Love Angel- 58. fejezet

Sziasztok! :)
Mivel lassan elkezdődik a suli, ezután már csak hetente jön a fejezet :) Esetleg másfél-kéthetente, de arról úgyis szólok előre :)
Jó olvasást! :) 

Love Angel- 58. fejezet
Emlék
(Izbel)

Damien kezét szorongattam, miközben egy gyenge szédülés, hányinger erőt vett rajtam. Kinyitottam a szemeimet, majd kissé aggódva figyeltem az üveges tekintetű férfit. Az ujjai erősen szorították az enyémeket.
- Jól vagy?
- Jól –bólintott- Csak nem értem, hogy ez hogyan lehetséges.
- Hol vagyunk?
- A régi szobámban –motyogta, majd újra végignézett a helyiségen. Fehér falak, régi bútorok: Két ágy, egy szekrény, egy íróasztal. A falat néhol gyönyörű rajzok tarkították, ezzel feldobva a szoba szürkeségét.
Damien lágyan megszorította, majd elengedte a kezemet, és elmélyülten sétált végig a szobában. Végigsimított a bútorokon, lefeküdt az ágyra, meredten nézte a plafont.
- Később csillagokat ragasztgattam rá –motyogta- Azért, hogy valami világítson nekem a sötétben.
Bólintottam egyet, majd az ablakpárkánynak támaszkodtam. Kinéztem az üvegen, és figyeltem a fákról lepotyogó színes leveleket. Az eső csöpörgött, a szél fújt. Autók közlekedtek az úton, az üvegtörlőjük ütemesen csapkodott jobbra és balra.
- Csak tudnám, hogy miért ide jöttünk vissza –mormolta- Én egy napos délutánra gondoltam, amikor kimentünk a parkba labdázni. Ehelyett…
- Gyakran esik meg, hogy a legutolsó gondolatod nem az, ami a kívánt emléked. Lehet, hogy nem tudtad feldolgozni rendesen a mai napot, vagy ilyesmi. Mindig az utolsó emlékképbe repülünk vissza.
- Sokszor csináltad már? –ült fel, majd hátrasimította a haját. Ez tetszett.
- Nem –tekertem a fejemet- Nem akarok a múltba élni. Ráadásul roppant kimerítő.
- Én nem érzem annak.
- Mert nem a te energiádat szívják le –mosolyogtam rá- Nagyon nehéz, időigényes folyamat ezt megtanulni. Évekbe, néhányaknak évtizedekbe telik.
- Értem.
- Mi történt itt, Damien? Miért ide jöttünk vissza?
- Nem tudom –sóhajtotta- Ez csak egy szürke hétköznap…
Kintről kiabálás hallatszott, valamint az üveg törésének jellegzetes hangja.
Ekkor kicsapódott a szoba ajtó, majd egy hat-nyolc éves kisfiú rohant be rajta. Halkan becsukta maga mögött az ajtót. Vigyázott arra, hogy ne csapjon nagy zajt.
Rémült tekintete volt, mikor végignézett a szobán. Tincsei sötéten csillogtak, arcát könnyek áztatták. A karjában szorított mackóval együtt lehuppant a szoba közepére.
- Nem lát minket –suttogtam Damiennek- Nem is hall. Ez csak az emléked, ne riadj meg tőle.
- Én vagyok –motyogta döbbenten.
A kisfiú nagy, zöld szemeiben újabb könnyek csillogtak. Alsó ajkából vér csordogált. Megtépett, foltos kismackóját szorította a mellkasához. Kezei remegtek, szipogása alig hallatszott a folyosón dúló óriási veszekedésben. A zárt, töredezett ajtó felé fordította a pillantását, majd lenézett a tulajdon combjára. A cipőtalp nyoma részben kivehető volt rajta, néhol még csak vörös volt, máshol már lila színben pompázott. A véraláfutások a felkarján fájdalmasan sajogtak, akárhányszor a plüss hozzányomódott a testrészéhez. Tehetetlenül, szomorúan felzokogott.
- Hányadika van most? –kérdezte a felnőtt Damien döbbenten, közben letérdelt a kiskori énje elé. A mackó kobakjára simította a tenyerét, hüvelykujjával a kisfiú állás simogatta meg.
- Október huszonhárom –pillantottam az íróasztalon heverő naptárra- Miért, Damien? Mi történt ma?
- Menjünk vissza! –utasított kétségbeesetten, üveges tekintettel- Most! Vigyél vissza, Izbel! Azonnal!
Megriadtam tőle. Sosem láttam még ennyire szomorúnak, megtörtnek. A szemeiben egyértelműen látszott, hogy retteg.
- Még nem tudunk visszamenni –motyogtam- Még… nincs vége. Nem tudom megszakítani.
- Nem érdekel, hogy mi lesz a következménye! Nem akarom ezt!
Felpattant, majd elém lépett. Megragadta a kezemet.
- Így hoztál ide is! Valahogy vissza lehet menni, nem? Izbel!
- Nem lehet, Damien. Kérlek! –esedeztem- Nem lehet! Előreláthatatlan következményei lennének! Meg kell várnunk, míg vége lesz!
- Nem akarom! –suttogta letörten, majd a tenyerébe temette az arcát- Eddig… nem emlékeztem, hogy mi volt. Hiába próbáltam, nem ment normálisan. Túl régen történt ahhoz, hogy mindenre pontosan emlékezzek. Viszont most… mindent tudok, Izbel! Én ezt nem akartam! Könyörgöm, Izbel! Vigyél el innen!
- Annyira sajnálom…
- Damien!
Az ablak felé kaptuk a pillantásunkat. Egy fiatal, hosszú fekete hajú, csillogóan zöld szemű tinédzserlány mászott be az ablakon. Az arcáról lelohadt a mosoly, ahogy meglátta a kisfiút. Összeszorított ajkakkal ült le mellé, majd az ölébe vonta az újra felzokogó fiúcskát.
- Nyugodj meg, kicsikém –suttogta a fülébe, majd ringatni kezdte.
- Maya –lehelte egyszerre a két Damien.
- Mi történt, Édesem? –kérdezte a lány, majd egy csókot nyomott a fiúcska arcára- Meséld el nekem, kérlek.
- Megütött. Megszorította a karomat, utána elestem. Azután… rám lépett! –a zokogás újra úrrá lett a kicsin- Bevertem a számat. Utána… megfogta a hajamat és felhúzott. Kaptam egy pofont, aztán… utasított, hogy jöjjek fel a szobámba.
Maya nyugtatóan szorította magához a kisfiút. A nagy Damien meggyötört tekintettel térdelt mellettük. Homlokát Maya fejének támasztotta. Nagyokat lélegzett az illatából.
- Ne aggódj, Öcsi –motyogta a lány- Minden rendben lesz.
- Szeretlek.
Maya arcán könnyek szaladtak végig, erősebben szorította magához az öccsét.
- Én is téged, Damien.
Erősebben ölelte a nővérét, noha tudta, hogy ebből ő semmit sem érez.
- Én is szeretlek, Maya. Nagyon.
- Figyelj, kicsim –emelte fel a kisfiú fejét, kényszerítve, hogy rá nézzen- Ülj fel az ágyamra. Bújj be a takaróm alá, hallgass zenét. Most is megengedem, hogy használd a lejátszómat. Rajta van a kedvenced.
A fiú bólintott egyet, majd kikászálódott a tinédzser öléből. Felkúszott az ágyra, de csak ült rajta. A plüssét továbbra is szorongatta.
- Nem sokára jövök –mosolygott a fiúra, majd felkelt a földről. Damien tehetetlenül fogta meg a karját. A lány keze áthatolt Damienén, akadálytalanul lógott a teste mellett.
- Ne menj ki! –mondta a két Dam egyszerre, az idősebb jóval hangosabban, kétségbeesettebben.
- Most az egyszer hallgass rám, Maya! –ugrott elé a férfi, majd a szemeibe bámult- Könyörgök, Nővérkém! Ne menj ki azon az ajtón! Könyörgök!
Maya arcán újabb könnycseppek szaladtak végig. Letörölte őket, majd rámosolygott az öccsére.
- Te vagy a legjobb, Dam-Dam –mondta- Imádlak, Kicsim.
A kisfiú bólintott egyet, majd tehetetlenül hunyta le a szemeit.
- Ne menj ki! Kérlek –suttogta erőtlenül Damien. Próbálta bezárni az ajtót, csukva tartani azt… Nem sikerült neki. A lány könnyedén tárta ki, majd kilépett a folyosóra.
- Nem megmondtam, hogy ne gyere ki abból a rohadt lyukból? –ordította odakint egy férfi, majd már csak lövés hangja ütötte meg a fülünket. Azután egy test csapódott a padlónak. A keze épp látszott az ajtó nyílásán keresztül. A hüvelykujján lévő gyűrű hangosan koppant a parkettán.
A felnőtt Damien térde omlott a nővére teste mellett. Az arcára simította a tenyerét, azután szorosan lehunyta a szemeit, összeszorította az ajkait. Egy pillanatra felzokogott, majd egy mély sóhajt vett.
Eközben a kiskori énje is odaszaladt a nővére testéhez. Leborult mellé, szorosan a mellkasához bújt. Majd meglepődve figyelte, hogy kis kezeiről vér csöpög alá.
- Maya! –sikoltotta, majd rázogatni kezdte- Maya! Nővérkém! Esküszöm, jó leszek! Hallod! Soha többé nem lopom el a zenelejátszódat! Nem bújok melléd a vihar alatt, nem rántom le rólad a takarót! Hallod, Nővérkém! Kelj fel, könyörgök!
A sírás rajtam is eluralkodott. A szám elé kaptam a kezemet, hogy ne zokogjak fel hangosan. Kimentem a folyosóra. A férfi kezéből kiesett a revolver, döbbenten esett térdre. Egy terhes nő hangosan sírva rohant oda a halott lányhoz, majd a mellkasának döntötte a fejét. Damien édesanyja tehetetlenül zokogott, ahogy a kisfiú is tette.
Damien sötét tincsei nem takarták az arcát. Sosem láttam még ilyennek, de bármit megtettem volna, hogy ne kelljen még egyszer így látnom.
Végül lehunyta a szemeit. A pillái alól egy könnycsepp gördült ki, ami a nővére arcára esett.

Újra az irodában voltunk. Szédülten dőltem bele Damien karjaiba, aki kétségbeesetten szorított magához.
- Annyira sajnálom –suttogtam a fülébe.
Bólintott egy aprót, és erősebben vont magához. Tudtam, hogy kell neki egy kis idő, míg feldolgozza a látottakat, erőt vesz magán.
Percekkel később mozdult csak meg, azalatt a rövid időtartam alatt csak a zihálását éreztem. A kanapéjához húzott, az ölébe ültetett és a vállamba fúrta az arcát.
- A keresztapánk tette –motyogta- Apánk… nem volt itthon. Anya ekkor már terhes volt a húgommal. Maya…
- A nővéred.
- Annyira szeretem őt –suttogta megtörten, majd hüvelykujjával birizgálni kezdte a gyűrűsujján lévő, karikagyűrűre hasonlító ékszert- Ez az övé volt. Talán láttad is, mikor…
- Igen –tátogtam hangtalanul. Fájt, hogy így kell őt látnom.
- Maya halála után lett Apa erőszakos. Keresztapámtól megmenekültem, erre jött egy fokkal gyengébb állat. Keresztapám meghalt a börtönben. Megölte magát. Azóta sem tudom eldönteni, hogy a drog hiánya vagy a lelkiismerete miatt lett öngyilkos. Nagyon depresszív kissrác lettem… Utáltam az életet, minden Mayára emlékeztetett. Megszületett a húgom. Nem szerettem őt. Úgy gondoltam, hogy átveszi Maya helyét. Egyszerűen…gyűlöltem a helyzetet. Ráadásul minden éjszaka vele, a zöld szemeivel, fekete hajával álmodtam. Újra és újra láttam a halálát, nem bírtam feldolgozni. Anya pszichológus híján a közeli barátnőjéhez hordott beszélgetni. Nem volt pénzünk orvosra. De Mrs. Pierce tényleg segített. Tavaly halt meg. Voltam a temetésén is.
Elhallgatott, majd kibámult az ablakon.
- Nem tudsz Mayáról valamit? –kérdezte halkan- Jól van odafent? Jól érzi magát?
- Nem tudok kapcsolatba lépni a szellemekkel, Damien –válaszoltam. Bólintott egyet, majd távolabb lépett.
- Elmennél?
- Igen –leheltem, majd megszakítottam a szemkontaktusunkat és haza juttattam magam.
Tudtam, hogy még fel fog keresni. Csak idő kérdése volt.

Love Angel- 57. fejezet

Love Angel- 57. fejezet
Tények
(Izbel)

Renesmee hasonló jókedvvel feküdt mellettem. A fejünket lelógattuk az ágyról, a hajunk a padlót súrolta.
- Nem tudom, hogy mit csináljak –jelentette ki kétségbeesve.
- Én sem.
- Szeretem Jacobot!
- Tudom –mosolyogtam rá.
- Nem értem, hogy miért akadt ki ennyire…
- Valószínűleg azért, mert rájött, hogy valaki már érintette az ő tulajdonát.
Főleg, ha egy vámpír tette azt. Egy rossz, csúnya, volturis vámpír.
- Az utolsó szó macskakörmös, Renesmee. Ne nézz rám így!
- Mit kellene most tennem? –kérdezte, én pedig megvontam a vállamat- Hú, de sokat segítesz!
- Miért, mit kellene csinálnom, Nessie? Jacob lábtörlőjén térdelve esedezni, hogy bocsásson meg neked?
- Kezdetnek megteszi –vigyorodott el, mire meglöktem a vállát- Hé! Leesek!
- Ütődöttebb már úgysem lehetsz.
Végül megegyeztünk abban, hogy elmegy Jake-hez, és megpróbálja normál emberi módon megbeszélni vele a dolgokat. Renesmee eléggé reményvesztett hangulatban indult el. Nem hitte el a bíztatásomat, miszerint Jacob úgyis megérti a helyzetét, megbocsát neki. Egy bevésődött farkas nem tud sokáig haragudni a bevésődésére. Ez köztudott tény!
A kanapén ücsörögtem, mikor Robert kikötött mellettem. Egy tál pudingot fogott a kezében két kanállal. Az egyik evőeszközt átnyújtotta, majd belekanalazott a még gőzölgő, rózsaszín folyadékba. Követtem a példáját.
- Olyan rossz, hogy jövő héten indulnunk kell haza. Még maradnék. Bármily meglepő is, nagyon jól kijövök a bandával.
Felvontam a szemöldökömet. Bandával?!
- Embry és a többiek –magyarázta, majd megvonta a vállát- Így hívják illetve hívjuk magunkat. Meg falka.
Az utóbbi becenevet könnyedén értettem meg.
- Vissza fogok vágyni ide –motyogta- Sosem voltak még ilyen jó haverjaim, mint ők. Persze téged és Ness-Renesmeet leszámítva.
- Nem sértődtem volna meg, ha kimaradunk ebből a kis mondandódból, Robert. Nem kell állandóan hangoztatni, tudjuk mi nagyon jól, hogy szeretsz minket. Ahogy mi is téged.
Bólintott egyet, majd visszatemetkezett a pudingba.
- Már most utálok visszamenni suliba.
Felnevettem rajta, majd a vállára hajtottam a fejemet.
- Én is. De mivel kötelező…
- Renesmee hogy fog sírni, mikor lelépünk –vigyorodott el Rob.
- Kárörvendő vagy. Nem szép dolog –róttam meg.
- Majd vigasztalódik a vállunkon. Már ha engedjük.
Rá kellett jönnöm, hogy a szavaim nem igazán értek el a tudatáig. Egyik fülén be, másikon ki.
- Tényleg, Jacob tudja már, hogy Demetri megfektette a barátnőjét?
- Igen, elmondta neki.
- Reakció? Semmit sem mondatok el nekem! Mindenből kihagytok!
- Jake kiakadt.
- Én a helyébe nem tettem volna –mondta, majd felállt- Kérsz még?
A tálra pillantottam, majd nemlegesen megráztam a fejemet. A konyhába battyogott és a pultra tette a műanyagot.
- Nem tudom, hogy ezen mit hisztizik. Szerintem nincs benne semmi extra. Nem a középkorban meg a dinasztiák korában élünk, hogy csak házastársi kapcsolatban alakulhat ki szexuális viszony. Br! Még jó, hogy nem éltem abban a korban!
Elmosolyodtam rajta, mire egy jókora vigyorral jutalmazott.
- Miért, nincs igazam? –kérdezte visszaülve mellém- Hisz mi más lenne, ha nem az?
Nem szóltam rá semmit, csak egy aprót bólintottam.
- Ha Jake érez iránta valamit, úgyis megbocsát neki –vonta meg a vállát- Figyeld meg, hogy így lesz! Jacob majdnem annyira bele van zúgva Nessie-be, mint Dearman beléd.
Felvontam a szemöldökömet, majd rosszallón megráztam a fejemet.
- Hülyeség.
- Nem az. Hidd el nekem –mosolyodott el- Nem tudom, hogy miért sértődött meg rád, miért utasít el ilyen ostoba módon. De ez… jobb lenne, ha beszélnél vele.
- Igen, bizonyára tényleg fel kéne keresnem –motyogtam, mire egy diadalittas vigyort eresztett meg- De a szerelmes-elméleteddel még mindig nem egyezek ki.
- Majd meglátod –kacsintott- Na, indulsz már?
- Nem.
- Mert?
- Nem akarlak itt hagyni, egyedül.
- Miért? Csecsemőnek tűnök? –nézett végig magán- Pelenka sehol, majd’ két méter vagyok, cumi nincs a számban, nem bőgök kajáért. Ha lelépsz, én is le merek menni a partra. A srácok többször is hívtak a tegnapi és a mai nap folyamán. Visszautasítottam őket, miszerint veletek leszek.
- Ez irtó aranyos –mosolyodtam el, majd egy csókot nyomtam az arcára- Akkor tényleg nem lenne gond, ha…
- Menj csak! –kócolta össze a hajamat- Bocs. Csak jól esett.
Válaszul legyintettem egyet.
- Beszéld meg a pasiddal a dolgokat.
- Nem a pasim!
- Még –kacsintotta- Én viszont nem tudlak tovább győzködni. Ha most indulok, még odaérek a megbeszélt időpontra…
- Vidd a kocsim –mosolyogtam rá, majd felpattantam a táskámért- Ha megtalálom a kulcsot… Megvan! Vigyázz rá, ha egy karcolás is lesz rajta…
- Nyugi. Jobban fogok vigyázni rá, mint a… Szóval vigyázni fogok rá –vigyorodott el, majd egy cuppanós puszit nyomott az arcomra és kiszáguldott az ajtón.
Körülbelül három másodperc múlva újra előttem állt.
- Nem vittem semmi cuccot –jegyezte meg.
- Tudom –kuncogtam- Már vártam, hogy mikor jelensz meg újra.

Miután Robert elment, tehetetlenül csettintettem egyet a nyelvemmel. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Végül egyszerűen fogtam magam, majd Damien irodájába teleportáltam.
Az íróasztala mögött ácsorgott, épp a papírjait rendezgette, mikor megjelentem. Megdöbbenésében kicsúszott a kezéből a mappa, a fehér lapok pedig szanaszét sodródtak a földön. A szemei nagyra tágultak, ajkai elnyíltak. Falfehér lett.
- Hogyan… Mit keresel itt?
A hangja bizonytalan volt, noha próbált belevarázsolni egy kis magabiztosságot is. Nem igen jött össze.
- Beszélnünk kell.
- Nem kell –tiltakozott, majd az ajtó felé indult- Nem tudom, hogy hogyan jöttél, de mire visszajövök, ne legyél itt.
A kilincs felé nyúlt, én viszont egy pillantásommal bezártam az ajtót. Hiába próbálkozott a kilincs lenyomásával, tépkedésével…
- Nyisd ki! –utasított fagyosan.
- Nem –tekertem a fejemet- Beszélnünk kell, Damien.
- Nem akarok!
- Ez már nem kívánságműsor –jegyeztem meg, majd leültem az egyik székbe- Nem lesz olyan hosszú. Ennyi ideig ráérsz.
Bólintott egyet, majd gyanúsan engedelmessé vált és leült az íróasztalához. Azután kirántotta a fiókját, majd kihúzott belőle egy 48-ast, azután nekem szegezte. Nyúzottan sóhajtottam egyet, majd a szoba túl felébe hajítottam a pisztolyt.
- Telekinézis? –hüledezett. Bólintottam egyet.
- Van újabb fegyvered, amit be akarsz mutatni a belső szerveimnek, vagy rátérhetünk a lényegre?
- Nem tudom, hogy mi vagy te, de… ilyen nincs is!
- Most megkérdőjelezed a létezésemet, vagy egy ócska, de irtó tehetséges bűvésznek hiszel?
- A kettő egyszerre.
- Az igazán nagy paradoxon lenne, Damien.
Megvonta a vállát.
- Lehiggadtál annyira, hogy beszélni tudjunk? –kérdeztem. A hangomból kissé kiérződött az esedezés.
Rám emelte a szomorú, zöld szemeit. Bólintott egyet.
- A tény, amit az étterembe mondtam, nem hazugság –motyogtam- Sosem hazudtam neked, esküszöm. Komolyan, ténylegesen angyal vagyok. Lassan száz éve változatlan. Tudom, hogy ezt nagyon nehéz elhinni, de tényleg így van. Vannak különböző képességeink. Telekinézis, manifesztáció, telepátia…
- Az is, hogy megjelentél itt?
- Igen –bólintottam.
Jó jelnek vettem, hogy megszólalt. Kissé érdeklődő volt az arca, noha láttam a testtartásán, hogy elutasítja a szavaimat.
- Mi van, ha azt mondom, hogy nem hiszek neked?
- Muszáj lesz –sóhajtottam fel.
- Mert?
- Hiába löki ki a lelked az igazságot. Nem akarsz hinni nekem, pedig igazából nagyon is tudod, hogy így van. Tökéletesen tudod, hogy igazat mondtam neked. Ahogy ezután is igazat fogok mondani. Ha akarod, ha nem, muszáj lesz elhinned. Te is a részese vagy, te is az leszel, ami annyira taszít. Ami szerinted nincs is.
Pár pillanattal később hátradőlt a székében és jegesen felnevetett. Megrémisztett.
- Egyre jobban hazudsz! Még a szemed sem rezdül! Sokat gyakoroltad?
- Ez az igazság –próbáltam ellenállni a hideg tekintetének. A vállamat leengedtem, a lábaimat behúztam a szék alá. Lélekben visszavonulót fújtam.
- Miért kellene hinnem neked?
- Mert kérlek rá. Mert nem hazudom. Mert fontos, hogy felkészítselek az új életedre.
- És ha én nem akarom az újat?
- Nincs választásod –tekertem a fejemet.
- Nem hiszek neked.
Felsóhajtottam, majd gondterhelten beletúrtam a hajamba.
- Hunyd be a szemeidet –kértem.
- Miért? Hogy lelőhess a pisztolyommal?
- Nem –vágtam rá felháborodottan- Bízz bennem most az egyszer.
Megforgatta a szemeit, de végül becsukta a szemeit.
- Gondolj egy gyerekkori emlékedre.
Kinyitotta az egyik szemét, és felvonta a szemöldökét. Közelebb ültem hozzá.
- Csak csináld –motyogtam, majd megfogtam a kezeit.
Az örvény közöttünk nőttön nőtt, egyre vadabb volt és sötétebb. Damien ráncolta a homlokát, erősen kapaszkodott a kezembe. Zihálni kezdett, az izmai összerándultak. Magam is lehunytam a szemeimet, majd hagytam, hogy Damien emléke magába szippantson.
Visszarepítettem magunkat a múltba.

Love Angel- 56. fejezet

Love Angel- 56. fejezet
Randi
(Izbel)

Damien Dearman sármos eleganciájával álldogált előttem. Ajkain félmosoly ült, tekintette végigszánkázott a testemen. Hosszasan elidőzött csupasz, keresztbe tett lábaimon.
- Mesésen nézel ki- bókolt, majd leült a velem szemben lévő székre.
A köszönésen már rég túl voltunk. A ártatlan puszi után kihúzta nekem a székemet, majd be is tolta utánam. Aranyosan udvarias volt.
- Te is kitettél magadért –viszonoztam a bókját, majd rámosolyogtam. Tényleg mesésen állt rajta a pamut, fehér hosszú ujjúja, a tincsei ismét művészien össze-vissza álltak.
- Hozathatok neked valamit? –kérdezte végül, én pedig egy laza mozdulattal a kólám felé intettem.
- Köszönöm, de nem kérek semmit.
Kicsit talán feszélyezve bólintott, majd magának rendelt egy üveg vizet.
- Milyen napod volt?
- Öhm… jó –válaszolta végül- Egy tárgyalásom volt délután… nem álltam messze attól, hogy az asztal alatt egy üzenetet írjak neked.
- Ennyire unalmas volt? –mosolyogtam, mire bólintott- Részvétem miatta.
- Kösz –vigyorodott el- Tudod, kicsit… nyomasztó hallgatni az üzleti ügyeimről szóló hosszú-hosszú beszámolót. Ráadásul igazából nem is nekem beszélnek, hanem a jobb kezemnek. Jobbára. Mivel én mindennel tisztában vagyok, és minimum egy hónapra előre elintézek minden ügyemet, ami a szórakozóhellyel kapcsolatos… ebbe az egybe nem szólhatnak bele.
- Akkor… mégis miért van a megbeszélés? Mármint ha nem a klubod van terítéken, akkor…
- Terjeszkedek. Jelenleg két építkezésem is folyik Los Angelesben. Egy hasonló felépítésű klub valamint egy hotel lesz ott. Az utóbbi meglehetősen előrehaladott állapotban van. Csak jövő tavaszra terveztük, hogy kész lesz. Meglepett a munkások gyorsasága. Már csak tökéletesítik. Beszerelik a riasztókat, kijavítják a hibákat a festésben, kialakítják a kertet… Körülbelül három hét múlva lesz a megnyitója… lehet, hogy négy. Majd kiderül. Én nem sürgetek senkit. Tökéletesen ráérek.
- Meghiszem azt. Nem vagy kispályás, Mr.
- Nem gondoltam volna, hogy erre most jössz rá először –mosolyogta- És te?
- Én?
- Mit csináltál ma?
- Ja. Mit is? –tanakodtam- Hát persze… Renesmee ki sem engedett a szobából, miután az óra elütötte a delet. Gondolhatod, miken kellett nekem átesnem. Reggel futottam Embry-vel, ebéd előtt pedig meglátogattam az egyik barátnőmet és a férjét. Nemrég építettünk nekik egy aranyos kis házat az erdőben.
- Micsoda nagyvonalú vagy –tekerte a fejét- Csak egy házat?
- Nagy lett az a ház! –dünnyögtem, mire elvigyorodott.
- Meg ne sértődj nekem! –nevette- Nem úgy gondoltam, ahogy gondolod, hogy gondolom…
- Emily fel van pörögve –folytattam elhessegetve a pillanatnyi hangulatváltozásomat- Úgy néz ki, babát vár.
- Nahát! Gratulálok neki!
- Igazából titok –söpörtem ki egy tincset az arcomból- Szóval ne igen hangoztasd, kérlek. Még a férje sem tudja, ami igazán nagy számnak mondható!
- Akkor te miért tudod? –vonta fel a szemöldökét- Hallgatóztál vagy megtaláltad a terhességi-tesztet a szemétben?
- Elmondta –szégyenlősen elmosolyodtam- Azt hiszi, hogy bármi közöm is van az annyira vágyott fogantatáshoz.
- Igaza van?
- Természetesen nem… olyan sok –mondtam. Elvigyorodott- Csak főztem neki pár gyógyteát… Meg tanácsokat adtam nekik a szexről…
- Komolyan?
- Nem –tekertem a fejemet- De nagyon aranyos, hogy mindent elhiszel!
- Gonosz vagy –jelentette ki önérzetesen, majd felkapta a fejét a közeledő pincérre, aki egy borítékot tett le az asztalra.
Felvont szemöldökkel, kíváncsian felvettem a sárga téglalapot, majd feltéptem. Kivettem belőle a levelet, hangosan felolvastam.
- „Induljatok el a következő helyre. Gyalog! Út közben mondjatok el egymásról három olyan dolgot, ami tetszik, megfogott a másikban!” Valamint van itt egy cím is.
- Úgy tűnik a kis barátnőd eltervezett mindent –dörmögte, majd kivette a kezemből a papírt- Tudom, hogy hol van ez a hely. Nincs annyira messze.
- Szerencséjére –mosolyodtam el, ő pedig egyetértően bólintott.
Egymás mellett sétálgattunk, ő a borítékot gyűrögette és az illegális motorversenyekről beszélt. Eléggé büszkén osztotta meg velem, hogy már vagy két éve ő a bajnok. Micsoda nagy dicsőség, hogy oda ne rohanjak…
- Még egyszer be nem teszem oda a lábam, az fix. Nem zsarolhatsz meg még egyszer.
- Nem zsarolás volt. Kijelentettem egy tényt, te pedig azonnal ráharaptál.
- Tudtad, hogy mit jelent nekem Robert. Elvitted és felhasználtad.
- Pontosan! –helyeselt, én pedig összeszűkítettem a szemeimet- De nem volt más ötletem, amivel oda csalhattalak volna.
- Mert szerinted nem vált volna be, ha felhívsz és aranyos módon megkérsz? Töprengtem, olvadoztam volna egy sort, de biztos megjelentem volna!
- Majd legközelebb bevetem azt –mosolyogta- Tényleg sajnálom. De nem tudhattam, hogy megjelensz-e.
- Ma is itt vagyok –tártam szét a karjaimat, majd megadóan a szemeibe néztem- Az íriszed fogott meg legelőször.
- Teljesítjük a levélben foglaltakat? –csodálkozott, majd elvigyorodott- Szóval a szemem? Pedig nem is olyan szép, sőt! Nem igazán szeretem.
- Irtó édes –biztosítottam- Különleges. Nem igazán látok ilyen csillogó, határozottan zöld szemű pasikat.
- Határozottan zöld? Van határozatlanul zöld is? –kötekedett, majd felnevetett a mérges arcom láttán.
- Úgy értem, hogy van, akinek szürkés zöld, esetleg barnával van keveredve –magyaráztam- De neked száz százalék, hogy zöld árnyalatú.
- Nem is értem, hogy miért fordítunk ilyen sok figyelmet a szememre –tekerte a fejét- Én jövök egy ténnyel. Hm… A harciasságod.
- Legtöbben elátkoznak érte.
- Vonzó vagy tőle –ingatta a fejét.
- A kitartásod –mondtam a második dolgot.
- A hajad –jelentette ki eltökélten- Hidd el nekem, ez sem mindennapi jelenség! Olyan… természetes és varázslatos.
- Ezt sem mondták még –mosolyodtam el és éreztem, hogy kis pír önti el az arcomat.
- Harmadiknak nem mondhatom azt, hogy te magad? –kérdezte.
- Szerintem az nem legális –vigyorodtam el, mire egyetértően bólintott.
- De megpróbáltam… Nos, akkor… Legyen mondjuk a tekinteted. Nem az íriszed, vagy a szemed mérete… Hanem minden együtt. Maga a tekinteted –magyarázta hevesen- Minden érzésed ott tombol a szemedben. Annyira varázslatos!
- Senkinek sem tűnt fel eddig –mondtam halkan, felpillantva az arcába. Halványan elmosolyodott, majd a hüvelykujjával végigsimított az arcomon.
- Mert még senki sem akart a lelkedbe nézni… Megtudni, hogy milyen folyamatok játszódnak le benned igazából.
- Miért, te ezt szeretnéd?
- Ezt is –bólintott, majd hirtelen megállt- Ez a cím áll a levélben.
- Remélem ezt Nessie nem gondolta komolyan –dörmögtem, majd kivettem a kezéből a borítékot és megnéztem a címet. Egy utcatáblát kerestem, majd egy házszámot is. Stimmelt.
- Ezért megnyúzom –jelentettem ki eltökélten, mire Damien nevetve átkarolta a vállamat.
- Azt hiszem itt is lesz egy üzenete. Kizárt, hogy itt kelljen eltöltenünk az egész estét.
- Igazad lehet.
Az üzlet nagy volt, és az este ellenére jó páran voltak benne. Igazából én azon is meglepődtem, hogy még nyitva volt. De nem fordítottam ennek akkora figyelmet. Inkább az kötötte le a figyelmemet, hogy a Damient fürkésző nőket vizsgálgassam. Bármennyire is nehéz volt beismerni, kicsit felzaklatott a gondolat, hogy az egyikük megragadja a kezét és maga után rángatja az egyik próbafülkébe.
- Megvan! –rikkantotta a bolt túloldalából, majd felemelte a kezében tartott borítékot. Nos, ha eddig valaki nem vette észre, annak most már szinte kötelezővé vált ránéznie.
- Jobban nem is hívhattad volna fel a figyelmet magadra –dörmögtem mellé érve, majd kikaptam a kezéből a borítékot és feltéptem- Nézzük, mit ír.
Mögém állt és a vállam felett olvasgatta a levelet. Motyogott hozzá, így tökéletesen hallottam minden egyes szót. A lehelete csiklandozta a nyakamat.
- Szóval vegyünk két dolgot a másiknak.
- Egyet, ami szerintünk hasznos.
- Egyet pedig, amit látni szeretnénk a másikon. Aranyos dolog ez –vigyorogta Damien, majd el is lépett mellőlem- Ne mutasd meg előre!
- A világért sem! –mosolyogtam, majd elindultam a férfi részleg felé, s közben felmerült a gondolataimban, hogy az újonnan megszerzett levélben írott cím vajon mi lehet… szex-shop?

Már kint ált, mikor én kiléptem a kissé hűvös levegőre. A kezében egy rózsaszín táskát lengetett és várakozóan nyújtotta felém a másik kezét. Megforgattam a szemeimet, majd átadtam neki a bent vásárolt ruhaneműket. Ő pedig átnyújtotta a saját maga által beszerezett táskát, a tartalmával együtt. Kissé izgatottan kukkantottam bele. Elöntött a pír.
- Nyakkendő? –vonta fel a szemöldökét- Igen, elismerem: igazán szexi nyakkendő… De ez most a hasznos vagy az izgató? Az izgató az, amit látni szeretnél a másikon, na! Ne vágj ilyen értetlen képet!
- Jól van –szóltam közbe kissé elégedetlenül, de azért egy apró mosolyt megeresztettem.
- Egy fekete boxer –dörmögte- Ez azt hiszem a… erről sem tudom eldönteni, hogy melyik kategória!
- Épp amelyik alakul. Multifunkciós –kacsintottam rá, majd már lépdeltem is tovább.
- Na! –nyüszített fel, majd elkapta a karomat- Nézzük csak meg, hogy abban a táskában mi van… Már teljesen kiment a fejemből! Elfelejtettem… az öregedés ártalmai!
- Öregebb vagyok nálad! –vágtam vissza.
- Erősen kétlem –tekerte a fejét, mire lazán megvontam a vállamat. Pedig tényleg igazam van!
- Na jó, nézzük. De azért meg kell jegyeznem, hogy ez a kiskutya-tekintet és lebiggyesztett ajak nincs rám hatással.
Annyira.
Elvigyorodott, majd elégedetten kacsintott egyet, ahogy előhúztam a finom, selyem anyagú hálóinget. Halványrózsaszín volt, fekete csipkével díszítve.
- Ez gyönyörű –dörmögtem elvarázsoltan, ő pedig diadalittasan elvigyorodott- Köszönöm.
- A másikat is! –sürgetett kisgyermeki izgatottsággal.
A kínosabb darabot is előhúztam a táskából. Úgy tűnt, hogy Damient kicsit sem érdekelte, hogy jó pár ember halad el mellettünk, többen pedig elég meredten figyelnek minket. Nincs anyag a pletykagépezetbe, ezért kell a mi magánéletünket ennyire fürkészni?
Egy fehérnemű szett volt, valószínűleg a hálóing párja. Csakhogy pont az ellentéte volt: fekete volt, rózsaszín csipkével. Meglepődve figyeltem, hogy pont a méretem.
- Azt hiszem, te könnyen kitalálod, hogy melyiket akarom rajtad látni- dörmögte mély, irtó izgató hangján, majd elém lépve lehajolt és a fülembe suttogta a folytatást- Lehetőleg minél előbb.
Szentséges szar…kaláb! Ez egy nyilvános felkérés volt keringőre? Igen, az. Bizonyára az. Húh! Mióta lettem én ennyire… szűzies?
- Induljunk a következő címre, különben sosem érünk oda –utasítottam gyengéden, majd lassan sétálgatni kezdtem előtte.
- Jól áll a ringó csípőd –kacsintott mellém érve. Így már értettem, hogy miért maradt le. Váratlanul közelebb lépett hozzám és az ujjaival körbefonta az enyéimet.
- Sokkal jobb –dörmögte halkan, valószínűleg arra számítva, hogy én nem hallom.
Elvigyorodtam és a halvány pír elöntötte az arcomat, a tenyerem pedig bizseregni kezdett.
- Az, hogy mindig tudsz meglepetést okozni. Ez a harmadik dolog, ami vonz és tetszik benned –mondtam, majd gyönyörködtem a boldog mosolyában.

Mint kiderült, Renesmee harmadik helyszínnek egy erre alkalmas helyet, egy éttermet választott ki. A mai este először mondtam neki gondolatban köszönetet.
Kettő boríték volt az asztalon, ahova vezettek minket. Meg voltak számozva. Az elsőt hangosan kezdtem el felolvasni:
- „Sziasztok! Nos, remélem, eddig jól éreztétek magatokat. A feladat a következő: rendeljétek a másiknak a kedvenc ételeteket! A második borítékot csak azután bonthatjátok fel, hogy megmondtátok a véleményt az ételről! Sok puszi: Ness-Renesmee”
- Miért nem lepődök meg? –kérdezte felvont szemöldökkel, majd magunkhoz intette a pincért. Nem is kellett gondolkodnunk a rendelésen, azonnal bediktáltuk az ételeket. Előételt nem kértünk, maradtunk a főétel-desszert összeállításnál.
Nem sokra rá ki is hozták a gőzölgő tányérokat.
- Sült sertésborda fűszeres, sült burgonyával –bökött az előttem lévő ételre- Úgy szoktam enni, hogy először leszedem a bordáról a húst. Könnyebb így enni, legalább is a véleményem szerint. Először mindig a sültet vedd a szádba, rágj rajta egyet, utána jöhet a krumpli. Hidd el, tetszeni fog.
- Miután ilyen részletes fogyasztási-tanácsot mondtál végig, meglepődnék, ha nem így lenne –válaszoltam, mire szégyenlősen megvonta a vállát.
- Csak segíteni akartam, babám!
- Tudom –mosolyogtam rá- Pulykamell Dubarry módra. Elég ha felvágod és a szádba lapátolod.
- Nem vagy vicces –jegyezte meg, de azért ajkai szegletében mosoly bujkált. Nagyon szédítő volt így.
Lassan nekiálltunk enni. Úgy fogyasztottam el az ételt, ahogy ő javasolta. Tényleg hatékony technikát fejlesztett ki rá.
- Finom –jelentettem ki- Igaz, nekem kicsit csípős a krumpli… Ha ez lenne terítéken, megenném, de ha választhatnék mást, valószínűleg nem emellett voksolnék.
- Hasonló a véleményem –bólintott- Ez olyan… finom, tényleg az. Megmozgatja az összes ízlelőbimbómat, hisz az ízek olyan jó összhangban vannak, hogy letaglózok tőle… De nem az én stílusom. A férfias dolgokat szeretem, babám.
- Új becenevet találtál ki? –vontam fel a szemöldökömet.
- Miért, nem tetszik, Miss. White?
- Elmegy, Mr. Dearman.
- Csak elmegy? Szerintem aranyos –vigyorogta- Illik rád. Mi volt a kedvenc beceneved, amit valaha adtak neked?
- Cicám –vágtam rá halkan, az ablak felé meredve- Cicám.
Nem is értettem, hogy miért ismételtem el újra. Majd utána még párszor magamnak is, elég halkan ahhoz, hogy csak légvételnek tűnjön. Levetődött előttem az összes emlékkép, mikor Matthew ezen a néven hívott engem. Minden egyes apró szava, a mosolyával, a szemeivel, az arcán lévő ráncokkal együtt. A barna tincseivel, a harapnivaló füleivel, az orrával, a kezeivel, a simogatnivaló testével együtt…
- Bocsáss meg –dörmögtem az arcába nézve- Csak… elárasztottak az emlékek.
- Annyira rossz emlékek, hogy még a könnyek is ellepik a szemedet? –kérdezte értetlenül, mire aprót ráztam a fejemen.
- Életem legjobb korszaka volt az. A legboldogabb, a legszebb… A legek legje.
- Értem –bólintott, majd kissé lelombozva hajtotta le a fejét- Nem is értem, hogy miért versenyezek ezzel…
- Mert van miért versenyezned, Damien –mondtam, majd a kezére simítottam a tenyeremet- Matthew már régen meghalt, elveszítettem őt, Dam. Nem tudsz ellene harcolni, ugyanis nincs ki ellen. Az emlékeim megvannak és meg is lesznek örökké. Ugyanis nekem szükségem van rájuk. De ez nem azt jelenti, hogy te nem kaphatsz helyet a szívemben azért, mert Matt ott van.

A levelet kitoltuk a desszertig. Úgy gondoltuk, hogy egy kis édesség mellett bizonyára könnyebb lesz teljesíteni a ránk kiszabott feladatot. Desszert ügyben Damien tökéletesen választott nekem, és ahogy észrevettem, neki sem volt problémája az én kedvencemmel. Eperrel töltött étcsokoládé felfújtat kapott, egyszerre hármat belőle, egy hosszú tálkára elrendezve, eperöntöttel körbecsorgatva. A hab a tortán pedig a csokoládé bevonatú eper volt. Nem hiába volt ez a kedvencem!
Én lemondva a csokoládéról egy citromos rizsszelet-szerűséget ettem. Igazából finom volt, nagyon is. De hiába próbáltam az én desszertemre koncentrálni, akaratlanul is a csokoládés felé vágyódtam.
- Megvan az új kedvencem –dörmögte Damien elégedetten, egy kis felfújtat mégis meghagyva- Neked nem igazán jön be a citromos, igaz?
- Csak… rajongok a csokiért.
- Akkor mivel nekem is ez lett a kedvencem, ezt nyugodtan átadhatom neked –vigyorogta, majd elnegyedelte a felfújtat, belemártogatta az öntetbe, felbökte a villájára, majd felém nyújtotta. Én elégedetten kaptam be a falatot, majd halkan mormogva, lehunyt szemmel forgattam meg a számban.
- Ezt az arckifejezést… -dörmögte kábultan, majd megnyalta az ajkát. Nem tudtam, hogy ezt direkt vagy önkéntelenül tette. Minden esetre emiatt igazán csábító lett a gondolata annak, hogy én is megtegyem ugyan ezt- az ő ajkaival.
Magamhoz intettem a pincért, majd kértem a csokoládéfelfújtból három adagot, mindet elvitelre. Gondoltam meglepem az otthoniakat!
- Na, bontsuk ki a borítékot –vigyorogta- Azt írja, hogy rendeljük a másiknak a kedvenc desszertünket is. Megvolt. Aztán azt körmölte még ide, hogy mondjunk a másiknak három nagy titkot, amit fél tucatnál több ember nem tud. Húha, ezzel feladta nekem a leckét…
- Nekem is –dörmögtem, majd nyúzottan megdörzsöltem az arcomat.
Ebben a pillanatban határozottan is visszavontam a köszönetemet. Renesmee jobban keresztbe sem tehetett volna nekem.
Úgy éreztem, hogy most jött el az a pillanat, hogy el kell mondanom neki az igazat magamról… magunkról.
- Az apám vert –mondta komoran- Gyerekkoromban. Azért jöttem el onnan. Az Anyámat is bántalmazta. Nem bírtam tovább ott lenni és beletörődni a sorsomba.
- Annyira sajnálom, Damien.
- Nem kell –tekerte a fejét- Ez csak megerősített. Megfogadtam, hogyha nekem gyerekem lesz, olyan szeretettel fogok vele bánni, amit én nem kaptam meg az apámtól. Nőre pedig sosem emelek kezet. Kizárt!
- Ez példaértékű –mosolyogtam rá, mire egy apró bólintás volt a válasza.
Felemelte a borospoharát, majd kiitta a benne lévő bort. Újra töltött magának, és az én poharamat is feltöltötte. Újra kortyolt egyet, én pedig gyorsan kiböktem az első igazságot rólam:
- Voltam férjnél.
Egy intenzív köhögéssel reagált erre a tényre. A bor bizonyára cigányútra tévedt. Pár másodperc elteltével abbahagyta a fulladozást, ehelyett nagyra tágult szemekkel nézett rám. Csodálkozott.
- Hogy mi?
- Voltam férjnél –ismételtem- Tudod, fehér ruha, pap, egy pasi, gyűrűk, eskük. Ez egy esküvő. Utána a nő és a férfi rendszerint házaspár, vagyis férj és feleség.
- Értettem elsőre is! De… nem vagy te túl fiatal hozzá? Hisz egyetemista vagy, nem?
- Gimibe járok jelenleg –mondtam, mire megdöbbenve hőkölt hátra.
- Akkor… Nem vagy még tizennyolc sem?
- Sokkal több vagyok annál –sóhajtottam fel- Matthew volt a férjem. Őt már eléggé régen elveszítettem.
- Egyedül a gimnáziumi legjobb barátnőmbe voltam szerelmes –mondta minden előzmény nélkül a második titkát is.
- Megdöbbentő.
- Igen, az –motyogta- Azóta nem igazán volt időm, energiám és hitem egy normális kapcsolathoz.
- Megértem. Következő titok: Meghalt a családom. Az egész családom. Velük voltam én is.
- Illegálisan szereztem pénzt az itteni klubomhoz. Droggal kereskedtem. Azóta persze rendeztem a számlákat, elhagytam ezt a kereskedelmet, minden törvényes.
- Nem lepődök meg –mosolyodtam el- Szinte képtelenség ilyen fiatalon egy nagyvárosban saját helyet nyitni. Még megélni is húzós.
- Most te jössz –sürgetett.
Nagy levegőt vettem, majd hadarva kiböktem:
- Angyal vagyok. Halhatatlan. Már vagy száz éve vagyok ilyen állapotban. A családommal együtt meghaltam én is, vissza tudtak hozni és átváltoztatni. Többször kijártam már a gimit, diplomám is van. Matthew tíz éve halt meg, tavaly találták meg a holttestét. Öhm… Te vagy az első ember, aki megtudja ezt. A többi természetfelettit leszámítva.
- Többi… természetfeletti? –kérdezte, majd továbbra is érdeklődve, noha sokkolva figyelt.
- Vámpírok, alakváltók. Az utóbbiak mondhatni vérfarkasok, de semmi közük sincs a holdhoz.
Hosszú ideig fapofával nézett rám. A könyökeit az asztalra támasztotta, az ujjait összefonta, az állát pedig annak döntötte. Szemei bizonytalanságot sugároztak.
- Én elárulom neked a legféltettebb titkaimat… azokat, amiket mélye elzártam, erre te ilyen ocsmány, megalázó hazugsággal rukkolsz elő?
Fájdalmasan hideg volt a hangja. Legszívesebben esedezni kezdtem volna neki, de a tekintete megállított ebben.
- Sokkol, hogy képes voltál ennyire csúnya, ostoba módon a szemembe hazudni. Ráadásul ilyet… Végig ezzel tartottál magad mellet… Ezzel a titokkal tudtál irányítani engem. Titokkal? Hazugsággal!
Az utolsó szót úgy szűrte ki a fogai között, közben az ölében lévő szalvétát az asztalra dobta. Felállt.
- Mire volt ez jó neked? A pénzem kellett? Zsaru vagy és le akarsz buktatni? Apám küldött? Mi a franc volt a célod? Mi a fenéért kellett az érzéseimet ennyire kihasználni? Azokat a rohadt érzéseket, amiket már évek óta elnyomok magamban?
- Én nem…
Egy morgással elhallgattatott, majd hátat fordított nekem és elsétált az asztaltól. Pár méter után visszafordult és a következőt mondta:
- Nem kell a hely a szívedben. Add oda annak, aki beveszi a baromságaidat. Oh, a számlát majd küldd el.
Ezzel a végszóval tényleg elsietett.
Én pedig sokkolva néztem a pislákoló gyertyát az asztalon. A tenyerembe temettem az arcomat, elkeseredésemben pár könnycsepp futott ki a szememből.
- Hölgyem?
A pincér szavára gyors mozdulattal kaptam fel a fejemet. Megtöröltem az arcomat, kissé szétszórtan vettem át tőle a becsomagolt desszertet.
- Kérném a számlát –mondtam neki, mire ő egy bólintás után elsasszézott.
Percekkel később tért vissza, egy fekete bőr dossziéval a kezében. Kinyitva az ölembe helyezte, én pedig az összegre pillantva gyorsan kerekítettem felfelé, majd a tárcámba nyúlva elővetem a kívánt összeget. A dossziéba csúsztattam, majd visszaadtam a mellettem várakozó pincérnek.

Otthon Renesmee nem meglepő pörgéssel várt. Izgatott volt, várta a beszámolómat.
- Nem gondoltam, hogy ilyen hamar hazaérsz –mondta köszönés helyett.
- Hoztam édességet –dörmögtem, majd a konyhapultra tettem a táskát- Egy-egy adagot mindkettőtöknek. Ízleni fog.
- Nem erre vagyok kíváncsi. Hogy sikerült?
- Nem jól. Megtudott valamit, amit nem hitt el. Hazugnak nevezett és lelépett. Tömören ennyi. De hagyj békén, kérlek. Nincs kedvem beszélgetni. Le akarok feküdni.
Tompán bólintott, majd magához ölelt.
- Azért… köszönöm az estét. Az utolsó jelenetet leszámítva tökéletes volt, Renesmee.
- Segítettek a többiek is.
- Nem is értem, hogy miért lepődök meg. A többieket rávenni, hogy segítsenek neked... Aljas módon hátba támadtál!
- Ugyan, dehogy -tekerte a fejét vigyorogva- Szívesen segítettek. Fontos nekik a boldogságod.
Bólintottam egyet, majd egy apró sóhajt hallattam. Ő nevetve átkarolta a vállamat, majd egy csókot cuppantott az arcomra.
- Aludj jól, Izbel. Hidd el, minden rendbe fog jönni.
- Muszáj lesz hinnie nekem –motyogtam halkan, mire bólintott egyet. Noha nem tudta, hogy miről van szó, hitt nekem. Erre volt most szükségem igazán.

Love Angel- 55. fejezet

Love Angel- 55. fejezet
Ötven
(Izbel)

A péntek esti összeruccanást ismét a nappalinkba repítettük. A fél falka összegyűlt nálunk, hangosan nevettek és viccelgettek. Mikor lehuppantunk Renesmee-vel közéjük, épp Embry mesélt.
- Igen, hozzá mentünk, a lakására. Kibontott egy üveg bort, én pedig kikéredzkedtem a mosdóba, tudjátok, befújni magam sprayvel, belőni a hajamat, meg ilyenek. Mire visszamentem a nappaliba, ott állt! Sosem találjátok ki, hogy mit találtam ott!
- Kiborította a bort, ezért nem volt pia? –találgatott Seth.
- Oh, közel sincs hozzá!
- Eltüntette a távirányítót, véletlenül kiborította a táskáját és kiborult belőle a doboz tampon?
- Egyre bénábbak ezek a tippek –súgtam Nessie fülébe. Vigyorogva, egyetértően bólintott.
- Nem, dehogy! –tiltakozott Embry, majd diadalittasan felnevetett- Meztelen volt! Teljesen, bármiféle ruha nélkül! Pucér, haver!
Ez volt az a pillanat, amikor Nessie-vel együtt inkább felpattantunk, hogy odatelefonáljunk a pizzériának a rendelésünkről kérdezve. Én pedig egy kis jattot felajánlva köteleztem őket arra, hogy sürgősen hozzák az óriáspizzákat.
Tíz perc múlva meg is szólalt a csengő.
- Ez ügyes volt –dicsért meg Renesmee, majd kivette a kezemből a nagy halom felét- Na, szerinted Embry elmesélte már az éjszakáját, vagy az orgazmust nekünk is hallanunk kell?
- Ha tíz percen keresztül csak erről mesélt, akkor fix, hogy kilenc és fél perc kamu.
- Igaz.

Mint kiderült, az élménybeszámoló már tényleg befejeződött. Viszont előkerült egy jegyzettömb, Robert pedig hevesen írogatott bele.
- Békülős!
- Kíváncsiság miatti!
- Vita-megoldó…
- Oké, írd fel a feszültség levezetőt is!
- Egyszerűen mert a húgod egyetemi szobatársa túl szexi ahhoz, hogy igaz legyen?
- Embry! –hitetlenkedtek a többiek, mire ő megvonta a vállát.
- Mi a fene folyik itt?
- Osztom a véleményed, Ness. Erre én is kíváncsi lennék, fiúk!
- Felírjuk, hogy mi miatt lehet szexelni valakivel –vonta meg a vállát Paul, majd elvigyorodott- Ötvenet össze akarunk írni. Csak negyvenkettő van, egyenlőre.
- Ez… elképesztő, fiúk! –hitetlenkedtem.
- Ugyan, bébi! –tekerte a fejét Robert- Ne csináld már! Ezek csak pusztán férfias beszélgetések, szálljatok be ti is!
- Búcsúzó-szex. Írd, Rob! –kiáltotta Nessie.
- Na ne már! Te is beállsz a sorba? –kérdeztem, ő pedig felnevetett- Bú-elűző egy ismeretlennel.
- Ez meg mikor volt? –tudakolta Renesmee, miután a kezembe nyomott egy üveg sört- Na, idd! Ha már lesüllyedtünk a szintjükre.
Csak megvontam a vállamat, majd meghúztam az alkoholt. Neki sem kell mindent tudnia! Főleg nem a Matthew halála utáni sötét korszakomat.
Idő közben a kartondobozok teteje is kicsapódott, a pizzák friss illata belepte a szobát. A szeletek villámgyorsan csúsztak le a torkunkon, azokat pedig követték az üveg italok.
- Te konzervatív vagy, ennyi!
- Jó, hogy nem kikiáltasz egy frigid, prűd kiscsajnak! –rikácsoltam kissé mérges hangon, karjaimat összefonva magam előtt- Ugyan, Robert! Ennyire szörnyű emberismerő még te sem lehetsz!
- Ugyan, Izbel…
- Csak azért, mert én nem fekszek le minden hétvégén mással, mint egyesek, még nem vagyok teljesen középkori! –tiltakoztam- Csak már voltam igazán szerelmes. Ha ti is azok lesztek, a szexet a szerelemhez kötitek. Ahogy utána is, az esetek kilencvennyolc százalékában.
- Igaza van –ismerte el Jacob, majd meghúzta az üvegét.
- Ugyan, Black! –tekerte a fejét Embry- Te még érintetlen vagy, el ne kezdj nekünk a szexről felvilágosítást tartani!
- Reggel felébredsz, mi jut először eszedbe? Gondolkodtál valaha azon, hogy mi reggel az első gondolatod? Visszaemlékeztél egyszer is az ébrenlét első másodperceire? Legalább megpróbáltad?
A többiek kissé hitetlenkedve néztek rám. Rájöttem, hogy ez a gyenge, pitiáner kis figyelemelterelés nagyon nem jött be.
- Szűz vagyok, és? Egyszerűen vártam az igazira –pillantott le Nessie-re-, akit épp a karjaimban tartok. Megegyeztünk, hogy együtt veszítjük el. Ez egy újabb pecsét lesz a kapcsolatunknak. Nem tudom, hogy ezt miért nem tudjátok megérteni!
Renesmee rám, majd a mellettem feszengő Robertre pillantott. Rob elhúzta a száját, félrebiccentette a fejét, nagyokat kortyolt az alkoholjából. Én a nyakamra simítottam a kezemet, megdörzsöltem a bőrömet, majd én is meghúztam a sörömet.
Na, Renesmee Cullen… ezt hogy fogod kimagyarázni?

Még aznap hajnalban Nessie a szobájába rángatott.
- Mégis mit kellene tennem?
- Ne hazudj neki! –kiáltottam, majd lejjebb vettem a hangerőt- Ő annyira lelkiismeretesen veszi a kapcsolatotokat, te pedig elhallgattad előle, hogy az egyik legjobb barátom, aki mellesleg olasz, pár hónappal ezelőtt megfektetett! Jacob pedig vár rád, Renesmee!
- Én várok rá! –tiltakozott- Tegnap reggel kitalálta, hogy várni akar az esküvőig! Az esküvőig!
- Hát és?
- Ez bizarr! Bé-í-zé-a-r!
- A bizarr két r –szóltam közbe, ő pedig kissé dühösen intett le.
- Ne legyél olyan, mint Edward! Ő is állandóan kioktat! De térjünk vissza a szívszerelmemre! Izbel! Te sem gondolod komolyan, hogy két-három-négy-öt évig kibírja szex nélkül! Vagy oké, beszéljünk rólam! Csütörtökön majdnem rávetettem magamat! Ez már annyira gáz!
- Egyetértek –nevettem, ő pedig gyengén a karomra csapott- Beszélj vele. Tálalj ki. Szerintem ő csak téged akar védeni… meg a golyóit az apád elől.
- Ugyan, ő nem ilyen –mosolyodott el- Mármint Apu.
- Tudom. Akkor Demetri már nem élne.
- Tökéletesen igazad van. Milyen kár lenne érte…
- Nekem mondod? –vigyorodtam el.
- Tényleg… ti… nem feküdtetek le?
- Húha, Renesmee! Komoly elvonási tüneteid lehetnek, ha már ilyen elméleteket gyártasz. De a lényeg: nem, nem feküdtem le vele. Egyszer majdnem… de nem. Időben megjött az eszünk.
- Értem –bólintott- Annyira kíváncsi vagyok Jacobra! De ő… igazából nem tudom, hogy mit akar. Csak maga miatt cölibátust fogadni, vagy azért, mert nem akar meggyalázni engem…
- Meggyalázni? –visítottam nevetve, mire egy durcás grimaszt kaptam válaszul- Ma délután kérdezd meg még egyszer, de ha kitart az apáca-életmód mellett, akkor mindent mondj el neki. De tényleg. Demetritől kezdve egészen idáig. Megérdemli, hogy őszinte legyél vele.
- Tudom…
- Ha viszont azután sem hajlandó lefeküdni veled, akkor igazán meggondolnám, hogy Jacob nem-e olyan, mint a tengerpart… Tudod, meleg és homokos!
- Ugyan! Tudom, hogy akar engem, csak… hát, igazából olyan komoly ötletem nincs, hogy miért talált ki egy ilyen aranyos kis elméletet. Szinte már a rögeszméjévé vált!
- Hogy érted?
- Csók. Ennyi. Csak megcsókolhatom. Nem vehetem le róla a pólóját, nem simogathatom meg a mellkasát, szinte már a haja is tabu számomra.
- Menthetetlen! –tekertem a fejemet, majd felnevettem- Ugyan, Nessie! Csak beszéld meg vele a dolgokat. Ő halálosan beléd van esve, el nem hiszem, hogy nem úgy fekszik le este, hogy rólad álmodozna…
- Meg reggel é vagyok az első gondolata, mi? –forgatta meg a szemeit- Tényleg. Tanulhatnál jobb figyelemelterelést is. Elég béna volt.
- Nem jutott más eszembe –vontam meg a vállamat.
- Lekaphattad volna a felsődet, majd meglengethetted volna a fejed fölött. Fix, hogy sikert aratott volna! –kacagta, mire a párnát az arcába vágtam- Hé! Ez háború!

Embry az egyik hajnali futás után rávett, hogy üljek be vele egy reggelire. Nem számított neki, hogy futós cuccban, enyhén izzadtan ültünk be a büfébe. Elterelgetett egy asztalhoz, majd lenyomott a székre, de nem ült le.
- Én rendelek neked is –jelentette ki- Biztos ízleni fog.
- Ajánlom is –mosolyogtam rá. Szalutált egyet, majd odasétált a pulthoz, ahol a középkori nő egy meleg öleléssel köszöntötte.
Nem sokra rá vissza is tért, noha ételek nélkül.
- Csak dumálni akartam veled… nyugodt körülmények között –tette hozzá.
- Hallgatlak.
- Tudom –vigyorodott el- Szóval… nyilván nem titok számodra, hogy hallottam a beszélgetésedet Damiennel.
- Tudtam, hogy minden egyes szót hallotok –bólintottam- De miért olyan jó téma ez számodra?
- Kell neked a pasi?
- Miért, ha nem kell, rástartolsz? –vontam fel a szemöldökömet, mire az égnek emelte a pillantását.
- Izbel. Ha valamit akarsz tőle, akkor el kell mondanod neki mindent.
- Ígyis-úgyis ki kell tálalnom.
- Merthogy?
- Olyan lesz, mint én.
- Hú… hát, ez alapjaiban változtatja meg a történetet.
- Sokkal bonyolultabb lesz, igaz? –mosolyogtam rá, mire bólintott egyet- Igazából… nagyon húzni akarom, ameddig csak lehet. Egy ilyen információ… meglehetősen sokkoló.
- Tapasztaltad…
- Nem –tekertem a fejemet- Én meghaltam, utána lettem az, ami vagyok. A szüleimmel, a húgommal együtt. Őket nem mentették meg. Egyedül engem. Nekem ez volt a legsokkolóbb dolog, amit valaha tapasztalnom kellett. Ja. Matthew elvesztése nagyjából ugyan arra a szintre sorolható.
- Matthew –ismételte- Annyiszor emlegeted fel a nevét, mégsem mondtad el, hogy ki ő.
- Életem szerelme –jelentettem ki egyszerűen- Egyenlőre legyen ennyi elég. Majd… egy jobb pillanatomban, frissen lezuhanyozva, hajat mosva, illatos ruhákba bújva elmondom. De így a közérzetem valahol az elefánt feneke alatt van.
- Tökéletes illatod van, bébi. A tincseid úgy állnak, mint mindig. A ruhád pedig pluszpontot érdemel. Senki sem mondaná meg, hogy több kilométert futottunk percekkel ezelőtt.
- Pluszpont a ruhámnak? –értetlenkedtem.
- Egyre több bókot csikarsz ki magadnak –tekerte a fejét, majd elnevette magát- Izgatóan szűk ez a nadrág, a felsődről nem is beszélve.
- Ugyan! –legyintettem.
- Nem hiszed? –vonta fel a szemöldökét- Hm… elég bizonyítás lenne az, hogy igazán szívesen kipróbálnám veled a harminchatos pontot?
- Az melyik?
- Nyilvános helyen való szex, lehetőleg egy olyan bomba nővel, akivel jóban vagy. Mintegy kíváncsiság miatt, vagy azért, mert már a hidegzuhany sem segíthet.
Halványan elpirulva süllyedtem le a székben. Rosszallóan tekertem a fejemet, majd az égnek emeltem a szemeimet.
- Menthetetlen vagy.
- Majd a bevésődés segít –vigyorogta- Képes lennék változni, ha lenne kiért.
- Majd ő is eljön, Embry –bíztattam- Hidd el nekem.
- Mennyit vártam már…
- Hát, ha még egy száz-kétszáz évet kibírsz így, akkor biztos megtalálod –kuncogtam, mire elmosolyodott. Megszorítottam a kezét az asztalon, ezzel is kötelezve arra, hogy a reményvesztett hangulatából villámgyorsan szabaduljon ki.
Palacsintát rendelt reggelire. Nekem eperrel, neki juharsziruppal. Igaza volt: tényleg isteni reggeli, ráadásul a szakácsnő nagyon ízlésesen tálalta.
- Hiába is futottunk –tettem hozzá- Ez egy kalóriabomba.
- Nem tudok meghízni –vonta meg a vállát- Te megtudsz?
- Kétlem. Majd egyszer kipróbálom, ha nagyon unatkozok.
- Olyan időszak sosem lesz.
- Tisztába vagyok vele, ezért mondtam –vigyorogtam.
Mire a palacsinta felét legyűrtem, Embry rendelt magának egy újabb adagot. Meg sem lepődtem rajta.
- Na de a lényeg… Ma este randid lesz.
- És mégis kivel? –kérdeztem kissé számonkérően.
- Damiennel.

Sziasztok!

Sziasztok!
Úgy érzem, hogy ideje lenne megköszönnöm azokat a kommenteket, amiket az elmúlt fejezetekhez kaptam. Igazán rendesek vagytok, hogy megtiszteltek ezzel :) Nagyon örülök nekik!
Következő fejezet...hm... csütörtök? ;)

Love Angel- 54. fejezet

Love Angel- 54. fejezet
Látogató
(Izbel)

A kórházi fertőtlenítő szaga beleivódott minden egyes sejtembe. Az orromba állandóan éreztem az erős szagot, a szemeim előtt gyakorta fehér köpenyes emberek szaladtak el… A kórházi élet szokás szerint pezsgett, az orvosok és nővérek tették a dolgukat, megállás nélkül dolgoztak.
Nem is értettem, hogy Renesmee mégis hogyan győzött meg arról, hogy egy kivizsgálás nem fog ártani. A baleset miatt. Amiből öt perc alatt kigyógyultam. Ezt persze nem osztottam meg vele.
Rávettem Embryt is, hogy jöjjön el velünk. Ha már egyszer neki nem kell mindenféle vizsgálatnak kitennie magát, legalább lélekben szenvedje végig velem.
Ugyanis igazságtalannak éreztem! Oké, Embry farkas. Renesmee tudja ezt nagyon jól, így a fiú egy az egyben fel lett mentve mindenféle orvosi meghurcoltatás alól. Rólam pedig az egész falka tudja, hogy angyal vagyok, gyógyítom magamat, mégsem beszélték le Nessiet. Sőt, Embry arcán sokszor láttam felvillanni a pimasz mosolyát, amit jelen pillanatban annyira rühellek, hogy azt elmondani sem lehet…
Így meg sem lepődött a farkasfiú, mikor kijelentettem neki, hogy meghatározatlan ideig nem fogok beszélni vele. Meg voltam sértődve rá. Gyerekes voltam, igen, elismerem. De akkor is!
Szerencsére kedves orvost fogtam ki. Fiatal volt, sötét barna haja a hasonló árnyalatú írisze elé hullott, atletikus alakját ügyesen rejtette el a fehér köpenye.
- Nos, Dr. Ryan… Mi a diagnózis? Megmaradok? –kérdeztem jókedvűen, a vizsgálóasztalon ücsörögve, lábaimat lóbálva.
- Mit is mondott, hány métert zuhant? –pillantott fel a zárójelentésből, majd gyanakodva felvonta a szemöldökét.
- Tíz, tizenkettő… Talán több. Fene se tudja már. Tudja, mikor lezuhantam, nem akasztottam a szakadék széléhez egy mérőszalagot.
- Gondolhattam volna –mosolyodott el- A barátnője meglehetősen kétségbeesettnek tűnt. Azt mondta, hogy egy motorral zuhant le.
- Pontosan –bólogattam- Egy legújabb szériás gyönyörűséggel… teljesen kárba veszett!
- Micsoda tragédia –gúnyolódott, de a szeme jókedvű volt- A praxisom alatt még egyetlen egy ilyen szerencsés pácienssel sem találkoztam, mint Önnel. Egy ekkora balesetet megúszni pár apró zúzódással és egy másfél centis vágással a homlokán… csoda! Mást nem tudok reagálni rá. Egyetlen belső sérülés sem, agyrázkódásnak nyoma sincs, minden csontja ép. Ha fogalmazhatok így… a haja szála sem görbült!
- Az őrangyalom velem van.
- Engem is őrizhetne párszor. –válaszolta, majd halkan felkuncogott.
- Majd teszek valamit az ügy érdekében –mosolyogtam, majd egy apró kacsintást is megengedtem magamnak- Ha nem veszi tolakodásnak, doktorúr… Említette, hogy a praxisa alatt…
- Kettő éve végeztem el az orvosit.
- Akkor nem is csodálom, hogy még nem találkozott egyetlen egy ilyen beteggel sem –vigyorogtam, mire jókedvűen bólintott egyet.
- Akkor én is tennék fel egy kérdést, ha nem bánja…
- Ki vele!
- A combján az az érdekes forradásnyom mitől van? Már vagy egy évesnek tűnik, elég komoly seb lehetett.
- Átlyukasztotta egy vasrúd. Aranyos kis baleset volt…
- Ez… hú! –döbbent meg- Miért nem láttam én ezt az anyagai között?
- Nagyon jól láttam el magamat –vontam meg a vállamat- Kirándultunk, elestem, bele a rúdba. Kihúztuk, fertőtlenítettem, tettem rá szorítókötést. Utána pedig elmentem az egyik ismerősömhöz, aki egy nagyon jó sebész. Megtette a maradék, feltétlenül szükséges tennivalót. Utána kiszedegette a varratokat, meg ilyesmi. Teljesen rendbe jött. Büszke is voltam magamra, hogy nem véreztem el.
- Lehetett is –mondta kissé kábultan- Akkor is szerencsés volt. Gondolom a vas egyetlen főbb eret sem szakított át…
- Akkor nem olyan száz százalékig biztos, hogy itt ülnék magával szemben –mosolyogtam.
- Van valami terve a jövőre nézve? Orvosi-, jogi kar… valami komolyabb szakma?
- Nem, semmi ötletem sincs –vontam meg a vállamat- Miért, netalántán tudna adni pár fölös, de igazán hasznos agysejtet az érettségihez?
- Eddig még nem találtam meg a módját az átültetéshez, de ha rájövök a nyitjára, Önnek fogok szólni először –nevetett fel könnyedén- Csak azért kérdeztem, mert a szorítókötés, fertőtlenítés… Egy ilyen komoly sérülést ellátott saját magán. Le a kalappal Ön előtt. Én valószínűleg képtelen lettem volna rá.
- Magasan van a fájdalomküszöböm –jegyeztem meg- Meg szerintem annyira szétroncsolódtak az idegek, hogy már nem is éreztem a fájdalmat. Mindegy is, régen volt az már! Nem érdemes vele foglalkozni.
- Igen, igaza lehet –bólogatott, majd felkelt az asztala mögül- Nos, jöjjön. Megmagyarázzuk a barátnőjének és a barátjának, hogy olyan egészséges, mint a makk! Meg kell jegyeznem, ilyen tökéletes vérképet még soha életemben nem láttam. Egyszerűen…
- Csoda –fejeztem be a mondatát.
- Pontosan, Miss. White.

Renesmee szája be sem állt, csacsogott össze-vissza. A kórház fehérre mázolt faláról pedig visszaverődtek a szavai, szinte éreztem, ahogy a sértetlen, agyrázkódás-mentes koponyámnak csapódnak. Nos, ebben az esetben igazán tudtam volna örülni annak, ha valami oknál fogva rávehetem a hallgatásra. Mondjuk egy… dobhártyagyulladás, fejfájás, agyhalál…
- Ez a doki tényleg hihetetlen volt. Okos, fiatal, és… Embry miért is lépett le? Mintha nem mondott volta normális magyarázatot…
- Olyan vagy, mintha amnéziával küzdenél. Emb azért lépett le, mert elege lett belőled!
- Nem igaz! –tiltakozott nevetve.
- Persze, hogy nem –mosolyogtam- Ködösített, aztán elhagyta a terepet.
- Pedig reméltem, hogy neked képes volt egy normális magyarázatot adni.
- Elveszítettem a beszélgetésünk fonalát –jegyeztem meg- Kész tényeket osztasz meg velem harmadszorra. Te tényleg amnéziás vagy, Drága barátnőm.
- Oh, hát menjünk vissza, Dr. Ryan nyugodtan megvizsgálhat –vigyorgott pimaszul- Na, menjünk. Bizonyára éhes vagy már.
- Egy jó alvás hiányzik. Tudod, egy ekkora esés megviseli az ember szervezetét –füllentettem. Csak egy kis csendre vágytam.
- Akkor meg tényleg siessünk. Egész délután be sem engedek senkit a szobádba –fogadta meg- Jó, Robertet talán. De csak azért, mert kihúz azzal, hogy jól vagy-e. Már minimum hat üzenetet kaptam tőle; mindben azt kérdezgette, hogy a doki mit állapított meg. Szerintem titkon abban bízik, hogy minimum fél lábbal a sírban vagy már.
- Semmit sem fog kapni, kizárom a végrendeletemből –poénkodtam.
- De én ugye megkapom azt az irtó szexi felsődet, amit még Barcelonában vettél? –rebegtette meg a pilláit.
- Csak azt az egyet? –kuncogtam- Semmi egyebet, csak azt a felsőt?
- Igen!
- Pedig én úgy terveztem, hogy az egész ruhatáramat rád hagyom, de ha nem, hát nem…
A tiltakozása gyors volt, kicsit sem meglepő. Átjavította azon dolgok listáját, amikre igényt tartott… Én pedig úgy döntöttem, hogy azt a bizonyos barcelonai felsőt átcsempészem a szobájába.

Otthon csend volt és nyugalom. Robert még aludt, ami tizenegy óra huszonhat perckor kissé luxusnak számított. De nem vettük óriási sértésnek, hagytuk tovább aludni. Ha erre van szüksége, hát tegye.
A nagy alvást így én elnapoltam. Főleg, mivel Renesmee határozottan lehiggadt. Nem tudom, hogy mi okból, de mintha visszacsúszott volna a nyeregbe, nem pedig a ló túloldalán fecseg.
Ebédre krémlevest és cordon bleut csináltunk. Mivel Jacob is hivatalos volt ebédre, rengeteget főztünk belőlük. Arra is számítottam, hogy netalántán Embry is feltűnik a szeren, és jókora adagot belapátol.

Szerencsére az ebédre Robert is letámolygott a szobából. A két farkas fiú csakugyan asztalhoz ült. Szerencsére a hús bőven elégnek bizonyult, pedig Renesmee a tálaláskor a fülembe ültette a bogarat, miszerint ez a fele társaságnak sem lenne elég!
Desszert gyanánt fagylaltot ettünk, jó sokat. A nappaliban ücsörögtünk a kanapén, mindegyikünk kezében egy-egy bödön hideg édesség, kezünkben evőkanál. Arról vitáztunk, hogy melyik ízű fagyi a legfinomabb. Teljesen értelmetlen vita volt, hisz ez teljesen egyén, vagyis ízlésfüggő dolog. Én speciel a puncsért rajongok, Renesmee a pisztáciát részesíti előnyben, Robert a vegyes kevertet (sosem tudja eldönteni, hogy melyik a jobb), Jacob a fahéjat, Embry pedig az epres étcsokoládét.
Így eldöntöttük, hogy legközelebbre ilyen fajtákat szerzünk be. Csak bízni tudtam abban, hogy a boltban kaphatóak ilyen ízek, mert nem igazán vágytam arra, hogy mondjuk Olaszországba kelljen utaznom pár gombóc fagyiért.
A beszélgetés fonala áttért a focira. Csak érdeklődve hallgattam a tegnapi meccs eléggé eltorzított beszámolóját, amit ők meséltek egymás szavába vágva. Renesmee bele-beleszólogatott a dologba, megcáfolta a fiúk által felnagyított szabálytalanságokat, amik nem is voltak igazán azok.
A csengő élesen felbúgott. Hirtelen nem igazán vágytam plusz társaságra, szívesen tettettem volna úgy, hogy nem vagyunk itthon. De ez- a hangos beszélgetés miatt- eléggé nagy képtelenség lett volna. Senki sem vette volna be.
Kitártam az ajtót. Érdeklődő pillantásom nyomban átváltott erősen meglepettre. Damien cipője takarta el a lábtörlőn lévő Welcome! feliratot. Összefont karjai meglepetten csúsztak a teste mellé, testtartása görnyedtből hamar kiegyenesedett, lelapult tincseibe belekapott a szél.
Halálra váltan nézett rám. A szeme nagyra tágult, az ajkai elnyíltak, gyorsabban szedte a levegőt. A karjai megmerevedtek, a kabátjába belekapott a szél. Ahogy abba a fekete dzsekibe is, ami az én tulajdonomat képezte.
- Voltam a kórházban –mondta köszönés helyett- Kijelentették, hogy semmilyen adatot sem adhatnak ki rólad, csak és kizárólag hozzátartozóknak. Az asszisztensnő arca pedig sajnálkozóan gyászos volt. Azt hittem, hogy…
- Meghaltam? Ha John haverodon múlik akkor nagy valószínűséggel tényleg a boncasztalon feküdnék. Vagy már a koporsóban. Ki tudja?!
- Úgy sajnálom…
- Teheted is! –vágtam rá kissé mérgesen. Nem tudtam igazából, hogy hogyan kellene hozzá állnom a dologhoz.
- Aggódtam –magyarázta- Azért is jöttem el ide. Nem halhatsz meg anélkül, hogy… hogy elárulnád azt a nagy titkot.
Lelombozódtam. Egy pillanat alatt minden jókedvem elpárolgott, maradt helyette a csüggedt tehetetlenség és a kissé fájdalmas magány.
- Hát persze. Mit is gondoltam. Neked csak az számít, hogy megtudd azt az egy tényt, ami… –megakadtam. Úgy döntöttem, hogy hagyom ezt a szálat elsiklani, a mondat végét a levegőben lebegni.
- Inkább menj el –utasítottam csüggedten.
- Ne csináld már! –kért, majdhogynem esedezett- John nagyon…
- Nem ér-de-kel! –szótagoltam jól érthetően- Ha a nagyképű, törvényszegő, szadista haverod akar valamit, idetolja a barom kis képét és megmondja ő maga!
Nehogy már a befőtt tegye el a nagymamát!
- Ne üzengessen veled! –folytattam- Ha nem képes arra sem, hogy egy nyamvadt bocsánatkérést a szemembe mondjon, akkor menjen a fenébe! Majdnem meghaltunk amiatt a kis nyámnyila miatt, erre még arra sem veszi a fáradtságot, hogy azt az elkényeztetett sejhaját idetolja a házunk elé?! Szerintem nem kell kifejtenem a véleményemet.
- Megértem az álláspontodat. Viszont te is megérthetnéd, hogy neki ez milyen…
- Rosszul esett? –találgattam- Képzeld, nekem is nagyon rosszul esett az a zuhanás. Netalántán aggódik a mi kis báránykánk? Ne aggódjon, belőle nem lesz pörkölt. Bűntudattal küzd, nem tud aludni éjszaka? Vegyen be egy altatót, vagy képzeld, a legjobb gyógyír erre az, ha szembenéz a bűnével! Ami gondolom rengeteg van neki, nem csak ez az egy!
- Jó gyerek ő –mondta- De ez… nem értettem, hogy ez mi volt. Nem gondoltam, hogy képes ezt tenni. Meg is kapta érte a büntetését. Részben.
- Hallottam.
- Nem… engedsz be? Kezd hideg lenni –látványosan a felkarjára simította a tenyerét, majd megdörzsölte a kabátját.
Nem volt hideg. Igazából ma meglehetősen kellemes időnek bizonyult, így a feltevése meglehetősen téves volt. De nem akartam ebbe is belekötni.
Egy aprót sóhajtottam, szélesebbre tártam az ajtót, és intettem neki, hogy kerüljön beljebb.
A nappaliban bocsánatot kért Embrytől, aki egy apró semmi gond, haver! kezdetű mondattal elintézte a dolgot. Damient a konyhába irányítottam és megjegyeztem, hogy pár másodperc múlva megyek én is. Embry vigyorgott, én pedig feltűnően tátogtam neki: Áruló!
Renesmee felfelé mutatott hüvelykujjakkal, óriási mosollyal és kíváncsi, a konyha felé küldözgetett pillantásokkal fejezte ki a véleményét. Jacob pedig a féltékenyég halvány szikráját sem lobbantotta fel, csodáltam ezért.
Robert viszont kicsit sem békélt meg azzal, hogy Dearman a házunkban tartózkodik. Tudtam, hogy mérges rá, sőt, sértődött azért, hogy így elbántak velem. Plusz pont Robynak!

Damien a széken ücsörgött, én pedig egy pohár üdítőt tettem le elé.
- Azért… jól vagy?
- Persze –bólintottam, majd leültem vele szembe- Jól. A doki megmondta, hogy ilyen jó egészségnek örvendő embert még nem igen látott. Pár horzsolástól, apró zúzódástól eltekintve tényleg minta-páciens vagyok.
- Hogy-hogy megúsztad ennyivel? Ez is a… titkod része?
- Igen. Mondjuk –halkítottam le a hangomat, garantálva, hogy tényleg csak ő halljon- a combomba belefúródott egy cső. De nem gond, körülbelül öt perc alatt csak egy heg maradt belőle. De rosszabbul is járhattam volna, nem vagyok sérthetetlen. A lényeg az, hogy megnyugtathatod a haverodat. Nem okozott maradandó károsodást, nem perelem be testi sértésért, sőt, még a képét sem verem szét. Elég volt az, amit te okoztál neki.
- Nos… igen. Jól megkapta –motyogta a poharát szuggerálva, majd végül zöld szemeit rám emelte- Sajnálom, amiért belerángattalak a motorversenybe. Nem volt... semmiféle hátsó szándékom vele. Mármint a balesetre célzok. Tényleg nem akartam, hogy ez megtörténjen.
- Gondoltam –bólintottam- Kösz, hogy visszahoztad a kabátom.
Megvonta a vállát, majd kijelentette, hogy semmiség.
Megakadtunk a beszélgetésben. Tudtam, hogy még meglehetősen sok dolgot mondana, a kérdések és feltevések ott kavarogtak az elméjében, szinte láttam őket. Viszont nem akartam belenézni a fejébe, féltem, hogy az ott uralkodó örvény magába szippantana.
- Szeretném kifizetni a motorodat –jelentette ki.
- Nem szükséges –válaszoltam a szemöldökömet ráncolva. A fülem mögé simítottam a hajamat.
Zavart a helyzet. Nem tudtam, hogy hogyan magyarázzam el neki, hogy bármit megteremthetek magamnak, amit csak akarok. Nem a legjobb pillanat ez arra, hogy elmondjam neki a manifesztációról szóló rész-titkot.
- De…
Tiltakozni próbált, de a pillantásomat látva inkább elhallgatott. Dacosan összeszorította az ajkait.
Kezdtem érezni, hogy nagyon elege van a sok titokból. Vagyis leginkább abból, hogy azok mögé temetkezem. De hát mi mást tehetnék, ebből áll az életem… Ez az életem!
- Minden kérdésedre választ fogsz kapni, Damien –mondtam, majd gyengén megszorítottam az asztalon nyugvó kézfejét- Higgy nekem.
- Nehezen teszem.
- Tudom –dörmögtem- Én is így érzek veled kapcsolatban: Szín tiszta bizalmatlanság lappang az ereimben.
- Közös vonás, milyen furcsa…
Noha tudtam, hogy ezt nem komolyan érti, kissé mégis szíven ütött. Nem szerettem, nem bírtam titkolózni előtte. Olyan nehezemre esett, hogy… ilyet még nem tapasztaltam. Tudtam, hogy ez igazán bántja őt, tőlem pedig lassacskán elvette a maradék oxigénemet is a hazugság tengere, amibe fuldokoltam.
Nem tudtam, hogy tényleg érdemes bevenni őt magunk közé. Kissé kételkedtem a vezetők megérzéseiben, noha azok sosem csaltak.
Mi van, ha nem képes elviselni mindazt, amivé válik, válni fog? Ha egyszerűen elutasítja? Nem is, hiszen ezt nem teheti! Nincs választási lehetősége. Egyszerűen bele kell törődni, mást már nem is tehet. Ez számomra is elkeserítő.
Tisztában lesz ő azzal, hogy mit kap? Pontosabban: miket kell feláldoznia a vagyonért, hatalomért, dicsőségért? Feladnia a munkáját, a barátait, a családját, az eltervezett jövőjét… az életét. Mindent, amit elért az évek során, egyszerűen felengedni a semmibe… Pár évig még maradhatna itt, ezen a síkon… de után mi lesz? Egyszerűen fent fogja tölteni a következő évtizedeket, vagy lehetőség szerint bujkálni a Földön. Reménykedve abban, hogy egy ismerőssel sem fog összefutni, egyetlen ember sem ismeri fel.
Nem tudtam, hogy mindezt hogyan mondjam el neki. Mi lenne az a mód, amivel egyensúlyba helyezhetném a pozitív és negatív tényezők hosszú, hosszú listáját.
Egyszerűen felnéztem a csillogóan zöld szemeibe, a látóterembe kúszott a halvány mosolya, meleg tenyere körülölelte az ujjaimat… Csak reméltem, hogy minden rendben lesz. 

Love Angel- 53. fejezet

Love Angel- 53. fejezet
Hab
(Izbel)

Hangos nevetés rázta a házat, a jókedv tapintható volt. Embry és Jacob erőteljesen hozták a formájukat, Renesmee velük együtt kacagott minden apróságon. Nem bántam, örültem, hogy jó kedvük lesz.
- Jaj, Izbel –szólt rám Embry- Ne aggódj már miatta.
- Este kilenc óra van –szóltam fagyosan- Délután óta nem jelentkezett, a telefonján nem lehet elérni. Ki van kapcsolva. Fogadunk, hogy baja esett?
- Neki? –kérdezett vissza vigyorogva- Ugyan! Neki nincs akkora szerencséje, hogy ilyen könnyen megszabaduljon tőled.
Dühösen néztem rá, majd visszacaplattam a konyhába. Hihetetlen! Robert eltűnt, Embry pedig mindezt óriási poénnak veszi. Hát ez… kiakasztó, dühítő, kiborító! És még csodálkoznak, ha lobbanékony vagyok? Cöh!
Az asztalnak támaszkodtam és a tenyerembe temettem az arcomat. Miért nem lehet megérteni, hogy aggódok a barátunkért, aki életjelet sem ad magáról? Mintha akkora bűn lenne, hogy féltem.
- Nyugi, Iz. Előkerül.
Próbáltam Jacob szavait magam előtt tartani. Leült velem szemben, majd nekem is intett, hogy üljek le.
- Én vállalok érte felelősséget –mondtam- Részben. Én vagyok a legidősebb, a legbefolyásosabb. Ő pedig olyan iszonyatosan védtelen és sokszor ostoba is. Ki tudja, hogy mibe keveredett már megint!
- Szerintem egy nő társaságát élvezi –mosolygott- Nyugodj meg, minden oké lesz.
- Remélem.
Ilyen helyzetekben- noha nem gyakran esik meg- többnyire Jacob az, aki megért. Nem igazán értettem, hogy miért. Talán mert ő tényleg képes arra, hogy igazán beleélje magát mások helyzetébe. Furcsa volt ez nekem.
- Csinálok neked egy szendvicset –mondta- Nem ettél valami sokat ma. Rád fér egy kis étel.
Bólintottam, mire vigyorogva felállt.
- Mit tegyek bele?
- Azt, amiről úgy gondolod, hogy megenném –válaszoltam, majd elmosolyodtam- De hogy megkönnyítsem a dolgodat: szalámi, sajt.
- Okés. Sietek!
- De vigyázz. Nem hiányzik, hogy levágd a fél karodat a nagy sietségbe.
- Visszanőne –nevette.
Percek múlva elém tette a két zsemlét. A tetejére sajtkrémből aranyos mosolyfejet rajzolt, azonnal jobb kedvre derültem tőle. Majszolni kezdtem, közben a mai napilapot olvasgattam.
- Üzeneted jött, Iz –csettegett be hozzám Renesmee. Nos igen, a papucsa meglehetősen érdekes hangokat adott ki, miközben Ness lépdelt.
„Kikapcsolódás velem? D. Dearman”
A válaszom gyors volt, tömör és lényegretörő:
„Kizárt. Izbel”
- Ki volt, mit írt? –kérdezte sürgetően Renesmee, én pedig egy apró sóhaj után válaszoltam.
- Damien volt. Találkozni akart –mondtam.
- Akkor gyerünk készülődni! Mit ülsz még itt?
- Nemet mondtam –vontam meg a vállamat, mire meglehetősen feltűnően tátotta el a száját.
- A sármos rosszfiút elutasítottad? Le kell ülnöm…
Nem értettem Nessie reakcióját. Mi van ebben a férfiban, amit ennyire csodál? Nem bírtam felfogni, hogy miért reagál rá ilyen hevesen.
A telefonom az asztalon újra rezegni kezdett, én pedig a készülékért nyúltam.
„Van nálam valaki, aki a tiéd. / D.”
- Öltözzetek –szóltam kissé döbbenten- Tudom, hogy hol van Robert.

Öt perc múlva már a garázsban ácsorogtunk.
- Ti mentek kocsival. Én motorral. Nincs vita –szóltam parancsolóan, majd lágyabb hangon folytattam- Így hamarabb odaérek. Ti pedig próbáljatok követni. A címet tudjátok, nem?
- Igen, tudjuk.
- Siessetek. Nem tudom, hogy mi lehet Robbal.
Az úton száguldozva próbáltam kissé lenyugtatni magamat. A bőrdzsekimet tépte a menetszél, a farmeromon pedig áthatolt a hideg levegő. Legalább az arcom nem vöröslött ki, a sisak tökéletesen védte.
Az autók között szlalomozva próbáltam egyre gyorsabban haladni- rendkívül türelmetlen és aggódó voltam. Ráadásul ötletem sem volt arról, hogy Robert hogy a fenébe kerülhetett oda. Egyáltalán saját akaratából ment, vagy netalántán megkötözték és elhurcolták? Jó, elismerem: a megkötözés nem igen lenne logikus dolog. Ahogy én Robot ismerem, elment ő maga is. Főleg, ha bármiféle csábító dolgot lengettek meg a szeme előtt. Tegyük fel, mondjuk, egy üveg sört.
Ahogy a sötétben végighaladtam a kivilágított mellékúton, már tudtam, hogy hol vagyok. Voltam itt egyszer, körülbelül ötven éve. Egy illegális motorversenyen. Úgy éreztem, hogy most is ebbe keveredtem. Kicsit sem lepődtem meg.
Nem tévedtem. Ahogy egyre közelebb kerültem Damien által megadott helyhez, a zaj egyre hangosabb volt; a motorhangok jobban dörmögtek, a zene erősebben tombolt. Zsigereimben éreztem, hogy egyre közelebb vagyok hozzájuk.
Gyorsan haladtam a kissé kavicsos úton, fél szemmel a magas, kissé lerobbant épületeket figyeltem, amik mellett elszáguldottam.
Az úton tomboló fiatalok kigúvadt szemekkel nézték a fekete sportmotoromat, meg a fekete farmerbe, bőrdzsekibe bújtatott testemet. A fejemet a sisakom fedte, a hajam be volt tűrve alá.
Gyorsan szlalomoztam el közöttük, hogy az út végére érhessek. Kénytelen voltam lelassítani, így hallottam magam mögött, ahogy többen felhördülnek a látványomra.
Végigértem az úton, ott pedig megálltam az egyik épület falánál. Lekaptam a fejemről a sisakomat, szét cipzáraztam a dzsekimet, majd beletúrtam a hajamba. Láttam, ahogy többen eléggé feltűnően figyelni kezdenek- ez nyomasztott kissé.
Feszülten kémleltem a körülöttem lévőket, akik ugyancsak engem tüntettek ki figyelmükkel. A távolban végül megláttam a szőkés, égbe meredő tincseket, majd a hozzájuk tartozó vigyorgó férfit is.
- Izbel! –rikkantotta, majd heves léptekkel indult el felém.
Hirtelen nagy méreg öntött el. Megkönnyebbültem, hogy jól van, így a düh helyet kapott a szívemben.
Mikor elért elém, kitárta a karjait, hogy az ölelésébe vonjon. Én viszont megelőztem ezt a cselekedetét: a tenyerem az arcán csattant. Hátratántorodott, majd elhúzta a száját.
- Na, ezt miért kaptam?
- Azért, te barom, mert délután elmentél a boltba ÖT PERCRE! –kiáltottam rá- Erre egész délután ülhettem otthon, telefonálgathattam, hogy merre a fenébe lehetsz! A telefonodat ki kellett ám kapcsolni, az az első dolog, amit lelépsz, igaz? Hogy én meg megőrülhessek, miattad, te észlény! Ha valami bajod esik, mint mondok a szüleidnek? Mert ÉN vállaltam felelősséget ÉRTED! Fel tudod te ezt fogni?
Elmosolyodott, elhadart egy bocsánatkérést, majd magához ölelt.
- Imádom, amikor zabos vagy –nevette a fülembe, mire mérgesen toltam el magamtól- Jó, bocs!
- Csak arra kérlek, Robert, hogy legközelebb küldj egy átkozott üzenetet, ha lelépsz valahova. A szívbajt hoztad rám!
- Legalább tudom, hogy törődsz velem.
- Te vagy az egyik legjobb barátom, Robert. Az én drága öcsikém.
- Miért nem bátyád?
- Mert te olyan gyerekesen viselkedsz, hogy csak kisebb lehetsz nálam –mosolyogtam, mire egy jókora grimaszt eresztett meg- Na, induljunk haza.
- Meglett az elveszett báránykánk! –rikkantotta mögöttem Embry, majd hallottam, ahogy gyorsított léptekkel haladnak felénk- Már meg is lett a kioktatás, igaz?
- Miből gondolod?
- Cuki az arcodon lévő tenyérlenyomat –röhögte- Gratulálok hozzá, Iz!
- Ha így folytatod, te is büszke, boldog tulajdonosa lehetsz egynek –intette le Nessie, majd Rob elé állt- Aggódtunk érted.
- Hallottam.
- Többet ne tegyél ilyet, Rob!
- Tudom. Nem teszek.
- Oh, megvolt a naaaaaaagy, baráti összeborulás! Milyen megható!
A hang irányába fordultunk. Damien állt pár méterre tőlünk, ajkain elégedett mosoly. Mögötte két járgány volt, azok mellett egy szőke srác álldogált. Türelmetlennek tűnt.
- Hogy merészelted…
- Mit, bébi? –szakított félbe immár vigyorogva- Felajánlani a haverodnak, hogy elhozom ide? Mintha ez akkora bűn lenne. Még győzködnöm sem kellett, hidd el nekem!
- Damien, mennünk kellene, különben…
- Egy pillanat, John! –dörrent a mögötte álldogáló barátjára, majd hátra lépdelt a motorjához.
- Elhiszem, hogy nem hurcoltad el Robot, Damien –mondtam.
- Örülök neki –mosolyodott el.
- Nem akarunk menni? –kérdezte mellettem Nessie, közben megszorította a karomat- Szeretnék…
- Nos, Izbel… sajnálattal jelentem, de aki ide motorral beteszi a lábát, az csak egy verseny után távozhat. Hidd el, jobban teszed, ha nem hadakozol az itt uralkodó törvényekkel.
- Mi van akkor, ha csak simán lelépek anélkül, hogy egyetlen versenyzővel is gyorsulási bajnokságot rendeznék?
- Nem hiszem, hogy komolyan tudni akarod.
Hátranyújtotta a kezét a barátjához, ő pedig egy bőr övet nyomott Damien kezébe. Dam kifeszítette az övet, majd rántott rajta egyet. Az anyag erős volt és biztonságosan tartotta azt, amit kellett. Majd tekintetét levette a tárgyról és inkább rám emelte.
Kihívóan tekintett rám. Zöld szemei csillogtak, bal szemöldökét a magasba emelte. Ajkait megpróbálta egyenesben tartani, de láttam, hogy gyakran megremegnek. Végül elmosolyodott.
- De ha nem mered, akkor természetesen...
Ekkor ébredtem rá, hogy alig hallom, amit mond. A tömeg zúgott körülöttünk, ő pedig a motorjának támaszkodva, összefont karokkal, provokatívan várt.
Én pedig végül kirántottam a kezéből a fekete szíjat, kissé dühösen és sértődötten hajtottam félbe. Ő pedig nem hagyott ki egy diadalittas vigyort.
- Gyerünk, Embry. Van egy körünk –mormogtam a farkasnak, aki kigúvadt szemekkel nézett rám először, végül ajkai felfelé görbültek.
- Már jövök is!
Rob kezébe nyomtam a sisakomat és a dzsekimet. Egy szál trikóba felpattantam a motoromra, megvártam, míg Embry elhelyezkedik mögöttem és indítottam.
A startnál megálltam. Az egyik oldalamra John parkolt le, a másikra Damien. Mindkettejük mögött egy-egy lány ült. Mindegyik párosnál ez volt a felállás, kivéve nálunk. Úgy vettem észre, hogy ezt mindenki furcsa tekintettel figyeli.
Embry leszállt mögülem, majd háttal visszaült a motorra és a bőr szíjjal egymáshoz kötött minket.
- Jó erősen kapaszkodj, kérlek –szóltam hátra neki, mire jókorákat bólogatott.
- Te pedig vezess kiválóan, Izbel. Nem akarok meghalni.
- Nem adnék rá esélyt, Embry.
Damien egy apró intéssel kívánt szerencsét, John pedig meredten figyelte maga előtt az aszfaltot. A mögöttük ülő két nő pedig kihívó pillantással méregettek, majd figyelmükkel inkább Embry-t tüntették ki.
A motorraj elindult, velük együtt én is. Embry elégedetten rikkantott egyet mögöttem. Egyre csak gyorsítottam, kerülgettem az elém kerülőket. Ez meglehetősen nehéz mutatvány volt, ők sokkal tapasztaltabbak voltak, mint én.
A hajamat hátracsapta a szél, a mellkasomba tóduló hideg levegő csípte a bőrömet. Egyedül Embry forró karjai melegítették a hasfalamat, valamint a teste a hátamat.
Gyorsítottam, még az éles kanyarokban sem vettem vissza a gyorsaságomból. Emiatt kerültem az elsők közé. Mögöttem többen kisiklottak már. Többnyire egy másik motoros szándékosan lökte ki őket a mezőből. El sem tudtam képzelni, hogy itt milyen durva balesetek szoktak megesni.
Az első kör után már tökéletesen kiismertem a pályát, egyedül az ellenfeleim voltak szokatlanok. Mindig tudtak újat és újat mutatni, nekem pedig megtelt a fejem velük. Zavartak a szemembe világító reflektorok, amik az épületek falára voltak felépítve. Zavart a sok motoros, akik az én kétkerekűm oldalát rugdosták. Egyedüli női vezetőként engem pécéztek ki maguknak. Jobban meg kellett küzdenem a versenyben maradásért, mint bárki másnak.
- Vigyázz! –rikkantotta mögöttem a fiatal farkas, majd a fejével a bal oldalamhoz közeledő motorosra bökött. Az ellenfelem lába már kint volt, rúgásra készen állt. Felgyorsítottam, reméltem, hogy az ismeretlen nem igazán tud beérni.
Az utolsó köröm bizonyult a legnehezebbnek. Most már ténylegesen engem szúrt ki magának mindenki. Legelöl voltam, és mindenki elsőnek akart beérni természetesen, így nem is volt kérdés, hogy én voltam az első számú közellenség.
A reflektorok kialudtak, így csak a motorunk saját világítását használhattuk. Legalább is az emberek. Nekem volt akkora szerencsém, hogy a látásom másodpercek töredéke alatt felerősödött. Olyan volt, mint egy éjszakai látcsövet tartanék a szemem elé.
Damien tűnt fel a jobb oldalamon, a balomon pedig John. Nem tudtam, hogy hogyan tudtak ennyire rövid idő alatt feljönni hozzám. Nyomasztott, hogy egymás közé szorítottak.
Végül Damien felgyorsult, eltűnt mellőlem. Felváltotta őt az egyik ismeretlen, aki egyre közelebb araszolt hozzám.
- Ez nem tűnik jónak! –kiáltotta Embry, nekem pedig el kellett ismernem, hogy igaza volt.
A motorom oldalát kezdték el rugdosni. Még elhúzni sem tudtam tőlük, teljesen beszorítottak. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Nem a győzelemre hajtottam, csak arra, hogy legalább beérjek. De ez nem tűnt valami valószínűnek jelen helyzetben.
- Oldozd el magad! –szóltam Embry-re, aki gyorsan meg is tette, amit mondtam- Kapaszkodj!
Láttam, ahogy a John mögött ülő nő egy csavarhúzót markol a kezében. Mikor megfelelőnek érezte az időpontot, a szerszámot az első kerekembe szúrta.
Felsikoltottam, ahogy éreztem, hogy a másik férfi újra rugdosni kezd. Képtelenségnek éreztem, hogy így bent maradjak.
A jobb oldalamról eltűnt a motoros, helyette egy vastag, fém korlát húzódott több méteren át. Éreztem, hogy a következő egy éles kanyar lesz, már szemközt is feltűnt a korlát. Josh elvigyorodott, majd egy utolsót rúgott a motoromon.
Mi pedig átszakítottuk a korlátot, majd belezuhantunk a több méter mély szakadékba.

Én érkeztem alulra, így Embry megúszta bármiféle sérülés nélkül. A motorom lettünk füstölgött. Ahogy elnéztem, teljesen tökre ment az első fele. A zuhanás összeroncsolta.
Hallottam, ahogy fönt óriási tömeg gyűlik össze, mindegyikük rémültek tekintgetett lefelé, majd láttam, ahogy egy lámpát cipelnek a kiszakított korlát széléhez.
Én pedig egy gyenge mozdulattal megragadtam Embry kezét, majd haza hoztam magunkat.
Az ágyamban landoltam, Em mellettem kötött ki. Nagyra tágult szemekkel nézett rám, majd le a lábamra.
- Egy… egy rúd lóg ki a combodból –dadogta.
Bólintottam egyet, majd lanyha mozdulattal nyúltam a fémhez. Megpróbáltam kirántani, de csak annyira mentem vele, hogy megmozgattam a sebben. Felnyögtem.
- Kérlek… húzd ki!
- Hogy mi?
- Csak rántsd ki! Nem nehéz. Na, hajrá! Egy…kettő…hú, három!

A vértócsát könnyedén eltüntettük az ágyból. Az ágyneműmet inkább kihajítottam a szemétbe, ahogy a farmeromat is. A combomon lévő seb szerencsére percek alatt gyógyulásnak indult. A karomon és a homlokomon lévő vágást szánt szándékkal tartottam meg. Mégis gyanús, hogy valaki egy ekkora balesetet megúszik egy karcolás nélkül.
Maradtam az ágyban. Embry ragaszkodott hozzá, hogy pihenjek. Ő addig csinált nekem egy teát, majd egy szendvicset is behozott.
- Nem gondoltam volna, hogy te vérzel is –vallotta be- Azt pedig egyáltalán nem, hogy ugyan úgy sérülsz meg, mint mi. Mármint, hogy a szervezeted ugyan azt teszi.
- Miért, mit hittél? –mosolyogtam- Hogy vér helyett tollpelyhek hullnak ki belőlem?
- Az lett volna a hab a tortán! –nevette- Mondjuk ez a verseny is megkoronázta a napot! Csodásan vezetsz, hihetetlen!
- Köszönöm.
- Csak ne lett volna az a Josh, vagy Jim…
- John –javítottam ki- Igen. Eléggé… megátalkodott, sunyi módon tettek tönkre minket. Akár meg is halhattunk volna!
- Tényleg… miért nem hagytad, hogy én érkezzek alulra?
- Féltettelek –vontam meg a vállamat- Nem akartam, hogy bajod essen. Én rángattalak bele az egészbe, nem lett volna igazságos, ha a te lábadat böki át a rúd. Esetleg mást. Az volt a szerencsénk, hogy kioldoztad magadat.
- Úgy tényleg nagyobbat estünk volna. Na, igyál. Szükséged van a folyadékra a vérpótláshoz. Vagyis… szükséged van rá?
- Bizonyára igen –vontam meg a vállamat- Fene se tudja!
Felnevetett, majd leült mellém.
- Telefon!
- Hogy mi? –kérdezett vissza.
- Renesmee, Rob és Jacob! Halálra aggódhatják magukat!
- Már hívom is Jaket!
Kiugrott az ágyból, majd leszaladt az emeletre. Hallottam, ahogy nyomkodja a telefont, majd azt is, ahogy beszélni kezd az alfájának.
Percek múlva visszatért, jókedvűen visszakuckolta magát mellém.
- Renesmee és Robert az hitték, hogy meghaltunk! –rikkantotta vigyorogva- De nem tudom, hogy hogyan gondolhatták ezt. Semmi hulla, csak egyszerű eltűnés? Ha meghalok, logikus, hogy ott marad a testem, nem? Hogy neked ott marad-e, azt nem tudom, de…
- Ott marad –biztosítottam.
- Jó. Szóval, már jönnek is haza.

Percek múlva tényleg megjelentek. Renesmee annyira örült annak, hogy életben vagyunk, hogy arról is megfeledkezett, hogy netalántán megsérültünk- egyszerűen a nyakamba ugrott és sírva ölelgetni kezdett. Ahogy Robert is, a sírást leszámítva. Én pedig játszottam a szenvedő alanyt.
- Na, hagyjátok! Biztosan fáj neki! –szólt rájuk Jacob, majd a barátnőjét lehúzta rólam- Minden rendben, Izbel?
- Persze –mosolyodtam el- Pár apróbb sérüléssel megúsztuk. Embryn talán nem is látszanak. A mázlista rám érkezett, így megúszta, hogy bármi is felsértse.
- Hogyan jöttetek el onnan ilyen gyorsan?
- A szakadék voltaképp egy jókora árok volt. Tőlünk jó pár méterre van egy út. Szerencsénkre épp ment arra egy taxis. Leintettük és jöttünk haza –hadarta le Embry, majd bizalmasan rám nézett. Bólintottam egyet, hogy biztosítsam a történteket a farkas igazáról.
- Miután lezuhantatok és senki sem talált titeket, Damien óriási balhét rendezett –mesélte izgatottan Renesmee- Összeverte Jonathant. Oh, tényleg. Megtudtuk a teljes nevét: Jonathan Wyman. Valami gazdag család gyereke, Damien legjobb barátja. Ja még az... Szóval megverte a másik pasit is, aki rátok szállt. Meg még mindenkit, aki hozzá mert szólni. Látnod kellett volna. Annyira őrjítően dühös volt. Félpercenként nézegetett a baleset helyszínére. Láttam a szemében, hogy arra vár, hogy végre feltűnj ott. Higgy nekem, ő halálosan aggódik érted!
- Ugyan –legyintettem.
- De, tényleg így van –helyeselt Robert- Vérben forgott a szeme, remegett, rettentően kétségbeesett volt. Félpercenként a hajába túrt, ráadásul a te dzsekidet gyűrögette. Ja, tényleg. Azt elkobozta tőlem, a sisakodat sikerült megtartanom.
Megvontam a vállamat. Nem bántam, hogy a kabátom nála van. Azt az egyet sajnáltam, hogy azt a ruhadarabot valószínűleg többet nem kapom vissza.
A telefonom rezegni kezdett az éjjeliszekrényemen. Embry elvette onnan, majd felém nyújtotta a készüléket. Egy üzenetem érkezett, amiben ez állt:
„Annyira sajnálom. Könyörgök, élj!” 

Love Angel- 52. fejezet

Love Angel- 52. fejezet
Fekete férfi zöld szemekkel…
(Izbel)

Az, hogy meg kell keresnem egy férfit, elsőre könnyűnek tűnt. Főleg, hogy úgy tudtam, a közeli városok egyikében rejtőzködik. Egy egész nap alatt kutattam át Port Angelest, de semmit sem találtam. Kivéve az este, a parkban bandázó fiatalokat, akik drogtól voltak felpörögve, a tetemes mennyiségű alkoholtól pedig meglehetősen bűzlöttek. Így nem csodáltam, hogy mikor elhaladtam mellettük, hangosan zajongva eredtek a nyomomba. Én pedig mást nem is tehettem, csak gyorsabban szedtem a lábaimat, és eldöntöttem, hogy többet ide sötétedés után be nem teszem a lábamat.
El sem tudtam képzelni, hogy itt mennyi erőszak történhet egy éjszaka alatt. Sajnáltam azokat a nőket, akik a kemény és kíméletlen, kegyetlen férfiak áldozatául esnek.

Újra és újra átolvastam Amelia levelét. Értettem, hogy rendkívül fontos neki ez a férfi… Csak azt az egy dolog nem volt tiszta, hogy miért pont engem állított rá az ügyre. Egy ilyen, nem csak számomra ismeretlen férfit megkeresni… Ráébredve iszonyat nehéz, meg kellett tapasztalnom. Már szinte reményt vesztettem. Legszívesebben felhívtam volna Alice Cullent, hogy legyen szíves kisegíteni… de ezt mégsem tehettem. Sajnos.

Másnap újra felkutatásra kényszerültem, ezúttal Seattle volt a célváros. Mai napra már tanultam a tegnapi hibámból: a magassarkút lecseréltem kényelmes sportcipőre, pulcsit vettem, sőt, a kis retikülöm helyett oldaltáskát akasztottam magamra, amibe pár szelet keksz is helyet kapott. Sőt, inkább a hajamat is leengedtem. Mintha ezzel kicsit is el tudnám fedni a kilétemet.
Dél környékén beültem egy kényelmes étterembe, rendeltem magamnak egy olaszos salátát, és egy pohár üdítő mellett elfogyasztottam. Közben meredten szuggeráltam a körülöttem lévőket- hátha, netalántán Damien ott van mellettem egy karnyújtásnyira. De nem volt ott, szóval tovább is állhattam.
Délután még lenyomtam egy isteni fagylaltkelyhet a torkomon. A hideg édességet egy forró gyümölcsteával öblítettem le. A pincérek nagyot is néztek, mikor az üres tálkát kicserélték a gőzölgő csészére. Én persze jót derültem az egészen.
Ezután kaptam egy aranyos kis mms-t Roberttől, amin Embryvel ketten takarítják a házat. Nos igen, most Robon volt a sor, de sosem gondoltam volna, hogy a fiatal farkast is rászedi erre. Ráadásul az, hogy kis pöttyös köténykében, kendőt a fejükre kötve, tollseprűvel a kezükben még egy képet is készítsenek… Sajnáltam, hogy nem lehettem otthon. Biztos voltam benne, hogy jó kis izomlázat kaptam volna a sok nevetéstől. A rekeszizmom bizonyára elküldött volna a fenébe.

A város utcáit róva eléggé gyakran nézegettem magam mögé. A környék nem volt kifejezetten a rossz fiúk területe, mégis úgy éreztem, hogy nem vagyok biztonságban. De mégis... mi bántódásom eshetne fényes nappal egy jókora városban? Jó, be kell valljam, már nem volt fényes ez a nappal. Ráadásul a kimutatások szerint a nagyobb városokban gyakrabban esnek meg az erőszakok, rablások, bűncselekmények. Mondjuk ez teljesen logikus. Nem is értem, hogy miért riasztgatom magam ezzel. Hisz ha bárki megtámadna, a rossz fél biztos megilletődne attól, hogy a semmiből netalántán ott teremne mellettem egy két méter magas, izomkolosszus férfi, aki az én védelmemet szolgálná. Vagy egy kés a kezemben. Mondjuk az utóbbi biztos, hogy nem szolgálna akkora megdöbbenéssel, hogy elszaladjon. Maradok a kétajtós szekrénynél: a férfi testőrömnél.
Hajnalban értem haza. Egy gyors zuhanyzás után be is dőltem az ágyba. Reggel, pár óra alvás után viszonylat fitten keltem. Így csináltam reggelit, kávét és teát főztem, sőt, még meg is terítettem. Mire mindennel készen voltam, Nessie és Rob is letántorgott a lépcsőn.
Kócosan és álmos tekintettel. Nem tudtam, hogy egy félvámpír lány hogy tud ennyit aludni. Robertet még megértettem; növő szervezet, tinédzser. Ráadásul ki tudja, hogy este alvás helyett miket művel. Nem akartam tisztában lenni vele.

Délelőtt újabb bevásárlás volt beprogramozva. Meg persze Robertet bezavartam abba a boltba, amelyik kirakatát apró darabokra törte. A saját testével. Ezen azóta sem tettem túl magam. Miután elnézést kért a tulajdonostól, egy táskával jött ki a boltból.
- Támogatom Mr. Newtont –vigyorogta- Segített bakancsot választani. Ha netalántán túrázni mennénk. Nektek nem vettem, bocs.
- Ki is dobtalak volna vele.
- Búvárszemüveget is vettem –folytatta a srác. Meg volt elégedve magával.
Az utca közepén, fényes nappal felvette. Mi csak kultúráltan kuncogtunk Renesmee-vel.
- Na, hogy áll?
- Békatalpat nem vettél?
- Nem. Na, válaszoljatok!
- Tökéletes. Le se venném a helyedbe –kacsintottam rá, majd belekaroltam a nevető barátnőmbe.
- Akciós volt. Nem hagyhattam ott.
- Aha. Ha egy doboz fogamzásgátló tabletta is akciós, azt sem hagyod ott? –kérdezte fel vont szemöldökkel Nessie, mire Robert újra elvigyorodott.
- Ki tudja, lehet, hogy még jól jön.
Erre csak egy rosszalló, kissé kiakadt fejrázással válaszoltunk. Végül Renesmee mondta ki konkrétan a véleményünket:
- Szörnyű!

Délután viszont elmentem futni. Úgy gondoltam, hogy egy kis fix testmozgás kikapcsol majd kicsit. Akkor talán eszembe jut egypár hadművelet a férfi felderítését illetően. Legalább is engem reménykedtem.
Így hát futócipőben caplattam körbe a seattlei parkot. Nem is értettem, hogy miért mentem ilyen távolba, hisz La push partja tökéletes lett volna. De mégis, valami oda vonzott. Talán az, hogy tegnap láttam pár mókust felszaladni egy fára, ráadásul vonz egy igazán vonzó kávézó, és minden célom az volt, hogy megigyak egy forró csokit egy áfonyás muffin társaságában. Cél… persze Damien megtalálásán kívül. Noha azt most félretettem, megfogadtam, hogy holnap újra útra kelek. Hogy hova… azt még nem is sejtettem.
Mikor a második kört futottam, egy apró izzadtságcsepp gyöngyöződött a homlokomon. Kénytelen voltam letörölni, közben a másik kezemmel átváltottam egy másik számra a zenelejátszómon, a lábam viszont megállíthatatlanul haladt előre. Valami mégis megállította: egy erős test, amit nekem csattant. Én pedig szerencsétlen módon kötöttem ki a földön, természetesen a fenekemre érkeztem. Hova máshova?!
Dühödt morgás közepette tápászkodtam fel, a dühömet még inkább tetézte azt, hogy a varázslatos illatú idegent- ütközéskor az orromba kúszott a mámorító aroma- még arra sem nevelték meg a szülei, hogy ilyen esetekben felsegítse a sértett felet. Az pedig nem is kérdés, én voltam!
Leporoltam a fenekemet, a combjaimat, majd a copfomat is meghúztam.
- Vigyázhatnál! –dörrentem az előttem álldogáló férfira, de továbbra sem néztem rá; jobban lefoglalt az, hogy újrakössem a cipőfűzőmet.
- Te jöttél nekem!
- Hogy mi? –csattantam fel- Én haladtam egyenesen, a te bazi nagy tested volt az, aki az enyémnek pattant. Bocsánatot kellene kérned, amiért ellöktél. Nem pedig vádaskodni. Bunkó!
Az utolsó szót persze csak suttogtam.
- Hogy minek neveztél? –kérdezte dühödten, közben közelebb lépett hozzám. Hát, ezek szerint nem voltam eléggé halk.
Megragadta a kezemet, ezzel is kényszerítve arra, hogy felnézzek rá.
Nos, ekkor állt el az idő. Fekete férfi zöld szemekkel… Ilyen nincs is!
- Nem hallottad tisztán? –kérdeztem vissza kissé visszafogottan, noha legszívesebben továbbra is kiabáltam volna vele. Ahogy ő is tette velem.
- Reméltem, hogy nem hallottam jól –szűrte a fogai között- Egy idegen picsa ilyeneket mond nekem… Húha, igazán remek! Bizonyára megtapasztaltad közelebbről, hogy…
- Menj. Tőlem. Minimum. Egy. Méterre –tagoltam neki, ő pedig lángoló szemeimet látva meg is tette- Igen, képzeld! ÉN megtapasztaltam! Te löktél fel vagy én mentem neked, teljesen mindegy! Tudod, hogy mit kellett volna tenned, nagyokos? Odalépni elém, és legalább a kezed nyújtani. Vagy megkérdezni, hogy minden oké-e. Egy hazug bocs szócskával is megelégedtem volna! Nem pedig azt vártam, hogy egy női nemi szervvel azonosíts! Ha nem értenéd, ezzel arra akartam utalni, hogy trágár módon lepicsáztál!
- Bocs –mondta gúnyosan.
Idegesen szusszantottam, megforgattam a szemeimet, majd távolabb léptem tőle. Az egy méternél is távolabb, majd hátat fordítottam neki és felkotortam a földről az elejtett zenejátszómat. Még mindig tutult belőle a zene.
- Ráadásul egy ilyen helyen el is zárod a külvilágot? Nem aggódsz, hogy egy rossz bácsi elkap és elvisz?
- Nem vagyok olyan védtelen, mint hiszed! –válaszoltam szemtelenül, ami hallatán megvillant a szeme.
- Igazán? –gúnyolódott- Szőke hosszú tincsek, fehér bőr, kék szemek! Mondd csak: mennyit jársz te plázába?
- Épp annyit, mint te! –vágtam vissza- Gonosz vagy. Te sem ismersz engem!
- Addig jó!
Válaszul hátat fordítottam, majd visszatettem a fülembe a fülhallgatómat és futni kezdtem. Ő pedig jött utánam, mellettem kocogott. Így dühösen is be kellett ismernem, hogy Damien Dearman iszonyatosan szexi és kívánatos férfi. A hangja pedig levett a lábamról, ezt már az első pillanatban éreztem.
- Mióta futsz? –kérdezte.
Nem válaszoltam.
- Miért futsz?
Néma maradtam.
- Hm… Direkt nem figyelsz arra, amit mondok, vagy csak otthon hagytad a hallókészülékedet?
Csökönyösen zártam össze az ajkaimat. Elvigyorodott.
- Találkozzunk ma este.
- Akkor leszállsz rólam? –kérdeztem vissza kissé lihegve. Az ő hangja persze meg sem remegett.
- Le. Ha megállunk ott egy pillanatra, felírom neked a címet –válaszolta vigyorogva.
- Nem megyek fel hozzád. Kizárt –tekertem a fejemet- Nyilvános hely. Ahol minimum harmincan vannak. Veszélyes vagy.
- Ezt jól gondolod –vigyorogta, majd az újságárushoz kocogott.
Kénytelen voltam utána menni. Túlságosan is jól mulatott. Ez mind kiült jóképű arcára.
- Elnézést, kaphatnék egy tollat egy pillanatra?
Furcsán illedelmes volt, az újságárus hölgy viszont nem volt képes fél percre adni neki egy tollat. Így kihúzott a cipőjéből -!!- egy apró zacskót, abból pedig pénz emelt ki. Letette a nő elé, a kezéből pedig kikapta a tollat. Csak néztem.
- Nos. Még egy ilyen rémesen rossz tollat is kényszerültem venni –fintorogta.
- Nem kerülte el a figyelmemet.
- Nem bírod az üres fecsegést?
- A te fecsegésedet nem bírom –vágtam vissza továbbra is morcosan. Emésztette a belsőmet a lelkemig hatoló beszólása. Ha! Ő viszont elmosolyodott. Édes, féloldalas mosollyal. Aztán megragadta a kezemet és a kézfejem külső oldalára felirkált egy címet. Alig olvasható, apró betűkkel.
- Este tíz –tette hozzá, majd diadalittasan távozott.
- Feltéve, hogy elmegyek…
- Eljössz –jelentette ki továbbra is távolodva tőlem.
- A nevemet sem tudod! –kiáltottam utána mérgesen, tehetetlenül.
- Nem is érdekel –fordult meg, majd vigyorogva tárta szét a karjait.
- HA azt hiszed, hogy szexelek veled, akkor rosszul gondolod!
Válaszul felnevetett, egy kacsintást megengedett magának, majd megfordult és elfutott. Engem pedig minimum tíz ember figyelt nagyra tágult szemekkel, döbbent arckifejezéssel. Valamint egy férfi mosolygott, szinte felfalta a testemet a szemével. Hirtelen rosszul éreztem magam, majd hátat fordítottam nekik és elszaladtam.
Végül kihagytam a forrócsokit és a muffint. Csak haza akartam menni és felhívni Amelia-t. Felhívni… inkább felmenni hozzá! Ugyan annyira kézenfekvő, mint a telefon.

Amelia szobájában járkáltam. Ő az ágya szélén ült, meredten követett a szemével.
- Mit gondolsz?
- Piszok nehéz dolgom van –adtam meg a választ, majd nagyot sóhajtottam- Miért pont én?
- Nem tudom –vonta meg a vállát- Te mindenre képes vagy, Izbel. Sohasem adsz fel semmit. Ő pedig… sok kitartást igényel. Rá kell venned, hogy…
- Vég se mondd még egyszer! –intettem le- Mennyit...mondhatok el neki?
- Mindent. Ő is közülünk való lesz, szeretném, ha tisztában lenne a dolgokkal. Részben… ezért kértünk fel téged is. Mert te már átélted ezt egyszer.
- Engem nem készített fel senki –jegyeztem meg hidegen, ő pedig gyászosan bólintott.
- Tudom. Ezért nem is győzünk elégszer bocsánatot kérni –mondta- Kérlek…
- Megcsinálom –szóltam közbe- Mikor…
- Szilveszter. Úgy ítéltük meg, hogy akkorra felkészült lesz. De ha nem a terved szerint haladnak a dolgok, akkor természetesen…eltolhatjuk az időpontot. Minden a te kezedben van.
- Rendben –bólintottam gondterhelten, majd hátat fordítottam neki és elindultam az ajtó felé.
- Oh, Izbel! –szólt utánam, ezzel megállásra kényszerítve- Ma este a klubjába vagy hivatalos. Csak hogy tudd…

Kissé értetlenül álltam a dolgok előtt. Renesmee az én szobámban futkosott fel és alá. Be a gardróbomba, át a fürdőbe, az ágyon keresztül az ékszeres dobozaimhoz, vissza a fürdőbe… Esküszöm, ő jobban be van pörögve, mint én.
Mikor kijelentettem, hogy este bulizni megyünk, azonnal készülődni kezdett. Végül megtudta, hogy úgy hívtak meg engem, ő maga kijött a fürdőből és belökött engem. Az ő fürdőjébe… Hirtelen nem is értettem, hogy mi a probléma az enyémmel.
Az volt az egyetlen szerencsém, hogy nem tudta, hogy kivel találkozom. Azt hiszem akkor lemondhattam volna a nadrágról. Valamint szerintem a melltartóról is… ahogy én Renesmee-t ismerem…
Végül kiegyeztünk egy nagyon szűk, szürke farmerben, egy királykék felsőben. A vállam és a hátam egy része szabad maradt, de szerencsére a göndörön leomló tincseim elfedték a bőröm egy részét.
A sminket letudtam egy kis szempillaspirállal és tussal. A rúzst egy az egybe kihagytam, viszont egy szájfényt dobtam a táskámba.
Renesmee viszont- az én átlagos kinézetemmel szemben- csodálatosan nézett ki: babarózsaszín miniruhát vett fel, kizárólag fehér kiegészítőkkel. Fehér bőrére pirosítót lehelt, csillogó barna szemeit a sminkkel tökéletesen kiemelte.
Ragyogott.
Úgy gondoltam, hogy ehhez köze van egy bizonyos Jacob Blackhez, aki ugyancsak velünk tart ma este. Ahogy Robert és Embry is. Ki tudja, lehet, hogy a többi farkas is tiszteletét teszi…
Rob elhűlve nézett ránk, miközben lecaplattunk a lépcsőn. Ő sötét farmert viselt, világos inggel. Furcsálltam, hisz még sohasem láttam ingben- az évzárót kivéve.
- Jól nézel ki. Jól áll –dicsértem meg, közben gyengén megráncigáltam az ingét.
- Én pedig csak döbbenten állok –ismerte be- Még a szavam is elállt.
- Ezt bóknak vesszük –vigyorogta Nessie, majd fülelni kezdett- Itt vannak a többiek!
Igazán izgatott volt. Mi Roberttel csak egymásra pillantottunk, végül megvontuk a vállunkat és kisiettünk utána az autófeljáróra.
Jacob és Embry álltak a kocsinak dőlve, előttük Seth vigyorgott. Jake nyakában már Renesmee csüngött, akinek ugyancsak nagyon jó volt a kedve.
- Bébi! –vigyorogta elismerően Embry, majd lazán magához ölelt- Csodálatosan nézel ki; ilyen jól talán még sosem!
- Ezt most sértésnek vagy bóknak vegyem?
- Kizárólag az utóbbinak –bólogatott, majd átengedett Seth-nek, akitől újabb bókokat hallhattam. Így nem volt csoda, hogy az arcomat meglehetősen feltűnő pír borította el.
- Na, szálljunk be! –utasítottam inkább a többieket. Robert automatikusan bepattant a kocsim anyósülésére, Seth és Embry pedig hátra.
- Nahát, mindenki velem utazik? –vigyorogtam hátra, majd Rob kezébe nyomtam a kék tűsarkúimat- Ilyen cipő nélkül könnyebb vezetni.
- Gondolom –helyeselte, majd az ég felé emelte a tekintetét- Csak azt érteném egyszer meg, hogy akkor miért vesztek fel ti ilyen lábbelit.
- Mert jól akarunk kinézni- tudjuk, hogy mi áll jól nekünk, Robert.
- Meglepődnék, ha nem így lenne, Izbel.
A hátsó ülésen lévő két csirkefogó csak nevetve hallgattak minket, míg mi tovább fűztük a fonalat- a női öltözködés fonalát.

A klub előtt beálltunk a méretes sorba, és várakoztunk. Csak pár percet kellett ott ácsorognunk. Igaz, ezt sem bántuk, hisz nagyon jól elbeszélgettünk időközben.
- Miss. White?
A biztonsági őr, illetve kidobó –ki hogyan nevezi- állt meg mellettem, kezében egy dossziéval, amit épp előttem csukott be.
- Igen –válaszoltam halkan. Nem is kell mondanom, mindenki elnémult körülöttünk.
- Legyen szíves befáradni –mosolyodott el, noha próbált komoly maradni.
- De… Miért?
- Hölgyem, én csak a parancsot teljesítem. Fel van írva a listára –bökött a bőr dossziéra, majd kivezetett a sorból. A többiek pedig követtek engem.
Kezdtem megérteni, hogy miért engedtek be minket előbb. Komoly érzésem volt azzal kapcsolatban, hogy bizony Dearman keze van a dologban. Mondjuk ez az ő klubja, azt tesz, amit akar.
- Mi a fene…
- Igen. Én is így érzem, Embry –helyeseltem- Gyönyörű hely.
Valóban az volt. Óriási tér volt. A plafon irtó magasan volt, az sem a szokásos kialakítású volt. Hullámot alkotott a plafon, sőt, nem csak egy hullámot. Minimum négyet-ötöt, amik a hullámzás különböző fázisaiban voltak ’megörökítve’. A falak is ilyenek voltak, a lámpák a résekből világítottak.
A bár a túloldalon volt, meglehetősen ki volt világítva. Rengeteg ember nyüzsgött ott, a pult mögött lévő személyzet pedig megállás nélkül szolgálta ki a személyeket.
Renesmee gyanakodva nézett rám, majd belém karolt és elhúzott a többiektől. Ő közben találtak egy üres boxot, oda le is huppantak.
- Lehet köze ennek a mai randidhoz?
- Nem randi –szűrtem a fogaim közt- De igen, lehet köze a nem-randihoz. Ő a klub…tulaja.
- Húha! Megfogtad az Isten lábát.
- Ne túlozz –intettem le- Tipikus rosszfiú. Illegális tevékenységek, balhék… Szörnyű személyiség.
- Ugyan!
- Majd meglátod –bólogattam nyomatékosításként, majd visszakormányoztam a többiekhez.
Tíz óra már elmúlt, de őt még sehol sem láttam, így elmentem italokért. Kicsit sértett is a gondolat, hogy ő megszab minden körülményt, mégis késik. Mire visszaértem, a szingli férfiak a társaságunkból már javában táncoltak. Ismeretlenekkel. Renesmee és Jacob egymáshoz bújva ücsörögtek, egymásnak romantikus szavakat suttogtak. Leültem melléjük, majd eléjük toltam a poharakat.
- Egy sör és egy mojíto neked, Renesmee. Jacob, jut eszembe, te nem vezetsz haza? Csak az alkohol miatt gondolom.
- Nem ülök kocsiba –tekerte a fejét- Örülnék, ha Nessiet hazavinnéd, én majd sétálok. Vagy futok. Majd kiderül.
Erősen sugallta, hogy farkasos tevékenységei lesznek hajnal-tájt. Bólintottam egyet.
- Hozok neked még egyet –állt fel Jacob, majd megfogta az üres poharat- Hihetetlen, hogy milyen gyorsan megittad.
- Szomjas voltam! –tiltakozott a lány, majd elvigyorodott.
Nézegette egy ideig Jacobot, majd mikor úgy érezte, hogy elég távol került tőlünk, közelebb csúszott hozzám.
- Azt a lenyűgözően sármos pasit nézd! Valakit nagyon keres. Iszonyatosan… kívánatos!
Én pedig arra néztem, amerre ő bökött a fejével. Ő pedig ott állt. Teljesen feketébe burkolózva. Csak a smaragdzöld szeme világított. Felém kapta a pillantását, mintha megérezte volna, hogy nézem. Csibészesen elvigyorodott, én pedig lejjebb süllyedtem ültömben.
- Ide tart! –sikkantotta Renesmee, majd nagyra tágult szemekkel nézett rám- Nem mondod, hogy ő…
- De –szakítottam félbe.
- Ez jobb, mint gondoltam –fészkelődött izgatottan- Megyek, megkeresem Jacob-ot!
- Renesmee! Ne hagyj itt!
- Dehogynem! –vigyorogta, majd már el is sietett.
Damien pedig továbbra is felém tartott, végül lehuppant velem szembe. Engem vizslatott nagy, gyönyörű szemeivel, a mosolya továbbra is az arcát díszítette.
- Szia. Hát eljöttél…
- Mertem volna megtenni, hogy nem jövök –forgattam meg a szemeimet- Megkerestettél volna a kidobóiddal, akikkel berángattattál a klubodba.
- Én csak kedvességből felírattalak a listára –mondta- Ez olyan, mintha valami óriási bűnt követtem volna el.
Megvontam a vállamat.
- Tudod a nevemet.
- Persze, hogy tudom –vigyorogta, majd kihúzott valamit a zsebéből- Elhagytad. Én meg megtaláltam, és elraktam.
- Nem hogy visszaadtad volna –fintorogtam az ujjaim között forgatva a személyimet- Hogy veszíthettem el…
- Valószínűleg az esés közben kiesett a nadrágodból.
- Lehet, Damien.
- Te is tudod az én nevemet –csodálkozott.
- Nem csak a nevedet tudom, Mr. Dearman –dörmögtem, majd belecsúsztattam a táskámba az iratomat.
- Kíváncsi vagyok arra, hogy mit tud, Miss. White –válaszolta utasítóan.
- Mindent a maga idejében. Legyen türelemmel, Mr.
Bólintott egyet, de láttam rajta, hogy kicsit sem törődött bele a dologba. Gondolom nehéz volt hozzászoknia ahhoz, hogy most más parancsol, nem pedig ő. Valószínűleg az évek alatt hozzászokhatott, hogy ő az uralkodó fél. Bandavezér, klubtulaj, illegális versenyek nyertese…
- Hozhatok neked valamit?
- Még mindig az első kólámat iszogatom, de köszönöm –halványan rámosolyogtam. Újabb bólintás volt a válasza.
- Nagyon tartózkodónak tűnsz –jelentette ki végül.
- Ezt én is mondhatnám –mosolyogtam- Te még nálam is szótfukarabb van. Gratulálok hozzá, nagy teljesítmény.
- Az –aprót kuncogott- Jól áll a kék. Összhangban van a szemeddel.
- Köszönöm –elpirultam. Húha!
- Én csak a tényeket közlöm. Nem bókolok.
- Persze, hogy nem –vigyorogtam fejtekerés mellett- Mióta van meg ez a hely?
- Öt éve –válaszolta, majd körbenézett- Hét éve költöztem ide. San Francisco volt a születési helyem. Mihamarabb eljöttem onnan. Ahogyan csak tehettem… De húsz évesen szabadultam el, végül. Addig… pénz gyűjtöttem, hogy itt bérelhessek egy laskást. Itt pedig összejöttek a dolgaim. Nem is értem, hogy miért mondom el neked ezeket.
- Én nem bánom –vontam meg a vállamat, majd elmosolyodtam- De nem foglak faggatni. Akkor úgysem mondanál el semmit a múltaddal kapcsolatban.
- Jól gondolod –ismerte el- Ostobábbnak hittelek. Sokkal… önzőbbnek, minthogy ilyeneket észrevegyél.
- Hidd el, nem vagyok az –mosolyodtam el- Ha tudnád, amit nem sokan tudnak, akkor szerintem két lépés távolságot akarnál tartani. Kettőt? Azt hiszem keveset is mondtam.
- Vonzanak a titokzatos nők, Édes –dörmögte fojtott hangon, én pedig elnyomtam a diadalittas vigyoromat. A belső istennőm ujjongott, két lábon ugrált felfelé.
- Ha elárulom azt, hogy hozzád is köze van, vagyis nem sokára lesz, akkor azzal ráteszek még egy lapáttal?
- Nem egyel, minimum tízzel.
Újabb mosolyt eresztettem meg. Noha nem volt tervbe véve, hogy ma elmondom neki a dolgot, nem volt kizárt, hogy megteszem. Igaz, ez nem lenne túl okos gondolat. Hm… Tanakodtam ezen még egy kicsit, majd újra a szemeibe feledkeztem.
- Nem szeretnél táncolni? Nyomaszt, hogy mindenki ugrál, mi pedig itt ülünk.
Egyet kellett értenem vele.
- Kárba fog veszni a kólám.
- Ez legyen a legkevesebb problémád –égnek emelte a tekintetét, majd megfogta a kezemet- Gyere!
Maga után húzott, majd intett valamit a DJ-nek, aki át is kapcsolta a zenét egy latinosabb ritmusra. Hiába próbáltam elterelni a figyelmemet, képtelen voltam megfeledkezni a kezemből áradó bizsergésre- a bőre az enyémhez simult és energiát gerjesztett. Legalább is így éreztem.
Magához húzott, majd mozogni kezdtünk a kezére. Nem is volt kérdés, hogy itt is uralkodni szeret, sőt, akar. Én pedig megadtam neki ezt az örömöt.

Visszahuppantunk az asztalhoz, ugyanis az csodák csodájára még mindig üresen állt. Úgy éreztem, hogy Damien keze benne van a dologban. Felemelte a kólámat, majd eltűnt. Visszatért másik kettővel, az egyiket letette elém és egy kis esernyőt tett az üveg nyílására.
- Aranyos. Köszönöm.
- Nincs mit –mosolyogta- Te mióta vagy itt?
- Hm… Forksban lakom. Jelenleg. Van itt is egy házam, nyárra leutaztunk páran.
- Itt is?
- Öhm… igen –motyogtam zavartan- Londonban lakom, igazából. A nyarat utazgatással töltöttük, Forkst jelöltük ki erre a hónapra. Ezen kívül van még egy-egy lakásom Los Angelesben, New Yorkban, van egy óriási nyaralóm Barcelonában és Párizsban. Meg még… pár helyen.
- Húha –mondta tömören, meglepődötten- Nem gondoltam volna, hogy… hogy ilyen jó munkád van.
- Még tanulok –dörmögtem- Majd… majd megérted. Ha elmondom a titkomat… titkunkat. Szóval, ez bonyolult.
- Egyre kíváncsibbá teszel.
- Az gonosz lenne, ha azt mondanám, hogy ez a célom?
- Maga flörtöl és incselkedik velem, Miss. White?
- Ez legyen a legnagyobb bűnöm, Mr. Dearman.
Bólintott egyet, összeszorította az ajkait. Láttam, hogy a tekintete lángol- nem tudtam eldönteni, hogy az esetleges dühtől vagy… mástól.
Egy meleg test huppant le mellém, majd éreztem is, ahogy egy csókot nyom az arcomra.
- Bébi! –vigyorogta Robert- Oh…
- Rob, ő…
- Damien Dearman –dörmögte engem félbeszakítva.
- Robert Darcy –válaszolta, majd rám vigyorgott.
- A kedvenc filmem –jegyeztem meg Robnak, aki értetlenül állt a kijelentésem előtt.
- Hogy mondod?
- Mr. Darcy. A Bűn és bűnhődés egyik főszereplője. A kedvenc filmem és az egyik kedvenc könyvem.
- Nem hallottam róla –fintorogta, én pedig nevetve ráztam meg a fejemet.
- Miért nem csodálkozok én ezen?
- Nos, bébi. Nem azért jöttem, hogy egy régiségről beszéljünk. Még otthon át akartam valamit adni, de elmaradt. Szóval…
A farzsebébe nyúlt és elém dobott két kis csomagot. Óvszernek tűntek, de mivel Robert egyik nap említette, hogy már mióta rendelni akart vékony, gyümölcsös ízű cukrot, ami ilyenbe van csomagolva. Külső szemlélőnek ez tényleg óvszernek tűnhetett.
- Remélem éjszaka felhasználjuk. Már meglehetősen kíváncsi vagyok –vigyorogta izgatottan.
- Mindenképp, Rob –egyeztem bele- Milyen ízű?
- Majd kiderül –vonta meg a vállát- De nem is zavarlak titeket. Jó mulatást.
Ezzel a végszóval el is sietett a boxtól. Nos igen, Damien szeme elől én is eltűntem volna jelen pillanatban.
- Miért nem mondtad, hogy barátod van? –kérdezte mogorván, élesen- Ráadásul ilyen undorító módon fitogtatni a szexuális életeteket… undorító!
Felállt. Épp ellépett az asztaltól, mikor dühösen mormogni kezdtem.
- Miért lépsz le anélkül, hogy meghallgatnád a válaszomat, Mr. Balítélet?
- Miért, van magyarázatod? –fordult vissza. Merev volt a testtartása.
- Igazán feldobja a napomat, hogy féltékeny, Mr. Dearman –mondtam- De nincs oka rá. Robert az egyik legjobb barátom, soha nem folytattunk szexuális tevékenységet. Mielőtt még megkérdezné, Mr., nem, egyéb eltitkolt partnerem sincs.
- Ez esetben elnézését kérem, Miss. White. Tényleg teljesen alaptalannak bizonyult a vádaskodásom. Viszont az Ön gondolata, miszerint féltékeny láng lobbant bennem is tévesnek bizonyul.
- Ezt csak magaddal próbálod elhitetni, Damien –megvillantottam a szemeimet.
Bólintott egy aprót és csökönyösen összezárta az ajkait.
Ekkor már teljes egészében rájöttem, hogy kivel, milyen emberrel állok szembe.