13.-14. díjam. Köszönöm Kini!

Sziasztok!
Újabb kettő díjjal gazdagodott a blog.
Ezeket a kitüntetéseket nagyon szépen köszönöm Kini-nek.

Szabályok is tartoznak a díjakhoz, melyek ezek:
- Kitenni a díjat a blogodra
- Azt, akitől ezt a díjat kaptad linkben megjelölni a bejegyzésben.
- Leírni magadról pár dolgot.
- Továbbküldeni 1-3 blogtársadnak, aki szíved szerint megérdemli.
- Értesíteni őket eme hírről.
Pár dolog magamról:
- Imádok írni
- A zene a mindenem, ez segít kikapcsolódni
- Van egy kisöcsém, aki kiidegel
- Imádom az Olvasóimat <3

Akiknek továbbküldöm:
- Trixi- Befejezetlen múlt... mert nekem múltam van
- Petrííí- Always ready for the fray
- Zoe Henderson- A farkas hercegnője

Más élet- II. 30. fejezet

Felix

Sziasztok!
Meg is hoztam a fejezetet, hisz itt a hétfő. =)
Nagyon köszönöm a komikat, és köszöntöm az új olvasókat.
A fejezetről annyit, hogy most egy kicsit más szemszöget is olvashattok, talán eddig ilyen nem is volt ;)
Puszii

71.fejezet- Vagyis II. 30. fejezet
(Bridget)

- Mára vége. –sóhajtottam fel, és eldőltem a fűben.
- Te nem jössz be? –állt meg előttem Aro.
- Még nem. –mosolyodtam el. –majd nemsokára bemegyek.
- Oké. –ment el.

Nehéz. Nagyon nehéz. Már csak pár nap. Vagyis még holnap egy gyakorlás, habár inkább megbeszélés lesz belőle, utána hajnalban pedig csata. Legalább is akkor lesz a csata gyanított időpontja, mert azóta nemigen tudtunk információkat szerezni róla.
Igaz, a haditervem tökéletesen működik, mindenki tudja, hogy mi a dolga.
De mégis… annyira rossz érzésem van. Valami baj lesz, érzem. És nem tudom mi.
Hogy tudjak a többiek szemébe nézni? Hogy tudjak a barátaim szemébe szinte hazudni? Elmondtam nekik, hogy rossz érzésem van. Mindegyikük azt mondta, hogy nem lesz semmi gond.
De mégis… Mi van, ha történik valami? Mi lesz, ha valamelyikük megsérül? És én tudtam, hogy ez lesz, vagy legalább is sejtettem, és nem tudtam ellene semmit tenni.
De legalább ha a bulira visszagondolok…
Az jó lett, az biztos. Azok a nevetések, a beszélgetések.
Az üvegezés…„- És Emmett… - rikkantotta Felix.
- Na, kérdezz. –vigyorgott szerelem, és átkarolt.
- Na ne! Felix! –szóltam rá, miután egy látomás vetítődött le a szemeim előtt.
- De-de. –kuncogott.
- Te komolyan erre vagy kíváncsi? –kérdeztem.
- Aha. –vigyorgott.
- Annyira, de annyira elviselhetetlen vagy. –mondtam durcásan. –Nem tudnád inkább négyszemközt megkérdezni?
- Nem. Most akarom.
- De én nem akarom ezt az egész bagázzsal megosztani.
- Nem érdekel. –mondta eltökélten. –Akkor is ez lesz a kérdésem.
- Akkor én addig leléptem. –pattantam fel, és a hálóba szaladtam.
- Így is hallasz mindent. –kuncogott odakint.
- De legalább nem kell látnom a többiek arckifejezését.
- Ha te akarod.
- De Kicsim, mi az, amit ennyire szégyen lesz?- szól Em.

- Majd megtudod. –mormogtam. –És nem szégyellem.
- Akkor?
- Csak nem olyan téma, amit meg szeretnék osztani az egész csoporttal. –sóhajtottam fel. –Inkább kérdezd meg Felix, essünk minél előbb túl rajta.
- Ha te akarod. –kuncogott Felix. –Na, Emmett. Most figyelj, és szedd össze a gondolataidat. Ha nem gond, akkor három kérdést teszek fel.
- Plusz még kettőt? –hisztiztem.

- Szóval, ne is törődjetek vele. –folytatta. –Mindet elmondom, te meg válaszolsz. Első. Milyen Bridget-el szexelni? Mi a legextrémebb hely, ahol meg akarod fektetni? Mit szeretsz benne legjobban?
- Hát… nehéz kérdés… - gondolkodott el Emmett.
Anélkül, hogy látnám is tudom, hogy most is ott virít az arcán a kaján mosolya.
- Kezdjük hátulról. Mit szeretek benne legjobban… Igazából nem is a külsejét. Nem tagadom, az is elvarázsol, de a személyisége. Ahogy néha zavarba jön, vagy hozzám bújuk ,akár egy kiscica. Kedves, odaadó, önfeláldozó, figyelmes. Mert most vegyük azt, hogy mindenkinek kiderített valamit a múltjáról. Nem lehetett valami könnyű feladat. Egyszerűen imádom, nem tudnák külön kiemelni semmit.
- Oké. Szerintem megelégszünk a válasszal. –mondta Felix. –Következő.
- Legextrémebb helyszín…Egy vidámparkban, az óriáskerék tetején…
- Na, ott én is. –röhögött Alec.
- Héé. –kólintotta fejbe Sophie.
- Következő kérdésre is várom a választ. –motyogta Felix.
Alice gondolatain keresztül figyeltem az eseményeket. Emmett előredől, apró mosoly fut át ajkain, szemei fátyolossá válnak. Megrázta a fejét, és belekezd.
- Csodálatos. Higgyétek el, nem tudnám elmagyarázni. Gondoljatok a legjobb szeretkezésetekre, és szorozzátok be milliárdokkal. El sem tudjátok képzelni, hogy milyen érzés. Mondjuk ezt hiába magyarázom, mert mindenkinek a saját párjával a legjobb.
- Mond el, hogy mi a legjobb benne. –jött Felix-től.
- Nem tudom, hogy mit emelhetnék ki. Az érintése csodálatos, egyszerűen az, hogy ő velem van, már elég.
- Oké. Elég lesz szerintem. –szólt közbe Alice, mielőtt egyéb, ezeknél durvább dolgot is kiszednének Szerelmemből. Ha Felix-en múlik, akkor bármi megtörténhet…
- Aha. –állt fel Emmett, és az ajtóhoz jött.
Kiszálltam Alice fejéből, és miután megbizonyosodtam arról, hogy be van zárva az ajtó, leültem, és háttal nekitámaszkodtam a nyílászárónak.
- Bridget, beszélhetnénk? –kopogott az ajtón Szerelmem.
- Ü-ü. –tekertem a fejem.
- Kérlek, engedj be. –kérlelt.
- Most…menjünk el, hagyjuk őket egy kicsit. –ment ki az ajtón Alice, és utána a többiek. –Nézzünk körül a környéken.
- Na, gyere, kicsilány. –kuncogott Felix.
- Kicsilány? –háborodott fel Gil.
- Aha. Olyan picike vagy hozzám képest. –kacagott. –Na de, inkább gyere, viszlek én.
- Nyugi, hallótávolságon kívülre fogunk kerülni. –mondta még Jane, és már nem is hallottam őket.
- Bridget, kérlek. Ne csináld. –könyörgött Em. –Engedj be.
Végül inkább félrecsúsztam, leültem az ajtó mellé, és elfordítottam a zárat. Szinte egy másodperc sem telt el, de már nyílott is az ajtó, Em pedig mellém térdelt.
- Mi a baj? –simogatta meg az arcomat.

Elfordítottam a fejem, és kinéztem az ablakon. Nem akarok hazudni, és nem is fogok. De sokkal jobb lenne, ha még nem tudná meg. Nem tehetem rá ezt a terhet is, ezt csak nekem kell viselnem. A többieknek sok a gondjuk, nem akarom még a saját bajaimat is rájuk szabadítani.
- Mi történt? A látomás óta olyan… más vagy. –sóhajtott fel, és az ölébe vont.
- Az volt benne, hogy a csatatéren zokogok. Mindenhol testrészek, és füst. Én pedig egy kisebb máglya előtt térdre rogyok, és zokogok. És nem vagy ott. –karoltam át a mellkasát. –Nem akarom, hogy baj legyen. Nem akarlak elveszíteni. Nem akarom…
- Itt vagyok, nyugalom. –kezdett el ringatni. –Nem fogsz elveszíteni, ne aggódj. Mindig veled leszek, ne félj.
- Nem akarom, hogy valaki az én hibás terveim miatt vesszen oda. Én nem vagyok felkészülve arra, hogy valakit a barátaim, a családom köréből szinte megölessek. Én nem vagyok kész arra, hogy valaki az én hibáim miatt haljon meg. Én nem fogom tudni feldolgozni, ha így lesz.
- Nyugi Kicsim. –simogatta a hátamat. –Nem lesz baj. Ne aggódj. A terved hibátlan. Egy kis gond pedig mindig becsúszik. De tudjuk kezelni a krízishelyzeteket. Ha pedig valami baj lenne, de ne legyen, akkor pedig veled leszek, és átvészeljük.
- És mi van, ha épp te vagy az?
- Olyan lehetőség nincs. –mondta azonnal.
- Ajánlom is. –mosolyodtam el.
Elnevette magát, és megcsókolt.
- Na, látod, így kell ezt. De a szex téma miatt nem vagy mérges?

- Felixre talán. De Rád? Nem. Hisz még túloztál is az én javamra. –mosolyogtam.
- Túloztam? Nem túloztam. Sőt. Még el tudtam volna mondani pár dolgot, de nem akartam a többieket minden szaftos részletbe beavatni.

- Köszönöm. –bújtam még közelebb hozzá. –Szeretlek.
- Én is téged. De nagyon. –mosolygott, és észveszejtő csókot nyomott ajkaimra.”Nos igen… Ezért vagyok én most olyan…bizalmatlan. Saját magammal kapcsolatban. Ha nem megy majd minden tökéletesen…akkor valakinek vége.
És én ezt nem akarom. Nekem ez… túl nagy teher.
Akikkel tizenhat évet együtt élek… a barátaim, a Volturis családom. Nem tudom őket elveszíteni. Nem. Nem igazán tudnám magam továbbtenni az ügyön. Főleg, ha Emmett lenne az… vagy bármelyik Cullen. Nekik köszönhetem, hogy élek. És Szerelmem elvesztését nem hiszem, hogy fel tudnám dolgozni.
- Gyere, Kicsim. –húzott fel Emmett. –Gondolom észre sem vetted, hogy már vagy két perce itt állok melletted. De ne aggódj, nem sértődtem meg.
- Akkor jó. –mosolyogtam, és megcsókoltam.
- Gyere, menjünk. –karolt belém. –Már éjszaka van, a többiek várnak.
- Mit terveztek?
- Semmit. –kuncogott. –Te is olyan vagy, mint Alice. Mindent tudni akarsz.
- Ez nem igaz. – motyogtam. –Csak azt kérdeztem, hogy mit terveztek, mert ha a többiek várnak, akkor valószínűleg valami ötletetek is van.

- Tényleg semmit. –mondta meggyőzően.
- Aham… - forgattam meg a szemeimet.
- Oké. Akkor kifejtem. Sophie és Alec egymással hemperegnek, Felix, Dem és Jane elment vadászni, akárcsak Alice és Jasper.
- Mi is jobban tennénk, ha vadásznánk egyet. Rég vadásztam, egyre nehezebben bírom Gil közelébe…- fejtettem ki. –Meg persze nem sokára itt a csata is.
- Jó ötlet. –bólintott, és hátat fordított. –Akkor hát irány vadászni…


                                           *___*


(Felix)

A sötét utcán követtem, feltűnésmentesen. Az egész város aludt már, nem mint Volterrában. Ott ilyenkor kezdődik az élet.

Egyre gyorsítottam lépteimen, árnyként követtem őt, eme csinos, bájos, de szíve mélyén mégis romlott teremtést. Egyre többször pillantott hátra, a táskáját szorította, és összehúzta maga körül a kabátot. Cipőjének a sarka ütemesen, és egyre gyorsabban kopogott a macskaköves utcán. Mindenhol pocsolyák voltak, amiket az eső most is táplált, valamint az ereszcsatornából csordogáló víz apró erekben folyt végig a kövek repedésein keresztül, le az útra. Ébenfekete haja vizesen tapadt az arcára, és eltakarta vállát. Fel volt zaklatva. Kabátzsebében rejtette el fegyverét, amivel percekkel ezelőtt halálos lövést mért hűtlen élettársára. Egy sikátorban kötöttünk ki, és már nem törődtem az észrevehetetlenségemmel. Egyre közelebb léptem hozzá, felemeltem a tekintetem, és szemünk találkozott. Egy mélybarna szempár nézett vissza rám, szemében könny csillogott, arcán az esőcseppek folydogáltak, egy kis vérrel keveredve. Mert hogy fején egy jókora seb volt, valószínűleg a férje okozhatta védekezés közben.
- Állj meg ott! –vette elő a fegyverét, és rám szegezte.
- Nem akarok szemét lenni, és sietek is. –motyogtam. –Szóval ezeken túl lehetnénk. Úgyis csaj egy golyó van benne. Az előbb az utolsó előttit is elhasználtad. És öngyilkos akarsz lenni. Szóval most vagy megölsz engem, vagy saját magaddal végzel. De igazából mindegy.
- Honnan tudsz te erről? –vált a hangja hisztérikussá.
- Maradjunk annyiban, hogy első sorból néztem végig az eseményeket. –mosolyodtam el.
Közelebb léptem, mire elsütötte a fegyvert. A lőszer visszapattant rólam, és épp ugrott el, hogy a golyó a saját testébe fúródott. Méghozzá a nyakát érte a végzetes lövés, amiből azonnal vér kezdett el csordogálni. Én pedig nem tagadom, nem bírtam magammal. Hozzá hajoltam, számat a nyakára, vagyis a sebre szorítottam, és szívni kezdtem az édes nedűt. Ahogy végigfolyt a torkomon egy-egy csepp vér, újabb és újabb kellemes érzés öntött el, ahogy magaménak tudhattam eme mennyei folyadékot.
Pár pillanat múlva végeztem is vele, csak egy kis vért hagytam benne, hogy akkor már ne legyen feltűnő, hogy meglőtte saját magát, és egy csepp vér sem maradt benne.
Utoljára négy napja voltam vadászni, így most ennyivel is megelégszek.
Az erdőbe mentem, a megbeszélt találkozóhelyre. Pont odaértem, és egy kisebb szarvas-csordával találtam szembe magam, akik a jöttemre rendesen megijedtek, és futásnak eredtek. Állatok… Legalább az emberek nem tudnak ennyire fürgén haladni. Nem mintha nekem ez tempó lenne.
Így visszagondolva… az embereknek biztos, hogy az lehet. Egy nagyon gyors iram…
Még mindig nem hiszem el magamról, hogy egy hős voltam. Én? Hős? Aki megment egy idős asszonyt… jó, abban a korban lehet. De ennyire megváltoztam volna?
Na igen… Ilyen gyorsan témát váltani is csak én tudok.
- Cső Haver. –ért mellém Demetri.
- Hello. –biccentettem. –Hát a kis Jane-el mi lesz?
- Milyen kicsit? –ugrott a hátamra. –Inkább észrevehetetlen. Jó rejtőzködő.
- Igen, pontosan. –értettem vele egyet.
Most nagyon nem hiányzik egy jó adag fájdalom, amit pusztán az agyam kreál Jane hatására.
- Szerintetek mi lesz a csatával? –tettem le a kis szőkeséget.
- Megnyerjük. Mi lenne? –mondta magabiztosan Dem.
- Csak Bridget rossz érzése… aggaszt… - sóhajtottam.
- Szavamat adom rá, hogy nem lesz. –indult el Jane, mi pedig követtük. –De hova tűnt a bizalom? Ilyen ügyekben mindig magabiztosabb voltál, mint bármelyikünk.
- De most Bridzs szavai megérintettek. –emeltem drámaian a kezeimet a szívemhez. –Amúgy csak a véleményeteket kérdeztem.
- Aha…gondolom. –kuncogott Jane.
- De most miért? Én nem aggódhatok értetek? –öleltem magamhoz a ördögi ikrek egyikét.
- Ennyire azért ne durvuljunk. –bújt ki a karjaim közül. –Az oké, hogy megváltoztam, de azért nem ennyire, hogy ölelgethess.
Lebiggyesztettem az ajkaimat, és megilletődött, valamint szomorú fejjel néztem rá. Próbáltam a legeslegmeggyőzőbb lenni. És sikerült is.
- Jól van, ne haragudj. –sóhajtott, és egy pillanatra megölelt. –Látod, megöleltelek. Ez már haladás.
Elmosolyodtam, és összeborzoltam a haját.
- Szerintem is az. –kuncogtam.
- Azért ezt mégse. –kezdte el kibogozni összekuszálódott tincseit, még végül ugyan az a frizura formálódott ki, amit általában hord.
Igaz, legalább már nem fogja össze rakoncátlan tincseit szoros kontyba, mint eddig.
Hirtelen feltámadt a szél, és csodák csodájára amilyen gyorsan jött, úgy ment is el. Így Jane frizurája már megint össze-vissza állt.
- Nem is értem, hogy miért strapálom magam. –sóhajtott fel.
Elővett a zsebéből egy hajgumit, ami megjegyzem pink színű, és összefogta vele a haját.
- Na, így sokkal jobb. –mosolyodott el. –Mehetnénk végre? Még telefonálnom is kell, és nem érek vissza arra, amire mondtam.
- A pasiddal akarsz beszélni. –kuncogtam, és elindultam.
- Miért? Baj az, ha valaki boldog? –kérdezett vissza Jane.
Furcsa… mostanában esze ágában sincs megkínozni. Jót tesz neki a… szerelem!? Tényleg szerelmes lenne? Jane és a szerelem? Régen még a mosoly szót sem lehetett hozzákapcsolni, nem hogy a szerelemet. Ő… nagyon megváltozott.
- Te tényleg szerelmes vagy… - szóltam végül.
- És ez akkora csoda? –kérdezett vissza.
Dem csak csendben hallgatta beszélgetésünket. Néha egy-egy mosoly futott végig az arcán, aztán újra figyelmes és érdeklődő képet mutatott.
- Nem… végül is nem. Csak tőled annyira…furcsa. –vakartam meg a tarkómat.
Igazából nem tudtam, hogy hogyan is fogalmazzak, hogy ne bántsam meg a lelki világát. Huh… kezdek én is nyálas lenni.

- Régen még mosolyogni sem láttalak. Legalább is úgy igazából mosolyogni nem. Csak akkor görbült felfelé az ajkad, ha megkínoztál. És tudod, akkor olyan kárörvendő voltál. –mosolyodtam el. –A régi szép időkben még minden más volt.
Felkuncogott a szőkeség, és utána továbbra is mosolygott.
- Most meg nézz magadra. Boldog vagy, nevetsz a humoros mondataimon… mosolyogsz, amit megjegyzem nagyon sokat teszel. Olyan… más vagy. Megváltoztál. De persze jó értelembe, csak olyan furcsa vagy még nekem.
- Lehet. –mosolygott újra. –Tudod… amióta Bridzs idejött próbált egy kicsit jobb irányba terelni.
- Mint mindegyikünket. –szólt közbe Dem.
- Pontosan. –bólintott Jane. –És nagyjából sikerült is. Mert ráébredtem, hogy mi a fontos. De ezt most hiába is ecsetelném, te úgyis mást tartassz az első ki tudja hány helyen. De csak az a fontos ebben az egész monológban, hogy a szelem, vagyis a szerelemben bármire képes vagy. Higgyetek nekem, jó szerelmesnek lenni. Jó érzés, hogy valaki szeret, tisztel, támogat, segít, egyszerűen ott van, amikor kell. Jó szeretve lenni, jó dolog, hogy valaki be tudja lopni magad a szívedbe. Olyan érzés, mintha a több száz éve halott szíved újra dobogni kezdene, csak Érte.
- Oké. Elég lesz a nyáladzásból. –szóltam közbe. –Persze nagyon szívesen hallgatnám továbbá is, ahogyan kiöntöd a szívedet, meg szerintem Dem is kíváncsi rá, de van egy olyan érzésem, hogy később megbánnád, hogy nekünk elmondtad a szaftos részleteket is.
- Lehetséges. –bólintott aprót. –Kösz, hogy leállítottál.
- Szívesen. –kuncogtam.
- Nem azért, de nem szeretnénk egy kicsit belehúzni? –szólt mögöttünk Dem.
- Mi újság, haver? Sietsz csajodhoz? –ugrattam nevetve.
- És még kihez mennék? –forgatta a szemeit, és lehagyott minket.
- Ez szemétség volt. –szólt rám Jane.
- De olyan jól esett. –kuncogtam.
- Ne feledd, neked sincs barátnőd. És most már kezdem érteni, hogy miért nem tart ki melletted egy épeszű nő sem. –húzott el mellettem ő is.
Tényleg. Ezeken el kellene gondolkodnom… oké, azt hiszem ez is megvolt. Most pedig irány utánuk.
Nem értik ők a viccet. Bridget már rég nevetett volna, és valami extravagáns dologgal vágott volna vissza.
Innen látszik, hogy nem hasonlítanak.
De végül is ez jó dolog. Ha minden ember egyforma lenne, akkor nagyon unalmas egy életem lenne. Már amennyire élek. Ja, és jelen esetben az emberek a vámpírok.
O, te jó ég. Még a saját mondatomba is képes vagyok belekötni.
Azt hiszem pszichológushoz kellene mennem. Lehet egy vámpír idegbajos?
És most még magamban is beszélek… nem vagyok semmi, mondhatom. Tapsot érdemelnék. Meg rajongótábort, és olyan szexi pom pom csajokat, vagyis a szurkolólányokat. Főleg, ha ledobnak pár hátra szaltót, vagy repkednek a levegőbe…
Hm…jól elkalandoztak a gondolataim…
Ideje lesz utolérni őket… Én is belehúztam, és száguldoztam a fák között.
A madarak sorra repkedtek el érkezésemre, az állatok már messze jártak. Csak sün állt utamba, amit pusztán átléptem, és folytattam villámgyors utamat.
Utolérni nem tudtam őket, így egyedül érkeztem vissza a várba, ahol már éreztem az illatukat. Oké, akkor biztonságban hazaértek, akkora baj nem lehet.
Vagy mégis?
Mindenki fejvesztve rohangál, kerülgetnek engem. Senki sem válaszol a kérdéseimre.  A nagyteremből veszekedés szűrődik ki…
Itt meg mi történt már megint?
Mi a bajuk ezeknek a vámpíroknak?
Hát, az biztos, hogy minél előbb válaszokat kell találnom a kérdéseimre…

Más élet- II. 29. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a frisst, és nagyon köszönöm azoknak, akik komit írtak :)
Ez az eddigi leghosszabb fejezet. Word-be 8 oldal és 5 sor =) Nos igen... belelendültem, és nem bírtam abbahagyni. ;)
De remélem azért tetszeni fog, és a véleményeteket várom :)
Puszii

70.fejezet- Vagyis II. 29. fejezet
(Bridget)

- Kész vagytok? –mosolyodtam el, és már készültem tövig nyomni a gázt.
Öten ültünk a kocsiba, Alice és Én elől, Sophie, Jane és Gil pedig hátul. Egyikük sem sejtette, hogy mit tervezek mára. Igazából már elmúlt dél, de Gil-t egyikünk sem akarta felébreszteni, és Aro egy gyorsgyűlést tartott.

- Mehet a menet. –rikkantották egyszerre, nevetve.
Mindegyikük szemét vastag, fekete kendő takarta, megakadályozva a leskelődést. Alice erejét elvettem, nehogy valamit is meglásson, így lerántva a leplet a meglepetésről.
Kifaroltam a garázsból, és teljes sebességgel kezdtem el száguldani, fel a főútra, előzgetve más kocsikat, nem törődve a többi autós dühös dudálásával, és egy-egy vezető száján kicsúszott káromlással. De mit tehetnék, ha ennyire lassan hajtanak? Lassan… százhússzal… én sokkal többel szeretek hajtani, ennyi az egész.
Főleg, hogy azt várom, hogy odaérjünk végre, és kezdődjön a buli.
- Sophie, most mi újság veled és Alec-cel? –kérdeztem hirtelen.
Igazából nem is tudom, hogy miért kérdeztem meg, csak egyszerűen kicsúszott.
- Jól. –válaszolta tömören. –Zavar ez a kendő.
- És azért nem tudsz beszélni? –kuncogott Gil.
- Héé. Ne szólj be. –mondta durcásan Sophie. –Amúgy nagyon jól elvagyunk Alec-cel. Imádom, egyszerűen odavagyok érte. –áradozott.
- Azt gondoltam. –mosolyodtam el.
Hirtelen meghallottam pár rendőr hangját, körülbelül egy kiló méterre lehetnek. Rátapostam a fékre, és továbbá normál sebességgel haladtam. Legalább is a megengedett sebességgel.

Mégis megállított a rendőr. Miért nem tudták az előttem haladó, ittas és drog hatása alatt álló embert megállítani, akinek mellesleg már rég elvették a jogsiját?
- Jó napot. –tekertem le az ablakot, és egy mosolyt villantottam a fiatal rendőrre.
- Öhm… jó napot. –köszönt a döbbenet után. –Forgalmi engedélyt, jogosítványt kérnék.
- Egy pillanat. –fordultam hátra a csajokhoz. –Gil, a jobb karodnál van a táskám.
Ő pedig a bal karjánál kezdett el matatni.
- Az a bal kezed. –kuncogtam.
- Ja, bocsi. –nevetett fel zavartan, és előrenyújtotta a táskámat.
- Tessék. –adtam át az iratokat.
- Köszönöm. –nézegette őket. –Miért van bekötve a szemük?
- Hát az biztos, hogy nem emberrablás. –mosolyogtam. –Meglepetés lesz nekik, és nem szeretném, ha bármily részlet is kiderülne. Szóval,ha nem bánja, most nem árulok el magának semmit.
- Dehogy, semmi gond. –motyogta megilletődve.
- Tom, mi tart már ennyi ideig? –lépett hozzánk a kicsivel idősebb társa is, és szeme azonnal megakadt rajtam, valamint a dekoltázsomon.
Ezek a rendőrök…
- Van valami gond? –mosolyogtam bájosan.
- Nem, minden rendben van. –vette ki a társa Tom kezéből az irataimat. –Ugye, Tom?
- Igen. Minden rendben. –bólogatott.
- De azért én is megnézem. –tolta az arcához a lapot.
Komolyan, kezdem elhinni, hogy ezek a primitív rendőrviccek mégis igazak.
- Tényleg minden rendben. –bólintott aprót. –Alkoholtesztet végeztél?
Alice mellettem nevetni kezdett, de köhögésnek álcázta. Legalább is próbálta álcázni.

- Nem, még nem. –motyogta a fiatal, és eltűnt a másik autóban.
- Nagyon gyanús nekem ez a társaság. –hunyorított, és elmosolyodott. –Hova tartatok?
- Egy titkos buliba. –forgattam meg a szemeimet. –De már elmondtam egyszer, csak nem magának.
- Értem. – morrantott. –Szeretném megnézni az elsősegélyládát, az elakadásjelző háromszöget, és minden fontos dolgot.
- Rendben. –szálltam ki.
Még szerencse, hogy a nap épp elbújt a felhőréteg alá. A csomagtartóhoz mentem, és szépen keresgélni kezdtem. Közben a combomon, és a popsimon éreztem a fürkésző pillantásokat. Csodás, mondhatom. Pont ma kellett nekem egy nagyon rövid farmer rövidnadrágot felvettem, egy pántnélküli, fehér felsővel. Na meg az elmaradhatatlan magassarkú, csak most éppenséggel szandál formájában.
- Szia Emmett. –vette fel Alice a csörgő telefonom. –Most épp igazoltatnak minket, és a rendőrnek pakol ki a csomagtartóból, aki a combjait stíröli.
- Ali, mond meg neki, hogy no para, nemsokára ott leszünk. –szóltam előre.
- Bridget, nem akarlak lelombozni, de őt most jobban izgatja, aki mögötted áll, és téged néz. –kuncogott Alice. –Már bocs, de ezt látás nélkül is tudom.
- Na köszi. –nevettem fel.
- Em, puszi, majd visszahív, amint végzett. –tette le Alice a telefont. –Ez kezd érdekes lenni.
- Tudom. –motyogtam, és elővettem az utolsó dolgot is. –Minden itt van.

*Húsz perc múlva*
- Kereket ne cseréljek? –mondtam dühösen.
Már nagyon elegem volt. El kellett magyaráznom az elakadásjelző háromszög helyes használatát, el kellett mesélnem, hogy mit kell tenni egy balesetnél, arról is be kellett számolnom, hogy mire jók egyes funkciók az autóban. Kérdem én, minek kellenek ennek a rendőrnek ilyen adatok?
- Ha már így megemlíti. –nézett a kerekekre az idősebb rendőr.
- Na jó, én ilyenre nem érek rá. –szusszantottam mérgesen. –Mindent, amit kellett, sőt, többet is megmutattam. Látta a személyim, a jogsim, a forgalmi engedélyt, a zöldkártyát, sőt, még a diákigazolványomba is betekintést nyert. Elmagyaráztam a kocsim eredetét, a funkcióit, a beszerzése útját. Elmondtam mire jó egy-egy tárgy, ami az autóban van, és minden fontos dolgot tudtam, és a kérdéseire is válaszoltam. És akkor még kereket is cseréljek? –vált hisztérikussá a hangom. –Közben persze végig a fenekemet és a combjaimat stírölte, nem beszélve a dekoltázsomról. Szóval, ha kérhetném, hadd menjünk tovább, mert nekem már nagyon elegem van.
- Men…Menjenek. –dadogta, és ellépett a kocsi mellől.
Bepattantam a kocsimba, és már hajtottam is. Most újra a megengedett sebességhatár felett járt a mutató, de nem érdekelt.
- Huh, de felhúzott. –szusszantottam mérgesen.
- Szerintem muris volt. –szólalt meg Gil. –Bocsi, Bridget, odaadnád a Cola-t?
- Tessék. –nyújtottam hátra az üveget.
- Köszi. –motyogta, és meghúzta az üdítőt. –Meleg van, még két vámpír között is.
- Hé. Én nem mondtam, hogy egy élő jégkocka vagyok. –kezdett el reklamálni Sophie.
- Vagy hűtő. –tette hozzá Jane is.
Csak mosolyogva hallgattam a beszélgetésüket, amelyet mindig más témára eveztek. Nagyon muris volt hallgatni, ahogy összevesznek azon, hogy melyik mese a legjobb, valamint mi a legjobb tulajdonsága egy-egy pasinak. A végén már azon veszekedtek, hogy melyik pasi a legjobb a párjaink közül. Természetesen makacsul kitartottam az igazam, vagyis Emmett mellett, míg mindenki más a párja mellett voksolt.
- Itt vagyunk. –álltam meg egy ház előtt.
Egy csodálatos, fehér ház előtt, a parton. Egy nagyon kihalt partszakaszon, a saját telkemen. Nos igen… még pár éve vettem magamnak egy partszakaszt, házzal együtt, amit természetesen átalakítottam a saját ízlésem szerint.  Erről eddig senki sem tudott, titokban tudtam tartani. Amikor unatkoztam, vagy csak magányra vágytam, mindig ide jöttem, és csak néztem a vizet. Nagyon megnyugtató volt hallani a hullámverést, nézni a naplementét, és csak egyedül lenni.

Most először hoztam ide valakit, pontosabban valakiket. Remélem a lányoknak is tetszeni fog az én kis magánparadicsomom, akárcsak a többieknek, akik megdöbbenve nézték a helyet, és csak pár dicsérő, valamint meglepődött szó hagyta el szájukat, amiket örömmel fogadtam.
Alec-cal megbeszéltem, hogy amint meghallja, hogy jövünk, már fokozza is le az érzékeiket. Így most körülbelül úgy hallanak és szagolnak, mint Gil, vagyis mint a normál, hétköznapi emberek.
- Mindenkit bevezetek, ne aggódjatok. De a kendőt tilos, még egyszer mondom, tilos levenni. –nyomtam meg a tiltó szót.
- Értettük elsőre is. –türelmetlenkedett Jane. –Csak hadd menjünk már be.
- Ne nyavalyogj. –kuncogtam, és megfogtam a kezét, valamint Gilbe is belekaroltam, és bevezettem őket a házba, és utána a kint maradt türelmetlenkedő lányokat is bevezettem, akik odabent, a székeken ülve lenyugodtak egy kicsit, de így is izgatottak voltak, hogy mi is a tervem délutánra, valamint estére.
A fiúk már ott bent voltak, egy-egy integetéssel köszöntek nekem, de nem szólaltak meg, külön a kérésemre.
Gil-t odavezettem a fiúkhoz, és kértem, hogy válasszon. Persze bekötött szemmel elég nehéz volt. De megoldotta, és Felix-re esett a választása. Igaz, nem is tudta, hogy ki is az, aki délutánra hozzá lesz osztva, de sebaj.
Minden lánynak akadt párja, én pedig azzal lettem, akit végül nem választottak. Vagyis Dem-el.
Ezután a lányoknak ki kellett találniuk, hogy ki is lehet a választottjuk.
Na, az nagyon muris volt, főleg, hogy a csajok érzékei le voltak fokozva, amihez ugyebár a vámpírok nincsenek hozzászokva.
Gil könnyen kitalálta, hogy ki is a párja.
- Nem volt nehéz. –mondta utána. –Felixnek nagyon jellegzetes, hosszú és olyan közepes ujjai vannak. Meg igazából az életvonaláról ismertem meg. Neki olyan… kacskaringós és hosszú.
Sophie-nak elég nehéz dolga volt, ugyanis nem igazán ismerte kiválasztottját. Emmett majdnem elnevette magát, amikor a lány felhúzta a pólóját, és végigtapintotta felsőtestét. Majd’ meghaltam a nevetéstől, amikor egyszer-egyszer fintor futott át a lány arcán. De végül megállapította, hogy ki is az, aki a kezei alatt a végére elnevette magát.
Jane Jasper-t kapta ki, akit mondhatni a hajáról ismert meg. Elég vicces volt, ahogy az aprócska lány lábujjhegyen állva tapogatja végig.
Alice Alec-et kapta, akit könnyen felismert. Azt hittem, hogy legalább nehéz dolga lesz, de nem.
- Könnyű volt. –kacagott fel Alice, miután az ő szeméről is levettem a kendőt. –Egyrészt, mert előttem már mindenki elmondta az ő párját, és csak Dem és Alec maradt. Innen könnyű volt. Dem-ről tudjuk, hogy gyűrűt hord, igaz, nem tudom, hogy miért. És Alec kezén pedig nem volt semmi, így kizárásos alapon csak ő lehetett.
- A gyűrűt az emberi házasságomra emlékeztet, és a feleségemre. –bólintott aprót Dem.
- Oh, bocsi, hogy felhoztam. –mondta azonnal Alice.
- Semmi gond, alig emlékszek rá. –motyogta Dem. –De ne rontsuk el a bulit, érezzük jól magunkat.

- Na, látod, ez jó ötlet. –mosolyodtam el, és bekapcsoltam a zenét.
- Ezt nézzétek, mit találtam… - sétált oda Felix egy dobozhoz.

Jajj…ne!
- Neee! –sikítottam, de már mindegy volt.
Arcomban landolt egy vízzel megtöltött lufi, és utána még legalább két darab.
- Ezt megbosszulom. –szóltam vészjósló hangon, mire azonnal az udvaron termett, lufikkal megpakolva.
Én megfogtam a dobozt, benne a húsz maradék vízibombával, és utána eredtem, időközben levettem a lábamról a magas sarkút, hiszen ilyen terepen jobb anélkül futkozni.
Teljesen gyerekesen viselkedtünk, de élveztem. Jó volt egy kicsit gondtalan, boldog és felszabadult lenni.
Csak akkor fejeztük be egymás dobálását, amikor már nem volt nálunk bomba. Így Felix az utolsó módszerhez folyamodott, miszerint felkapott, és velem együtt egy óriási ugrott a vízbe.
Nevetve úsztam fel a felszínre, és Felix is hasonlóan tett. Annyi különbséggel, hogy róla időközben valahogy lekerült a póló, míg én a teljes fehér cuccomba feszítettem, ami teljesen rátapadt a testemre. Még szerencse, hogy felvettem alá a bikinim. Akkor most gondolkodhatnák azon, hogy jönnék ki a vízből úgy, hogy ne csodálná mindenki a csipke fehér neműmet. Persze gondolom Em szívesen nézné, sőt, jobban örülne, ha az sem lenne rólam, viszont ha feleszmélne, hogy mindenki más is engem néz, akkor valószínűleg egy kisebb balhé lenne.
- Olyan gonosz vagy. –böktem mellkason a vízben lebegő személyt, aki miatt én is eláztam.
- Igen? –vigyorgott. –Szerintem én speciel angyali vagyok.
- Aha. Már csak a glória hiányzik a fejed felől. –forgattam a szemeimet, és a végére elmosolyodtam. –A szárnyakat majd én elintézem, te szerezz magadnak a fejed felé angyali jelképet. Hajrá.
- Köszi. –kuncogott, és kifelé kezdett araszolni a vízből.
Én is így tettem, így a végén már versenyeztünk, hogy melyikünk ér ki előbb a szárazföldre, ahol már a többiek vártak, és elég furcsán néztek ránk. Ezt betudtam annak, hogy csillogunk, ami habár a vámpíroknál megszokott, az mégsem mindennapi látvány, hogy csöpög rólunk a víz, a ruháink eláztak, a hajunk pedig az arcunkra tapadt. Speciel én a vízből felszínre kerülés után vagy negyed percig igazgattam vizes tincseimet, amíg végre láthattam, mert eltakarta a szemeimet.
Egyszerre értünk ki, és elnevettük magunkat, ahogy a másikra pillantottunk.

- Most nézz rám? –mutattam végig magamon. –Eláztam.
- Akárcsak én. –kuncogott. – De reményeim szerint hoztál valami olyan dolgot, amivel megtörölközhetnénk.
- Igen, mert felkészültem. –mosolyodtam el, és a kocsim felé indultam, amiből elővettem a táskákat, és a teraszra pakoltam le őket, majd elővettem a törölközőket, és miután Felix-et fejbetaláltam egyel, én is megtörölköztem.
- Gil, ha éhes lennél, csak szólj, hoztam kaját. –mosolyodtam el, és már csak a hajamat töröltem.
- Oké, majd szólok, de jelenleg nem vagyok az. –kuncogott. – Én is fürödhetek?
- Neked inkább a medencét ajánlom. Az melegebb vizű. A karbantartók az én kérésemre felkapcsolták a fűtést benne. –mosolyodtam el. –Úgyhogy inkább abban úszkálj, neked még a nyílt víz túl hideg. Nem akarom, hogy megfázz, mert Caius nagyon dilis lenne rám. Dilis? Őrjöngene, ha az ő választottja mondjuk tüdőgyulladást kapna, vagy megfázna.
- Lehet. –rántotta meg vállát az egyetlen ember. –Úgysem engedném, hogy leverje a hepajt. Az én hibám lenne, ha megfáznák, vagy lebetegednék. Jó, hogy nem titeket vádol.
- Úgyis mi lennénk a hibásak. –mosolyogtam.
- Igen, biztos, hogy úgy lenne. - szólt közbe Alice is. –Visszaadnád az erőm?
- Nem. –tekertem a fejem. –Ma minden meglepetés lesz, nem láthatsz állandóan előre. Hidd el, jobb néha meglepődni.
- Ha te mondod. –adta meg magát. –De utána kérem vissza.
- Oké. Ígérem, utána visszakapod. –mosolyogtam.
Lefoglaltam Alice-t, miután megláttam, ahogy Emmett egyre közelebb araszol hozzánk, és egy kacsintás után felkapta barátnőmet, és a medencébe ugrott vele. Alice száját egy sikítás hagyta el, mi pedig elnevettük magunkat. Pár másodperc múlva egy sértődött fej bukkant fel a vízből, őt pedig követte Emmett vigyorgó arca is.
Pillanatok múlva Alice is megenyhült, és elmosolyodott.
- Szerencsétek van, hogy nem a kedvenc cuccom van rajtam. –jegyezte meg, és kiugrott a vízből.
Dobtam neki és Em-nek is meg törölközőt, utána pedig levettem a ruháimat, csak a bikinim maradt rajtam.
A többiek is így tettek, vagyis átöltöztek a fürdéshez hozott ruhájukba. Gil egy tengerészcsíkos, Alice egy piros, Jane egy sárga, Sophie pedig egy lila bikinit vett magára, míg a fiúk mind különböző színű fürdőnadrágokban feszítettek.
Elmosolyodtam, odatáncoltam Szerelmemhez, egy apró csókot nyomtam ajkaira, és besuhantam a házba, hogy aztán feltekerhessem a hangerőt, hisz a kedvenc számom következett.
A csajokkal táncolni kezdtünk, és épp, hogy megszáradtam újra a medencében landoltam. Dühösen fújtam ki a maradék levegőmet, és lefeküdtem a medence legaljára. Levegőre úgysincs szükségem, tökéletesen megleszek itt egy darabig.
- Ti élvezitek, hogy állandóan a vízbe dobálhattok? –néztem a fiúk felé, miután feljöttem.
- Aha. –bólogattak.
- Gonoszak vagytok. –mosolyodtam el az arckifejezésüket látván.
- Lehet, nem tudom. –mondták egyszerre.

- Szerintem én angyali vagyok. –jött mellém Emmett, és egy csókot nyomott a nyakamba.
- Aha. Angyali. –dörmögtem. –Én is angyali vagyok.
És belelöktem a medencébe, utána pedig Dem és Alec következett.
- Úgysem fürödtetek még. Ideje lehűtetek magatokat. –kuncogtam, és a lányok felé fordultam. –Ti pedig adjátok nekik az ötleteket.
- Én magamtól is beugrok. –lépett el mellőlem Gil, és egy tökéletes fejest ugrott.

- Titeket nem akartalak beledobni, de ha már beleugrottál, akkor már mindegy. –nevettem fel.
- Úgy is meleg volt már. Furcsán tűz a Nap. –bújt elő a vízből.
- Hoztam naptejet. –jutott eszembe, és elővettem. –Vagyis valami napolaj szerűség.
- Az jó. Azt jobban szeretem. –kuncogott, kivette a kezemből és bekente magát.
- Miért van olyan érzésem, hogy valaki készül valamire? –gondolkodott el Alice.
- Hihetetlen vagy. Ha elveszem az erődet, akkor sem tudom hatástalanítani teljesen. –mondtam durcásan. –Ez így nem ér.
- Én örülök neki. –kuncogott.
- Én nem tervezek semmit. –mosolyogtam.
- De attól függetlenül még lehet, hogy más tervez egyet’s mást. –nézett körbe a többieken, akik alig bírták visszafogni a nevetésüket.
- Na, mi újság? –kérdeztem rá.
- Látszólag mindenki tiszta. –bólintott aprót. –De valaki akkor is tervez valamit.
Erre végképp kitört mindenkiből a nevetés. Ennyire egy gyanakvó személyt.
- Miért hiszed mindig azt, hogy valaki forgat valamit a fejében? –lépett mellé Jane, és barátilag átkarolta a vállát. – Lehet, hogy ezekhez a dolgokhoz speciel semmi közöd sincs. Vagy épp van, de nem akarják, hogy megtudd. Sok a lehetőség.
- De én szeretek mindent tudni. –nézett ártatlanul Alice.
- Attól függetlenül nem kell mindent tudnod. –kuncogott Jane. –Mindenkinek van magánügye, amihez nem biztos, hogy közöd van.
- Látod Kicsim, Jane most teljes mértékben az igazságot mondja. –csókolta meg kedvesét Jasper.
- Lehet. –mosolyodott el Alice.
- Nem azért, de ilyenkor hasonlítasz egy kisgyerekre. –hecceltem.
- Kisgyerekre? –nézett meglepetten. –Na, adok én neked kisgyereket.

Bement a házba, felkapta az egyik párnát, és már előttem is volt, és ütni kezdett.
- Hé. Hé. –nevettem. –Nekem nincs fegyverem.
- Akkor hozz egyet. –kuncogott támadóm.
- Ez azért nem semmi, hogy nappal párnacsatázunk. –tértem vissza a fegyveremmel, és visszaütöttem. –Ilyet egy normális ember sem csinál.
- Mi sosem voltunk normálisak. –dobta felém Alice a párnát.
- Főleg nem emberek. –kapta el Em Alice által dobott dísztárgyat.
Közben láttam, hogy Gil kifekszik az egyik napozóágyra, felveszi a napszemüveget, és elhelyezkedik.

Értetlenül mutattam felé, mire a többiek is odanéztek, és egy vállrándítással jutalmaztak.
- Azt mondta, hogy az állandó bezártságtól sápadt lett a bőre. –forgatta meg a szemeit Sophie.
- És akkor én mit mondjak? –néztem végig magamon.
- Csillogsz, Drágám. –karolt át hátulról Em.
- De sápadt vagyok. –fordultam meg a karjaiban. –Ugye. Mond csak meg, tudom, hogy sápadt vagyok.
- Akár csak minden vámpír. –kuncogott.
- Meg hisztis is. –bólintottam aprót. –Szemét legyek?
- Attól függ, hogy kivel. –válaszolta azonnal.
- Nem veled, nyugi. –kuncogtam, és Gil felé böktem.

- Szerintem most hagyd. Elaludt. –hívta fel rá a figyelmemet.
És tényleg. Egyenletesen szuszogott, szemei szorosan lezártak, arca nyugodtságot tükrözött.

- Nem sokszor látok mostanában alvó személyeket. –jegyeztem meg, és befelé indultam. –Képzeljétek el, kutakodtam egy kicsit még régebben. És találtam pár cikket. Rólatok.
A többiek meghökkenve néztek.
- Dem, neked például nem is volt emberi házasságod. Vámpír korodban volt, csak éppenséggel törölték a memóriádat. –mondtam megbánóan. –Még hozzá a feleséged családja.
- De…hogy? –nézett megdöbbenve rám.

- Tudod, itt Volterrában sok időm van. –mosolyodtam el. –Utána néztem régi könyvtárakban, levéltárakban, meg ilyen helyeken. Tudod, amikor elmentem egy hosszú útra, akkor is ilyen dolgok után nyomoztam.
Bementem a gardróbba, a többiek pedig követtek.
- Várjatok meg odakint, mindjárt megyek.
Így is tettek, visszamentek a nappaliba, én pedig elővettem a dobozt. Egy kicsit poros volt már, nem hiába, több, mint egy éve jártam itt.
A többiekhez vittem a dobozt, és leültem eléjük.
- Na, itt is van. –vettem elő.

„Az ifjú Demetri Darling, a neves földbirtokos fia hitveséül fogadta Cinthia Santit. Mély gratulációnkat küldjük az ifjú párnak.”
- Itt csak ennyit találtam. –tettem le eléjük. –Viszont egy másik cikkben találtam egy képet is. Az egy kicsit, talán egy évvel később készült. El sem hittem elsőre, hogy ekkora eltérések vannak a cikkek megjelenése között.
„Demetri Darling és Cinthia Santi frigye nagy lázadást hozott. De miután Mr. Darling atyja elfogadta Ms. Saltit, a megbotránkozott munkások is elfogadták az ifjú párt.”
- Nem emlékszek semmire. –sóhajtott fel.
- Mert törölték az emlékeidet. –csóváltam a fejem. –Na, megvan a kép is.
„ Nagy felháborodást hozott Demetri Darling és Cinthia Salti frigyre lépére. Az ifjú Mr. Darling, atyja utóda a földkezelésben, és az állattenyésztésben. Ezzel ellentétben Ms. Salti, a Bartimor családnál cseléd, és nyomorult körülmények között él.”
- El sem hiszem. –sóhajtott fel Dem, miután átadtam neki a képet.
- Később kiderítettem még pár dolgot, de arról nem lett cikkem. –csóváltam a fejem. –Például, hogy te vámpír voltál. Azt pár akkoriban semmisnek számító információról szűrtem le. Viszont a feleséged nem volt az. Ő ember volt. A családod, vagy az ő családja törölte az akkori emlékeidet. Mert az is biztos, hogy az akkoriban apádnak mondott társad is vámpír volt. Nem tudom, hogy hogyan szedtél össze ennyi vámpírt. –sóhajtottam fel. –Szóval. Az egyik újságban azt is leírták, hogy rejtélyesen eltűntél, és még a nyomodat sem találták. Viszont az édesapád is eltűnt, a feleségedet pedig holtan találták. Innen jutottam el oda, hogy elvette a nevelőapád és a társa az emlékeidet, kirakott a Volturi előtt, ő pedig elmenekült.
- Lehetséges. –mondta keserűen. –Mert arról a korszakról semmi emlékem. Egyszer még menekülök, bujdosok, utána pedig már Aro von a szárnyai alá.
- Szerintem nagyon szeretted ezt a lányt. –hunytam le a szemeimet, és elővettem róluk még egy képet. –Tartsd meg.
- Biztos? –nézett rám esdeklőn.
- Persze. Nekem nincs szükségem rá. –mosolyodtam el, és megöleltem.
- Köszönöm. –bólintott aprót.
Visszahajoltam a doboz fölé.
- Emmett. –kuncogtam. –Te vadász voltál, ami akkoriban nálatok nagyon-nagy szó volt. Az apád nyomdokaiba készültél lépni. Valami kitüntetés féléd is volt. Arról csak olvastam, papírt nem tudtam elhozni.
- De kár. –sóhajtott fel.
- Viszont egy fotóm van a díjadról. –tettem a kezébe. –Sokáig tartott, amire le tudtam fényképezni. Túlzottan őrizték, elhozni mégsem lehetett. A többit pedig megmutatom később, oké? –mosolyogtam rá.
- Aha, és köszönöm. –bólogatott, és egy gyors csókot nyomott ajkaimra.
- Alice. Te egy elég érdekes voltál. 1901-ben születtél. A szüleid elmeotthonba zártak. –csóváltam a fejem. –Ott változtál át.
- Igen, ezt tudom. James-től, egy vámpírtól. –szorította ökölbe a kezét.
- Volt egy húgod, Cinthya Brandon. –sóhajtottam fel. –Írtak még pár sort rólad, meg Jasper-ről, vagyis az esküvőtökről, de rólad mást nem találtam. Hiába kutakodtam, valahogy elvesztél.
- Tudom. Én sem találtam magamról. –csóválta a fejét.
- De szolgálok neked egy képpel. –mosolyodtam el, és átnyújtottam. –Ezt az árvaházból szereztem. Azt hiszem a nevelőd, a vámpír rajzolhatta rólad. Eléggé el volt dugva. Egy falba volt elrejtve, egy dobozkába. Én is csak véletlenül találtam rá.
A képen Alice volt gyermekkorában. Egy fekete-fehér rajz.

- Köszönöm. –suttogta elérzékenyülve.
- Semmiség. –mosolyogtam. –De ha lehet ne bőgd el magad. Még vámpírosan sem.
- Oké. –mosolyodott el.
- Jaaaaz. –trilláztam. –Te el voltál veszve. Komolyan. A családodról találtam pár infót, édesanyád levelezését is, hogy bevonultál katonának, meg ilyesmik. A halálhíredet is eljuttatták hozzájuk, és egy másik levelet is találtam. Azt elhoztam. Édesanyád írta a levelet. Igaz, már tudta, hogy meghaltál, de megírta, és elküldte a táborba. –adtam át neki. –Ha nem gond, elolvastam.
- Dehogy. Köszönöm. –ölelt meg.
- Szívesen. Majd ha ráérsz, és egyedül vagy, olvasd el. –bólintottam aprót.
Az édesanyja levele annyira megható volt. Elköszönt a fiától, megköszönte neki az életet, a boldog perceket, mesélt arról, hogy mi volt otthon. Több oldalas dokumentum. És igazából már tudta, hogy Jaz meghalt, mégis megírta, és elküldte. Az utolsó oldalon még egy könnycseppnyom is van. Igaz, a levélpapíron is találtam sírásra utaló bizonyítékokat, de eddig ez volt a leg szembetűnőbb.
- Alec és Jane. –néztem feléjük. –Őszinte leszek. Eltűntetek. Szó szerint. Se levél, se kép, se cikk. Nagyon régen éltetek, nem találtam írásos nyomokat. Csak két faragott tárgyat, amire a ti nevetek volt írva. És mivel az évszám, meg a körülmények passzoltak… így hát elhoztam.
Kutakodtam a dobozban, és végre megtaláltam, és átnyújtottam nekik.
- Emlékszel rájuk? –fordult testvére felé Jane.
- Igen. –bólintott aprót Alec, és összeillesztették a két figurát, amik pont passzoltak egymáshoz.
- Édesapánk faragta. Értett az ilyesmihez. –mosolyodott el Jane. –Az utolsó, velük ünnepelt születésnapunkra kaptuk. Egy testvérpár. Nálam van a lány, Alec pedig a fiút kapta. És ahogy összeillesszük őket, pont átkarolják egymást.
- Nagyon szép. –motyogtam.

- Köszönjük. –ugrott a nyakamba Jane, és Alec is jól megölelgetett.
- Szívesen. – mosolyogtam. – Felix, te egy mondhatni híres személy voltál. Valami hős szerűség, vagy mi. Találtam egy cikket, mondhatni elég vicces.
„Felix Fall a kor hőse.
A faluban Isten lesújtott, nyíl formájában bünteti a lakókat, és felgyújtotta egy ház fedelét, ami azonnal vörös lánggal égni kezdett. Benne egy idős hölgy lakott, aki az állapota miatt képtelen bármilyen mozgásra. Az ifjú Mr.Fall pedig kihozta a segítségre szorult asszonyt.
A közösség köszöni hűséges tettét. ”
- Én? Hős? –kuncogott.
- Mondom én, így volt. –mosolyogtam. –Tudod, Isten lesújtott, vagyis villámlott egyet, és belecsapott egy zsuptetős házba, te pedig a bent lakó idős nénit kihoztad. Ennyi.
- Érdekes. –mosolygott.
- Bocs, de mást nem találtam. –mondtam sajnálkozva.
- Semmi baj, nem is hiányzik, hogy emlékezzek. –ölelt meg.
- Rendben. –mosolyogtam rá. –Sophie. Te mikor is változtál át?
- Úgy… ötven éve. –gondolkodott el.
- Akkor jól tudtam. –kuncogtam. –Te jótékonykodó.
- Jótékonykodó? –kérdezett vissza.
- Igen. Egy árvaházat örököltél a szüleidtől, akik fiatalon elhunytak, és tizenhárom éves korodtól ott éltél. –mosolyogtam, és sorban vettem elő a papírokat. –Itt a szüleid halálhíre, az örökséged okirata, az, hogy te vetted át az árvaházat, a ott lévő gyerekek listája, amikor odamentél. Meg találtam még párat. Ebben például az van, hogy éhezőknek enni adsz, egy családnak viszel ruhákat. Meg hasonlók.
- Nem voltam semmi. –mosolyodott el. –De tényleg nem emlékszem rá.
- De legalább már emlékeid vannak. –mondtam bíztatóan.
- Miért nem keltettetek fel? –lépdelt befelé morcosan Gil. –Most nézzetek meg! Leégtem.
És tényleg. A hasán volt egy fehér folt, amin tökéletesen ki lehetett venni a keze formáját, viszont a többi testrészét halványpiros pír borította.

- Bocsi. Belemerültünk a dolgokba. –magyaráztam, és visszafojtottam a nevetésem.
- Aha. És az emberekre nem is gondoltok. – morcoskodott, és leült a fotelba. –Auu.
Erre mindegyikünkből kitört a nevetést, és még Gil is elmosolyodott.

Újabb díj :)

Sziasztok!
Újabb díjakat kaptam, aminek most is nagyon örülök :)
Fancsy, nagyon köszönöm, hogy gondoltál rám, és magajándékoztál ezekkel a kitüntetésekkel :)
Igazából nem is tudom, hogy kinek adhatnám tovább, mert mindenki, akit olvasok, megérdemli :)
De azért kiválasztottam pár személyt,
remélem örülni fognak neki:
Cukorkaa
Bri.
Trixi
Nora017
Petrííí

Más élet- II. 28. fejezet

Sziasztok!
Bocsi a késésért, de remélem kárpótolni fog titeket ez a rész ;)
Köszönöm szépen a 8 kommentárt *-* Látjátok, képesek vagytok ti ennyit összehozni :)
Előre szólok, a következő friss is csak egy hét múlva lesz, de ha meglesz a nyolc komi, akkor előbb hozom ;)
Pusziii

69.fejezet- Vagyis II. 28. fejezet
(Bridget)

Hova visznek? Ez… annyira frusztráló, hogy elraboltak. Persze csak képletesen,mert ha akarok, akkor simán, minden nehézség nélkül kiszabadulnák Jaz vasmarokként tartó karjai közül, de mégsem sértem meg őket. Mert ha ezt teszik, akkor fontos cél érdekében csinálják ezt. Úgyhogy kénytelen vagyok kivárni e dolog végét.
Végül Jasper lábra állított a saját szobám ajtaja előtt, és Alice pedig elém állt.
- Most pedig nem fogsz veszekedni velem, és senkivel sem. Beszélni fogsz vele.
- Oké. –adtam meg magam.
Beláttam, hogy ellenük szegülni… kész életveszély. És semmi értelme sem lenne, mert úgy is neki lenne igaza. A kis manó. Most jelen pillanatban idegesít a vigyora.
- Gonosz vagy. –böktem meg a mellkasát.
- Lehet. –kuncogott, és elugrott előlem, és jó nagyra tárta az ajtót. –Befelé.
- Oké. De legalább az ajtó elől elmentek? –fordultam még vissza.
- Igen. –bólintott Jasper. –Valahogy elrángatom innen, de ne aggódj, nem fogunk hallgatózni.
- Legalább is te nem. –jelentette ki Alice.
- Te sem. –mondta eltökélten Jasper. –Valahogy lefoglallak, de te sem fogod őket megzavarni.
- Tudom. –mosolyodott el. –És a második terved, ami a hálószobához kötődik… na, az tetszik. Abba belemegyek.
Jaz csak felkuncogott, és egy csókot nyomott szerelme ajkaira.
- Menj már! –lökött rajtam egyet Alice.
- Most úgy érzem magam, mintha a kivégzésemre mennék. –mosolyogtam a képtelen dolgon. - Na, ti meg menjetek. Legyen Jazznek egy jó napja.
- Meglesz. –kacsintott Alice, és behúzta utánam az ajtót.
- Csodás. –dörmögtem a csukott ajtó felé.
Megpördültem a tengelyem körül, és szembe találtam magam Emmett-el. Pontosabban ő a kanapén ült, és felém nézett. Annyira… megbánó és szomorú szemekkel nézett, hogy az hihetetlen.
Igazából nem is igen haragszok rá… persze bánt, hogy nem bízik meg bennem, de nem vagyok dühös rá. Inkább magamat hibáztatom, mert biztos okot adtam arra, hogy ilyen dolgokra következtetett.
De inkább meghallgatom, hogy mi a magyarázata erre az egészre.
Emberi tempóban baktattam el a kanapéhoz, és leültem vele szembe. Arcomat fürkészte, én pedig próbáltam komoly arcot vágni. De annyira fel voltam dobódva, hogy szerintem látszott, hogy alig bírom visszafojtani a mosolyomat. A mosolygáshoz az is közrejátszott, hogy már legalább öt perce fixírozza az arcomat, és nem szólal meg.
Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, de csak nem szólalt meg. Szerintem most magában összegzi a mondanivalóját.
Ő elmélkedik, én pedig félrebillentett fejjel tanulmányozom. De legalább nem unatkozok.
Motoszkálást hallottam meg az ajtó elől, és ezt a mondatot: Halkabban! Észre fognak venni!- Alice. –nevettem fel. –Hol is van a hálószobátok? Jaznek nem egy jó napot ígértél? Tudod az ígéreteket be szokták váltani. Jasper, te meg lépj a sarkadra, és hurcold a hálóba. Csak lépjetek már innen le.
- Oké. –kuncogott Jaz, és hallottam, ahogy szerelmét felkapja, és elsuhan vele.
Még Alice tiltakozása is hallatszott, és próbált kiszabadulni kedvese karjai közül, de inkább abbahagyta a próbálkozást. Legalább is a csendből erre következtettem.
Kuncogva néztem vissza Emmettre, aki ugyancsak mosolygott.
Ebből tudtam, hogy nem sokáig fogja magában tartani a magyarázatul szolgáló szavakat. És persze vártam, hogy végre nekem is tiszta legyen minden.
- Sajnálom. –nyögte ki.
- Ennyi? –néztem rá komolyan.
- Mi? –kérdezett vissza.
- Ennyi a magyarázatod? –kérdeztem újra.
Oké. Ennél azért többre számítottam. Nem egyetlen egy szóra. Persze ez is elég lenne, de akkor már magyarázza meg a dolgokat, annyira furdal a kíváncsiság.
- Rendben. Megmagyarázom. –sóhajtott egyet, és átült mellém.
A combomon nyugvó kezemre tette kezét. Nem húzódtam el, amivel rendesen megleptem.
- Én. Én ezt nem tettem volna meg. –nyögte ki. –Én… olyan volt, mintha nem is én lennék. Nem is uraltam a testem. Nagyon furcsa volt. Sosem tudnálak bántani. Soha. –mondta magabiztosan.
Igazából az arcát nem láttam, mert az egymáson nyugvó kezünket néztem.
Nem is uraltam a testem… csengett a fülemben.
- Én… képtelen lennék kezet emelni rád. –dörmögte. –És… te jó ég. Most sem tudom elképzelni, hogy voltam képes ilyenre. Én… Nem én tettem. Vagyis. Huh, ez így értelmetlen, és összekutyultam mindent. –fújtatott –Na. Tehát. Előröl kezem. Olyan volt, mintha irányítanának. Mert ha én le akartam venni rólad a kezem, az csak még jobban szorított.
Ez furcsa. De tényleg… Irányították… Tehát… nem is akart bántani… és valószínűleg nem is vádolt volna meg azzal, hogy megcsalom.
Valakinek nagyon jó a taktikája, ha ilyen szitukkal akar szétválasztani minket… ezzel meggyengítve engem, így az egész Volturit is.
Okos…Talán Adam tud valamit… Az nagy segítség lenne. De addig is le kell fednem az összes volturis tagot, hogy senkit se tudjanak irányítani, illetve befolyásolni.
Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy Emmett már kétségbe esve beszélt hozzám.
- Tudtam, hogy nem bocsájtasz meg, nem is reménykedtem benne. –darálta. –De azért válaszolj. Kérlek. Ez annyira rossz, hogy egy pisszenést sem hallatsz. Kérlek, szólalj már meg. Vagy küld el a fenébe, vagy akármi.
- Szeretlek. –jött az első szó.
Persze nem értem, hogy miért ezt mondtam ki, de valahogy ez most olyan jól hangzott. És miért is legyek mérges rá, ha nem is saját akaratából tette, amit tett?
- Jajj. Köszönöm. –húzott magához, és jó szorosan ölelt. Közben arcát a hajamba fúrta, és tovább beszélt. –Nagyon szeretlek. És…tényleg nem reménykedtem abban, hogy ez lesz a reakciód erre az egészre.
- Ha nem akartad ezt tenni, és nem is saját akaratodból tetted, akkor miért lennék mérges? –búgtam a mellkasába. – És én még azt hittem, hogy velem van a baj.
- Ezt hogy érted? –tolt el egy kicsit magától, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Hát úgy… - motyogtam zavartan. –Hogy indokot adtam arra, hogy ilyen téves következtetésekre juss.
- Dehogy. –vágott közbe. –Mármint persze, gyakran féltékeny vagyok, mert egy ilyen csodálatos, kedves és elbűvölő nőt ki ne akarna meghódítani? De visszafogom magam. Mert tudom, hogy te nem tudnád megtenni.
- Na, ez igaz. –bólintottam aprót, és a fejemet újra visszahajtottam a mellkasára.
- Huh… miért nem tudtam ezt megakadályozni? –mormogta. –Nem akartam megtenni… Én nem akartalak bánta…
- Emmett. –szakítottam félbe. –Értem. Nem haragszok. Felejtsük el. Nyugodj meg. Elsőre is értettem a magyarázatot, nem kell még egyszer elmondanod.
- Imádlak. –sóhajtott fel, és édes csókot nyomott ajkaimra, amit persze viszonoztam is.
- Én is téged.
És bármily meglepő, tényleg nem haragszok rá. Lehet, hogy valaki ezt a magyarázatot csak egy Menj a fenébe! mondattal jutalmazta volna. De én nem. Meg kell bíznom benne. Hisz szeretem. Akkor miért kételkedjek benne?... Á… bonyolult az élet.
- Nem sokára jövök. –álltam fel.
- Hová mész? –értetlenkedett.
- Hosszú. –nyögtem, ki, és már ott sem voltam.
Utam a börtöncellákhoz vezetett, azon belül is Adam kis helyéhez.
- Szia. –léptem be.
- Oh, hello. –kapta fel a fejét. –Tudtál beszélni Nina-val?
- Oh… sajnálom. Elfelejtettem. De ígérem, beszélni fogok vele.
- Semmi gond. –vágta rá azonnal. –Akkor miért jöttél?
- Nincs véletlenül valamilyen…irányító képességgel rendelkező vámpír a csapatban?
- Azt hiszem van… - gondolkodott el. –Igazából nem teljesen olyan, mert a személy belülről próbál ellenkezni, de nem tud.
- Pontosan ez az. –bólintottam. –A pajzsom véd ellene?
- A pajzsod minden ellen véd, ne feledd. És szerintem akkor ez ellen is.
- Köszi. –álltam fel. –Tényleg fogok beszélni Nina-val.
- Oké. Köszi. Szia. –intette egy aprót.
- Szia. –köszöntem el, és már el is húztam a csíkot.
Egyenesen a Nagyterembe.
- Van egy kis gond. –mondtam, miután köszöntem. –Összevesztem Emmett-el.
- Meg kell ölnünk? Vagy ezt most miért kötötted az orrunkra? –értetlenkedett Aro.
- Megölni? Dehogy. –mondtam azonnal.
- Akkor? –érdeklődött Marcus.
- Azt hitte, hogy megcsalom, és a nyakamat kezdte el szorongatni. –magyaráztam hevesen.
- Oké. Ha akarod, ha nem, megölöm. –pattant fel Caius.
- Jaj, még nem fejeztem be. –szóltam rájuk dühösen. –Ha megvárnátok, amíg végigmondom, annak nagyon örülnék.
- Ja… Oké. –ült vissza.
- Szóval… ez volt, és elhúztam onnan. Utána ugye meglett az áruló, és eztán beszéltem vele. És kiderült, hogy valaki irányította. És kibékültünk. És most le kell fednem mindenkit, mielőtt valaki egy ilyen befolyás alatt csinál valamit, ami ellenkezik a szabályokkal.
- Ez jó ötlet. –bólintott Aro. –Idehívatok mindenkit. Tíz perc múlva ugyan itt.
- Oké, akkor sietek vissza. –mosolyodtam el, és már el is mentem.
Egyenesen Nina szobájába, aki az ágyán feküdt, és egy divatmagazint lapozgatott.
- Szia. –ültem le mellé az ágya szélére, mire felém kapta a tekintetét, és odagördült mellém, és felült.
- Szia. –vidult fel. –Miért jöttél?
- Mert szívességet teszek. –mosolyodtam el. –Adam szeretne veled beszélni. És… le szeretnélek hozzá vinni.
- Ez lehetséges? Mármint engedélyezett?

- Igazából más nem mehetne le hozzá, csak a vezetők, de én most engedélyt adok neked. –mosolyodtam el. –De kilenc perc múlva legyél  a nagyteremben, utána pedig lemehetsz hozzá.

- Köszönöm. –ölelt meg.
- Ugyan, semmiség. –mosolyodtam el, és az ajtóhoz libbentem. –De a Nagyterembe mindenképp legyél ott.
- Meglesz. –bólintott.
Én pedig elsuhantam. Egyenesen a szobámig, de az ajtó előtt megtorpantam. Bentről beszélgetés hallatszott.
- Nem, nem békültünk ki. –nyögte Emmett. –Sőt…
Gyorsan az egyik képességemmel rácsatlakoztam a gondolataira.
„Emmett! Ez mégis mi volt? Miért nem békültünk ki? Vagy te nem akarod?” –üzentem felé.
„Dehogy. Nem erről van szó. Csak szívassuk meg őket egy kicsit. Kérlek. Próbálj meg a lehető legbunkóbb lenni velem.” –jött rá a válasz.
„Meglesz.”
„Szeretlek.”
- Hát ez meg mit keres itt? –rontottam be az ajtón, Em felé mutatva.
- Ő a barátod. –mondta dühösen Alice.
- Volt. –néztem rá faarccal.
Igazából már rég Em karjaiban lennék, és szenvedélyesen csókolnám, aprócska kezeimmel kidolgozott mellkasát simogatnám… De ennyit az én elképzelésemről. Ehelyett inkább mit csinálunk? Színjátékot. Pedig biztos, ha Em megtudná, hogy mire készültem, akkor most átkozná magát.
- Miért nem tudtok ti újra együtt lenni? –rimánkodott Alice.
- Miért? Egyrészt mert a nyakamnál fogva kent fel a falra. És valószínű, hogy én majd a nyakába fogok ugrani, és ezt kiabálni: Jajj, de szeretlek, hisz majdnem megfujtottál!
- Nem lett volna képes megfujtani. –motyogta dühösen.
- Akkor letépi a fejem, honnan tudjam. –mormogtam. –De ha csak ezért jöttetek…

- Dehogy. Nyugodj meg Alice. –húzta le a kanapéra kedvesét Jasper.
- Még, hogy lenyugodni. –mondta dühösen. –Ők az álompár. Összeillenek, erre egy ilyen pitiáner ügy miatt mennek szét. Ez nem jó így!
- Még, hogy pitiáner. –suttogtam szinte csak magamnak.
- Most miért? Ha szereted, akkor megbocsájtod neki!
- Alice, én nem élek olyan könnyű életet, mint te. –motyogtam. –Én nem tudok megbocsájtani. Az életemet veszélyeztetném vele.
- Dehogy! Nem tudna bántani!
- Még,hogy nem. Megtette. –jelentettem ki.
Hallottam mögöttem Em fájdalmas nyögését, és ahogyan hangosan kifújja a levegőt. Na, ezt még meg kell vele beszélnem.
- Hihetetlen vagy! És gyerekes, és… - magyarázta hevesen, és közben ide-oda járkált.
Ezt a szerepjátékot még élveztem is. Alice annyira viccesen viselkedett. De talán abba kellene hagyni, mert már így is kihúztuk nála a gyufát.
- De most hivatalosan is megbocsájtok neki. –kuncogtam.
Ő pedig azonnal mögém lépett és átkarolta a derekam. Mind a ketten nevetni kezdtünk, erre az előttünk ülő párocska csak megilletődve nézett ránk. De aztán Alice arcán lévő döbbenet átváltott méreggé, és eltökéltséggé. Oo… Nekünk végünk. Azonnal abbahagytuk a nevetést, és én még jobban belefészkeltem magam Em karjaiba.
- Végre. –ugrott a nyakamba. – Most akkor kibékültetek vagy nem?

- Mi ütött belé? –fordultam Jaz felé. –Nagyon furcsa.
- Én is észrevettem. –bólintott Jaz kétségbeesve.
Alice-t gyorsan bevontam a pajzsom alá, mire visszatért a régi énje.
- Azt hittem, hogy sosem jöttök már rá. –sóhajtott dühösen. –Rémes volt. Irányított, próbáltam ellene tenni, de semmi.
- De most már újra a régi vagy. –mosolyodtam el, és magamhoz öleltem.
- Igen. Végre. –fújta ki a levegőjét, és Jaz-hoz szaladt. –De ezért még kaptok.
- Oké. –mosolyodtam el. –Jahm… a nagyterembe kell mennünk.
- Miért? –csókolt bele a nyakamba Em.
Nem értem, hogy miért folyamodik mindig ehhez, valamint ehhez hasonló módszerekhez, hogy felhívja a figyelmem. Így is mindig a fejemben jár, nem feledkezek meg róla. Nem mintha nem tetszene az effajta jelzés, de ha megszólalna is észrevenném.
- Mert le kell fednem mindenkit. –mosolyodtam el, és kibújtam karjai közül. –És már most ott kellene lennünk.
- Akkor miért vagyunk még itt? –pattant fel Alice.
- Ha én azt tudnám. –mosolyodtam el, és Em keze után nyúltam, aki boldogan és felszabadultan kulcsolta össze ujjainkat.
Villámgyorsan száguldottunk le a nagyterembe, ahol már mindenki ott volt, és látszólag csak ránk várt.
- Bocsi a késésért. –mentem azonnal oda a helyemhez, és leültem.
- Akkor akár kezdhetnénk is. –mosolyodott el Aro. –Arról van szó, hogy mivel az árulóról lerántottuk a leplet teljes erővel nekiállunk készülődni a támadásra. Bridget és Jasper Hale fog edzeni titeket. Az időpontokat ők határozzák meg, és mindenkinek kötelező legalább egy felkészítésen részt vennie legalább, hogy legalább az elosztásokat és az elhelyezkedést tudjátok. De van egy másik dolog is, amiért idehívattalak titeket. Az ellenség táborában van egy irányító. Már páran megszenvedtek az erejével, ezért most Bridget mindenkire tesz egy pajzsot.
Csend támadt, én pedig koncentrálni kezdtem. Egyesével, mindenki elméjére rákapcsolódtam, és egy kissé gyenge pajzsot tettem rá. De az a lényeg, hogy az ilyen típusú képességektől megvédjen.
- Kész. –sóhajtottam fel. –Az ilyen irányítós, és az ehhez hasonló képességektől megvéd, de azt nem garantálom, hogy Jane nem tudja használni rajtatok az erejét. –mosolyogtam rá barátnőmre, aki csak vidáman bólintott.
- Akkor megvagyunk mindennel? –nézett rám Aro, majd miután én bólintottam, mindenki elmehetett.
Kivételesen csak négyen maradtunk a teremben. Csak a vezetők.
- Nem tudtunk semmi felhasználhatót kiszedni Adam-ból. –sóhajtott fel Aro.
- Tudom. Én is beszélgettem vele. Nem tud semmit, legalább is olyat, ami hasznunkra lenne. –jegyeztem meg.
- Nehéz lesz így. –dörmögte Marcus.
- De kit hódíthattak maguk mellé? –gondolkodott el Caius.
- Annyi a lehetőség… - nézett ki az ablakon Aro, és közben törte a fejét. –És most semmilyen erő sem segít.
- Most csak magunkra számíthatunk. –mondtam ki az igazat. –A fizikai tehetségre, a felkészülésre, és a szervezettségre. Saját magunkba.
- Így nehéz lesz. –motyogta Aro.
- Nem mondtam, hogy nem lesz az. –bólintottam aprót. –De… ha bízunk magunkban, akkor sikerülni fog.
- Remélem. –mondták egyszerre.
- Bízzatok egy kicsit. Itt vagyok én is. Nem viselem el a vereséget. –mosolyodtam el.
- Azt tudjuk. –nevetett fel Caius. –És nem is fogunk veszíteni.
- Akkor miről beszélünk? –kuncogtam. –Majd később visszajövök, mielőtt elmegyünk.
- Rendben. –bólintott Aro.
Én pedig már ott sem voltam. Kint, az ajtó előtt Nina várt, és elég türelmetlennek tűnt.
- Szia. –pattant fel, amikor meglátott. –Mehetünk?
- Persze. –mosolyogtam rá, és már suhantunk is. –Nagyon türelmetlen vagy.
- Még szép, hogy az vagyok. Végre beszélni akarok vele, és látni.
- Elhiszem. –bólintottam, és kitártam a cellákhoz vezető ajtót, ahonnan azonnal szemet szúrt Adam.
Szerelme oda szaladt hozzá, és végsimított az arcán.
- Öhm… magatokra hagylak titeket. –mosolyogtam rájuk.
- Köszönjük. –suttogták egyszerre.
Én pedig a szobámba szaladtam, ahol már Em várt, az ágyon elterülve. Amikor meghallotta, hogy beléptem, elmosolyodott, felém nézett, és megveregette maga mellett az ágyat. Én pedig azonnal odamentem, és vigyorogva bújtam hozzá, és egy lábamat átvetettem a lábain, fejemet pedig mellkasára hajtottam. Egész éjszaka így voltunk, és mindkettőnk a gondolataiba mélyedt. Én azt terveztem, hogy mit fogunk csinálni a csajokkal holnap, valamint azon, hogy Emmett-et hogyan győzöm meg az igazamról. Vagyis arról, hogy nem haragszok rá.
- Tényleg nem haragszok. –mondtam hirtelen.
- Ühüm… - dörmögte.
Szóval nem hitte el. Akkor nagyon meggyőzőnek kell lennem.
Hirtelen felültem, rá a csípőjére, kezeimet a mellkasára helyeztem, előredőltem, és meggyőzően néztem rá.
- Nem haragszok. –közeledtem az arcához.
Már csak pár centire voltam ajkaitól. Éreztem magamon hideg leheletét, és azt, hogy felgyorsult a légzése. A mondatomra csak felmordult, és egy pillanatra lehunyta aranybarna szemeit, hogy aztán egy vággyal teli szempárral nézhessen vissza rám.
- Mikor hiszed el, hogy tényleg nem haragszok?
Kezeit a csípőmre csúsztatta. Kezei óvatosan siklottak márvány bőrömön, és elmosolyodott. Ez a mosoly… annyira édes volt, ahogy próbálta bizonyítani, hogy hibáztatja magát. Valójában tényleg hibáztatja magát, de nem sokáig bír ellenállni a kísértésnek.
- Vérbeli pasi vagy. –kuncogtam.
- Talán jobb lenne, ha vérbeli nő lennék? –incselkedett.
- A-a. –tekertem a fejem. –De örülök, hogy már fel is vidítottalak.
- Felvidítottál? Inkább felkorbácsoltál Drágám. –mosolyodott el, és jelzésképp nekem nyomta az ágyékát, mely ékes bizonyítékul szolgált.
- Azért örülök, hogy ilyen rövid idő alatt, és csupán ennyi tettel ezt tudom kiváltani belőled. –mosolyogtam. –Büszke vagyok magamra.
- Az is lehetsz. –csókolt meg.
- Imádom a csókod, az illatod, az érintésed, a szemeid… és mindened. –haraptam az ajkamba.
Az arcom bizseregni kezdett, Em pedig elmosolyodott alattam.
- Ez aztán a szerelmi vallomás. De ezen már túl vagyunk Kicsi Szívem. –csókolt meg ismét. –De azért az hozzáteszem, hogy én is imádlak téged.
Hirtelen azt vettem részre, hogy a felsőm darabokra szakad, és a földön landol az ágy mellett.
- Hé. Szerettem ezt a felsőt. –mondtam duzzogva.
- Veszek neked ezer ilyet. –mondta eltökélten, és közben a melleimmel szemezett.
- Zavarba hozol. –csókoltam meg.
- Miért?
- Még mindig nem szeretem, ha ennyire nézel. –kuncogtam. –És amúgy nem ér ez így. Te még teljesen fel vagy öltözve.
- Ezen segíthetünk. –mosolyodott el, és levette a pólóját. –Amúgy az előbbi mondatodhoz hozzá fűzék pár dolgot. Nagyon szép vagy, és imádlak. Nem kell emiatt zavarba lenned.
- Nem azt mondtam, hogy zavarban vagyok. Azt mondtam, hogy nem szeretem, ha ennyire nézel. –bólintottam aprót.
- Á…szóval önbizalom hiányos vagy.
- Nem. Na jó, hagyjuk. Ne veszekedjünk ezen. –mosolyodtam el, és egy édes csókot nyomtam ajkaira.
Közben persze kezem elindult a mellkasán. Minden izmán végsimítottam, és ajkam pedig követte kezem útját.
- Bridget…- nyögött fel.
- Hmm? –néztem fel rá.
- Kezd nagyon szűk lenni ez a farmer. –nyögte.
Elnevettem magam, és kezem végigsimított a combján is.
- Ezen segíthetünk. –mosolyogtam, és gyorsan levettem róla a nadrágot is. –Gondolom most már sokkal jobb.
- Nekem van egy másik ötletem a sokkal jobbra. –ajkai felfelé görbültek, és magához húzott egy csókra.
Egy csókra? Milliónyi apró, de annál édesebb csókra. Ezután végigcsókolta a nyakamat, dekoltázsomat, és egyre lejjebb haladt, közben kezeivel a hasamat és a derekamat simogatta.
- Egy óra múlva indulnom kell. –nyökögtem.
- Addig még van időnk. –folytatta tovább a kényeztetésem.
Hirtelen fordított rajtunk, és én voltam alul, ő pedig az egyik kezén támaszkodva csókolt, majd megszólalt:
- Nekem sok ötletem van, hogy hogyan töltsük el a maradék ötvenkilenc percet…

Díj -11. :)

Sziasztok!
Újabb díjjal leptek meg, most a nekem továbbadó személy Trixi volt.
Nagyon szépen köszönöm Nővérkém :)

Akiknek továbbadom:
Mosi -Mosi álomvilága
Stabby és Cukorkaa -Illúzió {Egy érintés,ami veszélyes vonzalommal jár}

Más élet- II. 27. fejezet

Sziasztok!
Köszönöm szépen a komikat *-*
Ebben a fejezetben végre kiderül, hogy ki is az áruló ;) Meg fogtok lepődni, az biztos :)
Az az ötletem támadt...hogy ha összejön a 8 komi, akkor szerdán, lekésőbb csütörtökön fent lesz a friss. Mert amúgy csak jövő hétfőn hoznám.
Úgyhogy... kapjátok össze magatokat, és szerintem nem olyan nagy fáradság egy sort írni. Gondoljatok bele, hogy nekem mennyi idő, amire egy fejezetet megírok, és nektek mennyi lenne, hogy egy kis örömet okozzatok nekem :)
Puszii

68.fejezet- Vagyis. II. 27. fejezet
(Bridget)

- Rájöttem az árulóra. –ugrottam a nyakába…
- És hogyan? –kérdezett vissza.
- Gil segítségével. –vágtam rá. –Csak mégis kell egy segítség, akivel elkaphatom.
- Akkor menjünk. - ragadtam karon, és már húztam is magam után.
Tudtam, hogy hova kell mennem, és nem is totojáztam. Berontottam az ajtón, ahol a párocskát nem épp a legillendőbb helyzetben találtam. Vadul csókolóztak Nina-val, az egyik túlélővel. Lerántottam Adam-et a csajról, és a falnak nyomtam.
- Lebuktááál. –énekeltem.
Próbált kiszabadulni a kezeim közül, de Jaz segítségével könnyedén bírtunk vele.
- Pár szó? Esetleg mentőöv? –kérdeztem rá.
- Nincs. –szűrte ki a fogai között mérgesen. De szemében félelem és megbánás csillogott. Ahogy az érzelmei is ezt mutatták.
- Akkor akár mehetünk is. –toltam az ajtó felé. –Te pedig gyere utánunk, ha összeszedted magad.
Nina bólintott egyet, mi pedig már ott sem voltunk. Boldogan rontottam be a Nagyterem ajtaján, ahol a többiek is bent voltak.
- Győztünk. –rikkantottam nevetve.
- Hát ő? Adam, mit tettél? –lépett elé Aro.
- Ő az áruló. Erre is Gil segítségével jöttem rá. Lángész a csaj, még ha nem is direkt csinálta. –mondtam boldogan. –Amúgy visszatérve a témára. Szerintem van valami manipuláló képessége, esetleg valami irányítója is.
- Ezt honnan tudod? –kérdezett vissza Caius.
Közben Dem és Felix átvette Jasper karjaiban vergődő vámpírfiút.
- Onnan, hogy valahogy el tudta hitetni velem a sablonos összecsapást. Gyanús is volt az nekem, hogy semmi baki nem volt. –esett le. –De inkább hagyjuk. Megvan, és kész.
- Igen. Én csak örülök neki. –ölelt meg Aro.
- Na, akkor el is kezdhetünk a haditervre gyakorolni. –terveztem el. –De most nyugi lesz. Kikapcsolódok egy kicsit.
- Megérdemled. –mosolyodott el Aro.
- És Gil is. –mondtam bizakodva.
- Igen, ő is. –sóhajtott fel megadóan.
- Elvihetem egy kicsit? Csak kiszabadulni a várból. Tudod… egy nap maximum. Kérlek. Megérdemli. Szinte csak egyedül jött rá arra, hogy áruló van, és a kilétét is csak miatta tudtam felfedni. –szinte már esedeztem.
- Legyen. –adta meg magát.
- Kösziii. –ugrottam a nyakába.
- Szívesen. –mosolyodott el. –Faggatást szeretnéd?
- Jane. –pillantottam az említett felé, aki erősen vigyorgott. –Szeretnéd?
- Igen. Igen. –tapsikolt.
- Akkor jó mulatást. Holnap akkor elmegyünk. –mosolyodtam el, és kimentem a teremből.
Jaz is követett. Látszólag ő is boldog volt… vagy csak ennyire át tudja érezni a boldogságom?
- Ez ügyes volt. –dicsért meg. –De miért nem a lányt választottad. Vagy még volt négy túlélő.
Ekkor elsuhant mellettünk Nina, és bement a terembe, ahonnan egy csattanás hallatszott, majd egy ordítás.
„Hogy tehetted ezt velem? Meg akartál öletni? Óriásit csalódtam benned! Hülye állat…utállak! És még te mondtad, hogy szeretsz!”
És hasonló dolgokat vágott az áruló fejéhez az érte rajongó lány, de én inkább nem hallgattam végig, hanem Jaz társaságában a szobámba mentem.
- El sem hiszem. –örvendeztem még mindig.
A szobában Alice és Em beszélgetett. Ali nyakába vetettem magam, aki látszólag nem értette, hogy mi történt.

- Lebuktattuk az árulót. –nevettem.
- Az nagyon jó. –mosolyodott el. –Ügyesek vagytok.
- Holnap egy csajos napot tartunk Gil-el. –mosolyodtam el. –Mi lenne, ha eljönnél velünk?
- Váááárj. –szólt közbe. –Aro elengedte?
- Hol marad ilyenkor a látomásod? –mosolyogtam rá. –Hát persze, hogy elengedte. Hisz Gil megérdemli.
- Akkor persze, hogy megyek. Nagyon szívesen buliznák egyet veletek. –ugrott a nyakamba, és jól megölelgetett.
- Szólok Alec-nek, hogy meglett az áruló. Végre nyugi lesz egy kicsit. De csak egy kicsit. –mosolyogtam rá.
- Persze, menj csak, szólj mindenkinek. –tapsikolt.
- És Nina-val is elbeszélgetek… - sóhajtottam fel. –Legalább is megvigasztalom.
- Sok szerencsét. –mosolyodott el.
- Majd jövök. –intettem vissza az ajtóból, és már ott sem voltam.
Bekopogtam Alec-hoz, ahol Sophie-val beszélgettek.
- Nyugi van, skacok. –huppantam le hozzájuk mosolyogva.
- Ezt hogy érted? –kérdezett vissza Alec.
- Meglett az áruló. –nevettem fel. –Szóval mindenki lazíthat. A holnapi nap nem vagyok hajlandó semmilyen terhelésnek kitenni az agyamat.
- És ki az?- érdeklődött Sophie.
- Adam. –dörmögtem.
- De nem ő volt az, aki visszatért a támadásból?
- De. –bólogattam. –És Gil nyitotta fel a szememet azzal, hogy elmesélte, hogy milyen könyvet olvas.
- Ja… - mosolyodott el Alec. –Hallod ezt? Nyugi vaaan!
És megcsókolta kedvesét.
- Oké, én megyek. Élvezzétek ki. –nevettem fel, de visszafordultam. –Majd elfelejtettem. Holnap elmegyünk egyet a csajokkal, téged is várunk Sophie.
- Ott leszek. –nyögte ki, és újra barátja szájára tapadt.
Kuncogva ráztam meg a fejem, és egy jókora mosollyal az arcomon távoztam.
Jane szobájába mentem, és ott találtam a többieket is. Legalább is Felix, Dem és Jane ott beszélgettek már.
- Olyan jó volt a faggatás. Köszönöm. –ugrott a nyakamba Jane.
- Szívesen. –kuncogtam. –Holnap csajos napra megyünk. Eljössz?
- Hát persze. –tapsikolt.
Na, ilyenkor teljesen olyan, mint Alice.
- És mit tettetek vele? –kérdeztem rá.
- Nem öltük meg. Aro azt mondta, hogy a te döntésed lesz. Lent van. –mondta.
- Rendben. Úgyis beszélni akarok vele is. De először megvigasztalom Nina-t. –sóhajtottam fel.
- Jahm… szegény lány… kellett neki egy ilyen pasit kifognia. –mosolyodott el keserűen.
- A szerelem nem válogat. –motyogtam, és közben a távolba révedtem.
- Na, akkor mész hozzá? –állt fel Felix. –Elkísérjelek?
- Nem kell. Most kell egy csajszi, akinek kibeszélheti a dolgait. És egy pasi előtt nem tud úgy megnyílni, és kiadni magából a dolgokat. –sóhajtottam fel. –Tapasztalat. Szóval… utána bemehetsz hozzá, ha akarsz.
- Oké. Majd szólj –ült vissza.
- Rendben. Sziasztok. –intettem az ajtóból, és már ott sem voltam.
Csak Nina szobájánál álltam meg, ahonnan halk zokogás szűrődött ki. Nem is csodálom. Szegény lány… nehéz élete lehet. Épp, hogy hozzáérintettem a kezemet az ajtóhoz, de máris jött a szokásos szöveg. Így hát benyitottam az ajtón, és a szomorú és átvert lányt az ablaka előtt kuporogva találtam. Ahogy felemelte a fejét a térdéről látszott, hogy arca még elnyúltabb volt, a bőre szürkés színt vett fel, és a szeme alatti karikák sötétebb árnyalatban virítottak. Göndör barna haja körülvette arcát, és a vállán szétterült, de most ez sem fénylett, ahol vörös szemeiben is szomorúság csillogott.
Hát igen… ilyen egy tipikus szomorú, összeomlott, életét reménytelennek érző vámpír. Én már csak tudom, hogy milyen… a tükörben sokszor találkoztam össze vele…a saját másommal.
Leültem mellé a földre, és fejemet a falnak döntöttem.
- Miért vagy itt? –fordította felém tekintetét.
- Kell egy lelki támasz. –halványan és bíztatóan rámosolyogtam.
- Ja… az most jól jön. –nyögte ki.
- Tudom. –csúsztam közelebb hozzá. –Mond csak, hogy mi nyomja a lelked.
- Mintha nem tudnád. –dörrent rám.
- De. Tudom. –sóhajtottam fel. –De mond el. Úgy könnyebb.
- Oké. –gondolkodott el. –Tudod… ez szörnyű érzés. Az, hogy egy barátnőm sem maradt, mert ő megölette őket. Ez… rémes. És tudod mi a legrosszabb? Hogy ezt ő tette. Velem és velük is. Csak azt nem értem, hogy mit gondolt? Nem fog kiderülni? Vagy…megússza minden gond nélkül? És az fáj a legjobban, hogy engem is kitett a veszélynek. Hogy… megöletett volna csak azért, hogy tudjon uralkodni mások felett. És… erre nem tudok mit mondani. Az érzéseim össze vannak kuszálódva… Dühös vagyok, elkeseredett, és egyszerűen utálom Adam-ot, de mégis szeretem. Ez… - zárta össze a szemeit egy pillanatra. –Szörnyű.
- Tudom. –öleltem át. –De nyugalom. Lesz ez még… jobb is.
- De mikor? –remegett meg.
- Nem tudhatom. Napok, hetek, hónapok, évszakok… évek. Akár évtizedek. –motyogtam. –Mindenkinél más. De át tudom érezni a dolgokat.
- Dehogy tudod! –ugrott el tőlem, és felemelte a hangját. –Hogy tudnád? Nem éltél még át ilyet.
Csak keserűen elmosolyodtam. Azt hittem, hogy már ő is tudja a történetem, de ezek szerint nem.
- Igen. Nem pontosan azt éltem át, mint te most. –kezdtem bele. – A jegyesem elhagyott, mert azt hitte, hogy megcsalom. Eljöttem Volterrába, itt éltem tizenhat évet, és vezető lettem. El kellett menni a volt pasimhoz, hogy megbüntessük Rosalie-t, azt, aki ezt a csapatot is szervezte, aki most támadáshoz készül. Végeztem vele, a saját kezemmel. Kiderült, hogy a Szerelmem kapott egy levelet, amit Rosalie írt, és ebből vette, hogy megcsalom. Tizenhat évet tudod hogy bírtam ki? Szinte sehogy. –lehunytam a szemeimet, és vártam egy kicsit, majd folytattam. –Ezzel csak azt akartam kifejezni, hogy mindenkinél más. Ha találsz támaszt, támaszokat magadnak, akkor könnyebben átvészeled a nehéz időszakot. Az a lényeg, hogy ne zárkózz be.
- Rendben. –ült vissza mellém. –De valamit kihagytál.
- Mit? –futottam át az emlékeimben a beszélgetést.
- A történeted végét. –mondta érdeklődő arckifejezéssel.

- Ja. –kuncogtam. – Visszaköltöztem, élem a régi életemet. Legalábbis valami olyasmit.
- De a pasival mi lett? –kérdezte izgatottan, de a szeme még mindig szomorúan csillogott.
- Együtt vagyunk. –mosolyodtam el. –Legalább is eddig együtt voltunk.
- Ezt hogy érted? –kérdezett rá azonnal.
- Most összevesztünk. –sóhajtottam fel, és arcomat a plafon felé emeltem. –De nem érdekes. Majd kibékülünk...remélem még a csata előtt.
- Emmett az? –döbbent le.
- Aha… - mosolyodtam el.
- Én… azt hittem, hogy szingli. –vakarta meg a tarkóját.
- És engem is annak hittél, igaz? –nevettem fel, mire csak egy bólintást kaptam. –De most már tudod, hogy mind a ketten tabuk vagyunk.
- Ami persze jó hír. –mosolyodott el, és hirtelen megölelt. –Köszönöm.
- Öhm… szívesen. De mit is? –kérdeztem vissza mosolyogva.
- Hogy itt voltál, és kibeszélhettem a bajaimat.
- Ja, szívesen. –mosolyogtam rá. –Ha valami szólj nyugodtan.
- Oké. Köszönöm.
Bólintottam egy aprót,és az ajtó felé vettem az irányt.
- Majd még jövök. Vigyázz magadra. –intettem az ajtóból, és elsuhantam.
Egyenesen le, a föld alá. Meg sem álltam a börtönnek nevezett őrzött helyiségig. Köszöntem az őröknek, akik azonnal beengedtek.
Adam a szoba egyik sarkában ült, és nagyon elgondolkodó fejet vágott.
- Hello. –köszöntem.
- Már te is? –horkant fel. –Nem volt elég, hogy lelepleztél, és Jane elég rendesen megkínzott, még neked is nyaggatnod kell.
- Én a helyedbe befognám. –szóltam rá erélyesen. –Én döntök arról, hogy mi lesz veled.

Oké. Most nagyon szemétnek éreztem magam, de elegem van abból, hogy tönkretette nem egy érző lény életét. Akár azzal, hogy megölte őket, akár azzal, hogy átverte őket.

- Miért tetted, amit tettél? –kérdeztem immár nyugodtan.
- Nem is tudom igazából. –gondolkodott el. –Nem tudnám összefoglalni. Annyira elegem volt az életemből…annyira elegem volt mindenből…és Rosalie elbűvölt… és amire megtaláltam Nina-t, arra már nem lehetett kiszállni. Pedig én megpróbáltam.
- Meg kell halnod, az már biztos… - halkultam el.
- Tudom… - sóhajtott fel.
- Szeretnél előtte valamit? –tudakoltam

- Szeretnék egy levelet írni… - mondta. –És beszélnék Nina-val is,de nem hallgat meg. Ha rábeszélnéd, hogy hallgasson meg, annak nagyon örülnék.
- Meglátom, hogy mit tehetek. –mosolyogtam rá biztatóan. –Tudod, annak ellenére, hogy meg akartad öletni az egész Volturit, a családodat, a szerelmedet, és saját magamat is, még kedvellek. De ne értsd félre, csak barátiak az érzéseim. De te elszúrtad, és nem tudod megváltoztatni.
- Hidd el, ha meg tudnám, akkor visszamennék az időben, és mindent másképp csinálnék. –motyogta szomorúan.
- Elhiszem. –bólintottam. –Figyi… nem tudnál nekem segíteni?
- Miben? –érdeklődött.
- A csatában. Hányan lesznek körülbelül? –tudakoltam.
- Nem tudom. –mondta csalódottan. –Nem mondtak nekem el semmi ilyesmit, mert féltek, hogyha lebukok, akkor kiszeditek belőlem.
- Igaz. –bólogattam. –Okosak.
- Azok.
- Nagyon rossz érzés, hogy nem tudom, hogy mivel állhatok szemben. És így felkészülni sem tudok rendesen. De persze, kész van a haditerv, az elosztás, de akkor is. Nehéz, hogy nem tudom, hogy hány fővel állok szemben. Mert nem mindegy, hogy húsz vámpír támad nekem, vagy száz.
- Igen. De sajnálom, nem segíthetek. Semmi információt nem kötöttek az orromra. –sóhajtott fel.

- Semmi baj, tényleg. –mosolyogtam rá halványan. –De most megyek.
- Vigyázz Nina-ra. –szólt utánam.

- Meglesz. –mondtam búcsúzóul, és már ott sem voltam.
- Ugye nem bántott? –állított meg az egyik őr.
Csak rámosolyogtam, de hitetlenkedve pillantottam rá.
- Nem. Dehogy is. –ráztam meg a fejem. –Nyugi, nem fog senkit bántani.
- Ezt honnan veszed? –kérdezte a másik.
- Onnan Simon, hogy megváltoztatná a döntését. –mosolyogtam.

- Rendben. –bólintottak. –Értem.
- Sziasztok. –intettem, és már el is húztam a csíkot.
Alice szobájába mentem, ahol csak Jaz-t találtam.
- Szia. –huppantam le mellé a kanapéra.
- Hello. –mosolyodott el. –Emmett…
- Ne! –szakítottam félbe, és feltartottam a mutatóujjam. –Kérlek ne mond. Majd ő elmondja. És bocsánatot kér, mert én nem fogok, az biztos.
- Mert nem csináltál semmit. –bólintott. –Én tudom, és mindegyikünk tudja. És büszke vagyok rád, hogy vissza tudtad magad fogni, és nem kiabáltál vele.
- Nem akartam szítani a tüzet. –mosolyodtam el.
- Ez az én húgom. –ölelt magához, és összeborzolta a hajam.
- Hééé. –nevettem fel. –Ez nem ér.
- Mi nem ér? –nézett rám felvolt szemöldökkel.
- Én ha összeborzolom a hajadat, az nem látszik. –mondtam durcásan. –De azért kipróbálom.
És jól összekócoltam a haját. És meg kellett állapítanom, hogy mégis észrevehető.
- Hupsz. –mondtam tettetett meglepődöttséggel, és a kezemet a szám elé kaptam. –Ez még is látszik.
- Gonosz boszorka. De legalább a hajad már megvan hozzá. –nevetett.
- Te pedig egy gonosz…öhm…

- Nem jut eszedbe egy lény sem? –bökte meg az orromat.
- Dehogynem! Gonosz vámpír. –kuncogtam.
- Végül is az a leggonoszabb, legerősebb, leguralkodóbb…
- Legokosabb... és még sok leg. –tettem hozzá.
- Lény a világon. –fejezte be.
- Na, tessék. Én megmondtam. –mosolyogtam rá.
- Bridget. –rontott be az ajtón Alice. –Gyere szépen.
- Hova? –kérdeztem vissza.
- Csak gyere. –ragadta meg a karom.
- Addig nem, amíg el nem mondod, hogy hová. –makacsoltam meg magam.
- Hát jó, legyen…- mosolyodott el. –Jasper.
Az említett azonnal felkapott a hátára, és hiába ütlegeltem és kapálóztam, nem engedett el.
- Menjünk. –táncolt előtte Alice.

- Ez nem ér. Ez vámpírrablás. –mondtam durcásan. –Jasper nem félsz, hogy békává varázsollak?
- Te, mint boszi, nem vagy feljogosítva arra, hogy tóban élő, nyálkás lényekké varázsolj. Viszont nekem az a dolgom, hogy szépen elvigyelek oda, ahova kell.
- De az hol van?



Nina



Díj még egyszer :)

Sziasztok!
Demon és Stabby megjutalmazott egy díjjal, amit ugyan megkaptam már, de így is nagyon örülök neki, és köszönöm szépen :)
Ez okból, hogy már továbbadtam, most nem ajándékozok meg vele senkit :)
Az ezelőtti díjat ITT találjátok meg, és itt van felsorolva a díjhoz tartozó szabály is, és azok neve és blogja, akiknek tovább adtam.
Még egyszer nagyon szépen köszönöm :)

Újabb díj =) Számszerint a 10.

Sziasztok!
Ma újabb díj került fel a virtuális falamra, aminek rettentően örülök. Ezt a nagy meglepetést Bianka okozta nekem, amit ez úton szeretnék mégegyszer nagyon megköszönni :)

Szabályok is tartoznak a díjhoz, amelyeket most felsorolok:
1, Egy bejegyzés, amiben benne van a díj logója, és a szabályok feltüntetése.
2, Belinkelni azt a személyt, akitől ezt a díjat kaptad, és tudatni vele, hogy elfogadod.
3, Továbbadni 3-5 tehetséges blogtársadnak, és ezt tudatni is velük.

Akiket pedig megjutalmazok ezzel a díjjal:
Trixi- Befejezetlen múlt...mert nekem múltam van
Nora017- True Life
Cukorkaa és Stabby- Illúzió{Egy érintés,ami veszélyes vonzalommal jár}
Dreamea- Hosszú út
Bri- Az ellentétek vonzzák egymást

Puszi, és köszönöm szépen még egyszer :)