Furcsa decemberi este -novella

Sziasztok!
Nos, a fejezet sajnos még nincs kész, egyáltalán nem jutott időm rá. Viszont azt megígérhetem, hogy hétvégén mindent megteszek azért, hogy feltegyem :)
Viszont írnom kellett egy rövidke kis novellát irodalom órára. Megadott volt a téma és két szereplő, szóval részben meg volt kötve a kezem :)
Remélem tetszeni fog nektek! :)
puszi

"A fogadó kissé poros helyisége nem volt dugig telve emberekkel, sőt, körbepillantva alig lehetett valakit észrevenni, igaz, erről a félhomály is tehetett. Az ajtónál lucskos volt a padló, a koszos hó minden belépő ember cipőjéről lefolyt. Innen hordták tovább a nedvességet, így az egész kocsmában vizes lábnyomok tarkították a sötét padlót. 

A hosszú pult mentén ült egy fiatal férfi, aki a poharába merülve, lehajtott fejjel búslakodott. A kabátja a mellette lévő székre volt terítve, a fekete bőrön már nyoma sem volt a hónak - régóta a fogadó pultját koptatta.
A vaskos, réginek tűnő fa ajtó kitárult, a hideg levegő pedig beáramlott a helyiségbe, hópelyhek tömkelegét sodorva magával.
A furcsa, nagy darab, piros ruhás ember vaskos, nehézkes lépteivel sétált be, mögötte egy ránézésre gyereknek tűnő emberke lépdelt. Nem tűnt többnek egy méternél, a piros maskarás idegen övéig is alig ért fel, noha a csíkos sapkája sokat nyomott a latban.
Senki sem figyelt fel rájuk különösebben, noha az utcán eléggé sok nézelődőt vonzott magához a szánjával. A rénszarvasok benézegettek a fogadó ablakán, egyikük piros orra furcsán villant fel, mikor orra hegyével megkocogtatta az üveget.
A piros ruhás alak lerázta a ruhájáról a havat, eligazgatta a sapkáját, feljebb húzta az övét, ujjaival végigszántotta a hófehér szakállát, majd szemeivel végigpásztázta a kocsmát. Eközben a manója mellette ugrálni kezdett, húzta a piros maskarát és rikácsolt.
- Télapó! –kiáltotta- Télapó! Nincs időnk ilyenre!
- Pszt! Itt nyugalom van, Ubul! –szólt rá- Érezd át a hangulatát!
A manó nyomban el is halkult, esetlenül ácsorgott a magas alak mellett. Rájuk nézve Ubul még kisebbnek tűnt, mint általában. Zavartan húzta le a füléről a sapkát, így kihangsúlyozva hegyes manófüleit.

Télapó a pulthoz lépdelt, majd leült a búskomor férfi mellé, aki meglepett pillantással nézte végig a mozdulatsort. A manó a férfi másik oldalára pattant fel, a fekete bőrkabátot maga alá gyűrve, hogy legalább a pultot felérje. Így is csak az orrával tudta bökdösni a poros réteget. Ubul nagyra tágult szemekkel, sokkolva nézte, ahogy Télapó kioldotta az övét, komótosan széthúzta a kabátját, majd levetette magáról és maga mellé terítette. Végül a sapka is lekerült a fejéről, aminek a fehér bojtja alig ütött el az ősz hajtincseitől. Pödört egyet a bajszán, majd összefonta maga előtt az ujjait.
A manó gyorsan pattant le a székről, majd átsasszézott a piros maskarához és anyáskodóan igazgatni kezdte: összehajtogatta a kabátot, rátekerte az övet, végül a sapkát is rápottyantotta. Közben remegő hanggal beszélt magában, azt hajtogatva, hogy ők bizony elkésnek.
- Nem fogjuk kihordani az ajándékokat –dadogta- Nem fogunk végezni… Az összes gyerek szomorú lesz, csalódni fognak a mi becses munkánkban. Oda nekünk! Ha nem hisznek bennünk, akkor mégis hogyan dolgozzunk? De nem, Télapó ezt nem fogja fel…
Az enyhén ittas, fiatal férfi beletúrt a szőke tincseibe, majd halkan felnevetett. A két újonnan érkezett vendég rákapták a pillantásukat.
- Várjatok! –tartotta fel az ujját a férfi- Télapó és Menő Manó?
- Hogy merészeled?! –rikkantotta Ubul, majd a férfi mellé ugrott és fenyegetően nézett fel rá- Beszélj a Télapóval tiszteletteljesen! Ő szépítette meg a gyerekkorodat! Az én becses nevem pedig Ubul, nem pedig ez az általad kitalált sértő név!
- Kicsi vagy, törpe!
- Törpe? –kiáltotta Ubul, majd közelebb lépett a fiatal férfihez- Manó! Lappföldi manó! Ráadásul nem vagyok kicsi! A társaim közül én vagyok a legmagasabb! Ráadásul én dolgozhatok a Télapóval! Ez egy nagyon tiszteletteljes munka, ennél jobbról soha nem is álmodhattam!
- Gratulálok ahhoz, hogy megszerezted –gúnyolódott a férfi, majd jól mulatva nézte a manó dühös arcát- Dávid vagyok, azt hiszem illene megtudnod a nevemet, nehogy leóriásozz!
Eközben a Télapó italt rendelt magának, amit a pultos kikerekedett szemekkel, jókora döbbenettel tett le elé.
- Télapó! Maga iszik? Ittasan nem lehet vezetni!
- Ubul, eddig sem én vezettem –tekerte a fejét, majd lehúzta az erős italt- Azok a micsodák, amikkel jöttünk mentek maguktól. A világító orrú vezette az egész csordát, én csak ültem.
- Nem emlékszik rájuk? –rikkantotta a manó, majd mérgesen dobta hátra az előre csusszanó sapkájának bojtját.
- Mikre kellene emlékeznem?
- Nem emlékszik –suttogta maga elé Ubul, majd remegő kezekkel dörzsölte meg a homlokát.
- Emlékezetkieséses Télapó? Micsoda trükk ez? –kérdezte Dávid- Eltévedtetek, kölyök? A pláza a következő utcán van, a gyerekek biztos várják már az áltélapót.
- Ő az igazi! –harciaskodott, majd felsóhajtott- Minek is hajtom én ezt? Sokkal nagyobb gondom is van nálad, Dávid!
- Nekem is nálatok, Ubul –motyogta a férfi.
- Micsoda? Mondd el, hátha tudok segíteni! –utasította a Télapó, kék szemei kíváncsian csillogtak.
Dávid először vonakodva húzódott távolabb az egyre közelebb csúszó öregtől, de másik oldalán már a manó csücsült, így esélye sem volt elmenekülni.
- A szerelmemnek nem vettem ajándékot! –bökte ki végül, egy megkönnyebbül sóhajjal kísérve a mondandóját.
- Óh, hát ez nagyon rossz dolog. Mit is adhatnál neki, mit is…
Miközben a Télapó hosszasan tanakodott, újabb és újabb teljesen használhatatlan ötleteket felvetve, a manó szédületes energiával kezdett hadarni.
- A Télapó reggel óta azt sem tudja, hogy hol van! Történt már ilyen vele, nem is egyszer. Talán az öregedés átka… De ez most rémesen rosszkor jött! Pont ma este, amikor ez egy ilyen meghatározó nap! Nem tudta, hogy hol van reggel, pizsamában ment ki reggelizni, ahol nem tejet és kekszet fogyasztott, hanem képes volt rántottát süttetni magának! Rántottát!
- A rántotta finom…
- Látszik, hogy te nem érted az ügy fontosságát! –sóhajtotta Ubul- Az ajándékokat kibontotta, mert azt hitte, hogy ő kapta őket! Dupla munkákat csinált a csomagoló manóknak, Dávid! Télanyut nem engedte be a szobájukba, mert azt hitte, hogy ő az anyukája és tanulni akarja küldeni!
- Mint egy gyerek –bólogatott komolyan Dávid, holott alig bírta visszatartani a kitörni készülő kacagását.
- Alig bírtam rávenni, hogy felüljön a szánra és nekiálljunk kiosztani az ajándékokat. Szó szerint be kellett lökdösnöm a szánba, mert a rénszarvasok már türelmetlenkedni kezdtek.
A férfi erre elvigyorodott magától az elképzelt látványtól is, ahogy a kis manó a termetes férfit próbálja mozgásra bírni.
- Vegyél neki egy tűzoltóautót! Pirosat, ami vizet is fröcsköl! –rikkantotta közbe a Télapó, majd elégedetten csapkodta össze a tenyerét- Ez tökéletes lesz! Vagy kakaót keksszel! 
- Ezek egyáltalán nem jó ötletek –vetette oda Dávid, majd beletúrt a hajába- Szeretem őt! Imádom, de nem tudok tökéletes ajándékot találni.
- Nem húzott zokni, és kiment hógolyózni!
Egymás szavába vágva hadarták a mondanivalójukat, egyre hangosabban és hangosabban. Az egész fogadó tőlük zengett. A pultos nem messze állt tőlük, vigyorogva figyelte az eseményeket, hevesen kattintgatva a fényképezőgépét. A Télapó végül egy határozott mozdulattal megfogta a sapkát és a mellette álló férfi fejébe húzta. A manó erre tiltakozni kezdett, le próbálta applikálni a piros kiegészítőt, a fiatal férfi pedig nemtörődöm módon hagyta, hogy haladjanak mellette az események." 

Love Angel- 60. fejezet

Sziasztok!
Először is, rettentően sajnálom, hogy ennyit késtem a fejezettel.
Másodszor: A suli, vagyis a rengeteg tanulás mellett nem igazán jut időm arra, hogy komolyan leüljek a gép elé és egy több oldalas fejezetet összehozzak. Ez fúrja a lelkiismeretemet. Ugyanis nem igazán szeretek késni a fejezetekkel, épp ezért döntöttem úgy, hogy ezután mellőzni fogom, hogy pontos időpontot kiírjak nektek a következő fejezettel kapcsolatban. De azért azt megfogadom, hogy maximum kettő hetente jönni fog a fejezet. Ennél ritkábban nem fogok frisselni :)
Oh... Szerintem az a zenei idézet nagyon jól tükrözi Damien érzéseit.
Jó olvasást!

„Te vagy a legszebb ajándék,
amit valaha kaptam.
Talán jobbat érdemelsz, de neked én maradtam.
Csak nézem az arcod, ahogy melletted fekszem.
Talán nem vagyok jó, de hidd el, nagyon igyekszem!”
                                   Kasza Tibi- Vallomás


Love Angel- 60. fejezet
Őszinte érzelmek
(Damien)

Szőke tincsei elterültek a karomon, nőies illata az orromba kúszott. Nem értettem, hogy mi történhetett. A megrettenésem óriási volt, minden egyes sejtem felett átvette az irányítást.
Észvesztve rohantam át a réten, hogy mihamarabb a karjaimba kaphassam ájult testét.
Féltettem.
Ez magam számára is nyílt titok volt, mégis nehezen vallottam be. Az első pillantásunk után tudtam, hogy meg kell védenem. Hirtelen ezt az érzésáradatot legszívesebben kilöktem volna magamból.
Sok volt abból, hogy az érzéseim túltengtek bennem, a gondolataim körülötte forogtak.
Ez az érzelmi elzárkózás eddig tökéletesen ment, hisz…
Igen, itt voltam mellette. Figyeltem a kisimult vonásait, nem tudtam, hogy él-e át fájdalmakat. Féltem, hogy valami gyötri belülről, nagyon aggasztott az állapota. Bármit megtettem volna azért, hogy ebből az állapotból kirángathassam. De nem tudtam, hogy miután újra kinyitja a szemeit, képes leszek-e ugyan olyan jeges lenni vele, mint eddig próbáltam. Reméltem, hogy igen, noha erre nem láttam sok esélyt. A szívem és az agyam hadakozott egymással: az egyik magamhoz akarta láncolni gyenge kis testét, a másik pedig átszaladni előle az út túloldalára.

Nyitogatni kezdte a szemeit. A pillái meg-meg rezdültek, egyre közelebb kúszott hozzám. A pólómba lélegzett- bizsergés árasztott el.
- Izbel –bizergáltam a haját- Ébredj fel!
Hümmögött egyet, majd befészkelte magát a karjaimba. Aranyos kiscica módjára viselkedett, nem bírtam vigyorgás nélkül nézni. A haja az arcában kötött ki, ő pedig egy elégedetlen kézlendítéssel elseperte őket a bőréről.
Percekkel később nyitotta csak ki a szemeit. Morcosnak, nyűgösnek tűnt, ahogy az arcomba nézett. Halványan elpirult, majd távolabb húzódott tőlem.
- Bocs –dörmögte, majd kiugrott az ágyból. Zavartan túrt a hajába, remélve, hogy javítani tud az állapotán. Hiába is mondtam volna neki, hogy ez a rendezetlen, rendkívül szexis haj csak dob az amúgy is lenyűgöző kinézetén.
- Jól vagy?
- Nagyjából –válaszolta- Kicsit fáj a fejem, még eléggé gyenge vagyok. De már megyek is, nem tartalak fenn tovább.
- Erről szó sem esik! –álltam elé, majd megragadtam a csuklóit- Csinálok egy kis… tésztát. Majd valamit teszünk rá, vagy nem tudom. Legalább egyél itt. Így is annyira lelkiismeret furdalásom van, amiért kikészítettelek.
- Ugyan –legyintett, majd sóhajtott egyet.
- Van valami baj? Rosszabbul vagy?
- Nem –tekerte a fejét, ahogy halványan elmosolyodott- Jobban leszek kis idő múlva.
- Többet nem kérlek erre –jelentettem ki- Ne aggódj miatta. Ha nem akarod, még meg sem kereslek...
Bármennyire is nehéz lenne ez nekem. Mert az lenne, elképzelhetetlenül nehéz. Furcsa volt bevallani, de így volt.
- Addig te feküdj vissza. Egy… távirányítót találsz az éjjeliszekrényen. Azzal tudod bekapcsolni a tévét.
- Milyen tévét? –kérdezte.
Szégyenlősen elmosolyodtam, majd az említett távirányítón megnyomtam a kis piros gombot. A plafonból emelkedett alá a fekete készülék, majd kellő magasságban megállt és bekapcsolódott.
- Húha –motyogta döbbenten- Erre nem számítottam.
Megvontam a vállamat.
- Egy filmben láttam –felnevettem- Megtetszett.
- Jobban nézne ki pinkben, nem gondolod? –vigyorogta.
- Nem hiszem, hogy passzolna a szoba színeivel –elmélkedtem- A sok barnához egy erőteljes pinket? Hát, nem tudom…
Felnevetett, majd az ajtó felé indult.
- Hé! –kaptam el a derekát- Irány az ágy! Most!
- Nem!
- De! –parancsoltam rá, majd felkaptam és a puha párnák közé hajítottam- Ha nem maradsz itt, leláncollak.
- Prometheusz-nak érzem magamat –tekerte a fejét, de azért bebújt a takaró alá.
- Nem engedném, hogy egy saskeselyű a májadat tépkedje, bébi –mondtam elszántan, majd rámosolyogtam és kisiettem a szobából.
Egy adag spagettit főztem ki, és csináltam mellé sajtos-gombás szószt. Igaz, a hirtelen elöntött izgalmam miatt rengeteget szerencsétlenkedtem a konyhában. Szerencsésnek éreztem magam, hogy ezt Izbel nem látta.
Miután egy-egy tányérba mertem magunknak, felsiettem a szobámba.
Továbbra is az ágyon ült és hangosan kacagott. A tévére pillantottam.
- Bob és Bobek? –vontam fel a szemöldökömet- Oké, elismerem, hogy érdekes jelenségek, de hát…
- Ehhez nekem –nyökögte- Komoly emlékeim és érzéseim fűződnek. Ez érthetetlen egy külsős számára.
- Gondolom beavatni sem akarsz…
- Eltaláltad –bólintott, majd arrébb húzódott, hogy helyet tudjon szorítani nekem.
Leültem és átadtam neki az egyik tányért a villával együtt.
- Megsértődsz rám, ha tényleg nem árulom el?
- Hallani akarom, mert… hát, mindent tudni akarok rólad –válaszoltam akadozva- De ha ez már a túlzottan belső magánügyeid közé tartozik, rendben, megértem.
- Köszönöm.
Bólintottam egyet, majd inkább én is a tésztámba temetkeztem. Nem tudtam mit reagálni rá. Beállt a zavaró csend, én viszont semmi témát sem tudtam felvetni. Csak… gondolkodtam a lehetséges témákon, teljesen leblokkoltam.
- Hahó! –lengette a kezeit a szemeim előtt- Itt vagy még, vagy hirtelen te is képes lettél az időutazásra?
- Miért, akkor a testünk a jelenben marad?
- Nem, de ez már csak részletkérdés –mosolyogta- Finom a tészta. Épp dicsértelek, de te semmi életjelet sem adtál magadról. Semmi köszönöm, meg ilyesmi.
- Köszönöm.
Megforgatta a szemeit és legyintett egyet, de azért a szemein tisztán csillogott a jókedv.
- Holnap hazamegyek –mondta.
- Csak holnap? –csillantak fel a szemeim- Addig itt maradsz velem?
- Azt hiszem… félreértettél –nyögte- Haza, Londonba.
Elnémultam. Rengeteg kérdés merült fel bennem hirtelen, de egyiket sem tudtam elmakogni. Egyszerűen képtelen voltam arra, hogy a hangszálaimat, a nyelvemet és az ajkaimat mozgásra bírtam. Csak ültem a sötét ágynemű között, az ő égető tekintete kereszttüzében, és nem tudtam mit csinálni.
- De miért?
- Jövő héten kezdődik az iskola. Muszáj.
- De már nem lenne kötelező, nem? –pislogtam nagyokat. Bólintott egyet.
- Renesmee és Robert semmiről sem tudnak –magyarázta- Fenn kell tartanom a látszatot. Ez sokat jelent most nekem. Még… még senki sem állt olyan közel a szívemhez, mint ők ketten. Legalább is ilyen téren. Tudom, hogy az én esetemben ez milyen furcsa…főleg, amennyit én már megéltem!
- Vén banya –kötekedtem, majd rávigyorogtam. Ő jókedvűen öltötte rám a nyelvét.
- Ennyit a komoly pillanatokról –jegyezte meg szemforgatva- Szörnyű!
- Az. Rémes. Túlélhetetlen –helyeseltem komolyságot tettetve, közben továbbra is az forgott az agyamban, hogy ez az utolsó pár óra, amit együtt tölthetünk.

Végül két órán keresztül filmezgettünk. Egyet sem néztünk végig, viszont minimum tíz filmbe belekezdtünk. Az utolsó pár dvd-nek csak felolvasta a hátoldalán lévő szöveget, megnéztünk pár percet a film elejéből, és fogadtunk, hogy mi lesz a vége, majd az utolsó tíz-tizenöt percet is lepörgettük.
Nem tudtam, hogy pusztán a női megérzései miatt, vagy pedig amiatt nyert, hogy látta már a filmeket.
Végül- mikor teljesen biztos voltam benne, hogy jól van- beültettem a kocsimba és haza vittem. Haza, mármint a forksi házba.
- Hát… szia –mondta, majd esetlenül elém lépett, én pedig egy óvatos mozdulattal magamhoz öleltem.
Hirtelen nem tudtam, hogy mit tehetnék. Nagyon tehetetlen voltam a közelében.
- Vigyázz magadra, bébi –suttogtam a sülébe és egy csókot nyomtam az arcára- De komolyan!
- Meglesz –nevette- Oh, jut eszembe: Nem szabadulsz ám tőlem, ne örülj annyira!
- Hogy mondod?
- Holnap látjuk egymást –mosolyogta- Este. Sok mindent kell még mesélnem. Visszajövök hozzád. Lehetőleg minden nap... De majd kiderül.
Hozzám. Minden nap.
Egy vigyort eresztettem meg, majd egy fokkal nyugodtabb szívvel engedtem, hogy besasszézzon a házba.

Love Angel- 59. fejezet

Love Angel- 59. fejezet
Emily, Damien, és pár nem várt látogató
(Izbel)


Renesmee és Jacob teljes nyugalomban, egymást ölelve ücsörögtek a kanapén. Egy nagy tál gyümölcs volt előttük, egymást etették. Kifejezetten aranyos látványt nyújtottak.
Köztudott volt, hogy Jake úgyis megbocsát a bevésődésének, hisz képtelen nélküle élni. Mivel rájött, hogy már csak pár napig maradunk, Renesmee magyarázatát könnyen elfogadta és bocsánatot kért tőle az ideiglenes idegi defektjéért.
Jake telefonja élesen felvisított. Kissé nehézkes mozdulatokkal bányászta elő a zsebéből a készüléket, majd a füléhez emelte.
- Mondd!
A nem túl illedelmes felszólítás után az alfája hadarni kezdett, majd engem kért a telefonhoz. Köszönés nélkül velem is közölte a tényeket: Emily rosszul van, hányinger, szédülés gyötri, és bezárkózott a fürdőszobába, ahonnan öklendezés hangja szűrődik ki.
- Nem enged be! –kiáltotta Sam, majd aggódóan felsóhajtott- Téged akar. A te nevedet makogta, kérlek, gyere el! Nem tudok segíteni neked, nem hagyja, hogy bemenjek hozzá… Én ezt nem bírom, Izbel! Felemészt!
- Nyugodj meg, Sam –utasítottam nyugodt hangon- Lehet, hogy elrontotta a gyomrát, vagy ilyesmi… Vírus is lehet. Nem kell azonnal a legrosszabbra gondolni. Higgadj le. Mély levegő! Szedd elő a gyógyszereket a fiókból, ágyazz le! Nem sokára ott vagyok.
Renesmee aggodalmasan ugrott fel, Jacob pedig értetlenül ücsörgött.
- Mi lehet?
- Nem tudom –hazudtam, majd felkaptam a táskámat a fogasról.
- Ebben a cuccban mész el? –mutatott végig a mackónadrágomon, kinyúlt felsőmön. Megvontam a vállamat.
- Van egy cserecucc a kocsimban. Meg amúgy is, ha Emily engem hányna le, mert hirtelen lesz rosszul, akkor ennek már úgysem árt.
- Igazad van –motyogta, majd magához ölelt- Jobbulást kívánok neki.
- Átadom.

Az új, frissen felújított, takaros házikó előtt parkoltam le. Felmarkoltam a cuccomat, majd berohantam a házba. Nem törődtem kopogtatással, csengetéssel. Úgyis tudtam, hogy Sam el sem mozdul a fürdőajtó mellől.
- Izbel! Végre! –fakadt ki- Már azt hittem, hogy sosem érsz ide!
- Át sem öltöztem –jegyeztem meg- Azonnal indultam, a kocsival pedig száguldoztam.
- Miért nem jöttél olyan… természetfeletti módon? –makogta.
- Noha Robertet megint elraboltál, attól még Renesmee otthon van –mosolyogtam rá- Tényleg, Rob mire várható?
- Este járőrözniük kell a fiúknak –vonta meg a vállát- De menj már be hozzá!
- Akkor menj el. Menj ki a házból, fuss egyet. Nyugodj meg. Nem tesz jót a feleségednek, ha ilyen nyúzottan, ijedten állsz elé –javasoltam, mire egy apró bólintással válaszolt- Szia, Sam.
- Szeretlek, Édesem! –kiáltott be az ajtón, majd keserűen nézett rám, de végül elhagyta a házat.
Az ajtó ekkor már nyitva volt. Emily nagyon sápadt volt, de halványan elmosolyodott, mikor letérdeltem mellé.
- Mi történt? –kérdeztem.
- Ettem –vonta meg a vállát, majd halványan elmosolyodott és a hasára simította a tenyerét- Ez is miatta van. Annyira boldog vagyok!
- Ez kicsit…furcsa –kuncogtam fel- Épp kihányod a másfél hete megevett reggelidet is, de te boldog vagy…
- Voltam a dokinál délelőtt –magyarázta- El is akartalak hívni, de aztán…nem akartalak zavarni, kellemetlenkedni.
- Ugyan, Emily! Ilyenről szó sincs –tekertem a fejemet- Nagyon-nagyon szívesen elkísértelek volna.
- Teljesen egészséges. Elmúlt négy hetes –mondta boldogan- Én pedig annyira rosszul vagyok…
Újra közelebb kúszott a wc-kagylóhoz. Hátrafogtam a haját, majd nyugtatóan simogatni kezdtem a hátát is.
Mikor minden lehetséges táplálékot kiadott magához, az ágyához kísértem.
- Ettél ma már valamit? –kérdeztem, majd ráterítettem a takarót.
- Igen –motyogta halkan.
- Megtudhatom, hogy mit?
- Ecetes uborkát –susogta, majd elvigyorodott- Csokipudinggal.
- Emily!
Rosszalló felkiáltásomra vállvonogatással válaszolt. A mosoly letörölhetetlen volt az arcáról.
- Nem is ízlett. De nem bírtam abbahagyni.
- Értem már, hogy a gyomrod miért nem bírta a megpróbáltatást –sóhajtottam fel- Hozok egy kis vizet, kekszet. Valami különleges kívánság?
- Uborka? Ne nézz így, csak viccnek szántam! –nevetett.
Sam is betoppant körülbelül öt perccel azután, hogy pár falatot letuszkoltam a felesége torkán. Már jobban volt, hányingere is kezdett elmúlni.
Így nyugodt szívvel hagytam ott a várandós kismamát, aki hálásan integetett nekem az ablakból.

Jacob illatát már érezni sem lehetett a házban, mire hazaértem. Ezzel ellentétben Robert nagyon is bebizonyította, hogy hazaért. Az egy dolog, hogy a nappali tele volt a sáros lábnyomaival, na de, hogy a koszos zoknijait és izzadt pólóját a konyhaasztalra dobja! Ezen kívül az táskája a kanapén bűzlött, a sáros cipője a konyha közepén maradt, az üveg üdítője pedig felborult, a lé a konyhapulton folydogált.
Renesmee-vel egymásra néztünk, majd hangosan kiabáltunk a férfi után. Épp ekkor engedte meg a zuhanyt, hallottuk, ahogy a kabin ajtaját becsukja maga mögött.
- Kirángatom onnan –dörmögte Nessie mérgesen, majd indult is az emeletre.
Én pedig követtem. Berontottunk a fürdőszobájába, egy törölközőt kaptunk kézhez. Renesmee kitárta a kabin ajtaját, megragadta a megdöbbent srác karját, majd kihúzta a vízsugár alól.
- Fél perced van, hogy összetakaríts magad után! –vágta az arcába, majd kitörtetett a fürdőből.
- Törölköző –nyújtottam felé, majd elfordítottam a fejemet. Elvörösödve, kissé mérgesen tekerte a csípője köré a fehér anyagot.
Végül tényleg rendet tett, letakarított mindent. Egy szó nélkül megcsinálta, majd visszaállt a zuhany alá.
A csengő hangja rángatott fel a kanapéról. Fel sem kellett volna kelnem, mire odaértem az ajtóhoz, Embry maga nyitotta ki a nyílászárót és belépdelt a nappaliba.
- Robert?
- Zuhanyozik –mosolyodtam el- Fent van. Ha be akarsz állni mellé, nyitva van az ajtaja.
- Megyek is –kacsintott, majd tényleg felszaladt a lépcsőn.
Ezután a fürdőből hangos szitkozódás és jóízű kacaj szűrődött le. Inkább nem akartam tudni, hogy mi történt.

A nap már magasan járt. Az udvaron ücsörögtünk hármasban, és figyeltük a lemenő Nap aranyló sugarait.
- Nem akarok menni! –nyivákolta Renesmee, majd felhúzta a lábait és átkarolta azokat- Miért nem maradunk még?
- Jövő héten kezdődik az iskola –világosítottam fel- Szerintem a szüleid nem lennének totálisan feldobva, ha kihagynál pár hónapot.
- Majd újraismétlem az évet –vonta meg a vállát.
- Kitagadnának –prüszkölte nevetve Rob, majd pajkosan rám kacsintott- Hazamegyünk holnap után. Addig kell kiélvezni az itt tölthető időnket. Nem azon búslakodni, hogy nem sokára húzunk haza. Hívd át Jacobot, szexelj vele, menjetek el vacsorázni, satöbbi. Ne pedig csak ülj itt!
- Fogadalmat tettünk –motyogta Nessie- Az esküvőig nem fekszünk le egymással.
Robertből nyomban kirobbant a nevetés, én vissza tudtam fogni magamat, így csak egy szolid vigyor látszódott az arcomon.
- Tudod, hogy mi a gáz, Rob? –kérdezte a vámpírlány- Az, hogy voltaképp én is így állok hozzá, mint te. Legszívesebben nevetnék az egészen és nem érdekelne ez a fogadalom. De hát… Szeretem Jaket, ha ő ezt szeretné…  Előttünk az élet, bepótoljuk majd ezt a pár kihagyott évet.
- Ez rímelt –jegyezte meg Robert, majd elvigyorodott- Nem akarok beleszólni az életetekbe, tényleg nem. De szerintem ez badarság.
- Ezt magyarázd be Jacobnak is –sóhajtotta Renesmee- Nem ejthetnénk a témát? Eléggé kínos ez nekem.
- Dehogynem. Magyarázzátok el nekem, hogy Izbel miért Damiennel van, és miért nem velem!
Megütközve néztünk a fiúra. Én megszólalni sem bírtam, pedig szívesen cáfoltam volna meg a párkapcsolatomról szóló állítását.
- Vicc volt –sóhajtott fel Rob- Vicc! Hahó, valamim életjelet!
- Nem tetszett ez a poén –jegyeztem meg, mire Robert elvigyorodott- Nem vagyok együtt Dammel.
- De lehetnétek –állította Robert apró bólintásokkal kísérve- Csak mindketten annyira töketlenek vagytok…
- Beálltál kapcsolati tanácsadónak? –vonta fel a szemöldökét Renesmee- Azért be kell ismerni, hogy igaza van. Jó tanácsadó lennél, Rob.
- Majd elgondolkodok rajta –vigyorogta- Ahhoz kell valami egyetemet végezni, vagy ilyenek?
- Ha tévés adásba akarsz szerepelni, akkor nem. Ha praktizálni akarsz, akkor igen.
- Tévés sztár leszek, csajok! –rikkantotta, majd diadalittasan kihúzta magát- Ti pedig a menedzsereim lesztek. Tiszta kasszasiker!
- Az –hagytam rá, majd a csengő búgása hallatán feltápászkodtam- Megyek, kinyitom én.
A csengő újra és újra szólt, egyre türelmetlenebb volt a kint várakozó.
- Megyek már! –kiáltottam ki, majd gyorsabban szedtem a lábaimat.
A csengőre Blaise és Dan feküdt rá. Köszönés nélkül hadarták el nekem a gondot:
- Zoey kómába esett! Autóbalesetet szenvedett, intenzíven van, Harper teljesen pánikba esett! Lily vele van, de nem tudja lenyugtatni. Te ebbe mindig jó voltál, sürgős segítségre van szükség!

A londoni kórház zsúfolásig volt telve, emberek rohangáltak fel és alá.
- Tömegbaleset volt –mondta Blaise- Ennek esett áldozatául Zoey is.
A szám elé kaptam a kezemet, majd riadtam néztem fel rá.
- Életjelei?
- Kritikusak –motyogta elhaló hangon, majd végigkormányozott a folyosón- Harpert pedig már pszichológushoz akarták utalni az ápolók. Le is jött hozzá egy, de elhajtotta.
Bólintottam egyet, majd odasiettem a folyosón keringő, ideges férfihez.
- Harper –szólítottam meg, mire lepillantott rám, majd magához húzott egy hosszú ölelésre.
- Úgy félek –susogta, nekem pedig elszorult a torkom.
- Nem lesz semmi baj, bátyus –válaszoltam, majd nyugtatóan simogatni kezdtem a hátát- Zoey szeret téged. Visszajön hozzád.
- Megkértem a kezét –nyökögte a hajamba- Igent mondott. Két hónap múlva megtartottuk volna az esküvőt. Erre…
Néma maradtam. Erre nem tudtam mit reagálni. Gratulálnom kellett volna, sok boldogságot kívánni, de erre jelen pillanatban nem volt olyan sok esély.
- Össze fogtok házasodni –motyogtam- Boldogok lesztek, Harper. Bízz Zoey szerelmében. Bármi is fog történni, ő mindig szeretni fog téged, hidd el nekem.
Bólintott egyet, majd erősebben vont magához. Összeszorult a szívem.

Noha egy nyugodt délután szerettünk volna, ahol hármasban összepakolhatjuk a cuccainkat, ez nem jött össze.
Damien tett látogatást nálunk. Lehuppant a kanapéra, majd megkérte Robot és Nessiet, hogy hagyjanak kettesben minket. Ezt természetesen szíves örömest tették meg. Közben sunyin kacsintgattak rám.
- Vigyél vissza újra! –nem is kérte, inkább parancsolta.
- Miért?
- Tartozol ennyivel –jelentette ki- Belerángattok ebbe a világba, amit nem akarok. Ennyit igazán megérdemlek.
Megadóan sóhajtottam egyet, majd hagytam, hogy a kezemnél fogva felhúzzon a kanapéról és beültessen a kocsijába.

Most egy teljesen nyugodt környezetbe érkeztünk. Valószínűleg abba a képbe, amit Damien legelőször akart.
- Ez az –suttogta boldogan, majd gyors léptekkel leszánkázott a dombon- Gyere már!
Egy apró nyögés után utána iramodtam, majd hagytam, hogy a domb alján elkapjon.
- Ott vagyok –jelentette ki izgatottan- Az ott Maya, ott pedig Anya és Apa.
Egész délután ott voltunk. Figyeltük a játszadozó fiatalokat, a boldog kacagásukat hallgattuk. Noha egyre rosszabbul éreztem magamat. A fejem őrjítően fájt, hányingerem volt, nehezen vettem levegőt. Alig álltam a lábamon, Damien pedig továbbra is a fiatal énjét és az egykori nővérét figyelte, tudomást sem véve rólam.
Lehunytam a szemeimet és próbáltam mély lélegzeteket venni. A mellkasom szorított, a gyomrom őrjítően kicsire zsugorodott össze, az összes izületem sajogni kezdett.
Végül éreztem, ahogy elveszítem az egyensúlyomat, elterülök a füvön, majd még az is eljutott a tudatomig, hogy Damien kétségbeesetten kiáltja a nevemet.