2011. április 30., szombat

Más élet- II. 36. fejezet

Sziasztok!
Én... én teljesen el vagyok ragadtatva. Nagyon szépen köszönöm az a 11 kommentárt, amivel megajándékoztatok. Sosem kaptam még ennyit, és most nagyon-nagyon örülök.
Ennek örömére pedig két nappal előbb megkaptátok a fejezetet :)
Nagyon szeretlek titeket, és most is várom a véleményeteket ;)

77.fejezet- Vagyis II. 36.fejezet
(Bridget)

Hosszú percekig álltam a becsukott ajtó előtt, mire egy apró kopogás után beléptem.
Alec az ágyán feküdt, szemeit lehunyta, és egy képet szorongatott az ujjai között.
Az ő kérésére Sophie magára hagyta egy kis ideig, amit meg is értek.
- Alec. –ültem le mellé. –Zavarok, vagy maradhatok egy kicsit?
- Maradhatsz. –suttogta lehunyt szemmel.
Hosszú percekig gondolkodtam. Mit lehetne ilyenkor mondani?
- Jó, hogy itt vagy. –bökte ki.
Eléggé meglepett ezzel, de részben örültem is. Nincs minden veszve.
- Alec… -suttogtam. –Emlékszel, amikor eljöttem a Cullen családból, és te segítettél nekem átvészelni?
- Hát persze. –bólintott.
- Én…én nem leszek itt veled annyit, de segíteni fogok. –mondtam keserűen. –És… át fogod vészelni. Mindenbe bele lehet törődni, még ha úgy is érzed, hogy beledöglesz a fájdalomba.
- Fáj, amit Emmett ma mondott neked? –fordította felém az arcát.
- Mintha millió tőrt szúrtak volna a szívembe, és megforgatták volna azokat… -néztem a szemébe. –De nem érdekes, tudom kezelni. Te… te hogy vagy?
- Rémesen… Ő… ő mindig itt volt mellettem. Segített, szeretett, támogatott. Az egyetlen testvérem. Csak a vele kapcsolatos emlékeim maradtak meg emberi koromból, emlékszek rá. És… nagyon nehéz. Nincs többé az a pimasz mosoly, vagy a morbid kínzások. Most még annak is örülnék, ha megkínozna. Csak lenne itt.
- Tudom… -sóhajtottam. –Bárcsak… bárcsak jobban figyeltem volna. Akkor nem lett volna ez. Ha előre látom, hogy kinek lesz baja, akkor nem küldöm ki, vagy…
- Bridget. –ült fel. –Ne hibáztasd magad. Kérlek. Ezen már nem tudunk változtatni. Inkább…mond majd meg Nich-nek, hogy mi is történt.
- Ő… ő teljesen kiment a fejemből. Nem is tud semmiről… -temettem az arcomat a tenyerembe. –Ha Emmett jobban lesz, visszamegyünk, és személyesen fogom elmondani neki.
- Ne várd meg azt. Üljetek kocsiba, és menjetek el. –mondta szinte parancsolva. –Én ezt átvészelem. Itt van nekem Sophie, Dem, Felix… Megleszek. Valahogy csak túlélem.
- Sajnálom. –öleltem meg.
- Én is. –sóhajtott fel.
- Szóljak Sophie-nak? –álltam fel.
- Kérlek. –bólintott aprót. –Mielőtt elmész, elköszönsz ugye?
- Igen. –mentem az ajtó felé. –Alec… minden rendben lesz.
- Remélem…
Amire becsuktam magam mögött az ajtót, Sophie már ott volt.
- Menj be hozzá. Most szüksége van rád. –öleltem meg.
- Köszönöm. –suttogta.
Aprót bólintottam, és a saját szobám felé vettem az irányt.
Belépés nélkül is tudtam, hogy Carlisle még mindig bent van.
A zajok kiszűrődtek a vékony falakon, de vámpír füleimmel ígyis- úgyis meghallottam volna a halk neszeket.
Carlisle bent még tette a dolgát. Ahogy hallottam, épp most vágott el egy ruha-anyagot, eldobja, majd bekötözi a sebeket.
Hosszú sóhajok után inkább elmentem az ellenkező irányba.
Lassan haladtam a kihalt folyosókon, a többség le volt törve Jane elvesztése miatt.
Csak pár vámpír volt, aki úgymond megkönnyebbült, hogy ő túlélte, viszont más nem. Ezt elég rossz néven vettem, de nem szóltam nekik.
Az ő dolguk, hogy mit gondolnak, mit éreznek, és ezeket hogyan is fejezik ki.
Alice és Jasper szobájának ajtaja előtt álltam meg, ahonnan halk pusmogás szűrődött ki. Nem igazán értettem a szavakat, de nem is akartam őket érteni.
Halkan, erőtlenül megkopogtattam a fa ajtót, és miután jött a sablonos „szabad”- válasz, lapos sóhajtással nyomtam le a vadonatúj kilincset, és nyitottam ki az ajtót.
Beléptem, viszont ott nem találtam senkit, így eléggé furcsa ábrázattal néztem körbe.
Végül elindultam a háló-szobájuk irányába, ahonnan a halk neszek felerősödtek, így tudtam, hogy itt vannak.
A nyugodtságot tükröző szobájukban ültek, egymást ölelve.
Látszólag Jasper próbálta nyugtatni Kedvesét, elég kevés sikerrel.
Alice szinte azonnal a nyakamba ugrott, és kétségbeesve, valamint szomorúan ölelt magához.
- Sajnálom, én nem láttam. És…
- Alice. Semmi baj, tényleg. –toltam el magamtól, majd bátyámhoz fordultam –Nagyon fáj neki?
- Alice magát hibáztatja; Alec hiányérzete az egekig szökött; Emmett fájdalma fokozatosan csökken, már nem olyan rossz neki, mint pár órával ezelőtt. –motyogta halkan Jaz –Ja, és akkor Rólad még nem is beszéltem.
- Ne is. –ültem le az ágyuk végére –El kell mennünk.
- Mikor tervezed az indulást?
- Nem tudom, Jaz. Emmett-nek jobban kell egy kicsit lennie, de nem akarok felesleges napokat itt tölteni.
- Megértem. –motyogta halkan. –Most mindenki olyan más…
- Mert elvesztették a legjobb, és legrégebb-óta itt szolgáló családtagjukat.
- De miért akarsz ennyire hazamenni?
- Szerintem valakiről nagyon megfeledkeztetek… -sóhajtottam fel.
- Nich. –motyogta Jaz.
- Pontosan.
- Igen… -sóhajtott fel Alice. –Mégsem közölhetjük vele telefonban. Ez nem lenne érvényes vele szemben.
- Hisz annyira szereti Jane-t… vagyis szerette. –remegtem meg.
- Igen. Hamisítatlan érzelmek… szívből jövő. –hunyta be a szemeit kedvenc bátyám.
- Ritka az ilyen gyors, de kitartó kapcsolat.–suttogtam halkan.
- Alig ismerkedtek meg, mégis egymásba szerettek. És erre itt van vége. Ilyen hamar… - révedt a távolba Alice.
- Erre nem is lehet mit mondani. –tekertem a fejemet.
- Szerintem az indulás-projektet megbeszéltük. –motyogta Alice –Ha Em jobban lesz, akkor indulunk.
Újra a távolba meredt, majd gyorsan pislogott egyet. Látomása volt.
- Még ma elindulunk. –bólintott aprót. –És sütni fog a Nap.
- Nem sokáig lesz ez így. –sóhajtottam fel. –Ha Nich megtudja, szerintem még idáig is elér az ereje.
- Lehetséges… - nézett rá Szerelmére Jaz.
- Majd mi segítünk neki. –nyomott egy apró csókot Alice az ajkaira.
Egy apró gondolat futott át az agyamon, miszerint én és Em vagyunk ebben a helyzetben.
De azonnal jött is a másik kép, miszerint kiküld a szobából.
- Megsértett, igaz?
- Elárulnak az érzelmeim, igaz? –fordultam az én kedvenc bátyám felé.
- Nem lehet őket nem észrevenni. –sóhajtott fel, és aprót bólintott
- Visszatérve a kérdésre. Igen, Jazz. Nagyon rosszul esett, amit mondott. És az benne a legrosszabb, hogy igaza is van… - csuklott el a hangom.
Az ajtó felé fordultam, és megindultam felé. Egy apró köszönés után elhagytam a helységet.
Újabb perceket töltöttem el azzal, hogy emberi tempóban sétálgattam a vár folyosóin.
Most valahogy jól esett ez a lassú tempó.
Így legalább volt időm gondolkodni, és magamat hibáztatni.
Szegény Jaz már a haját téphetné a kusza, de mégis egyértelműen kivehető érzelmeimtől.
Újabb ötletek siklottak át az agyamon, egymás után hozva a többit is.
Aprót ráztam a fejemet, és inkább az utamra koncentráltam.
Beszélnem kell a vezetőkkel is…
Így hát a Nagyterem felé vettem az irányt, ahol Aro és Marcus beszélgetett.
- Hogy történhetett? –tette fel újra a kérdést Marcus.
- Nem tudom… - mondtam szinte összetörve.
A fürkésző szemek csak úgy vizsgálgattak, én pedig egyre jobban úgy éreztem, hogy valami bűnösségre utaló jelet keresnek rajtam.
- Én… én meg akartam akadályozni, de mégsem sikerült.
- Befuccsolt a terved.
- Nem. –mondta mogorván Aro. –A terv tökéletesen működött, valami veszteséggel nekünk is számolnunk kellett.
- De ha több időt fordítok a kulcsfontosságú személyek védelmére, akkor talán nem történt volna meg.
Folytattam volna a szövegelést, ha Aro közbe nem szól:
- Két veszteségünk volt. Nina, és Jane. Túl kell lépnünk a dolgokon. Elvesztettük őket, nem tudunk ellene mit tenni, nem temetkezhetünk a bajainkba. Folytatni kell az életet, figyelni a továbbiakban, nehogy újabb támadást tervezzenek ellenünk. De lehet, hogy nekünk kéne indítani egy felderítő-osztagot. Pár halállal több vagy kevesebb…
- Nem tudom, hogy mi miatt, vagy egyáltalán mikor lettél ilyen érzéketlen, de nagyot csalódtam most benned. –tekerem a fejemet. –Akkor már szólok, hogy pár napon belül elhagyjuk Volterrát.
Sarkon fordultam, és az ajtó felé sétáltam.
Egyedül az ütemes cipő-kopogásom hallatszott, még a lélegzet is elállt az egész várban.
Kinyitottam az ajtót, ami halk nyikorgással engedelmeskedett akaratomnak, kimentem, és hangos csattanással csaptam be magam mögött.
A terem előtti irodai asztalnál álltam meg, ahol most nem volt senki.
Hosszú percekig álltam az asztalnak dőlve, próbáltam magamat egyben tartani. És ez egyre nehezebben ment.
A bánat, a keserűség, a csalódottság és a saját magam hibáztatása ellepett.
Kellene valaki, akivel ezt át tudnám vészelni. És ez a valaki Emmett lenne, de… de jelenleg most ő sem az, akinek kellene lennie.
Végül a szobám felé indultam, és beléptem. Az sem érdekelt, hogy Emmett hogyan is néz rám, vagy Carlisle rosszallóan tekeri a fejét.
- Bridget. Ki kéne menned… -motyogta az orvos.
- Nem. –mondtam keményen.
És nem is fogok kimenni. A gardróbomhoz sasszéztam, és egy bőröndbe kezdtem el pakolni a fontos dolgokat. Ruhát nem viszek haza, az rengeteg van otthon is. Csak a feltétlenül fontos dolgokat szóltam bele egymás után a hatalmas bőröndbe.
Nem érdekelt, hogy közben Emmett és Carlisle rajtam tartja a szemét. Hallottam, hogy Emmett dühösen morog egyet, és fel próbál kelni az ágyból, de Carlisle azonnal visszanyomta őt vízszintesbe. 
Próbáltam őket figyelmen kívül hagyni, és csak a dolgomra koncentrálni.
Sokszor mentem a szobába. Összeszedni a fontosabb tárgyakat, eltenni a fényképeket, és egyéb fontos dolgokat, amiket mindenképp haza akartam vinni.
Többször mentem el az ágy mellett, mondjuk az éjjeliszekrényhez, ilyenkor Emmett olyan… szomorú, bűntudatos szemekkel nézett rám. Csakhogy ezek a szemek tükrözték a dühét is, amit nem tudom, hogy most kreált-e, és tetteti, hogy mérges rám ; vagy tényleg így van.
- Megérdemelnéd –kezdtem bele már rettentően szomorúan -, hogy most szépen itt hagyjalak.
- Menj. –mondta szinte megsértődve, megszeppent hangon.
Sóhajtva ráztam meg a fejemet, és hosszú percekig néztem még a távolba, mire összeszedtem magam, felmarkoltam a bőröndöm, és kifelé indultam.
Vissza sem néztem az ágyra, nem néztem még egyszer az arcát, nem néztem meg még egyszer tökéletes testét.
Egyszerűen mentem előre, Volterra folyosóin keresztül, és egyre közelebb voltam az összeroppanáshoz.

.

                                                  -**____________**-

(Nicholas)
.
Már órák is eltelhetett, vagy akár több, de most ezzel nem tudtam törődni.
Éreztem, hogy valami baj van.
Még hozzá nagyon-nagy baj.
Jane nem veszi fel a telefont. Még ki sem cseng, azonnal az üzenet-rögzítő kapcsol be.
Ami már tele van az én szavaimmal, amik egyre kétségbeesettek voltak.
Nem tudom, hogy mi történik mostanában Volterra-környékén, de ez már nagyon szörnyű.
Először el kellett mennie Alice és Jasper párosának, most pedig lelépett Carlisle.
És nekem pedig nem mondanak semmit, hiába is kérdezem.
Bella és Edward egész nap a szobájában gubbaszt, Esme pedig teszi a mindennapi dolgait. Főz, takarít, bevásárol, árvaházba járkál, olvas, és egyéb apróságok.
Újra esni kezdett az eső, így én bevonultam a biztonságot nyújtó házba.
Egész nap az erdő egyik fáján ücsörögtem, és nézegettem a tájat, az állatokat, és hallgattam a kirándulgató emberek halk szavait.
Rengeteget gondolkodtam ez idő alatt, és a Szerelmemmel kapcsolatos emlékeket hoztam fel.
.
„ -Figyi, Jane, mutatni akarok valamit. Tudod, amiről az előbb meséltem –apró kezeit megragadtam, és elöntött a melegség. Még az is csodálatos érzéssel töltött el, hogy Őt ilyen közel tudhatom magamhoz.
- Mi? De hisz nem is meséltél semmit… -mondta értetlenül. Annyira aranyos volt, hogy legszívesebben ott, helyben megcsókoltam volna, de helyette csak egy apró pillantást vetettem felé, amiből azonnal értett –Ja, hogy az… Menjünk.
Az erdőhöz mentünk, viszont ott már elengedtem a kezét. Csodálatos érzés volt, hogy közel tudhatom magamhoz, de meg kellett tennem. Hisz nem sokára elmegy, és többet nem látom. Az agyam ezt diktálta, viszont a szívem egész mást.
Az életéről, a családjáról és az emlékeiről kezdtem el kérdezgetni, amire kielégítő válaszokat is adott. Beavatott az élete apró rejtelmeibe. Mennyei érzés volt, hogy ilyen bizalmasan meséli el nekem titkait. Viszont amikor az ereje szóba jött, nem bírtam ki, és rákérdeztem.
- Láttad már azt. –mosolygott angyalian –De hidd el, nem akarod te megtapasztalni.
- Annyira rossz? –léptem közelebb hozzá.
- Igen. Ha ennyire érdekel, kérdezd meg Felix-et legközelebb. De Bridget is ki tudja fejteni a dolgot. Ő is megtapasztalta. –mosolyodott el, és egy pillanatra látszott rajta, hogy elgondolkodott. Ilyenkor pár apró ránc jelenik meg márvány homlokán. . –Mint szinte mindenki…Viszont rajtad ki nem próbálom.

-
És miért nem? –léptem közelebb hozzá. Viszont ő nem tudott hátrébb menni, háta egy fához ért. Csodálatos, vörös, de mégis elbűvölő szemei rabul ejtettek, és férfi létemre el lettem bűvölve.
- Mert nem akarok fájdalmat okozni neked… – suttogta halkan, egyre kábábban. Szinte nem is figyel a szavaira, csak mondta őket. Viszont a testem rajtam is átvette az irányítást, ajkaim egyre közelebb értek hozzá. – Mert…
Ahogy kifújtam a levegőt, az már az ő arcához csapódott, mire feleszmélt.
- …most nincs kedvem használni az erőm. Hol is tartottam? –mondta ahelyett, amire számítottam. Apró sóhajtást hallattam, ami vegyült a csalódottság hangjával.
Újra az életéről kezdett el beszélni, most épp Bridget vámpírlétének fontosságát ecsetelte.
Furcsa szavak csapták meg a fülemet, mire elnevettem magam, és megöleltem. Csodás érzés volt, ahogy a testünk ilyen közel van egymáshoz, jóleső bizsergés futott végig rajtam.
- Ma olyan jó kedved volt.
–suttogtam a hajába.
Újabb beszélgetésbe elegyedtünk, és már vártam azt az egy szót, amit végül kimondott.
- Neked. –suttogta, és én nem is vártam tovább.
Lecsaptam hívogató ajkaira, és millió csókkal ajándékoztam meg Őt.”
.
Aprót ráztam a fejemen, hogy kiűzzem az emlékeket. Igaz, csodálatos emlékek, az egyik kedvencem ez, de most nem gondolhattam ilyenre.
Mindenképp ki kellett derítenem, hogy mi is történt.
Az ajtó felé indultam, és már millió módon elterveztem, hogy miként jutok el Olaszországba, amikor a csengő hangosan megszólalt.
Kinyitottam az ajtót, és egy ismeretlen vámpír állt az ajtóban, egy levéllel a kezében.
A borítékra gyöngy-betűkkel egyetlen szó volt vésve:
Nicholas.
.
.
.
Nicholas emléke ebben a fejezetben olvasható: II. 12. fejezet
Az a rész Jane szemszögéből íródot, viszont most átírtam nektek, hogy Nich fejéből is láthassátok a történteket :)

2011. április 27., szerda

Jane és Adam

Főszereplő: Jane Ryann
Sziasztok!
Most nem fejezettel,díjal, vagy infóval jövök.
Clarissa megkért egy aprócska szívességre, amit én most teljesítek is neki :)
Clarissa blogja Jane és Adam néven fut.
Ez egy különleges történet, ahova érdemes benézni.
A főszereplőlány: Jane Ryann,
Adam teljes neve pedig: Adam McCartney Cullen
Szerintem ez már sokat elárul nekünk ;)
Az igazi csajos lány, Jane és testvére, Alec szüleik halála miatt ketten élnek, távol Olaszország-beli rokonaiktól.
A lány mindennapjai összefonódnak a különös családdal, Cullenékkel, akik közül Rose kitörő örömmel fogadja a lányt minden egyes látogatásuk során.
A történet izgalmas, a szálak csak úgy keverednek benne :)
Szerintem nézzetek be, megéri.
Puszii

Ui.: Ha már jelentkeztem, akkor mondok pár szót a frissel kapcsolatban is. Mivel túlszárnyaltátok magatokat komi-ügyben, még a héten megleplek titeket egy fejezettel :)

2011. április 26., kedd

Díj :)

Sziasztok!
Újabb díjat kaptam, szám szerint a 16.-at =) Még elképzelni is csodás, hogy ennyi díjjal jutalmaztatok meg. :) <3
Ezt a díjat nagyon szépen köszönöm az én drága Nővérkémnek, Trixinek.

Szabályok:
1, Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad.
2, Tedd ki a logót a blogodra.
3, Írj magadról 7 dolgot.
4, Add tovább 7 embernek, és linkeld is be a blogjukat.
5, Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról =)

7 dolog magamról:
*
Van egy 12 éves öcsém, akinek a mindennapi elfoglaltsága megkeseríteni a napjaimat. -.-'
*Imádom a nővérkémet :)
*Mindenem a zene
*Újabban rászoktam a forma1 nézésére ;)
*Biológia szakra akarok menni továbbtanulni ;)
*Ha írok, és valaki zargat közbe, arra eléggé be tudok rágni =)
*Az alkonyat mellett TVD fan is vagyok, kedvencem belőle Damon :)

7 ember, akiknek küldöm:
*Petrííí
*Bianca
*gigi
*Bri
*Nilla és Amy
*Zoe Henderson
*demon és Ashley

Még egyszer nagyon köszönöm Nővérkém :)

2011. április 25., hétfő

Más élet- II. 35. fejezet

Sziasztok!
Köszönöm szépen a komikat, remélem jövő hétfőre is össze tudjátok hozni ;)
Remélem a Csajok mihamarabb ki tudják mosni a hajuból azt a tömérdek mennyiségű kölnit :S Nekem egy kész évtized lesz, amire kijön belőle =)
Jó olvasást mindenkinek :)
Pusziii


76.fejezet- Vagyis II. 35. fejezet
(Gillian)

A Nap sugarai kegyetlenül törtek be a szobába, csukott szemeimet irritálva.
Kénytelen voltam megmozdulni, hogy a takarót a fejemre húzhassam.
- Az emberek itt még aludni sem tudnak. –mormogtam a párnámba.
Már épp szundítottam volna vissza, de légzésem elég nehézkessé vált.
Oh, hát persze. Egy ilyen kicsi térben előbb-utóbb elfogy a felhasználható oxigén. Levegőt vennem pedig még mindig kell… Legalább is tudtom szerint.
Végül túlléptem a lustaságomon, és nagy nehezen felültem az ágyban.
Hunyorogva próbáltam kinyitni a szemeimet, ami pár perc szenvedés után sikerült is.
Pillantásom azonnal az éjjeliszekrényen álló órára szegeződött.
Dél múlt.Sosem aludtam még eddig.
Egyszer kellett volna felkelnem időben, erre persze, hogy akkor alszok a legtovább.
És míg én az igazak álmát alszom, a többiek az életükért küzdenek.
És még el sem köszöntem tőlük. Nem is kívántam nekik sok szerencsét.
Végül nyöszörögve és magamat őrölgetve kászálódtam ki az ágyból. Épp készültem a teljes testsúlyomat ráhelyezni a lábaimra, amikor eldőltem.
Mi a fene?
Furcsa érzés volt a lábaimba.
Olyan…mint amikor zsibbadás előtt nem érzed a lábad.
Tehát… akkor… Na ne!
A lábam pár másodperc múlva bizseregni kezdett, apró tűszúrások kereszttüzében égett az egész vádlim.
Valami csodás! Sosem bírtam a fájdalmat, a zsibbadást meg egyenesen utálom.
Pár perc számomra keserves szenvedés után végre elmúlt a fájdalom. A konyhába botorkáltam, öntöttem magamnak egy pohár Cappy narancslevet. Ez az egyik gyengém. A százszázalékos narancslé.
Mivel éhes nem voltam, így most a reggelit kihagytam.
Tudom, nem egészséges kihagyni a legfontosabb étkezést, de ha egyszer nem vagyok éhes?
Így hát a könyvespolchoz botladoztam, és az egyik jónak kinéző könyvet leemeltem a sok közül, a kedvenc fotelomba telepedtem, és olvasgatni kezdtem. Elzártam a külvilágot, és csak a hasam erőteljes korgására figyeltem fel. Ma még nem is ettem semmit…
Mosolyogva vettem észre, hogy valaki már megint feltöltötte a hűtőt, és a szekrényeket. Gyorsan készítettem magamnak szezámmagos csirkét, párolt zöldségekkel, és nekiláttam enni.
A forró falatokat a számba lapátoltam, újabb és újabb kínszenvedést hozva rám, mivel elég rendesen megégettem a nyelvemet. De nem tudtam ezzel foglalkozni. Az előttem lévő napilap képeit fürkésztem, mint minden reggel. De most a szemem megakadt egy oldalon át taglaló cikk óriási képén. A „For Sale!” felirat virított egy csodálatos épületen. És ahogy közelebbről megnéztem az ismerős környéket és épületet, rájöttem, hogy ez honnan is ismerős.
- De hisz ez az én éttermem! –sikkantottam fel.
Sokkolva néztem még pár percig a képet, könnyeim elhomályosították a látásomat.
Most mit tehetnék?
Aprót ráztam a fejemen, próbáltam visszatérni a valóságba.
A cikk olvasásához kezdtem, és a sokk egyre nagyobb részt vett át a tudatomból. Szinte felfogni sem tudtam, hogy mit olvastam. Vagy csak nem akartam, hogy felfogjam?
Könnyeim újra folyni kezdtek az arcomon, rá-rá cseppenve az újság lapjaira.
Mire a hosszú írás végére értem, már nem is érzékeltem a külvilágot. Gondolataim csak a szavak körül forogtak, amik újabb és újabb döfést küldtek így is összetört szívembe.
Lassan, az újságot szorongatva csoszogtam el az ágyig, ahol aztán eldőltem. Összekuporodtam a lehető legkisebbre, és sós könnyeimet immár a fejemre szorított párna itta fel.
Összeszorított szájjal próbáltam feltörni készülő zokogásomat visszafojtani. Kisebb-nagyobb sikerrel ezt véghez is vittem.
Talán csak percek teltek el, vagy akár órák is. Nem figyeltem az órámat, csak próbáltam feldolgozni az olvasottakat.
Ugyanis a cikkben az szerepelt, hogy az éttermemet eladják, a dolgozókat elbocsájtják, az édesapám szívrohamot kapott, édesanyám pedig depressziós lett.
És ezek után nekem higgadtnak és nyugodtak kellene maradnom…
Könnyeim újra eleredtek, ahogy az olvasott sorokra gondoltam.
Azt hittem, hogy könnyebb lesz, ha elmegyek. Reméltem, hogy minden rendben lesz majd, erre tessék. Az egész család egy roncs, az éttermemet eladják, ráadásul a dolgozóimnak új állás után kell nézniük.
Nem tudom hogyan, vagy mikor, de egyszer csak elnyomott az álom.
.
Hideg érintésre keltem, amire szemeim azonnal kipattantak, és a lámpa fénye kegyetlenül kényszerített az újabb lecsukásra. Mikor végre ki tudtam nyitni a szemeimet, körbenéztem. Éjszaka volt, az tisztán látszott, de más feltűnő változást nem találtam a szobában.
Végül Caius vérvörös szemeivel találtam szemben magam. Részben megnyugodtam, hogy ő legalább még itt van. Ahogy meglátta kisírt, felduzzadt szemeimet, azonnal az ölébe volt, és magához szorított.
- Mi a baj Kicsim? –suttogta a fülembe.
Lassan ringatni kezdett, miközben a kezemet simogatta.
- Az újság… - nyökögtem, miközben arcomat a mellkasához nyomtam.
Amikor nekiállt halkan felolvasni, vinnyogtam egy kicsit, mire elhallgatott, és magában folytatta a sorok megemésztését.
- Hát…öhm… sajnálom. –motyogta a hajamba.
- Nem kell. –suttogtam.
- De, nagyon is kell. Ha…ha nem tartanálak itt, akkor most nem lenne gond az étteremmel. –sóhajtotta.
- Ha nem jöttem volna ide, és nem adtam volna fel a küzdelmet az életemmel, akkor nem lennék itt. És akkor nem ismertelek volna meg. –karoltam át a mellkasát.
- Igaz… -dörmögte mély, megnyugtató hangján.
- Szeretlek. –sóhajtottam fel.
- Én is téged… -csókolt bele a hajamba.
Pár percig ültünk így, Ő pedig láthatóan elgondolkodott.
- Azon filóztam… -kezdett bele -, hogy mi lenne, ha megvenném az éttermedet.
- Mit? –kérdeztem azonnal vissza.
Szinte fel sem fogtam a szavai értelmét, így megerősítésként felnéztem az arcára.
- Megvenném. Biztos sokkal többet tudnák ajánlani, mint bárki más… - mosolygott. –Mondjuk Bridget kezelné. És te is beleszólnál, végül is az fontos. A dolgozók maradnának, jó sok fizetéssel. A… a bevétel egy részét a családod számlájára utalnánk. A legjobb barátod, ez a konyhavezető…
- Rout. –mondtam helyette is a nevet.
- Igen. Na, ő lehetne a főnök, ennek az egész izének. Ő intézné az ügyeket, mi csak a tulajdonosai lennénk a helynek.
Halványan elmosolyodtam, tetszett az ötlet.
- Van egy feltételem… - néztem ismét fel az arcára.
- Méghozzá?
- Nem változtatjátok meg a nevét. –mosolyogtam pimaszul.
- Szándékomba
 sem állt. –nevetett fel lágyan.
Újra a mellkasára hajtottam a fejem, és most már egy kicsit megnyugodtam, hogy biztonságban tudhattam legalább az éttermemet és a személyzetet.
- Hogy sikerült a csata? –motyogtam.
- Szerinted? Ha rosszul sikerült volna, akkor itt ülnék veled? –kuncogott a hajamba.
- Jól van, igazad van. –mosolyogtam el.  –Megsérült valaki?
- Hát… - hallgatott el.
- Ki sérült meg? –néztem fel az arcára.
Továbbá sem válaszolt, csak némán nézett ki az ablakon.
- Caius! Kivel történt baj? –kérdeztem újból. –Miért nem mered elmondani?
- Mert nem szabad. –szorította össze a száját.
- De… -csuklott el a hangom.
Ekkor nyitódott az ajtó, és Bridget rontott be rajta.
Az átlagnál is fehérebb volt, szeme alatti karika még sötétebben virított, egyszerűen rémesen nézett ki. Ahogy halk nyögést hallottam valahonnan közelről, a kezét a szája elé kapta. Valószínűleg neki ez nem csak egy halk nesz volt, hanem egy valóságos ordítás.
Azonnal leesett, hogy ki sérülhetett meg.
Kiugrottam Szerelmem öléből, Bridget elé szaladtam, és óvatosan magamhoz öleltem. Ő szinte kétségbeesve ölelt, és éreztem, hogy rázza a hangtalan zokogás.
- Css… Nyugi. –simogattam a hátát. –Rendbe jön. Te is tudod, hogy nem lesz baj. Emmett nagyon erős, tudod, hogy mindent kibír…
Aprót bólintott, és még pár másodpercig álltunk így, majd eltolt magától, és a kanapéra ült, ahol aztán az arcát a tenyerébe temette.
- Hogy-hogy itt vagy? Mármint… nem mellette kellene lenned. Vagy… -magyaráztam zavartan.
- Carlisle kiküldött. –motyogta. –Nem rég jött. Egy tíz perce, körül belül. Amint meglátta, hogy hogyan is néz ki, azonnal mindenkit kiküldött. Most…most valahogy eltávolítja a sebekből a mérget, hogy hamarabb meggyógyuljon. Viszont ez roppant fájdalmas.
- Milyen sérülései vannak?
- Ő… Amikor… amikor térdre omlottam, azonnal kiszúrta,hogy ott vagyok, védtelenül. Csakhogy ez az erdőben elrejtőzött ellenségnek is feltűnt, így mindenki felém iramodott. Én… én nem voltam használható állapotban. Ő próbált meg megvédeni. Pár vámpír lefogta, a többi meg… az egész bal keze végig van harapva, és a vállából és a nyakából is ki van harapva egy darab, de azt hiszem ezen kívül semmi más. –sóhajtott fel. –Szerencséje, hogy a nyakából nem tudtak nagyobbat kiharapni. Az… az nem lett volna valami szerencsés.
- Hát… -makogtam.
- Igen. Ő pedig Carlisle-t pártfogolta. Rám parancsolt, hogy ha már egyszer nem tudok vigyázni magamra, akkor tulajdon képpen most hagyjam békén.
Felém nyújtotta a kezét, én pedig hozzáérintettem az én tenyerem, és az emléke azonnal ellepte a tudatomat, az ő szemszögéből néztem az egészet.
.
Már órák óta ülök az ágya mellett. Arcát néztem, amin a fájdalom tükröződött. Ajkait vékony vonallá préselte, szemeit szorosan lehunyta. Az óta sem szólt hozzám. Hogy lehetett ennyire felelőtlen? Meg tudtam volna védeni magam. Épp, jobb karjára tettem a kezem, és óvatosan simogatni kezdtem. Elhúzta tőlem a karját, én pedig lehunytam a szemem. Tudtam, hogy én vagyok a hibás, de most csak segíteni szeretnék.
Percek múlva betoppant Carlisle, a mi csodás orvosunk.
- Na, mi történt? –nyitotta ki a kopogás után az ajtót.
- A bal oldalával van a gond. –motyogtam halkan, és felálltam az ágytól.
- Megnézem. –tette le a táskáját, és Emhez sétált.
Visszahajtotta róla a takarót, és hümmögések közepette kezdte el tapogatni a sebeket.
- Bridget, szerintem jobb lesz, ha kimész. –fordult felém.
- Felejtsd el. –tekertem a fejemet.
- De. Bridget. Te most kimész. Nincs itt szükség rád. Inkább tanuld meg, hogy hogyan is kell vigyázni magadra.
Szavai késként fúródtak kő szívembe. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, majd sarkon fordultam és elhúztam a csíkot.
Kint Alec várt, arcán nagyobb fájdalommal, mint amit jelenleg én viseltem.

.
Kihúzta a kezét az enyémből, és eldőlt a kanapén. Szemeit újra összeszorította, szerintem próbálta kizárni a külvilágot.
- Alec miért…szomorú? –fordultam Caius felé.
- Más is történt, mint Emmett sérülése. –suttogta.
- Még hozzá? –próbáltam kiszedni belőle.
- Ezt…ezt nem mondhatom el. –szorította össze az ajkait. –Majd Bridget elmondja. Alec-t most ne zargassuk.
- De miért nem mondhatod el? –kérdeztem vissza.
- Mert… nem tudom. Egyszerűen nem, és kész.
Aprót bólintottam, és a konyhába mentem. Öntöttem magamnak egy kis kávét, és mivel hosszú éjszaka elé nézünk, le is húztam azt.
Szörnyű íze volt, még a rengeteg cukor ellenére is.
Sosem szerettem a kávét, de ha egyszer muszáj.
Visszaültem a kanapéra, és Bridget-et fürkésztem.
Valami halk, vagyis az én füleimnek észrevehetetlen zajra felkapta a fejét, és felállt.
- Megvigasztalom Alec-ot. –motyogta szomorúan.
- De mi történt? –kérdeztem immár tőle.
- Meghalt… -suttogta.
- Ki?
- J…Jane. –zokogott fel újra, és becsapta maga után az ajtót.

2011. április 21., csütörtök

Újabb díj! Már nem is tudom, hogy hányadik... :)

Sziasztok!
Újabb díjjal jutalmaztak meg, amit nagyon szépen köszönök a két csodás írónak, Demon-nak, Fancsy-nak, és Szoffi-nak.

A díjhoz ezek a szabályok tartoznak:
1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogját)!
2. Tedd ki a logót a blogodra!
3. Írj magadról 7 dolgot!
4. Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!
7 dolog magamról:- Imádom a családomat, igaz, néha kiakasztanak :)
- Imádom a Nővérkémet, Trixit :)
- Szeretnék az orvosi pályán dolgozni, persze csak ha felnőttem ;)
- Állandóan zenét hallgatok, legalább is amikor tehetem ;)
- Rühellem a törit és a földrajzot ;)
- Van jópár történet a fejemben. Egyet neki is álltam leírni, de még nem alkottam vele blogot :)
- Sosem értettem, hogy egy blogon az olvasók miért nem kommentelnek. Mert szerintem ha az író dolgozik egy fejezeten akár órákat is (pl: Én), akkor az olvasói miért nem illetik meg pár kommentárral... :S xD

7 ember, akinek továbbadom:- Trixi
- Gigi                                                                                                                                                          
- Benedicta
- Dremea
- Dorcy
- Szozsa914
- Lana Heidi Dawson

2011. április 16., szombat

Más élet- II. 34. fejezet

Sziasztok!
Rettentően sajnálom ezt a rengeteg késést. De belekezdtem az évvégi hajtásba, és minden időmet elveszi a tanulás. :S :)
Remélem megértitek ezt nekem.
A kommentárokat nagyon szépen köszönöm :)
A következő friss időpontját nem tudom meghatározni. Amint kész lesz, felteszem. De most nagyon bizonytalan, hogy mikor is tudok írni :S
Nagyon sajnálom
Puszii

75.fejezet- Vagyis II. 34. fejezet
(Bridget)

- Nézd csak, kik jöttek. –mormogta a fülembe az egyik férfi.
Undorodtam a hangjától. Meg persze jó, hogy nem most örömömben ugrálni fogok. Ki van feszítve minden végtagom, még levegőt venni sem tudok.
Végül feléjük néztem, így teljesen megbizonyosodva arról, hogy tényleg ők azok. Igaz, az illatukról már rég felismertem őket… de azért látni is akartam őket, hogy minden rendben van-e.
És akkor esett le, hogy így most hogyan is fogom véghezvinni a tervemet?
Mindenképpen kapnak ők is a sugárból.
Oh, hogy miért nem tudtak ők ott maradni!
Vagy várni még egy kicsit. Egy perc elég lett volna!
-
Szeretlek titeket. –suttogtam.
Csak a hitelesség kedvéért. Hisz elvileg épp meg fogok halni.
Jó, ez, ami elhagyta számat igaz is.
Karjaim még nagyobb feszülésnek kezdtek, tehát éreztem, hogy a leszakítás bármelyik pillanatban eljöhet. Ekkor éreztem úgy, hogy nincs időm többet várni. Így hát szabadjára engedtem a nemrég megszerzett erőmet.
Mindenki elterült a tisztáson, a karjaimról lecsúsztak a szorító kezek.
És ahogy gondoltam, Emmett és Jazz is eszméletlenül estek össze.
Még jó, hogy egy vámpírnak nincs szüksége légzésre. Meg is halna itt nekem.
Mert hogy kikapcsoltam az agyát. Szinte szó szerint. Nem tud gondolkodni, nem tudja irányítani a mozdulatait, mintha agy halott lenne.
Nos igen… ennek az erőnek az a hátránya, hogy nem tudom visszafordítani. Demmel nem rég jöttünk rá, hogy még kikapcsolni megy, de be már nem.
A támadásoknál ez jól jön, mert nem egy-egy vámpírra irányítom ki az erőm, hanem sugárba végig megy mindenkin, aki a közelemben van. Valakit jobban ki üt, a szerencséseket pedig kevésbé.
Emmett és Jazz felé futottam. Oh… teljesen kész vannak. Próbáltam felkelteni őket, hátha. Őket rendesen kiütötte. Oh, most mit csináljak?
Dem-nél a keltegetés bejött. Legalább is nagyjából.
Mert ezt az erőt csak vele gyakoroltam, mások nem is tudnak róla.
Miközben én próbáltam felnyalábolni a földről a két társamat, a többi vámpír ébredezni kezdett.
- Most menjetek el. –morogtam feléjük.
Hat vámpírral mégsem bírnák el.
- Nehogy azt higgyétek, hogy ezt az egy erőt tudom ellenetek használni. –vicsorítottam. –Húzzátok el a csíkot, míg szépen mondom.
Vad morgás futott át rajtuk, de Maria parancsára elmentek.
Újra ébresztgetni kezdtem a két elterült pasit. Hihetetlen, hogy ki lehet ütni őket. Csak azt csodálom, hogy Maria csapata hamarabb felébredt, pedig ők közelebb voltak hozzám.
Letérdeltem közéjük, csapkodni kezdtem az arcaikat.
Mivel semmi reakció sem volt, megpróbáltam felállítani őket.
Pont ekkor pillantottam meg a rét szélén Dem-et, és egy idegen nőt. A vámpírsrác átkarolta az idegen csajszit, de most ez most valahogy nem kötötte le a figyelmemet.
- Dem, segítenél? –kiáltottam oda.
- Persze. –suhant hozzám.
- Öhm… Szia. Nancy vagyok. –jött oda a lány is.
- Bridget vagyok, nagyon örülök. –hadartam, és Demhez fordultam. –Ha kínozni kezdeném őket, szerinted felkelnének?
- Nem tudom. De hogyan tudtad így kiütni őket?
- Ha én azt tudnám. –sóhajtottam fel. –Tudod, hogy még csak most jöttünk rá, hogy hogyan is kell használni.
- Na igen. Azt is megbántam. –kuncogott. –Szerintem leülhetsz. Van időnk.
Így hát leültünk a fűbe. Em fejét az ölembe vettem, és az arcát simogattam.
Jasper elég furcsán festett. Ki volt terülve a fűben, haja az arcába lógott, szája nyitva volt. Ráadásul egy bogár mászott az orrára, és onnan repült el.
- Szerintem most pótolják be a lemaradásukat. –kuncogott továbbra is.
- Dem, te semmit sem változol. –mosolyodtam el. –Nancy, nem mesélnél magadról egy kicsit?
- Én vagyok a tigris. –motyogta.
- És a farkas, meg még jó pár állat. –kuncogott Dem, és magához húzta a lányt. –A karod meg nem gyógyul valami gyorsan.
- Tudom. Pontosabban érzem. –húzta el a száját.
- Mi történt?
- Megtámadott Heidi. –nézett a távolba Dem. –Én pedig bármennyire is érzéketlen vagyok, nem tudtam megölni.
- Én pedig megtettem helyette. –vágott közbe a lány.
- És ekkor sérült meg. Mert nem tud egy helyben maradni. –mosolygott Dem.
Furcsálltam, de szerelmes pillantásokat küldözgettek egymás felé.
Igaz, a lány tudja minden titkát a megmentett félnek, de ez egy kicsit túlzás.
Vagy csak én érzem így?
- Eltörött. –mondta ki végül Nancy.
- Vigyázz, nehogy rosszul forrjon össze. –mosolyogtam rá. –De nem kellett volna ennyire védeni ezt a nagy mamlaszt.
- Megölték volna. –csuklott el a lány hangja.
- Hát igen… - sóhajtottam fel. –Mert nem tud hallgatni rám.
- Épp azon gondolkodtam, hogy mikor is kéne utánad jönnöm. –morgolódott.
- Persze. Tíz percen keresztül? –kérdőjeleztem meg.
- Hát… - dörzsölte meg a tarkóját.
- Na ugye. – mosolyogtam.
Emmett és Jazz mocorogni kezdtek. Em voltaképpen még el is mosolyodott.
Lassacskán kinyitották a szemüket, és azonnal Em pillantásával találtam szembe magam.
- Jó reggelt. –mosolyogtam.
- Te. Te… - pattant fel.
Vele együtt ugrottam fel én is.
- Élsz. –húzott magához, és szorosan ölelt.
Mintha soha többé nem akarna elengedni.
- Igen, nem haltam meg. –mosolyogtam.
- Én sem?
- Te sem. –nevettem fel. –Akkor hogyan is ölelkeznénk itt?
- Nem tudom. –kuncogott.
Miután mélyen beszívtam mennyei illatát, az arcára emeltem a pillantásom, és pimasz vigyort ejtettem.
- Bocs, hogy ledöntöttelek a lábadról.
- Ki tudnál engesztelni. –kuncogott.
- Abban biztos vagyok. –mosolyogtam.
Édes csókot nyomott ajkaimra, én pedig szívesen csókoltam vissza.
Örülök neki, hogy semmi komoly baja nem lett.
Csak ez a kicsike kis eszméletlenség.
- Velem senki sem törődik? –állt fel Jazz is.
- Dehogynem. –szakítottam meg a csókot, és az éppen felém tartó bátyám nyakába vetettem magam.
- Miért van olyan érzésem, hogy ezt meg tudod magyarázni? –mosolygott.
- Hát persze, hogy meg tudom.
- Csak kikapcsolta az agyatokat. –kuncogott a háttérbe Dem.
Mérgesen néztem rá, de végül én is elmosolyodtam.
A szemtelen arcát látva nem lehetett rá haragudni, egyszerűen jó kedvre derített.
- Köntörfalazás nélkül igen, így történt.
- Miért, falazva hogyan van? –kérdezett vissza Em.
Közben elléptem Jaz-től, Szerelmemhez sasszéztam, aki aztán átkarolta a derekam.
- Hát… azért mondtam, hogy csak tíz perc után gyertek utánam, mert ugyan ezt akartam tenni. –mosolyogtam. –De ti ugye sosem hallgattok rám.
- De Jasper nem akarta megmondani, hogy hol vagy. Egyáltalán élsz-e még. –morogta Em.
- Élek, jól vagyok. Minden rendben. –kuncogtam.
- Vissza kellene mennünk… -motyogta Jaz.
- Szerintem is. –bólintottam. –Segíteni kell a többieknek befejezni…
- A piszkos munkát. –fejezte be helyettem is Dem.
- Pontosan. –mosolyodtam el.
- Öhm…- fordult a lány felé Dem. –Vigyelek, vagy tudod tartani az iramot.
- Átváltoznák tigrissé, de kétlem, hogy három lábbal száguldani tudnék.
- Gondoltam. –vette karjaiba Dem.
A csata helye felé futottunk.

Pár perc múlva meg is érkeztünk a csatatérre.
Már csak páran harcoltak, látszólag mindenki bírt az ellenfelével.
- Dem, vidd őt… a házamba. –motyogtam.
- A partra, vagy az erdőbe? –kérdezett vissza.
- Erdő. –vágtam rá.
- Megyünk is. –száguldott el.
- Hajrá. –csókoltam meg Em-et, és bele is vetettem magam a hadakozók közé.
Azt gondoltam, hogy hamarabb fogunk végezni.
Igaz, több mint a felén már túl vagyunk.
Segítségére siettem az egyik hátul lévő társamnak, aki nagyon nem bírt az ellenségével.
Elég furcsának tűnt az egész helyzet. Vámpírok repültek, döntöttek ki fákat.
Egymás után landoltak a fáklyákon a természetfeletti lények maradványai, így végső halált hozva rájuk.
A barátaim is harcoltak. Jane, Alec, Sophie, Felix, a vezetők… Mind ott küzdöttek magukért, és a társaikért.
Észrevettem, ahogy az egyik ellenség túljut a védelmi zónánkon. Vagyis azokon a társainkon, akik a várhoz vezető utat védték.
Utána eredtem, és egy nehéz harc után ő is a máglyán kötött ki.
Épp vissza indultam, amikor váratlan sikkantást hallottam.
Amire odanéztem, már csak a máglyára vetett darabokat láttam, és a felismerés villámként ért.
Zokogva omlottam térdre… és senki sem volt körülöttem…

2011. április 12., kedd

Sajnálom :(

Sziasztok!
Őszintén sajnálom, de ma biztosan nem lesz friss. Talán (!!!) holnap fel tudom tenni.

Ma készültem feltenni a fejezetet, de három és fél órát ültem a sürgősségi ügyeletén. Szerencsére kiderült, hogy nincs semmi komoly, csak meghúzódott a térdszallagom, és kibicsaklott a térdem. Nos igen, nem szabadna erőltenem, de nem szólok a tesitanárnak, hogy fáj ;)
Szerencsére a kezelést megúsztam két hét felmentéssel (minden sport alól, tilos a térdemet terhelnem), és pihentetnem kell -.-' Na, nálam ez lesz a kínszenvedés, nem is a sérülés :)
Szóval, remélem megértitek.
Ha lesz időm holnap megírom, de 5 óra után fogok hazaérni.
De legkésőbb csütörtökön fent lesz.
Még egyszer nagyon sajnálom.
Puszii

2011. április 10., vasárnap

Más élet- II. 33. fejezet

Sziasztok!
Először is nagyon szépen köszönöm a komikat =)
Miattatok tényleg belehúztam a fejezet-írásba, tehát már itt is van a következő.
Jó olvasást.

Puszii

74. fejezet- Vagyis II. 33. fejezet
(Demetri)

Jobb láb, rúgás, leszorítás, széttépés.
Most ez a bevett mozdulatsor ment végbe.
Nem is értem, hogy egy ilyen gyenge kis csapatot hogy tudtak egy ilyen nemes uralkodóház ellen küldeni.
Legyőzni? Minket?
Már akkor veszett ügy volt, amikor átfutott a borsónyi agyukon.
Komolyan… Néha nem értem az ilyen természetfeletti lényeket. Akiknek annyi tervezőkészsége sem volt, hogy egy normális támadást véghezvigyen?
Meg sem álltam a csatában, sorban hárítottam a támadásokat.
 Egymás után vetettem máglyára a széttépett vámpírok maradványait.
Elégedettséggel töltött el, hogy nyerésre állunk.
De ez már szinte természetes volt…
Mégis jó érzéssel fogott el, hogy nem kellett csalódnom sem magamban, sem a társaimban, a családomban…
A tér közepén zajló eszmecserére kaptam a pillantásom.
Bridget… Remélem semmi ostobaságot sem fogsz elkövetni.
„Ha segítségre lesz szükségem, üzenek. És akkor siess!”
Hát persze, már megint gondolatban üzent nekem. De most minek vegyem ezt az: Akkor siess!című mondatot? Aggódni kezdjek, hogy tényleg gond van? Mert tényleg csak akkor teszi a végére ezt a szókapcsolatot.
Egyetlen pillanatra terelődött csak el a figyelmem, amit az ellenfelem azonnal ki is használt.
Legalább húsz métert repültem, amíg a legközelebbi fát kivittem, s utána még legalább hármat. A legelsőt gyökerestül.
Újra támadóállásba pattantam, vicsorítottam.
Míg végül felismertem a támadómat.
Eddig nem figyeltem, hogy ki kerül a szemeim elé. Ha ellenség volt, nem figyeltem fel az apróságokra, megöltem és kész.
- Nem gondoltam volna, hogy pont a halálodhoz csatlakozol. –köptem a szavakat.
- Vagy talán csak te maradtál a végzeted mellett? –fújta.
- Persze. –horkantam fel. –Ennyire elbizonytalanodtál a volt családodat illetően?
- Te is tudod Dem, hogy miért mentem el. –fújtatott.
- Persze, Heidi. Hogy ne tudnám. –morogtam. –Újabb pasi, kellenek az újdonságok.
- Csak nem ennyire fáj, hogy valaki dobta a ”szex-istent”? –mutatta a macskakörmöket.
Ezt a jelzőt még ő aggatta rám. Akkor még kedveltem, megtiszteltetésnek tartottam, hogy egy ilyen isteni nő, mint ő mond nekem ilyeneket.
De most már undorodom még a látványától is. Nem, hogy még a múltat akarja felhozni.
Felfordul tőle a gyomrom…
- Rendezzük le mihamarabb. –morogtam.
- Benne vagyok. –görnyedt előre.
Szemfogai kivillantak, torkából vad morgás tört elő.
Ő nem az, akit én annak idején szerettem…
Szerettem? Ez egy túlzás, nagyon erős túlzás.
Maradjunk annyiban, hogy vonzódtam hozzá.
És testi kapcsolatot létesítettünk…
Igaz, azt még mindig nem tudom, hogy Aro miért engedte el… Egy tehetséget sem szokott elengedni.
Ezt a gondolatmenetemet sem tudtam befejezni.
Az a szuka már támadott is.
Erősen küzdöttünk, egyre közelebb haladva az erdőhöz.
A fejem bal oldalára rúgott, majd ütött is. Próbálta kihasználni a gyengeségemet. Szerencsére azóta megtanultam, hogy a gyenge pontomat hogyan is küszöböljem ki.
Hála Bridzs-nek, vagyis az ő által felhozott egyéni edzéstervemnek simán ki tudtam védeni ütéseit, rúgásait és harapásait.
Túlságosan is gyorsan kiismertem már Heidit. Szinte előre láttam, hogy mit fog tenni, csak hogy bántson.
Láttam a szemében a gyűlöletet, és a gyilkolási vágyát, ami jelenleg végtelenné nőtte ki magát. Velem szemben ő már nem uralta magát, legalább is az emberi, érzelmes énje eltűnt belőle. Ahogy szokták mondani: Leszállt rá a vörös köd.
És ilyen igaz. Teljesen elvette az eszét. Csak indulatból támadott, ami köztudottan rossz dolog, mert ilyenkor nem irányítja önmagát, csak megy az ösztönei után.
Egy jól irányzott rúgással az erdő mélyébe repítettem. Hallottam, ahogy a madarak ijedten elrepültek, az állatok minél messzebb próbáltak menni a veszély forrásától.
Azonnal egykori párom után eredtem. Épp akkor pattant fel, amikor én odaértem.
Újra nekem rontott, de védekeztem.
Nem tudom, hogy miért, de nem támadtam.
Megelégedtem azzal, hogy… hogy megvédtem magam.
Egy darabig meg is elégedtem ezzel a taktikával, de már kezdtem unni.
Elegem lett a vérszomjas arckifejezéséből, a vörös szemeiből, amik állandóan engem fürkésztek.
Támadásba vetettem magam. Most ő tért át a védekezésre, de abból sosem volt valami kitűnő.
Szinte azonnal a földhöz nyomtam, kezeit hátraszorítottam.
Vad morgás tört fel belőle, miközben extrém módon vicsorított a talaj felé.
Nekem is elővillantak a fogaim, miközben gyenge morgást hallattam.
Ajkaim egyre közelítettek a nyakához, hogy minél előbb vége lehessen.
Arra viszont nem számítottam, ami akkor ért, mikor már csak pár milliméterre voltam a célponttól.
Illata megcsapott. Az a mámorítóan édes és jól ismert illat bekúszott az orromba, egyenesen az agyamig hatolt.
De… de mi ez?
Sosem váltott ki belőlem ilyen hatást… ez…
Ledobott magáról, amire egyáltalán nem számítottam.
- Szerintem azt még nem tudtad, hogy mire vagyok képes. –morogta. –Na, szerinted hogyan vettem rá Aro-t, hogy engedjen el?
Újra támadó állásba görnyedtem, és vadul vicsorítani kezdtem.
- Jól jön ez az erő. Olyan dolgokat tudok kiváltani belőled… ha akarnám, itt és most magadévá tennél. –mondta nagyképűen.
Egyre közelebb ért hozzám, és újra morogni kezdett.
Váratlanul nekem rontott. Semmi előjelét sem adta a támadásnak, csak jött.
Azonnal leterített, mondhatni sakk matt volt.
Karjaimat hátrafeszítette. Szinte hallottam, ahogy a csontjaim és a szöveteim szakadásnak indulnak, egyre csak ropogtak, pattogtak és nyikorogtak.
Ajkai már vészesen közel voltak a nyakamhoz, de kinyögtem az utolsó szavaimat.
- És én még szerettelek…
Ekkor jött az, amire sosem számítottam volna.
Vad vicsorgás ütötte meg a fülemet. És ez nem a támadómtól jött. Velem szemben volt a…a tigrisem. Aki morgott és vicsorgott.
Hát… hát ez meg?
Váratlanul előre vetette magát, pár centiméterre a fejem felett ugrott, és leszedte rólam Heidit.
Mi a franc történik ma?
A tigrisem behátrált mellém, és továbbra is morgott.
Kezemet a dús szőrzetére tettem, majd szinte észrevétlenül, de simogatni kezdtem.
Ezután egy aprót rántott a fején, majd ijesztő remegés futott végig rajta, és immár egy farkas bundájába siklottak az ujjaim.
Egy óriási farkaséba. Bundája fehér, és enyhén szürkés színt kapott, szemei kéken csillogtak. Csodálatosan nézett ki…
Lekapta rólam a pillantását, újra Heidi felé morgott.
Ő is értetlenül állt, kicsit esetlenül nézett ki, de gyorsan erőt vett magán, és felénk ugrott.
Szinte önkívületi állapotban próbáltam megvédeni a farkasomat… vagy a tigrisemet?
Most már én sem igazán tudom…
Heidi újra nekünk vetette magát, viszont most a farkasom hátralökött, miszerint egyedül kíván megküzdeni egy vámpírral.
Ennek is elment az esze!
Őrült, önfejű és ismeretlen egy lény ez.
Ezt a tényt főleg akkor bizonyította be, amikor Heidi ütött belé egyet. És… a bal első lábában a csont elég nagyot roppant. És ezen a szörnyű hangon az sem segített, hogy eme ártatlan lény felnyüszített. De folytatta a harcot.
Hogy is beszélhettem volna le róla? Ha egyáltalán érti, hogy mit is mondok neki…
Sokszor akartam újra nekiugrani Heidi-nek, de a farkas rendszerint hárította próbálkozásaimat, és visszalökött.
De végül a csatának az lett a vége, amit reméltem.
A farkasom egy hosszú ugrással a vámpírnő felé ugrott, pontosan a fejét tépte le. Majd utána a többi testrészét is szétszaggatta.
Tüzet gyújtottam, és rádobáltuk a darabokat.
- Elárulhatnád, hogy mi is vagy pontosan. –mondtam mogorván.
Megilletődve nézett rám, fejét oldalra billentette, és elugrott mellőlem. Pontosan berohant az erdő sűrűjébe.
Megkérdezem, erre elrohan? Na, nem mintha egy állat tudna választ adni a kérdéseimre, de akkor is.
Legalább… legalább maradhatna egy kicsit, hogy mondjuk megköszönjem neki.
Mert igen is köszönet jár Neki.
Megmentette az életemet. Mert kötve hiszem, hogy Heidi csak úgy leszállt volna rólam, mielőtt megölne.
Pár perc múlva léptek zaja csapta meg a fülemet. Egy fájdalmas szuszogás is társult hozzá.
Majd a hangokhoz a kép is csatlakozott.
Egy barna, göndör és hosszú hajú lány. Magas és kecses alakját kihangsúlyozta a farmer rövidnadrág, és a fehér pólója. Igaz, az utóbbi darab kissé meg volt szabdalva, sok lyuk és szakadás volt rajta, de így legalább kivillant lapos hasa.
- Ő… hello. –nyöszörögte.
Ekkor tűnt csak fel, hogy bal kezét fájdalmasan szorította magához. Karja be volt kötözve valami hosszú anyagdarabbal, látszólag jól tartotta a kezét.
- Nagyon fáj, igaz? –léptem közelebb.
- Nem. –rázta meg a fejét.
- Ne hazudj. –mosolyodtam el.
Még hazudni sem tud rendesen. Tisztán látszik, hogy ilyenkor megrándul a szája széle. Milyen gyorsan ki lehet ismerni…
Végül elértem a bal karját, óvatosan letekertem róla a kötést. Eközben többször is felszisszent.
- Mi vagy te? –motyogtam, miközben vizsgálgatni kezdtem sérült kezét.
Nagyon csúnya volt. A csontja látszólag szilánkosra törött, az egész kezét kék-zöld foltok borították, a véraláfutásokról nem is beszélve.
- Rémesen néz ki. –jegyeztem meg.
- Nekem mondod? –fújtatott. –Gondolj bele, ha így néz ki, akkor milyen érzés lehet nekem.
- Gondolom nagyon rémes.
- Pontosan. –motyogta fájdalmasan.
Levettem a pulcsimat, rátekertem a kezére, mire fájdalmasan felnyögött. A pulcsim ujjait a nyakába kötöttem, így legalább nem kell tartania a kezét. A köpenyemet is leakasztottam a hátamról, és rá terítettem.
- Meg ne fázz nekem.
- Nem fogok. –mosolyodott el.
- Na, de milyen gyorsan el is terelődött a téma. –motyogtam. –Mi is vagy?
- Mondhatni… harmad vér. –kuncogott. –Az apám félvér. Félig ember, félig vámpír. Nahuel-nek hívják. Az anyám ember volt… sajnos belehalt a szülésbe.
- De… - kapkodtam a levegő után. –Ilyen hogy lehetséges?
- Nem tudom. –mosolyodott el. –De itt vagyok rá, élő példa.
- Azt látom. –bólintottam. –És mi ez a tigrises, farkasos dolog?
- Az erőm. Bármilyen állattá át tudok változni. Legalább is olyanná, amivel érintkeztem már. Érdekes az egész. De szeretem.
- Gondolom a kedvenc állatod a tigris.
- Igen. Általában ezzé változok át. Szeretem, ahogy kecsesen ugrik, a dús bunda… egyszerűen odavagyok érte.
- Elhiszem. –bólintottam. –Még meg sem köszöntem, hogy megmentettél.
- Ugyan, semmiség. –mosolyodott el.
- Te jó ég… -kaptam észbe. –Ha Aro ezt megtudja, nekem végem lesz.
- Majd… majd meggyőzöm. De… De nem akarok tőled távol lenni. –nyögte ki. –Imádom a történetedet. Úgy érzem, hogy már az egész családodat ismerem. Töviről hegyire mindenkit.
- Hát igen… Amennyit én a tigrisnek elmeséltem…
- A tigris én vagyok.
- És te ki vagy?
- Mármint mi a nevem? –kérdezett vissza.
Egy bólintással jeleztem, hogy igen, azt szeretném tudni.
- Nancy. –motyogta. –Te pedig Demetri vagy.
- Inkább Dem. –mosolyogtam. –Az rövidebb.
- Valahogy gondoltam. –kuncogott. –Öhm… nem kellene segítened a többieknek?
- Nem hiszem. –mosolyogtam. –Elbírnak egyedül is.
- Igen? –kérdezett vissza.
- Gyere, nézzünk körül. –karoltam át a derekát, és kifelé kezdtem el húzni.
Az erdő széle felé kezdtünk el araszolni. Mert mint kiderült a bal lába is fáj. Van egy olyan érzésem, hogy Heidi ütése oda is elért.
- Biztos, hogy ne vigyelek?
- Nem kell. –bólintott aprót. –Ennyire gyenge és szerencsétlen még én sem vagyok.
- Nem is mondtam. –mosolyogtam. –És még egyszer köszönöm.
- Öhm… mit is? –incselkedett.
Látszott rajta, hogy tudja, hogy mit köszönök. Ezek szereti hallani, hogy megmentett.
- Azt, hogy megmentettél. –nyomtam egy puszit az arcára.
- Ugyan, semmiség. De ezt már egyszer elmondtam…–mosolyodott el. –Igazából már egy ideje néztem a harcotokat. Csak nem akartam közbeavatkozni, egy darabig még szerettem volna megtartani a tigris-létem rejtelmeit.
- Megértem. –bólintottam aprót.
- Láttam rajtad, hogy nem tudnád megölni.
Édes mosolyát most átváltotta a keserűség.
- Azt nem tudom, hogy miért nem, de láttam. Egyrészt, mert akkor már megtetted volna. Másrészt pedig ott volt az a helyzet, amikor csak egy csuklómozdulat lett volna, mégsem vetettél véget az életének. Amit furcsálltam is. És akkor jött az a szeretlek-es mondat. Egy kicsit meglepődtem rajta, de megértettem. És mivel meg akart ölni, én közbeléptem.
- Köszönöm. –motyogtam.
Mondhatni teljesen ledöbbentem?
- Mert igazából először nem is tudtam, hogy ki ez a nő. Csak azután a bizonyos mondatod után értettem meg. Mert régebben meséltél Heidiről, a volt barátnődről, aki elhagyott.
- Igen…
- És akkor rájöttem, hogy ő az. –mosolyodott el. –És most elégedett vagyok önmagammal. Megöltem, rájöttem a tényekre. Tök király vagyok.
- Az. –nevettem a szóhasználatán. –Na de gyere Királylány, siessünk ki innen.
Amint kiértünk az erdőből, meglepetten néztünk körül.
Nem ott voltunk, ahol belöktem Heidit az erdőbe. Ez… ez egy teljesen más hely.
Egy másik tisztásra léptünk. Távol tőlünk máglya égett, a tűz sercegő hangja beivódott a fülembe. Mellette egy nő épp össze akart kapni két elterült férfit…
Nancy

2011. április 9., szombat

Más élet- II. 33. fejezet- Részlet

Sziasztok!
Nagyon szépen köszönöm a kommentárokat :)
Nos... lehet, hogy kiakasztalak már Titeket, de megint hoztam egy kis ízelítőt ;)
Pusziii
Ledobott magáról, amire egyáltalán nem számítottam.
- Szerintem azt még nem tudtad, hogy mire vagyok képes. –morogta. –Na, szerinted hogyan vettem rá Aro-t, hogy engedjen el?
Újra támadó állásba görnyedtem, és vadul vicsorítani kezdtem.
- Jól jön ez az erő. Olyan dolgokat tudok kiváltani belőled… ha akarnám, itt és most magadévá tennél. –mondta nagyképűen.
Egyre közelebb ért hozzám, és újra morogni kezdett.
Váratlanul nekem rontott. Semmi előjelét sem adta a támadásnak, csak jött.
Azonnal leterített, mondhatni sakk matt volt.
Karjaimat hátrafeszítette. Szinte hallottam, ahogy a csontjaim és a szöveteim szakadásnak indulnak, egyre csak ropogtak, pattogtak és nyikorogtak.
Ajkai már vészesen közel voltak a nyakamhoz, de kinyögtem az utolsó szavaimat.
- És én még szerettelek…

Díj- és egyéb mondanivaló ;)

Sziasztok!
Először is, szeretném megköszönni Szozsa914nek megköszönni a díjat :)
Mivel ezt a díjat már egyszer megkaptam, most nem küldöm tovább.
De ITT megtaláljátok, hogy kiknek is küldtem tovább, valamit a betartandó dolgokat, és a szabályok miatt rólam pár dolog :)
Tehát nagyon szépen köszönöm mégegyszer :)

A frissről:
Megvan a nyolc kommentár, amit nagyon szépen köszönök mindenkinek :)
Emiatt holnap fel fog kerülni a fejezet.
Bevallom, még nem vagyok kész vele, de belehúzok, ígérem :)
Pusziii :)

2011. április 7., csütörtök

Más élet- II. 32. fejezet

Sziasztok!
Nagyon szépen köszönöm a kommenteket. Remélem most is össze tudtok hozni ennyit (vagy többet ;) ) záros határidő belül. Szóval. Minél előbb meglesz a komi, annál előbb hozom a következőt.
A végéért előre bocsi, remélem senki sem fog merényletet tervezni ellenem... :)
Puszii

73. fejezet- Vagyis II. 32. fejezet
(Jasper)

És elkezdődött… Azonnal belevetettem magam az ellenséges tömegbe, és észre kellett vennem, hogy legalább kétszer annyian vannak, mint mi. Pedig mi sem vagyunk kevesen, sőt.
Ilyen létszámú csapatot talán még sosem láttam… pedig mennyi ideig is szolgáltam a fronton?
Egy biztos, többen vannak. Nehéz bevallani, de ez van.
Igen… túlerőben vannak. De nem szervezték meg valami csodásan a támadást. Mondhatni mindegyikük a saját feje után ment.
És ez is volt a gyenge pontjuk. Mindegyikük úgymond magára volt utalva. Könnyű volt őket leküzdeni.
Azonnal az egyik legerősebb vámpír rontott nekem. Ütött-vágott, ahol csak ért. Vagy csak próbált bántani? Mert nem igazán sikerült neki.
Hiába, túl sokat voltam a fronton… a vámpír-fronton.

Mindenhonnan fájdalmas kiáltások, törések és ropogások hallatszottak. A tűz sercegése egyre több helyről csapta meg a fülemet, nem is beszélve a füst szagáról.
Csak remélni mertem, hogy a mieink közül mindenki épségben van.
Mindenki harcolt, megállás nélkül küzdöttek.
Az életükért?
A szeretteikért?
A családjukért?
 Egymásért?
Újabb elvetemült ellenség rontott nekem, ami pár másodperc múlva már darabokban feküdt a lángokon.
Aztán egymás után jöttek felém az ellenséges vámpírok. Mindegyikük ugyan azt akarta. Máglyán látni az apró darabokra cincált testrészemet. Segítség nélkül megölni.
Miért is ne?
Maga a kitüntetés lenne nekik, ha valakit meg tudnának ölni.
De nincsenek eléggé felkészítve erre.
Mindegyikük ugyan azt próbálja.
Egy rúgás, egy ütés, földre nyomás, nyak letépés, máglyára vetés.
Annyira, de annyira betanulták ezeket a mozdulatsorokat, hogy az már unalmas.
Túlságosan könnyen kicselezhetők.
Ahogy körbenéztem, mindenki uralta a terepet. Legalább is eddig.
Egyre többször pillantottam Szerelmem felé, de úgy tűnt, ő tökéletesen ura a helyzetnek. A képességének hála előre látta ellenfelei lépését, ezért csukott szemmel táncolt az ellenséges vámpírok között, kicselezve őket, míg végül legyőzött egyet-egyet. Még mindig ugyan olyan csodálattal és elfogultsággal tudom Őt figyelni és csodálni, mint azon a bizonyos napon… a megismerkedésünkön.
Abban a kocsmában. A bájos mosollyal az arcán, szeretettben, boldogságban és bizakodásban úszott, legalább is az egyenesen felém irányuló érzelmei szerint.
Egy vámpír nagyot rúgott rajta, talán nem vette észre…vagy már nem volt ideje kikerülni. De szerencsére pár pillanat múlva újra felüluralkodott az ellenségein, sorban legyőzte őket.
Újra formában volt, ügyes és gyors lett.
Ahogy a többiek is bírtak a feléjük irányuló támadásokkal… Szerencsére.
Újabb felém irányuló támadást hárítottam el, persze szerencsésen. A háttérben Bridget legalább hat vámpírral küzdött, egyes egyedül. A segítségére siettem, együtt pedig egy-egy jól irányzott rúgással és ütéssel megöltük, és a legközelebbi máglyára vetettük őket.
- Köszi. –nézett rám hálásan.
- Ez a dolgom. –mosolyodtam el.
Elég értetlenül pillantott rám, és újabb támadást hárított.
Tényleg ügyes. Ügyes? Profi.
Míg küzdött, valaki hátulról akart neki támadni.
De persze én ott voltam, és hárítottam. Egy jó nagy rúgással átrepítettem a tisztáson, s amikor leért jó pár métert csúszott még a földön, maga mögött fölhalmozva nagy kupac földhalmot.
Elég dühösen nézett rám, amit nem is csodáltam.
De végül feladta a felénk irányuló támadásokat, és másra támadt rá.
Persze azonnal akadt újabb támadó, nem is egy. Egy barna hajú lány, és egy eléggé ismerős fiú.
- Vigyáznom kell a kedvenc Húgomra. –rúgtam el a férfit, míg ő a lánnyal küzdött.
Természetesen legyőzte őt, elég kevés idő alatt.
- A szeretetteljes bátyus. –kuncogta, egy apró puszit nyomott az arcomra, és már ott sem volt.
Újra belevetettem magam a tömegbe, és egy furcsán ismerős alakot láttam a távolba… Oh, hogy az a…
Mit keres ő itt? Mi… miért keseríti meg az eddig eléggé nyugodtnak mondható életemet?
Felém kapta a pillantását, mintha megérezte volna, hogy aranybarna szemeimet a hátába vésem.
Sokan mondták már, hogy a pillantásommal ölni is képes lennék, de eddig sosem hittem nekik.
Pedig most milyen jól is jönne ez.
Nem kellene szó szerint bemocskolnom a kezeimet egy ilyen… féreggel.
- Jasper… - mondta nyálas hangon. –Milyen rég nem láttalak.
- Nem örülök a találkozásnak. –morogtam, és támadó állásba helyezkedtem.
Látszólag senki sem akart beleavatkozni a mi kis eszmecserénkbe.
- Maria. –szólt a testvére. –Nem kellene…
- Mondtam, hogy ez az én dolgom. –rivallt rá.
- Én csak szólni akartam. –mentegetőzött.
- Te csak ne akarj semmit. –mondta dühösen Maria. –Épp beszélgetek a barátommal.
Felhorkantam a megszólításon. Még, hogy barátja.
- Netán van ellene kifogásod? –folytatta a szövegét.
- Nekem lenne. –szóltam közbe.
- És mi? –tudakolta.
- Az, hogy utállak. –köptem a szavakat.
Mindenkinek feltűnt az egymással szemben álló, mozdulatlan, beszélgető vámpírpáros, vagyis mi.
Bridget mellém lépett, támadóállásba helyezkedett, és bármelyik percben kész lett volna engem védeni, akár az élete árán is.
Mivel érdemeltem én ezt ki?
A többiek látszólag most sem akartak beleavatkozni, folytatták a harcot. Mi pedig a csatatért közepén álltunk…
- Mit akarsz Maria? –morogtam.
- A kis barátnődet. –suttogta, és Bridget-re esett a pillantása.
- Abból nem eszel. –vicsorítottam.
- Hidd el, a végén még magától fog átállni… - morogta. –Most!
Egyszerre legalább négy-négy vámpír fogta le Bridget-et, és Alice-t. De a kis manóm hogy került ide? Ő az előbb még a tisztás túloldalán küzdött. Kétségbeesett pillantást vetettem rájuk.
- Na, Jasper… - lépett közelebb a szörnyű múltam megtestesítője, két vámpír társaságában. –Kit választasz?
Tekintetemet váltakoztam a két lány között. Alice egyre kétségbeesettebb pillantással meredt rám, szinte már könyörgött. De aztán lehunyta a szemeit, mintha gondolkodna, és Bridget-re meredt. Ezután szemeit az enyémbe fúrta, és érzelmei megbánásról és szeretetről szóltak. Tekintetében láttam, hogy ne őt vigyem. Mintha csak ordított volna, hogy: Ne engem! Ne engem! Őt vidd!
Szinte parancsoló volt, ahogy rám meredt. Érzelmei kuszák lettek, megbánás is keveredett közé.
Kedvenc húgicám viszont elszántan nézett. Megvillantotta íriszét, magabiztosan nézett rám, érzelmeibe betekintést engedett. Szeretet és magabiztosság szálai keveredtek benne, összefonódtak...
Újra elzárta az érzelmeit, és szeretetteljesen nézett Alice-re, majd rám.
Válaszd Alice-t!
Megráztam a fejem. Nem akarok választani! Valahogy, akárhogy, de megmentem mind a kettőjüket.
„Ügye fogyi! Válaszd már a párodat!” –szólt újra az elmémben Bridget magasan csengő hangja.
Én… Én megleszek! Valahogy… megoldom. Tényleg. Mond meg Em-nek, hogy nagyon szeretem, és sajnálom.
- Nem tudok köztetek dönteni. –mondtam a szemébe.
- Pedig muszáj lesz. –szögezte le mellettem Maria.
- Nem… nem. –dadogtam.
- A francba is Jasper! –szólalt meg fojtott hangon Bridzs.
Csináld amit mondtam!
- Alice. –nyújtottam a kezem szerelmemért.
Őt azonnal elengedték, és karjaimba vetette magát. Viszont Bridget-et most hatan fogták.
„Ne nézz így rám. Van egy tervem, ne aggódj. Tartsátok itt a frontot, próbáljátok meg, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy nem vagyok itt. Habár ez, hogy hatan fognak elég feltűnő… de ne aggódjatok! Ha nem jövök vissza tíz-tizenöt percen belül, akkor gyertek utánam. És hozzátok Demetrit és Jane-t.”
-
Bridget! –jajdult fel Alice. – Miért csinálod ezt?
- Nyugi Ali! –mosolyodott el. –Szeretlek titeket. Hiányozni fogtok!
- De… - motyogta szerelmem, és könnytelen zokogásba kezdett.
Nem tudom, hogy mi ennek az agyament nőszemélynek a terve, de ajánlom neki, hogy bejöjjön, mert arról koldul.
- Irány. –ment el Maria.
- Ezt megbánod. –suttogtam fojtott hangon.
- Oh, én nem hiszem. De törekedhetsz Kicsi Jasper. –mosolyodott el. –De akkoriban sem tudtál legyőzni, nem hogy most. Egyre gyengébb vagy. Mint ahogy most is láthattuk. A szíved vezérel az agyad helyett. Ha még mindig az a taktikás személy lennél, mint a háborúban, akkor az agyad döntött volna. Az erősebb ember mellett. Nem az… érzelmeidnek kellene vezérelniük. –köpte a szavakat.
- Fogd be, mielőtt én némítalak el. –morogtam.
- Arra nem fog sor kerülni. –mondta magabiztosan, felszegett állal.
- Majd meglátjuk. –helyezkedtem támadó állásba.
- Ideje indulni. –intett a testőreinek, és már ott sem voltak.
Utánuk indultam, de azon nyomban a csata középpontjába kerültem. Pár pillanat múlva már négyen támadtak rám.
Nehéz küzdelem árán, de legyőztem őket. Újszülöttek, a vér vezérli őket, meg a gyilkolási vágy. Még is kiszámíthatóak.
Alice zokogása alább hagyott, és újra belevetette magát a nehezébe. Küzdött, ütött-vágott mindenkit. Rajtuk éli ki dühét.
Oké, én ezt nem bírom ki.
Villámgyorsan utánuk kezdtem el rohanni, sorba tettem veszélytelenné az utamba álló ellenségeket.
- Jasper! Bridget hol van?
Nem törődve Emmett féltő és kétségbeesett szavaival, tovább száguldoztam.
Arra viszont nem számítottam, hogy pár másodperc múlva kér erős kar ragadott meg, és rántott vissza. Egyenesen neki egy fának, ami aztán velem együtt kivitt még pár fás szárú növényt.
Igaz, jókora rombolást okoztam, és a ruhám is szerzett pár szakadást.
- Mi van már? –tápászkodtam fel.
- Hol van? –sziszegte, miközben előre görnyedt.
- Emmett! Én veled vagyok, ne csináld már! Vissza kell menned. Ne hagyd őket cserben. Vagy azt akarod?
- Hol van Bridget? –morogta továbbá is.
- Érte megyek. –indultam el, de visszafogott. – Ha nem engedsz el, akkor sosem tudom megtalálni.
- Mit tettél vele?
- A francba is. –rántottam ki a kezemet a szorítása közül, ami egyre csak nőtt. –Maria elfogta Alice-t, és őt. Választanom kellett.
- És te gondolom a szerelmedet választottad. –horkant fel.
- Azt üzente, hogy válasszam Alit. Mit tehettem volna? –vágtam vissza.
- Ha valami baja lesz, nem fogok arra tekinteni, hogy kinek hiányoznál, vagy hogy a testvérem vagy. Megöllek. –fenyegetett meg izzó tekintettel.
- Ha baja lesz, önként vállalkozok a halálra. –jelentettem ki.
Csak morgott egy kicsit, majd hátrébb lépett, így utat engedve nekem. Azonnal szagot fogtam, és rohantam. Bridget édes illatát szinte nem is lehetett nem-észre venni. Ő persze rohant utánam.
Pár perc futás után rátaláltunk. Épp egy máglya mellett állt, körülötte az elrablói, minden végtagja kifeszítve, minden testrészét egy-egy vámpír fogta. Épp szemben állt velünk, testtartása görnyedt lett, koncentrál. Fejét lefordította, így nem láthattuk arckifejezését.
Szőke tincsei kiengedve omlottak le, függönyként takarva el arcát.
Az egyik férfi a fülébe suttogott, mire morgott egy kicsit, de végül felénk nézett. Eléggé elgyötörtnek látszott, viszont érzelmei között ott keveredett a boldogság és a bizakodás is.
- Szeretlek titeket. –suttogta.
Mindenki egyszerre mozdult, követni sem tudtuk, míg végük minden elsötétült.

2011. április 6., szerda

Más élet- II. 32. fejezet- Részlet

Sziasztok!
Láttam, összegyűlt a nyolc komi. Ennek nagyon örülök, nagyon szépen köszönöm őket.
Viszont mivel lebetegedtem, és lázasan ágynak vagyok nyomva kevés időm és erőm van a fejezet megírásához, de ígérem, legkésőbb holnap felteszem :S :) Remélem senki sem lomboztam le.
Viszont hoztam egy kis részletet... Szerintem ezzel eléggé felkeltem az érdeklődéseteket ;)
Puszii
- Na, Jasper… - lépett közelebb a szörnyű múltam megtestesítője, két vámpír társaságában. –Kit választasz?
Tekintetemet váltakoztam a két lány között. Alice egyre kétségbeesettebb pillantással meredt rám, szinte már könyörgött. De aztán lehunyta a szemeit, mintha gondolkodna, és Bridget-re meredt. Ezután szemeit az enyémbe fúrta, és érzelmei megbánásról és szeretetről szóltak. Tekintetében láttam, hogy ne őt vigyem. Mintha csak ordított volna, hogy: Ne engem! Ne engem! Őt vidd!
Szinte parancsoló volt, ahogy rám meredt. Érzelmei kuszák lettek, megbánás is keveredett közé.
Kedvenc húgicám viszont elszántan nézett. Megvillantotta íriszét, magabiztosan nézett rám, érzelmeibe betekintést engedett. Szeretet és magabiztosság szálai keveredtek benne, összefonódtak...

2011. április 2., szombat

Más élet- II. 31. fejezet

Sziasztok!
Nagyon sajnálom a késést, de 2 versenyre kellett, vagyis az egyikre még mindíg kell készülnöm. Húzós a helyzet, alíg maradt időm. De remélem a fejezet kárpótolni fog titeket.
Nagyon szépen köszönöm a kommenteket.
Puszii

72. fejezet- Vagyis II. 31. fejezet
(Bridget)

- Itt meg mi történt? –termett mellettem Felix.
- Másfél óra van a csatáig. –motyogtam, és egyre gyorsabban kapkodtam a fejemet.
Próbáltam mindenkit szemmel tartani, nehogy valami badarságot tegyenek.
- Mennyi? –kérdezett vissza értetlenül.
- Most láttuk Alice-val, hogy délre teszik az úgymond támadást. –magyaráztam hevesen. –És addig nincs valami sok időnk. És ráadásul mindenki pánikol, pedig tudom, hogy nem lesz semmi baj… - sóhajtottam fel végül. –De persze ők is tudják, hogy semmi baj sem lehet, de csinálják. És ez teljesen kiidegel. Nyugodtan kellene velük beszélnem, megmagyarázni a helyzetet.
- Szólok mindenkinek. –ölelt meg. –Te is mondtad, nem lehet semmi baj. Úgyhogy…
- Tudom. –mosolyodtam el. –Semmi baj sem lesz…
Nos igen… amióta ezt mondogatom magamnak, kezdem elhinni. Legalább is reménykedek benne. Az a látomás is csak egy apró részletben változott. Abban, hogy a Nap még az égen volt. Viszont azóta is ugyanott, és ugyanúgy zokogok, mint legelőször.
 Pár perccel később visszaért Felix, és vele együtt mindenki.
- Szóval. Ne most rinyáljatok. –szólt rájuk erőteljes hangon. –Nem pánikolni, semmi sincs veszve. Sőt.
- Igaza van. –léptem mellé. –Attól, hogy pár órával előbb kell harcolnotok, még nincs itt a vég. Semmi sem változat az a kevéske ki idő, ami teljesen jelentéktelen. Nem fogjátok a dolgotokat sem jobban, sem rosszabbul tudni. Bízzatok egy kicsit magatokban, nem lesz semmi baj. Mindenki tudja a dolgát nem?
Mindenki bólintott egy aprót, és susmorgás futott végig a termen.
- Ha valakinek valami problémája van, azt ossza meg velünk is. –hasított Felix mennydörgő hangja.
- Az eloszlás ugyan az marad? –jött a magas hang.
- Természetesen, igen. –bólintottam, és Felixre néztem.
Visszafojtotta a kuncogását. Most kivételesen gondolatolvasás nélkül is tudtam, hogy mi jár a fejében.
Az, hogy egy vámpír, a fajtánk béli, vagyis egy természetfeletti lény, aki kitűnő logikával, emlékezőképességgel, és érzékekkel rendelkezik, hogy lehet ennyire… ostoba?!
- Csak a napszak változik. –rántottam meg a vállam. –Minden ugyan az. Nem kell parázni, pánikolni. Szépen, nyugodtan és profik módjára megnyerjük ezt a csatát is.
- Oké… -mondták kórusban.
- Ha nincs több kérdés, akkor elmehettek.
A szavaimra természetesen mindenki szétszéledt. Csoportokban verődve sétáltak le vagy az udvarra, vagy a szobákba, esetleg egy gyors vadászatra.
Én pedig leültem a szigorú, legalább is most szigorú haverom mellé.
- De legalább már nem pánikolnak. –mosolygott Felix.
- Nem, most olyanok, mint egy élő halott. –duzzogtam.
- Azok is. –kuncogott.
- Tudod, hogy nem így értettem. –futott át egy apró mosoly az arcomon.
- Hát persze.
- Mennem kellene beszélni a többiekkel is. –fordultam az ajtó felé. –Jössz te is?
- Nem, én segítek itt, vagy odakint. –mutatott az udvar felé.
- Oké. –indultam kifelé, de visszafordultam. –És Felix… köszönöm.
- Ugyan, semmiség. –kuncogott, és kiugrott az ablakon.
Mosolyogva ráztam meg a fejem. Még egy ilyen személyiséget…

Pár másodperc múlva a szobám ajtaja előtt álltam, és épp beléptem.
- Hello. –mosolyogtam, és Em ölébe ültem, a fotelba. Csak egy apró csókra volt időnk, mert a többiek már el is leptek a kérdéseikkel.
Mindegyikre válaszoltam, és elmagyaráztam nekik a helyzetet.
- Nem is baj. –mondta Jasper. –Végül is teljesen mindegy, hogy mikor harcolunk velük.
- Én is ezt mondtam. –mosolyogtam rá kedvenc bátyámra.
- A többiek nem is értem, hogy minek paráznak. –forgatta meg a szemét Szerelmem.
- Én sem tudom. –kuncogtam.
- Akkor jó. –húzott még közelebb magához.
- Úgysem lesz semmi. –mosolygott Alice.
- Remélem is. –mosolyodtam el bizakodóan.
És tényleg reménykedtem… Reménykedtem abban, hogy a látomásom nem fog bekövetkezni…
Reménykedtem abban, hogy mindenki épségben visszatér.
Reménykedtem abban, hogy megnyerjük, és pár nap múlva nevetve fogunk visszagondolni rá, nevetünk majd egymást hibáin, és kikupáljuk őket. Ki fogjuk nevetni egymást, hogy mennyire féltünk eme összecsapás következményeitől.
Vagy inkább magától a csatától irtózunk?
.
- Akkor irány készülni. –pattant fel hirtelen Alice, és a fürdőmbe húzott. –Én hozok neked ruhákat, te zuhanyozz le, mosd meg a hajad, satöbbi.
- Alice. Ez csak egy csata. Nem egy divatbemutató. –mutattam rá a lényegre.
- De sokan lesznek ott, és én azt is akarom, hogy jól nézz ki.
- Is? –kérdeztem vissza.
- Aha. Meg sok minden mást is szeretnék, de most nem sorolom fel mindet… -motyogta, és a fürdőmbe lökött, és becsukta utánam az ajtót. –Csináld amit mondtam, mert nem fogunk végezni. És még sok dolgunk van. Meg gondolom szeretnél beszélgetni egy kicsit Emmett-el… vagy nem éppen beszélgetni. De ha tönkremegy majd a hajad, én kinyírlak.
- Már nem azért, de hogy lehet úgy csinálni, hogy ne menjen tönkre a haja? –szólt közbe Emmett.
- Az már a ti dolgotok. –kuncogott. –Amúgy meg sehogy.
- Akkor az kilőve. –sóhajtott fel csalódottan Kedvesem.
- Nem baj. –kiáltottam ki. –Úgysem tudnák most koncentrálni.
- Miért? Ehhez koncentrálni kell? –kuncogott Em. –Már nem azért, de szerintem itt a szenvedély a fontos, nem a koncentráció.
- Ezt most ne firtassuk. –mosolyogtam.
Bezártam az ajtót, ledobáltam a ruháimat, és beálltam a zuhany alá.
Ahogy a meleg víz végigfolyik hideg márvány-bőrömön, szinte perzsel, de jól esik. Csodás a tudat, hogy még tudok emberien viselkedni. Mert ezek a szokásaim megmaradtak. Mert attól, hogy nem emberi étellel táplálkozok, még viselkedhetek emberien… Legalább is nagyjából.
Végül kiálltam a vízsugár alól, megtöröltem magam és egy törölközőbe csavarva résnyire kinyitottam az ajtót.
- Alice. –trilláztam.
- Jövök. –énekelte, és beadta a ruhákat.
Fehérneműt, egy miniszoknyát, egy kivágott, tapadós felsőt, aminek a mell alatti részén egy sötétszürke kockás öv húzódott, és sportcipőt. Persze mindenből feketét.
- Na ne! Alice! –nyafogtam. –Szoknyát egy csatára? Ne viccelj velem!
- Gondoltam, hogy ez lesz a reagálásod. –kuncogott.
Benyújtott egy fekete farmert, elég szűk volt, de megteszi. Megszárítottam a hajam, és magamra kapkodtam a ruhákat, bedugtam a hajvasalót, és vártam.
Alice pár perc múlva megérkezett, látszólag ő is lezuhanyozott már, gondolom a saját szobájában.
- Most szépen leülsz. –nyomott le a székbe.
- Nem is éri meg ellenkezni. –sóhajtottam fel.
- Nem hát. –kuncogott, és vasalni kezdte hullámos tincseimet.
- Úgyis az lenne, amit te akarsz. –mosolyodtam el.
Miután minden hajszálam szög-egyenesen állt, hátrafogta szőke tincseimet, és feltűzte.
- Egyszerű, tartós, kényelmes, és még szép is. –nézte meg minden szögből a hajamat.
- Büszke lehetsz magadra. –dicsértem meg.
- Tudom. Köszönöm. –kuncogott.
- De úgyis szét fog esni…
- Maximum a csatában. Itthon szét ne szedd… - hunyorított rám. –Vagy szedesd.
- Nem fogom. Nyugi Alice. –mosolyogtam. –Rosszabb vagy, mint bárki. Ennyire gyanakvó személyt…
- Nem vagyok gyanakvó…
- Csak elővigyázatos, mi? –kuncogtam, és elővettem a szemceruzámat.
Nem is Alice lenne, ha ezt engedné. Kikapta a kezemből a sminkes dolgaimat, mindet kipakolta a fürdőszobapultra, és sok-sok nézelődés, és pár látomás után kiválasztotta a széppé varázsolásomhoz szükséges dolgokat.
Először kihúzta a szememet, aztán fecsegésbe kezdett.
- Szem becsuk. –utasított közben.
Igazából éreztem, hogy mit csinál, de nem akartam látni. Még nem.
Úgyis tudom, hogy a kedvenc nővérem tökéletes munkát fog végezni. Nem is ő lenne, ha csak félig-meddig csinálná meg az úgymond munkáját.
Meg persze ez nem csak róla szól. Én itt ülök a székben, és azt várom, hogy mikor mehessek már utamra. Mellesleg úgysem kelhetek fel hamarabb, mint az Alice engedné, szóval nem is érdemes kötekednem vele.
- Kész. –fordította a széket a tükör felé. –Kinyithatod azokat a csodálatos aranybarna szemeidet, hogy aztán megcsodálhasd eme remekművemet.
- Milyen költői kedvedben vagy most. –kuncogtam.
- Igen… -nevetett.
Halkan elkezdett dúdolgatni, és megbökdöste a vállamat.
- Nyisd mááár ki. –húzta el a szót.
- Oké, mindjárt nézem. –mosolyodtam el, és kinyitottam szemeimet.
És meglepett a látvány. Egy szürkés, hamvas látványú sminkem volt. A szemhéjamon, valamint a külső és a belső szemzugon is ezüstös smink volt.
Olyan… jégkirálynős látványt nyújtott, és a teljesen fekete ruhámmal nagyon jól nézett ki, nem beszélve a mélyvörös rúzsomról.
- Komolyan ennyire ki kell csípni valakit egy csatára? –néztem rá elbizonytalanodva.
- Miért? Ennyire nem tetszik? –esett kétségbe.
- Alice…
- Még van időm lemosni… és újat csinálni. A hajadat is megcsinálhatom újra, ha nem tetszik. Át is öltözhetsz, vagy nem tudom.
- Alice. –mosolyodtam el.
Megöleltem kétségbeesett barátnőmet, aki továbbra is magyarázta a lehetőségeket, hogy miként is tudna változtatni a külsőmön.
Nem mondtam neki semmit, csak mosolyogtam.
- Alice, minden tökéletes. –mondtam végül.
Nem bírtam már hallgatni, ahogy a smink-típusokat mondogatta, nem is beszélve, hogy felsorolta az egész gardróbomat… meg a sajátját is.
- Biztos? –kérdezte bizonytalanul.
- Persze.
Halványan elmosolyodott, és szembefordult a tükörrel.
- Még kételkedsz a tudásodban? –léptem közelebb hozzá.
- Neeeeem… - nyújtotta el kételkedve a szót.
- Tudod mit? –mosolyodtam el. –Megkérdezzük a fiúk véleményét.
- Á-Á. –tekerte a fejét. –Először te is megcsinálsz engem…
- Utána pedig döntenek, hogy melyik jobb? –mosolyodtam el.
- Pontosan. –kuncogott.
Eltáncolt az ajtóig, rám kacsintott, és suttogott.
- Elmegyek magamnak ruháért. Sietek. –motyogta, és már ott sem volt.
Elnevettem magam, és az egészalakos tükör felé fordultam. Jól állt a ruha, nagyon jól. Közelebb léptem, és az egyik szeleburdi tincsemet visszaillesztettem a helyére, a kontyomba. Alice pár perc múlva visszatért, az ajtót apró résre nyitotta, és becsúszott rajta.
Gyorsan átöltözött. Egy sötétkék farmert vett fel, fekete felsővel, fekete bőrdzsekivel, egy színes kockás sálat kötött a nyakára, és egy színes öv is a derekára került.
Furcsa ötlet fogalmazódott meg a fejemben, aminek végül kezdtem megörülni. Teljesen elképzeltem Alice sminkét, és el kellett ismernem, nagyon jól fog kinézni. Persze csak ha meg tudom csinálni.
- Kezdhetjük? –mosolyogtam rá.
- Persze. -ült le a székbe, és elhelyezkedett.
- Neked aztán nem kell könyörögni. –nevettem fel.
- Hogyan is kéne. –kuncogott.
Nos igen, ez tipikus Alice. Az a szeleburdi, mosolygós, vidám, hiperaktív manó.
- Én szeretem, ha sminkelnek…
- A hajaddal kezdjek valamit? –mosolyodtam el.
- Nem kell. –mondta azonnal. – Nem érdemes.
- Szerintem sem. –értettem egyet.
- Egyrészt, mert ugye rövid. –húzta végig aprócska kezeit tincsein. –És nem tudsz vele semmit csinálni.
- Legalább is semmi feltűnőt.
- Maximum be tudod szárítani más formára… - rántotta meg a vállát.
- Inkább ezt most hagyjuk. –mosolyogtam. –Szem becsuk.
- Megtörtént.
Elővettem a smink elkészítéséhez szükséges dolgokat, és nekiláttam a remekmű elkészítéséhez.
Alice végig mosolygott és nevetett, nem beszélve az állandó csacsogásáról. Így persze rendesen megnehezítette a dolgomat. Mert állandóan rázkódott, és mozgott, és így nem lehet sminkelni. Mindig elkenődött egy-egy hirtelen mozdulata miatt, így kezdhettem elölről.
De végül, egy idő után abbahagyta a röhögcsélést és az izgő-mozgó dolgait, és nyugodtan ült a székben. Legalább is amennyire egy Alice-féle tündér tud egyhelyben ülni.
Végül kész lettem a sminkkel, és a Manót a tükör felé fordítottam.
- Nyithatod. –kuncogtam, és vártam arckifejezését.
Kinyitotta óriási szemeit, ami a meglepettségtől kétszer akkora lett.
Hát igen… szerintem jó munkát végeztem.
Színes sminket tettem fel, amin tökéletesen tükrözte Alice mostani énjét.
Piros-narancssárga-citromságra színek voltak a szemhéján. A szeme alatt pedig lila-kék-zöld. A színek nagyrészt egybeolvadtak. Még ha nem is passzoltak egymáshoz igazán, de most valami csodás lett. A szempilláit is befestettem, az ajkaira pedig csak szájfényt tettem.
- Ez… - ámult el.
- Tudom, jó lett. –kuncogtam.
- Hát persze, hogy jó lett. –kacagott fel. –Gondolom láttad előre a véleményemet…
- Nem fogok hazudni, előre láttam minden egyes szavadat. –mosolyogtam.
- Gondoltam. –állt fel. –Na, nézzük. Ki végzett jobb munkát?
- Szerintem te. –mosolyogtam, és kimentem.
A fiúk valami meccset néztek, de amint meghallották jöttünket felénk fordultak, és elámultak.
- Ennyire rossz? –mondtuk egyszerre kedvenc nővéremmel.
- Dehogy. –pattantak fel.
Em azonnal a karjaiba zárt, Alice-t pedig ugyancsak magához ölelte Kedvese.
- Csodásan nézel ki. –csókolt meg.
Belemosolyogtam a csókba, és egyik kezemet nyaka köré fontam, másikkal pedig a hajába túrtam.
- Legalább most tiszta rúzs vagyok? –nézett rám Em, miután megszakítottam a csókunkat.
Persze még szívesen mentem volna többre…sokkal többre, de Alice és Jasper jelenlétében ez kissé kínos lenne. Főleg, hogy Jazz tudja az érzelmeinket, és ez mondhatni ő is ugyan ezt fogja érezni egy idő után. Így ha most túllépnénk a határokat, akkor Jazz is nehezen bírna magával… nem mintha ennek Alice nem örülne…
- Nem, ez a rúzs vízálló, nem kenődik el, meg satöbbi. –mondta helyettem is Alice. –Készültem erre.
- Köszi. –motyogta Em már az ajkaimba.
- Itt az idő indulni… - nézett ki az ablakon Jaz. –A többiek már úgymond gyülekeznek.
- Hát akkor ne várassuk meg őket. –mosolyodtam el.
Megragadtam Em kezét, összekulcsoltuk ujjainkat és már mentünk is le. Alice és Jaz követett minket, és bíztató szavakat sugdostak egymásnak.
Lent már majdnem mindenki ott volt, csak pár pillanatot kellett csak várnunk, és már indultunk is az erdő közepébe… a tisztásra, a csata helyszínére.
Maximum fél percet vett igénybe az út, s amint odaértünk felvettük az alakzatot, és vártunk… még volt időnk…
- Bridget, szeretnék veled beszélni… - húzott félre Emmett.
- Majd utána Szívem. –mosolyogtam rá.
- Oké. Akkor itt. –térdelt le.
Kezemet a szám elé kaptam, ő pedig a farmerzsebébe nyúlt. Ezt el sem hiszem.
- Kicsit sem így képzeltem, de még mindenképp a csata előtt meg kell kérdeznem. –mosolygott. –Bridzs, hozzám jönnél feleségül?
Nem is volt időm válaszolni, valaki ráugrott Szerelmemre, és óriásit repültek. Azonnal utánuk eredtem, míg a többiek is harcba kezdtek.
Lerángattam szerelmemről a vadult újszülöttet, széttéptem, tűzre vetettem, és visszaszaladtam Em-hez.
- Ha ezt túléljük, leszek a feleséged. –csókoltam meg.
Villámgyorsan felhúzta a gyűrűt, ami anno a jegygyűrűm volt, és most újra a kezemen van.
Visszarohantunk a térre, ahol már mindenki küzdött. Mi is belevetettük magunkat a javába, és máris jó pár ellenséges katona látta kárát jöttömnek. Körbenéztem…
Többen vannak… sokkal többen…

Alice smink


Bridget smink