Más élet- II. 25. fejezet

Sziasztok!
Ma kifejezetten jó napom van. =)
Egyrészt, mert már csak egy nap van a télből, és holnaptól pedig már csak egy évszak a nyáár =) Tudjátok... pozitív gondolkodás jóó dolog (=
Másrészt pedig ma nem volt annyira ramaty az idő. Kisütött a Nap, és végre érezhettem a meleg sugarakat a bőrömön. Annyira vártam már a jó időt, hogy az hihetetlen. Remélem most már meg is marad =)
Ezek örömében hoztam nektek meg már most a frisst =) Most remélem mindenki happy, és szorítok, hogy mindenkinél jó idő legyen, és ellépjen a színről ez a zord tél, amit utállok.
Szóval jóó olvasást mindenkinek, és remélem megajándékoztok jópár komival =)
Pusziii



Cicus =) a fejezet közepe felé lép színre :)



66.fejezet- Vagyis II. 25. fejezet
(Bridget)

- Győztem. –suttogtam, miközben fogaimat a nyakához érintettem.
- Már megint. –sóhajtott Jaz.
- Négy-egy. –jelentette ki győzelemittasan Mandy. –A mester javára.
- Héé. –szóltam rá.
- Ezt nem a volturis rangodra értettem. –nevetett fel.
- Ja, oké. –mosolyodtam el.
- Visszavágót követelek. –mondta gyorsan Jaz.
- Ötös meccsben egyeztünk meg. –szóltam rá. –És ez már négyszer játszottad el velem, szóval már a huszadik meccsnél jártunk. –mosolyogtam rá.
- Tudom. –dörmögte. –De nem ér, hogy legyőzöl.
Lehuppant mellém a fűbe, és durcás arckifejezést vágott.
- Most már csak az hiányozna, hogy hasra vesd magad, és nekiállj csapkodni, meg rángatózni, és közben sikítozni. –böktem ki.
- Megtegyem? Megteszem. –fenyegetett meg.
- Akkor először hadd kössem két copfba a hajad. –mosolyogtam rá.
- Hogy csinálod? –kérdezte érdeklődve.
- Mit?
- Hát, hogy ilyen profi vagy.
- Tehetség. –húztam ki magam büszkén.
- Egomanó. –mormogta az orra alatt.
- Hallottam ám. –szóltam rá nevetve.
- Az volt a cél. –mosolyodott el.
- Na, gyertek. Menjünk. –pattantam fel, és Jaz-t felhúztam, mivel nagyon nem akart jönni.
- Én megyek, majd még beszélünk. –suhant el Mandy.

- Oké, persze. –intettem utána.
Jaz felé fordultam, aki csak bőszén mosolygott, miután elolvasott egy neki küldött SMS-t.
- Mitől lett hirtelen ilyen jó kedved? –kezdtem el gyanakodni.
- Semmi, semmi. –vágta rá egy kicsit túl gyorsan is.
Elég dühösen, és morcosan nézhettem rá, mert egyszer csak megadta magát.
- Nem mondhatom el. –sóhajtott fel. –Hidd el, örülni fogsz neki.
- Ami titokkal kezdődik, annak rossz vége lesz. –szóltam rá. –Szóval jobb lesz, ha elmondod.
- Akkor már nem lenne titok. –mondta azonnal. –És ne is próbálkozz. Nem tudsz csőbe húzni.
- Oké. –adtam meg magam. –Biztos, hogy nem mondod el?
- A-a. –tekerte a fejét.
- Oké, legyen. –indultam el a vár felé.
- Most addig nem fogsz szóba állni velem, amíg ki nem derül, igaz? –jött mellém.
Csak bólintottam.
Egy kicsit húzom az agyát, és nem szólok hozzá, de ha még jó darabig nem árulja el, akkor én sem strapálom magam.

A szobámba száguldottunk, ahol már Alice és Em várt, és valamiről elmélyülten beszélgettek. Nem akartam hallgatózni, így inkább gyorsan átöltöztem, és már el is tűntem. Had beszélgessenek csak, én nem akarom őket zargatni.
Dem-hez mentem, mert úgy éreztem, hogy már nagyon régóta nem beszélgettünk. Sőt, igazam is volt. Több, mint egy hónapja nem tudtam vele normálisan beszélgetni, mert mindig csak a rohanás ment.
Egy gyors kopogás, és a szokásos szó elhangzása után beléptem a nagyon pasis lakosztályba.
Mert az volt… Sötét, barnás falak, fekete bőr kanapé, és hozzá tartozó két fotel. Óriási plazma TV, alatta a DVD lejátszó, és a játékkonzolok.
Egy félreeső falon, egy üveges szekrényben tárolta az ezekhez tartozó lemezeket, és programokat. Persze rengeteg volt belőle, még így is, hogy a felét elpakolta dobozokba. Volt még három helyiség. Fürdőszoba, hálószoba, amik szinte ugyan úgy voltak berendezve, mint a nappali, és egy gardrób.
Nem volt meglepő, hogy a nappalijában találtam, egy gitárral a kezébe, és pengetett. És természetesen halkan dúdolt hozzá. Énekelni tud, de nem szokott. Sőt, szinte csoda volt, hogy egyszer előttem lebukott, ahogy énekelt. Nem értettem, hogy miért csinálta, de aztán elárulta a titkát. Azóta csak velem énekel…és csak akkor, ha más nem hallja.
Ahogy megérezte, hogy ott vagyok, a kedvenc számunkat kezdte el pengetni. Elmosolyogtam, és leültem elé a padlóra, mivel ő ugyancsak ott ült.
- Ninety miles outside Chicago… - kezdtem el énekelni. (Someday We’ll Know)
Egy darabig az elején egyedül énekeltem, utána ő szólózott egy kicsit, utána pedig együtt énekeltünk. Nos igen. Az én magas, tisztán csengő hangom, és az ő férfias, kissé rekedtes, de mégis tiszta hangja tökéletesen passzolt egymással, és valami varázslatos összképet adott.
A zene ritmusára automatikusan mozogtam, és ha a hangomat is kiengedem… Dem a lábát mozgatta az ütemre, és folyamatosan játszott, és énekelt velem együtt.
Lepengette az utolsó ütemet, én pedig nevetve öleltem meg mosolygó barátomat.
- Jöhet a következő? –mosolygott, és kinézett.
A Nap közeledett a horizont felé, egy kis része már eltűnt a kíváncsi szemek elől, viszont narancssárga színű sugarai ellepték az égboltot.
Dem újra pengetni kezdett, és az egyik kedvenc dalom következett. Azonnal felvettem a ritmust és halkan dúdoltam.
- Let me hold you for last time… - kezdett énekelni.
(Broken String.- http://www.youtube.com/watch?v=26PAgklYYvo)
Az elején ő énekel, és most végre igazán elengedte a hangját. Nem görcsösen énekelt, hanem olyan… nyugodt volt, és elengedte magát. Nem izgatta magát amiatt, hogy netán valaki meghallja. Sőt…
Én is bekapcsolódtam az énekbe, így még hangosabb lett a dal.
És élveztük… Jó volt egyet kikapcsolódni. Úgy igazából elengedni magam. Zenélés közben nem gondoltam semmi másra, csak a ritmus szólt, a szöveg pedig pörgött a fejemben, és csak Dem volt a látókörömben. Minden mást kizártam.
- Köszönöm. –mosolyogtam az előttem ülő vámpír pasira, amikor befejezte a számot.
- Én köszönöm, hogy jöttél, és énekeltél velem egyet. –nevetett fel. –Mást úgysem tudnék rávenni.
- Pedig szép hangod van. –sóhajtottam fel. –Én pedig mindig éneklek veled, csak szólj. Más nem énekel velem, csak Te. Szóval egymásra vagyunk utalva.
- Amúgy miért jöttél? Mert kétlem, hogy ez vezérelt volna ide, az én szerény kis lakosztályomba. –mosolyodott el, és visszatette a gitárját a tokjába.
- Csak beszélgetni. Mostanában annyira keveset dumáltunk. –ültem le a kanapéra.
Akkor már a hecc kedvéért hadd viselkedjek úgy, mint egy három éves.
Megfordultam a kanapén, így pont szembe kerültem a háttámlájával, átvetettem rajta a lábamat, és hátrafeküdtem az ülő alkalmatosságon, és a fejem pont lelógott róla.
- Ilyenkor mit érzel? –nevetett fel, és felém fúj egy kis levegőt, így a lelógó hajam életre kelt, és mindenfelé szállt.
- Semmit, de tök jó buli. –nevettem fel. –Próbáld ki.
És ugyan úgy helyezkedett el mellettem, mint én.
Ha valaki bejön a szobába, elég furcsán nézhetünk ki. Mivel az ajtóból valószínűleg csak a lábaink látszanak a háttámla tetején.
Mind a ketten a lenyugvó Napot kezdtük el bámulni. Fordítva néztük az egészet, fejetetején állt a világ. Mindketten elnémultunk, és a gondolatainkba merültünk.
- Tök rossz magányosnak lenni. –sóhajtott fel.
- Miért nem keresel valakit? Pontosabban Dem… - gondolkodtam el. –Eddig annyi barátnőd volt. De mindegyiket kidobtad egy kis apróságért. Ha valakivel együtt akarsz élni, ha valakivel együtt akarod megpillantani a nap első és utolsó sugarait, és együtt tölteni az egész napot…akkor el kell viselned a rossz tulajdonságait is. Most gondolj bele. Én nem lennék együtt senkivel, ha a hibáimért kidobnának. Sőt, tíz percig sem tartanának a kapcsolataim. El kell viselni a hibákat és a rossz szokásokat. Az a lényeg, hogy ne próbáld meg megváltoztatni. Ha szereted, akkor az egészét szereted. Nem csak a szemét, nem csak a haját, nem csak azt, hogy kedves. Hanem egyben az egészet. Jót, és rosszat is. 
- Neked nincs véletlenül társkapcsolati tanácsadói diplomád? Vagy pszichológiai?–nevetett fel.
- Nem, nincs. –kacagtam vele. –De ha nagyon szeretnéd, elmehetek tanulni. –mosolyogtam rá.
- Csak az én kedvemért? –pislogott nagyokat.
- Hát persze. –nevettem fel. –Senki más sem küldene egyetemre, pszichológiát tanulni.
- Mert mindenki tudja, hogy nem lennél olyan hülye, hogy azt tanulj. –vigyorgott.
- Én tanulnák azt. –mosolyodtam el. –De amilyen gyorsan én megtanulnám az anyagot… mit csinálnák a többi időbe? Mert a középsulit elviselem, ha van társaságom. De kit ráncigáljak magammal egy EGYETEMRE? –hangsúlyoztam ki az utolsó szót.
- Az egyetemen jó csajok vannak. –gondolkodott el. –Egy napot ott töltenék veled. A többi a te dolgod. –nevetett fel.
- Ne kezdj ki emberekkel. –mosolyogtam rá. –És mit csinálnák én a többi időben? Években? Jaj, most képzeld el. –nevettem fel. –Egész nap egyedül ülnék ott, senki sem lenne velem,és még a tanárnál is okosabb lennék. Mindenkinek elege lenne belőlem.
- Nem kell ahhoz sok idő, hogy valakinek elege legyen belőled. –incselkedett.
- Héé. Ez nem ér. Ezt nekem kellene mondanom neked. –nevettem fel. –Olyan kis gonosz vagy.
- Én? Gonosz? –nézett csodálkozva rám. –Hát, nem tévedsz valami sokat.
- Mondtam én. –nevettem fel, és tovább néztem az eget. – Még szerencse, hogy ekkora ablakod van.
- Miért? –kérdezett vissza.
- Mert innen nagyon szép az ég. –sóhajtottam fel.
- Gyere, mutatok valamit. –ragadott karon, felkapta a gitárját és kiugrott velem az ablakon.
- Dem, te most elrabolsz? –kacagtam fel.
- Vehetjük úgy is. –vigyorgott, és szélsebesen futni kezdett.
Tartottam vele a könnyű tempót, és jó darabig száguldottunk, és egy idő után az előttem haladó vámpír lassított, így követtem a példáját.
Egy nagyon gyönyörű kis patakhoz értünk, körülötte szikladarabok, és egy sík terület, amit Dem leterített egy pokróccal, amit egy dobozból vett elő, egy fa odvából.
- Gyertyát nem gyújtok. –kacagott.
- Ne is. Nem akarok én gyertyafényes éjszakát tölteni veled. –biztosítottam nevetve.
- Én sem veled, ha ez megnyugtat. –vágott vissza, és hátradőlt a pléden.
- Annyira ismerős ez a hely. –néztem körbe.
- Ha a gondolataimba nem néztél bele, akkor nem tudom, hogy hol láttad, mert itt még biztos, hogy nem jártál. –mosolyodott el. –Itt még senki sem járt.
- És ezt te honnan tudod? –ültem le mellé, és felhúztam a lábaimat.
- Mert szinte minden szabadidőmet itt töltöm, és még egy idegen illatot sem éreztem. –pillantott körbe. –Ja, és képzeld. Rám szállt egy tigris. Fél éve zaklat.
- Egy tigris? Egy állat? Ráadásul tigris? –voltam kérdőre.
- Aha. Nem tudom, hogy keveredett ide, ráadásul miért nem fél tőlem, de általában itt van. Tök aranyos. Mindig idejön, és lefekszik elém. Gyakran egész éjszaka itt van, és csak néz. Azokkal az óriási, édes szemeivel. –ábrándozott.
- Tök úgy beszélsz róla, mintha ő lenne életed szerelme. Dem, ugye nem? Ugye nem estél bele egy tigrisbe? –nevettem rajta.
- Jó vicc. Egy nőstény tigrisbe? Na ne ugrass. –kacagott ő is.
Már hallottam, ahogy egy állat közeledik, mancsait óvatosan helyezi le a földre, a szíve kalimpál, és illata betöltötte a területet.
- Cicus. –dörmögte Dem.
Az állat óvatosan lépdelt ki a bokor takarásából, és a megszólításra morgott egy kicsit.
- Ne félj Cicus. –hívta Dem óvatosan és megfontoltan.
Az állat csak felmordult, megrázta a fejét, és leült elénk.

- Ért minket? –fordultam barátom felé. –Csak mert nagyon olyan, mintha mindent értene.
- Nem tudom. Sokszor van olyan érzésem, hogy tudja, hogy miről beszélek neki. –mosolyodott el. –Tudod, ha úgy vesszük, ő többet tud rólam, mint akárki. Mindent neki mondok el.
- Aranyos kistigris, az biztos. –nevettem fel, mire az állat felmordult, és összeszűkített szemekkel nézett rám. –Oké, oké. Nagytigris. Így megfelel?
Erre újra nekifogott Dem arcának bámulásához.
- Lehet, hogy tényleg ért minket. –gondolkodott el.
- De nagyon furcsa, hogy nem fél tőlem sem. –mosolyodtam el, és megsimogattam az állat fejét.

Felém fordította kobakját, és szemei csillogtak. Mintha… boldog lenne.
- Most olyan…boldognak tűnik. –mondtam. Az állat megnyalta a kezemet, és visszafordult Dem felé, aki ugyan csak megsimogatta.
- Szerintem nagyon szép. –jegyezte meg Dem, és kezei továbbra is óvatosan siklottak a tigris dús bundáján.
Az állat hirtelen felkapta a fejét. Én is éreztem. Egy vegetáriánus vámpír volt az, aki szélsebesen tartott felénk. A tigris felpattant, és vicsorítani kezdett az érkező vámpír felé. Ám amikor meglátta, hogy ki az, visszavette a laza testtartását, és a vámpír gyorsan eltűnt. A tigris felénk pillantott, bólintott egyet, és a sziklákon ugrálva elment.
- Hát ez meg? –döbbentem meg.
- Mindig a vámpírral van. Érzem az illatát. De furcsa, hogy ma ilyen közel jött. Szerintem félti a tigrisét, mert téged még nem ismer. –gondolkodott el.
- Olyan furcsa vagy… nem vagy biztos önmagadban. –sóhajtottam fel.
- Majd lesz jobb is. –nevetett fel, és újra hátradőlt a pokrócon.
Én is így tettem, és az egyik kezemet a fejem alá tettem, és így bámultam a csillagokat.
- Hullócsillag. –sikkantottam fel. –Kívánj valamit.
- Megvan. –mondta szinte azonnal. –És te?
- Ez a te kívánsághullócsillagod volt. –nevettem fel. –Egy csillaggal egyszerre ketten nem kívánhatnak.
- Akkor a következő a tiéd? –mosolygott.
- Oké. –nevettem fel. –De úgysem jön több.
- Ha te mondod. –sóhajtott fel, és tovább kémlelte az eget. –Mikor mentek vissza?
- Nem tudom… - gondolkodtam el. –Először túl kell élnem, vagyis élnünk a csatát, aztán majd utána meglátom… De szerintem elég hamar… körülbelül egy hét. Na, ezt elmagyarázom, mert elég félreérthető. Nem azért akarok annyira hamar elmenni, mert nem szeretek itt lenni. Sőt. Ti vagytok a családom, ez az életem, de Emmett miatt lemondok erről. Szóval…Ők pedig szerintem minél előbb a családjukkal akarnak lenni. Ráadásul semmit sem mondunk nekik erről az egészről, amíg haza nem érünk.
- Nehéz az élet… - kommentálta.
- Főleg, hogy már nem is élünk. –mosolyodtam el.
- Hát igen… - kuncogott. –Milyen most a családdal élni?
- Igazából Alec odaadta a házát, és ott élek. –mosolyodtam el. –De amúgy még mindig olyan a kapcsolatunk, mint azelőtt. Sőt, talán jobb is. Az elején meg sem mertek ölelni, féltek tőlem. De végül is Jasper után mindenki feloldódott, és megismerték az új énem.
- Ami mellesleg sokkal királyabb, mint a régi. –kommentálta.
- Ez már csak egy vélemény. –nevettem fel. –Szóval, utána összevesztünk jó párszor Em-mel, de a végén kibékültünk, és újra együtt vagyunk.
- Szóval újra a boldog életedet éled. –suttogta.
- Mondhatjuk így is.
- Akkor egyre kevesebbet fogsz ide jönni?
- Dehogy. Nem tudtok megszabadulni tőlem. Sokszor fogok ide jönni. –jelentettem ki.
- Becsszó? –kérdezett rá.
- Becsszó. –biztosítottam.

Végül az egész éjszakát végig beszélgettük, és jókat nevettünk egymás hülyeségein.
- Ideje lenne visszamenni. –néztem bele a Napba. Már tíz óra környékén járhatott az idő.
- Akkor gyere. –húzott fel a földről.
A pokrócot gyorsan összehajtotta, visszatette a fa odvába, és száguldani kezdtünk a vár felé.

- Amúgy miért is jöttél át hozzám? –kérdezett rá újra.
- Azért, mert a többiek valamit titkolnak előlem, és ezt nagyon nem szeretem. –rántottam meg a vállam.
- Á, szóval csak azért jöttél hozzám, hogy ne kelljen nézned, ahol titkolóznak. Tehát ha nem tennék ezt a többiek, akkor nem jöttél volna?
- Héé. –szóltam rá, és a vállába bokszoltam. –Ne forgasd ki a szavaimat.

- Eszembe sem volt. –karolt át az egyik kezével, és mind a ketten nevettünk.
Persze ez csak egy ilyen baráti, laza átkarolás volt. Természetesen az összes volturis tudja, hogy milyen a kapcsolatom Dem-mel, és nem fognak pletykálni, valamint valótlan dolgokat állítani.
- Délután edzésen velem leszel. –jelentette ki.

- Ha szeretnéd. –mosolyogtam rá, és megálltam az ablakom alatt. –Szia Dem.
- Szia Bridzs. –intett.
- Vigyázz a tigrisedre. –intettem még az ablakból.
- Te meg… - gondolkodott el. –Nem tudom, majd ha eszembe jut valami, akkor mondom.

- Hihetetlen vagy. –nevettem, és bementem.
A kanapén a nyugodt arcot vágó Emmett-et találtam. Persze nem volt az. Látszott a testtartásán, hogy nagyon ideges, és legszívesebben azonnal leordítaná a fejemet. Ilyenkor jobb, ha hagyom. Így a fürdőmbe mentem, és a ruháim ledobása után beálltam a meleg vízsugár alá. Nagyon jó érzés volt, ahogy a meleg cseppek leperegnek márvány testemről, és hangos koppanással érkeznek le a zuhanykabin aljára. Persze csak az én füleimnek volt hangos. Miután elvégeztem a szokásos rutint, és egy hajmosáson is túl voltam, kiléptem a vízsugár alól, szárazra töröltem a testem, és belebújtam egy fehérnemű-szettbe, utána pedig magamra a kaptam a fehér köntösöm, és nekiálltam megszárítani a hajam. Persze ez a nagy lobonc amire száraz lesz… Épp a felénél tartottam, amikor nyitódott az ajtó, és Em lépett be rajta.
Még mindig elég dühös. Látom, hogy összeszorítja ajkait, és megfeszíti az izmait, és visszanyeli a szavait. Miért nem tör ki? Előbb túlesnék ezen az egészen. Utálom, ha valaki dühös, és inkább magában ordítozik, minthogy hangosan is megtegye azt. Sokkal jobb, ha tudom, hogy kinek mi a baja velem, minthogy magában elátkozzon. Mondjuk nekem már teljesen mindegy, mert pokolra vagyok ítélve, szóval akár el is átkozhatnak, szórjanak rám átkot, akkor is mindegy lesz.
Már éreztem, hogy jön a kitörés, mert egyre gyorsabban kezdte el venni a levegőt, és a nyaka is megfeszült, nem beszélve arról, hogy keze ökölbe szorult.
De erre azért nem számítottam. Amit a fejemhez vág…vagy fog vágni… és ahogyan ezt megteszi. A látomás sem jöhetett volna jobbkor.

Más élet- II. 25. fejezet- Ízelítő

Sziasztok!
Bocsi, most csak egy kis ízelítővel szolgálhatok, még nincs kész a fejezet, és összecsapni meg nem akarom. Holnap után, vagy lehet, hogy még később jön a friss. Sajnálom, és puszii.
Ui.: Ez a kis rész Bridget szemszöges

- Gyertyát nem gyújtok. –kacagott.
- Ne is. Nem akarok én gyertyafényes éjszakát tölteni veled. –biztosítottam nevetve.
- Én sem veled, ha ez megnyugtat. –vágott vissza, és hátradőlt a pléden.
- Annyira ismerős ez a hely. –néztem körbe.
- Ha a gondolataimba nem néztél bele, akkor nem tudom, hogy hol láttad, mert itt még biztos, hogy nem jártál. –mosolyodott el. –Itt még senki sem járt.
- És ezt te honnan tudod? –ültem le mellé, és felhúztam a lábaimat.
- Mert szinte minden szabadidőmet itt töltöm, és még egy idegen illatot sem éreztem. –pillantott körbe. –Ja, és képzeld. Rám szállt egy tigris. Fél éve zaklat.
- Egy tigris? Egy állat? Ráadásul tigris? –voltam kérdőre.
- Aha. Nem tudom, hogy keveredett ide, ráadásul miért nem fél tőlem, de általában itt van. Tök aranyos. Mindig idejön, és lefekszik elém. Gyakran egész éjszaka itt van, és csak néz. Azokkal az óriási, édes szemeivel. –ábrándozott.
- Tök úgy beszélsz róla, mintha ő lenne életed szerelme. Ugye nem? Ugye nem estél bele egy tigrisbe? –nevettem rajta.
- Jó vicc. Egy nőstény tigrisbe? Na ne ugrass. –kacagott ő is.

Más élet- II. 24. fejezet

Sziasztok!
Nos, igen. Meghoztam a frisst, remélem mindenki örül neki =)
Köszönöm a kommenteket, nagyon jól estek, és remélem a mostani fejezethez is legalább ennyit kapok =)
Mert tudjátok: Ha látom, hogy érdekel titeket az, amit írok, akkor szívesen fogok leülni a gép elé, és írni. De ehhez ti is kelletek. És minél több komi, annál korábbi friss :)
Puszi, és jóó olvasást :)

65. fejezet- Vagyis II. 24. fejezet
(Jasper)

Nem tudtam mire jutni ezzel az üggyel. És annyira felzaklatott, hogy nem jövök rá a besúgó kilétére. Ráadásul Bridget senki gondolataiban sem vett észre semmi különöset.
- Nem. Szerintem nem jönnek sokan.–mondta Bridzs. –Jaz, te mit gondolsz?
- Nem tudom. Kiszámíthatatlanok. A várat eddig nem támadták meg, csak a csoportot, ott pedig nem kevesen voltak. –gondolkodtam el.
- Igen. –mondta Aro. –Igaz.
Hát igen… épp a tárgyalóban vagyunk, amit még évekkel ezelőtt Bridget alakított ki az egyik emeleten. Hátradőltem a bőr fotelben, és eszembe jutott a négy órája lefolyt veszekedés.

„- Jó, hogy nem haza akarsz küldeni. –pattant fel Emmett.

- Az sokkal biztonságosabb lenne neked. –próbálta győzködni és nyugtatni is egyben Bridget.
- Aha. Azt hiszed, hogy itt hagylak egyedül? Aztán majdcsak túl éled. Vagy nem. –ordított Em.
- Ne kiabálj. Nekem sem olyan könnyű a helyzetem, mint hiszed. Képzeld, rá kell jönnöm, hogy ki a besúgó, ráadásul edzenem kell a csapatokat, felkészíteni mindenkit az ütközetre, ja, és még azt is ki kéne találnom, hogy az mikor lesz. Lehet, hogy csak évek múlva, de lehet, hogy már itt állnak a kapuban. –vágott vissza szikrázó szemekkel.
- Nyugalom, gyerekek. –próbálta őket csitítgatni Aro.
- Bridget, Emmett. Ne most. Nem a megfelelő pillanat erre. –dörmögte Marcus.
- Oké. –ült le Emmett, és próbált lenyugodni. –De akkor sem megyek haza.
- Szörnyen gyerekes vagy. –forgatta meg a szemeit Bridzs.
- És ha igen? Akkor mi van? Ez a gyerek jobban tud harcolni, mint pár másik vámpír. –vágott vissza Em.
- Te jó ég. Most komolyan arról folyik a vita, hogy kinek mi a biztonságosabb? –fújtatott Alice. –Ezen nem szoktam felhúzni magam, de hihetetlenek vagytok. A másiknak akartok jót, az istenit. Amúgy meg mind a ketten itt lesztek a csata idején, ami egy hét múlva lesz.  ”

- Rendben, gondoljunk bele. Egy hét múlva lesz a támadás, hajnalban. –kezdett bele Bridget. –Ali, azt nem láttad, hogy hányan vannak?
- Nem. Senkit sem láttam, csak azt, hogy Gil aggódik, ránéz a naptárra, és ott az a nap van bekarikázva, és alá írva, hogy csata. Utána pedig ugrott a kép, és egy tisztáson voltunk, valami óriási sík területen, és felkészülve vártuk őket, majd egy bokorból morgás hallatszott, és vége. De már elmondtam egyszer.

- Oké. Ez több mint a semmi. Neki kell állni teljes erőből felkészíteni a többieket, és mihamarabb megtalálni a besúgót. Apropó, erről a dologról ne beszéljetek máskor, senkinek sem. Azért vagyunk itt mi, mert bennetek megbízok. –pillantott körbe Bridzs. –És ti nem lehettek az árulók, szóval ha lehet másnak ne beszéljetek róla.
- Rendben. –bólintott Jane.
- Egy hetünk van… -Alec.
- Neki kell állni képezni a csapatokat. –gondolkodott el Dem.
- Ráadásul nem szabad megtudniuk, hogy miért álltunk neki a gyors kiképzésnek. –tette hozzá Sophie.
- És jól kell csinálnunk. –jegyezte meg Felix.

- Na jó, vámpírok vagyunk, összehozzuk. –mosolyodott el Caius. –Már tudjátok, hogy hány órája vagyunk itt?
- Jó sok. Legalább hét. De megvan az időpont, és a helyszín. Hála a jövőbe látó manónak. –ölelte át Bridzs Szerelmemet.
- Héé. Nem kicsúfolni. –nevetett fel Alice.

- Én nem csúfoltalak. –vigyorgott Bridget. –Na, befejeztük? Többre úgysem jutunk.
- Szerintem sem. –adta meg magát Aro. –Menjetek a dolgotokra.
- Oké. –pattant fel Bridget. –Szerintem én elmegyek vadászni.
- Én is megyek veled. –álltam fel.
- És mi is. –nevetett fel Alice, és Em felé bökött.
- Oké. Menjetek csak. –mosolyodott el Aro, és mindenki elhagyta a termet, mi pedig az ablakon át távoztunk.


                                                ***___***

(Bridget)

Hihetetlen, hogy Emmett-el már másodszor veszekedünk ugyan azon a dolgon.
- Sajnálom. –karolt át hátulról.
- Én is. –mondtam hűvösen.
- Mondtam én, hogy itt fogok maradni. –mondta mosolyogva.
- Kösz, ez most igazán nem segít a kedélyállapotomon. –dörmögtem.
- Ne csináld már. –fordított meg a karjaiban. –Szeretlek, és csak azért akarok itt maradni, hogy rád vigyázzak.
- Tudok vigyázni magamra. –bizonygattam. –Nem kell miattam aggódni. De ha te itt leszel, én azzal leszek elfoglalva, hogy nehogy valami bajod essen, és így nem fogok tudni koncentrálni, és megsérülhetek.
- Nem ugratsz be. –csókolt meg. –Ez nem fog összejönni. Akkor is itt maradok, és vigyázok rád.
- Veszett ügy, igaz? –sóhajtottam lemondóan.
- Igen. –csókolt meg még egyszer. –Nem éri meg emiatt veszekedni, mert már el van döntve.
- Az otthoniaknak nem kellene szólni. –hunytam be a szemeimet.
- Miért?
- Azért, mert nem akarom ezzel terhelni őket. Majd ha valami baj történik, csak akkor szólunk nekik, de nagyon remélem semmi sem lesz. Sőt, inkább ajánlom, hogy ne legyen semmi.
- Én meg kijelentem, hogy semmi sem lesz. –húzta ki magát.
- Aha. –nevettem fel. –Akkor tényleg nem lesz semmi.
- Csak bízz magadban, és bennem. –húzott szorosan a mellkasához.
- Én próbálkozok. –mosolyodtam el.

- Ideje lesz visszaindulni. Már hajnalodik. –nézett a horizontra.
- Menjünk. –kulcsoltam össze az ujjainkat, és futásnak eredtünk.
- Akkor nem haragszol? –vette elő a kedvenc mosolyát.
- Csak szarul esett, hogy mindenki előtt nekiállsz velem ordítani, amikor nekem van igazam, de felejtsük el. –szorítottam meg a kezét.
- Majd kiengesztellek. –jelentette ki vigyorogva.
Felkuncogtam, és a vár felé húztam.
- Ennyire várod? –húzogatta a szemöldökét.
- Alice-ék már otthon vannak, és várnak. –jelentettem ki nevetve. –Nem sokára kezdődik a kiképzés, és veled fogok verekedni.
- Én veled? Nem lesz egy kicsit könnyű dolgom?
- Nem. –ráztam meg a fejem. –Sőt. Ne bízz ennyire magadba.
- Miért ne? –karolt át.
- Azért ne, mert nem fogsz legyőzni. –jelentettem ki.
- Fogadunk?
- Kettő dologban is akarsz veszíteni egyszerre? –tettettem a csodálkozást.
- Kettő dologban nyerni. –nevetett fel.
- Oké. Ha szeretnéd, fogadhatunk. –mentem bele. –Mi a tét?
- Ha nyerek, úgy csináljuk, ahogy szeretném. Ha te nyersz, akkor úgy, ahogy szeretnéd. –jelentette ki kerek perec.
- Oké. –egyeztem bele. –De jó éjszakám lesz.
- Így is, úgyis az lenne. –Nevetett fel.
Elsiettünk a szobám felé, ahol már vártak…


                                         ***___***

(Jenny)

- Akkor megyünk? –mosolygott rám.
- Ha szeretnéd. –bólintottam.
- Akkor jelentsük be. –húzott fel, és a bőröndök közötti szlalomozás után lesiettünk a lépcsőn.
A nappaliban mindenki ott volt, persze azok kivételével, akik Volterrában vendégeskedtek.
- Valahogy éreztem, hogy ez lesz. –dőlt hátra Edward. –Hajrá.
- Kösz. –biccentettem.
- Elköltözünk. –jelentette ki Chriss kerítés nélkül.
- Persze nem azért, mert nem szeretünk titeket, vagy meguntunk titeket, vagy ilyesmi. –magyaráztam azonnal. –Csak ti így vagytok egy család, és mi máshová tartozunk. Tudjátok, hogy mostanában mennyit vendégeskedtünk a Denali családnál. Oda szeretnénk menni, és már megbeszéltük velük is. Remélem nem sértettünk meg senkit ezzel.
- Kicsikéim, dehogy is. Azt szeretném, ha boldogok lennétek, és ha ehhez környezetváltozás, vagyis új család kell, akkor legyen. –ölelt meg minket.
- Köszönjük. –szorítottam magamhoz. –Szeretlek Anya.
- Én is. –mosolygott, és átengedte az utat a többieknek.

Egy megható, és hosszú búcsúzkodás után lehordtuk a bőröndjeinket, bepakoltunk a kocsiba, és elhajtottunk.
- Nem gondoltam volna, hogy rávesszük magunkat erre a döntésre. –szólalt meg Szerelmem a hosszú csend után, és közben a sebváltón összekulcsolt ujjainkat simogatta.
- Miért ne? –mosolyogtam rá. –Ha szeretnél, odamegyünk. Megmondtam a legelején is. Örülök, hogy jóban vagy Dymon-nal is. És az egész családdal is csodálatos a kapcsolatunk. 
- Én ennek csak örülök. –nevetett fel halkan.

Az utat vég beszélgettük, és sokat nevettünk. Felhoztuk a kedvenc emlékeinket, felemlegettük a legszebb pillanatokat, de a legrosszabbakat is.
- Meg is jöttünk. –állította meg az autót.
- Na, tudják, hogy ideköltözünk, de azt nem, hogy mikor jövünk. –susogtam a fülébe, és halkan kiszálltam.
- Psszt. –nevetett fel.
Az ajtóhoz osontunk, és egy gyors mozdulattal löktük ki azt, és egyszerre elkiabáltuk magunkat.
- Sziasztooook! –kiáltottuk el magunkat.

Se válasz, se mozdulat, se semmi.

                                      ***___***


(Emmett)

- Nem, ezt nem így. –mondta már sokadszorra Életem Értelme.
Már láttam rajta, hogy kezdi feladni, és a higgadt idegállapotának utolsó szálán táncol. Már vagy négy órája itt szenvedünk velük. Hihetetlen. Azt hittem, hogy a legtöbb Volturi nagyon jó harcos, sőt, profik. Ehhez képest…
- Figyeljetek. Megmutatjuk. –mosolyogtam a többiekre.
Nos igen. Épp az első edzést, vagy inkább kiképzést tartjuk, a vadászat után vagy két órával. Persze abban az időben sem unatkoztunk. Nagyon nem.

- Oké. Már megint veszíteni fogsz. –sóhajtott lemondóan.
- Felejtsd el. –nevettem fel, és megálltam tőle elég messze, támadó állásba.
Egyszerre lendültünk neki. Én ütöttem, ő rúgott. Eltaszított több száz méterre, egy folyóban végezve, és amire kijöttem már előttem is állt.
- Vesztesz. –nevetett fel.
- Ne fogadj rá. –mosolyogtam rá, és feldobtam.
Jó pár méter repült felfelé, és közben szaltót dobott, és csinálta a bámulatos dolgait a levegőben. Ezt még sosem láttam. Ilyenkor… olyan csodálatos. Ahogy rásüt a Nap arany sugara, ahogy az megcsillan a bőrén, ezernyi gyémántként csillog. Ráadásul még a fizika szabályait meghazudtolva pörög a levegőbe, és madárként szárnyal.
- Te jó ég. Nektek ez lesz a vesztetek. –nevetett fel, miután kecsesen landolt a talajon. –Hihetetlen, hogy milyen gyorsan el lehet vonni a figyelmeteket. 
- Ha egy ilyen csodálatos lény vonja el a figyelmemet, akkor az utolsó emlékem valami eszméletlenül csodálatos lesz. –motyogtam még mindig döbbenten.

(Bridget)

- Szóljak valakinek? Irina megteszi? –dörmögtem dühösen.
Persze nem voltam mérges. Kicsit sem. Sőt, csak örültem, hogy újra megérezhettem, hogy mennyire szeret. Igaz, ez minden mozdulatában benne van, de az a csodálat, amit néha sugall felém, egyszerűen eláraszt pozitív energiákkal. Egyszerűen… varázslatos.
- Igen. –vágott vissza sértődötten, és ugyancsak dühösen.
Nem vettem komolyan, hogy felhúzta magát. Mivel az ajkai sarkában ott bujkált egy apró mosoly. Engem nem tudott átverni, hiába is próbálta. Na jó, néhány esetben még át tudnak verni, de próbálom ezt kikupálni.
- Oké. –mormogtam, és elővettem a mobilom, és már tárcsáztam is.
Persze egy teljesen ismeretlen, és képtelen számot. Ilyen biztos, hogy nincs.
- Sajnálom, szerintem azóta telefonszámot cserét. –tettem zsebre a telefont, miután a számot nem kapcsolták.
- Lehetséges. –kommentálta dühösen.
- Jaj, téged annyira könnyű átverni, hogy az már nevetséges. –karoltam át a nyakát. –Ezt is képezned kéne.
- Hééé. Nem tehetek róla, hogy benned megbízok, és bármit megteszek. –dörmögte sértődötten.
- Macim. –suttogtam ajkaiba. –Annyira édes vagy.
- Hé. Ez így nem járja. Nekem kellene téged ilyen jelzőkkel illetnem. –mondta felháborogva.
- Ami késik, az nem múlik. –mosolyogtam.
- Szeretlek Édesem. –csókolt meg. -

- Csak úgy szólok, hogy nem hiába vagyunk itt. –szólalt meg egy vámpír, megszakítva ezzel nyelveink táncát.
- Oké. Akkor rendeződjetek párokba, és sok szerencsét. –mosolyogtam rájuk.
Emmett sürgős dologra hivatkozva elment. Végignéztem rajta, ahogy egyre távolabb került tőlem, és újra kijelenthetem. Nagyon szeretem.
Igaz, nem csak a külseje az, ami megfogott. Habár ebben a farmerben, a bézs pólóban, és a zöldes színű sapkában istenien nézett ki. Igaz, nem értettem, hogy minek rá a sapka, de az Istenért sem akarta levenni.
Leültem a fűbe, és néztem, ahogy a többiek egymást próbálják legyőzni. Jobban ment nekik, mint az elején. Sokkal jobban. De még bőven van mit csiszolni rajtuk.
- Bridgeeeeet! –vetődött valaki a nyakamba, és a nagy sebességtől eldőltünk a fűbe. –Hiányoztál.
Leugrott rólam, és felhúzott, majd a nyakamba csimpaszkodott.
- Őrült Nőszemély. –nevettem fel. –Hiányoztál Mandy.
- Te is nekem. Vagyis nekünk. –intett maga mögé, ahol a többiek várakoztak.
Mindenkit vég ölelgettem. Nos igen. Az első csoport, akit elkezdtem képezni. Csak amikor elmentem, Jane vette át őket.
- Hol voltatok idáig? Nem ma jöttem. –mosolyogtam rájuk.
- Küldetés, aztán vadászat. –magyarázta Mandy.
- Oké. Nincs semmi baj. Lenne kedvetek beállni? –intettem a harcoló tömeg felé.
- Persze. Sokat fejlődtünk ám. –dicsekedett, és már neki is álltak edzeni.
- Azt megnézem. –nevettem fel, és minden figyelmemet rájuk összepontosítottam.
Jó pár percig vizsgálgattam mindenki harci technikáját, és szokásait, amíg végül mindenki elemzését befejeztem.
- Oké, elég lesz. –szóltam hangosan. –Egész jó. A védekezésre nagyon figyeljetek. Most pedig mehettek, és holnap ugyanilyenkor, ugyan itt.
- Van egy dolog, amit feltétlenül el kell mondanom. –huppant le mellém Mandy.
- És mit? –kíváncsiskodtam.
- Hiányoztááááál. –ugrott újra a nyakamba.
- Tudom. –nevettem fel. –Már mondtad. Nem is egyszer.
- Na, de képzeld. Találkoztam az anyámmal. –mosolyodott el. –Nála töltöttünk pár napot. Aro-nak is elmondtuk, és mivel nem történt semmi szabályszegés, életben maradhat. És annyira boldog voltam. Ő azt hitte, hogy meghaltam. De biztosítottam, hogy csak elköltöztem, és nagyon sajnálom, hogy nem szóltam. Végül is volt az eltűnésem napján egy óriási veszekedésünk, szóval volt mire alapoznom. És megbocsájtott, és elég nehezen engedett el, de megígértem neki, hogy párszor még benézek, mielőtt végleg meghalok. Persze ezt nem mondtam neki, csak azt, hogy párszor meglátogatom. De te is tudod, hogy ötven éven keresztül nem mehetek oda, amikor egy aprócskát sem változok. –mosolygott keserűen.
- De te legalább találkozhattál vele. –öleltem meg.
- Tudom, hogy te nem láthattad az édesanyádat miután átváltoztál… - sóhajtott fel.
- Ugyan, hagyjuk. Örülök neki, hogy boldog vagy. –biztosítottam.
- Én is. –vigyorgott.
Csak elnevettem magam.
- Na, legyőzöl? –termett a látóterembe Jaz, közben vigyorgott.
- Ha nagyon szeretnéd. –pattantam fel. –Ezt nézd, nagyon tanulságos lesz.
- Minden érzékemet rátok fogom összpontosítani. –nevetett fel, és hasra feküdt a pázsiton, és minket kezdett szuggerálni.
- Oké. Na Jaz, lássuk, mit tudsz. –nevettem fel, és felé vetődtem.


                                 ***___***

(Nich)

- Igen, baj van, de nem árulhatom el. –sóhajtott a telefonba Jane.
- Kicsikém. Ha nem szeretnéd, nem mondod el, de én mindig itt leszek, hogy meghallgassalak. –biztosítottam.
- De nem biztos, hogy mindig lesz alkalmam elmondani. –suttogta.
- Ezt hogy érted? –estem kétségbe.
- Nem érdekes. –mormogta szomorúan. –Mennem kell. Szeretlek, nagyon hiányzol, csókollak.
- Én is téged. –mondtam azonnal, de már csak a tárcsahangnak.

- Mi lehet a baja? –suttogtam a ködbe.
- Nem tudom. –lépett mögém Anya.
- De mi volt ez az egész „Nem biztos, hogy mindig lesz alkalmam elmondani.” dolog?
- Ha tudnám, elmondanám. De jelenleg semmit sem tudok a dologról. –sóhajtott fel mellettem.
- Nehéz az élet Anya. –öleltem magamhoz.
- Tudom.
- Főleg, hogy már nem is élünk. –nevettem fel.

- Te sem változol sosem. –borzolta össze a hajamat.
- Emmett a bébiszitterem. Mit vársz? –kuncogtam.
- Nem is értem, hogy miért reménykedtem. –mosolygott. –Sosem változtatnálak meg titeket. Tökéletesek vagytok.
- Szeretlek Anya. –nyomtam egy cuppanós puszit az arcára.

- Én is téged. –ölelt meg még egyszer. –Bemegyek Carlisle-hoz. Ne egyedül kelljen ott lennie egész éjszaka.
- Ő vállal éjszakai műszakot. Habár akinek aludnia nem kell… - vigyorogtam.
- Az embereknek aludniuk is kell. –mosolyodott el Esme.
- Tudom, ezért legtöbbször Apa éjszakás.
- Pontosan. Na, bemegyek hozzá. Vigyázz magadra.
- Meglesz. –mosolyodtam el, és már ott sem volt.

Mi lehet az én Jane-mmel? Sosem csinált még ilyet…

Más élet- II. 23. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a fejezetet, és bocsi az ízelítőért. Most majd meglátjátok, hogy hogyan is alakultak valójában a dolgok, és remélem elnyeri majd a tetszéseteket.
Még annyit, hogy lehet, hogy ez a rész nem lett valami jó, mert jelenleg bedurrantak az izületeim, alíg bírok lábra állni és egy másfél literes vizet sem tudtam egy kézzel felemelni, annyira fájt a könyökem, a lázról nem is beszélve.
Szóval ez a fejezet olyan... ihlethiányos állapotomban íródott, de remélem azért nem lett olyan rossz.
Nagyon várom a komikat, és remélem megajándékoztok jó párral.
Puszii

64. fejezet- Vagyis II. 23. fejezet
(Gillian)

Egyre közelített ajakim felé, és tudtam mi következik. Lehunytam a szemeim, és pont megéreztem, ahogy ajkaink találkoznak. Villámcsapásként érkezett az érzés, és testemen jóleső borzongás futott végig. Kezeimet szinte reflexből fontam nyaka köré, és beletúrtam dús, szőke tincseibe. Alsó ajkaimat látta el apró csókokkal, mire kinyílt a szám, és nyelvével azonnal utat tört benne magának. Már jó egy perce csókolózhattunk, de igazából nem is figyeltem. Nekem ez a kis csók olyan érést váltott ki, mintha megállt volna az idő…
- Nekem… levegő…is…kell…- suttogtam, és kapkodtam a nekem életet jelentő oxigént.
- Sajnálom. Nem kellett volna. –kezdett el mentegetőzni.
- Most erre mit mondjak? –sóhajtottam fel. –Én is sajnálom. Sajnálom, hogy nem előbb tettük meg.
- Huhh, már kezdtem félni. –mosolyodott el.
Mélyen a szemébe néztem, és közben én is mosolyogtam. Keze az arcomra siklott, és kisimította belőle egyik barna tincsemet.

A pillanatot nem más, mint egy emberi szükséglet zavarta meg. Megkordult a gyomrom, és felnyöszörögtem, de nyöszörgésem átváltott halk kuncogássá.
- Azt hiszem ennem is kellene. Egy pirítós ment le a torkomon eddig. –kezdtem el magyarázni. –Az nem valami sok. Csak megjegyezném.
- Nem kell magyarázkodod –kapott fel. –Ember vagy, és vannak szükségleteid. Ilyen például az étel. Mint nekem a vér. Érted az összefüggést?
- Aha. Ha én eszek, lesz vérem, és neked is vacsorád. –vigyorogtam rá.
Azonnal elkomorult.
- Jaj, csak vicceltem. –nevettem fel. –De letennél?
- Persze. –állított két lábra, a konyha padlójára.
Nos igen. Észre sem vettem, hogy behozott. Ez az egész vámpír dolog elég kiakasztó, és meglepő.
A hűtőhöz mentem, és elővettem a zöldségeket, összedaraboltam őket, és egy tálba szórtam. Vágtam össze egy kis gépsonkát is, és a pirított zsemlekockákkal együtt a tálba tettem, és összekevertem őket. Elővettem egy kis bolti öntetet is, és egy tányérba merve a salátából szórtam rá szószt is, és enni kezdtem.
- Nem gondoltam volna, hogy egy szakács ilyeneket eszik… - jegyezte meg Caius.
- Miért ne? Attól, hogy mesterszakács vagyok, még nem kell állandóan méregdrága dolgokat ennem. –mosolyodtam el. –És különben is, ez az egyik kedvencem.
- Oké. Nekem mindegy, hogy mit eszel. –mosolyodott el.
Ilyenkor olyan édes volt. Azok a kis gödröcskék az arcán, amikor mosolyog… egyszerűen elragadóak. És a szemei… ahogy belenézek, még a lélegzetem is eláll. Sokkal szebb, mint az exem tengerkék szemei. Igaz, az is valami varázslatos volt, de ehhez a vörös és elbűvölő szemhez nem ér fel. Az arca vonala… az álla… a bőre… a haja… az ajkai… Egyszerűen varázslatos az egész lénye.
Azt vettem észre, hogy szüntelenül bámulom, minden apró részletet megnézve rajta.
- Mi ilyen furcsa rajtam? –nézett végig magán. –Valami folt van rajtam? Vagy koszos a ruhám. Hülyén áll a hajam?
- Nem, dehogy. –nevettem fel. –Csak egyszerűen annyira tökéletes vagy…
- Köszönöm. –mosolyodott el. –De én nem érek fel a szépségedhez.
- Azért ne túlozz. –mosolyogtam zavartan, és éreztem, hogy a vér az arcomba tódul.
- És főleg olyankor, amikor elpirulsz. –simogatta meg az arcomat.

- Nem vagyok pirulós fajta. –rántottam meg a vállam.
Igazából nem szoktam pirulni. Szinte sosem. Csak mióta bekerültem ebbe a természetfeletti világba. Furcsa dolgokat hoznak ki belőlem a vámpírok. Az egyiküktől felpörgök, a másiktól boldog leszek, a harmadik pedig pirulást vált ki belőlem.
Azért nem semmik ezek a természetfeletti lények…
- Furcsa, most mégis pirulsz. –nevetett fel lágyan.

- Ez nem vicces. –mondtam durcásan. –Nem tudod, hogy milyen rossz érzés, amikor egy kis pirulás mindent elárul. Ráadásul te meg a tökéletes látásod még észre is veszi.
- Ez van. Majd te sem fogsz pirulni. –mosolyodott el.
Én csak halkan felnevettem.
- Amúgy miért is jöttél vissza hozzám?
- Mármint miért jöttem vissza ebbe a szobába?
- Pontosan. –bólintott.
- Oké. Nos… először is, mert Bridget mesélt valamit, amitől teljesen kiborult, és magára hagytuk. Meg… izé… Tudtam, hogy beszélnem kell veled. –motyogtam zavartan. – És sajnálom, nagyon. Tényleg. Nem voltam magamnál. Meg… Az alkohol…
- Az emberek mindent az alkoholra fognak. –mondta keményen. - Mert emberek vagyunk, sérülékeny és öregedő lények, akik hibáznak, és nem mindig gondolják át előre a tetteik következményeit, csak csinálják amit pillanatnyilag jónak látnak.  És… - kerestem a szavakat. – Neked könnyű, hisz a vámpírok sosem hibáznak…
- Nem akartam veszekedést szítani. –ölelt magához. – És nem akartam bunkó lenni, és semmi ilyesmi. Tényleg. Nem is haragszok rád amiatt a csók miatt, mert ha nem teszed meg, akkor nem ébredek rá, hogy teljesen és visszavonhatatlanul beléd estem.
- Hiszek neked. –nyugodtam meg. –És megnyugodtam. És én is nagyon szeretlek téged.
Igazából teljesen be voltam rezelve, hogy nem bocsájtott meg nekem. Habár valahogy biztos megoldottam volna, hogy megbocsájtson. De nem tudnám elviselni, ha miattam, vagyis az én kis emberi hibáim miatt lennénk fasírtban.
- Akkor jó. –tolt el magától, mire elég megilletődve néztem. –Csak menj enni. Alig ettél. Most ez a fontos, nem az a csókolózás, és a szerelmi vallomás. Enned is kellene…

- Oké. –ültem vissza duzzogva.

- Ne durcizz már. –karolt át hátulról. –Tudod, hogy csak neked akarok jót. Ne csináld már.
- Nem csinálom. –mormogtam, és a villámra böktem egy paradicsomdarabot, és a számba vettem.
Sóhajtva az előttem lévő székre, és nézni kezdte, ahogy falatozom.
- Így nem lehet enni. –morogtam, és az üres tányért a mosogatóba tettem.
Majd később összepakolok. Megint kezd fájni a fejem, inkább ledőlök. Úgyhogy megint a selyem ágyneművel borított takaró alatt landoltam, és az oldalamra feküdve vártam a fejfájást.
- Már megint sajog a fejed? –feküdt le mellém Caius.

- Még nem. –sóhajtottam fel. –De már tompultam, szóval nemsokára fájni fog. Sosem hatott nekem sokáig egy gyógyszer sem. Sőt, csoda, hogy eddig eltartott a fejfájás csillapító.

- Oh… Furcsa egy lény vagy te. –mosolyodott el.
- És az beszél, aki egy több száz éves, márványborítású, vért ivó, várban lakó E.T., aki mellesleg élvezi, hogy parancsolgathat másoknak, és több száz éve nem volt fodrásznál, ami még nem is lett volna olyan nagy baj, de az öltözködése…
Igaz, nem is igazán így akartam magam kifejezni, de most ez lett belőle. De a hatása megvolt. Az én kis vámpírom felkacagott, és olyan jó kedve lett hirtelen, hogy én is elmosolyodtam tőle.
- Mi a baj az öltözködésemmel? –állt fel, és körbefordult.
Egy kék, eléggé gyűrött ing volt rajta, ami már szerintem több száz éves is lehet, neonzöld nyakkendővel, és fekete szövetnadrággal, mellesleg lakkcipővel.
- Változtatni kell a stílusodon. Ez valami… régi… Nem is tudom a megfelelő szót erre. –mutattam végig rajta. –Inkább keresek neked valami normális ruhát. Ja, és megjegyezném, hogy a kéket és a zöldet nem lehet egyben hordani.
Felálltam, és a gardróbba vonszoltam magam. Mivel délután van… Na jó, itt van már öt óra…
Oké, gondolkozzunk. Mi állna jól neki? Izompóló kizárva.
- Ki szeretnél kelni az ágyból még ma? –szóltam ki a gardróbból.
- Öhm… Nem. –adta meg a választ.
- Oh, akkor könnyű dolgom van. –nevettem fel, és találomra kivettem egy pólót a sok közül.
- Öltözz. –dobtam az ölébe.
- De ez csak egy póló. –emelte fel.
- Tudom. –mosolyodtam el, és az ágyba bújtam. –Mivel van egy olyan érzésem, hogy te boxert is hordasz, így éjszakára elég a póló is, nem?
- Végül is. –mosolyodott el, és már neki is állt kigombolni az ingjét.
Én oldalra fordultam, és ásítottam egy nagyot.
- Te jó ég. Teljesen el vagyok puhulva. Soha életemben nem aludtam még ennyit. –motyogtam.
- Most bepótolod a lemaradást. –feküdt be mellém.
- Akkor sokat kell pótolnom. –mosolyodtam el, és felé fordultam. –Mivel az eddigi alvásom órában nézve maximum 5 volt…
- Te öt órákat szoktál aludni…maximum? –kerekedtek el a szemei. –Az nem kevés egy kicsit?

- És pont te beszélsz, aki már évszázadok óta nem aludt egy szemhunyásnyit sem. –mosolyogtam rá. –Akkor nem tűnt kevésnek. De most, hogy elpuhultam…
- Nem baj. –húzott a mellkasára. –Aludj csak.
Nem is kellett kétszer mondania…

Reggel kipihenten ébredtem, és jó nagyot nyújtózkodtam. De valami hiányzott. Először le sem esett, hogy mi, de amikor oldalra fordítottam a fejem, az ágyon egy csodaszép, rózsaszín liliom volt, előtte pedig egy levél.

„Jó reggel Kicsim!
Remélem jól aludtál, és sajnálom, hogy nem lehetek itt, amikor felkelsz.
Csak tudod… egy vezetőnek sok a dolga, és jelenleg megbeszélést tartunk.
Nagyon szeretlek, és sietek vissza hozzád.
                            Csók: Caius. ”

„Jaj, de édes.”- Gondoltam magamban.
A virágot gyorsan vízbe tettem, mielőtt elhervadna, és a nappaliban lévő üvegasztalkára tettem. Csodásan nézett ki a hófehér porcelán vázában ez a rózsaszín, óriás fejű virág. Ráadásul az illata….
Várjunk csak. Milyen nap is van? Szombat…
Hány óra? Fél tíz…
Irány a tévé elé. Ilyenkor mesék vannak. Teljesen meg vagyok húzatva, de amikor szabad hétvégém van, akkor a reggelt úgy kezdem, hogy meséket nézek a TV-be.

Úgyhogy szépen a takarómmal, a párnámmal, és egy bögre forró teával a plazmatévé előtti kanapéra telepedtem, és bekapcsoltam.
Épp a Simpson család ment rajta. Tudom, nagyon-nagyon nagy hülyeség, de én bírom. Amikor meséket, vagy inkább ilyen badarságokat nézek, olyan, mintha megint gyerek lennék.
Épp vége volt, amire bekapcsoltam. Na nem baj, ez van. Tom és Jerry. Ez az egyik kedvencem, és pont most kezdődik. Nos igen… ez is nagy badarság, de én szeretem. Ahogy Tom megpróbálja elkapni a kicsi, és nagyon furfangos egeret… Jerry pedig állandóan szívatja a macsekot. De vannak benne eléggé abszurd dolgok is. Például, hogy Tom egy iszonyatosan szűk lefolyóban csúszik le, és amikor kiér belőle, olyan a formája, mint az ereszcsatornának.
Tehát… ilyen nagyon gyerek mese, de én speciel szeretem. Jó rajta nevetni, és elengedni egy kicsit magam.
A francba… vége van. Most már csak főzőműsorok lesznek. Ahhoz meg valahogy nincs kedvem.
Odabattyogtam a DVD-s polc elé, és nekiálltam keresgélni. Egyik nap Bridget hozott át pár darabot… hova is tette? Á, megvan…
Mindenképpen Talán. Tökéletes lesz. Igaz, láttam már valamikor… valamikor régen. Nagyjából emlékszek is rá. A kislány elmegy az apjához, az apa pedig elmesél egy történetet, és a lánynak ki kell találnia, hogy a történetben ki az anyja.
És igen… tökéletesen emlékeztem rá.
Fél tizenkettő után lett vége, én pedig bekapcsoltam a hifit.
Betettem a kedvenc, saját magam által összeállított CD-met, és felhangosítottam.
Ha már Olaszországban vagyunk, együnk valami olaszosat. Bolognai spagetti. Tökéletes lesz. Úgysem ettem mostanában tésztákat. Hússal pedig főleg nem.
Feltettem forrni a vizet, és közben a zenére táncoltam, és énekeltem. Megfőztem a szószt, és közben beletettem a vízbe a tésztát is, és megvártam, amíg kész lett. Ezután megterítettem. Szigorúan egy személyre, és vártam.
Gondolkozunk. Mikor kezdődhetett a megbeszélés?
Már jó pár órája, az biztos. De lehet, hogy már akkor lelépett, amikor elaludtam.
Na jó, én inkább nekiállok enni. Miután megettem a mennyei ételt, elmosogattam.

Még rengeteg időm van… Mit fogok én itt csinálni?
Nekiálltam kitakarítani.

De hiába. Egy bő óra alatt ezzel is végeztem.
Hol lehet már?
Ez kezd idegesítő lenni. Most mégis mit csináljak?
Egyértelmű a válasz… Várok…
De mégis mivel foglaljam el magam? Felkeltem, és elmentem a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak.
Ez a kis fürdés pusztán fél órát vett igénybe, hajszárítással együtt. Mezítláb, egy köntösben mentem a nappalira, arra viszont nem számítottam, hogy a talpam méz vizes, így sikerült elcsúsznom, és bevernem a fejem az asztal sarkába, a bokámat pedig a kanapé kemény részébe, aminek következtében eléggé fájt. Ja, és a bal csuklómról ne is beszéljünk. Az ügyesen nekivágtam az asztal lábának, és utána pedig ráestem. Elterültem a padlón, és a sajgó fejemre összpontosítottam. Teljesen összevertem a bal oldalamat. A bokám, a csuklóm, a fejem. Milyen szerencsétlen vagyok én…
Amióta itt vagyok, több szerencsétlenség történt velem, mint eddigi életemben. A vámpírok csaj bajt hoznak rám. Persze ezt a gondolatsor mosolyt csalt az arcomra.
Nagy nehezen felálltam, szinte csak egy lábon visszabaktattam a fürdőszobába, és lemostam vérző homlokomat, és kötést tettem rá. Nem szabad kockáztatni, mégis csak egy vámpírokkal teli épületben vagyok. Miután a fejemet kellőképp elláttam, nekiálltam a bokámmal foglalkozni. Iszonyatosan sajgott, és be is dagadt, valamint egy lila és zöld folt enyhén már látszik is rajta. Estére rémesen fogok kinézni. Bekentem a lábamat valami kencével, amit még Alice adott, és beborítottam, és ugyan így tettem a csuklómmal is.  Nagy nehezen az ágyamba baktattam, és óvatosan befeküdtem, és a távirányítóért nyúltam.
Itt rászoktam a tévézésre. Sosem voltam nagy televízió fan, de mostanában rengeteget nézem. A bezártság az oka? Lehet. Így lesz, mindent a „szobafogságra” fogok. Jó kis taktika.
Valahogy csak túlélem.
Na jó, egy kis segítséggel még jól is érezhetem magam itt. De jelenleg, hogy egész napra egyedül hagynak, amikor el sem hagyhatom ezt a lakosztályt.
Sóhajtottam egy nagyot, és lehunytam a szemeimet. Ilyenkor már csak a Háummmm kéne. Röhejes vagyok, az már biztos. Kezdek begyöpösödni.
- Szia Kicsim. –süppedt be az ágy mellettem.
Jé, észre sem vettem, hogy bejött. Még az ajtó sem nyitódott ki.
- Hello. –emeltem rá a tekintetem.
- Történt valami? –ráncolta a homlokát, és szeme vörössége átváltott éjfeketébe.
- Nem. –ráztam meg a fejem.
- Nem tudsz átverni. Éreztem a vér topa illatát, ráadásul nálad felerősödik. –mormogta. –Szóval?
- Elcsúsztam. –adtam meg magam. –Bevertem a fejem az asztal sarkába, a csuklómra ráestem, a bokám pedig a kanapé lábába ütközött.
- Egyszer hagylak magadra. –sóhajtott. –Akkor is bajba sodorod magad.
- Jól vagyok. –vágtam bele a szavába.
- Gondolom. –forgatta meg a szemeit.
- Na, de most komolyan. Elláttam magam, reggelre jól leszek. –bújtam hozzá. –Ígérem.
- Többet nem hagylak magadra.

- Na, látod, ez egy csodás ötlet. Nagyon díjazom. –mosolyogtam rá. –Oscar-t érdemelnél érte.
- Nem vágyom a hírnévre. –jelentette ki.
- Elég nagy hírnévnek örvendsz te a természetfeletti lények körében. –nevettem fel.
- Na, próbálj meg aludni.
- Okéé…- forgattam meg a szemeimet, majd lehunytam azokat.
És gondolkodtam.
Életem legjobb döntése volt, hogy elutaztam. Na jó, a szakácsiskola, és a kemény tanulás után a legjobb. Itt… olyan jól, olyan természetesen érzem magam. Caius közelében magamat adhatom. Még az esküvőmön sem volt ilyen jó kedvem. Az is csak azért volt, mert elbódított a szeretetével, és nem láttam tisztán a dolgokat. Ja, és ráadásul az a szerelem is csak átverés volt. Csak az éttermem kellett neki. Csodás, mondhatom. Most elérte azt, amit akart.
Még jó, hogy nem lett gyerekünk. Őt is bántalmazta volna, akár csak engem. Az a szegény kis csöppség is csak miatta nem születhetett meg…

Más élet- 23.fejezet Ízelítő

Egyenlőre még nincs kész a fejezet, de egy kis ízelítővel szolgálhatok :)
Puszii

...- Amúgy miért is jöttél vissza hozzám?
- Mármint miért jöttem vissza ebbe a szobába?
- Pontosan. –bólintott.
- Oké. Nos… először is, mert Bridget mesélt valamit, amitől teljesen kiborult, és magára hagytuk. Meg… izé… Tudtam, hogy beszélnem kell veled. –motyogtam zavartan. – És sajnálom, nagyon. Tényleg. Nem voltam magamnál. Meg… Az alkohol…
- Az emberek mindent az alkoholra fognak. –mondta keményen.
- Mert emberek vagyunk, sérülékeny és öregedő lények, akik hibáznak, és nem mindig gondolják át előre a tetteik következményeit, csak csinálják amit pillanatnyilag jónak látnak.  És… - kerestem a szavakat. – Neked könnyű, hisz a vámpírok sosem hibáznak…
...

Más élet- II. 22. fejezet

Sziasztok!
Először is, nagyon szépen köszönöm a komikat, nagyon jól esett, hogy a fejezethez, és a valentin-napi meglepihez is írtatok :)
Remélem most is kellemes meglepetés fog érni :)
Ja, majd elfelejtettem. Ez a 100. bejegyzés. Én... teljesen bezsongtam tőle. :)
Puszi, és jó olvasást.

63.fejezet- Vagyis II. 22. fejezet.
(Gillian)

Iszonyatos fejfájással ébredtem. Ilyen még talán egyszer sem volt. Felültem az ágyban, és nem az ismerős környezetben voltam. Ez más szobája. De valahogy nem tudtam most ezzel törődni, mert újra belehasított a koponyámba a fájdalom.
- Au…- nyöszörögtem.
Utálom a fejfájást. Mindent kibírok, csak ezt nem. Ezt most komolyan gondoltam. Még azt is jobban szeretem, ha eltörik a kezem, csak a fejem ne fájjon.
- Na, végre felkeltél. –termett az ajtóban egy szőke fej.
Á, Bridget. Oké, azt hiszem be kellene üzemelnem az agyamat.
- Hello. –dörmögtem.

- Gyere. A gyógyszer már a pulton, a pirítóst most csinálja Emmett, Alice a teádat főzi, Jasper pedig csak próbál enyhíteni a fejfájásodon.
- Oké. Megyek. –keltem fel.

- Először öltözz át. –mondta, és a foteljában lévő ruhákra mutatott.
Bólintottam egy aprót, de nem kellett volna. A fejem mozgatásától még jobban kezdett el sajogni a buksim. Magamra kapkodtam a fehér farmer rövidnadrágot, a rózsaszín pántnélküli felsőt, és a balerinacipőt, majd megfésültem a hajam, és kimentem. A konyhában tényleg ott sürögtek-forogtak a vámpírok. Halványan elmosolyodtam, és leültem az egyik bárszékre. Elém tett Jasper egy pohár jégkockákkal teli vizet, és egy apró pirulát, amit azonnal be is vettem.

- Köszönöm. –mosolyodtam el.

- Ugyan. –ölelt meg Alice.
- Mit kell csinálni ezzel a pirítóssal? –morgolódott Emmett. –Nem akar kijönni ebből az izéből.

Közelről nézegette a pirítót, és közben piszkálgatta a forró részeit.
- A fene gondolná, hogy ez ilyen meleg. –rántotta el a kezét, és közben felkacagott.
- Ha kész lesz, elvileg kiadja. –csókolta meg szerelmét Bridget.
Oké. Addig gondolkodok. Mit csináltam tegnap? Az még tiszta, hogy elmentünk bulizni, táncoltunk, és egymás után gurítottam le az erősebbnél erősebb italokat. Ezután már csak homályos képek maradtak meg. Csókolózok egy pasival… egy helyes pasival… Aztán lerángatnak a táncparkettről, be a kocsiba, aztán gondolom a kocsiba elaludhattam, mert már csak arra emlékeztem, hogy leparkoltunk a garázsba, és… letámadtam Caius-t…
- Te jó ég. –rémültem meg, és a tenyerembe temettem az arcom. –Atya Úr Isten.
- Szerintem emlékszik valamire. –jegyezte meg Emmett.

- Én is úgy gondolom. –mondta Alice.
- Én meg úgy érzem. –tette hozzá Jasper.
- Szerintem is. –nevetett fel lágyan Bridget.
- Mit tettem?! –jajdultam fel.
- Elmondjam? –ajánlotta fel Emmett.
- Szerintem ezt a kérdést nem nekünk szánta. –mondta Bridzs.
- Ou….- nyöszörögtem.
- Csak közvetítek. Jelenleg épp el akar süllyedni. Legalább is már annyira szégyelli magát… - motyogta Jasper. –Hogy csak erre tudtam következtetni.
- Hát így is van. –nyögtem. –Legszívesebben kiugranák az ablakon, vagy felvágnám az ereimet, de ti biztos, hogy nem engednétek.
- Nem hát. De figyi, nincs világvége. –tette le elém Alice a reggelim. –Csak csók volt… meg ingkigombolás… de ez még nem vészes. Tényleg.
- Igen? Szerintem meg igen! Nagyon is rémes. –jajdultam fel. –Amúgy köszi a reggelit. Pont ezt akartam enni.
- Láttam, hogy ezt fogsz kérni. –nevette el magát.
- Amúgy jó étvágyat. Ja, és már az ebédet eszed. –kacsintott Bridget, és beleült szerelme ölébe.
- Mennyi az idő? –pillantottam körbe rémülten.
- Fél tizenkettő múlt. –adta meg a választ Alice.
- Eddig még sosem aludtam. –szörnyülködtem. –Először lesmárolom a ”lakótársam”, - mutattam a macskakörmöket a levegőben. –Ja, előtte jól becsípek, megszégyenítem magam az összes velem együtt élő előtt, ráadásul délig alszok.
- Ez nem vészes. Tényleg. –próbált győzködni Bridget.
- Meg se próbálj meggyőzni. Ennél rosszabb már nem is lehetne. –nyafogtam továbbra is, de közben megkentem a pirítósom.
Innentől csöndben voltunk, csak az én halk rágcsálásom hallatszott. Legalább is nekem halk, nekik a nagy csendben szerintem felért egy hangzavarral is. Nem lehet rossz ez az egész vámpír dolog, de biztos vannak hátrányai is. De ahogy belegondolok, előnye több van… Felülmúlhatatlan erő, szuper gyorsaság, kifinomult látás és hallás, tökéletes memória, sértetlenség legalább is részben… tömören mindenben jobb, mint egy holmi sérülékeny, feledékeny, buta, gyenge és gyorsan öregedő embernek lenni…
- Milyen vámpírnak lenni? –bukott ki belőlem a kérdés.
Mindegyikük megállt a mozdulatban. Pontosabban Bridget megállt a pakolásban, Emmett felhagyott szerelme derekának simogatását, Alice abbahagyta a ruhahajtogatást, míg Jasper a széken kővé dermedt. Felém fordultak, és furcsán néztek rám.
- Én szeretek vámpírnak lenni. –bökte ki Emmett. –Én bírom ezt az egész jobb-vagyok-mindenkinél szitut. Igaz, nem mindig jó, meg minden, de én szeretek erősnek lenni, szeretem, hogy tökéletes a memória, a kifinomult érzékszervek magabiztossá tesznek. Én bírom ezt az egészet.
- Nekem kellett, és kell a legtöbbet szenvednem emiatt a lét miatt. Mármint a szomjam elég erős, gyakran korlátozatlan vagyok… És ilyesmik. Amúgy nem rossz… - mondta el röviden, de kifejezőn Jasper.
- Én ezzel az egésszel úgy vagyok, hogy elmegy. Az emberi életemből nincs mit hiányolnom, mert szinte semmire sem emlékszek. Úgy jó dolog, hogy van kivel leélned a kiszámíthatatlanul hosszú életed. Ez nem egy emberöltő dolog… - mosolyodott el Alice, és Jasper mellé sétált. – Ha van kivel lenned, jó dolog.
- Én nem így szemlélem a dolgokat. –sétált az ablakhoz Bridget, és kinézett az óriási üvegen.
A Nap sütött, és bőre úgy csillogott, mintha milliárd gyémánttal lenne bevonva.
- Én… - sóhajtott fel. –Egyikünknek sem volt választása. Jasper katona volt, de összetalálkozott pár vámpírral, és az egyik őrült átváltoztatta, hogy felhasználja. Alice diliházba került, és egy öreg vámpír változtatta át, mert egy másik fajtánk béli meg akarta ölni. Emmett vadászott, egy medve megtámadta, és Rosalie pedig önző mód átváltoztatta, amikor a saját lényét is utálta. Én… én pedig meghaltam volna. Nem arról van szó, hogy nem örülök neki, hogy így történt, mert akkor minden másként alakult volna… - hunyta le a szemeit. –Csak nekem nehéz. Én emlékszek az egész emberi létemre. Könnyebb lenne, ha csak homályos emlékek maradtak volna meg, de nem. Tudod, így nagyon nehéz. Mindenre emlékszek. Arra, ahogy a húgom egyik iskola reggelén, vagyis amikor először jött gimibe ráugrott az ágyamra, de rosszul érkezett, vagyis az ágy szélére ugrott, és lebukott róla, és beverte a fejét az éjjeli szekrényembe, szóval az első napját már egy méretes sebtapasszal a homlokán kezdte. Emlékszek az első csókomra, az első… mindenre. Emlékszek arra, hogy éhes vagyok, emlékszek a csokoládé ízére. Megjegyzem, az étcsoki volt a kedvencem. Emlékszek a szüleimre, a nagyszüleimre, minden családtagomra és barátomra. –csuklott el a hangja. –A dédimre, aki hét éves koromban meghalt, és nagyon imádtam őt. Nekem ez az egész vámpír dolog előhozta a legrégibb és leghalványabb emlékem. Így míg mindenki más nem emlékszik semmire, én még arra is emlékszek, amit emberi létem alatt már feledésbe indult.  Így… szörnyű. Tudod, hogy nem ölelheted magadhoz őket. Tudod… hogy ők már mások… A Húgom már férjhez is ment, gyerekei vannak… Ez tudod hogy tudtam meg? Az internetről. Pár fotót láttam csak. Nem merték nekem elmondani, mert féltek, hogy megbánthatnak vele… Ja, és ráadásul utána a szemembe is hazudtak. De tudod… ez van… bele kell törődni, felsőbbrendű lény vagy, és rád teljesen máshogy tekintenek. Hiába a családom, félnek a reakciómtól. Olyan… más lettem a szemükben. Mindenki máshogy tekint ránk… Nézz magadra. –sóhajtott fel. –Olyan… csodálattal nézel, ahogy csillogok. Majd’ kiesnek a szemeid. Az emberek elalélnak tőlünk. Én nem értem ezt az egész csodálat dolgot. Persze vannak jó dolgok is ebben az egészben. Mondjuk kitűnő bizonyítvány, meg ilyesmik. De tudod én eddig nemigen éreztem meg a lényem jó oldalát. De persze, vannak barátaim. Szerelmem, akit imádok. –pillantott Emmett felé, de vissza is fordult, és tovább kémlelte a tájat. – Én meggondolnám ezt a döntésed. Nem kell kimondanod a kérdést, értettem így is. Jól gondold meg, hogy mikor akarsz átváltozni. Mert az biztos, hogy át kell majd. Csak az nem mindegy, hogy mikor.

Szorosan összezárta a szemeit, és síri csend támadt.
- Gyertek. –suttogta Alice. –Most hagyjuk itt.
- Én maradok. –mondta Emmett, mi pedig az ajtóhoz mentünk, és elhagytuk a szobát.

(Bridget)

- Miért nem mondtad még? –lépett mögém Emmett, és derekam köré fonta kezeit, én pedig belesimultam ölelésébe.
- Mert eddig magamnak sem mertem bevallani. Egyébként pedig nem akartalak ilyen apróságokkal fárasztani, csak Gil-nek tudnia kellett a hátrányokról is.
Ez után csend támadt, én pedig kiélveztem a helyzetet. Mind a kettőnket erős csillogás vett körül. Kívülről varázslatosan festhettünk, de én kevésbé sem voltam ilyen jól lelkileg. Jelenleg rossz, sőt, rémes hangulatom volt. A múlt végiggondolása nem volt valami jó ötlet.
- Tudod… máshogy képzeltem el magam ennyi idő elteltével. Úgy gondoltam, hogy egy ráncosabb, középkorú nő leszek, akinek a legnagyobb gondja az, hogy nem lesz kész az ebéd arra, amire a gyerekei hazaérnek, pedig még a szüleihez is be kell ugrania segíteni nekik. –motyogtam. –Úgy gondoltam, hogy megtalálom a párom, összeházasodunk, lesznek gyerekeink, egy kisfiú, aki szeretett és védelmező bátyja lesz az ikerhúgainak. –mosolyodtam el. –Aztán felnőnek, én a férjemmel megöregszem, unokáink, talán még dédunokáink is lesznek, a dédunokám megígérné nekem, hogy századik születésnapomon elvisz diszkóba, amit én természetesen nem érnék meg. –törtek elő az emlékek. - Én ugyan ezt ígértem meg a Dédimnek. A halála előtt egy héttel, vagyis a születésnapján megígértem neki, hogy elviszem, csak érje meg. A kórházban ünnepeltük meg a születésnapját is. Olyan rossz állapotban volt.
- Ennyire bánod azt, amit tettünk veled? –hasított bele keserű hangja a csendbe. –Megbántad, hogy így lett? Megváltoztatnád?
- Ha tudnám, hogy mi történne a kirándulás alatt, akkor megakadályoznám-e? –kérdeztem vissza, mire egy bólintás volt a válasz. –Nem. Nem változtatnám meg. Sokat jelent nekem, hogy megmentettetek, és szerettetek annyira, hogy nem hagytatok meghalni. És ha nem lettem volna az, ami vagyok, akkor nem lenne ez… - csukott el a hangom. –Még belegondolni is rossz, hogy nem… hogy nem… hogy nem ismerlek meg közelebbről, nem szeretek beléd, és nem tartunk ott, ahol most. Ez nem fér bele a képbe. –nevettem fel halkan. –Tudod… most hogy visszagondolok az álmodozásomra, amit megjegyzek nyolc évesen találtam ki, téged képzellek bele a megöregedő férj szerepébe, magam mellé. És valahogy nem tudlak elképzelni ráncosan, fonnyadtan, és olyan… aszaltan. –kuncogtam már hangosabban. –Inkább vagyok ilyen lény, minthogy elveszítselek.
- Ez megtisztelő. –húzott meg közelebb magához. – Szeretlek. Tudom, már szinte annyiszor mondtam, hogy sablonos szöveg lesz…
- Sosem lesz sablonos szöveg. Sosem fogom megunni, sőt, ha elég sokszor mondod, még talán el is hiszem. –mosolyodtam el.
- Miért, nem hihető? –csókolt bele a nyakamba, mire egész testemben jóleső bizsergés futott végig.
- Hát… - tettettem a gondolkodást.
Újra a nyakamat kezdte el csókolgatni, és a hasamat simogatta.
- Oké, elhiszem. –kuncogtam fel.
- Visszatérve a témára… - kezdett bele Em –Carlisle szerintem érdekesnek fogja találni, hogy az emberi emlékeid felerősödtek.
- Ne merészeld. –fordultam meg a karjaiban. – Nehogy meg mond neki.
- Miért ne? –mondta faarccal.
- Mert akkor nekem, és neked is véged lesz. - fenyegettem meg.
- Ha te ölsz meg, akkor édes halálom lesz. –búgta.
- De most komolyan mondom. Akkor elég hosszú faggatás elé néznék. Szeretem Carlisle-t, de néha sok. –kuncogtam fel.
- Tudom.
- Akkor jó. –mosolyodtam el.
- Szeretlek. Sőt, imádom, amikor mosolyogsz. És ahogy ilyen csillogó fényárban úszol… hmmm… - nyalta meg az alsó ajkát.
Én válaszul szenvedélyesen megcsókoltam. Ő felkapott, én a lábaimat a dereka köré kulcsoltam, és beletúrtam a hajába, ő pedig a hátamat simogatta. Így mentünk el a szobáig, és dőltünk le az ágyra…

(Jasper)

Őszintén megvallva, nem gondoltam volna, hogy ez folyik le kedvenc húgomban. Sosem mondta, és nem is mutatta, hogy ennyire emészti őt a múlt. Nem is nagyon éreztem felőle korábban szomorú érzelmeket. De most, ahogy mesélte. Azt hittem, hogy leesek a székről, annyira intenzív volt. Bánat, hiány, szeretet, vágyakozás… És még sorolhatnám. Egyszerűen… megdöbbentő volt. Ez…nagyon durva… Még jó, hogy én alig emlékszek az emberi életemre. Erre ő szinte részletesen emlékszik mindenre. Nagyon…morbid… Így bünteti a sors szegényt?
Jó, mondjuk ez a sors dolog elé badarság…
- Te jó ég. –suttogta döbbenten Gil, és a fal mentén a földre csúszott. –Ha én mindenre emlékeznék, öngyilkos lennék.
- Na, azt merd megpróbálni. –szólt rá dühösen Alice. –Utána én öllek meg, esküszöm.
- De Alice. –nevetett fel halkan Gil. –Ha öngyilkos leszek, hogy ölsz meg utána?
- Hidd el, megoldanám valahogy. –dörmögte szerelmem durcásan.
- Abban nem kételkedem. –kuncogott Gil. –Hogy mentetek el vásárolni?
- Kocsival, természetesen. –mosolyogtam.
- Nem úgy érti. –forgatta meg a szemeit szerelmem. –Akkor még nem sütött a Nap. Direkt azelőtt jöttünk meg, mielőtt kisütött volna.
- Ohh… Jól jön egy jövőbelátó vámpír. –mosolygott emberi barátunk.
- Az biztos. Nagyon hasznos vagyok. –kuncogott Életem.
- Szerintem is. –karoltam át a derekát.
Azonnal boldogságot, és szerelmet éreztem tőle. Amit nem is csodálok. A kapcsolatunk legelején is hasonló érzelmeket táplált irányomba, de ez folyamatosan erősödik.
Nem értem, hogy ez hogy lehetséges, hisz ez szerintem teljesen képtelenség, de az én Kicsikémtől bármi kitelik. Még ez is…
- Szerintem én felmegyek. Talán eltalálok már a szobámig. –állt fel Gil. –Előbb utóbb úgyis találkoznom kell vele, és bocsánatot kérnem. Te jó ég… Szorítsatok, hogy ne égjek be teljesen.

- Oké. –ölelte meg Alice.
- Ne izgulj ennyire. –mosolyogtam rá. –Nem lesz semmi gond.
- Remélem is. –sóhajtott egy nagyot, és kiment a szobából.
A szíve hangosan, és egyre gyorsabb ütemben vert, így jelezve, hogy még jobban izgul. De még ha nem is hallanám a szíve játékát, így is érzem a felőle áradó érzelmeket. Elég kusza érzelmeket.
- Meg van zakkanva ez a csaj. –ült le az ölembe Alice. –Teljesen bele van esve Caius-ba, de magának sem meri bevallani. És amikor lép egyet, akkor pedig elszégyelli magát. Persze ebben az előrehaladásban az alkoholnak is volt egy kis szerepe…
- Nagyon lényeges szerepe. –tettem hozzá.
- Legyen neked igazad. –nevetett fel, és megcsókolt. –Nem akarunk elmenni fürdeni?
- Ha szeretnéd. –kaptam fel, és a fürdőbe vittem, ahol megengedte a vizet…

                                            
                                          ___***___

(Gillian)

A szobám felé tartottam, és a pánik, valamint az izgalom együttes erővel lett rajtam úrrá. Igaz, ezekhez egy kis félelem is társult a sok nem annyira lényeges érzelem mellett. Mint például a szerelem. Ilyenkor jön a kérdés, hogy kihez árad ez a szerelem? Nos, erre még én magam sem tudom a választ.
Kifújva az összes levegőmet beléptem a lakosztályba. A lakosztályba, ahol szerencsére Ő nem volt ott. Egyenlőre… 
Az ágyra vetettem magam, és a hátamra feküdtem,majd kiterültem. Szó szerint. Lehunytam a szemeimet, és az alvás határán voltam, majd elnyelt a sötétség…
Teáskanna sípolására keltem. Azonnal kiugrottam az ágyból, és a konyhába szaladtam, hogy lezárjam a gázt.
És leesett… Én nem is tettem fel teát főni. Sőt, én semmit nem tettem fel főni. Sőt, én még meg sem közelítettem a konyhát… Akkor…
Hátra fordultam, és azt hittem, hogy szívrohamot kapok. Ijedtemben sikkantottam egyet, majd hangosan fújtam ki a benntartott levegőt.
- A szívbajt hoztad rám. –vetettem a szemére.
- Ez van. –vágott vissza flegmán.
Nem szóltam, csak leültem a kanapéra, és próbáltam lehűteni a forrásnak induló agyvizem, mielőtt felforrt volna. Tömören: iszonyatosan felhúzott.
- Miért nem mondtad, hogy nem szeretsz itt élni? –vágott hozzám egy újabb kérdést.
- Miért? Hazudnom kellene tán?
- Nem azt mondtam. Azt kérdeztem, hogy miért nem szóltál amiatt, hogy el akarsz menni innen? –tette fel a kérdést.
- Miért? Ha azt mondom, hogy haza akarok menni, akkor elengedsz? –mondtam dühösen. –Ha azt mondom, hogy a meghalt családommal akarok lenni, akkor megölsz? Vagy mi?
- Megint mi a fene ütött beléd? Megőrültél? –kezdett el kiabálni. –Én? Megölni téged?
- Miért ne? Így is elegem van az életemből, rosszabb már nem lehet. –mondtam nyugodt hangnemben. –Egyszer érezném jól magam, egyszer lenne jó napom, akkor is elszúrom, pedig nem is voltam tudtában önmagamnak. Akkor is hibáztatsz. Még ha nem is mondod, akkor is tudom, hogy legbelül megvetsz azért, mert megpróbáltam jól érezni magam. Ha nem tudnád, egészen mostanáig elég keserű egy életem volt. Szóval ha lehet, próbálj meg leszállni rólam. Ne vegyél észre, vagy nem tudom. Csak hagyj békén, és a csípős megjegyzéseidtől kímélj meg, ha kérhetem. Köszönöm. –álltam fel, és az ágyhoz mentem.
Ledőltem rá, és hanyatt fekve néztem a plafont. Le kell nyugodnom. A kezem ökölbe szorult, a szemeimet szorosan lezártam, és az állkapcsomat összeszorítottam, és megfeszítettem az egész testem.
Le kell nyugodnom, nem szabad ennél jobban kitörnöm, mert abból csak baj lesz.
Az ágy besüppedt mellettem, és a kezemhez ért egy hideg ujj, majd szét feszítette ökölbe szorult kezemet, és simogatni kezdte.
- Figyi, sajnálom. Tényleg. –vette elő a bűnbánó hangnemét.
A szememet inkább nem nyitottam ki, nem akartam látni ezt az egész szitut.
- Tényleg. Nagyon sajnálom, nem gondoltam komolyan. Légyszi, figyelj rám. –kérlelt.
Csak morogtam egy kicsit, de nem engedelmeskedtem neki.
- Kérlek. Én… én… én… Szeretlek. –szusszantott egyet.
- Mi van? –szóltam vissza azonnal, és a szemeim kipattantak.
- Hogy mit mondtál? –kérdeztem még egyszer, mivel nagyon nem akart válaszolni.
- Igen. Ez van. –sóhajtott fel. –Én fülig beléd estem. Már ha lehet ilyet mondani az én esetemben.

- Mond csak el még egyszer! –ültem fel.

- Nem hiszem el, miért csinálod ezt? –villantak meg a vörös szemei. –Teljesen hülyét csinálok magamból.
- Nem kell sokat tenned érte. –tettem hozzá vigyorogva.
- Ilyenkor olyan szép vagy… -mosolyodott el.
- Jaj, ne már. –takartam el a szemeim. –El fogok pirulni.
- De miért takarod el a szemeid? –nevetett fel.
- Azért, mert akkor nem látom a reakciódat, és nem olyan szörnyű.
- Kíváncsi vagy a reakciómra? –vette el a szemem elől a kezeimet.
- Az legyek? –mosolyogtam rá.
Igazából egyértelműen az voltam. Nagyon is. Sőt, teljesen bezsongtam. Már az is felpörgetett, hogy egy vámpír, egy természetfeletti lény szerelmet vallott nekem. Ráadásul ráébredtem, hogy én oda vagyok ezért a szőke hercegért…

Valentine's Day

Sziasztok!
Valentin-napi meglepi. Szerintem nem mindenki fog neki örülni, de jelenleg én is hasonlóan érzek, mint amit leírtam.
Nem volt nehéz megalkotni.
Sajnálom, ha valakinek lelomboztam vele a kedvét.
Komiknak most is nagyon örülnék.
Puszii

Valentine's Day Bad – Rossz Valentin nap.

 
(Emmett)

Valentin nap. Bálint napja. Rémes. Ahogy meghallom, kiráz a hideg. Nem értem, hogy mi az értelme…
Szerelmesek napja?

 Nem. Akik szerelmesek, azoknak minden nap Valentin nap.
 Igaz, azoknak akik el akarják mesélni választottuknak, hogy mit éreznek legbelül, könnyebb dolguk van. Egy vörös rózsa, egy bonbon, pár szerelmes sor, esetleg szó, és kész is, elnyerte a lány szívét. Persze csak akkor, ha megtalálja a jó időzítést.
Tehát, tegyük fel a kérdést újra.
 Minek Valentin nap?
Arra van, hogy a virágkereskedők, és a virágárusok plusz bevételre tegyenek szert. Mert előtte persze frankón felemelik az árakat, és nagy betűkkel kiírják, hogy: Valentin napi akció. Akció, az. Inkább zsebmetszés. De persze, nekem ilyennel nincs gondom. Megveszek azt, amit akarok. Ha úgy gondolom, egy BMW-t veszek a szerelmesek napjára, és egy út szélére kiteszem, ráteszek egy táblát, hogy: Ha szingli vagy, vidd. Legyen legalább neked jó napod.Hé, hát ez nem is olyan rossz ötlet. Kipróbálnám, de szerintem Alice kinyírna.

Suli… Egyszerűen rémes suliban lennem ilyenkor. Az egyedüli szingliként a családból. A szerelmesek egész nap nyalják-falják egymást, és ettől már nekem is felfordul a gyomrom, ami ugye lehetetlen.  
Reggel külön kocsival megyek. Nincs kedvem ahhoz, hogy állandóan testvéreim enyelgését hallassam. A tököm tele van már vele, hogy egész nap egymás fülébe sutyorognak, és egymáshoz bújnak. Én kinek bókoljak és kihez bújjak hozzá? Egy grizlihez?

A suliba érve megcsap a csokoládé, a kölnik, a lufik, és a virágok intenzív illata. Külön-külön is rémes, de együtt, keveredve még rosszabb. Gyomorforgató illata van. De a lányok kedvesen mosolyogva szagolnak bele a vörös rózsákba, pirulva fogadják a bókokat, és a kedves szavakat. De persze a forró és vérpezsdítő csókok sem maradhatnak el.
Kivagyok ettől a naptól. Nem értem, hogy ki találta ki, de badarság az egész.

Bent kinyitom a szekrényem és a nyakamba dől a rengetek rózsaszín, csókokkal borított boríték. Persze ezek is be vannak fújva rémesebbnél-rémesebb parfümmel. Dühösen söpröm le a vállaimról a rajtam maradt papírokat, és labdaformába összegyűrve őket egyenesen a kukába hajítom. Ami mellesleg 15 méterrel arrébb volt, de ez most nem érdekel. Úgyis mindenki magával, pontosabban a párjával illetve szerelemével van elfoglalva. Ügyet sem vetnek ilyen dolgokra, mint papír-távdobás.

Kivettem a könyveimet, és a rajzterem felé vettem az irányt. Belépve ledöbbentem, igaz számíthattam rá. Mindenhol piros, szíveket formázó lufik, a lányok padján rózsaszálak, mindenhol rózsaszirmok elszórva. A székeken a lányok foglaltak helyet, míg a pad szélének dőlve a srácok mosolyogtak rájuk, és elmélyülten beszélgettek.

Ügyet sem vetettek rám. Persze én ezt egy cseppet sem bánom. Sőt, örülök neki, hogy nem kell a csajok nyivákolását hallanom, hogy:
1. eset: - Próbáljuk meeeg.
2. eset: - Emmett Drágááám…
3. eset: - Szívecském…
4. eset:- Emi, este nyolckor nálam…
5. és leggyakoribb eset: - Szeretlek. Csókolj meg, tudom, hogy te is akarod.

Már előre látom, ahogy Tiffany a padomhoz ballag, kurvásan rázza a csípőjét, a tíz centis magassarkújába menni is alig tud, szinte úgy esik a padomhoz, ráül a szélére, előredől, a melltartóját persze teljes egészében látszik, mert ilyenkor direkt iszonyatosan kivágott, és mindent mutató felsőkben jön suliba.

És lám-lám. Mit látnak szemeim? Csak nem azt, amit épp elmondtam? De. Tökéletesen, pontosan ugyan azt. Szerintem ezt a jövendölést még Alice is megirigyelné tőlem.
És pont, ahogy mondtam. Leül, előredől, a fekete csipke melltartója kilátszik. Pont, mint tavaly.
- Jé, ugyan az a melltartó. –forgattam meg a szemeimet, és hátradőltem.
- Te azt figyeled? –sikkantott fel, eztán kajánul elvigyorodott. –Nem csalódtam én benned. Gondoltam, hogy táplálsz irántam érzelmeket.
- Hát persze, hogy táplálok. Jelenleg felfordul a gyomrom tőled. És nem túlzok. Tiffany, te egy kurva vagy. Ideje lesz az eszedbe vésned. –mondtam ki kerek perec. –És jó lenne, ha leszállnál rólam.
- Emmett. –sipákolt. –Na de… Hééé…
Felpattant, és elsuhant. Legalább is próbált, de elesett a saját lábaiban, és hason landolt. A csatlósai azonnal rohantak oda hozzá, és a hisztérikusan síró lányt a mosdóba kísérték. Elég vicces látvány volt. Az arcán a több kiló smink elfolyt, szőke haját saját maga tépte. De szó szerint. Zavarában már nem tudott mást csinálni. De szerintem, legalább is ahogy én gondolom még a földön neki is állt volna rángatózni.
Szánalmas, mondhatom…
És bejött a tanárnő.
- Boldog Valentin napot mindenkinek. –köszöntött minket.
Barna, hosszú haját kontyba tette a feje tetejére, és piros szívecskéket tűzdelt bele. A piros ingjén és a fekete szoknyán is látszott a Valentin-nap. A szoknyája szélére tűzött egy szívecskét, míg az ingjére egy rózsafejet rögzített. Fülében szíves fülbevaló lógott, mely minden mozdulatánál nagyobbat ugrott.
- Elnézést Tanárnő. –lépett be Jasper is, és leült mellém, a helyére.
- Mivel a szerelmesek napját ünnepeljük, úgy döntöttem, hogy ma mindenki a Valentin-nappal kapcsolatosan fog valamit alkotni. Lássatok is neki. –nevetett fel, és a táblához ment, ahova felrajzolt krétával egy rózsát.
Mi pedig nekiálltunk rajzolni. Én gyorsan, -már amennyire egy emberi sebesség engedte- rajzoltam egy szívet, átszúrva egy rózsával, majd beadtam a tanárnak.
- Ilyen gyorsan, Mr. Cullen? –döbbent meg.
- Igen. –dörmögtem, és az asztalára ejtettem a rajzot, és visszabaktattam Jaz mellé.
Nos igen… Ő élvezi ezt a szörnyű napot. Tökéletesen lerajzolta szerelmét, a papír sarkába pedig egy rózsa aprólékosan kidolgozott mását. Úgy döntöttem, rajzolok még egyet.
Neki is álltam. Hát… Kész voltam vele.
Bridget, pontosan, és tökéletesen lerajzolva, deréktól felfelé, egy melltartóban. A francba is. Miért kellett nekem elküldenem? Miért kellett azt hinnem, hogy megcsal? Most egy vámpír-öltőig szenvedhetek emiatt a hülye tettem miatt.
Mivel a rajz teljesen emlékeztetett igazi valójára így szépen a padom szélére tettem, majd hátradőltem, és lehunytam a szemem.
Lépteket hallottam meg közeledni, és a papír süvítő hangját.
- Emmett? –szólított meg a tanárnő.
- Igen? –nyitottam fel a szemem.
- Ő kicsoda? –kíváncsiskodott.
- Hogy Ő ki? –kérdeztem vissza, és a papírra böktem. –Ő az életem értelme. Menyasszonyom volt, de sajnos egy kis tévedés miatt szakítottam vele, és ennek most én iszom a kárát.
- Oh, sajnálom. –hajtotta le a fejét. –Végzős vagy, és már el is köteleznéd magad?
- Érte bármit. –rántottam meg a vállam.
Visszatette a rajzot, és elment, körbenézett a termen. Én pedig összegyűrtem a papírt, és a kukába dobtam. Arra viszont nem számítottam, hogy valaki beugrik a papír útjába, így szépen fejbetaláltam.
- Bocsi. –dörmögtem.
- Huhh, ezt nézzétek. –füttyentett Ben, miután széthajtogatta a papírt.
- Én a helyedben szépen oda tenném, ahova céloztam. –szólaltam meg hangosan is.
- Miért, Cullen? Csak nem tiltott terület? –nevetett fel a haverjaival együtt.
Én szépen felálltam, és eléjük mentem.
- Tehát. Szerintem add ide a rajzomat. Vagy azonnal dobhatod a kukába, nekem teljesen mindegy. –morogtam rá, mire megfutamodott, és a papír a szemetesben landolt.
Pont visszabaktattam a padomhoz, amikor kicsengettek. Végre. Összedobáltam a cuccaimat, és már mentem is a következő terembe.
Irodalom…
Órán a költői szerelemről, meg egyéb hasonló badarságokról dumált a tanár. Csak nyomta a szöveget, de nekem tök mindegy volt. Nem is figyeltem rá, csak a csengőt hallottam, és már pattantam is fel.

A nap ilyen rendben telt. Terembe be, teremből ki. Ennyi. Az ebédlőben csak néztem, ahogy a szerelmesek egymást etetik, és egymás szájába tömik a bon-bont, miután a felét megették.
Gusztustalan, mondhatom.

Amikor végre hazaindulhattam, kimentem a parkolóba, és elfutott a méreg.
De nyugodt vagyok, nem töröm össze a kocsim, és egy embert sem nyiffantok ki.
Azt hittem, hogy elkap az idegbaj. A kocsimra lufikat aggattak, és rózsákat tettek rá. Dühösen lesöpörtem róla a virágokat, és szabadjára engedtem a léggömböket, majd  behuppantam a kocsimba, fullra nyomtam a hangerőt, és beindítottam a legpörgősebb számot, amit ismertem, és hazaszáguldottam.

Persze otthon sem volt jobb a helyzet. Esme a konyhapulton ült, előtte Carlisle, és vadul csókolóztak. Legtöbb esetben elsütöttem volna pár kínos megjegyzést, vagy piszkálódást, de most nem. Nem volt kedvem hozzá. Mint kiderült Nich az egyik barátjánál van, és péntek révén náluk is alszik. Nos igen, itt van 8 éves. Aranyos kis gyerkőc lett belőle.
Levágódtam az ágyamra, és bekapcsoltam a hifim, majd ugyan azt kezdtem el, mint minden évben. Elővettem a fényképalbumokat, és végiglapoztam rajtuk. Minden volt benne, de főleg én és Ő. Csókolózós kép, eljegyzéses kép. Ami akkor készült, amikor eljegyeztem, és levittem a lépcsőn. Rengeteg kép. A legvégén volt összehajtva az utolsó levél… levele… Milyen csodás is az írása. És ezt a bonyolult gondolatmenetet sosem fogom megérteni. Addig nézegettem gyöngy betűit és hoztam elő legkedvencebb emlékeimet, amíg beesteledett. A többiek vadul nyomták a szeretkezést, ami persze valentin-napján megszokott, legalább is tőlük. Végigdőltem az ágyon, és lehunytam a szemeim.

„- Szeretlek. –ejtette ki csodálatos ajkain a legszebb szót. –Tudom, hogy ez már nem jelent valami sokat…
- Én is téged. És hidd el, sosem fogom megunni. –nevettem fel, és csupasz mellkasomra voltam.
Valentin-nap este… Már csak pár másodperc van ebből a csodálatos napból.
- Még egy utolsó csókot a szerelmesek napján? –mosolyodott el.
- Bármit. –nevettem fel, és vadul megcsókoltam, és pont éjfél lett. ”

Oké. Ennyi. Emmett. Fékezd magad. Ez csak egy emlék. Nincs itt, és nem is lesz. Te jó ég. Egy vámpír lehet skizofrén?
Mindegy. Maradjunk annyiban, hogy hiányzik. Mindennél és mindenkinél jobban. Ő…

Kezembe vettem a mobilom, és bepötyögtem a jól ismert szavakat.

„Hiányzol. Sajnálom. Szeretlek.”

Beírtam a telefonszámot is… küldés… És a képernyőn megjelent az egyre gyakrabban látott szöveg: Üzenet küldése sikertelen.
Sóhajtva letettem magam mellé a készüléket.
- Utálom a Valentin napot. –motyogtam magam elé…

Bocsi, még egy idézetet írnák ide:
Egyszer egy indiai hercegnő édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Ezt az egyetlen szót véste bele: Elmúlik

Újabb díj :)

Sziasztok! Megkaptam a 9. díjamat :) Nagyon szépen köszönöm Cukorkaa-nak.
Igazából ez egy kitüntetés is, ami nagyon megtisztelő :) Legalább is szerintem :)

Mivel nem tudtam eldönteni, hogy kinek küldjem, hisz aki nálam kommentelt, az megérdemli...
De úgy határoztam, hogy azoknak küldeném, akik az előző fejezethez kommenteltek.

Ők pedig:
Trixi
Lilibella
Anikó
Demon
Bianka
Dremea

Más élet- II. 21. fejezet

Sziasztok!Nagyon sajnálom, hogy késtem, de annyira sűrű volt a hetem, hogy már semmi energiám nem maradt arra, hogy beüljek a gép elé, és írjak. Ráadásul ihletem sem volt, mivel fáradt voltam, így csak arra tudtam gondolni, hogy mikor dőlhetek végre be az ágyamba.
Na, de nem sajnáltatom magam.
Nagyon szépen köszönöm a 6 kommentet, nagyon jól estek.
Abban meg kellene egyeznünk, hogy mikor legyen friss? Én úgy gondoltam, hogy egy héten 2x maximum, ha az nektek is jó lesz. Persze próbálok minél hosszabbakat írni, de most tényleg eléggé sok a tanulnivalóm is.
De nem húzom az időt.
Tudjátok, a kominak mint mindíg, most is örülni fogok, szóval ne is gondolkodjatok a komit írásában, csak nyomjátok meg a "Megjegyzés küldése" -t, és írjátok le ami eszetekbe jut.
Pusziii <3

62. fejezet- Vagyis II. 21. fejezet

- Oké. Most kell mázli. –vettük ki a kocsiból az éneklő Gil-t.
- Az biztos. Gillian. Psszt. –csitítgatta Alice.
- Engem senki sem szeret. –ordította.

- Halkabban. –utasítottam. - Most mit csináljuk? –estem kétségbe.
- Valahogy mindenképp fel kell juttatni a szobába. –gondolkodott el Jane.
- Oh sole mio. –kezdett el énekelni.
- Oké. Megőrülök. –fogta be a füleit Alec.
- Én is azon vagyok. –bólogattam. –Azt hiszem jobb lenne, ha lebénítanánk.
- Minden ember… hukk… boldog akar…hukk… - állt neki újra énekelni, és csuklani.
- Oké. Gil. Psszt. –fogtam be a száját. –Alec?

- Lelépett. –nevetett fel Jane. –Sophie-val együtt.
- Nagyon sürgős dolguk akadt. –vigyorodott el Emmett.
- Jó, most ez nem ide való. –mosolyodott el Alice. –Valahogy fel kellene juttatni a szobájába. Mielőtt…
- Mit csináltok ti itt? –jött az éles hang mögülem.  

- Meg fogom magyarázni, de fel kellene juttatni a szobámba. –szóltam azonnal.
- Caius. –csavarodott ki Gil a kezeim közül, és szobatársa karjaiba vetette magát.
Igazából nem vetette, hanem megbotlott a saját lábába, és Caius karjaiba esett, aki szinte reflexszerűen karolta át.
- Mit csináltatok ti vele? –szűrte a fogai között.

- Csak ivott. –rántotta meg a vállát Felix.
- Csak? –horkant fel a szőke vezető.
- Ne most jó? –szóltam rá, és megpróbáltam kisegíteni Gil-t Caius karjai közül, de ő csak kapaszkodott és kapaszkodott. –Na jó, inkább hagyjuk. Letörném az ujjait.
- Azt azért ne. –szólt azonnal Caius.
- Cica. – nyavalygott Gil.
- Hmm?- döbbent meg Caius.
- Szeretlek cica. –suttogta a lány, és ajkait a vámpírpasi szájára nyomta.
Nem kicsit megdöbbentünk. Közben Gil már gombolta ki a partnere ingjét, és a mellkasát simogatta.
- Hogy az a… –tolta el magától Caius. –Mit itattatok ti vele?
- Hát… - gondolkoztam el.
- Na mindegy, most megyek. –engedte el a lányt, és elsuhant.
- Oké. –karoltam át Gil-t, mivel eléggé dülöngélt, és bent volt a pakliban, hogy itt összeesik nekem.
- Elaltassam? –ajánlotta fel Jasper.
- Megtennéd? –vidultam fel.
- Persze. De kapjátok el. –érintette meg, mire eszméletlenül közeledett a föld felé, de Felix felkapta.
- Elájult. Elájult. –jajdult fel Felix.
- Te hülye vagy. –nevettem fel. –Hol voltál az utóbbi három másodpercben? Csak elaltattuk.
- Ja, jó. Megnyugodtam. –fújta ki a benntartott levegőjét, és elvigyorodott.
- Na, halkan. –indultam el a szobám felé, és mindenki követett.
- Haza akarok menni. –dörmögte álmába Gil. –Ne bánts! Vigyázz!... Odaég a szuflé… Obba só kell, nem paprika… Nem, anya. Jól vagyok… Nem akarok fürdeni…
- Jasper. –suttogtam. –Mennyire altattad el?
- Jobban nem lehet. Hacsak nem, hogy kómába essen. –magyarázta.
- Oké. Akkor viszont siessünk. –mondtam, és gyorsítottam, majd kitártam a szobaajtóm, és gyorsan leágyaztam.
Felix az ágyba fektette a becsípett barátnőnket, mi pedig leültünk a kanapéra, Felix pedig lelépett.
- Mit fogunk csinálni?- sóhajtottam fel. –El kell mondani Caius-nak is, valószínűleg már mindenhol kereste.
- Ráadásul holnap iszonyatos fejfájása lesz. –teszi hozzá Alice.
- El kéne mennünk gyógyszertárba. –gondolkodtam el.
- Majd reggel korán elmegyünk. Tehát ha most van öt óra, - pillantott a telefonjára. –akkor durván két óra múlva elmehetünk valami patikába, és Gil csak délben fog felkelni.
- Oh, hát akkor ráérünk. –fészkeltem be magam szerelmem karjaiba. – Nem azért, de eléggé meglepett ez a csókolózós ügy.
- Engem is. –mosolyodott el Alice.
- Nekem kifejezetten tetszett. Ma este megmutatta a kiscsaj az igazi énjét.
- Valami eléggé dühös személy közeledik. –jegyezte meg Jasper.
- Mindjárt itt lesz.  –sóhajtott Alice, és már hallottuk is.
- Segítség. –jajdultam fel, és még közelebb bújtam Em-hez.
- Az elkel majd. –ült le mellém Alice, és magához húzta Jazz-t is. –Most kell a segítség.
- Ennyire dühös lesz? –suttogtam, hisz már elég közel volt.
- Azt el sem tudod képzelni. –nézett rám kétségbeesett pillantással, és ugyanebben a másodpercben kivágódott az ajtó, és egy nagyon mérgesen fújtató szélvész száguldott be rajta.
- Mi a fenét képzeltetek? –ordította teljes hangerőből. – Ti leitattátok! Mi van… ha valami idióta barom elhurcolja, és megerőszakolja, vagy akármi?
- Lejjebb tekerhetnéd a hangerőt. Alszik, szóval halkabban. –szóltam rá. – Vámpírok vagyunk. Ott lettünk volna, senki nem hurcolta volna el. Most nem csak magadra kell tekintettel lenned. Nem csak azt kell figyelned, hogy neked mi a jó. Most kettő személyért felelsz. És Gil-nek most kikapcsolódás kellett. Nehéz ám neki úgy, hogy a férje csalta és bántalmazta, a családja meghalt, ráadásul most még egy szobába van bezárva. Nagyon élvezheti, mondhatom. –mondtam mérgesen. –És most nehogy itt dilizz nekem, mert meg kell értened, hogy egy kicsit hátat kell fordítania a gondjainak. És ma ezt meg is tette. Kell neki ennyi. Ráadásul ha őt fogod hibáztatni a dolgokért, akkor megbánod. Komolyan mondom. –fenyegettem meg. –És láttam, hogy te is élvezted a csókot.
- Te vagy az, aki elrángatta valahova, és ráadásul nekem nem szólt! –kiabált továbbra is. –És ha élveztem? Semmi közöd sincs hozzá. Megjegyzem, te sem tehetsz meg mindent.
- De ennyit igen. –mordultam fel, mire megragadott a nyakamnál fogva, és felemelt, közben erősen morgott. Egyre jobban szorított, és már az idegek és az izmok pattogtak a nyakamba. Épp készültem elrúgni magamtól, de megelőztek.
- Engedd el. –pattant fel Emmett, és belevágott egyet Caius hasába, aki ettől elengedett, és végcsúszott a padlón, a falnál állt meg.
- Kifelé! –ordítottam immár én. –Azonnal! Kifelé!
- Bocsi, én… én… - dadogta, és próbálta kimagyarázni magát. – Én nem akartam… én…
- Most! Kifelé! –mutattam az ajtó felé. Igaz, suttogtam ezeket a szavakat, de így még nagyobb volt a hatásuk, mintha kiabáltam volna. –Ne mondjam még egyszer.
- Sajnálom. – motyogta, de még mindig ott állt.
- Menj el innen! Most! És ide ne merd tolni többé a képed. –szorítottam ökölbe a kezem. –Menj már innen!

Bólintott egy aprót, és elsuhant.
- Ugye jól vagy? Mond, hogy jól vagy. –kapott fel Emmett, és leült velem a kanapéra.
- Persze, hogy jól vagyok. –szorítottam magamhoz. –Semmi bajom sincs. Egy vámpír mindig jól van…

- Esküszöm, ezt nem láttam. –mentegetőzött Alice.

- Semmi baj, Alice. Te sem láthatsz mindent. –halványan elmosolyodtam. –Ugye nem ébredt fel?
- Nem. Túlságosan kiütötte magát. –nyugtatott meg Jasper. –És mivel rásegítettem…
- Oké. Akkor jó. –motyogtam, és beletúrtam a hajamba. –Na, nyugi. Nincs világvége, nem kell nyomott hangulatnak lennie.
- Épp meg akartak fujtani. –horkant fel Em.
- Fujtani? –nevettem fel. –Talán letépni a fejem.
- A lényeg ugyan az lenne. –döntötte el. –Megölne, és ennyi.
- De nem tette meg. –szóltam közbe. –Na, de most tényleg ejtsük a témát. Hol is tartottunk?
- Ott, hogy hét óra körül megyünk. –gondolkodott el Alice. –Ja, és kávét akar majd inni, meg pirítóst enni délben… szóval…
- Oké. Tehát vásárlás elé nézünk. –bólintottam.
- Én kinyírom. Én komolyan megölöm. –határozta el szerelmem.
- Dehogy fogod kinyírni. –nevettem fel lágyan, és hozzá bújtam.
- De csak miattad nem. –jelentette ki.
- Ebben az a poén, hogy pont miattam nyírnád ki, és pont miattam nem teszed. Szóval… - kuncogtam.
- Furcsa helyzet, az biztos. –mosolyodott el Alice.
- Azon gondolkodtam, hogy el kellene mennünk vadászni. –jelentette ki Jasper.
- Ja, persze. –ugrottam fel. –Miért nem mondtad, hogy kényelmetlen már neked?
- Mert eddig nem volt az. –nevetett fel.

- Na, akkor gyere. –ragadtam karon, és kidobtam az ablakon. –Bocsi.
- Na köszi. –nevetett. –Ennyire szívesen látsz, hogy még az ablakon is kidobsz?
- Ezt vedd jó dolognak. Még senkit sem dobtam ki az ablakon. –ugrottam utána. – Legalább is ezen az ablakon.

- Mást már dobtál ki ablakon? –kíváncsiskodott, miután mellé ugrottam.
- Persze. Még Jane-t is. –nevettem fel. –Majdnem mindenkit. Mert ugye a vezetőket nem kellett. De ha edzés volt, vagy megvédtem magam, akkor gyakran még a falon is keresztülrepültek.
- Vicces. –érkezett mellém Alice, majd Em is kiugrott
- Na, indulhatunk? –fogtam meg szerelmem kezét.
- Persze. –csókolt meg lágyan, és már az erdőben suhantunk.
Mindegyikünk elfogyasztott pár vadat, amit talált, és amihez kedve volt.
- Még valaki kíván valamit? –nevettem fel.
- Én téged Baby. –csókolt bele Em a nyakamba.
- Most nem vagyok az étlapon. –kuncogtam fel.
- Kár. –sóhajtott fel.
- Vissza kellene mennünk. Tudjátok… el kell menni vásárolni…
- Ja, tényleg. Elmenjünk veletek, vagy elboldogultok egyedül is? –karolta át szerelmét Jazz.
- Hát… tudjátok. Örülnék, ha eljönnétek. –csókolta meg Alice.
- Oké. –dörmögte Em. –Elmegyünk.
- De jó. –fordultam vele szembe, és átkaroltam a nyakát, közben megcsókoltam, az ő kezei pedig a derekamra csúsztak.
- Lécci. –sóhajtott fel Jazz.
- Jaj, ne csináld már. –nyafogtam.
- Oké.
- Papucs vagy Jazz. –nevetett Emmett, mire tarkón csaptam.
- Csak nehogy te legyél az. –mosolyodtam el.
- Na, menjünk. –indult el Alice, mi pedig utána száguldoztunk.
A szobámban nekiálltam öltözni, míg Alice és Jasper lelépett a saját szobájába. Egyenesen a gardróbomba mentem, és gyorsan átöltöztem. Egy koptatott farmert, zöld csíkos felsővel és fehér tűsarkúval, majd a hajamat átfésültem párszor, beledobtam a táskámba pár cuccot, és mentem is ki Emmett-hez, aki már átöltözve, a kanapén ülve várt.
- Tudod…még mindig rajta vagy az étlapon. –jegyezte meg Emmett.
- Igen? –ültem le az ölébe, így vele szembe kerültem.
- Nem is akarlak letörölni. –csókolt meg.
Én pedig mint mindig, nagyon szívesen csókoltam vissza. Kezem automatikusan becsúszott a pólója alá, és kidolgozott hasát, valamint izmos mellkasát simogattam, amíg az ő keze az egész testem bejárta. Kibújtatott a felsőmből, és én is gyorsan levettem róla a pólóját. Végdöntött a kanapén, és a nyakamat kezdte el csókolgatni, közben én a mellkasát simogattam. És… kopogtak.
- Egy pillanat. –szóltam gyorsan, és felpattantam Emmett alól, neki odadobtam a pólóját, én meg magamra kaptam a felsőm, megigazítottam a hajam, és az ajtóhoz rohantam, miközben a morgolódó szerelmem utánam jött.
- Megzavartunk valamit? –érdeklődtek.
- Nem, dehogy. –válaszoltam gyorsan.
- De. Nagyon is. Jobbkor nem is jöhettetek volna. –mormogta Emmett.
- Hagyjuk. –legyintettem. –Irány a kocsihoz.
- Oké. –mosolyodott el Alice, és belekarolt szerelmébe, majd egyenesen a kocsimhoz mentünk, és gyors beszállás után indítottam is.
Rövid idő alatt a plázához értünk, persze az utat vég nevettük, nagyon jól éreztük magunkat.
- Na, sietnünk kellene. Jobban elszaladt az idő, mint gondoltam. –néztem az órámra, aminek a nagymutatója félnél kattant, míg a kicsi a tizenegynél állt.
- No para, időben odaérünk. –nevetett fel Alice.
- Oké. –mosolyogtam rá, és már haladtunk is a kirakatok között. –Hová megyünk először?
- Nem akarunk a mosdóba menni, és ott folytatni, ahol abbahagytuk? –suttogta Em a fülembe.
- Nem. –kuncogtam. –Majd otthon, ígérem.
- Ajánlom is. –kacsintott rám, és szenvedélyesen megcsókolt.
- Ne most, kérlek. –szólt Alice.
- Alice. Attól, hogy ti Jazzel nem szoktatok csókolózni, mi még igen. –nevettem fel.
- Még, hogy nem szoktunk. –horkant fel. –Ha nem szoktunk volna, akkor ezt hogy csinálnám meg? –fonta szerelme nyaka köré a karjait, és szenvedélyesen csókolni kezdte, mire Jasper kedvese derekát kezdte el simogatni, és Alice keze is megindult Jazz hajában.
- Oké. –szóltam. –Érthető.
- Reméltem is. –vigyorodott el Alice, miután véget vetett a heves csókolózásnak.
- Most, hogy kitárgyaltuk, hogy mindenki tud csókolózni, nem mehetnénk? –ajánlotta fel Jasper.
- Jasper, csak nem feltüzelt a kis feleséged? Ennyire haza akarsz menni? –nevetett mögöttem Em.
- Hidd el, jobban fel tud tüzelni, mint téged bárki. –mondta gúnyosan Jasper.
- Hééé. –szóltam közbe. –Na kösz.
- Ezt nem miattad mondtam. –nevetett fel.
- Nem? –fontam karba a kezem.
- Oké, ebből jól már sehogy sem jövök ki. –adta fel.
- Szerintem sem. –mondta Alice. –De tényleg menni kellene. Ruhákat is kell neki venni, meg ilyesmik.
- Oké, de akkor siessünk. Tényleg nincs valami sok időnk. –sóhajtottam fel, és már szedtem is a lábaimat.
Legjobb barátnőmmel a legközelebbi boltba mentünk be, és vettünk magunknak, és a mi kis emberbarátunknak is ruhákat. Farmerok, felsők, pulcsik, bikinik, leggingek, szabadidőruhák, kényelmes ruhák is kerültek a táskákba. Ezután egy cipőboltba mentünk, és mivel szabad utat engedtem Alice erejének, gond nélkül válogatta Gil-nek a cipőket. Persze van két pár sportcipőt azért kiharcoltam, mert azt semmiképp sem akart venni neki.
Na igen, ez Alice. Sportcipő, kényelmes szerkó kizárva.
Egy „alkalmi” ruhákat áruló boltba is beléptünk, majd miután kiválasztottunk jó pár ruhát, mentünk is. Persze ebben a butikból is van négy táskával távoztunk, amiből nem maradhatott ki bulizós szerkó sem.
A fiúk csak unottan követtek minket, és látszott rajtuk, hogy rühellik az egészet. Még ha kiejtjük a szánkon a pláza szót, már meg is rándul a szájuk. Most van egy olyan érzésem, hogy jó ideig nem vesszük rá őket egy rövid vásárlásra. Mert ez a másfél óra egy kicsit sem sok.
Megcéloztuk a fehérneműboltot, ahol Alice szinte nem is nézte, hogy mit dobál bele a kosárba, csak egyik darab után a másik landolt benne. Igaz, biztos voltam benne, hogy tudja, pontosabban látta, hogy mit kell vennie.

Ezután bementünk az élelmiszer boltba, és jó pár dolgot vettünk. Legalább is többnyire olyat tettünk a kosárba, ami biztosan kell a reggelihez, a többi dolog pedig Alice pörgése miatt landolt benne.
A fizetés után bementem a gyógyszertárba is, és mosolyogva mentem a pulthoz.
- Jó napot. Miben segíthetek? –mosolygott udvariasan a fiatal, harmincas éveiben járó nő.
- Fejfájás csillapítót szeretnék venni. –böktem ki.
- Rendben, egy pillanat, és hozom. –tűnt el.
Én pedig eltűnődtem, mivel kiszúrtam az egyik üveges szekrényben egy terhességi tesztet. Nem is tudom… még jól jöhet. Így hát kivettem a szekrényből, és azt is a pénztár mellé tettem.
- Ez is lesz? –bökött rá a nő a tesztre, miután visszaért.
- Igen. –bólintottam.
- Gratulálhatok? –mosolyodott el.
- Nem nekem lesz. –mondtam gyorsan. –Nekem nem lehet babám.
- Oh, sajnálom. –hajtotta le a fejét.
- Ugyan, semmi gond. –legyintettem.
Ekkor Em lépett be a patikába.
- Jössz Kicsim? –mosolyodott el, és felemelte a kezében lévő táskákat. –Leszakad a karom.
- Azért ne túlozz. –nevettem fel, és átnyújtottam a patikusnak a bankkártyám, aki ezt gyorsan le is húzta, és bepakolt egy táskába. –Köszönöm. Viszlát.
- Viszont látásra. –köszönt el, és az arcán lévő szomorú mosoly letörölhetetlen volt.
- Várj egy kicsit. –szóltam szerelmemnek, miután kiléptünk az ajtón. –Kíváncsi vagyok valamire…

Bekapcsoltam a gondolatolvasásos erőm, és a patikában lévő nőre irányítottam. Gondolatai egyértelműen a sajnálatról, és a saját maga hibáztatásáról szóltak

„Szegény lány… Biztos szeretne egyszer egy kisembert, de nem adatik meg neki. Pedig a férje is annyira szimpatikusnak tűnik. Elkíséri vásárolni is. Egy igazi úriember, aki nagyon szereti a kedvesét. Én pedig azon nyavalygok, hogy a négy éves kisfiam nem viselkedik valamin jól az oviban, és állandóan elesik, mindenhova felmászik, megsérül. Ő pedig valószínűleg bármit megadna azért, hogy ezeket átélje. Csak magamra tudok gondolni. Látszik, hogy önző vagyok, ahogy a volt férjem is megmondta. Most valószínűleg az ebédet főzi a nagymamával  az én kincsem. Mi lehet most az én kicsi fiammal? Fel is hívom…”

Úgy gondoltam, hogy ideje kiszállnom a fejéből, és mosolyogva, valamit Emmett kezét szorongatva indultam el a kocsimhoz, amiben már Alice és Jasper várt.
- Mit akartál megtudni? –kíváncsiskodott Emmett.
- Megmutatom jó? –mosolyogtam rá, mire azonnal bólintott, én pedig levetítettem neki a nő gondolatait.
- Férjed? –nevetett fel.
- Gondoltam, hogy csak ez az egy szó ragad meg abban a nagy, és üres fejedben. –koppintottam a feje búbjára.
- Nagy és üres? –húzta fel a szemöldökét. –Ha nagy és üres lenne, akkor nem tudnám eltervezni, hogy ebben a pillanatban hányféleképpen kaplak fel, és viszlek be a mosdóba, és hányféleképpen tépem le rólad a ruhákat, és teszlek magamévá.
- Igen? –nevettem fel. –Nagy, és üres. Na, szállj be.
- Oké. –nevetett fel, és bepattant a kocsiba, akár csak én.
- Na, mehetünk? Alice, semmit sem felejtettél el? –fordultam hátra.
- Nem. –szólt a kis manó, közben még jobban befészkelte magát kedvese karjaiba. –Habár, ha így belegondolunk…
- Szóval semmit, oké, akkor mehetünk. –szóltam gyorsan közbe, és már indítottam is, és padlógázzal kilőttem a kocsit.