Más élet- II.2. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet.
Anikó, remélem nem kaptál szívrohamot xD
Holnap nem lesz friss, talán szerdán, vagy csütörtökön. Puszi

43. fejezet. –Vagyis II. 2. fejezet
(Bridget)

Csak néztem ki az ablakon, és merengtem… mindenen, ami eszembe jutott.

Majd azt vettem észre, hogy Alec leparkol. Értetlenül néztem rá, de ő csak mosolyogva csóválta a fejét. Kiszállt a kocsiból. Kivette a táskákat, és utasított valakit, hogy hozza utánunk.
- Alec. –mondtam dühösen. –Itt vagyunk?
- Jajj, ne csináld már. Gyere. –nyitotta ki vigyorogva az ajtót.
- Elviselhetetlen vagy. Mondták már? –incselkedtem.
- Igen. Mondták…- nevetett fel.
Ez a jókedv mosolygásra késztetett.
- Végre, valaki mosolyog. De most siessünk, várnak ránk. –húzott.
- Figyelj, tudok egyedül is menni. –nevettem.
- Reméltem is. –kacagott fel, majd szélsebesen száguldott előttem, mutatva az utat.
Fél perc múlva már a nagyterem felé közelítettünk.
- A vezetők itt vannak. –súgta. –Csak természetesen.

- Huhh… rendben. –sóhajtottam.
Alec kinyitotta az ajtót, és bement.
- Mester. –hajolt meg.
- Öhm, üdv. –mondtam zavartan.
- Á, Alec. Ő a nagy tehetség, akit mondtál? –húzta fel Aro a szemöldökét.
- Igen, Mester. Ő az. Bridget Hale. –magyarázta.
- Hale?

- Igen. Cullen családdal éltem eddig, és Hale lettem. –mosolyogtam.
- Értem, Kedvesem. –mosolyodott el az öreg vezető.
Ekkor kivágódott az ajtó, és egy dühös morgás kíséretében valaki a földnek nyomott. Lelöktem magamról szőke támadómat, mire újra nekem támadt. Kivédtem rúgásait, és helyettük ő kapott egyet. Majd egy hiba miatt a földre került, én pedig fölötte.
- Jane…
- Add vissza az erőmet. –sziszegte.
- Minek az neked? Hogy kínozhass másokat? –Gúnyolódtam, majd felálltam a dühös vámpírlány hátáról.
Mire újra nekem ugrott, viszont kirepítettem az ablakon. Egy jól irányzott rúgás bármire képes…
Ekkor egy tapsot hallottam meg.
- Ügyes. –mondta bizakodva Aro.
- Sajnálom. Nem kellett volna. –mosolyodtam el halványan. –De muszáj volt. Megérdemelte.
- Nem semmi a lány. Ahogy mondtad, kedves Alec. –csapta össze a kezét Aro. –És mi ez az egész: „Add vissza az erőmet”dolog?
- Öhm… - makogtam zavartan. –Az erőm abban nyilvánul meg, hogy el tudom venni más vámpírok mentális erejét. Van, amelyik így sem hat rám teljesen.
- Ez csodálatos… - döbbent le Aro. – Nincs még egy ilyen tehetség. És harcolni is tud. Bámulatos.
- Öhm…köszönöm… - igazából nem is tudtam, hogy mit mondhattam volna. Így maradtam a puszta egyszerűségnél. –Szerintem nem nagy szám. És még csak egy erőt tudok elvenni.

- Fejlesztve lesz. És szeretném, ha csatlakoznál hozzánk. –mosolyodott el Aro. –Méghozzá a személyi testőrségembe. Alec és Sophie mellé. Mivel Renata tegnap… Csúfos vereséget szenvedett.
- Mi történt vele? –szólt közbe Alec.
- Nem volt felkészült. Egyszerűen nem volt alkalmas a posztjára. –dörmögte Caius.
- Részben igaz. Nem foglalkozott a feladatával megfelelően, ezért egy csoport megölte. –szólt közbe Marcus.
- Hagyjuk. Már mindegy. Ti milyen ötletnek tartjátok, hogy bevegyem személyi testőrségembe? –fordult a testvéreihez a legnagyobb Volturi vezető.
- Szerintem alkalmas rá. –válaszolta a szőke vezető.
- Én ellenezném. De a te döntésed, hogy kire bízod az életed. –válaszolta Marcus.
- Akkor igen. Már csak egy a kérdés. Akarsz hozzánk csatlakozni? –fordult ismét felém Aro.
- Igen. –hunytam le a szemeimet.
- Rendben. Köszöntelek közöttünk –fogta meg a kezem Aro, és felsóhajtott. –Ezért csatlakozol hozzánk?
- Ha ugyan arra gondol, amire én, akkor igen. –sóhajtottam.
- Rendben. A feltételekbe beleegyezek. Alec megmutatja a szobádat, ami az én részemen lesz. Alec és Sophie szobája között. –magyarázta. Bólintottam, majd folytatta. –A szabályokkal majd megismerkedsz. Azokat be kell tartanod.
- Rendben. Megértem.
- Örülök, hogy itt vagy. Az erőd fejlesztésében segítünk. –mosolygott. –Kemény kiképzésen fogsz részt venni. –ült le a székébe. –Most pedig menjetek.
- Köszönjük Aro. –hajolt meg Alec, majd kivezetett a teremből.
Amikor elég messze voltunk, megálltam.
- Hogy mi van?
- Majd elmondom a szabályokat, és akkor megérted. –mosolygott, majd benyitott egy szobába.

Egy közepes méretű nappali tárult szemeim elé. Halványbarna falak, óriási üvegablakok. Középen egy üveg asztal, körülötte fehér bőr kanapé, és fotelok. A helyiségből kettő ajtó nyílt. Benéztem az egyikbe, ami egy fehér- barna fürdőt takart. Egy óriási sarokkád, zuhanyzó, csapok, WC, és óriási tükrök mindenhol. A másik ajtó a hálószobát takarta. Ez egy egyszerű, de mégis nagyszerű szoba volt. Fehér falak,világos parketta, fekete- piros berendezési tárgyak, fehér szőnyeg. Középen a fekete franciaágy, piros- szürke ágyneművel, felette egy kép. A szobából egy ajtó nyílik. Gardrób. Tele ruhákkal.
- Alec. –kiáltottam el magam.
- Igen? –termett mellettem.
- Kié volt ez a szoba? –húztam fel a szemöldököm.
- Hát,ez üres volt. Tegnap felhívtam Aro-t, és megbeszéltem vele, hogy meg kéne neked csinálni. És ez lett belőle. A szobát és a ruhatáradat pedig Sophie csinálta meg. –mosolygott.
- Köszönöm. És ki az a Sophie? Annyiszor hallottam már a nevét, mégsem tudom, hogy ki is az. –somolyogtam.
- A melletted lévő szobában lakik. Én pedig a másikban. Tehát, Sophie Aro egyik személyi testőre, mint mind a ketten. Ő nyomokban látja a jövőt, vagyis inkább képekben. Nagyon jó harcos, egy érintésével meg tudja dermeszteni az ellenfelet. –mosolygott.
- Értem. Majd megköszönöm neki. Hol vannak a táskáim? –néztem körbe.
- Mindjárt hozzák. Addig nézz csak körül nyugodtan. –száguldott ki a szobából, majd még hallottam, hogy elkiáltja magát, hogy: „Gerard!!!”
- Szia. Tehát, te vagy az új Volturi. –ölelt meg egy barna hajú, velem egy magas lány. –Sophie vagyok. A régi testőr. Vagyis Alec előbb volt. De most te vagy az új. Mondjuk Aro láthat benned valamit, ha már elsőre betesz a személyi testőrségébe. –villantotta meg vörös szemeit. – Állati vért fogyasztasz? Azt nem csak Cullenék teszik?
- És Denali-ék. Igen, állati vért fogyasztok. És maradok is ennél az életmódnál. Tudod, a Cullen család tagja voltam. Csak hát…- dőltem el az ágyon. –A jegyesem, Emmett, kidobott, azért, hogy visszavegye a volt feleségét, Rosalie-t. Akkorát csalódtam, hogy többé nem bírnák a szemébe nézni. Így hát, ez volt a legjobb megoldás. –sóhajtottam fel.
- Sajnálom. –mondta, közben ő is eldőlt az ágyon.
- Ez van. Nem szabad bízni a vámpírokban. –nevettem fel. –Főleg nem a vegákban.
- Én bízok benned. –mosolyodott el halványan Sophie, közben kisöpört az arcából egy rakoncátlan barna tincset.
- Rendben. Most, hogy kiderült, hogy mindenki bízik mindenkiben, kipakolhatod ezeket az óriási monstrumokat. –lépett be az ajtón Alec, mögötte két vámpír, náluk pedig a bőröndjeim.
- Ne csináld, ezek nem is nagyok. –dönnyögtem. –Kétszer ennyit hoztam volna, de szerintem te véletlenül beleejtetted volna az egyiket egy szakadékba. –mondtam szarkasztikusan, nevetve.
- Megtörténhet. Tegyétek csak le őket. –utasította a két vámpírt.
- Köszi fiúk. Alec, a segítséget meg illik köszönni. –csaptam tarkón. – Köszi még egyszer. Alec nevében is.
- Hé. Bridget, ez nem ér. –duzzogott a mellettem álló vámpírsrác.
- Mikor is változtál át? 14-15 éves korodba? Hát, drága, megálltál a fejlődésbe. Megtörténhet, hogy akkor is olyan hálátlan, duzzogós, kibírhatatlan voltál, mint most. –vigyorogtam, majd visszafordultam a többiek felé.
- Bridget vagyok. Köszi a segítséget, meg minden. Elmehettek. –mosolyogtam.
- Köszi. –mondták, majd elsuhantak.
- Most pedig, elhagynátok a szobát? Szeretnék nyugodtan kipakolni. –mondtam, majd lehuppantam az ágyra.
A maszkom kezd megtörni…
- Persze. –Sophie kihúzta Alec-ot az ajtó, magamra hagyva.
Újra előtört a rosszkedvem, és újra csak az üresség maradt. Nehéz ez az egész: „Boldog vagyok” álca. Nehezebb megjátszani, mint gondoltam. Leültem a bőröndjeim közé, és kihúztam az egyiket. A tárgyaim. A kis kacatok. Elkezdtem őket kipakolni, berendezni a szobát. Végül már csak egy nagy kép volt nálam. Alice, Jasper, Em és Én, egy vásárlás alkalmával. Csak az arcunk látszik rajta. Levettem az ágyam fölött lévő képkeretet, és beletettem. Annyi hely maradt a kép alatt, hogy pont befért pár apró kép. Esme és Carlisle, Bella és Edward, valamint Jenny és Chriss , és Petric került oda. Szépen visszatettem a képet a helyére, vissza a falra. Majd a maradék bőröndöket behúztam a gardróbba. Két fogas tele volt aggatva sötét ruhákkal. Vagyis egy egész fal. Egy üres fogas is volt, oda pakoltam a saját ruháimat. Egy óriási polcrendszer volt az egyik fal végében. Cipők… Ennyi cipőt… Mellette táskák, sapkák, kiegészítők. Vele szemben egy újabb fogas. Volturi köpenyek… Feketék… Miután végeztem a kipakolással, és a fürdőbe is bepakoltam, eldőltem az ágyon, és a telefonomért nyúltam. Üzenetek. Egy Petric-től.

„Szia Drága! Mi újság veled? Régen beszéltünk. Lehet, hogy meglátogatlak a közeljövőben. Képzeld el, a húgodat eljegyezték. Mihamarabb hívj fel kérlek. Puszi: Pet…”
Betárcsáztam a számot, és két csörgés után az egyik legkedvesebb hang szólt bele.
- Igen?
- Szia Petric! Hogy mennek a dolgok?
- Bridget. Rég hallottalak. Minden rendben, újabb átváltozások, a húgodat Matt eljegyezte.
- Komoly?
- Teljes mértékben. Mikor érsz rá találkozni velem?
- Sajnálom…
- Mit?
- Nem tudunk találkozni. –suttogtam. –Csatlakoztam a Volturi-hoz. Emmett…kidobott.
- Hogy mi? –hallottam, ahogy leül. –Te csatlakoztál ahhoz a gyilkoló szervezethez?
- Nem olyanok, mint hiszitek. És én továbbra is maradok az életmódomnál.
- Emmett kidobott? …miért?
- Azért, mert mást szeret…és nem akarta, hogy tovább fajuljanak a dolgok. Ez van…túl kell lépnem rajta… - sóhajtottam fel.
- Figyelj, mindenben támogatlak, viszont most mennem kell. –hallottam a háttérben egy verekedést, majd hogy Pet elkezd kiabálni, hogy hagyják abba. –Megyek. Vigyázz magadra. Szia.
- Szia. –mondtam immár a tárcsahangnak.
Felsóhajtottam, és felálltam. A laptopomat is elhoztam. Így hát bekapcsoltam… Felmentem a postafiókomra. Pár levél, amiket gyorsan elolvastam, majd a virtuális kukában landoltak.  Még felmentem pár oldalra, majd kikapcsoltam, és eltettem a gépemet. Még is mit csináljak? Vásárolni nem lehet, beszélgetni nincs kivel… Á…gáz az egész… És még Emmett sincs itt… Mondjuk hogy is lenne itt? Miatta vagyok itt én. Miért kellett vele összejönnöm?
Még egy darabig emésztettem magam, majd hallottam, ahogy megállnak az ajtóm előtt, és kopognak.
- Szabad. –szóltam ki.
Nyitódott az ajtó, és egy nagydarab, ismeretlen vámpírférfi lépett be.
- Aro hívat. –mosolygott.
- Jaj...- pattantam fel az ágyról.
- Felix vagyok. –mondta az idegen.
- Bridget. És gondolom ha hívat, akkor sietnem kell, szóval ne tarts fel. –mosolyogtam, majd kikerültem, és elsuhantam.
Pár másodperc múlva már a nagyterem ajtaját nyitottam ki.
- Mester. –hajoltam meg, ahogy beléptem.
- Szia. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ideérsz. –mosolyodott el Aro.
- Én úgy gondolom, hogyha hívat, és valakit elküld értem, akkor megtisztelem azzal, hogy sietek. –mosolyodtam el. –Ja, és nem volt semmi dolgom.
- Minden esetre, köszönöm, hogy ilyen hamar jöttél. Tudod, elképesztő vagy. –bókolt Aro.
- Most miért is? –kérdeztem vissza.
- Csak úgy. –nevetett fel Aro.
- Elnézést, nem szoktam meg, hogy ismeretlenek bókolnak nekem. –magyaráztam.
- Ismeretlenek? –húzta fel a szemöldökét Aro.
- Még csak egy napja vagyok itt. És az, hogy maga kiolvasta a fejemből az összes gondolatomat, így tökéletesen kiismerve, az még nem azt jelenti, hogy én is ismerem magát. –magyaráztam mosolyogva.
- Igaz. –kacagott fel Marcus és Caius is.
- De térjünk a tárgyra. Igen, még csak most jöttél, de én máris egy küldetésre akarlak küldeni. Ezt vedd… próbatételnek. –mosolygott. –Veled megy Felix és Demetri.
- Ez most komoly? –döbbentem le. –Még csak most jöttem, még nem is képeztek, és nem is biztos, hogy alkalmas lennék ilyenre.
- Biztosan alkalmas lennél rá. –bíztatott Aro. –Demetri majd mindent elmagyaráz. Tíz perc múlva indultok, gyertek előtte a nagyterembe. A fekete köpenyedet ne felejtsd.
- Rendben. Köszönöm Mester. –hajoltam meg, majd kisuhantam a teremből.
Felsiettem a szobámba, ott ledobtam magamról a ruhákat, majd felkaptam egy fekete nagyon szűk farmert; egy magas sarkú fekete csizmát; és egy fekete, kivágott hosszú ujjú felsőt. Majd egy Volturi köpeny. A fürdőbe tipegtem át, és hátracopfoztam a hajamat, a szememet kihúztam, és már mentem is le. Épp léptem ki a szobából, amikor egy kemény testbe ütköztem.
- Oh, bocsi. Nem vettelek észre. –léptem hátra.
- Semmi gond. Demetri vagyok. –mosolygott a sármos, szőkés hajú, húszas éveiben járó feketeköpenyes pasi.
- Én Bridget. Fekete köpeny? –mutattam rá.
- Nyomkövető vagyok. –mosolyodott el. –A legjobb.
- El ne bízd magad. –nevettem fel. – De most menjünk. Nem szeretek elkésni.
- Én sem. –húzta el a száját.
- Akkor talán indulni kellene. –löktem egyet rajta.
- Rendben. –indult el, én pedig utána lépdeltem.
- Nem lehetne egy kicsit gyorsabban? Így még az emberek is leelőznének. –morogtam.
- De, lehetne. –forgatta a szemét.
Pár másodperc múlva már a nagyterem előtt álltunk, és nyitottuk az ajtót. Bent egy nagyon vidám alak ugrált fel-alá.
- Mester. –hajoltunk meg Demetri-vel.
- Gyertek ide. Elmondom a feladatokat. –mosolyodott el Aro. –Csak egy napra mentek. Holnap tértek is vissza. Mármint, ha minden rendben lesz, akkor visszatértek.
- Hová megyünk? –szóltam közbe.
- Egy családot kerestek meg. Denali-k. Ellenőrzitek őket. –mosolyodott el Aro. –Kíváncsi vagyok, van-e valami szabályszegés.
- Indulunk is Mester. –hajolt meg Dem, majd én és Felix is követtük.
Kimentünk a teremből, és már száguldottunk is.
- Miért pont ide? Ennél már csak Cullen lenne rosszabb. –morgolódtam.
- Honnan ismered te őket? –szólt közbe Felix. –Csak nem volt az egyikük szeretőd? Azért nem akarsz Denali-ba menni?
- Emmett Cullen volt a jegyesem, csakhogy Rosalie miatt kidobott. Legalább is azzal fedte magát. –morogtam. –És Denali-k még nem láttak, viszont a családot ismerik.
- Értem… Rosalie elég… Hogy is mondjam… - fogta fejét Demetri.
- Tudom… Azért tépte le a kezem, mert rajtam volt a jegygyűrű. De szerintem Alec-től mindent hallottatok. Ja, és ezeket a csodás harapásokat is tőle kaptam. –emeltem fel jobb kezemet.
- Szép. –nézte meg Felix.
- Nem volt olyan kellemes érzés, mint ahogy kinéz. –nevettem fel. – De hová tűnt? Nem úgy volt, hogy a Volturi-hoz tartozik?
- Nem, csak segítséget kért, aztán le is lépett. Marcus eléggé kiakadt rá… - magyarázta Felix.
- Na de siessünk. –szólt közbe Demetri.

- Rendben. –húztam el mellette. –Nem azt mondtátok, hogy siessünk? –fordultam hátra.
- Te ilyen gyors vagy? –döbbentek le.
- Igen. Tudjátok, az állatvér is megfelelő. –incselkedtem. –Nem kell ahhoz gyilkosnak lenni.
- Ízlések és pofonok. Miért lettél már ma fekete köpenyes? –jött a kérdés Demetri-től.
- Mert jó az ágyban. –röhögött közbe Felix.
- Felix. Fogd be jó. Nem vagyok kíváncsi rá. –morgolódtam.
Istenem, ez mennyire Emmett-es. Majdnem felzokogtam. De csak majdnem. Innentől lőttek a maszkomnak. Inkább még jobban belehúztam…
- Azért. –kezdtem bele- mert olyan az erőm. Az a képességem, hogy el tudom venni más vámpírok erejét. Ja, és jól harcolok. Jane-t fél kézzel levertem.
- Ügyes. –tapsolt Felix.
- Köszi. –mosolyodtam el.
Nem igazi ez a mosoly… Ohh, mikor lesz már vége a szenvedésemnek?
Még mentünk jó ideig. Órákig. Nap már magasan járt, amikor megéreztük a vámpír szagot. Lelassítottunk egy kicsit, és úgy suhantunk egyre közelebb a házhoz.
- Visszafelé megállunk egy kicsit. –szóltam közbe.
- Miért? –értetlenkedtek.
- Mert nekem is szükségem van vérre. –forgattam a szemem, majd felléptem a verandára. Pár ismerős illat volt, de semmi több. Persze, most lett vége az esküvőnek.
- Üdvözlöm a Volturit. –lépett ki egy férfi. Azt hiszem Elezar.
- Hello. –intettem.

- Öhm…- mutatott zavartan Elezar a szemeimre.
- Aranyszínű. Tudom. Állati vért fogyasztok. –magyaráztam. –Bridget Hale.
- Hale? –lépett ki egy nő.

- Igen. –bólintottam.
- Én Carmen vagyok, ők pedig a családom. Irina, Kate, Tanya, és a férje. –mosolyodott el a nő. –Most lett vége az esküvőnek. Elnézést a rendetlenségért. Az utolsó vendéget pár perce mentek el.
- Semmi gond. –léptem be. – Csak egy kis ellenőrzésre jöttünk. Mit is ellenőrzünk? –fordultam hátra.
- Hogy nincs-e valami szabályszegés. Egy úgymond rutin vizsgálat. –mondta Demetri.

- Úgy látom, nincs semmi különleges itt. –nézett körbe Felix.
- De azért körbenéznénk. –mondta Demetri.
- Természetesen. –ült le Carmen a kanapéra, a többi vámpír közé.
- Nem ő Emmett jegyese, akit mondtak? –súgta Kate.
- Volt jegyese. –szóltam közbe. –Kidobott Rosalie miatt. Azért is vagyok most így. –mutattam végig fekete köpenyemen.
- Hasznos képesség. Bár csodálom, hogy már első nap fekete köpenyes lettél. –lépett be Elezar is.
- Én is csodáltam. De hát ha Aro Mester megbízik bennem… Akkor nincs mást tenni. –legyintettem. –Gratulálok. Eljöttem volna az esküvőre, de sürgősen költözködnöm kellett.
- Semmi gond. –mosolyodott el Tanya.
- Ahogy elnézem, minden rendben. Nem észleltek valami furcsa dolgot errefelé? –jött le a lépcsőn Demetri.
- Hát… tegnap járt erre pár nomád…- elmélkedett Elezar.
- Akkor irány nomádokat keresni. –mosolygott Felix…

Komikat kérek <3<3

Más élet- II. 1. fejezet

Sziasztok!
Bocsi, hogy eddig húztam, de nem volt valami sok szabadidőm.
 Viszont most itt van ;)
 Köszi a komikat, meg a szavazatokat.
Csak annyit, hogy PAPÍRZSEPIt készíts :S :)
Jó olvasást...Pusszi
Ja, és úgy fogom folytatni, hogy 42.fejezet... , de a fejezet mögé lesz írva, hogy : II.1.fejezet
És így tovább...

42. fejezet –Vagyis II. 1. fejezet
(Bridget)

Zokogva estem térdre. A könnyeim hiányoztak csak. Elterültem a sáros avarban, és csak reménykedni tudtam, hogy senki sem jön utánam. Órákig zokogtam, és nem tudtam felfogni, hogy az életem értelme szakított velem, mert úgy gondolta, hogy nincs jövőnk.
- A francba is. –vágtam bele a legközelebbi fába, ami kettéhasadt, és a földre hullott.
Milyen könnyű is lenne, ha én is ilyen gyenge lennék. Habár a lelki világom most nagyon ingatag lábakon áll. Egy részem (Nagyon-nagyon-nagyon kicsi részem) örült annak, hogy nem mondjuk száz év múlva vet véget a kapcsolatnak. A legnagyobb részem pedig szomorú volt, és dühöngött. Hogy lehettem ilyen naiv, hogy elhittem neki, hogy szeret? Ohh, persze, ez nem naivság, hanem szerelem…

                                              __***__

(Alice)

Ohh, a francba! Francba! Francba! Francba! Francba! Hogy lehet a bátyám ilyen hülye? És miért tette ezt?

- Nyugalom Alice. –suttogta sokkolva Jasper.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. –kiabáltam, és kirontottam a szobából, be Emmett-hez, aki mozdulatlanul meredt maga elé, és kezében egy papírt szorongatott. –Miért tetted ezt?
- Mert mást szeret…- mondta, majd felém dobta a papírt.
Kinyitottam, és nekiálltam olvasni.

„Kedvesem!
Milyen régen láttalak már! Hiányzol… Mikor találkozhatnánk? Tudod, nagyon jó volt az az éjszaka, amit veled tölthettem el… Egy örök élmény. Sosem felejtelek el sem téged, sem a csókodat. Szeretlek. Örökké, mindig rád gondolok. Csók: Bridget.
Ui.: Mi hamara”

Megszakadt a levél. Nem fejezte be az írást…
- Hogy mi? –ültem le az ágyra.
- Megcsalt…- suttogta Em.
- Dehogy is. Nem tenné meg. Ez tévedés. –ráztam a fejem.
- Akkor mégis miért Alec hozta haza, és vigyázott rá? –dörrent rám.
Nem. Bridget nem tenné ezt. Nem lenne olyan, mint Rosalie…
- Mi történt? –lépett be Jasper.
Odaadtam neki a levelet. Sokkolva olvasta. Majd leült.
- Ez nem igaz. –mondta magabiztosan.
- Persze. –mondta flegmán Emmett. –Komolyan mondom, ennél még Rosalie is jobb volt…
- Miiiii? –visítottam. –Emmett. Te nem vagy normális!!!!
- Figyelj…sokkal jobban esett amikor ő csalt meg, mint amikor Bridget. –sóhajtott, majd elterült az ágyon.
A fejemet fogtam, és lecsúsztam a földre.
- Francba is. –vágtam bele mellettem a padlóba, ami megrepedt. –Ez nem lehet igaz… Ez nem…
- Rosalie-ból kinézted volna, hogy megcsal? –húzta fel Emmett a szemöldökét.
- Nem. És Bridget ből…- szakadt meg a mondatom, mivel bevillant egy kép.
Bridget és Alec. Egy fa előtt ülnek, Bridget zokog Alec ölében, aki csak ringatja, és simogatja a hátát.
Megszakadt a kép.
- Ouuu…- döbbentem le.
Lehet, hogy mégis csak igaz. Teljesen lefagytam. Nem mozdultam, csak vetítettem magamban a képek ezreit. Bridget-et felsegíti Alec. Átkarolja a zokogó vámpírt, közben simogatja a vállát. Egy puszit nyom a hajába, közben elmennek…
- Francba is. –csaptam bele újra a parkettba.
- Mi a baj? –karolt át Jasper.
- Lehet, hogy még is igaz. –sóhajtottam…

                                          __***__

(Bridget)

Egyszer csak egy fekete köpenyt véltem felfedezni a látókörömben, aki szélsebesen suhant egyre közelebb hozzám. Majd mikor elért, az ölébe ültetett, és ott zokogtam tovább.
- Nyugalom. Ne sírj. –suttogta Alec, közben a hátamat simogatta.
- Elhagyott. –zokogtam továbbra is.
- Ne aggódj. Minden rendben lesz. –próbált nyugtatni.
- Én nem így érzem. –suttogtam, és visszafojtottam sírásom.
- Gyere. Menjünk. Esik. –állított fel.
Ekkor vettem csak észre, hogy úgy esik az eső, mintha dézsából öntenénk.
- Vegyük úgy, hogy ezek a könnyeim. –zokogtam fel ismét.
- Gyere. Van egy házam a közelben. –állt mellém, és karolta át vállamat. –Minden rendben lesz, ne aggódj. –nyomott egy puszit a hajamba, majd elsuhantunk.
Fél órát mentünk, közben nem szólaltunk meg. Majd megálltunk egy nagy faház előtt.
- Ez a tiéd? –vettem elő újra a hangomat.
- Igen. Gyere. –nyitotta ki az ajtót, és húzott be.
Bent egy csodálatos, nagy, tágas, és elbűvölő nappali volt.
- Két szoba van. Belőlük egy-egy fürdő, és gardrób. Remélem megfelel. –nyitotta ki az ajtót, ami egy csodálatos szobába vezetett.
Bent a világos barna, valamint a drapp szín dominált. Viszont a halvány szőnyeg, és fehér dolgok hangulatossá, és varázslatossá tették a helyet. Középen egy óriási francia ágy. Mellette egy-egy éjjeli szekrény,  rajtuk lámpa. Egy halvány színű szőnyeg, képek a falon, óriási tükör, asztal és székek foglaltak még helyet.
- Nem nagy szám…- feszengett Alec.
- Köszönöm. –öleltem meg.
- Szívesen. –húzott szorosan magához.
- Figyelj. Holnap, vagyis még ma. –néztem ki az ablakon, ahol látszott a felkelő nap. – Mennek Denali-ba. Visszamegyek a házba, és hozok magamnak ruhákat, és fontos dolgokat. És mehetünk Volterra-ba.
- Mi? –döbbent le.

- Persze csak feltételekkel csatlakozok…- tördeltem a kezem. –Például, hogy maradok állati véren, meg hogy bármikor gondok nélkül elmehetek…
- Megoldom. –mondta elbizakodva, majd a telefonjához nyúlt.
Bepötyögött pár számot, és már csengett is. Két csörgés után felvették.
- Igen?
- Aro Mester, itt Alec.
- Szervusz Alec. Minden rendben? Mikor térsz vissza?
- Minden a legnagyobb rendben Aro. Holnap indulunk.
- Többes számban beszéltél. Kit hozol magaddal?
- Egy nagyon tehetséges vámpírt.
- Mi a tehetsége? Beáll hozzánk?
- Az erejét jobb élőben látni. És csak pár feltétellel.
- Mik lennének azok?
- Hogy továbbra is had fogyasszon állati vért, és hogy bármikor minden gond nélkül távozhasson, ha neki sok.
- Hát… - hallatszott, hogy járkál. –Legyen. Siessetek, mert már furdal a kíváncsiság.
- Köszönjük Mester, sietünk.
- Rendben. Viszlát.
- Viszlát Mester.

- Ez most igent jelent? –ugráltam karjaiban.
- Igen. –mosolygott.
- Akkor jó. Szerintem akkor siessünk. Már biztosan elmentek. Mert nem érnének oda estére. –mosolyogtam. –Gyere, szedjük össze a cuccaimat, hogy minél előbb odaérjünk.
- Te most izgatott vagy? –húzta fel a szemöldökét.
- Jajj, ez olyan cuki. –böktem szemöldöke felé. – És igen, izgatott vagyok.
- Cuki? –döbbent le.
- Igen. Olyan furcsa…- magyaráztam.
- Én nem vagyok cuki. –mondta durcásan.
- Á, dehogy. Te egy félelmetes Volturi vagy. –nevettem.
- Azért. –nevetett. – Gyere, akkor menjünk.
- Rendben. –ugrottam ki az ablakon.
Elindultam, és szerencsére tudtam hová megyek. Milyen lenne már, ha egy vámpír eltéved. Hamar a háznál voltunk, ahol egy lélek sem volt. Szerencsére. Beugrottam az ablakon, ami a szobámba vezetett. Az emlékek letaglóztak, és visszatért a rossz kedvem. Bementem a gardróbba, négy bőröndöt, és nekiálltam pakolni. Először az emlékeimet tettem bele az egyikbe, fontos dolgok, fényképalbumok, és a jegygyűrűm is belekerült. Mivel Emmett az ágyon hagyta. A többi háromba ruhákat dobáltam bele. Majd pár póló Emmett-től… A gyors pakolás után végmentem a házon, mindent a tudatomba véstem, és elővettem jó pár papírt, egy tollat, és borítékokat. Elkezdtem írni.

„ Kedves Carlisle, és Esme.
 Anya, Apa. Nem is tudom, mit mondhatnék. Egy búcsúlevelet nehéz megírni. Eddig nem kellett gyakorolnom… De hát, mindennek eljön az ideje.
 Vágjunk bele a közepébe. Nagyon szeretlek titeket, és örökké emlékezni fogok rátok. Mindenre. Minden apró érintésre, dicséretre, emlékekre. Ilyen jó szüleim még nem voltak. Köszönöm nektek, hogy befogadtatok a családba, és hogy kiálltatok mellettem, minden rossz dolgom mellett.

Carlisle!
 Köszönöm, hogy az apám voltál. Köszönöm, hogy azok után is szerettél, miután azokat a dolgokat vágtam a fejedhez.
 Köszönöm, hogy szenvedtél velem annak idején, mikor állati vért kezdtem el fogyasztani.
 Köszönöm, hogy a családodba fogadtál…

Esme!
 Te voltál a világ legjobb anyukája. Gondoskodó, szeretetteljes, kiálltál mellettünk, és nem ítélkeztél felettünk. Szeretlek Esme. Nem tudom, mit mondhatnák. Búcsúzz el helyettem is Nicholas-tól, és vigyázz rá. Tudom, hogy neked nem lehet gyermeket. De most mégis megadatik. Igaz, nem vérszerinti, de biztos vagyok benne, hogy őt is nagyon fogod szeretni. Ha csak fele annyira lesz közel a szívedhez, mint én voltam, akkor már tökéletes lesz az élete.

Szeretlek Titeket! Mindig emlékezni fogok rátok.
Vigyázzatok Emmett-re, ne tegyen semmi őrültséget. Éreznem kellett volna, hogy nem szeret…de aki ilyen naiv, mint én, az még is mit vár? Na jó, elég volt az önsajnálatból.
Hiányozni fogtok. Vigyázzatok magatokra, és egymásra.
 Pusz:
             Tékozló leányotok, Bridget.
P.s.: Anya, fogadd szeretettel a könyvet, amit átadok neked. Én akartam belőle főzni, de már nincs alkalmam rá… „
Itt már zokogtam. Lettem az asztalra a saját magam megírt szakácskönyvet, amibe egyszerű receptek voltak, amiket a gyerekek szeretnek. Még egy éve írtam meg…Folytattam az írást.

„Jenny és Chriss!
Testvéreim… Semmi komoly gondolat nem jut most eszembe. Szeretlek titeket, és mindig is szerettelek. Tudom, hogy mostanság nem volt valami közeli a kapcsolatunk, és nem értem, hogy miért. Én csak annyit vettem észre az egészből, hogy ahol én vagyok, azt ti elkerülitek. Tudjátok meg, hogy amikor emberi korunkban amikor megláttalak titeket, máris szimpatikusak voltatok. Vigyázzatok egymásra, szeressétek egymást, és maradjatok együtt.
Hiányozni fogtok, szeretlek titeket.
       Bridget”
A sírásom csak nem akart csillapodni…de így nem lehet írni…

„Edward és Bella!
Ti kiálltatok mellettem. Szerettetek, és én is szerettelek titeket. Nem értettem, hogy miért romlott meg a kapcsolatunk. Mondjuk, kinek van szüksége rám? Ott vagytok ti egymásnak. Vigyázzatok magatokra, és egymásra.
Tudjátok, hogy mikor a családba kerültem, furcsa érzés kerített magába. De ti megjelentetek, és már is feloldódtam… De lehet, hogy ebben Jasper képessége is segített. Tehát, ti amikor kellett, mellettem voltatok. Köszönök nektek mindent. Becsüljétek meg egymást, éljetek a jelennek, ne gondolkozzatok a múlton. Csak a jelen számít. Ki tudja, mit hoz még a jövő… lehet, hogy pár évtized múlva újra összefutunk, és boldogan fogtok mesélni megélt élményeitekről. Vigyázzatok magatokra.
    Bridget”
Itt már egy kicsit lenyugodtam. Igaz, még csak most jön a neheze. Magam elé vettem egy üres lapot, és felkaptam a tollat.

„Alice és Jasper.
Bosszantó, ruhamániás Húgocskámnak, és okos, taktikás Bátyámnak.
Ezt a levelet az egyik legnehezebb megírni. A szavak, és az emlékképek csak úgy lepik el az agyamat, mégis ki kell választanom a fontos dolgokat, és papírra kell vetnem.
Kezdjük az elején. Szeretlek titeket. Ti vagytok a legjobb testvér, legjobb barát, akire mindig számíthattunk. Kiálltatok mellettem már a legelejétől. Megmentettetek a medvétől, segítettetek beilleszkedni a családba, megszokni új életemet, önuralmamat fejleszteni, és ami a legfontosabb szerettetek. Mindenki helyett. Ti mindig ott voltatok nekem, amikor kellett. Ti mindig mellettem álltatok, és támogattatok eszeveszett ötleteimben. Mindig ott voltatok nekem, ha szükségem volt egy lelki támaszra.

Drága Húgocskám!
Szeretlek. Nagyon. Mindig emlékezni fogok rád. Az őrült vásárlásainkra, eszeveszett ötleteinkre, megvalósíthatatlan –és mégis megvalósított –terveinkre. Imádtam a vásárlásainkat, még ha nem is azt láttad rajtam. Most, hogyha visszamehetnék az időbe, akkor sokkal jobban mutattam volna ki vásárlási mániámat. Imádtam a csajos estéinket. A reggeli sürgetést. És a legközelebbi élmény: A szoba felújítás.
Csodás volt veled tölteni az időmet, veled élni mindennapjaimat. Szeretlek Alice…

Legkedvesebb Bátyám!
Mit lehetne annak mondani, aki mindent tud, és érez? Szerintem ebben az esetben az érzéseim többet jelentenek, mint ezek a leírt szavak. Ha itt lennél, bizonyára szenvednél. Eláraszt a keserűség, a hiányotok. Igaz, még el sem mentem, de ha belegondolok azokba az időkbe, amik most fognak jönni, előre fáj a hiányotok. Mindig hiányozni fogsz. De örülj, egy őrülttel kevesebb, vagyis egy összekuszálódott érzéssel kevesebb.
Biztos vagyok benne, hogy voltak jó perceink is. Amikor boldog voltam, átragadt rád is. Ha rossz kedvem volt, jött a boldogság hullámod, ami akkor bosszantott, viszont most nagyon örülnék neki. Hiányozni fogsz. Nagyon. Szeretlek Jasper…

Ha visszagondolok az elmúlt időkre, csak jók jutnak eszembe. Mit mondhatnék befejezésül? Vigyázzatok egymásra, és magatokra… Vigyázzatok a családra. Nem értem, hogy Emmett miért tette ezt velem, hisz én végig őszinte voltam vele. Viszont most már nem érdemes ezen gondolkodni. Ami elmúlt, elmúlt. Csak a jelen számít, és most nincs velem senki. Amire ezt elolvassátok, már messze járok.
Kérlek Alice, ne kutasd a jövőm. Azzal csak magadat emésztenéd. Szeretlek titeket. Örökké emlékezni fogok rátok…
 Örökké, és mindig szeretlek titeket: 
                          Bridget ”
És most jön a legnehezebb… Előtte belecsúsztattam a már megírt leveleket a borítékra, arra is rányomtam a neveket, majd megírtam a legnehezebb levelet.

„Emmett…
Bevallom, ezt a levelet a legnehezebb megírni… Tudod, elhiszem, hogy nem szeretsz. Végül is, ki szeretne egy ilyen lényt, mint aki én vagyok?
Megértem, hogy a könnyebb utat választod… Légy boldog Rosalie-val. Remélem minden rendben lesz köztetek, és nem állok a boldogságotok útjába. Ha szereted, hát legyen.
Csak azt nem értem, hogy miért pont most? Nem csináltam semmit… Habár, már értem. A sérülésem. Rájöttél, hogy mégsem vagyok olyan erős, és strapabíró, mint amilyennek hittél. De nem érdemes most ezen rágódnom. Tudod, mindennek ellenére még mindig szeretlek…tudom, nehéz elhinni, de ez van.
Próbáltalak megkímélni az idegi kivonulásomtól, a hirtelen hangulatváltozásaimtól, és a nyafizától. Nem mindig sikerült… Ezért bocsánatot kérek. És mindenért, amit tettem, bocsánatot kérek. Az első csókért bocsánat. Az első érintését, bocsánat.
Csakhogy, ha visszatekerhetném az időt, akkor sem változtatnák meg semmit. Akkor is bevertem volna neked egyet a suliba, még ha tudtam volna, hogy eltöri a csuklóm. Így ismertük meg egymást. Egy baki miatt.
Sajnálom, kell egy emlék tőled…a jegygyűrűmet elviszem…úgysem fog hiányozni neked… A kis Nich-re vigyázz. Ha már én nem leszek itt neki, legyél te itt. Legyen egy valaki, akire számíthat… Neveld meg, vegye át tőled a humorodat, de legyen komoly. Tudjon döntéseket hozni, legyen felelősségteljes. Kérlek, tanítsd meg a kedvenc mosolyomra, amit csak te tudsz megcsinálni…nem fog neki úgy menni, mint neked, de egy lányt biztos levesz majd vele a lábáról…
Emmett…
Kérlek, ne tegyél semmi rossza. Kérlek, ne tegyél semmi meggondolatlant. Ha szeretsz valakit, nyugodtan mondd meg a családodnak, ők még megbíznak benned, és szeretnek. Ne játszd ki mások bizalmát és szeretetét. Ne verj át másokat. Vigyázz magadra, és mindenkire, aki körülötted él. Kérlek, állítsd meg Alice-t, hogyha utánam akarna jönni. Mondjuk ezt erősen kétlem… De bármi megtörténhet.
 Azt sem hiszem, hogy te keresnél. Ne is tedd. Azzal csak nekem lenne rossz. Mert te látványosan túlléptél rajtam.

Igaz, még mindig nem értem, hogy mi volt a baj… A szex? Miért nem szóltál, hogy nem jó valami? Megpróbáltam volna változni…
Megpróbáltam volna megváltozni, és kikupálni magam… Megpróbáltam volna abbahagyni a rossz szokásaimat…
Tudod, Emmett… Szeretlek…még mindig, azok után is. Tudom, hogy te már nem szeretsz…de ez van. Idézek:
Soha ne kérj bocsánatot érzelmeid kimutatásáért, mert ha azt teszed, akkor az igazságért kérsz elnézést.
Igen, én nem kérek elnézést azért, mert szeretlek. És mégis megteszem… Ha megbántottalak azzal, hogy vagyok, vagy hogy elmondom azt, amit gondolok, akkor bocs…
Ne tegyél semmi meggondolatlant, és rosszat…
Ohh, és még özönlenek a fejembe a szavak, és a képek:
Az első csók, mire visszagondolni élmény.
 Az első szeretkezés, mitől még most is felhevülök.
Az érintésed, mire most is vágyok.
Te magad, kit mindig szeretni fogok…
Zokogva, könnyek nélkül írom a levelet… csakhogy:
Akit feledni akarunk, arra gondolunk…
Tehát, megpróbállak majd feledni…de hiányod úgyis egyre nagyobb lesz…
Örökké szeretni foglak, és remélem, megtalálod a boldogságot, ha én nem adhattam meg neked…ne érezz bűntudatot…
Mindig szeretni foglak, még akkor is, ha tilos.
Vigyázz magadra, és leendő párodra, majd feleségedre:
                                         Bridget Bather…”
Nyomtam egy csókot a levél jobb alsó sarkába, és a vörös rúzsomnak köszönhetően ez meg is látszott. Majd beletettem az utolsó levelet is a borítékba, és gyöngybetűkkel ráírtam, hogy Emmett, majd a többire helyeztem, és zokogva kaptam fel a bőröndjeimet, és kimentem a kint várakozó Alec-hoz. Bementem a garázsba, bedobtam a cuccaimat a kocsiba, beültem az anyós ülésre. Alec beült, indított, és már száguldottunk is. Felhúzta a tetőt, de én csak szótlanul meredtem magam elé. Az autó szélsebesen száguldott Volterra felé…

Komit kérek...<3

Más élet- 41. fejezet

Sziasztok!
Egy kis meglepetés. Fejezet... :D Remélem mindenki boldog xD Azért hoztam, mert valószínűleg hétköznap nem lesz, mert sok a TZ. -.-...
Na, pussz.

41. fejezet
(Bridget)

Majd már nem éreztem a bal kezemet. Auuuuuuuuuuuuuuuuuuuu
- Muszáj volt? –emelt fel Alec.
- Igen.
- Hagyd békén. –kiáltotta. –Semmi okod nincs, hogy bántsd.
- Ohh, a kis Alec szerelmes. Itt már csak egy a gond. Foglalt a kisasszony. Még hozzá az én férjemet vette el tőlem–felelte gúnyosan Rosalie.
- Ez nem azt jelenti, hogy nem kell megvédenem. –morogta, majd hallottam, ahogy a másik két Volturi is erőtlenül dől a földre.
- Nyugi. Siessünk. –állt fel, és suhant. –Azért nem adom vissza a mozgásodat, mert nem akarom, hogy nekem támadj. Ne aggódj. Elviszlek hozzátok. A bal karod majd visszanő. –próbált megnyugtatni. De nem érdekelt. Csak a fájdalom. Basszus, meghalok. Igaz, már nem is élek, de ez részletkérdés. Alice, nem hiszem el, hogy nem láttad ezt az egészet.
- Nyugalom. Mindjárt ott vagyunk. –mondta, én pedig már éreztem is a családom vámpír illatát. –Visszaadom a mozgásod, de nem ajánlom, hogy mozogj. Úgy rosszabb.
Visszaadta, én pedig akkor eszméltem fel igazán, amikor fel akartam emelni a bal kezem.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. –sikítottam.
- Nyugi. Tudom hogy fáj. –súgta. –Ne mozogj, mert csak rosszabb lesz.
- Miért nem veszed el a fájdalmamat? – nyökögtem.
- Nem tudom. Nálad nem megy, valamiért. –aggodalmaskodott. –Ha lehetne, már nem éreznél semmit. Nyugodj meg. Mindjárt ott leszünk.
Már hallottam, ahogy Alice aggodalmasan utasítja a többieket, hogy jöjjenek, segítsenek, mert elraboltak.
- Au. –nyögtem.
- Tudom. A vámpír méreg is hat rád még. –súgta, és már láttam a házat.
Fájdalmamban Alec mellkasához nyomtam a fejem. Próbáltam koncentrálni, de nem nagyon sikerült.
- Mi történt? –ugrott ki Emmett az ablakon, és átvett Alec karjaiból. –Mit tettél vele? –kiáltotta dühösen.
- Hagyd. –nyögtem ki, és Szerelmemhez préseltem magam.
- Hiányzik a bal kezed Kicsim. –mondta aggodalmasan.
- Kinyírom azt a ribancot. –fújtatott Alec.
- Mi lenne, ha ezt máskor vitatnátok meg? –jött ki bosszúsan Jasper. –Nagyon fáj neki.
- Mit keres itt egy Volturi? –sikkantott Alice, és a kedves Volturisra vetette magát.
- Nem tett… semmi… rosszat. –nyökögtem.
- Kicsim. –termett a szobánkban Emmett. Letett az ágyra, és betakart. –Hívja már valaki Carlisle-t. Nyugi kicsim. A francba is. –csapott Szerelmem az éjjeli szekrényre, ami összetörött.
- Ne rombolj. – nyökögtem ki. Miért fáj ez?
- Rendben. Ki tette ezt? Kinyírom. –vált fenyegetővé a hangja.
- Alec. –súgtam halkan.
- Ő tette? –morogta.
 Megráztam a fejem. Alec mellettem termett, és megfogta még épp jobb kezemet. Vagyis azon csak harapás van.
- Igen?
- Nyírd ki helyettem is. –súgtam.

- Rendben. Ha Aro megtudja, hogy egy ilyen tehetséget akart megölni, akkor úgyis büntetést kap. Főleg, hogy csak egy képessége van. –morogta.
- Mi? –ébredtem fel.
- Blokkolni tud pár erőt. De nem igen megy neki. Nagy koncentrálásra van szüksége. A tiédnél sokkal gyengébb. Azért nem látott Alice. Csakhogy jó pár férfi vámpírt az ujja köré csavart… –magyarázta.
Bólintottam egyet, majd feltettem a legfontosabb kérdést.
- A gyűrűm?
- Megvan. Ne aggódj. –adta át Szerelmemnek. – Először nem értettem, hogy miért azt tépte le. De most már összeállt a kép.
- El lehet menni Volturicska. Nincs szükség a társaságodra. –mondta gorombán Emmett.
Alec felállt, és az ajtóhoz sétált…
- Várj, ne menj! –mondtam nyugodtan.
Már sokkal jobban éreztem magam, így feltornáztam magam az ágyban.
- Uhh, hogy nézek ki. –pillantottam végig magamon.

- Ne aggódj, jól leszel. –fogta meg Em a jobb kezem.
- Miért ne menjek? –fordult felém Alec.
- Azért, mert megmentettél. Nem kellett volna, de megtetted. –mosolyodtam el halványan.
- Megyek, és jól megkínzom a szőke kedvencet. Itt már csak az a gond, hogy Jane-nel a legjobb barátnők lettek. –tördelte a kezeit.
- Hogy mi? –sipítottam fel, és döbbentem le.
- Igen. Ez van. –túrt bele a hajába.
- De ki? –szólt közbe Emmett.
- Rosalie. –mondtuk egyszerre.
- Mi? –rontott be az ajtón Alice és Jasper. 
- Hogy vagy? Komolyabb sérülésed van? –nézett körbe.
Ja, persze. Be vagyok takarva. Tehát a bal karomat nem láthatja. Jobb kezemmel felemeltem a takarót, fedetlenül hagyva már gyógyulásnak indult karomat.
- Ohh…- kapta kezét szája elé Alice.
- Nincs semmi baj. Jól leszek. Csak marad egy kis nyoma…- sóhajtottam fel.
- Meg is harapott? –dühöngött Emmett. Kiugrott az ablakon, és elkezdte az erdőt irtani.
- Emmett. Gyere vissza. Most szükségem van rád. –sóhajtottam fel.
- Bocsi. –termett mellettem. Szemében megbánás, fájdalom, és bűntudat szikráját véltem felfedezni.
- Nincs Polly-nak szemüvege? –fordultam Alice mellé.
- Kontaktlencse. –vigyorgott.
- Épségben hazavitted?
- Haza. Igen. Az a hülye Noel…- morgolódott.
- Ha csak ők lettek volna ott, akkor semmi gond nem lett volna. –mosolyogtam.
- Milyen jól kezeled már. Amikor letépték a kezemet, akkor én napokig csak fetrengtem a fájdalomtól. –komorult el Alec.
- Segít Jasper. –mosolyogtam.
- Egy kis jókedv bármire képes. –mosolygott. –De így is nagyon fáj neki.
- Majd helyre jövök… - legyintettem.

- Ki volt az a lány? –csillant fel a Volturi szeme.
- Polly. Egy osztálytárs. Noel állandóan szemétkedik vele, mert még nem tudott vele lefeküdni. –forgattam meg a szemem.
- Mindenki mást megkapott? –fogta a fejét Alec.
- Majdnem mindenkit. –nevettem fel. –Minket nem.
- Értem. Majd megkeresem…- szorította ökölbe a kezét Alec.
- Nem kell. Majd én elintézem. Figyelj. Menj vissza Volterrába. –szólt Alice.
- Majd megyek. Csak meg kell bizonyosodnom róla, hogy a lánnyal minden rendben van. –sóhajtott fel.
- Alec szerelmeeeeeeees. –énekeltem. Auuu….

*Másnap*
Még szerencse, hogy suliba nem kell menni. Süt a nap. Szerencse, hogy Rosalie csak a kézfejemet szakította le, így az még az éjszaka folyamán helyrejött. Már teljesen jól vagyok. Esme és Carlisle tegnap elintézte a papírokat. Kiderült, hogy a kis Nich apukája meghalt, és az anyukájának nem kellett. Valamint van egy féltestvére. December huszonnegyedikén született, karácsony napján. Minden fontos adatot kiderítettünk róla, és már hétfőn el is hozhatjuk.
Amikor tegnap este Carlisle és Esme hazaért, (az árvaházból) csodálkozva néztek, és elárasztottak aggódásukkal. Apa azonnal megvizsgált, és megállapította, hogy gyorsan helyrejövök.
Alec az éjszaka elment, és megígérte, hogy hívni fog, és jelenteni Rosalie-ról.
Alice az éjszaka kifestette a szobát. Legalább is az alap festéket rákente.
Most épp öltözök, igaz, még a bal kezemet nem tudom olyan profin használni, mint eddig, de már jól vagyok. Egy rövidgatya, egy topp, és egy tornacsuka. Kész. Hajamat feltűztem, és már indultam is a félig kész szobába. Alice már ott várt. Kezembe nyomott egy ecsetet.
- Már fel is rajzoltak a csíkokat? –néztem körbe. A falon fel voltak rajzolva a csíkok vonalai.
- Igen. Láttam, hogy ide lesznek, szóval egy kicsit segítettem. –vigyorgott. –Jól vagy?
- Köszi Alice, jól. –nevettem, majd nekiálltam festeni.
Húsz perc múlva az egész szobában a hat csík fel volt festve. Jó ötlet volt. Az oldal falak közepén lett csak csíkos. Odaálltunk, az ajtóval szeme lévő falhoz. Nekiálltunk felrajzolni az előre megbeszélt, és megnézett rajzot.
Fél óra múlva már a festésnek álltunk neki.
Újabb fél óra múlva büszkén, és jó festékesen néztük kész művünket.
A művünk Micimackót és társait, vagyis Malackát, Tigris, Fülest és Nyuszit ábrázolja, egy fa mellett állva.
 Valamint a másik oldalra –a még be nem rakott ágy másik oldalára –egy nagyon szépen felírt Nicholas-t.
- Már csak meg kell száradnia, és akkor be is rendezhetjük. –vigyorgott manó Húgocskám.
- Rendben. –nevettem. –Akkor délután. Mivel éjszaka indulunk Denali-ba.
- Tényleg. Azon gondolkodtam, hogy felhívom Kate-t, hogy lehetne-e egy szobába összekészülnünk. Mert nem lenne szerencsés egy ilyen hosszú utat végigülni a kocsiban felöltözve, kisminkelve, és belőtt hajjal. –ráncolta a homlokát.
- Biztos megengedi. –nevettem.
- Igen. Megengedi. –vigyorgott. – Menjünk fürdeni. Rémesen nézel ki.
- Te sem vagy jobb. Jól áll az arcodon a felirat. –böktem a jobb arcféltekére.
- Tetszik a szívecske a homlokodon. –nevetett, és elfutott
- Na, most elkaplak. –futottam utána.
A nappaliban volt, Jasper mögé bújt, és vigyorgott.
- Alice. Gyere ki. –nevettem.
- Rendben. –ugrott elém.

- Gyere fürdeni.
- Megyek, Anyuci, megyek. –mondta gyerekes hangon.
- Alice. –kacagtam fel, és a szobámban termettem.
A fürdőbe mentem, ledobtam a ruháimat, és beálltam a zuhany alá. A zuhany alján színes víz csörgedezett le a lefolyóba. Amikor minden festéket leszedtem magamról, nevetve ugrottam ki a zuhanyfülkéből. Megtörölköztem, és felkaptam egy rövidnacit, és egy toppot, egy papuccsal. A hajamat nem szárítottam meg. Elkezdtem vizsgálni a jobb kezemen a harapásokat. Még a bőrömnél is hidegebbek voltak. A jobb csuklóm körbe volt harapva, úgy nézett ki, mint egy karkötő. X alakban következtek egymás után. Egy örök emlék. Így lehetne tetkót csinálni. Lefutottam a nappaliba, ahol már Alice várt.
- Először takarítunk. –jelentettem ki.
Felmentem a szobába, és Alice is fél perc múlva ott termett. Egy kanna vegyszeres vízzel, és két szivaccsal. Gyorsan felmostuk a parkettot, leszedve ezzel a festék cseppeket. Majd az ablakokat is megpucoltuk gyorsan, és immár készen néztem körbe. Majd levittük a dolgokat, és Alice elpakolta őket.
- Megszáradt a festék. –énekelte izgatottan, mikor mellém ugrált.

- Akkor ez azt jelenti, hogy berendezhetjük a szobát?
- Igen. –ugrándozott izgatottan.
- Rendben. Ki segít? –néztem körbe.

- Én nem. –mentegetőzött mindenki.
- Rendben. Hol van Emmett? –füleltem. Sehol.
- Nem tudom. –mondta Jasper.
- Elment gondolkodni. –mondta unottan Edy.
- Oké. Akkor, Alice. Mehetünk berendezni. –nevettem, és már a szobában is voltam.

*Fél óra múlva*

- Egy kicsit balra.
- Így jó? –tettem le az ágyat.
- Egy kicsit jobbra. –válaszolta Alice.
- Most? –tettem le.
- Balra. –irányított unottan.
- Oké. Alice. Itt jó lesz. Én fel nem emelem még egyszer ezt az ágyat. – duffogtam.
- Nem is kell. Eddig is tökéletes volt. –vigyorgott.
- Igen? –húztam fel a szemöldököm.
- Igen, de olyan jó volt szívatni. –kacagott.
- Rendben. Ha befejezted a nevetést, folytathatnánk a bepakolást. – puffogtam.
- Oké. Rendezhetjük. –nevetett, majd kiadta az utasításokat.
Felhoztuk a dobozokat, és a táskákat az egyik raktárnak használatos szobából, és már neki is láttunk.
Három perc múlva már a párnák az ágyon, a függöny az ablakon, a játékok a polcon, a plüssök mindenhol.
- Már csak a gardrób. –ugrándozott, és már itt sem volt.
Fél perc múlva visszatért vagy harminc táskával.
- Tessék. –nyomott a kezembe 20 darabot. –Ezek a fiókba mennek
Gyorsan bementem a gardróbba, és nekiálltam kipakolni a ruhákat. Majd Alice visszatért még rengeteg táskával. Újabb táskákat dobott le elém, és ő is nekiállt kipakolni.
Végül tíz perc múlva teljesen kész lett a szoba, és mi boldogan csuktuk be magunk mögött az ajtót.
- Egy vadászat? –kérdezte.
- A jól megérdemelt szieszta. –nevettem. –Mehetünk.
- Rendben. Három perc múlva az udvaron. –vigyorgott, és már ott sem volt.
Bementem a gardróbba, és gyorsan átöltöztem. Majd az udvaron vártam. Fél perc múlva –Alice drámai bevonulója után –elindultunk.
- Hová tűnt Emmett egész napra? –aggodalmaskodtam.
- Edward azt mondta, hogy elment gondolkodni. –ráncolta a homlokát. –Csak nehogy valami rosszra jusson.
- Akkor én mit mondjak? –sóhajtottam. – Nagyon olyan érzésem van, hogy Em kettőnkön filózik.
- Csak nehogy rossz döntést hozzon meg. –kezdett el futni Alice.
Miután mind a ketten vadásztunk, és úgy éreztük, hogy elég lesz ennyi vér, leültünk és beszélgettünk.
- Azt ígérted, hogy elmeséled az utazást. –vigyorogtam.
- Ohh, igen. Tökéletes volt. A kandallóban tűz sercegett, mindenhol gyertyák, sötétség, és romantikus hangulat. Egyszerűen ledöbbentem. Igaz, láttam előre, de nem baj. Élőben még jobb volt. –nevetett fel.
Majd miután részletesen elmesélte azt a pár napot, boldogan álltunk fel, és indultunk meg a ház felé. Rossz érzés fogott be, de nem tudtam az okát beazonosítani. Beléptem a házba, és a fürdőbe indultam. Gyors zuhanyzás és öltözés után megszemléltem magam a tükörben. Kimentem a fürdőből, és az ágyon a nagyon elmélkedő Emmett-et találtam.
- Hát te meg min gondolkodsz?
- Rajtunk. –ráncolta össze homlokát.
- Ilyen rosszra jutottál? –sóhajtottam.
- Igen. –felelte keserűen. Leültem mellé az ágyra.
- Mire?
- Arra, hogy véget kéne vetni ennek a kapcsolatnak. –nézett mélyen a szemembe.
Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak. Mintha élettelen szívemet kitépnék volna a helyéről…
Nekem már csak Ő maradt. Miután az egész családomat el kellett hagynom, otthagynom a barátaimat, a fele család nem törődik velem... Vagyis már Ő sem… Már ő is el akar hagyni… Szótlanul meredtem magam elé… A jegygyűrűt kezdtem el bámulni. Ez jobban fájt, mint amikor a karomat tépték le. Lassan a gyűrűmhöz nyúltam és levettem. A kezemben forgattam egy ideig, majd mikor végre újra megtaláltam a hangom, megszólaltam.
- Miért? –hangom nem úgy csengett, mint szokott. Ez rekedtes volt…
- Nem lehetünk együtt. –felelte keserűen.
- Egy okot mondj…- kértem, de hangom megszakadt a feltörni készülő zokogástól.
Nem válaszolt, csak bámult maga elé…
- Tudod, amikor bántottak, ráébredtem, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője, és nem is akarom, vagy nem is akarjuk, hogy legyen.
- Mióta tudod te azt, hogy én mit gondolok?
- Nem szabadott volna hagynom, hogy eddig fajuljanak a dolgok. –jelentette ki.
- Igen? Ohh, végül is miért is ne? Én csak egy vámpírlány vagyok. Nem Rosalie…- szakadt meg a mondatom. Bólintott…
Bekövetkezett az, amitől legjobban féltem… Elhagy… Visszamegy Rosalie-hoz. Mit is gondoltam? Én csak egy kis pótlás voltam. Arra az egy évre, amíg Rose-nak komoly gondja volt… Én csak egy pótlék voltam…egy ideiglenes barátnő…egy futókapcsolat… futó kapcsolat…
- Miért döntöttél úgy, hogy vége? –suttogtam homlokráncolva, keserűen.
- Mert így lesz a legjobb. –jelentette ki magabiztosan.
- Meddig gondolkodtál te ezen? Meddig voltál velem úgy, hogy ezen emésztetted magad?
- Tegnap…- lehelte, de hangja elhalt.
Szeme alatt a karikák még sötétebbek voltak, mint eddig.
- Miért jegyeztél el, hogyha nem szeretsz? –súgtam a mondatot szemébe nézve. A hangom…
- Szerettelek. –suttogta.
- Szeretsz még? –tettem fel a számomra legfontosabb kérdést.
Csak megrázta a fejét. Letettem a gyűrűt kettőnk közé, majd felpattantam. Megálltam az ablak előtt, és szólásra nyitottam a szám.
- Remélem tudod, hogy most mit tettél…- suttogtam elhalt hangon.
 Kiugrottam az ablakon, és száguldani kezdtem. Csak száguldottam, és száguldottam. A suhanó levegő hangjára figyeltem. Majd amikor úgy éreztem, hogy elég távol vagyok, zokogva estem össze, és ekkora fájdalmat még életemben nem éreztem…

És itt a vége... Igen, vége ennek a résznek is...
Köszönöm mindenkinek, aki olvasta, és írt is hozzá. Köszönöm a rendszeres olvasókat, és a rendszerteleneknek is.
Ehhez is kérek komit, magáról az egész történetről is, ha lehet.
Köszönöm...
Csak egy kérdésem van... Legyen folytatás?...

Más élet- 40. fejezet

Sziasztok
Nos igen, 20:00 előtt hoztam. :D Bocsi, hogy előbb nem tudtam feltenni, de tanulnom is kellett, meg focimeccs... xD
Tehát, jó olvasást, és köszi a komikat.
Pussz

41. fejezet
(Bridget)
Végül Carlisle felállt, és beszélni kezdett.
- Bridget…arról lenne szó, hogy…- Igen? –húztam fel a szemöldököm, mivel csaknem akarta kibökni a mondatot.
- Arról, hogy örökbe fogadhatnánk Nicholast. –fejezte be Esme.
- Ez komoly? –ültem le döbbenetemben a székre.
- Igen. –vigyorgott Alice.
- De szavazást kellene tartanunk. –mosolygott Esme.
- Hát jó. –tértem vissza az ”élők” közé.
- Bridget? –Szólított meg Carlisle.
- Egyértelmű. Igen. –mosolyogtam.
- Emmett. –fordult felé a családfő.
- Igen. Higgyétek el, ha meglátjátok, azonnal beleszerettek. –mondta édesen.
- Alice?
- Igen. Az a kisfiú egy csoda. Nem érdemel ilyen sorsot.
- Jasper?
- Igen. Nem szoktam az ilyen ügyek mellett kiállni, de most igen. –mosolyodott el halványan.
- Edward?
- Nem. –morrant fel. –Nem biztonságos.
- Rendben. Bella?
- Ohh, kétfelé oszlok. A szívem igent, az agyam nemet súg. –sóhajtott fel. –Nem.
- Chriss?
- Nem.
- Jenny.
- Igen. –mosolygott. - Ahogy elmeséltétek, megérdemli, hogy egy családban nőjön fel.
- Esme? –fordult felesége felé Carlisle.
- Igen. –mosolygott meghatottan.
- Én pedig igennel szavazok. Már azért is, mert mindegyikünk tudja, hogy gyermeket szeretnétek. És mivel nem adhatjuk meg ezt nektek, csak ezzel az egy eséllyel. –mosolyodott el. –Akkor szerintem eldőlt. Nicholast örökbe fogadjuk, és már reggel megyünk, és elintézzük a papírokat, majd az esküvő után elhozzuk. –mosolygott, majd felém, és Alice felé fordult. –Szüksége lesz a kicsinek egy szobára, és ruhákra.
- Mikor megyünk? –fordult bezsongva felém Alice.
- Holnap, suli után, azonnal. Addig tervezzük meg. –fogtam karon, majd felrángattam a szobájába, és bekapcsoltam a gépét.
Megterveztük, hogy az egyik vendégszobát alakítjuk át, vagyis az egyetlen egyet, ami azon az emeleten van, ahol mi is lakunk. Így csak átlépek a srégen lévő szobába. Eldöntöttük, hogy először világoskékre fessük a falakat, majd vészünk több árnyalatú kéket is, és az oldalfalaknak a közepén kisebb-nagyobb csíkok lesznek. Megbeszéltük, hogy az ágya mellé felfestünk pár Disney figurát. Pluto-t, és Tigrist mindenképp. A plafonon foszforeszkáló csillagok. Erre én beszéltem rá. Egy olyan fa keretes ágy lesz a szoba közepén, aminek van egy kicsi kiemelkedése szélül, tehát le nem fog esni. Világos fa lesz, és az ágynemű sötétkék, és jó puha. Lesz benne egy sima, fehér szőnyeg, ami a világos fa parkettán lesz, a szoba közepén. Egy kisebb fa asztal lesz a fal mellett, és előtte egy puha fotel. A szobában szétszórva, de mégis rendben játékok, plüssök, és egyéb dolgok, amikre egy körül belül egyéves fiúnak szüksége lehet. Két ajtó nyílik majd a szobából, mind a kettő fehér. Az egyik a fürdő. Megegyeztünk, hogy ott főleg a fehéret használjuk, de a kéket sem mellőzzük. A gardróbot rá bíztam. Amikor kész lettünk a 3D-s modellel, Alice feltette a pendrive-re, és lementünk a nappaliba, ahol a többiek beszélgettek. Rácsatlakoztatta a TV-re, és megmutatta nekik a szoba terveit.
- Ügyes. –mosolygott Esme, majd megölelt minket. –Mikor álltok neki?
- Holnap, iskola után. Elmegyünk, megvásároljuk a hozzá való dolgokat, és nekiállunk. –vigyorgott izgatottan a mellettem ugráló manó. –De most kipakolunk a szobából.
- Hé, ez nem volt betervezve. –kiáltottam a lépcső tetejéről.
- Engem az nem érdekel. Gyere. –húzott.
Megadtam magam, és elkezdtük kivinni a szobából a felesleges dolgokat. Először az ágyat, majd az asztalt, leszedtük a függönyt, a szőnyeget, mindent. Egy teljesen üres, halványsárga szoba volt már csak.
- Huhh, suliba kell menni. Nem gondoltam volna, hogy így elmegy az idő. Még van egy óra elkészülni. Ja, és neked még át kell másolni a matekfüzeted. –pattant fel, és belevetette magát a gardróbba.
- Én lezuhanyozok is. Te is tedd meg. Ja, tényleg. –kiáltottam vissza neki, és a szobámba szaladtam, majd ruháimat ledobva a zuhany forró vize alá vetettem magam.
Vagy öt perc zuhanyzás után kiléptem a zuhany alól, magam köré tekertem egy törölközőt, megszárítottam a hajam, enyhén kivasaltam, tehát egy kicsit látszott benne még a hullám, de nem volt egyértelmű. Átsuhantam a gardróbba, és felkaptam a kikészített fehérneműimet, majd egy fehér farmert, egy halványrózsaszín felsőt, rózsaszín magas sarkút, egy fehér bőrdzsekit, és a táskámba bedobáltam a cuccaimat. Gyorsan elővettem a matek füzetem, meg egy ürest is, és villámgyorsan, pontosabban öt perc alatt átmásoltam. Már suhantam is le a lépcsőn. Alice-val egyszerre.
- Mehetünk. –kiáltottuk immár a garázsból.
- Az én kocsimmal megyünk. –jelentettem ki, és bepattantam a vezető ülésbe.
Alice az anyósülésre, Em és Jasper pedig hátra.
- Ügyesek voltatok. –nyomott egy csókot ajkaimra Emim, miután én hátra fordultam, hogy üdvözöljem őket.
- Köszi. –virultam ki, majd visszafordultam, hogy vezetni tudjak.
Kiszáguldottam a garázsból, fel a főútra, onnan pedig az iskola parkolójába.
- Huh, de jó, hogy holnap nem kell jönnünk. –szálltam ki, Emhez préselődtem, mire átkarolt hátulról.
- Mit tervezel? –vigyorgott kajánul.
- Ne akard azt te megtudni. –csókoltam meg.

- Francba is, mit csinálnak eddig Edward-ék. –fújtatott Alice. –Én azon lepődtem meg, hogy Bella nem-et mondott…- sóhajtott.
- Hidd el, én is. Eddig nem ilyen volt. Most nagyon furcsa valami…- karolta át Jasper.
- Én sem értem. Jenny és Chriss olyan tartózkodóak velünk. Velem legalább is. –bújtam Emim karjai közé.
- Nyugi. Mi mindig itt leszünk egymásnak. –súgta halkan Alice.
Egy hálás pillantást küldtem felé, majd Em kezét megfogva, elindultam az iskola épülete felé. Alice és Jasper - vagyis, akikre mostanság számíthatok- mögöttünk lépdelt. Úgy döntöttünk, hogy bekísérjük Alice-t a terembe, és ott maradunk vele egy kicsit. Így is tettünk. Amikor beléptünk a terembe, ahol a kicsi manónak lesz órája, mindenki elhallgatott, és kíváncsian fürkésztek minket. Elkísértük Alice-t a leghátsó padhoz, ahol egyedül ült. Jaz lehuppant mellé, mi pedig a falnak támaszkodva beszélgettünk velük.
- Azt hiszem, mennünk kéne. Mindjárt becsengetnek. –néztem az órára, ami azt jelezte, hogy alig van pár perc, és az óra elkezdődik.
- És még nincsenek itt. –fújtatott. –Sziasztok. –csókolta meg Jasper-t, engem megölelt, Emimet pedig egy cuppanós puszival jutalmazta, mi pedig kilibbentünk a teremből.
Besietünk a saját termünkbe, leültünk a padunkba, és fél perc múlva már kezdődött is az óra.
Amikor kicsengettek az idegesítő, és unalmas óráról, majd még jó pár ilyen órának néztünk elé.
Végre az ebédlő felé tartottunk, és mivel a tanár öt percet ráhúzott az órára, a többiek már bent ültek. Alice a telefonjával babrált, miközben hátradőlt a székben, és mérges arckifejezést vágott. Leültünk hozzájuk, és egy gyors köszönés után legjobb barátnőm felé fordultam.
- Mikor indulunk? –mosolyogtam rá.
- Nem tudom. –puffogott.
- Alice. –mondtam nyugodtan.
- Még egy óra. Biológiára nem mentek be, mivel furcsa lenne, ha belétek törne a tű. Ja, meg Jasper nemigen fogja bírni, hogy mellette az emberek agyon szurkálják magukat, csak hogy egy kis vért csapoljanak le magukból. –suhant át egy apró mosoly az arcán.
- Akkor már csak egy óra. –vidultam fel.
- Igen. Épp most nézem, hogy hol lehetne mit megvenni. –koppantott a fejére.

- Hát jó. –pacsiztam bele a kezébe, amit feltartott.
Az ebédszünetben megbeszéltük, hogy hol vesszük meg a dolgokat.
Elmentünk órára. Francia…kiakasztóan baromságokat szokott mondani a tanár. A rossz kiejtés miatt teljesen más mondatokat mond, mint amiket szeretne…
Így, már az ötödik percben a fejemet fogtam…
Amikor hallottam, ahogy az óra üt még egyet, és megszólalt a csengő. Megkönnyebbülve álltam fel, és pakoltam össze a cuccomat. Kivettem a táskámból az átmásolt matekfüzetemet, és odalibbentem Polly padjához.
- Szia. Tessék. –adtam át mosolyogva a füzetet.
- Ohh, szia Bridget. Nem kellett volna. –pirult el.
- Megígértem. És nem tartott olyan sok időbe. Ebből tanulj. A végén ott van minden fontos képlet. Helyesen. –tettem hozzá mosolyogva, majd elköszöntem, és az ajtóhoz táncoltam. Kézen ragadtam Szerelmemet, és kisiettem a teremből. Az ajtóban már Alice állt, és izgatottan ugrándozott Jasper mellett, miközben a kocsimhoz mentünk. Beszálltam a vezető ülésbe, mellém Emim, hátra Jasper és Alice. Összekulcsolt kezeinket a sebváltóra tettem, és beindítottam a kocsit. Pont ekkor húzott el mellettünk a család többi tagja a kocsival, de még nem is intettek. Kezdtem dühös lenni rájuk. Kiszáguldottam a parkolóból, és erősen nyomtam a gázt.
- Nyugi. –suttogta Jasper, közben nyugalom hullámokat küldött.
- Kérlek, Jasper, ne most. –fújtam ki a levegőt.
Megálltam az út szélén, elengedtem Emim kezét, hátradöntöttem a fejem, és az orrnyergemet kezdtem el masszírozni. Elég viccesen nézhettem ki, mivel Alice elnevette magát. Kinyitottam az egyik szemem.

- Mi van? –morrantam fel.
- Semmi. –kuncogott tovább.
 Csak megforgattam a szemem, és folytattam a lenyugtatásomat. Fél perc múlva lábam újra a gázon volt, és befordultam a parkolóba. Ott immár nyugodtan szálltam ki a kocsiból. A többiek megütközve néztek.
- Most mi van? –húztam fel a szemöldököm.
- Semmi. Csak, olyan hamar lenyugodtál. –szállt ki Jaz.

- Le tudom nyugtatni magam. –mosolyodtam el halványan.
- Pedig szívesen segítettem volna. –sóhajtott fel Em, de a szája sarkában ott bujkált az a bizonyos Emmett féle kaján vigyor.
- Majd otthon megbeszéljük. –kacsintottam rá, és Alice-t karon ragadva behúztam az épületbe.
- Ott kezdünk. –húzott a gyermek bútorokat tartalmazó üzlet felé.

_* Pár óra múlva *_

Miután voltunk a festék-, bútor-, játék-, gyermekruha- boltba, és persze a családi összeg egy részét elvertük, a kocsiba bepakolva hazahajtottunk.
- Nekiállunk már ma? –hajolt előre Alice.
- Hát...- sóhajtottam fel. Legyen, álljunk neki.
- Rendben, akkor először festünk. –vigyorgott.
- Tudom. Először a sima kékkel kell kétszer áthúzni a falat, és utána jöhet a minta. –termettem a szobába, a festékes dobozokkal a kezembe. –Alice, ecsetet ugye vettünk?
- Öhm…ooo…- húzta el a száját.
- Jaj de jó, hogy nem öltöztem még át. –forgattam meg a szemeimet, és már lent is voltam a garázsban. –Hogy felejthetted el? –kérdeztem hangosan.
- Nem tudom. –vigyorgott, és beugrott a kocsiba.
Gyorsan kihajtottam a garázsból, és eszeveszett száguldásba kezdtem.

- Jajj, Alice. –sóhajtottam fel, közben feltekertem a hangerőt, hisz egy gyors és pörgős szám ment, amit kívülről fújtam.
- Tudom, nem is értem, hogy mehetett ki a fejemből. –mondta ki végül, de vigyorgott.
- Értem már. Direkt ment ki a fejedből. –mosolyogtam.
- Nem. Tényleg. –vágott komoly, és megilletődött fejet.
- Jól van. –sóhajtottam fel, és beálltam a parkolóba.
Kipattantunk a kocsiból, és besiettünk az épületbe. Ott újra a festő cuccokat árusító üzletbe, most az ecsetek, és egyéb dolgok felé. Vettünk két hengert, vagy hat darab közepes méretű ecsetet, és tíz-tizenkét különböző méretűt. Fizettünk, és Alice a táskával a kezében kilibbent a boltból, majd sietősen elindult, csakhogy nem a kijárat irányába. Gyors léptekkel lépdelt az épület leg távolabbi részébe. Meghallottam, hogy miért siet, és én is belehúztam.
- Hagyjál már! –mondta egy női hang, és be tudtam azonosítani, hogy ki az. Már az illatról is.
- Megbánod még ezt! –válaszolta a férfi.
Majd egy csattanás, én pedig belehúztam. Ott is termettem, a kihalt részben, ahol Polly a földön ült, és a vöröslő arcát fogta, Noel pedig felette állt. Előbb odaértem, mint Alice, és ellöktem onnan azt a barom Noel-t. Közben Alice felsegítette Polly-t.
- Hülye ribanc, hívtad a barátnőidet mi? Azt hiszitek, hárman elég lesztek ötünk ellen? –mondta fölényesen, és kiléptek a fal mögül a barátai is.
- Tudod, nem akarunk sem verekedést, sem vért. –kezdtem bele teljesen nyugodtan. –Csakhogy erről már lecsúsztatok. Tehát, először mondjad csak el, hogy mi a bajod?
- Ohh, a kis barátnőd egy kurva. –nevetett gúnyosan.
- Igen? Ohh, persze. Csak pár embert találsz, akit még nem döntöttél ágynak. És ő pont közötte van? Oh, mily csalódás lehet, hogy valaki ellen tud állni az undorító bájadnak. –folytattam nyugodtan. –Vidd ki Alice. A kocsiban találkozunk.
- Rendben. –bólintott, és kikísérte a megilletődött, és zokogó lányt.
- Na, így már tényleg könnyű dolgunk lesz. Még úgy is meg kell bosszulnom, hogy kiálltál mellette. –hadarta Noel, közben megszorította a felkaromat.
Legalább is próbált erőt kifejteni.
- Tudod, én nem vagyok az erőszak híve. Szerintem a normális emberek meg tudják a dolgokat oldani anélkül is. De mint látszik, te nem vagy az. –vettem elő a kemény formámat. –Most pedig, ha még egyszer is hozzáérsz, velem gyűlik meg a bajod. –sziszegtem a fogaim között.
- Azt hiszed, hogy félek tőled? –nevetett, közben egy gúnyos pillantást küldtek felém a haverjai.
- Hidd el, jobban tennéd. –válaszoltam, és körbe pillantottam, majd beleszagoltam a levegőbe, és egy kis fülelés után megállapítottam, hogy senki sincs ebben a kihalt részben.
- Tudjuk mi, hogy nem vagy mindennapi. Vannak forrásaink. –mondta magabiztosan, majd beugrott az ablakon Rosalie.
- Rosalie. –morogtam. Alice, Alice, Alice. Gyere vissza, de gyorsan.
- Ohh, nem csak egyedül vagyok. Tudod milyen jó mostanság a Volturi-ban. –villantotta meg a vörösen izzó szemeit.
Majd beugrott még Alec és Jane. De jó. Hármuk ellen semmi esélyem.
- Aro milyen boldog lesz, ha megtudja, hogy emberekkel szövetkeztek. –pillantottam gúnyosan a két nagyon tehetséges vámpír felé.
- Engedélyt kaptunk arra, hogy elpusztítsunk. –morogta Jane.
- Arra is, hogy elkotyogjátok a titkot ennyi embernek? –húztam fel a szemöldököm.
- Öhm…- vakarta meg Alec a tarkóját.
- Tehát nem. Hát, akkor biztosan nagyon boldog lesz. –gúnyolódtam.
- Ehhez neked semmi közöd. –kezdett el kínozni Jane.
 Bridget. Egy kis nyugalom. Erős vagy. Ez csak az elmédben van. És szűntesd meg a fájdalmat. Nyugodtan álltam fel, miután Jane-t megfosztottam az erejétől.
- Mi történt? –sikkantott fel.
- Ohh, hát nem csak nektek van erőtök. –feleltem gúnyosan. Alice, siess már vissza.
- Ha Aro ezt meghallja. –csillant fel Alec szeme.
- Mi van, Alec, csak nem megtetszettem? –kacérkodtam, próbáltam elfojtani a haragom.
- Öhm…- mondta zavartan.
- Nem kéne őket elküldeni? –mutattam az emberek felé.
- Tudod, éhes is vagyok. –gúnyolódott Rosalie.
- Jahm, persze. Átváltottál gyilkossá. Nagyon…öhm…példamutató. Gondolom nektek az nem mondták, hogy ti lesztek a vacsorák. –fordultam az emberek felé.
- Hogy mi? Egyáltalán mik vagytok? Mi csak annyit tudunk, hogy meg akarsz bosszulni rajta. –fordult Rosalie felé Noel. Szemében kétségbeesés csillant.
- Ohh, ha te tudnád, hogy mik vagyunk. Menjetek el! Megtettétek, amit kellett. –felelte erélyesen Rosalie, mire eltűntek a helyszínről.
Szerencse, hogy elmentek.
- Most pedig, jöjjön a móka. –mondta vigyorogva Rosalie, és Alec lebénított.
A francba is, hogy csak egy erőt tudok elvenni. Élettelenül estem össze, és Alec felkapott.
- Nem kell ennek a szukának akkora kényelem. –morgott Rosalie.

- Nem bánthatjuk. –súgta Alec.
- Jajj, a kicsi Alec szíve csak nem meglágyult? –gúnyolódott Rose, Jane csak dühösen fújtatott.
- Nem. –felelte keményen.
Kiugrott az ablakon, a többiek előre szaladtak, legalább is ahogy hallottam.
- Ne mozogj. –súgta Alec nagyon halkan. –Nem lesz semmi gond.
- Gyere már! –kiáltott Rosalie, és Alec gyorsabban kezdett futni.
„Alice! Hol vagy már? Azt ne mond, hogy nem látod ezt az egészet!”- Sikongattam gondolatban.

- Tedd le! –lökött ki Alec kezéből Rosalie, majd belém rúgott egyet, és repültem.
A fájdalmat éreztem, de mást nem. Aztán elém lépett, és felemelte a kezem. Majd a fogait belemélyesztette a kezembe. Basszus, a vámpír méreg még így is fáj, hogy vámpír vagyok? Gondolatban felsikoltottam, és elkezdtem volna vergődni, ha tudtam volna. Aztán még egy rúgás, még jó pár harapás. És már csak a fájdalom, és a bal kezem hiánya maradt…

Koomiiiiiit kérek...

Más élet- 40. fejezet részlet

Egy kis ösztönzés, hogy gyorsabban összejöjjenek a komik :D
Pussz



...
- Igen. Az a kisfiú egy csoda. Nem érdemel ilyen sorsot.
- Jasper?
- Igen. Nem szoktam az ilyen ügyek mellett kiállni, de most igen. –mosolyodott el halványan.
- Edward?
- Nem. –morrant fel. –Nem biztonságos.
- Rendben. Bella?
- Ohh, kétfelé oszlok. A szívem igent, az agyam nemet súg. –sóhajtott fel. –Nem.
- Chriss?
- Nem.

Más élet- 39. fejezet

Sziasztok!
Köszönöm a komikat. És üdvözlöm az új olvasókat <3
Jó mulatást.


Nicholas ajándéka



39. fejezet
(Bridget)

A testnevelésen vagyunk épp. Pontosabban a tanár úr épp most jelentette be, hogy Coopert futunk. Mindenki már készül. És most indul az idő, vagyis a tizenkét perc folyamatos futás.
- Na, Jazy, versenyt? –nevettem.
- Legyen, Hugi. –vigyorgott.
Nekieredtünk, de persze emberi sebességgel. Mindenkit leelőztünk, és csodálkozva néztek utánunk. A tizenkét percet egymás mellett futottuk végig, elég gyorsan. Majd amikor vége lett, becsúsztunk, de én csúsztam gyorsabban, így egy centivel, de nyertem.
- Nyerteeeeeem. –nevettem.
A többiek lihegve feküdtek a pálya részein, csak a vámpírok nem. A tanár úr komoran lépett oda mellénk.
- Hány kört futottak? –kattintotta be a tollát.
- Nem sokat tanár úr. –mosolyogtam bájosan.

- Akkor beírhatok mondjuk tíz kört?
- Tanár úr, az nagyon kevés. Triplázza meg. –nevetett mellettem Jasper.
- Harminc kört lefutottak? –tágult ki a T. úr szeme.
- Igen, uram.
- Mondjuk láttam, hogy gyorsan, és kitartóan futtok. Talán edzetek valahol? –húzta fel a szemöldökét.
- Csak otthon szoktunk. –mosolygott Jasper.
- Rendben. Köszönöm. –mosolygott az iskola alkalmazottja, majd tovább állt.
- Hogy megdöbbent, amikor mondtad, hogy triplázza meg. –nevettem, és eldőltem a fűben.
- Mindenki minket néz. –nevetett Jasper.
- Igen? –ültem fel a fűben.
- Az iskolai „incidens” –mutatott a kezével macskakörmöket -miatt.
- Aha. Megérdemelte. –mosolygott.
- Belilult a gyerek hasa. Láttam az öltözőben. Uhh, ha láttad volna, minden fiú hogy nézte Em izmait. –nevetett Jasper. –Legszívesebben odamentek volna, és megkérdezték volna tőle, hogy milyen szteroidokat szed. –nevetett. –Edy mondta.
- Ohh…- villantottam egy szikrázó mosolyt. –Ha megtudnák a szteroidok nevét.
- Szerintem nem akarnák ezt szedni. –nevetett.
- Nyújtás. –kiáltotta el magát a tanár.
Felpattantam, és elfordultam az osztálytól. Elkezdtem nyújtani. Láb nyújtva, föld megérintés, újra, újra és újra. Közben a többiek összesúgtak mögöttem, legalább is a fiúk, hogy milyen jó seggem van. Én csak nevetve nyújtottam tovább. Majd bal láb a fülhöz, és előrehajol. Majd jobb láb a fülhöz, megfeszít és előrehajol.
- Bridget, nem sok ez? –nevetett Jasper.
- Ohh, hát a tanár mondta, hogy nyújtsunk. Én csak nyújtottam. –nevetettem.
- Ezt még Alice sem csinálja. –vigyorgott.
- Nekem most ez jutott eszembe. –nevettem.
Majd lementem spárgába, és úgy nyújtottam tovább. Majd előre hajoltam, a két lábam közé tettem a kezem, és kézenállásba húztam magam, majd szépen, először a bal, majd a jobb lábamat tettem le. Ha már meg tudok ilyeneket csinálni, hát had csináljam.
- Elég lesz. Fiú, lány párok. – Kiáltotta újra a tanár.
Oda pattantam Em mellé, és egy gyors csók után odahúztam a tanárhoz.
- Tudtad, hogy nagyon jól áll ez a nadrág. –súgta a fülembe Em.
- Köszi. –nevettem.
Innentől a tesi óra irtó unalmas volt. Amikor elengedtek minket, visszafutottam az öltözőbe, és lassan, vagyis emberi tempóban átöltöztem. Így tett Alice, Bella, és Jenny is. Boldogan léptünk ki az öltözőből. Elmentem a táskámért, aztán az autóm felé vettem az irányt.
- Nem lenne gond, ha mi nem jönnénk? –mosolygott Bella, közben Jenny-re mutatott.
- Dehogy is, semmi gond. –vágtam oldalba Alice-t, mert elkezdett ellenkezni.
Közben a fiúk is kiértek. Én bepattantam a vezető ülésbe, mellém Alice, hátra pedig Jaz és Emim.
- Em, van egy ötletem. Tudom mi lesz a beceneved. –nevettem.
- Mi? –hajolt előre.
- Emim. –nevettem.
- Rendben. De csak te hívhatsz így. –mosolygott.
- Majd a vásárlás végére kitalálunk neki másikat. –nevetett mellettem Alice.
Közben kifaroltam a parkolóból, és eszeveszett száguldásba kezdtem.
- Nem hiszem el, hogy a többieknek a szex több, mint egy-egy program a testvéreivel. –morgott Alice.
- Hát…- somolygott Emim. –Én meggondolnám, hogy melyiket választom.
- Itt már csak az a kérdés, hogy kihez szállnál be harmadikba, mert én a testvéri programnál maradok. –villantottam rá egy pimasz mosolyt.
Elkomorult, és inkább kifelé nézett. Megforgattam a szemem, és inkább a vezetésre figyeltem. Majd otthon megbeszélem vele… A gyors vezetés eredményeként, hamar a pláza parkolójába fordultam be, és álltam meg. Kipattantunk a kocsiból, és bezártam. Elindultunk a plázába, és Alice fecsegését kizártam a fejemből. Hisz mindig ugyanarról beszél. Ruha, ruha, ruha, cipő,ruha, ruha, ruha, kiegészítők, ruha…és így tovább.
- Hahó, figyelsz te rám? –ugrott elém vigyorogva.
- Öhm…nem. –nevettem.
- És miért nem?
- Azért nem , mert úgyis azt mondod el, hogy az új csizmadivat, tök jó a boltban az a szerelés. És hasonlók. –nevettem.
- Igaz. –vigyorgott. –Hol kezdünk?
- Kérdezd magadtól. –vigyorgott Jasper.
- Oké. Fehér neműk. –nevetett Alice. Én csak megforgattam a szemem, és követtem.
- Tényleg, Alice, mióta van a házban medence, és hasonló egy zárt ajtó mögött? –mosolyogtam.

- Ohh, nemrég csináltattam. –vigyorgott.
- Jól van, de akkor kell bikini is. –mondtam.
- Igaz. Akkor plusz egy bolt. –nevetett.
- Legyen. De a fiúknak is kell ruha. –mosolyogtam Emimre és Jasperre bájosan.
- Tényleg. Akkor most ti sem ússzátok meg. –mosolygott a ruhabolond.
- Ezt még megbosszulom. –suhant át egy kaján mosoly Emim arcán.
- Alig várom. –nyomtam egy csókot ajkára.
- Ne most, gyertek. –ragadott karon Alice, és húzni kezdett.

Bementünk a boltba, és a fiúk is jöttek. Alice elhúzott a csipke darabok felé. Találomra a kosaramba dobott vagy húsz darabot.
- Alice! –szóltam rá.
- Láttam, hogy ezeket fogod megvenni. –vigyorgott, én pedig lemondóan sóhajtottam.
Majd mentem a kasszához, és fizettem…

*4 óra múlva*

- Mehetünk haza! –vigyorgott Alice.
- Még nem. Még van egy kis dolgom. –ragadtam karon Emimet, és húztam az egyik gyerekbolt felé. Amint beértem, a plüssökhöz vettem az irányt. –Mit lehetne venni Nicholas-nak? –morfondíroztam.
- Ezt. –vett le a polcról Emim egy Disney-s elefántot. Vagyis Lumpy-t a Micimackóból. Nem volt sem kicsi, sem nagy. Pont tökéletes.
- Akkor legyen ez. Másik nem jobb? –néztem körül.
- Ez tökéletes. –ölelt meg hátulról. Belebújtam az ölelésébe, és mélyet szippantottam illatából.
- Mennünk kéne. –mosolyogtam.
- Akkor menjünk. –fogott kézen, és húzott a kassza felé.
Elővette a bankkártyáját, és átnyújtotta a fiatal eladónőnek, aki amint meglátta Emimet, meggyorsult a szívverése.
- Köszönöm. –makogta az eladó, és a plüsst egy táskába rejtette, majd miután lehúzta a kártyát, és visszaadta, Nich ajándékát.

Kimentünk a boltból, és mosolyogva indultam meg a kocsink felé. Jaz és Alice már bent ült.
- Indulás. –mosolygott a ruhabolond –Az árvaházba.
- Hmm? –húztam fel a szemöldököm.
- Láttam. És mi is bemegyünk. –mosolygott.
- Rendben. –indítottam, és gyors kanyarok, valamint a gázpedál használata után az árvaház előtt álltam meg.
Kiugrottam a kocsiból, és megvártam, amíg mindenki kiszáll. Aztán, miután a kocsit bezártam, Em kezébe kulcsoltam az enyémet, és elkezdtem húzni az épület felé. Mosolyogva nyitottam ki az ajtót, és az iroda felé vettem az irányt. Bekopogtam, és egy halk „szabad” elhangzása után benyitottam.
- Jó napot, Gertrud. –mosolyogtam a nőre.
- Bridget, hát te ismét itt. –ölelt meg.
- Mint látszik. Nicholas-hoz jöttem. –magyaráztam.
- Értem. Fent van a szobájába. Amióta elmentél, nem igen akart lejönni. –mosolygott kedvesen a nő, de mégis volt szomorúság a hangjában. –Ők pedig a testvéreid?
- Igen. Emmett Cullen, a jegyesem. Jasper Hale, az ikertestvérem, és Alice Cullen, a húgom. –mosolyogtam bájosan.
- Gratulálok. Jasper, neked is, a verseny miatt. Nagyon örülök Alice. Esme már rengeteget mesélt rólatok. –mosolygott az igazgató.
- Remélem csak jót. –nevetett fel Alice.
- Mindenképpen. Bridget, ha nem baj, én most nem kísérlek el titeket. Sok a papír munka. A második emeleten, az első ajtó balra. –mosolygott.
- Köszönjük. –léptem ki az ajtón, majd miután a többiek is kijöttek, felmentünk a lépcsőn, majd be a balra első ajtón.
Bent egy kisfiú feküdt az ágyon.
- Szia Nicholas. –köszöntem boldogan, majd Emim kezét elengedve, az ágyához sétáltam.
Ő pedig boldogan nevetve ugrált az ágyában. Kivettem, és letettem. Megfogta a kisujjam, és a többiek felé fordult, de ekkor a lábam mögé bújt, és megszorította azt, majd sírni kezdett, Alice pedig kacagni.
- Mi a baj? –kaptam fel, közben végig néztem rajta. Semmi furcsa dolog sincs rajta. Majd Em felé mutatott.
- Megijedt Em-től. –nevetett továbbra is Alice, de most már Jasper is csatlakozott hozzá.
- Jajj, ne félj a nagy bácsitól. –mosolyogtam Emre. –Nem bánt.
De ennek ellenére a kisfiú a mellkasomra rejtette az arcát. Em közelebb lépett, és mögém állt, majd elővette a plüsst.
- Nézd, mit hoztam neked. –vette elő az édes formáját Em.
Nich körülnézett, és Em felé nyújtózkodott. Em ügyesen átvette, egyik kezében megtartotta, másikban pedig a plüssel babrált. Mosolyogva álltam a többiek mellé, közben Em leült az egyik székre, és ölébe ültette az új játékát forgató kisfiút.
- Milyen édes. És olyan cukin tud nézni a nagy, kék szemével. –ámuldozott Alice. –És én azt fogom szavazni, hogy igen.
- Ezt még meg kell beszélni otthon is. –mosolyogtam halványan, közben Emim felé pillantottam, aki elmélyülve figyelte a játszó kisfiút.
- Haza kéne mennünk. –súgta Jasper.
- Nicholas, figyelj ide egy kicsit. –guggoltam le elé. –Haza kell mennünk.
Erre szája lefelé görbült.
- Majd még visszajövünk – mosolygott rá Em, közben összeborzolta a szőke haját.
Nyomtam egy puszit Nich arcára, és kiléptünk a szobából. Lementünk a lépcsőn, elköszöntünk a többi gyerektől, és az igazgatótól, majd a kocsiba vágódtunk, és padlógázzal elhajtottam. Hamar hazaértünk, közben nagyon jól mulattunk. Beálltam a garázsba, és kipattantam a kocsiból. A táskákat kivettem, és felszáguldottam a szobámba. Ott a gardróbba, és letettem a rengeteg táskát, és nekiálltam kipakolni. Miután végeztem, persze a vámpír sebességnek köszönhetően gyorsan, majd felvettem az új bikinit. Legalább is egyiket a tíz darab közül. Egy egyszerű, fekete darabra esett a választásom, amin egy árnyalattal világosabb pöttyök voltak. Megfogtam egy fehér törölközőt, magam köré tekertem, és lementem a nappaliba. Mindenki lent ült, és furcsán néztek rám.
- Megyek, megnézem, milyen a medence. –nevettem.
- Én is megyek. –ugrott fel Alice, majd már ott sem volt.
Bementem a szobába, és egy napágyra ledobtam a törölközőmet. Pár másodperc múlva Alice jelent meg egy piros-kék-fehér mintás bikiniben, majd már ugrott is a vízbe. Én a fejest választottam, tehát egy gyönyörűt ugrottam, majd úszkáltam egy kicsit a medence alján. Nevetve jöttem fel a mély vízből, majd megláttam, hogy már háló is van.
- Alice? –néztem kérdőn rá.
- Játszunk egyet. Jön még Em és Jasper is. Bella és Jenny, meg Ed és Chriss nincs benn semmi jóban. –szomorodott el.
- Nem baj, mi összetartunk. –öleltem meg, majd odaúsztam hozzá.

- Igaz. Hozom a labdát. –ugrott ki a vízből, majd már a labdával a kezében visszaugrott. A háló arra már teljesen felhúzódott, hála az elektronikának.
- Megjöttünk. –lépett be az ajtón Jasper és Emim.
- Sziasztok. Ti lesztek ellenünk. –vigyorgott Alice.
- Rendben. –mosolygott Jasper.
Végignéztem kidolgozott mellkasán, és rájöttem, hogy neki sem kell irigykednie. Elmosolyodtam, és rákacsintottam Emmett-re, aki boldogan ugrott a vízbe.
- De jó, hogy téged nem érdekel, hogy vizes lesz a hajad. –csókolt meg Emmett.
- Engem sosem érdekelt, ha koszos leszek, vagy letörik a körmöm, esetleg leszakad egy darab a kedvenc ruhámból. –fröcsköltem le.
Arcán a vízcseppek csorogtak le, lecsókoltam őket.
- Na jó, álljunk neki játszani. –húzott el Alice, Emimet pedig átlökte a másik oldalra, Jasper mellé.
Nekiálltunk játszani, és egyenlőre mi, lányok vezettünk. A fiúk egyenlítettek, mivel a vetődésünk nem volt elég hosszú. Az ellenfelek összepacsiztak, és folytattuk a játékot. Igaz, a mi játékunkban nehezebb pontot szerezni, de nekünk újra összejött. Boldogan öleltem meg Alice-t, és folytattuk a játékot. Majd bejött Esme és Carlisle is, és nézték, ahogy jól mulatunk. Órákkal később egy döntetlenben egyeztünk meg, és kisuhantunk a vízből. A törölközőt magam köré tekertem, és kimentem a levegőre. Az idő egész elviselhető volt. Legalább is annak mondható. Holnap még suli, aztán napsütés, majd megyünk Denali-ba. Hisz szombaton esküvő.
- Gyere be. –húzott befelé Em.
- Miért? –mosolyogtam.
- Csak mert. –kapott karjaiba.
- Csak miért? –húztam fel a szemöldököm.
- Majd meglátod.
- De tiszta víz vagyok. –mosolyogtam.
- Családi gyűlés van. –súgta a fülembe.
- Értem. Akkor gyorsan átöltözök. –ugrottam ki a kezéből.
Fel a szobába, azon belül a gardróbba, majd megtörölköztem, egy fehérnemű, sima póló, farmer, és sportcipő, majd lent is voltam. A hajamat nem csináltam meg, majd csak megszárad. Felmentem a tárgyalóba, már mindenki bent ült, és nézett. Alice csak vigyorgott, Esme halványan mosolygott, míg a többiek komoran néztek. Végül Carlisle felállt, és beszélni kezdett.
- Bridget…arról lenne szó, hogy…
Komit kérek...

Más élet- 38. fejezet

Sziasztok!
Köszönöm a komikat, és köszöntöm az új rendszeres olvasókat.
Bocsi, hogy nem hoztam azonnal a fejezetet, miután meglett a komi.
De most egy extra hosszút írtam.
Jó olvasást. Pussza

38. fejezet
(Bridget)

Reggel boldogan szedegettem a szobába a ruhadarabokat, legalább is azokat, ami még megmaradt belőlük. Aztán megtaláltam a felsőmet, és a szoknyámat. Jé, az egy darabban megúszta az esti akciónkat Emmel. Pontosabban az a ruha megúszta, amit én vettem le róla, és magamról. Em közben az ágyon feküdt, és nézett.
- Nem is segítesz? –fordultam felé.
- Nem. Olyan jó a kilátás. –mosolygott. 
Pedig már vettem fel fehérneműt…Férfiak... Megforgattam a szemem, és tovább szedtem a darabokat. Fél perc múlva egy köntös társaságában leszáguldottam a földszintre, onnan pedig ki az udvarra. A dobozt –amibe a széttépett ruha volt. –szépen meggyújtottam. Mégsem dobhatom őket a szemetesbe. Akkor  a házban az összes hímnemű elegy –Apa, és Em kivételéve –rajtam röhögne egy évig. Már csak az hiányozna. Megvártam, míg elég, aztán egy kancsó vízzel szépen leöntöttem. Majd visszaszáguldottam a házba, fel a szobánkba, be a gardróbba. Előkerestem egy koptatott csőfarmert, egy fehér magas sarkút, meg egy fehér, hosszú ujjú felsőt. A hajamat szépen kivasaltam, és lementem a nappaliba. Bekapcsoltam a Viva-t, és feltekertem a hangerőt. Kerestem a konyhában egy portörlő rongyot, és táncolva letakarítottam az alsó szintet. Aztán az utolsó szoba volt az, ami kulcsra volt zárva, és még nem is jártam ott. De eddig mintha itt sem lett volna…Furcsa… De most nyitva volt… Benyitottam, és egy nagy medence, szauna, és Jakuzzi volt benne. Tök jó… de furcsa, hogy még nem láttam…na mindegy, ez van. Itt takarítani nem kellett, úgyhogy nekiálltam a második emeletnek. Ezen gyorsan végigszáguldottam, mivel nem ment most normális zene. Aztán a harmadik emelet. Jenny és Chriss szobájába talán nem kéne bemenni…Így a tárgyalóval kezdtem. A hatalmas asztal poros volt, de nem vészes. Az emberek meg sem látnák. Így itt is leporoltam, a könyveket is, és a vendégszobákat is. Benyitottam Jenny és Chriss szobájába, és gyorsan be is csuktam. Nevetve mentem le a nappaliba, eltettem a rongyot, és leültem a TV elé. Mivel semmi normális adás sem volt benne, így betettem egy DVD-t. Karácsonyi Szerelem. Még nem láttam. Elindítottam, és úgy döntöttem, hogy most nincs romantikához kedvem. Egyedül senki sem szeret ilyen filmeket nézni. Kis hercegnő. Legyen. Betettem, és elindítottam. Úgy negyed óra után már a szemem szúrt. Szomorú egy film. Ha ember lettem volna, már papír zsepibe fürdenék. Persze csak képletesen. Már csak egy a kérdés. Emmett miért nem jön le? Morogtam egy sort, és visszafordultam a Tv-hez. A kislánynak, aki a főszereplő, most szolgaként kell élnie, azért, mert az apját elveszítette. Szörnyű… De szerencsére a kislánynak az apja mégis élt, így a kishercegnő visszakaphatta apukáját. Au… A szemem szúrt. Én sosem fogom visszakapni apukámat. Mondjuk az én történetembe én haltam meg…
Az utunkra egy autó fordult be, benne Carlisle és Esme. Boldogan kapcsoltam újra a zenecsatornára, és úgy döntöttem, hogy sütök. Milyen régen sütöttem… Elővettem a lisztet, cukrot, tojást, és egyéb összetevőket. Sütök palacsintát. Vámpír sebességgel biztos, hogy könnyebb lesz. Összekevertem az alapanyagokat, és jó folyós állagot kapott. Meg most nem kóstolhatom, szóval, nem tudom, hogy jó-e. Vagy ha megkóstolnám, sem jutnák vele sokra, csak annyira, hogy egy hétig homok ízt fogok érezni…szörnyű…
A tűzhelyre tettem három serpenyőt. Beletettem egy kis olajt, és vártam, hogy felmelegedjenek. Az elsőbe tettem tésztát, aztán a másodikba, majd a harmadikba is. Vámpír sebességgel tényleg könnyebb forgatni őket. Közben Esme és Carlisle leparkolt a ház előtt. Esme már biztos érezte az „illatokat”, így boldogan táncolt be. Pont akkor ért a konyhába, amikor én már a harmadik adagot dobtam fel, és kaptam el. Nevetve öleltem meg.
- Szia anya.
- Szia kincsem. Hát te meg? –húzta fel a szemöldökét.
- Jó napom van. Elmegyünk az árvaházba? –mosolyogtam rá.
- Persze. Már nekem is mennem kellett volna. –tette le a táskáját. –Ki nyerte a tegnapi táncversenyt?
- A CD a pulton van. Nézd meg, és meglátod. Ja, és nem ér tekerni. –szóltam utána.
- Nem is állt szándékomba.
- Rendben. Szia apa. –pusziltam meg Carlisle-t is.
- Szia lányom. Minden rendben? Többiek?
- Minden tökéletes. Alice és Jasper romantikáznak a hétvégén, a többiek vadásznak, Em mag van. –magyaráztam.
- Van? –értetlenkedett.
- Ül a szobába, és néz maga elé. Ha akarod, megnézheted. Az utóbbi órákban meg sem moccant. –nevettem, és tányérra tettem már a tizenötödik palacsintát.
Esme közben beindította a táncfelvételt. Hallottam, ahogy az első páros zenéje megy, és itt rontanak egyet. Meg itt. Vicces volt nézni. Aztán jött a második páros. Én pedig szépen sütögettem a palacsintákat. Aztán jöttünk mi. A zenére táncoltam a konyhában, és így még a palacsintasütés is jobban ment. Vége lett a számunknak, és Esme kiszólt.
- Nagyon ügyesek voltatok.
- Köszönjük. –szóltam vissza.

Esme végignézte a táncokat. Pont erre végeztem a körülbelül százhúsz darab palacsinta megsütésével. Szerintem egy kicsit sok lett…de hát, ez van. Majd megeszik. Szépen elővettem három hatalmas tálcát, és elkezdtem a palacsintákat töltögetni. Negyven lekváros, negyven csokis/ kakaós, és negyven diós/ mákos. Vámpír sebességgel minden könnyebben megy. Ez mégis eltartott tíz percig. De végül végeztem, és pont akkor jött, hogy az első helyezett… És én mosolyogva jöttem ki a konyhából, a kötényemet ledobva Esme mellé ültem. És akkor mondták ki a nevünket, Esme pedig sikítva ugrott a nyakamba.
- Megnyertétek. Tudtam én, hogy ezzel a tánccal megnyeritek. Még ha kétszer is táncoltátok el. –nevetett Esme.
- Igen. Nem megyünk? –húztam fel a szemöldököm.

- Mehetünk.
- Jó, de akkor előtte még egy boltba is ugorjunk be kérlek. –néztem boci szemekkel.
- Rendben. –sóhajtott boldogan.
- Átöltözök. A palacsinták a konyhában. Lehet, hogy egy kicsit sok lett. –kiabáltam már az szobám ajtajából. Em még mindig az ágyon ült.
Szem forgatva mentem a gardróbba, és egy hasonló öltözetet vettem fel, csak egy kicsit világosabb nadrággal. De a cipő, meg a felső szinte ugyan olyan volt. Az egyik táskámba beledobtam a mobilom, a bankkártyám, és a kocsi kulcsom magamhoz vétele után a konyhában termettem. Megfogtam két tálcát, és a garázsba száguldottam. A tálcákat még Esme lefedte valami fóliaszerű anyaggal. Betettük a csomagtartóba a tálcákat, és bepattantam a vezető ülésbe. Esme az anyós ülésre ült, és boldogan dudorászott. Bekapcsoltam a rádiót, feltekertem a hangerőt, és kifaroltam a garázsból. Vagy kétszázzal száguldottam végig az utunkon, és a kanyarnál sem lassítottam.
- Nem gyors ez egy kicsit? –kérdezte anya aggódva.
- Nem. –nevettem, de azért lassítottam.
Megálltam a pláza előtt, és kiugrottam a kocsiból, Esme-vel együtt. Bezártam a kocsimat, és betáncoltam az épületbe. Ott volt egy olyan bolt, amibe csak gyerekcuccokat árultak. Fogtam egy bevásárlókocsit, és már szórtam is bele a babákat, autókat, plüssöket. Az árukkal nem törődtem. Aztán mentem a ruhaosztályra. Ott azért már jobban válogattam, de az árt nem néztem. Vettem jelmezeket, szoknyákat, felsőket, pulcsikat, csizmákat, vastag nadrágokat, de még overálok is a kosárba kerültek. Aztán a kisbabaosztály… Vettem egy csomó babaruhát, de most főleg vastagabbakat. Aztán pár kiegészítőt is. Pár perc múlva a teli kocsival álltam meg a pult előtt. Az eladó kikerekedett szemekkel nézett, majd begépelte, és táskákba tette a dolgokat. Aztán amikor végzett, egy vagyont adott ki a blokk. Én csak boldogan nyújtottam át a bankkártyám, és miután lehúzta, majd visszaadta, a sok táskával a kezemben kitáncoltam a boltból.
- Esme, ha megkérlek, kiviszed ezeket a kocsiba? Gondolom vannak ott nagyobb gyerekek, veszek nekik is ruhát. –mosolyogtam, és elindultam a ruhaboltok felé. Bementem a legnagyobba, és a teli ruhák felé vettem az irányt. Rengeteg pulcsit, még több vastag nadrágot és hosszú ujjút vettem. Persze a kesztyű, sál, sapka sem maradhat el. Fiúknak is vettem. A pultnál fizettem, és boldogan táncoltam ki az épületből. A parkolóba a hátsó ülésre dobtam a cuccokat, és már indítottam is. Boldogan énekeltem a kedvenc számomat, ami a lejátszóban szólt. Aztán leparkoltunk az árvaház előtt. Már az utca végéről lehetett hallani a gyerekek hangját. Megfogtam a táskákat, Esme pedig a kaját hozta be. Ügyesen kinyitottam az ajtót, és az iroda felé vettük az irányt. Ott Esme kopogott, majd egy „Szabad” után benyitott.
- Esme, de örülök, hogy látlak. –jött egy kellemes női hang, majd utána a hang tulajdonosa is.
- Gertrud, nagyon örülök. Ő itt a lányom, Bridget. A legidősebb lányom. –mutatott be Esme mosolyogva.
- Nagyon örvendek asszonyom. –mosolyogtam az igazgatóra.

- Ő hozta fel, hogy ma jöjjünk el. Sütött egy kis palacsintát. –mutatta fel anya a tálcákat. –És az ajándékokat pedig megvette.
- Anya. –szóltam rá.
- Jól van, na. Olyan büszke vagyok rád. –mosolygott.
- Anya. Nem tettem semmi eget rengetőt. –forgattam a szemem.
- A te szemedben nem, de a gyerekekében igen. –ölelt meg a nő.
- Köszönöm. A kisbabacuccokat hová tehetem? –emeltem fel a bal kezemben a két táskát.
- Majd levisszük hozzájuk. –mosolygott rám. –Nagyon köszönjük.
- Szívesen tettük. –mondtuk egyszerre Esme-vel, mosolyogva.
- Várjunk csak, nem te vagy az a lány, aki megnyerte tegnap a táncversenyt? –húzta fel a szemöldökét a nő.
- Én voltam. Az ikertestvéremmel. –nevettem. –Ott tetszett lenni?
- Igen, ott voltam. Gratulálok. –mosolygott.
- Köszönöm. –mondtam.
Kinyitotta előttünk az ajtót. Kimentünk, de a nagyterembe, ahol rengeteg kisebb, és nagyobb gyerek játszott, beszélgetett. Amikor beléptünk, mindenki felénk fordult. Elmosolyodtam, és beljebb mentem. Egy szőkés hajú kisgyerek épp ekkor esett el, és keserves sírásba kezdett. Letettem a táskákat, és odamentem hozzá. Az ölembe vettem, és megnyugtattam. Nem lehetett több egyévesnél. Amikor abbahagyta a sírást, szipogva bújt a karjaim közé. Mosolyogva álltam fel, és libbentem vissza Esme-hez, aki az előbbi eseményt mosolyogva nézett.



Nicholas



- Olyan aranyos. –simogattam meg kicsit pufi arcát a kisfiúnak.
- Ő Nicholas. –mosolygott Gertrud.
- Szia Nicholas. –fogtam meg a kisfiú kezét, és letettem.
Ő pedig a kisujjamat szorítva kezdett el menni. Aztán amikor el akart esni, utána kaptam, és megfogtam. Végül elengedtem, és visszament a többiekhez.
- Milyen aranyosak. –szorult össze a szívem.
Hihetetlen, hogy pár ember, ilyen csodás lényeket dobtak el maguktól…
Még órákat töltöttünk az árvaházba. Beszélgettem a nagyokkal, játszottam a kisebbekkel, és babusgattam a nagyon kicsiket, akik még menni is alig tudtak. Aztán lementünk a csecsemőosztályra. A szívem fájt, a szemem szúrt. Rengeteg csecsemő volt, párat épp etettek. Hihetetlen, hogy anya, és szülők nélkül kell felnőniük.
Aztán hazamentünk. Az egyik gyerek, Nich, akinek segítettem, sírva intett utánam. Megígértem neki, hogy még visszajövök. A szemem szúrt, amikor láttam, hogy az ablakból integet, és az arcán patakokban folynak a könnyek.
Végül is, szomorúan hazaértünk. Beparkoltam a garázsba, és felmentem a szobába. Emmett nem volt itthon, és nem is tudtam, hogy hol. A többiek viszont itthon tettek-vettek. Persze csak Alice és Jasper kivételével, akik épp a hétvégéjüket töltötték. Lefeküdtem az ágyra, és csak néztem ki a fejemből, közben milliószor lejátszottam a mai napot. Ed erejét elvettem. Nincs szükségem rá, hogy most a fejemben turkáljon. Szegény Nich… A szemem szúrt, és a plafont néztem. Szegény gyerekek…ilyen életet kell élniük…
Órákig csak feküdtem, mozdulatlanul, viszont az agyamban a kerekek nem akartak megállni. Pedig olyan jó lenne egy kis gondtalan perc, vagy óra. Most sok kedvem lenne aludni…
Az agyba rengetegszer jelent meg a síró Nicholas képe. Próbáltam elterelni a figyelmem, de nemigen ment. Már órák óta feküdtem mozdulatlanul, amikor meghallottam, hogy Em hazaért, és felfelé tart. Benyit a szobába, és besüpped mellettem az ágy. Em átkarol, majd belecsókol a hajamba.

- Milyen napod volt? –suttogta, de én csak az ablak felé fordítottam a fejem. Végigsimított a nyakamon, annak reményében, hogy felé fordulok. De nem…- Mi a baj?

Csak megráztam a fejem. Szúrt a szemem, és újra megjelent előttem Nich képe. Összeszorult a szívem. Aztán nagy nehezen kinyögtem pár szót.
- Emmett, Jajj, sajnálom. –dőltem zokogva a mellkasának. Könnyeim nem folytak. Pedig most mennyire hiányzott.
- Mi a baj? –simogatta a hátam.
- Ma voltunk Esme-vel az árvaházba. –mondtam keserűen. –Nem volt jó ötlet.
- Mi történt? –húzott szorosan magához.
- Egy kisfiú…sírt…utánam. –nyökögtem ki.
- Sajnálom. –súgta a hajamba.
- Nem is az bántott, hogy sírt. Hanem, hogy nem tehetek ellene semmit. Vagyis…- szorult össze a szívem. Ezt mégsem kérhetem…
- Vagyis? –húzta fel a szemöldökét.
- Ezt nem kérhetem sem tőled, sem a családtól. –magyaráztam.
- De mit? –folytatta a kérdezősködést.
- Azt, hogy Nicholast elhozzuk magunkhoz. –mondtam ki végül, majd elfordultam.
Kinéztem az ablakon, és lefejtettem magamról Em kezeit. Kicsúsztam az ágy szélére, és még ránézni sem mertem. Kifújtam a levegőmet. A lábaimat felhúztam, és a kezeimet a fejem alá téve próbáltam átgondolni a helyzetet. Milyen furcsa, hogy ilyenkor senki sem nyikkan meg az egész házban. Síri csend. Csak Kedvesem egyenletes levegővételét hallottam, majd elmorog valamit az orra alatt, és felkel az ágyból. Becsuktam a szemem, és rájöttem. Most rontottam el mindent. Csak hogy Em nem kiment, hanem megkerülve az ágyat elém térdelt.
- Figyelj. Megértem ezt az egészet. Csak hogy én nem ítélkezhetek az egész családunk helyett, és ezt te is tudod. Pedig én mindent megtennék, hogy boldog legyél. –szorította meg a kezem. –Sőt, még annál is többet. Szeretlek Bridget. –húzott le az ágyról, és a az ölébe ültetett. Én belefészkeltem magam az ölelésébe.
- És én benne lennék. –súgta a fülembe.
- Szeretlek, Emmett. Köszönöm. –bújtam az ölelésébe, és átöleltem mellkasát.
Simogatta a hátamat. Én pedig a mellkasára rajzoltam az ujjammal. Együtt néztük, ahogy felkel a Nap, így új napot hozva. Még órákat ültünk így, de ez többet ért bárminél.
- Suliba kellene mennünk. –súgta.
- Rendben. Az én kocsimmal. –ugrottam fel nevetve.
- Milyen jó kedved lett hirtelen. –ált fel Kedvesem is.
- Nem tudom, hogy miért, de igen. –mosolyogtam. –Mikor ért haza Alice és Jasper?
- Úgy két perce.
Ha újra Jasper keze van a dologba, akkor kitekerem a nyakát. Persze csak képletesen, hiszen nem tudnám bántani az én szöszke bátyámat. Gyorsan bementem a gardróbba, és ott szépen leültem. Aztán csak néztem a ruhákat. Mit vegyek fel? Már egy ideje ültem ott, és morfondíroztam, amikor Alice táncolt be mellém.
- Hallottam, nem tudod, hogy mit vegyél fel. Pontosabban, hogyha most nem fogok segíteni, elkésünk a suliból. –vigyorgott, és elővett egy koptatott farmert, egy csizmát, és egy piros felsőt.
- Milyen volt a hétvége? –fordultam Alice felé, aki még mindig a ruháim között kutakodott.
- Nagyon jó. De majd valamikor elmesélem, de most nincs rá idő. –nevetett, majd kisüvített a szobából.
Gyorsan magamra kaptam, megcsináltam a hajam. Majd egy kabát, és már a garázsban is voltam, és nyitottam az új kocsimat.
- Ki jön velem? –nevettem, közben visszaadtam Edy erejét, különben egész nap azzal zaklatna.
Alice bepattant mellém előre, Em és Jasper pedig hátra. Nevetve faroltam ki a garázsból, és száguldásba kezdtem. Így fele annyi idő alatt értünk oda, közben élveztük –legalább is én élveztem –ahogy belekap a hajunkba a szél, mivel a tetőt nem húztam fel. Egy gyors balkanyar, és éles jobbkanyar, és már a parkolóban is vagyunk. Az emberek csodálattal néztek végig az én gyönyörűségemen. Közben kiszálltunk, és a kocsinak dőlve vártuk a fekete Mercedes megérkezését. Pár perc múlva meg is érkeztek, és mosolyogva szóltam Bellának, miközben kipattant a vezető ülésből.
- Lassú voltál.
- Vagy inkább te voltál túl gyors. –nevetett.
- Áh, ez nem volt sebesség. –nevettem, közben kihalásztam a táskám a hátsó ülésről.
A többiek is kiszálltak a fekete luxusautóból, és együtt indultunk az épületbe. Persze, csak miután bezártam az én Kicsikémet. Mosolyogva lépdeltem Em mellett. A terem ajtajában elköszöntünk a többiektől, és beléptünk a terembe. A többiek az ablakon néztek ki, és a kocsimat bámulták. Nevetve mentem a padomhoz, és ültem le. Jaz és Em is kuncogott. Elővettem a matekcuccom. Jajj, de unalmas lesz. Még volt tíz perc az becsengetésig, úgyhogy nekiálltam társalogni a fiúkkal.

- Alice-val megbeszélem, hogy ma menjünk vásárolni. És ti is jöttök. –vigyorogtam el ördögien.
- Na nem. Miért? –nyavalygott Emmett.
- Azért, mert a kedvenc darabomat tönkretetted. –nevettem.
- Lécci, ne teregessétek ki a szexuális életeteket. –fogta a fejét Jasper.
- Jajj, Jaz. Mintha nem tudnád. –nevettem. –És azért is jöttök. Utána pedig bemegyünk az árvaházba. Legalább is én. –suttogtam a végét.
Emmett megszorította a kezem, és kedvesen rám mosolygott. Egy csókkal jutalmaztam, és rezegni kezdett a zsebem.„ A tesink össze lesz vonva, de csak ma. Az okokat majd kiderítem. Tehát, tesi után azonnal találkozunk a kocsidnál. Pucca: Alice.
Ui.: Üzenem a fiúknak, csak mert ellenkezni fognak, hogy nincs menekvés, különben büntetés lesz.”Elnevettem magam Alice SMS-én.
- Ma vásárolni megyünk. –mosolyogtam.
- Nem. Én aztán nem. –mondta dacosan Jasper, Em pedig hevesen bólogatott bátyja kijelentésre.
- Akkor büntetés lesz. –mondtam komolyan, és előre fordultam, de belül nevettem.
- Na nem. –mondták egyszerre.
- Sziasztok. Bocsi a zavarásért. Polly vagyok. Segítenétek. Nemigen értem ezt az egészet. –húzta el a száját az asztalunknak támaszkodó, szemüveges, vöröses hajú lány. Az illata nem volt valami jó. A parfümje viszont nem volt vészes. Em és Jasper tekerték a fejüket mellettem, míg én megszólaltam.
- Ohh, ne is törődj velük. Persze, én segítek. –álltam fel. – Jasper, átülnél addig a bátyád mellé? –néztem rá, mire ő egy sóhajtás kíséretében felállt, és át ült. A cuccait ott hagyta.
Leültem a székre, és a lány is vonakodva, de leült.
- Mit nem értesz? –mosolyogtam rá kedvesen, közben átforgattam a füzetét. Szörnyen összekevert mindent. És kiigazodni sem lehet rajta. Sóhajtottam egyet, és a fiúkhoz fordultam.
- Em, idedobnád a füzetem. –mosolyogtam. Átdobta, és elvigyorodott. – Ne vigyorogj. Téged is korrepetállak, ha kell. –nevettem.
- Ohh, majd otthon megbeszéljük. Szerintem egyikünknek sem kell korrepetálás. Habár egy kis gyakorlás nem árt. –kacsintott rám.
- Lökött. –fordultam vissza a lány felé, akik pipacsvörösen tanulmányozta a pad repedéseit.
- Nem akarok ám zavarni. –suttogta.
- Ohh, nem zavarsz. –löktem vállon. –Na, nézzük mit nem értesz?
Kinyitottam a füzetemet, és elé toltam.
- Te jó ég. Ezt otthon átmásolod? –simított végig a gyöngybetűimen.
- Nem. Csak így írok. –kacagtam fel rajta.
Em és Jasper felénk fordultak, és felhúzott szemöldökkel néztek.
- Tehát. –folytattam. –Nem csodálom, hogy nem érted. Ez a tanár minden baromságot összehord. Ez mondjuk. –mutattam az egyenletre a füzetében. –Nem így van. Itt az enyém, nézd meg ezt. Holnapra lemásolom neked, oké?
- Nem kell fáradoznod. –mosolygott szégyenlősen.
- Ohh, nem fáradság. Akkor holnap odaadom. Tehát…- kezdtem bele a magyarázatba.
Úgy nyolc perc alatt a lány mindent megértett. Büszkén mosolyogva dicsértem meg.
- Köszönöm. –ölelt meg, én pedig visszaöleltem. Egy kicsit kényelmetlen volt, de túlélem. –Nagyon hideg vagy.
- Ohh, dehogy. Csak te vagy meleg. Lehet, hogy hőemelkedésed van. –mosolyogtam. –És szívesen. Ha valamit nem értesz, szólj nyugodtan. –Álltam fel.
- Köszönöm. Rendben. –ment el a padtól.
Jasper visszaült, én pedig a helyemre.
- Szexi tanár néni. –súgta a fülembe Em.

- Ohh, én nem akarok tanár lenni. Megőrülnék a diákok mellett. –nevettem. –Mondjuk, hogyha rosszul tanítanak, akkor ne csodálkozzanak. –forgattam meg a szemem.
- Jó reggelt. –lépett be a tanár. –Nekiállhatunk a témazárónak?
Az osztály nagy fújozással jelezte, hogy nem, de a tanár urat nem érdekelte, kiosztotta. Tíz perc alatt végeztem, de csak azért tartott ennyi ideig, mert az a hülye emberi tempó nagyon lassú. Nyugodtan dőltem hátra a padban, és Em kezével játszottam.
- Ms. Hale, végzett a dolgozattal, hogy ennyire el van foglalva Mr. Cullen-nel? –fordult felém a tanár egy gúnyos mosollyal a képén.
- Igen, tanár úr. – mosolyogtam, mire a tanár elkomorult.
A maradék fél órát, amíg még a tanár benntartott minket, beszélgetve töltöttük. Így nem unatkoztunk. Többször néztem Polly padja felé, aki végig szorgalmasan írt. Szerencsére a T. Úr öt perccel előbb azért elengedett minket. Kint, a parkolóban leültünk egy padra. Kicsengettek, majd mindenki kiözönlött. Nem esik az eső… Majd egy ismerős hangot hallottam meg.
- Ne csináld már! Add vissza! –mondta, és a hang felé fordult.
Noel, és társasága elvette Polly táskáját. Körülöttük már rengeteg ember gyűlt össze, és nézte őket. Sóhajtva álltam fel, és indultam el feléjük. A bátyám, és Kedvesem is utánam indultak. Kecsesen odaballagtam a társághoz, akik utat nyitottak nekem Polly-hoz és Noel-hez.
- Noel. –szóltam rá erélyesen, de csaknem adta vissza azt a táskát. –Ne kelljen még egyszer mondanom.
- Miért? Mi lesz? Rálépsz a tűsarkaddal a lábamra? –felelte gúnyosan.
- Hidd el, nem akarod te azt tudni, hogy mi lenne akkor. –mondtam magabiztosan.
- Nem adom vissza neki. –mondta erélyesen.
- Menjen innen mindenki. –szóltam a többiekre olyan hangnemben, amire a legtöbb ember hallgat, és megijed tőle. El is mentek.
- Na, csak nem? –gúnyolódott.
- Ne kelljen még egyszer mondanom. –szóltam rá mérgesen. A szemem valószínűleg feketén csillogott.
- Bridget, hagyd. –súgta Polly.
- Add ide. –emeltem fel a hangom.
- Nem. –válaszolta.
Közelebb mentem hozzá, mire felemelte a táskát. Halványan elmosolyodtam, de csak gúnyolódásnak szántam.

- Ne csinálj semmi hülyeséget Bridget. –szólt rám Jasper, mire csak leintettem.
- Mondtam valamit. –a hangom erélyesen csengett.
Csak nem adta vissza. Közelebb léptem, és gyengén hasba vágtam. Így is összegörnyedt, és kivettem a kezéből a táskát. Polly meglepetten nézett, és gyorsan átkaroltam egyik kezemmel, másikkal pedig a vállát simogattam. Elvezettem onnan, és bekísértem a terembe, és leültettem, csakhogy most hátra. Jasper mellett jó helye lesz… A teremben már bent volt mindenki, és gondolom az ablakból nézték az eseményeket. Amikor beléptünk, gyorsan elfoglalták magukat valamivel, és meg sem mukkantak.
- Nekem ott a padom. –indult el a padja felé Polly.
- Most nem oda ülsz. –húztam a padunk felé. Leültettem Jasper helyére.
- Most egyel odébb ülsz Jasper. –súgtam halkan.
- De ez Jasper helye. –mosolygott.

- Ohh, nyugodtan ülj csak le. Én majd ülök a másik oldalra a padnak. Fél méter ide vagy oda. –mosolyogott Jasper, közben a torkára mutatott. Alig észrevehetően bólintottam, és leültem Polly mellé. Jasper pedig Em mellé. Leültem, gyorsan kipakoltam, és odasúgtam Polly-nak, hogy odalépek egy kicsit.
- Bocsi. –léptem oda hozzájuk.
- Semmi gond. –morogta Jasper.
- Nincs sem barátja, akivel beszélgethetne, vagy barátkozhatna, sem olyan, aki megvédené. –súgtam.
- Nincs semmi gond Kicsim. Ülj csak vissza. Jön már a tanár. –mosolygott Em.
Egy gyors csókot nyomtam ajkaira, majd visszaültem a helyemre.
Az óra nagyon gyorsan telt, de mégis unalmasan… De végre kiengedtek minket, és elindultunk a tesiterem felé. Útközben bedobtam a táskám a szekrényembe, a tesicuccomat pedig kivettem. Bementem az öltözőbe. A többiek már bent voltak, és mikor bementem, mindenki elhallgatott. Kinyitottam a cuccomat, és a szokásos térdnadrágom helyett egy nagyon rövid, fekete nadrág volt, egy szűk fehér pólóval. Még jó, hogy hideg van, és kint leszünk, persze a többi lány az öltözőben meghökkenve nézte nyári ruháimat, míg ők vastag szabadidőkben, és bélelt pulcsikban feszítettek. Szépen, emberi tempóban átöltöztem, közben magamon éreztem a tekinteteket. Pont végeztem, amikor a többi vámpír csajszi táncolt be.
- Kinyírlak egyszer még drága Húgocskám. –nevettem.
- Jajj, dehogy nyírsz te ki. Jasper megvédene. –mondta átöltözés közben.
Neki is olyan nadrágja, és pólója volt, mint minden Cullen lánynak, ahogy elnézem. Mindenki őket is megnézte öltözködés közben. De biztos voltam benne, hogy nem fognak semmi hibát találni. Amikor végeztünk, együtt léptünk ki az öltözőből, és indultunk meg a tanár úr felé, és elkezdődött az óra…

Ui.: Komikat kérek...<3<3 :)