboltba, otthagyott egy kisebb vagyont, majd mentek a nőgyógyászhoz. Vérlázító!
- Egyetértek. –mondtam- Szerintem… szerintem mondd el Édesanyádnak.
Apró sóhajtott, majd bólintott egyet.
- Sütit akarok enni. –pillantott fel- Csokisat. Jó sokat.
- Veled tartok. –vigyorgott Izbel, majd maguk elé vették a desszertlapot.
Tetemet mennyiségű édességet rendeltek. A pincér megpakolt tálcával tért vissza és lepakolta az asztalra. Elém is tett egy tányért, én pedig gyanúsan néztem az előttem ülő két személyre.
- Tudtuk, hogy te is meg fogok kívánni. –vonta meg a vállát Izbel- Remélem nem tévedtünk.
- Nem. –tekertem a fejemet, majd felkaptam a villámat- Remélem ez is finom.
- Az. –dörmögte Robert teli szájjal.
Felnevettem, majd bekaptam az első falatot. Tényleg mennyei volt.
Izbel megdermedt a mozdulat közben, az evőeszköz megállt a levegőben. Követtem a pillantását. A tér közepén egy túlságosan is ismerős pár üldögélt, szerelmesen csókolva egymást.
- A szemét. –dörmögte Robert, majd átkarolta a könnyező Izbelt- Nyugi, Édes.
Kevin szőke tincsei túlontúl is rá vallottak. Esélyünk sem volt összetéveszteni mással, Leah kecses teste és rövid haja sem volt gyakori ebben a városban. Nem is volt kérdés, hogy kik ülnek ott.
- Mi a francért nem tudtak eltűnni ebből a városból? Vagy miért nem laknak a túloldalán? Direkt jönnek oda, ahol én vagyok? –fakadt ki Iz, majd beletúrt a szőke tincseibe- Elegem van! Rosszul vagyok.
Felpattant az asztaltól és a mosdó felé vette az irányt.
- Egy igazi köcsög ez a Kevin. –sóhajtotta Robert- Beverném az arcát…
- Nem gond, ha utána megyek? –kérdeztem felállva. Megrázta a fejét.
Izbel a csap fölé hajolt és engedte a hidegvizet. A keze vizes volt, ahogy markolta a porcelán kagylót.
- Az hittem, hogy hamar túlteszem magam rajta. –dörmögte- De nem így sikerült. Ha kilábalok a bajból, újra feltűnik és visszalök. Nekem ez így nem megy.
- Demetri ma szakított velem. Végleg. –mondtam- Nem akarlak ezzel traktálni, de nem bírom magamban tartani.
Gyors mozdulattal magához ölelt és sóhajtott egyet.
- Kész csődtömegek vagyunk. –mondta, mire elmosolyodtam.
- Egyetértek.
- Jót tenne nekünk egy kis levegőváltozás. –jegyezte meg, majd elhúzódott és a szemembe nézett.
Ugyan arra gondoltunk. Pörögtek az agyunkban a fogaskerekek, ajkunkra mosoly kúszott. Végül egyszerre jelentettük ki:
- Utazzunk el!

*A cím Petőfi Sándor A Tisza című versének első sora.

Love Angel- 39. fejezet

Love Angel- 39. fejezet
Jó pillanatok
(Izbel)

A mosolya tényleg angyali volt. Apró, fehér fogai kivillantak. Prüszkölve lökte el a szájától a kanalat.
- Forró! –sipította.
Elvigyorodtam, majd egy pohár vizet adtam neki. Halkan megköszönte, majd nagy kortyokban le is lökte.
Óvodás létére rendkívül okos volt. Olvasni már tudott- gondoltam, hogy ebben Robert keze van. Igaz, a nyelve belebotlik még jó pár szóba, egy-két betűt össze is kever, de nem fontos ez. Még csak óvodás, iskolában lesz ideje megtanulni.
A számok világában egész jól tájékozódik, kis számokkal kivonni és összeadni is tud. Meglepve tapasztaltam, mikor ezt a képességét bemutatta. Csodálatos ez a kislány!
- Kész is. –zártam le a gázt, majd rátettem a fedőt az ebédre- Megterítetek, Kicsi lány?
- Roby! –kiáltott fel a lány, mire az említett meg is jelent.
Levette a pultról a Húgát, majd tányérokat adott neki. Az evőeszközöket inkább maga pakolta ki.
- Én nem kérek levest! –jelentette ki a lány, ahogy az asztalnál ült.
- Már pedig akkor tésztát sem kapsz. –tekertem a fejemet- Először levest kell enni. Az előkészíti a pocidat, és ha sok tésztát is tömsz magadba sem fog fájni.
- Nem akarok! Roby! –sipította.
- Igaza van Izbel-nek. –pillantott rám, mire fölényesen elmosolyodtam.
A kislány durcásan fonta össze a kezeit a karja előtt. Dühös pillantást vetett ránk, majd visszatette a leveses tányérját a mellett lévő székről az asztalra.
- Csak pár kanál. Nem fog megártani. Ízleni fog, higgy nekem. –bíztattam.
- Répát nem akarok!
- Pedig attól nagyon jól fogsz tudni fütyülni. De ha nem, hát nem. –sajnálkoztam, majd mellőztem a répa-pakolást.
- Kérek! –válaszolta inkább.
Robert halkan felkuncogott, majd csillogó szemekkel nézett a húgára. A kislány kanalazott párat a levesből, én pedig láttam az ajkai sarkában a mosolyt. De végletekig sértődött pofikáját fordította csak felénk.
- Ízlik neki. –suttogta a fülembe Rob. Boldogan bólintottam.
Tíz perc múlva már a tésztát falatozta. Jobb kifejezés lenne a tömte magába. Mert igazából azt tette. A pólója már paradicsomszószban úszott, az arca sem nézett ki jobban. Rob fintorogva nézte. Gondolom eszébe jutott, hogy ezt mind neki kell róla lepucolnia.
Miután Elizabeth az arcomra nyomott egy maszatos, cuppanós puszit elkezdtem mosogatni. Hamar megvoltam vele, így tekintettel arra, hogy Robnak más dolga is akad délután, el is pakoltam.
- Jössz játszani velem? –kérdezte tőlem, mire bólintottam egy aprót- Roby is ott van!
Na, erre nagyon kíváncsi voltam. Mint kiderült, Robert tökéletesen bánt a babákkal. Én pukkadoztam a nevetéstől, mikor megláttam. Épp az egyik baba haját fésülte. Hagyta, hogy Elizabeth telepakolja a haját csatokkal és masnikkal. Nagyon poénosnak nézett ki. Egy férfi, a rózsaszín szoba közepén, barbee-val a kezében, masnikkal a hajában. Már csak egy kis smink hiányzott. Gondolom azt nem vettek a kislánynak- elszabadult volna a pokol.

- Megyek, Roby. –kuncogtam. Aranyos volt ez a neve, jó volt vele gúnyolni.
- Köszönöm a segítséget, Izbel. –válaszolta, majd kikísért.
- Siess hozzá, már hallom, hogy téged hív.
- Jobb szó lenne rá a követel és ordít. –fintorgott, majd gyorsan elköszönt.
Én az autómhoz mentem, majd hazahajtottam.
~
Pár nappal később furcsa felfordulás volt. Otthon Harper sütött- állt a bál a konyhában. Lily ott állt mellette, de csak nevetett a szerencsétlenkedésén.
- Egyszerűen lehetetlen szétválasztani a tojást! –kiáltott fel hitetlenkedve a férfi, majd leoldotta a derekáról az apró kötényt- Oh, szia Izbel. Nem szeretnél segíteni? Nekem ez nem megy! Lily pedig nem is segít.
- El is megyek innen, mielőtt a fejembe húzza a tálat. –nevetett a lány, majd felszaladt a szobájába.
- Ha így állsz hozzá, nem is fog. –mosolyogtam- Kezedbe veszed a tojást. Megtöröd, kettészeded, és addig öntöd át az egyik héjból a másikba, míg le nem válik róla a fehérje. Ennyi az egész. Szerintem neked is menni fog.
Miután elmutogattam neki, nagyjából sikeresen vette a feladatot.
- Mit jelent: Kemény habbá verjük a tojásfehérjét? Izbel, mennyire keményre? –kérdezte esetlenül.
- Ha fejre állítod az edényt, nem folyik ki belőle a hab. Olyannak kell lennie. –adtam meg a választ, majd megpaskoltam a vállát és leültem az egyik székre.
Végig akartam nézni a szerencsétlenkedését.
- Most felverem. –jelentette ki, majd a kezébe vette a habverőt. Nem is kell mondanom, az egész konyha úszott a tojásfehérjében.
Hangosan nevetve görnyedtem össze a széken és próbáltam letörölni az arcomról a folyadékot.
- Nem segítenél? –kérdezte kimeredt szemekkel, mire kacagva felálltam.
- Bele kell nyomni a habverőt. –fogtam meg a kezét és az abban tartott gépet, majd beindítottam. Csodák csodájára így fröcskölés nélkül felverődött.
- Köszönöm. –dörmögte, majd tovább olvasta a receptet- Hol találom a fahéjat?
- A szekrényben. Legfelső polc jobb széle. –mondtam, majd kérlelő tekintetét látva levettem neki- Jegyezd meg. Legközelebb nem biztos, hogy itthon lesz bárki is.
- Jó. A fejembe véstem. –koppintott a koponyámra, majd elvigyorodott- Akkor már a sütőport is levehetnéd.
- Élvezed a helyzetet? –sandítottam rá, miközben nyújtózkodtam a zacskóért- Mert nekem nagyon úgy tűnik, Harper.
- Egy szóval sem állítottam, hogy nem így van. –kuncogott, majd belekeverte a tésztába a tasak tartalmát- Szerinted ennyi elég?
- Kóstold meg, és meglátod, hogy mennyire fahéjas illetve cukros. Sütés után már nem tudsz hozzá adni.
- Rendben. –bólogatott, majd belekóstolt a nyers tésztába- Nekem jónak tűnik.
- Akkor bizonyára az. –mosolyogtam- Öntsd ki a formába és süsd meg. Vigyázz, hogy el ne égesd. Az nem lenne szerencsés.
- Rendben, próbálkozok. Köszönöm, Hugi. –ölelt magához.
- Miért is sütsz, Bátyus? –kérdeztem kérkedve.
- Meghívtam egy lányt vacsorázni. –nyögte ki pár másodpercnyi szünet után.
- Akkor elpateroljuk a többieket itthonról. –kacsintottam.
- A többiekkel már beszéltem. –sóhajtotta- Csak neked nem szóltam még róla. Tudsz hova menni?
- Még szép. –mosolyogtam- Robert elhívott minket mozizni. Tehát ne aggódj, nem fogok itthon zavarni.
- Nem zavarnál. Csak…mégis, érted. –dörmögte kissé zavartan.
- Persze. Ne aggódj. –nyugtattam meg- Értem, hogy mire célzol. Majd remélem mesélsz róla.
- Talán. –pillantásomat látva javította is magát- Igen.
Diadalittasan elvigyorodtam, majd elindultam a lépcső felé. Épp felléptem az első fokra, mikor visszafordultam és odakiáltottam a konyhában munkálkodó Bátyámnak:
- Amúgy mit is főzöl?
- Valami makarónit. –jelent meg az ajtóban- Talán finom lesz.
- Bizonyára. –bíztattam- Mikor jön a lány?
- Hétre. –mondta az órára pillantva- Van fél órád eltűnni.
- Na köszönöm. –húztam fel az orromat, majd elmosolyodtam.
Huszonöt és fél perc múlva már indultam le a lépcsőn. Rob ujjongott a telefonba, mikor bejelentettem, hogy mégis el tudok menni. Renesmee-t is rábeszéltem. Először hozzájuk megyek, majd onnan együtt indulunk a barátunkhoz.
Csengettek.
Az étkezőben már meg volt terítve, a gyertyafény mindent elárult. Kellemes illat terjengett a házban, Harper hangulatossá varázsolt mindent. Büszke voltam rá. Sosem láttam még ilyennek, ez kicsit aggasztott is. Féltem, hogy a lány kihasználja.
Ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem, mikor megláttam. Vörös, hosszú haja volt. Göndör tincsei természetesek voltak, látszott rajta, hogy nem vetette alá semmilyen fodrász-technikának. Zöld, csillogó szemei csak úgy világítottak, világos bőrén lévő szeplők aranyossá tették arcát.
Alacsony volt, ezen a magassarkú cipője sem segített sokat. Harper több, mint másfél fejjel volt nála magasabb, de látszólag nem zavarta őket a magasságbeli különbség.
Első ránézésre igazi lázadónak tűnt. A szemei az érzelmeit sugározták, szinte az egész életét láttam benne. Harperre mosolyogva nézett, arca sugárzott. Mikor rám pillantott pár másodpercre eltűnt az ajkairól a mosoly; távolságtartó lett. Végül ajkai újra felfelé görbültek, és felém lépett. Különleges volt, határozottan az.
- Zoey Hudson vagyok, nagyon örülök. –nyújtotta a kezét.
Mosolyogva viszonoztam a gesztust.
- Izbel White. –mondtam- Harper fogadott húga. Mondjuk néha inkább vagyok a nővére.
- Igen, sokszor nehéz eset. –pillantott a mellette álló férfire, aki feszengve kapkodta a tekintetét kettőnk között.
- De megyek is. –jelentettem ki, majd felkaptam a lépcső mellett álló táskámat- Jó mulatást, és örülök a találkozásnak.
Ő is elköszönt, én pedig sietősen hagytam el a házat. Kint zuhogott az eső, a szél csak úgy tépte a fákat. Nem szeretem a vihart.
Első utam Renesmee-hez vezetett. A nappaliban üldögélt, körülötte a családja. Emmett jóízű viccekkel szórakoztatta a társaságot. Egyedül Jasper és Alice nem figyelt rá- ők egymással voltak elfoglalva.
- Izbel. –pattant fel, majd egy szoros ölelésben részesített- Mehetünk is.
- Rendben. –mosolyogtam és átvettem tőle az egyik táskáját- Ez meglehetősen nehéz.
- Alice mondta, hogy pakoljak össze pár dolgot. –vont vállat- Alkohol tartalmú italok és nasi van benne. Félt, hogy el fog fogyni és nem lesz mit fogyasztanunk.
- Én is pakoltam össze. –kuncogtam- Ha ez nem lesz elég, akkor semmi sem az.
- Egyet értek. –bólintott és az ajtó felé terelt- Majd holnap délután jövök, Anya.
- Rendben, Édesem. –válaszolta Esme- Jó mulatást nektek.
- Köszönjük szépen. –mosolyogtam.
- Nehogy valami meggondolatlanságot tegyetek. Nem akarok még nagybácsi lenni. –kérte Emmett egy párnát szorítva a mellkasához- Fiatal vagyok én még ehhez!
- Ne aggódj, nem nagybácsi leszel. Én fel akartalak kérni keresztapának… de ha ennyire ellene vagy. –simítottam a kezemet a hasamra –Ez a pici humoros és nélkülözhetetlen keresztapa nélkül fog felnőni! Milyen világot élünk mi!?
Emmett hangos nevetésben tört ki, majd feltartotta a tenyerét. Kuncogva belecsaptam, majd visszaléptem Nessie mellé, aki szemforgatással jutalmazta a jelenetünket.
- Fiatalok vagyunk még az anyasághoz, Emmett. –jegyezte meg Renesmee.
- Én is így gondolom. –dörmögte Edward emberi fül számára hallhatatlanul. Bella a kezére simította a tenyerét és mosolyogva nézett a férjére.
- Én elvállalom a keresztapaságot. –szólt kis idő múlva Jasper, csintalanul mosolyogva.
- Nem adom! –ugrott fel Emmett és elém lépett- Ő az enyém!
- Örülök, hogy a jövőben számíthatok rátok. –nevettem fel- Remélem el tudjátok dönteni, hogy melyikőtök lesz az.
- Kizárt! –vágták re egyszerre.
- Akkor az egyikőtök lesz a keresztanya. –jelentette ki Rosalie, majd rám kacsintott- Ez ügyben veszekedhettek nyugodtan.
- Ő lesz az! –mutattak egymásra komoly ábrázattal.
Felnevettünk, majd elköszöntünk és autóba pattantunk.
Robert elég sok idő után nyitott ajtót. De legalább nem áztunk agyon az esőben- a bejárati ajtó előtti várakozó felett tető volt. Toporogtunk a Welcome feliratot ábrázoló lábtörlőn, miközben elég gyakran csengettünk.
- Szerintem elfelejtette, hogy jövünk. –jegyezte meg Renesmee.
- Igazad lehet. –bólogattam- Azt mondta, hogy a szülei és a húga elmennek a hétvégére valami menő helyre…lehet, hogy őt is elvitték.
- Mondta, hogy semmi kedve sincs hozzá. –tiltakozott Nessie- Meg amikor telefonáltunk váltig állította, hogy nem megy el. Habár…lehet, hogy elfelejtett minket.
- Titeket? Soha. –tárta ki az ajtót.
A dereka körül egy törölköző volt, a mellkasán még folyt a víz, a haja is nedves volt.
- Későbbre vártalak titeket. –jelentette ki, majd befelé terelt minket- Nem hallottam a csengőt a zuhany alatt, sajnálom. Foglaljatok helyet, a házimozit már beüzemeltem. A popcorn kész van, az italok a konyhában. Pontosabban minden a konyhában van. Én elmegyek, felöltözök.
- Áh, így is jó vagy –kuncogtam legyintve.
- Tényleg? –vigyorodott el kihívóan, majd a törölközője felé kapott- Akkor akár ezt is levehetem…
- Ne! –sikkantott fel Nessie, mire felnevettünk.
- Öltözök.
- Demetri hogy van? –kérdeztem kis idő múlva Nessie-től.
- Jól. –válaszolta tömören, kissé mogorván- Beleegyezett, hogy néha felhívjam.
- Az jó. –mosolyogtam rá.
Igazából kiharcoltam- rengeteg időbe és energiámba telt. Meg tudtam oldani, hogy minden nap négytől ötig levédett legyen a szobája. Ebben az időben szoktak telefonálni. Igaz, Demetri öröme megtörőben van, nem tartja olyan jó időnek. Tudja, hogy egyszer el kell szakadniuk egymástól, és ez a telefonálás nem segít neki. Renesmee még jobban ragaszkodik hozzá, a vámpír pedig nem érez elég erőt ahhoz, hogy szakítson vele. Így viszont Renesmee több bátorságot érez, többet beszélnek telefonon, ami miatt Dem is ragaszkodóbb… Ördögi kör…

Az égen átfutó villám bevilágította a sötét szobát, a televízió nem világított. Az egyre hangosabb és remegtetőbb dörgés megrázta az egész házat, én pedig ijedten rezzentem össze. A fákat tépte odakint a szél, a hangos susogás és dörgés elnyomta az autók csikorgó hangját.
- Utálom a vihart. –suttogtam, miközben Robert és Renesmee kezét szorongattam- Soha nem fogtok velem horrort nézetni viharban.
- Szerintem jó buli. –válaszolta a mellettem ülő férfi, mire egy aprót csaptam a karjára, ő pedig magához vont- Sok előnyöm származik belőle.
- Ha egy női testre gondolsz, akkor szerintem elfelejtheted. –mondta Nessie, mire bólogatni kezdtem.
- Franc, pedig erre pályáztam! –sóhajtott Rob. Kihallatszott a hangjából az irónia.
Mindhárman felnevettünk. Végül Robert megváltott: elindított egy vígjátékot.

Az éjszaka folyamán elfogyasztott tetemes mennyiségű alkohol meghozta a hatását: Délelőtt nyöszörögve keltünk fel, mindegyikünk a fejét fogta.
- Sajog a halántékom. –mondta egész halkan Renesmee.
- Ne ordíts! –szólt rá Robert- Forog a világ.
- Én egész jól bírom. –sóhajtottam- Megyek, hozok valami gyógyszert.
- Az egyik szekrényben találsz, valahol a konyhában. –dörmögte Rob, majd visszahanyatlott a párnái közé.
Fél óra múlva már a konyhában ültünk, épp reggelit csináltam. Ők ketten viszont továbbra is látványosan szenvedtek. Én nem ittam annyit, mint ők. Ők ketten elkezdtek egy játékot játszatni, és aki nem tudott válaszolni, annak innia kellett. Én csak figyeltem őket, nem szálltam be, talán ezért is bírom ilyen jól a mai reggelt.
- Soha, de soha többé nem iszok. –nyöszörögte Robert, mire felkuncogtam.
- Egy hét múlva nem fogod így gondolni. –okítottam ki, majd eléjük tettem egy-egy tányért- Ugye tudjátok, hogy az ebédet is nekünk kell csinálni?
- Minek az? Maradt tegnap estéről pizza. –pillantott fel a barna tincsei mögül a férfi.
- Áh, te ezt úgysem érted. –legyintett Nessie- Te főzöl, mi figyeljük.
Az utolsó mondatát nekem címezte, nem is volt kérdés. Az, hogy megérdemlik-e, hogy én főzzek, az már más dolog…

Love Angel- 38. fejezet

Sziasztok! :)
Gondoltam kicsit előbb hozom a fejezetet, remélem nem bánjátok ;)
Puszii

Love Angel- 38. fejezet
Idő múlásával…
(Demetri)

Első utam a szobámba vezetett. Nem is volt kérdés, hogy mit teszek ott. A bőröndöm a sarokban landolt, gyorsan kizipzáraztam. Előszedtem belőle Renesmee fényképét. Vagyis a kettőnkké. Nem bírnám ki, ha nem látnám minden nap a szikrázó mosolyát. Még ha nem is élőben. Ez talán majd enyhíti a fájdalmamat.
A hosszú nyaklánca a csuklómra volt tekerve. Nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam mások. Kit érdekel, hogy minek mondanak el? Az lehet a legnagyobb vádjuk, hogy érzek. Szerintem viszont ebben nincs semmi rossz. Sőt. Sokkal jobb azóta az életem, hogy utat engedtem a szívembe fojtott hullámoknak. Felszabadultabb vagyok, boldogabb… Legalább is eddig az voltam. Most az érzéseim nagy részét a fájdalom veszi át. Remélem, hogy ez csak egy ideig fog tartani. Tudom, hogy Renesmee örökké a szívemben fog élni… mégis.

Aro lent várt. A Nagyterem most furcsán világos volt. Vagy csak én éreztem annak… gondolkodtam volna ezen a dolgon, de nem volt rá időm. Aro letámadott a kérdéseivel.
- Hányan vannak?
- Mint említettem, kilencen. –válaszoltam- Renesmee Carlie Cullen a kilencedig személy.
- Edward és Bella kicsi leánya. –dörmögte inkább magának- Megállt a fejlődésben?
- Igen. Tizenhét-tizennyolc évesnek néz ki. –mondtam.
Fájt róla beszélnem. A szívemben lévő űr nőttön-nőtt. Tudtam, hogy Aro erre lesz kíváncsi. A repülőn már felkészítettem magamat erre… De mégis rossz.
- Van képessége? –kérdezte kíváncsian. Megvillant az a bizonyos fény a tekintetében…
- Igen. Képes átadni az emlékeit és gondolatait. Egyenlőre csak érintés útján sikerül neki, de fejleszti ezt a képességét.
- Igazán… segítenék neki fejleszteni. –villantotta meg a szemeit- Vajon csatlakozna hozzánk?
- Kétlem, Mester. –dörmögtem válaszként.
- Miért nem?
- Mert a lelke túlságosan távol áll attól, ami itt folyik. –jelentettem ki.
- Honnan tudod ezt? –kérkedett.
- Volt szerencsém megismerkedni vele, Mester.
- Add a karod, Demetri. –utasított.
Félve nyújtottam felé a kezemet, mire megragadta azt és elmerült az emlékeimben. Hallottam a hümmögését, láttam az először meglepett, majd elégedett tekintetét.
- Te rá tudnád venni, hogy eljöjjön ide. –szólt izgatottan- Mikor utazol vissza hozzá?
- Soha, Mester. Nem fogom kihasználni az érzéseit. –válaszoltam kissé mérgesen.
- Ugyan, érzések. Múlandóak. –legyintett, majd visszaült a székébe- Semmit sem jelenteken, Fiam. Előbb-utóbb megtanulod.
Nem szóltam semmit. Pár tényt igazán a fejéhez vágtam volna… mégsem tettem. Csak bólintottam egy aprót, majd kihátráltam a teremből.

A szobám fényárban úszott. A Nap lemenő fénye narancssárgásra festette bézs falaimat, és körbelengte a szobámban álló nőt. Már két napja…
- Renesmee megírta az első leveledet. –mosolyodott el, majd ledőlt az ágyamra- Nem volt otthon első este, miután elmentél. Az egész családja őt kereste. Persze én lazán megtaláltam.
- Hát igen, Izbel. Akinek van hozzá képessége. –kacsintottam, majd leültem mellé- Megkaphatom a levelet?
- Hm… Nem is tudom. Megérdemled? –kérkedett- Természetesen nem, de mindegy is. Renesmee ma reggel adta fel, én pedig elhalásztam a postástól. Nem volt valami nehéz, de azért megérdemlek egy dicséretet.
- Köszönöm szépen. –vettem el a levelet, de azért jót mosolyogtam rajta- Hogy-hogy ilyen jó kedved van? Történt valami?
- Áh, nem. Csak erőt kell adnom Nessie-nek.
- Értem…
- Miért mondtad neki, hogy csak levelet írhat? –kérdezte kissé mérgesen- Tudod mennyit nézegeti a telefonját? Pedig még a telefonszámodat sem tudja.
- Ő nem tudja leblokkolni a szobámat, Izbel.
- De én igen. Csak meg kellett volna kérned.
- De nem tettem. Nyomós okom van rá. –sóhajtottam.
- Ugyan, mi az? –kérdezte hitetlenkedve.
- Ha beszélgetünk, telefonálunk… halljuk egymás hangját, akkor sosem leszünk képesek túllépni egymáson.
- Igazad van. –ismerte be- Én erre nem is gondoltam.
- Éreztem. Te ilyenekre sosem gondolsz. –gúnyolódtam.
Láttam, hogy vörös ajkait elhúzza. Szőke haja kontyba volt fogva a feje tetejére, így esélye sem volt arra, hogy beletúrjon. Ha zavarban van, általában ezt teszi. Ezt már kitapasztaltam.
- Magadra hagylak. –pattant fel, majd egy puszit nyomott az arcomra- Vigyázz magadra, Demetri. Ha valami van, tudod, hogy hogyan keress…
- Csak felhívlak. –tekertem a fejemet, majd elmosolyodtam- Nem kell túlbonyolítani.
- Jól van na, én csak jót akarok. –biggyesztette le az ajkait, majd intett egyet és eltűnt.
Leültem az asztalomhoz és felbontottam a borítékot. Kiemeltem belőle a fehér levélpapírt. Meglepődve tapasztaltam, hogy a jobb oldalára bele volt nyomva a Cullen jelkép. Komolyan, másra nem tudják költeni a pénzt? Hihetetlen, hogy külön levélpapírt csináltatnak maguknak…
Jó, igaz. A Volturi-nak is van. De az mégis más…nem?

„Édesem! Demetri!

Igazából…Nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Olyan nehezen találom a szavakat… Mintha egy teljesen idegen embernek írnék. Fogalmam sincs, hogy mit lehetne írnom. Mi lenne az, amit nem vennél sértésnek… nem éreznéd soknak és kényelmetlennek…
Gyertyafénynél ülök. Ebben az útszéli motelban még az áram is elment, hihetetlen! Fél vámpír révén pedig még a sötétben sem látok. De legalább egy gyertyát találtam. Ugyanis a telefonom fényénél nehezen lehet levelet írni… Már csak egy penna és tinta hiányozna. Igazi lúdtollal írnék levelet… Tiszta középkor! Már csak egy vaskos könyvecske hiányozna, bőröv és barna vászonnadrág, valamint aranyos kontyba font haj, és máris középkori költőnek néznek… Vagy akkoriban a nők nem kontyolták a hajukat? Úgy emlékszem, hogy befonták és felcsavarták a fejük tetejére… Ha rosszul emlékszem, légy szíves a válaszleveledben világosítsd fel. Te biztos jobban emlékszel, mint én.
Válaszlevél… Egyáltalán fogsz válaszolni? Nagyon remélem, hogy igen. Fohászkodjak, hogy így legyen? Igazából reménytelennek érzem a helyzetemet… helyzetünket.
Félek, hogy soha többé nem hallok rólad. Noha megígérted, hogy nem tűnsz el örökre. Hisz te kértél engem, hogy írjak. És látod, azt teszem! Nem kellett csalódnod bennem, megígértem, hogy írni fogok. Atya ég, miért mondom én ezt el ennyiszer? Hisz teljesen logikus, hogy írtam neked… gondolom most a levelemet olvasod. Még szép, hogy azt teszed… Mosolyogsz? Ugye mosolyogsz? Szeretnék még mosolyt csalni az arcodra. Őszinte mosolyt… Olyan mosolyt, amivel engem szoktál megajándékozni. Mondjuk egy tipikus kiakadok-tőled-mosoly is megtenné. Mondjuk most biztos azt érzed. Össze-vissza hadoválok. Kiakasztó…
Felmerült bennem, hogy összetépem ezt a papírt és kezdek egy újat. De mivel csak egy levélpapírt találtam a kocsiban… Magától értetődő a döntésem.
Meg amúgy is… ha összetépném, akkor nekiállnék rendezetten, komolyan és meggondoltan írni. Az pedig nem lenne jó. Így legalább át tudom adni az érzéseimet…
Az összezavarodottságot a lelkemben. Itt hagytál engem, óriási, zavargó tengerrel a szívemben. Te pedig nem adtál nekem mentőmellényt… Nem baj, egy ideig tudok úszni. Valaki csak küld majd egy mentőcsónakot.
Alig férek ki a papírra…Tudom, hogy nem illik, de most megfordítom a lapot. Próbáltam apró és szép betűkkel írni, de még így sem fértem ki egy oldalra. Nem baj, írok a hátlapra is. Remélem nem bánod.
Most nem tudom visszafogni magamat. Muszáj mindent leírnom, ami a gondolatomba ötlik. Ökörség… Ha zavar- komolyan mondom-, akkor légyszi’ a legközelebbi leveledbe jelezd. Ha megteszed, akkor legközelebb csak rendezett és visszafogott levelet fogsz kapni… Atya ég, hogy fogom én visszafogni magamat?!
Mit írhatnék még?...
A szüleim keresnek. Folyamatosan csörög a telefonom, de lenémítottam. Szívem szerint kikapcsolnám… De akkor nem látnám az időt. Most 23:45 van. Hihetetlen, hogy ebbe a lepukkadt motelbe vagyok. Egy pók mászik a falon… Lecsapom a cipőmmel. Majd… mindjárt… Ha közelebb merek menni hozzá.
Lecsaptam.
Nagy és szőrös volt. Jó, nem olyan nagy… Igazából nekem nagy, te szerintem hangosan kacagva ütötted volna le.
Félek a pókoktól, említettem már? Biztosan… de nem baj, most legalább újra megemlítettem, talán nem felejted el. Igazából nem is félek tőlük… undorodok a kis mocskoktól. Komolyan mondom: Rondák, szőrösek, túl sok a lábuk és belemásznak a számba.
Gondolom most nevetsz. Legalább a jó kedvedet meghoztam. Ugye meghoztam? Remélem nem keserítettelek el még jobban…
Amúgy igazából nem értem, hogy miért nem hívhatlak fel. Annyira igazságtalan vagy! Nagyapa azt mondta, hogy Volterrában is van térerő. Valamint telefon is. Akkor miért nem tehetem meg? De nem gond, gondolom nyomós érved van rá… Tudhatom, hogy mi? Ha nem hallhatom az a szexin rekedtes hangodat, legalább azt áruld már el nekem, hogy miért nem? Oké: nem, akkor nem. Megértem. De miért nem?
Ismétlem a mondataimat… Most húzzam át? Áh, nem teszem. Az csak belerondítana a levélbe…
A megszólítást amúgy is átfirkáltam…
 Nem tudtam, hogy hogyan is hívhatnálak. Hogyan állunk most?
Elváltunk… szakítottunk? Vagy csak vagyunk? Hogy van most? Nem értem… meg vagyok zavarodva…
Hívhatlak úgy, mint szoktalak... vagy maradjak a Demetri-nél? Melyiket szeretnéd? Kényelmetlen neked, hogy becézzelek? Vagy nem? Nem tudom, hogy mi legyen…
Túl sok kérdés maradt megválaszolatlanul… Túl sok olyan kérdés, ami felett nem tudok dönteni. Kérlek, segíts nekem ebben!
Hihetetlen… megint betelik a papír… Pedig sokkal kisebb betűkkel írtam… Folytassam egy papír zsebkendőre? Szalvétára? Áh, inkább nem…
Majd legközelebb folytatom… Így legalább legközelebb nem teljesen üres papírlapot küldök el Neked.
Szeretlek… Ezt ugye leírhattam? Tényleg így érzem… félek, hogy meg fogod bánni, hogy találkoztál velem… Ugye nem így lesz?
Vigyázz magadra…
Szeretlek. Csók:

Renesmee C. Cullen”

*---------*

(Robert)

Nagyon meglepő. A napokban a szerep felcserélődött. Renesmee elkeseredett és szomorú, Izbel pedig őt vigasztalja. Kevin- az ökör!- távozásakor Iz volt összetörve, most pedig Renesmee…
Csak tudnám, hogy Demetri- vagy ki- miért ment el… Nem tudom megfejteni.
Furcsa… Egyszerűen hülyeségnek érzem, hogy két ilyen gyönyörű és csodálatos lány egyedül maradjon… Két elképesztően ostoba férfi miatt, akik nem látják meg bennük a kincset… Hisz mindketten azok!
Ha egyiküket megkapnám… csak egy kis időre… Az ágyba vinném neki a reggelit, ki sem kelhetne az ágyból a saját lábán. A karjaimban hordoznám. Egész éjszaka kényeztetném. Hagynám, hogy elrángasson vásárolni, sőt, boldogan cipelném a csomagjait.
Na jó, ez azért túlzás volt… Bizonyára egy ép elméjű férfi sem bírná ki, ha végig kell követnie a barátnője több órás vásárlását… Legalább is én nem.
- Segítek, hagyd csak! –léptem oda Izbel mellé.
Épp a labdákat pakolta ki a testnevelésterembe a szertárból. Hat labda elfért a kezében, a hetedik folyamatosan leesett. Átvettem párat a kezéből.
Ahogy előttem lépdelt nem tudtam nem megnézni a tökéletes fenekét. Feszes volt, és a rövid, fekete short csak kihangsúlyozta. De még mennyire kihangsúlyozta!
Egy fehér póló volt még rajta, ami meglehetősen rásimult a mellkasára… A hasa tökéletesen lapos- ez még a pólón keresztül is látszott. Mondjuk nyáron volt alkalmam megcsodálni tökéletes alakját.
Szőke, hosszú tincseibe most nem tudott beletúrni. Össze volt fogva, de a hossza miatt simán leért lapockájáig. Kék szemei csillogtak, ajkai mosolyra húzódtak. Úgy megcsókoltam volna azokat az ajkakat…
Folyamatosan felvillan előttem a tegnapi kinézete. Kék szemeit kihangsúlyozta- azt nem tudom, hogy hogyan csinálta. Biztos valami női cucc segítségével-, ajkain vörös rúzs csillogott, szőke tincseit felfogta egy rendezett kontyba. Miniszoknyába volt, magassarkú cipőbe és szűk, fehér ingben. Igéző volt!
Renesmee nem jelent meg testnevelése. Nem csodáltam, az utóbbi napokban járni is alig bírt… Talán nem volt lelki ereje hozzá.

Órákon újra Izbel mellett kötöttem ki. Renesmee végül haza ment… Az apja jött el érte, gondolom riasztotta. Dr. Cullen pedig már ugrott is a kicsi lánya miatt. Bár nekem is ilyen apám lenne… De nem, ez csak álom. Mondjuk a lelkem mélyén örülök is, hogy olyan apám van, amilyen. Legalább az élet megedzett, és nem lettem töketlen.
Szerencsére egy dolgozatot sem írtunk és a felelést is megúsztam. De jegyzetelni a leggyönyörűbb padtársról jegyzetelhettem. Nem fogom én a táblát lesegetni, amúgy is: rossz a látásom… Legalább is Anya ezt mondta. Mondjuk ő a hallásomat is szidta. Szerinte nem látom meg a munkát, és meg sem hallom, ha szól róla.

Az utolsó órán- újra a szőke angyal mellett ültem- sms-em jött. Kíméletlenül rezgett a zsebem. Eldöntöttem, hogy szépen át is állítom. Zavar a rezgés.
- El kell mennem a húgomért. –dörmögtem Izbelnek.
- Elkísérjelek? Szívesen megismerkednél vele. –mosolygott.
- Ha szeretnél. –vontam vállat felfelé görbülő ajkakkal- Elizabeth el lesz ragadtatva tőled.
- Inkább én tőle. –javított ki.
- Szerintem kölcsönös lesz. –kacsintottam, majd lekörmöltem a maradék két szót is.
- Hova is megyünk érte? –kérdezte.
- Óvodába. Még csak öt éves. –áradoztam- Gyönyörű kislány. Szőke tincsei vannak, angyali mosolya, zöld szemei. Valami angyali.
- A kis szerelmed. –kuncogott csillogó szemekkel.
- Bizony. –bólogattam- Anya elhúzott otthonról, Apámat pedig már napok óta nem láttam. Pech… Szóval ebédet is kell főznöm.
Megvakartam a tarkómat. Vajon Lizy megelégszik a pirítóssal is? Esetleg még lekvárt is tudok rákenni…
Na jó, ha nagyon szeretnék, valami zacskós levest biztos sikerül összehoznom.
- Segítek. –csapott a karomra Izbel. Nem fájt, csak felhívta vele a figyelmemet.
- Tényleg? –kérdeztem vissza meglepetten.
- Igen, komolyan. –mosolygott- Mit szeret Elizabeth?
- Oda van a… hm... nagyon szereti a makarónit.
- A milánóit? –csodálkozott, mire bólintottam egy aprót- Oh, hát az nagyon könnyű! Út közben beugrunk valami boltba, hogy mindenképp legyen otthon hozzá minden.

Visszafogni sem tudtam- na, nem mintha akartam volna. Én nem autóval jöttem reggel, hanem az egyik haverom hozott, így az ő járgányába pattantunk be. Engedett vezetni! Isteni ez a csaj!
Először az óvodába mentünk. Mivel már egy órája el lehetett hozni Lizy-t, nem akartam tovább váratni. Lehet, hogy a barátnői már régen leléceltek… Ki tudja! Nem akarom, hogy a szemem fénye rosszul érezze magát ott.
- Robert! –futott a karjaim közé.
A hátán már ott volt a rózsaszín pici táskája, a kabátja is rajta volt már. Kicsit esőkabát-jellegű dzseki volt, rózsaszín és virágmintás. Anya azért vett neki ilyet, hogy idézem: „Esőben ne legyen vizes a ruhája!”
Kérdem én: nem mindegy? Ki lehet mosni, megszárad, satöbbi.
De legalább Hugicám eszméletlenül aranyos volt benne.
- Jól áll a kezedbe. –jegyezte meg a közeledő Izbel. Lizy a karjaimban mocorogni kezdett, majd kiugrott a kezeim közül.
- Hát te ki vagy? –pillantott fel Iz-re, aki vigyorogva guggolt le a lányhoz.
- Izbel. Robert egyik barátja. –simogatta meg az arcát- És te?
- Elizabeth. –hadarta, majd légies mozdulattal kisöpört egy tincset a szeme elől- Roby mindig csak Lizy-nek hív. Nem tudom, hogy miért hív így. De nagyon tetszik nekem. Te is hívnál így?
- Ha szeretnéd. –kuncogott Iz, majd felegyenesedett.
Lizy azonnal a kezéért nyúlt, másik kezével pedig az én ujjaimat ragadta meg. Ő ment középen, mi pedig két oldalt vezettük.
- Milyen idill. –vigyorgott Izbel- Kíváncsi lennék, hogy az emberek most mit gondolhatnak… Kicsit fiatal vagyok az anyasághoz.
- Rólam ne is beszéljünk! –nevettem fel- Lizym, még be kell mennünk egy boltba. Ugye nem baj?
- Miért megyünk be? Veszel nekem cukrot? –haradta- Roby, megígérted tegnap! Emlékszel? Megígérted, hogy kapok olyan csokit, amit te is ettél!
- Emlékszem, Hercegnő. –simogattam meg a haját- Ha lesz a szupermarketbe, akkor veszek neked.
- Mi lesz ebédre? –kérdezte.
- Milánói makaróni. –mondta helyettem Izbel- Én főzöm neked, sőt, még Robert is segít.
Elégedetten felsikított, majd hosszasan elemezni kezdte, hogy Anya hogyan szokta főzni. Általában ott ül mellette, a konyhapulton és lóbálja a lábát. Valamint az állandó tartozék: beszél, beszél és beszél.
- Tényleg cserfes kislány. –mosolygott Iz, ahogy a karomra akasztotta a kosarat.
Elizabeth már az édességes-sorhoz rohant. Megállíthatatlan! Izbel boldogan vigyorogva lépdelt mellettem, majd magyarázni kezdte a Hercegnőmnek, hogy miért nem szabad ebéd előtt édességet enni… Az érvein még én is megdöbbentem.
Végül az egyik sornak támaszkodva figyeltem őket. Lizy a kosárba pakolta a szerinte szükséges dolgokat, Izbel pedig ugyan azzal az erővel tette is vissza őket. Látni rajtuk az összhangot… Lizy mérges és sértődött arckifejezését, valamit Izbel mosolygós arcát… Elöntött a boldogság.