Sziasztok!
Először is, szeretnék mindenkinek sikerekben, boldogságban és szeretetben gazdag boldog új évet kívánni!
Aztán bele is kezdenék a rizsázásba... Annyira nehéz elhinni, hogy ez az év utolsó bejegyzése :)
Ebben az évben befejeztem az első történetemet, ami Más élet címmel futott. Aztán nekiálltam a másodiknak :) Ti, olvasók egyre többen lettetek, biztattatok, én pedig megszerettelek titeket :)
Annyira furcsa hogy ez az év is elment :)
De remélem Ti is itt lesztek jövőre, követitek az írásomat, komiztok, én pedig ezért cserébe rendszeresen hozom nektek a fejezeteket :)
A holnapi nap folyamán még hozok egy novellát nektek, aminek remélem mindenki örülni fog :)
Puszi
2011. december 31., szombat
2011. december 28., szerda
Love Angel- 20. fejezet
Sziasztok!
Nos... meghoztam a fejezetet :) Hajnali háromnegyed egy van, kicsit korán hoztam a fejezetet :) De remélem mindenki örül neki:)
Másrészt már több hete forgatom a fejemben, hogy letiltom a komizást. Ugyanis hiába írok szeretettel, a magam szórakoztatására, rosszul esik, hogy nem kapok kommentárt. Persze a rendszeres véleményezőimnek ezúton is szeretném megköszönni azt a több sort, amit írtak nekem :) Így... ha nem változik rövid időn a helyzet, letiltom a komizást :) Csak gondoltam szólok.
Ha szilveszterig még nem írnék bejegyzést- lehet, hogy hozok még egy kis szösszenetet-, akkor boldog, sikerekben gazdag újévet kívánok mindenkinek ezúton is :)
Jó olvasást :) Puszii
Nos... meghoztam a fejezetet :) Hajnali háromnegyed egy van, kicsit korán hoztam a fejezetet :) De remélem mindenki örül neki:)
Másrészt már több hete forgatom a fejemben, hogy letiltom a komizást. Ugyanis hiába írok szeretettel, a magam szórakoztatására, rosszul esik, hogy nem kapok kommentárt. Persze a rendszeres véleményezőimnek ezúton is szeretném megköszönni azt a több sort, amit írtak nekem :) Így... ha nem változik rövid időn a helyzet, letiltom a komizást :) Csak gondoltam szólok.
Ha szilveszterig még nem írnék bejegyzést- lehet, hogy hozok még egy kis szösszenetet-, akkor boldog, sikerekben gazdag újévet kívánok mindenkinek ezúton is :)
Jó olvasást :) Puszii
Love Angel- 20. fejezet
Minden más…
(Izbel)
Minden más…
(Izbel)
Reggel nyúzottan nyitottam ki a szememet, és reménykedve tekintettem körbe a szobába. Alig aludtam éjszaka, csak forgolódtam és többször- miden apró zajra- felriadtam. Éjszaka is többször néztem körbe, hátha megjött már. De mint akkor, most sem volt itt. Mélyet sóhajtottam, és reméltem, hogy nem történt semmi baj. És hogy visszajön. Nagyon akartam, hogy újra itt legyen velem.
- Nem tudom, hogy hol a francba vagy, Kevin. De szó nélkül léptél le, és még haza sem jössz… Ajánlom, hogy… –suttogtam tehetetlenül.
Mit ajánlok? Azt, hogy itthon legyen, mire hazaérek a suliból. Igen, azt nagyon ajánlom neki, különben… Különben… Áh, semmi értelmes gondolatot sem tudok ilyenkor összehozni.
Ez nagyon lelombozó.
Lomhán öltözködtem fel, csináltam meg a hajamat, és indultam el a suliba. Vezetés közben is csak Rá gondoltam.
„Valami fontos dolgot kell elintéznem, tegyél ki itt! Szeretlek” -Pontosan ezt mondta tegnap. Azt nem mondta, hogy elmegy, de azt sem, hogy nem lesz otthon. Őrjítő. És már mennyi ideje távolt van…
A parkolóban a szokásos társaságom felé vettem az irányt, akik azonnal észrevették nyúzott arcomat.
- Mitől lehet bejelenteni, hogy eltűnt egy személy? –kérdeztem.
- Azt hiszem negyvennyolc óra. –válaszolta Renesmee, közben engem méregetett.
- Mi történt, Bel? –karolt át Rob.
- Nem tudom, hogy miért hívsz így. De… –sóhajtottam –Tegnap, a mozi felé menet kitettem Kevint egy boltnál, az ő kérésére. És azóta nem jött haza. Rettentően aggódok.
- Azt el is hiszem. –suttogta Renesmee, és megölelt –De ne aggódj. Amire hazamész, biztosan otthon lesz.
- Lehet, hogy csak találkozott az egyik haverjával, és kirúgtak a hámból. –hozta fel Daniel.
- Az vallana rá. Nagyon nem. –válaszoltam.
- Ki tudja… –kacsintott Dan, közben elmosolyodott.
- Az ő pasija, te majom, csak jobban ismeri, mint te! –dörrent rá Tiffany.
- Jó-jó. Nehogy már én legyek a hibás, amiért felhoztam egy ötletet.
- Bocs, Daniel. –motyogta Tif, és lehajtotta a fejét.
- Semmi gond, Csajszi.
Némán hallgattam a rövid szócsatát, közben az agyam folyamatosan kattogott.
~
Délután az autó felé tartva sem tudtam másra gondolni, csak rá. Ahogy napközben is. Órákon el is kapott pár tanár, amiért nem az anyagra figyelek. Könyörgöm, ez válsághelyzet! Ő eltűnt, sajnálom, de nem tudok másra gondolni. Egy angyal nem szokott csak úgy eltűnni. Valamit szokott maga után hagyni, vagy közben küld valami módon egy üzenetet. De mindig jelez, hogy jól van. Küldhetne füstjelet, morzezhatna, én akár még a postagalambnak is örülnék, csak küldene valamit. Valamit, amiből tudom, hogy jól van. Nem is érdekelne a tény, hogy csak úgy lelépett. Csak tudjam, hogy minden rendben. Most csak az érdekel.
Sietősen mentem haza, a lábam állandóan a gázpedálon volt. Nem zavart, hogy jóval a megengedett sebesség felett száguldottam. Minél hamarabb haza akartam érni. És reméltem, hogy otthon találom.
Percek múlván már a bejárati ajtón léptem be. A ház hangos beszélgetésektől volt zajos. Lily és Blaise. Megismerem őket már a hangjukról is. Meg persze a beszédük. Annyira jellegzetes a szóhasználatuk…
- Nem szabadna megtudnia! –kiáltotta a lány kétségbeesetten.
- Joga van hozzá. –jött a nyugodt válasz.
- Össze fog omlani!
- Ha az lesz, majd segítünk neki talpra állni. Ne hisztizz, Lily. Szereti, illetve szerette őt. Joga van hozzá. –mondta ellentmondást nem tűrően Blaise.
- Mit nem szabadna megtudnom? –kérdeztem a nappaliba lépve. Azt tudtam, hogy rólam van szó…
- Nem mondhatjuk el. –szólt Lily, Blaise tiltakozása ellenére is.
- Joga van tudni. –szólt fojtott hangon Blaise. Határozott volt és követelőző.
- De mit?
- Majd… megtudod. –válaszolta Lily, és nyomatékosan nézett a mellette ülő srácra, aki inkább csendben maradt, de rosszallón rázta a fejét.
Dühösen toppantottam egyet, és felszaladtam a lépcsőn. Remélem nem Vele történt valami. Istenem, könyörgöm, Ő legyen jól!
Türelmetlenül csaptam ki a hálószobám ajtaját. A várt üresség helyett az ágyamon egy légző, szőke félisten várt. Arca komor volt, égkék szemeit a plafon felé fordította, kezeit hanyagul a feje alá hajtotta.
- Kevin. –nyökögtem, mire felém fordította a pillantását és halványan, elmosolyodott.
Láttam az arcán, hogy valami miatt keserű. Nyúzott volt és a pillantása sem volt életvidám, habár rám nézve kissé ellágyult.
De mikor látta rajtam, hogy észrevettem, hogy tényleg gond van erőt vett magán és elrejtette a gondokat. Legalábbis az arcán innentől nem láttam a megviseltség jeleit.
Éreztem, hogy kijön rajtam a majdnem egy teljes nap összes feszültsége. Szinte remegtem a dühtől és a félelemtől, ami hirtelen tört rám. Féltem, legalább is eddig féltem, hogy elveszítem. De most itt van, meg kellene nyugodnom, és nem még rosszabbul lennem!
- Menj a fenébe! –kiáltottam rá, mire vigyorogva felpattant.
- Nekem is hiányoztál, Csillagvirág. –kuncogott, és az ölelésébe zárt.
Megadóan simultam a karjai közé, majd mélyen beszívtam az illatát.
- Hol a francban voltál? Tudod hogy aggódtam? –püföltem a mellkasát, mire kacarászva fogta le a csuklóimat –El sem tudod képzelni, hogy milyen képek pörögtek le múlt éjszaka a szemem előtt!
- Nyugi, Kicsim. –sóhajtott Kevin, és az ölébe kapott, majd az ágyra ült velem.
Ringatni kezdett, majd halkan dúdolni kezdett. Nem igazán ismertem fel a dalt, tudtam, hogy ezt csak most találja ki. Régen dalokat szerzett… és mennyire szerettem én azokat.
- Miért mentél el? –kérdeztem végül, immár megnyugodva.
Még mindig az ölében ültem, ő az egyik karjával tartott, a másik kezével pedig nyugtatóan simogatott, ahol csak ért.
Aprót köhintett, majd szaggatottan sóhajtott. Ezután a hajamba rejtette az arcát, és mély levegőket vett. Aggódott, és látszólag nem tudta, hogy miként mondhatná el, amit szeretne. Vagy amit el kell mondania.
- Mi történt, Édes? –kérdeztem szembe fordulva vele.
- Nem akarom, hogy kiborulj.
- Hacsak nem csaltál meg, akkor ketten mindent meg tudunk oldani. –mondtam bíztatóan, kissé viccesen. Arca elkomorult –Ugye nem csaltál meg?
- Én? Dehogy. –válaszolta azonnal, nagy meggyőzőképességgel a hangjában.
- Akkor? Annál rosszabb úgysem lehet. –mosolyogtam halványan, bíztatóan.
- Megtaláltuk Matthew holttestét. –nyögte ki egyszerre.
Apró sikoly szaladt ki a számon, ami egyre csak halkult el. A látásom elhomályosult, a fejem zúgni kezdett. Egyszerre szédülés fogott el, könnyeim megállhatatlanul folytak végig az arcomon. A szédülésem erősödött, a hallásom eltompult. Utoljára Kevin aggódó tekintetét láttam magam előtt, majd elnyelt a sötétség.
~
Óvatos, szeretetteljes cirógatásra keltem. Az ujjak az arcomon át a vállam vonalán is végsiklottak, majd újra végment a jól ismert útvonalon.
Nyöszörögtem egyet, majd óvatosan kinyitottam a szememet. Noha nem is fordultam úgy, hogy lássam az arcot, tudtam, hogy ki mellkasán fekszem. Kevin alakját és illatát ezer közül is felismerném. Érintése pedig most is, mint mindig megnyugtatott.
Lassan derengeni kezdett előttem a kép, hogy mi is történt. Remegés futott át a testemen, arcomon újra könnycseppek szaladtak végig.
- Nyugalom, Kicsim. –sóhajtotta Kevin, majd újra dúdolni kezdett.
Tudtam, hogy elájultam. Elájultam a hirtelen jött érzelmi sokk miatt. Én… hiába tudtam, hogy nincs remény… Tudtam, hogy hiába várom, hogy egyszer csak betoppanjon. De mégis… egy kis remény mindig maradt bennem, ami tovább éltetett… csak… most az is kihalt. Annyira hirtelen kellett megtudnom. De oh, lehetne ezt nem hirtelen megtudni? Annyira… Sok ez így nekem.
Zokogás járta át a testemet, éreztem, hogy minden porcikám sajog.
- Annyira sajnálom.
Tudtam, hogy ez Kevint is megviseli. Nem csak az, hogy elveszítette egy régi barátját- noha ő már tíz éve mondogatta és tudta, hogy nincs remény-, de engem is így kellett látnia.
A zokogásom lassan- talán órák elteltével-, de alább hagyott. Csak csendben folytak a könnyeim, közben Kevin mellkasához bújtam, aki átölelt és némán cirógatott. Nem szólt. Tudta, hogy nekem csak annyi kell, hogy itt legyen. Hogy érezzem a jelenlétét, hogy lelki támaszt nyújthasson.
- Meddig voltam eszméletlen? –suttogtam megtörten.
- Pár óráig. Talán kettőig. –válaszolta halkan, gondoskodó hangon.
- Mi történt vele? –kérdeztem.
- Nem akarod tudni. –motyogta halkan –Hidd el.
- De szeretném. –susogtam nem túl meggyőzően.
- Biztosan? –válaszul csak bólintottam, mire folytatta –Nem telhettek valami jól az utolsó napjai. Meg volt kínozva, szét volt cincálva. A holttestét is több darabban találtuk meg.
Sokkosan bólintottam, és közelebb bújtam Szerelmemhez. Kellett a közelsége. Kellett valami, amibe megkapaszkodhattam.
De ez a helyzet… a holttestének elképzelt látványa csak tovább rontotta a helyzetet. Úgy éreztem, hogy nem fogok olyan hamar kilábalni ebből, mint amire számítottam volna.
Újabb könnycseppek szántották végig az arcomat, amit Kevin nyomban le is törölt.
- Nyugodj meg, Kicsim. –suttogta, miközben felült velem, hátát az ágy támlájának támasztotta, és az ölébe vont.
Az apró könnyek újabb és újabb cseppje folyt le az arcomon, közben arcomat Kevin mellkasába fúrtam. Az inge már teljesen átázott a sok sós könnytől, de őt ez nem érdekelte. Csak tartott a karjai között.
- Megszakad a szívem. –susogta halkan, közben nyugtatóan ringatott és dúdolgatott.
~
Pár órával később nyugodtabb lelki állapotban álltam a zuhany alatt. Kellett ez. A sok sírástól már úgy éreztem, hogy felforrok. A hideg- inkább langyos- víz kicsit lenyugtatott, újra élőnek éreztem magam tőle. Élőnek… milyen tág ez a fogalom…
Sóhajtva szárítkoztam meg és öltöztem vissza, majd újra a szobámba mentem. Pár percig néztem a bevetetlen ágyamat, de megráztam a fejemet. Mintha csak magamnak jelezném, hogy most bármennyire is vágyok rá, nem fekhetek le. Élnem kell… Ha ő már nincs, legalább én legyek…
Hallottam a nappaliban folyó beszélgetést felszűrődni. Azt itt is hallottam, hogy a hangulat rettentően gyászos. Milyen meglepő…
Lassú, lomha lépteimmel haladtam le a lépcsőn. Kevin -meghallva lépteimet- felém sietett, és ölelésre tárta ki a karjait.
Sóhajtva simultam hozzá, majd engedtem, hogy a kanapéhoz terelgessen. Ott újra az ölébe vont, és a hátamat simogatta.
- Úgy sajnáljuk, Izbel. –suttogta Blaise, a többiek pedig beleegyezőn bólogattak.
Most itthon volt mindenki. Harper a foteljében ült, ölében egy napilap volt, Blaise Lily és Dan mellett ücsörgött, Tod pedig épp ekkor jött elő a konyhából, egy gőzölgő csészével a kezében.
- Gondoltam jól esne. –nyomta a kezembe –Forró csoki. Régen mindig ezt ittad, ha valami… rossz történt.
- Köszönöm. –susogtam, és bele kortyoltam a meleg italba. Jól esett és finom volt.
Mindenki némán ült, látszólag engem figyelt. Engem zavart ez. Nagyon nyomasztott.
- És most hol vannak a… testének darabjai? –kérdeztem elcsukló hangon.
- Te elmondtad neki? –pattant fel Blaise dühösen, Kevin szemeibe nézve.
- Ő akarta tudni. –válaszolta –És mivel joga van tudni, igen, elmondtam neki.
- Igen, joga volt tudni, hogy meghalt, de azt nem, hogy szétcincálták! –ordította, mire szemeimet ellepték a könnyek.
- Ne veszekedjetek. –nyöszörögtem, de mintha meg sem hallották volna, amit mondok, tovább folytatták a szócsatájukat.
- Most nézd meg, hogy milyen állapotban van. –mutatott rám Blaise –Ha nem mondtad volna el, hogy darabokra szedték, akkor nem lenne ez. Miért nem volt elég, hogy meghalt?
- Ha megkérdezte, jogunk van válaszolni. Matthew a jegyese volt, te balfék! –válaszolta hasonló hangnemben Szerelmem.
Kipattantam az öléből, és nyöszörögve az emeletre futottam, majd bezárkóztam a szobámba. Lecsúsztam az ajtó mentén, és felhúzott térdeimet átkaroltam. Miért kellett annyiszor emlegetni, hogy… nem voltak szépek az utolsó napjai, és meggyalázták a testét? Elég volt egyszer hallanom, nem akartam még… többször is. És a neve… Miért kellett ordítani a nevét?
További vita zaja szűrődött fel, minek hallatán az arcomon újabb könnycseppek csorogtak végig.
A térdeimre hajtottam a fejemet, a homlokomat erősen szorítottam a térdkalácsomhoz. Szinte nyivákoló hangot hallattam, majd lehunytam a szemeimet.
~
Nem tudom, hogy hogyan kerültem az ágyba. Azt pedig végképp nem, hogy miként került rám a jól ismert pizsamám. Valószínűleg elalhattam a földön kuporogva, valaki pedig ágyba dugott.
Világos volt odakint. Az óra kettőt mutatott. Kihagytam egy napot a suliból. És végaludtam az éjszakát, valamint a fél napot. Igaz, többször felriadtam, rövid időkre, aztán visszasírtam magamat. Arra nem figyeltem, hogy van-e mellettem valaki. Egyszer-egyszer feltűnt, hogy egy kemény mellkas nyomódik a hátamnak, egy kéz pedig a hasamat cirógatja. Kevin lehetett az. Sőt, biztos, hogy ő volt. Még érzem a jellegzetes illatát.
Mélyes sóhajtottam, majd kikászálódtam a meleg takarók közül. Én hülye. Ki más lehetett volna, ha nem Ő? Majd jó, hogy nem nyomok után fogok kutatni, hogy tényleg Kevin feküdt-e mellém… Én teljesen megzakkantam, elment az a maradék józan eszem is?!
Mondjuk ez elképzelhető. Túlságosan is az.
- Szia Kicsim. –hallottam azt a szeretett hangot. Most meglepettség csendült hozzá.
- Szia. –emeltem a pillantásom Kevinre, aki az ajtón dugta be a fejét, majd kitárta azt.
- Fent vagy?
- Hát… aha. –mosolyodtam el halványan.
- Bocs, felesleges kérdés volt. –ült le az ágyra, majd az ölébe vont –Hogy vagy?
- Nem tudom, hogy hol a francba vagy, Kevin. De szó nélkül léptél le, és még haza sem jössz… Ajánlom, hogy… –suttogtam tehetetlenül.
Mit ajánlok? Azt, hogy itthon legyen, mire hazaérek a suliból. Igen, azt nagyon ajánlom neki, különben… Különben… Áh, semmi értelmes gondolatot sem tudok ilyenkor összehozni.
Ez nagyon lelombozó.
Lomhán öltözködtem fel, csináltam meg a hajamat, és indultam el a suliba. Vezetés közben is csak Rá gondoltam.
„Valami fontos dolgot kell elintéznem, tegyél ki itt! Szeretlek” -Pontosan ezt mondta tegnap. Azt nem mondta, hogy elmegy, de azt sem, hogy nem lesz otthon. Őrjítő. És már mennyi ideje távolt van…
A parkolóban a szokásos társaságom felé vettem az irányt, akik azonnal észrevették nyúzott arcomat.
- Mitől lehet bejelenteni, hogy eltűnt egy személy? –kérdeztem.
- Azt hiszem negyvennyolc óra. –válaszolta Renesmee, közben engem méregetett.
- Mi történt, Bel? –karolt át Rob.
- Nem tudom, hogy miért hívsz így. De… –sóhajtottam –Tegnap, a mozi felé menet kitettem Kevint egy boltnál, az ő kérésére. És azóta nem jött haza. Rettentően aggódok.
- Azt el is hiszem. –suttogta Renesmee, és megölelt –De ne aggódj. Amire hazamész, biztosan otthon lesz.
- Lehet, hogy csak találkozott az egyik haverjával, és kirúgtak a hámból. –hozta fel Daniel.
- Az vallana rá. Nagyon nem. –válaszoltam.
- Ki tudja… –kacsintott Dan, közben elmosolyodott.
- Az ő pasija, te majom, csak jobban ismeri, mint te! –dörrent rá Tiffany.
- Jó-jó. Nehogy már én legyek a hibás, amiért felhoztam egy ötletet.
- Bocs, Daniel. –motyogta Tif, és lehajtotta a fejét.
- Semmi gond, Csajszi.
Némán hallgattam a rövid szócsatát, közben az agyam folyamatosan kattogott.
~
Délután az autó felé tartva sem tudtam másra gondolni, csak rá. Ahogy napközben is. Órákon el is kapott pár tanár, amiért nem az anyagra figyelek. Könyörgöm, ez válsághelyzet! Ő eltűnt, sajnálom, de nem tudok másra gondolni. Egy angyal nem szokott csak úgy eltűnni. Valamit szokott maga után hagyni, vagy közben küld valami módon egy üzenetet. De mindig jelez, hogy jól van. Küldhetne füstjelet, morzezhatna, én akár még a postagalambnak is örülnék, csak küldene valamit. Valamit, amiből tudom, hogy jól van. Nem is érdekelne a tény, hogy csak úgy lelépett. Csak tudjam, hogy minden rendben. Most csak az érdekel.
Sietősen mentem haza, a lábam állandóan a gázpedálon volt. Nem zavart, hogy jóval a megengedett sebesség felett száguldottam. Minél hamarabb haza akartam érni. És reméltem, hogy otthon találom.
Percek múlván már a bejárati ajtón léptem be. A ház hangos beszélgetésektől volt zajos. Lily és Blaise. Megismerem őket már a hangjukról is. Meg persze a beszédük. Annyira jellegzetes a szóhasználatuk…
- Nem szabadna megtudnia! –kiáltotta a lány kétségbeesetten.
- Joga van hozzá. –jött a nyugodt válasz.
- Össze fog omlani!
- Ha az lesz, majd segítünk neki talpra állni. Ne hisztizz, Lily. Szereti, illetve szerette őt. Joga van hozzá. –mondta ellentmondást nem tűrően Blaise.
- Mit nem szabadna megtudnom? –kérdeztem a nappaliba lépve. Azt tudtam, hogy rólam van szó…
- Nem mondhatjuk el. –szólt Lily, Blaise tiltakozása ellenére is.
- Joga van tudni. –szólt fojtott hangon Blaise. Határozott volt és követelőző.
- De mit?
- Majd… megtudod. –válaszolta Lily, és nyomatékosan nézett a mellette ülő srácra, aki inkább csendben maradt, de rosszallón rázta a fejét.
Dühösen toppantottam egyet, és felszaladtam a lépcsőn. Remélem nem Vele történt valami. Istenem, könyörgöm, Ő legyen jól!
Türelmetlenül csaptam ki a hálószobám ajtaját. A várt üresség helyett az ágyamon egy légző, szőke félisten várt. Arca komor volt, égkék szemeit a plafon felé fordította, kezeit hanyagul a feje alá hajtotta.
- Kevin. –nyökögtem, mire felém fordította a pillantását és halványan, elmosolyodott.
Láttam az arcán, hogy valami miatt keserű. Nyúzott volt és a pillantása sem volt életvidám, habár rám nézve kissé ellágyult.
De mikor látta rajtam, hogy észrevettem, hogy tényleg gond van erőt vett magán és elrejtette a gondokat. Legalábbis az arcán innentől nem láttam a megviseltség jeleit.
Éreztem, hogy kijön rajtam a majdnem egy teljes nap összes feszültsége. Szinte remegtem a dühtől és a félelemtől, ami hirtelen tört rám. Féltem, legalább is eddig féltem, hogy elveszítem. De most itt van, meg kellene nyugodnom, és nem még rosszabbul lennem!
- Menj a fenébe! –kiáltottam rá, mire vigyorogva felpattant.
- Nekem is hiányoztál, Csillagvirág. –kuncogott, és az ölelésébe zárt.
Megadóan simultam a karjai közé, majd mélyen beszívtam az illatát.
- Hol a francban voltál? Tudod hogy aggódtam? –püföltem a mellkasát, mire kacarászva fogta le a csuklóimat –El sem tudod képzelni, hogy milyen képek pörögtek le múlt éjszaka a szemem előtt!
- Nyugi, Kicsim. –sóhajtott Kevin, és az ölébe kapott, majd az ágyra ült velem.
Ringatni kezdett, majd halkan dúdolni kezdett. Nem igazán ismertem fel a dalt, tudtam, hogy ezt csak most találja ki. Régen dalokat szerzett… és mennyire szerettem én azokat.
- Miért mentél el? –kérdeztem végül, immár megnyugodva.
Még mindig az ölében ültem, ő az egyik karjával tartott, a másik kezével pedig nyugtatóan simogatott, ahol csak ért.
Aprót köhintett, majd szaggatottan sóhajtott. Ezután a hajamba rejtette az arcát, és mély levegőket vett. Aggódott, és látszólag nem tudta, hogy miként mondhatná el, amit szeretne. Vagy amit el kell mondania.
- Mi történt, Édes? –kérdeztem szembe fordulva vele.
- Nem akarom, hogy kiborulj.
- Hacsak nem csaltál meg, akkor ketten mindent meg tudunk oldani. –mondtam bíztatóan, kissé viccesen. Arca elkomorult –Ugye nem csaltál meg?
- Én? Dehogy. –válaszolta azonnal, nagy meggyőzőképességgel a hangjában.
- Akkor? Annál rosszabb úgysem lehet. –mosolyogtam halványan, bíztatóan.
- Megtaláltuk Matthew holttestét. –nyögte ki egyszerre.
Apró sikoly szaladt ki a számon, ami egyre csak halkult el. A látásom elhomályosult, a fejem zúgni kezdett. Egyszerre szédülés fogott el, könnyeim megállhatatlanul folytak végig az arcomon. A szédülésem erősödött, a hallásom eltompult. Utoljára Kevin aggódó tekintetét láttam magam előtt, majd elnyelt a sötétség.
~
Óvatos, szeretetteljes cirógatásra keltem. Az ujjak az arcomon át a vállam vonalán is végsiklottak, majd újra végment a jól ismert útvonalon.
Nyöszörögtem egyet, majd óvatosan kinyitottam a szememet. Noha nem is fordultam úgy, hogy lássam az arcot, tudtam, hogy ki mellkasán fekszem. Kevin alakját és illatát ezer közül is felismerném. Érintése pedig most is, mint mindig megnyugtatott.
Lassan derengeni kezdett előttem a kép, hogy mi is történt. Remegés futott át a testemen, arcomon újra könnycseppek szaladtak végig.
- Nyugalom, Kicsim. –sóhajtotta Kevin, majd újra dúdolni kezdett.
Tudtam, hogy elájultam. Elájultam a hirtelen jött érzelmi sokk miatt. Én… hiába tudtam, hogy nincs remény… Tudtam, hogy hiába várom, hogy egyszer csak betoppanjon. De mégis… egy kis remény mindig maradt bennem, ami tovább éltetett… csak… most az is kihalt. Annyira hirtelen kellett megtudnom. De oh, lehetne ezt nem hirtelen megtudni? Annyira… Sok ez így nekem.
Zokogás járta át a testemet, éreztem, hogy minden porcikám sajog.
- Annyira sajnálom.
Tudtam, hogy ez Kevint is megviseli. Nem csak az, hogy elveszítette egy régi barátját- noha ő már tíz éve mondogatta és tudta, hogy nincs remény-, de engem is így kellett látnia.
A zokogásom lassan- talán órák elteltével-, de alább hagyott. Csak csendben folytak a könnyeim, közben Kevin mellkasához bújtam, aki átölelt és némán cirógatott. Nem szólt. Tudta, hogy nekem csak annyi kell, hogy itt legyen. Hogy érezzem a jelenlétét, hogy lelki támaszt nyújthasson.
- Meddig voltam eszméletlen? –suttogtam megtörten.
- Pár óráig. Talán kettőig. –válaszolta halkan, gondoskodó hangon.
- Mi történt vele? –kérdeztem.
- Nem akarod tudni. –motyogta halkan –Hidd el.
- De szeretném. –susogtam nem túl meggyőzően.
- Biztosan? –válaszul csak bólintottam, mire folytatta –Nem telhettek valami jól az utolsó napjai. Meg volt kínozva, szét volt cincálva. A holttestét is több darabban találtuk meg.
Sokkosan bólintottam, és közelebb bújtam Szerelmemhez. Kellett a közelsége. Kellett valami, amibe megkapaszkodhattam.
De ez a helyzet… a holttestének elképzelt látványa csak tovább rontotta a helyzetet. Úgy éreztem, hogy nem fogok olyan hamar kilábalni ebből, mint amire számítottam volna.
Újabb könnycseppek szántották végig az arcomat, amit Kevin nyomban le is törölt.
- Nyugodj meg, Kicsim. –suttogta, miközben felült velem, hátát az ágy támlájának támasztotta, és az ölébe vont.
Az apró könnyek újabb és újabb cseppje folyt le az arcomon, közben arcomat Kevin mellkasába fúrtam. Az inge már teljesen átázott a sok sós könnytől, de őt ez nem érdekelte. Csak tartott a karjai között.
- Megszakad a szívem. –susogta halkan, közben nyugtatóan ringatott és dúdolgatott.
~
Pár órával később nyugodtabb lelki állapotban álltam a zuhany alatt. Kellett ez. A sok sírástól már úgy éreztem, hogy felforrok. A hideg- inkább langyos- víz kicsit lenyugtatott, újra élőnek éreztem magam tőle. Élőnek… milyen tág ez a fogalom…
Sóhajtva szárítkoztam meg és öltöztem vissza, majd újra a szobámba mentem. Pár percig néztem a bevetetlen ágyamat, de megráztam a fejemet. Mintha csak magamnak jelezném, hogy most bármennyire is vágyok rá, nem fekhetek le. Élnem kell… Ha ő már nincs, legalább én legyek…
Hallottam a nappaliban folyó beszélgetést felszűrődni. Azt itt is hallottam, hogy a hangulat rettentően gyászos. Milyen meglepő…
Lassú, lomha lépteimmel haladtam le a lépcsőn. Kevin -meghallva lépteimet- felém sietett, és ölelésre tárta ki a karjait.
Sóhajtva simultam hozzá, majd engedtem, hogy a kanapéhoz terelgessen. Ott újra az ölébe vont, és a hátamat simogatta.
- Úgy sajnáljuk, Izbel. –suttogta Blaise, a többiek pedig beleegyezőn bólogattak.
Most itthon volt mindenki. Harper a foteljében ült, ölében egy napilap volt, Blaise Lily és Dan mellett ücsörgött, Tod pedig épp ekkor jött elő a konyhából, egy gőzölgő csészével a kezében.
- Gondoltam jól esne. –nyomta a kezembe –Forró csoki. Régen mindig ezt ittad, ha valami… rossz történt.
- Köszönöm. –susogtam, és bele kortyoltam a meleg italba. Jól esett és finom volt.
Mindenki némán ült, látszólag engem figyelt. Engem zavart ez. Nagyon nyomasztott.
- És most hol vannak a… testének darabjai? –kérdeztem elcsukló hangon.
- Te elmondtad neki? –pattant fel Blaise dühösen, Kevin szemeibe nézve.
- Ő akarta tudni. –válaszolta –És mivel joga van tudni, igen, elmondtam neki.
- Igen, joga volt tudni, hogy meghalt, de azt nem, hogy szétcincálták! –ordította, mire szemeimet ellepték a könnyek.
- Ne veszekedjetek. –nyöszörögtem, de mintha meg sem hallották volna, amit mondok, tovább folytatták a szócsatájukat.
- Most nézd meg, hogy milyen állapotban van. –mutatott rám Blaise –Ha nem mondtad volna el, hogy darabokra szedték, akkor nem lenne ez. Miért nem volt elég, hogy meghalt?
- Ha megkérdezte, jogunk van válaszolni. Matthew a jegyese volt, te balfék! –válaszolta hasonló hangnemben Szerelmem.
Kipattantam az öléből, és nyöszörögve az emeletre futottam, majd bezárkóztam a szobámba. Lecsúsztam az ajtó mentén, és felhúzott térdeimet átkaroltam. Miért kellett annyiszor emlegetni, hogy… nem voltak szépek az utolsó napjai, és meggyalázták a testét? Elég volt egyszer hallanom, nem akartam még… többször is. És a neve… Miért kellett ordítani a nevét?
További vita zaja szűrődött fel, minek hallatán az arcomon újabb könnycseppek csorogtak végig.
A térdeimre hajtottam a fejemet, a homlokomat erősen szorítottam a térdkalácsomhoz. Szinte nyivákoló hangot hallattam, majd lehunytam a szemeimet.
~
Nem tudom, hogy hogyan kerültem az ágyba. Azt pedig végképp nem, hogy miként került rám a jól ismert pizsamám. Valószínűleg elalhattam a földön kuporogva, valaki pedig ágyba dugott.
Világos volt odakint. Az óra kettőt mutatott. Kihagytam egy napot a suliból. És végaludtam az éjszakát, valamint a fél napot. Igaz, többször felriadtam, rövid időkre, aztán visszasírtam magamat. Arra nem figyeltem, hogy van-e mellettem valaki. Egyszer-egyszer feltűnt, hogy egy kemény mellkas nyomódik a hátamnak, egy kéz pedig a hasamat cirógatja. Kevin lehetett az. Sőt, biztos, hogy ő volt. Még érzem a jellegzetes illatát.
Mélyes sóhajtottam, majd kikászálódtam a meleg takarók közül. Én hülye. Ki más lehetett volna, ha nem Ő? Majd jó, hogy nem nyomok után fogok kutatni, hogy tényleg Kevin feküdt-e mellém… Én teljesen megzakkantam, elment az a maradék józan eszem is?!
Mondjuk ez elképzelhető. Túlságosan is az.
- Szia Kicsim. –hallottam azt a szeretett hangot. Most meglepettség csendült hozzá.
- Szia. –emeltem a pillantásom Kevinre, aki az ajtón dugta be a fejét, majd kitárta azt.
- Fent vagy?
- Hát… aha. –mosolyodtam el halványan.
- Bocs, felesleges kérdés volt. –ült le az ágyra, majd az ölébe vont –Hogy vagy?
- Jól. –válaszoltam tömören. Hazudtam. Úgyis kiérzi belőle.
- Én az igazat várom.
- Szarul. Rettentően rémesen érzem magam. –sóhajtottam, majd a vállába fúrtam az arcomat.
- Majd jobb lesz, Kicsim. –mondta.
- Próbálok hinni neked. –suttogtam.
- Itt leszek veled, és segítek. –motyogta.
- Tudom. És szükségem van rád. És lesz is. Ez… –akadt el a mondatom.
- Nem kell beszélned. Csak… hagyd, hogy itt legyek veled.
Majd lassan dúdolgatni kezdett, és hagyta, hogy újra elsírjam magam. Most csak némán folytak a könnyeim.
- Atyám, de gyenge vagyok. –töröltem meg az arcomat- Bocs, hogy… így kell látnod.
- Miért szégyelled ezt?
Válaszul csak megráztam a fejemet. Hisz tudja ő jól a kérdésére a választ. Már kiismert annyira, hogy tudja…
- Ja, persze. –dörmögte –Falat emelsz az érzéseid köré, és nem engeded, hogy más is láthassa. Úgy érzed, hogy ettől elgyengülsz és kiszolgáltatott állapotba kerülsz. De Izbel. Kicsim, nem bizonyítottam be eléggé, hogy bennem megbízhatsz, és hogy én mindennél jobban szeretlek téged? Előttem ne csináld ezt, engem ne kínozz ezzel. Szeretnélek ennél is jobban megismerni, minden egyes szavad után előre tudni, hogy mi lesz a következő. Szeretnék azon kiváltságos és nagyon kevés személy közé tartozni, akik látják az igazi érzelmeidet. Nem csak a mosolyodat, hanem az amögött rejlő keserűséget, bánatot, esetleg haragot. Nehéz végignéznem, hogy nem engedsz ennyire közel magadhoz. Én… nem azt mondom, hogy most azonnal tárulkozz ki, nem is lennél képes rá, én pedig nem várhatom el. Csak… azt szeretném, ha idővel én is része lehetnék olyannyira az életednek, hogy megbízz bennem annyira, hogy beengedj a falad mögé.
- Ígérem, Kevin. –suttogtam a mellkasába, mire megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait.
- Jöttek hozzád. –motyogta meglepődve- Ahogy hallom Renesmee az… És talán Jasper.
Percekkel később még a szobámban ültem, csakhogy már nem egyedül. Az ajtón épp belépett Nessie, mögötte pedig Jasper feszengett. Kissé meglepődve léptek be, szerintem nem számítottak rá, hogy ilyen ramaty állapotban találnak.
- Szia Iz. –ölelt meg barátnőm, mire erőtlenül, de visszaöleltem- Nem voltál ma suliba. Történt valami?
- Bizonyára igen. –suttogta Jasper eltorzult arckifejezéssel. Ja, az érzelmeimet is érzékeli. Bocsánat, Jasper!
- Igen. Meghalt az egyik –aprót köhintettem- barátom.
- Ohh, annyira sajnálom. –huppant le mellém az ágyra Nessie, közben nyugtatóan átölelt.
- Több volt, mint barát, igaz?
- Milyen jó szemed van, Jasper. –fintorodtam el- A… volt barátom ment el. Ilyen fiatalon már elvesztettem azt, aki az életem egyik meghatározó alakja volt.
- Mesélj.
- Ő… még egy éve tűnt el. Nem tudom, hogy mi történt vele.
Most úgy éreztem, hogy hazudni muszáj. Hisz… mégsem tálalhatom ki neki a teljes igazságot.
- Tegnap este tudtam meg, hogy megtalálták a holttestét. Kevin azért ment el… –rövid szünetet hagytam, majd rögtönöztem- hogy azonosítsa.
- És a telefont is azért nem vette fel? –kérdezte gyanakodva Renesmee.
- Sietnie kellett és itthon hagyta a töltőjét. –füllentettem.
Már égtem a szégyentől, hogy ennyit kell hazudnom. Nem igazán volt ínyemre ez a sok kamu sztori.
- Renesmee egy kicsit… lemennél? –pillantott fel unokahúgára Jasper, mire a lány bólintott.
Nessie még egy puszit nyomott az arcomra, majd kérkedő pillantást vetett a nagybátyjára, de elhagyta a szobát.
- Valamit nem mondasz el. Ki vele! –utasított, mire a torkomon akadt a szó.
- Én az igazat várom.
- Szarul. Rettentően rémesen érzem magam. –sóhajtottam, majd a vállába fúrtam az arcomat.
- Majd jobb lesz, Kicsim. –mondta.
- Próbálok hinni neked. –suttogtam.
- Itt leszek veled, és segítek. –motyogta.
- Tudom. És szükségem van rád. És lesz is. Ez… –akadt el a mondatom.
- Nem kell beszélned. Csak… hagyd, hogy itt legyek veled.
Majd lassan dúdolgatni kezdett, és hagyta, hogy újra elsírjam magam. Most csak némán folytak a könnyeim.
- Atyám, de gyenge vagyok. –töröltem meg az arcomat- Bocs, hogy… így kell látnod.
- Miért szégyelled ezt?
Válaszul csak megráztam a fejemet. Hisz tudja ő jól a kérdésére a választ. Már kiismert annyira, hogy tudja…
- Ja, persze. –dörmögte –Falat emelsz az érzéseid köré, és nem engeded, hogy más is láthassa. Úgy érzed, hogy ettől elgyengülsz és kiszolgáltatott állapotba kerülsz. De Izbel. Kicsim, nem bizonyítottam be eléggé, hogy bennem megbízhatsz, és hogy én mindennél jobban szeretlek téged? Előttem ne csináld ezt, engem ne kínozz ezzel. Szeretnélek ennél is jobban megismerni, minden egyes szavad után előre tudni, hogy mi lesz a következő. Szeretnék azon kiváltságos és nagyon kevés személy közé tartozni, akik látják az igazi érzelmeidet. Nem csak a mosolyodat, hanem az amögött rejlő keserűséget, bánatot, esetleg haragot. Nehéz végignéznem, hogy nem engedsz ennyire közel magadhoz. Én… nem azt mondom, hogy most azonnal tárulkozz ki, nem is lennél képes rá, én pedig nem várhatom el. Csak… azt szeretném, ha idővel én is része lehetnék olyannyira az életednek, hogy megbízz bennem annyira, hogy beengedj a falad mögé.
- Ígérem, Kevin. –suttogtam a mellkasába, mire megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait.
- Jöttek hozzád. –motyogta meglepődve- Ahogy hallom Renesmee az… És talán Jasper.
Percekkel később még a szobámban ültem, csakhogy már nem egyedül. Az ajtón épp belépett Nessie, mögötte pedig Jasper feszengett. Kissé meglepődve léptek be, szerintem nem számítottak rá, hogy ilyen ramaty állapotban találnak.
- Szia Iz. –ölelt meg barátnőm, mire erőtlenül, de visszaöleltem- Nem voltál ma suliba. Történt valami?
- Bizonyára igen. –suttogta Jasper eltorzult arckifejezéssel. Ja, az érzelmeimet is érzékeli. Bocsánat, Jasper!
- Igen. Meghalt az egyik –aprót köhintettem- barátom.
- Ohh, annyira sajnálom. –huppant le mellém az ágyra Nessie, közben nyugtatóan átölelt.
- Több volt, mint barát, igaz?
- Milyen jó szemed van, Jasper. –fintorodtam el- A… volt barátom ment el. Ilyen fiatalon már elvesztettem azt, aki az életem egyik meghatározó alakja volt.
- Mesélj.
- Ő… még egy éve tűnt el. Nem tudom, hogy mi történt vele.
Most úgy éreztem, hogy hazudni muszáj. Hisz… mégsem tálalhatom ki neki a teljes igazságot.
- Tegnap este tudtam meg, hogy megtalálták a holttestét. Kevin azért ment el… –rövid szünetet hagytam, majd rögtönöztem- hogy azonosítsa.
- És a telefont is azért nem vette fel? –kérdezte gyanakodva Renesmee.
- Sietnie kellett és itthon hagyta a töltőjét. –füllentettem.
Már égtem a szégyentől, hogy ennyit kell hazudnom. Nem igazán volt ínyemre ez a sok kamu sztori.
- Renesmee egy kicsit… lemennél? –pillantott fel unokahúgára Jasper, mire a lány bólintott.
Nessie még egy puszit nyomott az arcomra, majd kérkedő pillantást vetett a nagybátyjára, de elhagyta a szobát.
- Valamit nem mondasz el. Ki vele! –utasított, mire a torkomon akadt a szó.
2011. december 25., vasárnap
Love Angel- Múlt
Gondoltam megleplek titeket egy kis szösszenettel. Hisz itt a karácsony, ezt fogadjátok személyes ajándékomnak :) Remélem mindenkinek tetszeni fog :) Mert ha igen, akkor talán még folytatást is írok.
Ha valaki szeretne még egy ilyen típusú novellát olvasni, az valamilyen úton-módon jelezze nekem, ha kérhetem :)
Puszii, és boldog karácsonyt mindenkinek!
Love Angel- Múlt
(Izbel)
(Izbel)
Remélem mihamarabb hazaérsz, a fa csak rád vár.
Szeretlek: Matthew
Szeretlek: Matthew
Elmosolyodtam, és a telefonomat visszacsúsztattam a retikülömbe. Melegséggel töltött el ez az apró üzenet is, noha nem sokáig tudott felüdülést okozni. A kezem már majd’ leszakadt, az ujjaim már teljesen elfehéredtek. A sok nehéz táska cipelésétől már minden bajom volt. Mondhatni már a hajam is fájt. Rendben, beismerem. Ez hülyeség. A hajad nem tud fájni. Legalább is én még nem tapasztaltam. Pedig megéltem már nem egy kort...
Újabb fáradt nyögés hagyta el ajkaimat, miközben a liftre vártam. Mégsem fogok azon a több száz lépcsőn végigcaplatni ennyi cuccal. Na jó. Biztos, hogy nem több száz. Még azt sem állítanám százszázalékosan, hogy száz megvan… Majd egyszer, ha lesz időm és energiám rá végigszáguldok rajta és megszámolom… De az nem mostanában lesz. Biztos, hogy nem mostanában.
A lift egy halk kattanással megállt, majd kinyílt előttem az ezüstöt ajtó. Imádtam ezt a liftet. Azon kívül, hogy tágas volt, a falakat tükör fedte. Szép, tiszta és óriási tükör. Szerettem a tükröket. Azon kívül, hogy még tágasabbá tette az adott helyet, és fényben úszóbb is lesz tőle a helyiség. Ez persze csak a dinamikai előnye volt. Arról pedig még szót sem ejtettem, hogy magadat látod a tükörben. Oké, beismerem. Ez teljesen egyértelmű és logikus kijelentés volt, talán már kiakasztó is. Hisz… mindenki tudja, hogy a tükörben magát is látja. Már megint az idióta, üres eszmefuttatásom. Csodálom, hogy Ő még nem akadt ki miatta.
Mondjuk… sokszor mondta már, hogy szereti bennem ezt. Pontosan fogalmazva: Ezt nagyon szereti bennem, a többi megfogó tulajdonságom mellett. Ő fogalmazott így még… három éve. Azt hiszem pontosan három éve. Plusz-mínusz pár nap.
Igen… mert amikor azt a bizonyos mondatot kiejtette a száján ugyancsak karácsony előtt jártunk… Igaz, ma huszonnegyedike van, reggel tíz óra. Még sosem halasztottam ilyen későre a bevásárlást. Na jó, nem volt lehetőségem előbb vásárolni. Utaznom kellett bevetésről bevetésre.
Bevetés… Eléggé érdekes megfogalmazás. Csak annyi a dolgom, hogy feltűnésmentes maradjak, közben segítsek egy srácnak és egy lánynak egymásra találni. Nagyon… izgalmas munka. Félre ne értse senki! Tényleg szeretem, amit csinálok…csak… Egyszer igazán kipróbálnám amit Ő csinál. Életeket ment meg, mindig tettre készen áll. Bármikor hívták, ő ment. Érdekes élete van… Néha irigylem. Tudni, hogy mennyi kalandon ment keresztül, amikor én csak ülök és figyelem a párok ténykedését…
Egyszer elmondtam neki, hogy mit is érzek ezzel kapcsolatban. Tüzesen leoltott, hogy ez egyáltalán nem így járja. Mert igenis nagy munka, hogy emberek szerelmi életét hozzuk rendbe. Persze, mert az emberek megmentése nem az.
Már csak egy emelet… Plusz egy, mert az autómhoz megyek. Oké… Az ujjaimat már tényleg nem érzem. De végül is… Nem vagyok angyal, hogy az autómhoz illantsam őket. Dehogy. Mostanában egyre többet ironizálok. Mint például az előbb is. Kedvesemet gyakran már az őrületbe kergetem vele. De hát… olyan jó buli!
Ráadásul emberek között használni az erőmet nem túl szerencsét. Egy kamerákkal felszerelt liftben pedig még úgysem. A csizmám sarkával ütöttem a tamtamot. Ebben a liftben még rádió is ment, ami általában- egy kis beavatkozással- a kedvenc számaimat játszotta. Mondtam már, hogy imádom ezt a liftet?
Pár másodperccel később kinyíltak az ajtók, én pedig a Mercedesemhez tipegtem. Na jó, normálisan lépkedtem. Igaz, próbáltam nem letenni a sarkamat. Most már idegesített a cipőkopogás. Egész reggel ezt hallgattam. Ahogy a fiatal nők futkosnak mellettem. Két óra vásárlás után már úgy voltam ezzel a megállhatatlan kopogással, hogyha észreveszek még egy tű sarkút, menten kitépem a hajamat. De szerencsére megálltam ezt a vágyamat. Nem lett volna szerencsés, ha így közvetlenül az ünnepek előtt szabadulok meg a szőke loboncomtól. Szerettem a hajamat. Szőke, festetlen tincsek. Ezt csak azért említem meg, mert már többen kérdezték tőlem, hogy milyen hajfestéket használok. Csak annyit tudtam már sokszor mondani, hogy: Úgy hívják, hogy természet, illetve gének. Voltak, akik nem értették meg, hogy mire célzok ezzel.
Miután a csomagtartóba szórtam a táskákat- na jó, szépen, óvatosan letettem őket, hiszen törékeny is van köztük- beültem a vezető ülésbe és indítottam.
Percekig autóztam a csúszós, hólepte utakon. Egy örökkévalóságnak éreztem. A kocsiban kellemes, mézes-fahéjas illat terjengett. Kedvesem mindig tudja, hogy mit szeretek, így nem volt nehéz megalkotnia ezt az illatelegyet. Egyel lejjebb állítottam az autó fűtését. Túl melegnek éreztem már ezt.
Hiába mentem lassan és vigyáztam, az autó egy-egy kanyarban megcsúszott. Persze mindig visszanyertem az irányításomat a jármű felett, de azért bennem volt a félsz. Mi van, ha kicsúszok egy éles kanyarban, az autó bukfencet hány és felborul? Oh… hát mi lenne? Valaki odafent biztos észrevenné, és nyomban kiszabadítana. Vagy ha nem lenne komoly bajom, akkor magam is ki tudnék illanni belőle.
Végül- szerencsére baleset mentesen- értem a lakásunk elé. Három emeletes, óriási, luxus ház legfelső emeletét birtokoltuk London belvárosában. Csak ő és én. Csak ketten. Értékeltem ezt, hiszen még csak pár hónapja szakadtunk el a többiektől. Eddig velük együtt éltünk egy óriási villában Florida környékén. Többiekkel… Mit is takar ez? Hát, huszonéves kamaszt. Igaz, nem szó szerinti értelemben kamaszok, de tökéletesen másolják a tizenévesek viselkedését. Legnagyobb bánatomra, persze. Angyal létükre eléggé komolytalanul veszik a feladatokat. Néha már rettegek, hogy az egyikük odavész egyszer. Eléggé rossz lenne… Rossz… inkább úgy mondanám, hogy egyenesen szörnyű, tragikus.
A mélygarázsba hajtottam, és leparkoltam a nekem kijelölt helyre. Hiába volt minimum tíz hely idelent, nekem és Mattnek csak három volt fenntartva. Hiszen kettő másik családdal kell ezt használnunk. De legalább a meleg vizet nem veszik el előlünk.
Sóhajtva szálltam ki, és mentem a csomagtartóhoz. Felrémlett előttem a sok táska, a nehézségük és az ujjaim sajgása. Elkeserítő.
- Cicám. –suttogta a hátamnak simulva, és egy émelyítő csókot nyomott a nyakamba.
- Oh, szia. –fordultam meg a karjai között, és ajkait vettem birtokba.
- Segítsek felcipekedni? –kérdezte.
- Nem lenne rossz. –bólogattam immár felvidulva –Amúgy… hogy kerültél le ilyen gyorsan?
- Hm… és ezt még te kérdezed? –kacagott.
- És mi lett volna, ha meglátnak? Arra nem gondoltál? –aggodalmaskodtam, mire az ölelésébe vont.
- Ne félj, Cicám, vigyáztam. –csókolt meg újra, immár kicsit szenvedélyesebben.
Percekkel később már a nappaliba dobtuk le a cuccokat. Elment egy kis időnk azzal, hogy a sokadik köszöntő csókot nyomja az ajkaimra. Sietnünk kellett volna… De hát, nem lehet neki ellenállni! Az összes angyal lássa lelkem, én megpróbáltam… egy kis ideig legalább is. Nagyon kis ideig… De próbáltam!
Hallottam, ahogy kuncogni kezd mögöttem.
- Mi olyan vicces? –kérdeztem kissé mérgesen.
Ő csak a táskák felé intett. Odanéztem, és nyomban oda iramodtam. Sietve próbáltam összeszedni az eldőlt szatyorból kiesett gömböket. A lila díszek ide-oda keringtek a padlón, majd egymásnak koccantak és más irányt vettek.
- Nem segítenél? –nyögtem.
Vigyorogva csettintett egyet,mire az összes gömb visszapattant a táskába.
- Nem értem, hogy miért akarsz mindent annyira emberien csinálni. –tekerte a fejét, de mosolygott.
- Mert így annak érzem magam. –válaszoltam.
Kicsit elkomorodott, majd a karjaiba vont.
- Ne csináld, Cicám. –suttogta –Érezheted magad embernek, tehetsz emberi dolgokat, de tudod, hogy nem lehetsz az.
- Tudom. –bólogattam –De sokszor olyan felüdítő érzés.
- Tapasztaltam már.
Mosolyogva pakoltam tovább a dolgokat. Ki abból a sok-sok táskából. Úgy döntöttem, hogy a csomagolással most nem bajlódok- legalábbis emberien nem. Csak rá kellett gondolnom, és a csomagok máris színes papírba burkolóztak. Még egy-egy édes kis masni is kijárt nekik. Végül a javarészét bepakoltam a szekrénybe. Hisz a szentestét kettesben töltjük. Az pedig egyetlen kis ajándék. Csak Neki. A többiek majd csak másnap érkeznek.
- Fadíszítés? –kukkantott be az ajtón.
Barna haja előrehullott, szemei játékosan csillogtak. Imádtam!
Vigyorogva felpattantam és hozzá siettem. Nem bírtam megállni, hogy egy csókot ne lopjak tőle. Így hát megtettem, aztán majd csak utána mentem a fenyőfához. Mint eddig, most sem volt valami kicsi. Kicsi! Közel sem lehet annak nevezni ezt a két és fél méteres óriási ezüstfenyőt. Széles is volt, magas is, az ágai sűrűn álltak. Ki kellett jelentenem: gyönyörű volt.
Matthew a vállába vett, így a tetejére is felaggattam a lila díszeket. Persze ezt is megoldhattuk volna egy szempillantás alatt, de nem tettük. Ezt sosem. Nevetve ugrottam le a nyakából, hogy a lenti ágakra is feltegyük a nagy gömböket, majd a fehér girlandokat is. Egymás után pakoltuk rá a dolgokat. A kezem már sajgott a sok tüskétől, egy-egy ág az oldalamba is beleállt, de csak kacagva tűrtem. Matthew közben mesélt, vagy elejtett egy-egy viccet, ami mindig jobb kedvre derített. A gyakori szerelmes csók vagy összebújás sem maradhatott el, ami fűtött belülről.
Igaz, rettentő melegem volt. Matt gondoskodott a fűtésről, jól feltekerte a radiátorokat. Egy apró nadrág volt rajtam egy pólóval, de melegem volt. Éreztem, hogyha nyomban nem tárom ki az erkélyajtót, megőrülök. Így hát kitártam, minek következtében a hidegre azonnal reagált a bőröm: kiborsództam.
- Minek tárod ki, ha fázol mellette?
- Ugyan, Matthew. Ismerhetnél. –válaszoltam mosolyogva.
- Ismerlek. –kuncogott –Épp ez az! Ismerlek, csakhogy nem tudlak megfejteni.
- Köszönöm, ezt bóknak vettem.
Válaszul csak rám kacsintott, és utolsó simításként bedugta a konnektorba az ezüstösen világító égősort.
- Kész. –mondtam elégedetten.
- És mint mindig, most is csodálatos lett. –jegyezte meg dicsérőn.
Imádtam ezt. Amikor a hátamnak simul, kezeit a hasamon kulcsolja össze, állát a vállamra támasztja. Én pedig a kezeire tettem a sajátjaimat, és a kobakjának támasztottam a fejemet.
- Mit vettél a kölyköknek?
- Mit lehet venni két huszonhárom éves srácnak? –kérdeztem vissza, mire halkan felszusszantott, és elvigyorodott –Nem, nem pornó magazinra céloztam.
- Kár. –kuncogott –Annak biztos örülnének.
Megforgattam a szemeimet, és sóhajtottam egyet.
- Régóta vágytak egy-egy motorra, nem? –kérdeztem.
- Dehogynem. –mondta döbbenten –Csak nem motort vettél nekik?
- Hé, más ötletem nem volt! –mentegetőztem.
- Nem baj, nem erre akartam utalni. –vigyorgott, és maga felé fordított –Csodás ötlet! Hisz ők nem angyalok, nem tudnak bármit megvenni maguknak.
- Látod, milyen zseniális vagyok. –mondtam büszkén, közben kihúztam magamat.
- Pontosan. –kacagott fel, és egy csókot lopott tőlem –És kicsit önbizalom hiányos is.
- Te pedig imádod fitogtatni, hogy kiválóan bánsz az ironizálás tudományával.
- Ezt cukin fogalmaztad meg. –válaszolta őszintén, boldog mosollyal az arcán.
Csak felnevettem, és a mellkasához bújtam.
- Zuhany? –kérdezte.
- De csakis együtt.
~
Egy órával később lehuppantunk a fa elé.
- Ilyenkor rosszabb vagy, mint egy kisgyerek. –kacagtam fel.
Meglehetősen vicces látványt nyújtott. Ahogy odakapott az ajándékáért, felkapta majd megrázta a füléhez tartva. Közben a szeme megállhatatlanul, kisgyermekin csillogott. Azokon a csábító ajkain izgatott mosoly ült. Végül nem rázogatta tovább, hanem az ölébe tette a dobozt, és letépte róla a csomagolópapírt. A színes papír egy határozott mozdulat által tépődött el, majd kisebb darabokban hullott alá.
- Mit kapok? –kérdezte.
- Szerinted elárulom? Édesem, ott van az öledben a doboz csak fel kellene bontanod.
- De gyanús. –kacsintott –Olyan lapos, de széles.
- Csak nyisd ki! –sürgettem.
Kíváncsi voltam, hogy örül-e neki. Igaz, nem valami pasis ajándék, de azt majd a másik csomagban megtalálja. Ha a csalódottságtól még ki meri majd bontani azt is.
Újabb fáradt nyögés hagyta el ajkaimat, miközben a liftre vártam. Mégsem fogok azon a több száz lépcsőn végigcaplatni ennyi cuccal. Na jó. Biztos, hogy nem több száz. Még azt sem állítanám százszázalékosan, hogy száz megvan… Majd egyszer, ha lesz időm és energiám rá végigszáguldok rajta és megszámolom… De az nem mostanában lesz. Biztos, hogy nem mostanában.
A lift egy halk kattanással megállt, majd kinyílt előttem az ezüstöt ajtó. Imádtam ezt a liftet. Azon kívül, hogy tágas volt, a falakat tükör fedte. Szép, tiszta és óriási tükör. Szerettem a tükröket. Azon kívül, hogy még tágasabbá tette az adott helyet, és fényben úszóbb is lesz tőle a helyiség. Ez persze csak a dinamikai előnye volt. Arról pedig még szót sem ejtettem, hogy magadat látod a tükörben. Oké, beismerem. Ez teljesen egyértelmű és logikus kijelentés volt, talán már kiakasztó is. Hisz… mindenki tudja, hogy a tükörben magát is látja. Már megint az idióta, üres eszmefuttatásom. Csodálom, hogy Ő még nem akadt ki miatta.
Mondjuk… sokszor mondta már, hogy szereti bennem ezt. Pontosan fogalmazva: Ezt nagyon szereti bennem, a többi megfogó tulajdonságom mellett. Ő fogalmazott így még… három éve. Azt hiszem pontosan három éve. Plusz-mínusz pár nap.
Igen… mert amikor azt a bizonyos mondatot kiejtette a száján ugyancsak karácsony előtt jártunk… Igaz, ma huszonnegyedike van, reggel tíz óra. Még sosem halasztottam ilyen későre a bevásárlást. Na jó, nem volt lehetőségem előbb vásárolni. Utaznom kellett bevetésről bevetésre.
Bevetés… Eléggé érdekes megfogalmazás. Csak annyi a dolgom, hogy feltűnésmentes maradjak, közben segítsek egy srácnak és egy lánynak egymásra találni. Nagyon… izgalmas munka. Félre ne értse senki! Tényleg szeretem, amit csinálok…csak… Egyszer igazán kipróbálnám amit Ő csinál. Életeket ment meg, mindig tettre készen áll. Bármikor hívták, ő ment. Érdekes élete van… Néha irigylem. Tudni, hogy mennyi kalandon ment keresztül, amikor én csak ülök és figyelem a párok ténykedését…
Egyszer elmondtam neki, hogy mit is érzek ezzel kapcsolatban. Tüzesen leoltott, hogy ez egyáltalán nem így járja. Mert igenis nagy munka, hogy emberek szerelmi életét hozzuk rendbe. Persze, mert az emberek megmentése nem az.
Már csak egy emelet… Plusz egy, mert az autómhoz megyek. Oké… Az ujjaimat már tényleg nem érzem. De végül is… Nem vagyok angyal, hogy az autómhoz illantsam őket. Dehogy. Mostanában egyre többet ironizálok. Mint például az előbb is. Kedvesemet gyakran már az őrületbe kergetem vele. De hát… olyan jó buli!
Ráadásul emberek között használni az erőmet nem túl szerencsét. Egy kamerákkal felszerelt liftben pedig még úgysem. A csizmám sarkával ütöttem a tamtamot. Ebben a liftben még rádió is ment, ami általában- egy kis beavatkozással- a kedvenc számaimat játszotta. Mondtam már, hogy imádom ezt a liftet?
Pár másodperccel később kinyíltak az ajtók, én pedig a Mercedesemhez tipegtem. Na jó, normálisan lépkedtem. Igaz, próbáltam nem letenni a sarkamat. Most már idegesített a cipőkopogás. Egész reggel ezt hallgattam. Ahogy a fiatal nők futkosnak mellettem. Két óra vásárlás után már úgy voltam ezzel a megállhatatlan kopogással, hogyha észreveszek még egy tű sarkút, menten kitépem a hajamat. De szerencsére megálltam ezt a vágyamat. Nem lett volna szerencsés, ha így közvetlenül az ünnepek előtt szabadulok meg a szőke loboncomtól. Szerettem a hajamat. Szőke, festetlen tincsek. Ezt csak azért említem meg, mert már többen kérdezték tőlem, hogy milyen hajfestéket használok. Csak annyit tudtam már sokszor mondani, hogy: Úgy hívják, hogy természet, illetve gének. Voltak, akik nem értették meg, hogy mire célzok ezzel.
Miután a csomagtartóba szórtam a táskákat- na jó, szépen, óvatosan letettem őket, hiszen törékeny is van köztük- beültem a vezető ülésbe és indítottam.
Percekig autóztam a csúszós, hólepte utakon. Egy örökkévalóságnak éreztem. A kocsiban kellemes, mézes-fahéjas illat terjengett. Kedvesem mindig tudja, hogy mit szeretek, így nem volt nehéz megalkotnia ezt az illatelegyet. Egyel lejjebb állítottam az autó fűtését. Túl melegnek éreztem már ezt.
Hiába mentem lassan és vigyáztam, az autó egy-egy kanyarban megcsúszott. Persze mindig visszanyertem az irányításomat a jármű felett, de azért bennem volt a félsz. Mi van, ha kicsúszok egy éles kanyarban, az autó bukfencet hány és felborul? Oh… hát mi lenne? Valaki odafent biztos észrevenné, és nyomban kiszabadítana. Vagy ha nem lenne komoly bajom, akkor magam is ki tudnék illanni belőle.
Végül- szerencsére baleset mentesen- értem a lakásunk elé. Három emeletes, óriási, luxus ház legfelső emeletét birtokoltuk London belvárosában. Csak ő és én. Csak ketten. Értékeltem ezt, hiszen még csak pár hónapja szakadtunk el a többiektől. Eddig velük együtt éltünk egy óriási villában Florida környékén. Többiekkel… Mit is takar ez? Hát, huszonéves kamaszt. Igaz, nem szó szerinti értelemben kamaszok, de tökéletesen másolják a tizenévesek viselkedését. Legnagyobb bánatomra, persze. Angyal létükre eléggé komolytalanul veszik a feladatokat. Néha már rettegek, hogy az egyikük odavész egyszer. Eléggé rossz lenne… Rossz… inkább úgy mondanám, hogy egyenesen szörnyű, tragikus.
A mélygarázsba hajtottam, és leparkoltam a nekem kijelölt helyre. Hiába volt minimum tíz hely idelent, nekem és Mattnek csak három volt fenntartva. Hiszen kettő másik családdal kell ezt használnunk. De legalább a meleg vizet nem veszik el előlünk.
Sóhajtva szálltam ki, és mentem a csomagtartóhoz. Felrémlett előttem a sok táska, a nehézségük és az ujjaim sajgása. Elkeserítő.
- Cicám. –suttogta a hátamnak simulva, és egy émelyítő csókot nyomott a nyakamba.
- Oh, szia. –fordultam meg a karjai között, és ajkait vettem birtokba.
- Segítsek felcipekedni? –kérdezte.
- Nem lenne rossz. –bólogattam immár felvidulva –Amúgy… hogy kerültél le ilyen gyorsan?
- Hm… és ezt még te kérdezed? –kacagott.
- És mi lett volna, ha meglátnak? Arra nem gondoltál? –aggodalmaskodtam, mire az ölelésébe vont.
- Ne félj, Cicám, vigyáztam. –csókolt meg újra, immár kicsit szenvedélyesebben.
Percekkel később már a nappaliba dobtuk le a cuccokat. Elment egy kis időnk azzal, hogy a sokadik köszöntő csókot nyomja az ajkaimra. Sietnünk kellett volna… De hát, nem lehet neki ellenállni! Az összes angyal lássa lelkem, én megpróbáltam… egy kis ideig legalább is. Nagyon kis ideig… De próbáltam!
Hallottam, ahogy kuncogni kezd mögöttem.
- Mi olyan vicces? –kérdeztem kissé mérgesen.
Ő csak a táskák felé intett. Odanéztem, és nyomban oda iramodtam. Sietve próbáltam összeszedni az eldőlt szatyorból kiesett gömböket. A lila díszek ide-oda keringtek a padlón, majd egymásnak koccantak és más irányt vettek.
- Nem segítenél? –nyögtem.
Vigyorogva csettintett egyet,mire az összes gömb visszapattant a táskába.
- Nem értem, hogy miért akarsz mindent annyira emberien csinálni. –tekerte a fejét, de mosolygott.
- Mert így annak érzem magam. –válaszoltam.
Kicsit elkomorodott, majd a karjaiba vont.
- Ne csináld, Cicám. –suttogta –Érezheted magad embernek, tehetsz emberi dolgokat, de tudod, hogy nem lehetsz az.
- Tudom. –bólogattam –De sokszor olyan felüdítő érzés.
- Tapasztaltam már.
Mosolyogva pakoltam tovább a dolgokat. Ki abból a sok-sok táskából. Úgy döntöttem, hogy a csomagolással most nem bajlódok- legalábbis emberien nem. Csak rá kellett gondolnom, és a csomagok máris színes papírba burkolóztak. Még egy-egy édes kis masni is kijárt nekik. Végül a javarészét bepakoltam a szekrénybe. Hisz a szentestét kettesben töltjük. Az pedig egyetlen kis ajándék. Csak Neki. A többiek majd csak másnap érkeznek.
- Fadíszítés? –kukkantott be az ajtón.
Barna haja előrehullott, szemei játékosan csillogtak. Imádtam!
Vigyorogva felpattantam és hozzá siettem. Nem bírtam megállni, hogy egy csókot ne lopjak tőle. Így hát megtettem, aztán majd csak utána mentem a fenyőfához. Mint eddig, most sem volt valami kicsi. Kicsi! Közel sem lehet annak nevezni ezt a két és fél méteres óriási ezüstfenyőt. Széles is volt, magas is, az ágai sűrűn álltak. Ki kellett jelentenem: gyönyörű volt.
Matthew a vállába vett, így a tetejére is felaggattam a lila díszeket. Persze ezt is megoldhattuk volna egy szempillantás alatt, de nem tettük. Ezt sosem. Nevetve ugrottam le a nyakából, hogy a lenti ágakra is feltegyük a nagy gömböket, majd a fehér girlandokat is. Egymás után pakoltuk rá a dolgokat. A kezem már sajgott a sok tüskétől, egy-egy ág az oldalamba is beleállt, de csak kacagva tűrtem. Matthew közben mesélt, vagy elejtett egy-egy viccet, ami mindig jobb kedvre derített. A gyakori szerelmes csók vagy összebújás sem maradhatott el, ami fűtött belülről.
Igaz, rettentő melegem volt. Matt gondoskodott a fűtésről, jól feltekerte a radiátorokat. Egy apró nadrág volt rajtam egy pólóval, de melegem volt. Éreztem, hogyha nyomban nem tárom ki az erkélyajtót, megőrülök. Így hát kitártam, minek következtében a hidegre azonnal reagált a bőröm: kiborsództam.
- Minek tárod ki, ha fázol mellette?
- Ugyan, Matthew. Ismerhetnél. –válaszoltam mosolyogva.
- Ismerlek. –kuncogott –Épp ez az! Ismerlek, csakhogy nem tudlak megfejteni.
- Köszönöm, ezt bóknak vettem.
Válaszul csak rám kacsintott, és utolsó simításként bedugta a konnektorba az ezüstösen világító égősort.
- Kész. –mondtam elégedetten.
- És mint mindig, most is csodálatos lett. –jegyezte meg dicsérőn.
Imádtam ezt. Amikor a hátamnak simul, kezeit a hasamon kulcsolja össze, állát a vállamra támasztja. Én pedig a kezeire tettem a sajátjaimat, és a kobakjának támasztottam a fejemet.
- Mit vettél a kölyköknek?
- Mit lehet venni két huszonhárom éves srácnak? –kérdeztem vissza, mire halkan felszusszantott, és elvigyorodott –Nem, nem pornó magazinra céloztam.
- Kár. –kuncogott –Annak biztos örülnének.
Megforgattam a szemeimet, és sóhajtottam egyet.
- Régóta vágytak egy-egy motorra, nem? –kérdeztem.
- Dehogynem. –mondta döbbenten –Csak nem motort vettél nekik?
- Hé, más ötletem nem volt! –mentegetőztem.
- Nem baj, nem erre akartam utalni. –vigyorgott, és maga felé fordított –Csodás ötlet! Hisz ők nem angyalok, nem tudnak bármit megvenni maguknak.
- Látod, milyen zseniális vagyok. –mondtam büszkén, közben kihúztam magamat.
- Pontosan. –kacagott fel, és egy csókot lopott tőlem –És kicsit önbizalom hiányos is.
- Te pedig imádod fitogtatni, hogy kiválóan bánsz az ironizálás tudományával.
- Ezt cukin fogalmaztad meg. –válaszolta őszintén, boldog mosollyal az arcán.
Csak felnevettem, és a mellkasához bújtam.
- Zuhany? –kérdezte.
- De csakis együtt.
~
Egy órával később lehuppantunk a fa elé.
- Ilyenkor rosszabb vagy, mint egy kisgyerek. –kacagtam fel.
Meglehetősen vicces látványt nyújtott. Ahogy odakapott az ajándékáért, felkapta majd megrázta a füléhez tartva. Közben a szeme megállhatatlanul, kisgyermekin csillogott. Azokon a csábító ajkain izgatott mosoly ült. Végül nem rázogatta tovább, hanem az ölébe tette a dobozt, és letépte róla a csomagolópapírt. A színes papír egy határozott mozdulat által tépődött el, majd kisebb darabokban hullott alá.
- Mit kapok? –kérdezte.
- Szerinted elárulom? Édesem, ott van az öledben a doboz csak fel kellene bontanod.
- De gyanús. –kacsintott –Olyan lapos, de széles.
- Csak nyisd ki! –sürgettem.
Kíváncsi voltam, hogy örül-e neki. Igaz, nem valami pasis ajándék, de azt majd a másik csomagban megtalálja. Ha a csalódottságtól még ki meri majd bontani azt is.
Végül- egy kis fontolgatás után- leemelte a csomag tetejét, és kivette belőle az albumot. Elmosolyodott, és kinyitotta.
- A kapcsolatunk képekben? –kérdezte, mire bólintottam.
- Gondoltam, hogy nem fogsz neki örülni… –sóhajtottam, majd már nyúltam is a bőrkötéses album felé, de ő szorította, majd a kezemet is megragadta és az ölébe húzott.
- Ez csodálatos. –suttogta, és egy csókot nyomott az ajkaimba –Vacsora után köteles vagy megnézni velem.
- Ki nem hagynám, Édesem. –válaszoltam, és beletúrtam a hajába, majd újra az ajkait vettem birtokba –De van ott még egy ajándék.
- Már nyitom is.
Azzal nem totojázott. Egyszerűen letépte a papírt, és kiemelte a keskeny dobozból az üveget.
- Ez… –motyogta megdöbbenve.
- A születési évedből egy bor. Nem hittem volna, hogy találok. De találtam. –vigyorogtam, majd végigsimítottam a régi üvegen.
- Tudod te, hogy én mennyi ideig kerestem egy ilyet? –kérdezte, és a háta mögött lévő óriási szekrény felé tekintett –Ez hiányzott a gyűjteményemből.
Elmosolyodtam, és viszonoztam a tőle kapott csókot.
A bort visszatette a fa alá, az album mellé.
- Most te jössz. Nyisd ki! Gyerünk. –sürgetett.
Az óriási, kék csomagolásos ajándék felé nyúltam. Furcsán, gyanúsan könnyű volt a nagy mérete ellenére. Leszedegettem róla a papírt, majd felnyitottam. Benne egy nála kicsivel kisebb, becsomagolt dobozt találtam. Felsóhajtottam. Matthew! Azzal is megcsináltam az előbbi műveletet, benne pedig egy újabb dobozt találtam.
A mellettem vigyorgó Szerelmem felé pillantottam, akinek kiütközött a jókedve az arcára. Hófehér, tökéletes fogai kivillantak, azok a tipikus nevetőráncai is kijöttek. Imádtam azokat a vonalakat!
Tovább bontogattam, körülbelül tízszer megismételtem a műveletet: bontás, felnyitás, újabb doboz. A végére már mérgesen sóhajtottam, és a körülbelül gyufásdoboznyi ajándékról téptem le a csomagot. Az nem rejtett újabb dobozkát, csak egy kártyát:
- A kapcsolatunk képekben? –kérdezte, mire bólintottam.
- Gondoltam, hogy nem fogsz neki örülni… –sóhajtottam, majd már nyúltam is a bőrkötéses album felé, de ő szorította, majd a kezemet is megragadta és az ölébe húzott.
- Ez csodálatos. –suttogta, és egy csókot nyomott az ajkaimba –Vacsora után köteles vagy megnézni velem.
- Ki nem hagynám, Édesem. –válaszoltam, és beletúrtam a hajába, majd újra az ajkait vettem birtokba –De van ott még egy ajándék.
- Már nyitom is.
Azzal nem totojázott. Egyszerűen letépte a papírt, és kiemelte a keskeny dobozból az üveget.
- Ez… –motyogta megdöbbenve.
- A születési évedből egy bor. Nem hittem volna, hogy találok. De találtam. –vigyorogtam, majd végigsimítottam a régi üvegen.
- Tudod te, hogy én mennyi ideig kerestem egy ilyet? –kérdezte, és a háta mögött lévő óriási szekrény felé tekintett –Ez hiányzott a gyűjteményemből.
Elmosolyodtam, és viszonoztam a tőle kapott csókot.
A bort visszatette a fa alá, az album mellé.
- Most te jössz. Nyisd ki! Gyerünk. –sürgetett.
Az óriási, kék csomagolásos ajándék felé nyúltam. Furcsán, gyanúsan könnyű volt a nagy mérete ellenére. Leszedegettem róla a papírt, majd felnyitottam. Benne egy nála kicsivel kisebb, becsomagolt dobozt találtam. Felsóhajtottam. Matthew! Azzal is megcsináltam az előbbi műveletet, benne pedig egy újabb dobozt találtam.
A mellettem vigyorgó Szerelmem felé pillantottam, akinek kiütközött a jókedve az arcára. Hófehér, tökéletes fogai kivillantak, azok a tipikus nevetőráncai is kijöttek. Imádtam azokat a vonalakat!
Tovább bontogattam, körülbelül tízszer megismételtem a műveletet: bontás, felnyitás, újabb doboz. A végére már mérgesen sóhajtottam, és a körülbelül gyufásdoboznyi ajándékról téptem le a csomagot. Az nem rejtett újabb dobozkát, csak egy kártyát:
Mondj igent, és a lehető legboldogabb nővé teszlek, Cicám!
Kigúvadt szemekkel néztem rá, miközben fél térdre ereszkedett. El sem hiszem! Az ajkain az a bizonyos elégedett mosolya ült. Előkotorta a zsebéből a selyemborítású ékszeres dobozt, és felkattintotta a tetejét. Elbűvölve néztem a fehérarany gyűrűn lévő gyémántot, ami csodálatos módon törte meg a fényt.
- Nem fogok itt össze-vissza beszélni. Az nem az én stílusom. –fintorodott el, majd újra mosolyogni kezdett –Hozzám jössz feleségük, Cicám?
- Igen. Még szép, hogy igen. –vigyorogtam.
Megvártam, míg felhúzta a gyűrűt, aztán a nyakába vetettem magam. Csókoltam, beletúrtam a hajába, és közelebb bújtam hozzá. Beszívtam az imádott, férfias illatát, közben barna szemeibe pillantottam.
- Szóval hozzám jössz… Nem mertem volna fogadni rá. –vigyorgott pimaszul. Hazudott, tudtam jól.
Játékosan fejbe kólintottam, majd újabb csókot loptam tőle.
Még kibontottam az utolsó ajándékomat is, ami csupán egy boríték volt. Benne pedig kettő hely Bora-bora-ra. Matt tudta, hogy régóta el akartam oda menni, csak időm nem volt rá. A borítékban pedig mellékelve volt még a szálloda foglalási-csekkje, pontosan egy hétre.
Hálálkodva ugrottam Szerelmem nyakába, és már úgy éreztem, hogy nem tudom mivel kifejezni a boldogságomat.
Úgy durván fél óra múlva keltünk csak fel a fa mellől. Addig én a mellkasához bújtam, és beszélgettünk. Tudtam, hogy ez sokat jelent mindkettőnknek. Maga az, hogy tudjuk, hogy a másik szereti, a legjobb ajándék a világon.
Odakint már meglehetősen sötét volt, a hó újra esni kezdett. Óriási, hófehér pelyhekben hullott alá. Elvarázsolt. Imádtam nézni a hóesést.
- Már megint elmerengtél. –kuncogott Matt.
- Hé, ne szólj be! –figyelmeztettem játékosan.
- Különben mi lesz? –jött közelebb, kaján mosollyal az arcán.
- Büntetés.
- Hm… milyen büntetésre is gondolsz?
- Majd megtudod éjszaka. –válaszoltam a fülébe suttogva, majd megharaptam a fülcimpáját –De most legyél olyan szíves, és tedd ezeket az asztalra.
A kezébe nyomtam a sót és a borsot, majd visszafordultam a hűtő felé. Kikerestem belőle a fehérbort, és egy-egy kristálypohárral az asztal felé vettem az irányt, majd leültem.
Egymással szemben foglaltunk helyet, köztünk gyertya égett, a vacsora pedig gőzölgött. Ananászos csirkét csináltam csak az ő kedvére. Ezt szerette, én pedig azt akartam, hogy boldog legyen. Úgyhogy egye csak. Én is szedtem magamnak egy keveset, krumplit mellékeltem hozzá. Falatozni kezdtünk, és közben beszélgettünk. Mindenről, ami eszünkbe jutott.
~
Bő egy óra múlva- inkább másfél- már az erkély előtt ültünk. Én az ölében foglaltam helyet és a mellkasához bújtam, ő pedig szeretetteljesen húzott közel magához. Az ölemben volt az album, amit tőlem kapott karácsonyra. Ragaszkodott hozzá, hogy még ma megnézzük.
Így hát kinyitottam. Tudtam, hogy milyen képek kerültek bele, de újra csodálatba estem. Jó visszaemlékezni. Nagyon jó.
- Hogy tudtál szerezni képet az első találkozásunkról? –kérdezte döbbenten, és végigsimított a fotón.
- Egy bálon voltunk, Édesem. –kuncogtam –Tudod, minden megoldható.
Nem is akármilyen bál. Álarcos bál. Szőke hajam ki van engedve a fotón, arcom előtt egy kék, tollas maszk van, a ruhám ugyancsak kék színű volt. Matthew pedig a fekete maszkjában és a szmokingjában -amihez egy kis köpeny is volt- kissé hasonlított Zorróra. Persze a kalap és a bajusz hiányzott, de nem is volt baj. Valahogy nem vonzanak a bajszos férfiak. Azt hiszem ez megérthető.
- Azt hittem, hogy az első csókunknál egyedül voltunk. –gondolkodott.
- Kettesben is voltunk, ne aggódj. –mosolyogtam –Csak tudod, sok mindenre képesek az angyali erők.
Válaszul csak bólintott, hisz tudta ő nagyon jól. Végigsimított a fotón, majd fordított.
- Erre még mindig emlékszek. –kacagott fel, majd a képre bökött.
Én voltam rajta, kezemben egy apró hóemberrel. Matt éppen akkor kapott fel a karjaiba, amikor elkészült a kép, így eléggé furcsa helyzetet öltöttünk, az arckifejezésünkről pedig még említést sem tennék.
- Ezután löktelek bele a hókupacba. –mosolyogtam –Emlékszek rá.
Több órán át forgattuk az albumot, minden képhez hozzáfűztünk egy-egy megjegyzést. Újra fel elevenítettük az elmúlt éveket, és ez boldogsággal töltött el.
Tudtam, hogy őt is annyira megérinti a dolog, mint engem. Ami mostanában körülöttünk folyik az nem normális. Egyre több fenyegető levelet kapok, miszerint vagy elhagyom őt, vagy végeznek velem. Oké, hogy vannak ellenséges erők, akik az angyalok úgymond képességeit akarják, de ez azért….
Érzelmi zsarolás! Sosem tudnám elhagyni őt, még ha az életem függ tőle, akkor sem. Nem tudnám végignézni, ahogy összecsomagol és elhagyja a lakást. Beleszakadna a szívem is.
És hogy miért pont vele fenyegetnek… Az csodás kérdés… Még magam sem tudom rá a megfelelő választ. Több találgatás is érkezett már rá.
Valaki azt mondta, hogy ő túl erőssé tesz engem. Ez még lehetne igaz is, de akkor sem lenne fenyegető az ellenségekre nézve.
A legésszerűbb ötlet az volt, hogy mivel nemsokára következik az a bizonyos éjszaka- amin az emberekből átalakult angyalokat könnyebb megölni- nem akarják, hogy társaságban legyek. Főleg egy olyan társaságban ne, aki ekkora fenyegetést nyújt rájuk nézve. Mert akárhogy is nézzük, Matthew egy fenyegetés nekik. Erős, okos, taktikás, és egy egész hadsereg áll mögötte készenlétben, csak egy intésére várva…
- Már megint azon gondolkozol, igaz? –suttogta a fülembe –Látom az arcodon.
Aprót bólintottam, majd közelebb bújtam hozzá.
Ki kellett vernem a fejemből ezeket a gondolatokat. Fájt, hogy ezek az eszmefuttatások újra előjöttek. Nem fogok választani az életem és Közte.
- Tudod, hogy most csak az számít, hogy itt vagyunk. Mindketten, egymás karjaiban, szeretetben és jelenleg békében. Ne gondolj másra, csak erre.
Szavai hallatán melegség járt át, és halványan elmosolyodtam. Felnéztem csokoládé barna szemeibe, és átkaroltam a nyakát. Az ajkaimat az övéihez nyomtam, és úgy csókoltam, mintha az életem múlna rajta. De végül is… az életem múlik rajta. Hiszen ő az életem. És őt nem akarom elveszíteni.
- Szeretlek. –suttogtam a szájába.
- Én is, Cicám. –válaszolta, és a fejem búbjára nyomott egy csókot, majd halkan dúdolni kezdett. Megnyugtatott a jelenléte, a hangja, az érintése, az illata. Maga a személye.
Ő olyan nekem, mint a fuldoklónak a levegő… Nem tudok nélküle élni, és nem is akarok.
Mert szeretem. És akit szeretek, azt nem adom egykönnyen.
- Nem fogok itt össze-vissza beszélni. Az nem az én stílusom. –fintorodott el, majd újra mosolyogni kezdett –Hozzám jössz feleségük, Cicám?
- Igen. Még szép, hogy igen. –vigyorogtam.
Megvártam, míg felhúzta a gyűrűt, aztán a nyakába vetettem magam. Csókoltam, beletúrtam a hajába, és közelebb bújtam hozzá. Beszívtam az imádott, férfias illatát, közben barna szemeibe pillantottam.
- Szóval hozzám jössz… Nem mertem volna fogadni rá. –vigyorgott pimaszul. Hazudott, tudtam jól.
Játékosan fejbe kólintottam, majd újabb csókot loptam tőle.
Még kibontottam az utolsó ajándékomat is, ami csupán egy boríték volt. Benne pedig kettő hely Bora-bora-ra. Matt tudta, hogy régóta el akartam oda menni, csak időm nem volt rá. A borítékban pedig mellékelve volt még a szálloda foglalási-csekkje, pontosan egy hétre.
Hálálkodva ugrottam Szerelmem nyakába, és már úgy éreztem, hogy nem tudom mivel kifejezni a boldogságomat.
Úgy durván fél óra múlva keltünk csak fel a fa mellől. Addig én a mellkasához bújtam, és beszélgettünk. Tudtam, hogy ez sokat jelent mindkettőnknek. Maga az, hogy tudjuk, hogy a másik szereti, a legjobb ajándék a világon.
Odakint már meglehetősen sötét volt, a hó újra esni kezdett. Óriási, hófehér pelyhekben hullott alá. Elvarázsolt. Imádtam nézni a hóesést.
- Már megint elmerengtél. –kuncogott Matt.
- Hé, ne szólj be! –figyelmeztettem játékosan.
- Különben mi lesz? –jött közelebb, kaján mosollyal az arcán.
- Büntetés.
- Hm… milyen büntetésre is gondolsz?
- Majd megtudod éjszaka. –válaszoltam a fülébe suttogva, majd megharaptam a fülcimpáját –De most legyél olyan szíves, és tedd ezeket az asztalra.
A kezébe nyomtam a sót és a borsot, majd visszafordultam a hűtő felé. Kikerestem belőle a fehérbort, és egy-egy kristálypohárral az asztal felé vettem az irányt, majd leültem.
Egymással szemben foglaltunk helyet, köztünk gyertya égett, a vacsora pedig gőzölgött. Ananászos csirkét csináltam csak az ő kedvére. Ezt szerette, én pedig azt akartam, hogy boldog legyen. Úgyhogy egye csak. Én is szedtem magamnak egy keveset, krumplit mellékeltem hozzá. Falatozni kezdtünk, és közben beszélgettünk. Mindenről, ami eszünkbe jutott.
~
Bő egy óra múlva- inkább másfél- már az erkély előtt ültünk. Én az ölében foglaltam helyet és a mellkasához bújtam, ő pedig szeretetteljesen húzott közel magához. Az ölemben volt az album, amit tőlem kapott karácsonyra. Ragaszkodott hozzá, hogy még ma megnézzük.
Így hát kinyitottam. Tudtam, hogy milyen képek kerültek bele, de újra csodálatba estem. Jó visszaemlékezni. Nagyon jó.
- Hogy tudtál szerezni képet az első találkozásunkról? –kérdezte döbbenten, és végigsimított a fotón.
- Egy bálon voltunk, Édesem. –kuncogtam –Tudod, minden megoldható.
Nem is akármilyen bál. Álarcos bál. Szőke hajam ki van engedve a fotón, arcom előtt egy kék, tollas maszk van, a ruhám ugyancsak kék színű volt. Matthew pedig a fekete maszkjában és a szmokingjában -amihez egy kis köpeny is volt- kissé hasonlított Zorróra. Persze a kalap és a bajusz hiányzott, de nem is volt baj. Valahogy nem vonzanak a bajszos férfiak. Azt hiszem ez megérthető.
- Azt hittem, hogy az első csókunknál egyedül voltunk. –gondolkodott.
- Kettesben is voltunk, ne aggódj. –mosolyogtam –Csak tudod, sok mindenre képesek az angyali erők.
Válaszul csak bólintott, hisz tudta ő nagyon jól. Végigsimított a fotón, majd fordított.
- Erre még mindig emlékszek. –kacagott fel, majd a képre bökött.
Én voltam rajta, kezemben egy apró hóemberrel. Matt éppen akkor kapott fel a karjaiba, amikor elkészült a kép, így eléggé furcsa helyzetet öltöttünk, az arckifejezésünkről pedig még említést sem tennék.
- Ezután löktelek bele a hókupacba. –mosolyogtam –Emlékszek rá.
Több órán át forgattuk az albumot, minden képhez hozzáfűztünk egy-egy megjegyzést. Újra fel elevenítettük az elmúlt éveket, és ez boldogsággal töltött el.
Tudtam, hogy őt is annyira megérinti a dolog, mint engem. Ami mostanában körülöttünk folyik az nem normális. Egyre több fenyegető levelet kapok, miszerint vagy elhagyom őt, vagy végeznek velem. Oké, hogy vannak ellenséges erők, akik az angyalok úgymond képességeit akarják, de ez azért….
Érzelmi zsarolás! Sosem tudnám elhagyni őt, még ha az életem függ tőle, akkor sem. Nem tudnám végignézni, ahogy összecsomagol és elhagyja a lakást. Beleszakadna a szívem is.
És hogy miért pont vele fenyegetnek… Az csodás kérdés… Még magam sem tudom rá a megfelelő választ. Több találgatás is érkezett már rá.
Valaki azt mondta, hogy ő túl erőssé tesz engem. Ez még lehetne igaz is, de akkor sem lenne fenyegető az ellenségekre nézve.
A legésszerűbb ötlet az volt, hogy mivel nemsokára következik az a bizonyos éjszaka- amin az emberekből átalakult angyalokat könnyebb megölni- nem akarják, hogy társaságban legyek. Főleg egy olyan társaságban ne, aki ekkora fenyegetést nyújt rájuk nézve. Mert akárhogy is nézzük, Matthew egy fenyegetés nekik. Erős, okos, taktikás, és egy egész hadsereg áll mögötte készenlétben, csak egy intésére várva…
- Már megint azon gondolkozol, igaz? –suttogta a fülembe –Látom az arcodon.
Aprót bólintottam, majd közelebb bújtam hozzá.
Ki kellett vernem a fejemből ezeket a gondolatokat. Fájt, hogy ezek az eszmefuttatások újra előjöttek. Nem fogok választani az életem és Közte.
- Tudod, hogy most csak az számít, hogy itt vagyunk. Mindketten, egymás karjaiban, szeretetben és jelenleg békében. Ne gondolj másra, csak erre.
Szavai hallatán melegség járt át, és halványan elmosolyodtam. Felnéztem csokoládé barna szemeibe, és átkaroltam a nyakát. Az ajkaimat az övéihez nyomtam, és úgy csókoltam, mintha az életem múlna rajta. De végül is… az életem múlik rajta. Hiszen ő az életem. És őt nem akarom elveszíteni.
- Szeretlek. –suttogtam a szájába.
- Én is, Cicám. –válaszolta, és a fejem búbjára nyomott egy csókot, majd halkan dúdolni kezdett. Megnyugtatott a jelenléte, a hangja, az érintése, az illata. Maga a személye.
Ő olyan nekem, mint a fuldoklónak a levegő… Nem tudok nélküle élni, és nem is akarok.
Mert szeretem. És akit szeretek, azt nem adom egykönnyen.
2011. december 22., csütörtök
Love Angel- 19. fejezet
Sziasztok!
Köszönöm szépen a kommentárokat :) Igaz, a következő fejezet csak egy hét múlva kerül fel, de lehet, hogy karácsonykor megleplek titeket ;) Ha addig nem "találkoznánk", akkor kellemes ünnepeket Mindenkinek :)
Ez a fejezet kissé hosszabb lett,mint a többi, és oldalt már mellékeltem is a következő fejezetből egy részletet :) Puszi
Köszönöm szépen a kommentárokat :) Igaz, a következő fejezet csak egy hét múlva kerül fel, de lehet, hogy karácsonykor megleplek titeket ;) Ha addig nem "találkoznánk", akkor kellemes ünnepeket Mindenkinek :)
Ez a fejezet kissé hosszabb lett,mint a többi, és oldalt már mellékeltem is a következő fejezetből egy részletet :) Puszi
Love Angel- 19. fejezet
Oh, Robert!
(Izbel)
Oh, Robert!
(Izbel)
Mosolyogva figyeltem Kevin ténykedését. Épp a konyhapulton csücsülök, ő pedig pudingot főz. És egészen jól megy neki. Még csak a puding kikeverésénél tart, próbálja minél csomómentesebbre összehozni. Nagyrészt ez sikerült is neki. De azért vicces volt nézni, ahogy fakanállal a kezében áll a pultnál. Egy aprócska, epermintás kötényt kötött a nadrágja elé, szőke tincsei a szemébe lógtak, ajkain apró mosoly ült.
- Ne segítsek véletlenül? –kérdeztem a hátához simulva.
- Nem kell. –dörmögte, majd tovább keverte az immár a gázon lévő lábast, benne a pudinggal.
- Egy kicsit gyorsabban is keverhetnéd. És lehetőleg az alját is. –javasoltam.
- Ha ennyire tudod, akkor csináld meg te! –szólt dühösen.
Lerázta magáról a karjaimat, és határozottan lépett egyet hátra, közben mérges pillantását rám emelte.
- Csak javasoltam. –suttogtam –Nem kell azonnal bekapni érte.
Sóhajtottam egyet, és a gázhoz léptem, hogy innentől én folytassam a pudingfőzést.
Csak egy javaslat volt…Csak… azt akartam, hogy ne rontsa el…
A szemem sarkából láttam, ahogy meggyötört arckifejezést vág, majd beletúr a hajába.
- Sajnálom. –ölelt át, állát a vállamnak támasztotta –Nem akartam ilyen lenni, tényleg.
- Elhiszem. Semmi baj.
Sóhajtott egyet, és figyelte, ahogy a kész pudingot tálkákba öntöm. A rózsaszínes étel teljesen átforrósította az üvegtálakat, így inkább lemondtam arról, hogy most azonnal átpakoljam őket. Majd pár perc múlva inkább…
- Tényleg nem akartam így beszélni veled, Kicsim. –suttogta bűntudatosan.
Megfordultam a karjai között, így most égkék szemeibe tudtam nézni. Láttam benne a megbánást, és még valamit… A testtartása feszült volt, túlságosan is feszült.
- Történt valami, amíg suliban voltam?
Csak megrázta a fejét, de tudtam, hogy hazudik. A szemeit is lehunyta. Hazudik. Egyértelműen nem mond el valamit. Valamit, ami fontos. Valamit, ami őt, és engem is egyaránt érint.
- Majd ha kész leszel rá, hogy velem is tudasd… –suttogtam –Ne félj majd elmondani. Megoldjuk együtt.
Megadóan sóhajtott, és szorosan ölelt magához, közben arcát a hajamba fúrta.
- Köszönöm, hogy vagy nekem, Kicsim.
Elmosolyodtam szavai hallatán. Szeretem. Nagyon- nagyon szeretem. Mellkasának támasztottam a fejemet. Imádtam a férfias illatát. Ilyen illata csak neki volt. Férfias volt, fűszeres és… Áh, nem is lehet semmihez hasonlítani. Olyan érzést váltott ki belőlem, mintha csak tél egyik estélyén megérkezne a várva várt havazás. Vágytam rá, hogy a közelemben legyen, akartam, hogy sose hagyjon el. Oh, miért is gondolok én erre!? Elhagyni… Habár… ki tudja, lehet, hogy ezt tervezi, és ezért volt olyan távolság tartó az előbb…
- Elhagyni? Soha. –suttogta.
- Te kihallgattad a gondolataimat? –kérdeztem döbbenten, közben felnéztem a szemeibe. Azok a kék íriszek most boldogságot sugároztak, csintalanság csillant meg bennük.
- Nagyon úgy tűnik. –válaszolta, majd egy szerelemtől túlcsorduló csókban részesített –De ne aggódj, nem gyakran teszem ezt. Nem érzem tisztességesnek. De ez, most… túlságosan is vágytam rá. Nem bírtam kihagyni, hogy ne tudjam, hogy mit gondolsz. Féltem, hogy talán mégis halálosan megbántottalak.
Elmosolyodtam, halkan felkuncogtam.
- Biztosítalak, meg sem fordult a fejemben, hogy elhagyjalak. –susogta –Szeretlek, Kicsim. Hogy bizonyítsam még? Megszenvedtem azért, hogy megkapjalak. Nem hagyom, hogy ezek után csak úgy kicsússz a kezeim közül.
- Én is szeretlek.
Újra csókban forrtunk össze. Kezeit a derekamra csúsztatta, közelebb vont magához.
Ekkor csapódott be a bejárati ajtó, mi pedig szétváltunk. Mintha csak tilosban járnánk, ő ellépett tőlem, és átható, vágyakozó pillantást vetett rám.
- Oh, megzavartam valamit? –jött a kérdés a konyhaajtóból –Bocsi.
- Semmi gond, Blaise.
- Én meg sem szólalok. –sóhajtott Kevin, mire egy kissé mérges pillantással elhallgattattam.
- Hogy-hogy csak ilyenkor értél haza, Bátyus? –nyomtam egy puszit az arcára, mire elvigyorodott.
- Tudod, aki végzős, az megengedhet magának egyet ’s mást… –kacsintott,
Felnevettem, majd visszasasszéztam Szerelmemhez, és a mellkasához bújtam.
- El is felejtettem mondani, hogy ma moziba megyünk a srácokkal. –mosolyogtam –Eljössz?
- Nem. –válaszolta, majd csalódott pillantásomat látván magyarázni kezdett: –A barátaiddal leszel. Nem akarok ott is bezavarni, tudom, hogy más lenne, ha ott lennék. Nem sajátítalak ki.
- Édes vagy. –suttogtam a szájába, majd egy apró csókot nyomtam az ajkaira.
- Tudom. Majd elolvadsz tőlem. –kuncogta.
- Egoista. –vágtam vissza.
- Hisztis. –nevetett.
- Felvágós.
- Elkényeztetett.
- Ez nem igaz! –tiltakoztam, mire felkacagott. Egy csókkal belém fojtotta a további tiltakozásaimat.
Blaise a konyhapultnak támaszkodva figyelt minket, ajkain egy boldog mosoly ült.
- Milyen filmre mentek? –kérdezte.
- Valami horror. A fiúk választották ki, nem figyeltem. –válaszoltam –És durván egy óra múlva kell mennem. Na jó, egy óra múlva neki kell állnom készülődni, ha nagyon gyorsan odaérek, akkor másfél órám van még itthon.
- Látom Lily-nek már megcsináltad a pudingot. –pillantott a pultra.
- Igen, de pontosítok: megcsináltuk. –néztem fel Kevinre, aki válaszul csak összekulcsolta az ujjainkat.
- A moziig nem akarnánk felmenni? –suttogta a fülembe, és a fenekemnek nyomta az ágyékát.
Elvigyorodtam, és beleegyezően bólintottam. Blaise nem is kérdezett semmit, csak nevetve nézte, ahogy a szobánk felé tartunk. Van egy olyan érzésem, hogy ki találta, hogy mi van a dologban…
Mikor becsuktam a szobaajtót, Kevin már csókolni is kezdett. Imádtam a csókját, ahogy elbódítanak az érzések, amik ekkor szabadulnak fel belőlem. A falhoz préselt, ujjai a hasamon kalandoztak, én pedig a hajába túrtam, így is közelebb vonva magamhoz. Éreztem, ahogy egyre sűrűbben veszi a levegőt, mellkasa az enyémhez simult. Pontosabban: Az egész teste hozzám simult.
Felkapott, én pedig a dereka köré kulcsoltam a lábaimat. Az ágyhoz cipelt, ott pedig lefektetett rá. Sürgetően gombolta ki az ingemet, ami nem igen akart összejönni neki, így csak szimplán letépte rólam. Hallottam, ahogy pár gomb a padlóra koppan, majd onnan gurul tovább. Elmosolyodtam hevességén, ő pedig közben lerántotta magáról a pólóját. Izmos mellkasán simítottam végig, majd fordítottam magunkon, így én kerültem felülre. Kezeimet ajkaim követték- mellkasát csókjaimmal hintettem be, mire elégedetten sóhajtott egyet.
Levette róla a melltartómat, majd maga alá fordítva kényeztetni kezdett.
Ezután egymást követték az események, s újabb, szenvedéllyel teli perceket töltöttünk el.
~
- Sietnem kéne. –mormogtam a mellkasát cirógatva.
- Csak kéne. –dohogta.
- De tényleg. Ha lekésem a vetítést, a többiek keresztbe lenyelnek. –kuncogtam, és kimásztam az ágyból.
- Elvihetlek majd?
- Ha összekapod magad. –válaszoltam, és becsuktam magam után a fürdő ajtaját.
Villámgyors fürdés, a hajamat nem mostam meg, gyors szárítkozás, ruhakiválasztás, öltözködés. És már csak a smink volt hátra, amit pár mozdulattal meg is oldottam, majd a hajamat párszor átfésültem. A vörös, rövid ruhám félvállas volt, csak a combom közepéig ért. Egy vörös körömcipőt vettem fel hozzá, meg egy fekete harisnyát.
Kevin már akkor elhagyta a szobát, amikor kiléptem a kádból. Hallottam, ahogy behúzta maga mögött az ajtót.
A táskámat is összedobtam gyorsan, majd lerohantam a lépcsőn. Kevin már a nappaliban ült, és a kocsi kulcsommal szórakozott.
- Ha megkérlek, engem kiteszel félúton? –állt fel, és az ajkaimra nyomott egy csókot.
- Persze, Szívem. –mosolyogtam.
Emiatt persze én vezettem. Az én álom, fekete kocsimat. Imádtam, egyszerűen rajongtam érte. Ahogy feldorombol, akár egy macska…
- Tudod, nem szabadna ilyen ruhát felvenned.
Kevin elgondolkodó szavait hallván ránéztem. Egy elmerengő mosoly ült azokon a csábítóan telt ajkain, szemeit az arcomra szegezte.
- Miért?
- Ez túlságosan is csábító, túl szexi. –válaszolta gondolkodás nélkül, mire egy kisebb fintor futott át az arcomon –Vagyis. Úgy értem, nagyon jól nézel ki. És ezt más is észre fogja venni.
- És?
- Robert is észre fogja venni. –mondta hevesen gesztikulálva –Mi van, ha rád indul?
- Mi lenne?
- Mi van, ha nem állsz ellen neki? –kérdezte csalódottan.
- Maga a feltevés is sértő rám nézve. –válaszoltam –Miért jut eszedbe ilyen? Szeretlek, ezt már bebizonyítottam. Nem kell más, csak te. Hidd el.
Válaszul bólintott, és összekulcsolta az ujjainkat.
- Bízok benned… csak, tudod, nehéz elhinnem, hogy én kellek, és nem más.
- Egy kapcsolatban nem a csajnak kellene önbizalom hiányosnak lennie? –kérdeztem kérkedve, mire ő halkan felnevetett.
- Erre nincs szabály.
Kevint megegyezésünk alapján kitettem félúton, egy kisebb boltocska előtt. Valami különlegeset kell vennie, legalább is nekem ezt mondta… Aztán, hogy ebből a különleges dologból mi lesz, arra nagyon kíváncsi leszek.
A mozi parkolójában pont jókor parkoltam le, a többieket láttam, hogy épp akkor lépnek be az épület hatalmas üvegajtaján. Sietősen húztam össze magamon a vékony kabátomat, a táskámat felkaptam, és kipattantam a kocsiból. Hideg volt, arra számítottam, na de hogy a szél is fújjon! Bezártam az autót, és a bejárat felé szedtem a lábaimat. A többiek az előcsarnokban ültek, és elmélyülten társalogtak.
- Sziasztok. –huppantam le, mire köszönések hada lepte el a fülemet –Bocsi a késésért.
- Semmi gond. –válaszolták kórusban.
- Részben változott a terv. –rikácsolta Tif –Most beülünk moziba, aztán elmegyünk pizzázni.
- Tőlem mehet, nincs ellene kifogásom. –mosolyogtam.
- Ők bulizni akartak, de oda semmiképp sem mehetnék. –dörmögte Nessie sértődötten, karjait összefonva a mellkasa előtt.
- Ki van itt veled? –kérdeztem, közben körbenéztem.
- Emmett és Jasper vállalták be. A család nőnemű tagjai épp vásárolnak valahol New York közelében. Vagyis valami olyasmit emlegettek. –motyogta.
- Hát igen, valakik csak úgy kiruccannak New Yorkba vásárolni. Hétvégi mulatság. –dohogta Robert.
Felnevettem, közben jókedvűen figyeltem, ahogy a két pasinak összecsattan a tenyere. Nem tudom, hogy milyen pasis szokás ez az állandó pacsizás, de eléggé érdekes…
- Épp ott jönnek. Csak megvették a jegyeket. –mormogta Nessie, közben pedig kinyomta az épp beérkező hívást- Nincs kedvem most ehhez.
- Ki volt az?
- Alice. Épp azért hív, hogy a lila vagy az ibolya színű ruhát vegye-e meg. –dörmögte.
- De az a kettő nem ugyan az? –kérdezte Tif.
- Nekem igen, neki nem. –rázta lemondón a fejét Nessie, közben felvette az asztalról az újra csörgő mobilját –Bocs, srácok, de felveszem. Különben sosem hagyja abba.
- Persze, menj csak. –válaszoltuk.
- Kiscsaj hová ment? –kérdezte Emmett, lehuppanva Nessie székére, Jasper pedig mellé –Elvileg nem hagyhatnánk felügyelet nélkül.
- Ne legyetek már ilyen vaskalaposak! –kiáltottam fel nevetve –Épp kiengedjük a gőzt, pihenni hagyjuk megfáradt testünket. Meg ilyesmi.
- Kifáradt? Egy héten keresztül lazíthattatok, nehogy ki legyetek fáradva. Az abszurd lenne. Ráadásul nem is normális emberhez való. –kötött bele Jasper.
- Te most beszóltál, Jasper? –kérdeztem kötekedve, felhúzott szemöldökkel.
- Nagyon úgy tűnik. –motyogta Dan.
- Biztos csak nem gondolt bele, hogy az alatt a hét alatt alkohol is fogyott.
- Kartonszám. –egészítette ki Tiffany Robert mondatát, aki csak kacsintott egyet.
- Ezt lehetőleg Edward előtt ne hangoztassátok. –nevetett Emmett –Így is ki van bukva, hogy az ő legkedvencebb húga becsípett egy kissé.
- Ugyan már! Alig ittam! –tiltakozott a visszatérő Nessie.
- Persze. –kuncogott Daniel, hozzá pedig Rob is csatlakozott, aki elejtett ezzel kapcsolatban pár faviccet.
- Melyik ruhát választottad végül?
- A bal oldalit. Aztán, hogy melyik volt az. –kuncogott.
- Nem kellene mennünk? –kérdezte Tiffany, közben felállt –Lassan kezdődik a film.
Egyetértően bólintottunk, majd elindultunk a terem felé. Ott már sorakoztak az emberek, hogy érvényesíthessék jegyeiket, és végre beülhessenek a székeikbe.
- Csodásan nézel ki. –suttogta Robert, mire halványan elmosolyodtam, és elmormoltam egy köszönömöt.
- Nincs mit. –válaszolta.
Percekkel később foglaltunk helyet a teremben. Én Nessie és Tiffany között ültem, akik izgatottan ragadták meg a kezemet.
- Csak nem féltek?
- Mi? –kérdezték egyszerre, remegő hangon.
- Dehogy. –tette hozzá Tiffany, holott hallatszott a hangján, hogy már most retteg. Meg természetesen a vonásain is kiütközött az az apró tény, hogy egy ilyen filmre más sosem vette volna rá. Elmosolyodtam, mikor láttam, hogy Renesmee is hasonló arckifejezéssel ül mellettem.
Emmett épp visszatért az üdítőkkel, Jasper pedig a popcornokat fogta, majd szétosztottuk őket.
Én- személy szerint- izgatottan figyeltem, ahogy a fények elalszanak, csak az óriási képernyőn jelenik meg fény, kezdetben csak a reklámok…
~
Durván másfél órával később léptünk ki az ajtón. Tiffany még mindig remegett, őt a nevető Robert karolta át. Daniel kacagva hajította a szemetesbe az üres dobozokat, Nessie pedig nagybátyjaihoz bújva próbált kilábalni a kezdeti sokkból.
Én csak egyedül sétáltam, vigyorogtam, és meglepődve figyeltem, ahogy Rob helyét Dan veszi át. Így Tiffanyt Dan karolta át, aki hevesen magyarázta, hogy őt erre többet rá nem veszik.
Rob mellém került, és komoran tekintett az előttünk haladó párra. Tif szőke haja elterült a vállán, valamint az őt átkaroló srác kezén.
- Ő kérte, hogy inkább Daniel legyen mellette, ne pedig én.
- Ez… furcsa. –dörmögtem.
- Az. Tudod… Tiffany egyre jobban megváltozik. –motyogta elgondolkodva –Amióta Veled, és Renesmee-vel van, teljesen normálisnak mondható. Nyugodtabb, megértőbb és talán még intelligensebb is. Legalább is megfontolja, hogy mit mond ki hangosan.
- Kidobta a pasija. Össze van törve. Ennyi az egész. –válaszoltam elgondolkodva –Időre van szüksége ahhoz, hogy újra a régi legyen.
- Csak ne legyen olyan, mint régen. –fintorgott –Az meglehetősen rémes volt.
- Elhiszem. –dohogtam.
- Tudod… régen halálosan bele voltam esve. –gondolkodott el.
- Tiffanyba?
- Pontosan. Ő az éppen aktuális barátja körül legyeskedett, én pedig figyeltem. Aztán amikor szakítottak, ott voltam, és segítettem neki. Ilyenkor… sosem mertem kezdeményezni, mert az nem lett volna tisztességes. Máskor pedig nem volt esélyem.
Egy döbbent sóhajt hallattam, mire vigyorogva nézett le rám.
- Fura, mi? Számomra is az. –bólogatott –Az a lényeg, hogy ott voltam neki, mint barát. Tudtam, hogy ő nem akar többet. Nem erőltettem, elég volt, hogy minden nap beszélhetek vele, hogy találkozhatunk. Akkor kissé kiborultam, amikor nem hitte el nekem, hogy az egyik srác nem hozzá való, és csak kihasználja. Akkor összevesztünk. Nagyon összevesztünk. Az már legalább egy éve volt… De azóta sem ugyan olyan a kapcsolatunk… Pedig milyen jó lenne…
- Oh, Robert!
- Ne is mondd! –nevetett fel, majd arcára egy fintor ült –Ez nem volt férfias. Nagyon nem! Egy igazi férfi nem vágyakozik és álmodozik.
- Arra is szükség van. –simítottam végig a karján –Gyakrabban, mint gondolnád.
Elmosolyodott, és a fejével intett, hogy a többiektől jócskán lemaradtunk.
- Azért is próbálkoztam be nálad… Gondoltam, hátha összejön. Aztán nem. –sóhajtott, majd elmosolyodott –De nem bánom. Örülök, hogy boldog vagy. És ha ehhez az a cicafiú kell.
- Cicafiú? Na ne viccelj! –csaptam meg a karját, majd elmosolyodtam –Még, hogy cicafiú! Csak hallja meg Kevin, hogy ezt mondtad rá!
Felnevetett, és megszaporázta a lépteit, ahogy én is tettem. Még, hogy cicafiú! Ezt még nagyon megemlegeted, Robert!
Bő fél óra múlva már a pizzát falatoztuk. Nem késsel és villával. Na jó, persze. Úgy illene, de hát még gyerekek vagyunk! Nagyra nőtt gyerekek, de gyerekek.
Talán még egy órát is ott ülhettünk a pizzériában.
- Mennyi az idő? –kérdezte Dan, közben újabb kortyot ivott a kólájából.
- Most ért a kanyarba. –válaszoltam poénosan.
Talán Jaspernek és Emmettnek esett le legelőször a poén, a többiek csak érdekesen néztek. A két Cullen srác nevetve néztek a többiekre, majd elmagyarázták nekik, hogy miről is van szó. - Az óra kerek. Az egész egy nagy kanyar. –mondta Emmett, így végre mindenki megértette.
Pedig ez egy egészen logikus és egyszerű vicc volt.
- Szóval, hány óra?
- Tíz óra múlt. –mondta Jasper –Úgyhogy lassan indulnunk kell, Renesmee.
- Ugyan, ráérünk. –legyintett az érintett.
- Azt te csak hiszed. –vigyorgott Emmett.
- Megmondták, hogy fél tizenegyre haza kell érned. Legkésőbb.
Jasper szavai hallatán Renesmee mérgesen fújtatni kezdett, és felpattant.
- Akkor majd találkozunk holnap.
Elköszöntünk Nessie-től, majd egymástól is, és sorban hazaindultunk.
~
Otthon egyenesen a szobámba indultam. Igaz, a család többi tagja a nappaliban volt, egymást ugratva beszélgettek. De valaki hiányzott. Valaki, aki mindennél többet jelentette nekem nem volt ott. Nagyon reméltem, hogy az ágyamon fog feküdni.
De nem volt ott. Nem volt a házban, nem volt a szobámban, nem feküdt az ágyamon. Nem várt azzal a magabiztos, boldog mosolyával.
Hol lehet?
Sóhajtva öltöztem át a pizsamámba, és bújtam be a takaróm alá, közben lekapcsoltam a lámpákat. Reméltem, hogy hamarosan megjön.
Az óra kattogását hallgattam még hosszú ideig és csak vártam. Vártam, hogy jöjjön.
Végül, talán órákkal később, egyedül, de álomba szenderültem.
- Ne segítsek véletlenül? –kérdeztem a hátához simulva.
- Nem kell. –dörmögte, majd tovább keverte az immár a gázon lévő lábast, benne a pudinggal.
- Egy kicsit gyorsabban is keverhetnéd. És lehetőleg az alját is. –javasoltam.
- Ha ennyire tudod, akkor csináld meg te! –szólt dühösen.
Lerázta magáról a karjaimat, és határozottan lépett egyet hátra, közben mérges pillantását rám emelte.
- Csak javasoltam. –suttogtam –Nem kell azonnal bekapni érte.
Sóhajtottam egyet, és a gázhoz léptem, hogy innentől én folytassam a pudingfőzést.
Csak egy javaslat volt…Csak… azt akartam, hogy ne rontsa el…
A szemem sarkából láttam, ahogy meggyötört arckifejezést vág, majd beletúr a hajába.
- Sajnálom. –ölelt át, állát a vállamnak támasztotta –Nem akartam ilyen lenni, tényleg.
- Elhiszem. Semmi baj.
Sóhajtott egyet, és figyelte, ahogy a kész pudingot tálkákba öntöm. A rózsaszínes étel teljesen átforrósította az üvegtálakat, így inkább lemondtam arról, hogy most azonnal átpakoljam őket. Majd pár perc múlva inkább…
- Tényleg nem akartam így beszélni veled, Kicsim. –suttogta bűntudatosan.
Megfordultam a karjai között, így most égkék szemeibe tudtam nézni. Láttam benne a megbánást, és még valamit… A testtartása feszült volt, túlságosan is feszült.
- Történt valami, amíg suliban voltam?
Csak megrázta a fejét, de tudtam, hogy hazudik. A szemeit is lehunyta. Hazudik. Egyértelműen nem mond el valamit. Valamit, ami fontos. Valamit, ami őt, és engem is egyaránt érint.
- Majd ha kész leszel rá, hogy velem is tudasd… –suttogtam –Ne félj majd elmondani. Megoldjuk együtt.
Megadóan sóhajtott, és szorosan ölelt magához, közben arcát a hajamba fúrta.
- Köszönöm, hogy vagy nekem, Kicsim.
Elmosolyodtam szavai hallatán. Szeretem. Nagyon- nagyon szeretem. Mellkasának támasztottam a fejemet. Imádtam a férfias illatát. Ilyen illata csak neki volt. Férfias volt, fűszeres és… Áh, nem is lehet semmihez hasonlítani. Olyan érzést váltott ki belőlem, mintha csak tél egyik estélyén megérkezne a várva várt havazás. Vágytam rá, hogy a közelemben legyen, akartam, hogy sose hagyjon el. Oh, miért is gondolok én erre!? Elhagyni… Habár… ki tudja, lehet, hogy ezt tervezi, és ezért volt olyan távolság tartó az előbb…
- Elhagyni? Soha. –suttogta.
- Te kihallgattad a gondolataimat? –kérdeztem döbbenten, közben felnéztem a szemeibe. Azok a kék íriszek most boldogságot sugároztak, csintalanság csillant meg bennük.
- Nagyon úgy tűnik. –válaszolta, majd egy szerelemtől túlcsorduló csókban részesített –De ne aggódj, nem gyakran teszem ezt. Nem érzem tisztességesnek. De ez, most… túlságosan is vágytam rá. Nem bírtam kihagyni, hogy ne tudjam, hogy mit gondolsz. Féltem, hogy talán mégis halálosan megbántottalak.
Elmosolyodtam, halkan felkuncogtam.
- Biztosítalak, meg sem fordult a fejemben, hogy elhagyjalak. –susogta –Szeretlek, Kicsim. Hogy bizonyítsam még? Megszenvedtem azért, hogy megkapjalak. Nem hagyom, hogy ezek után csak úgy kicsússz a kezeim közül.
- Én is szeretlek.
Újra csókban forrtunk össze. Kezeit a derekamra csúsztatta, közelebb vont magához.
Ekkor csapódott be a bejárati ajtó, mi pedig szétváltunk. Mintha csak tilosban járnánk, ő ellépett tőlem, és átható, vágyakozó pillantást vetett rám.
- Oh, megzavartam valamit? –jött a kérdés a konyhaajtóból –Bocsi.
- Semmi gond, Blaise.
- Én meg sem szólalok. –sóhajtott Kevin, mire egy kissé mérges pillantással elhallgattattam.
- Hogy-hogy csak ilyenkor értél haza, Bátyus? –nyomtam egy puszit az arcára, mire elvigyorodott.
- Tudod, aki végzős, az megengedhet magának egyet ’s mást… –kacsintott,
Felnevettem, majd visszasasszéztam Szerelmemhez, és a mellkasához bújtam.
- El is felejtettem mondani, hogy ma moziba megyünk a srácokkal. –mosolyogtam –Eljössz?
- Nem. –válaszolta, majd csalódott pillantásomat látván magyarázni kezdett: –A barátaiddal leszel. Nem akarok ott is bezavarni, tudom, hogy más lenne, ha ott lennék. Nem sajátítalak ki.
- Édes vagy. –suttogtam a szájába, majd egy apró csókot nyomtam az ajkaira.
- Tudom. Majd elolvadsz tőlem. –kuncogta.
- Egoista. –vágtam vissza.
- Hisztis. –nevetett.
- Felvágós.
- Elkényeztetett.
- Ez nem igaz! –tiltakoztam, mire felkacagott. Egy csókkal belém fojtotta a további tiltakozásaimat.
Blaise a konyhapultnak támaszkodva figyelt minket, ajkain egy boldog mosoly ült.
- Milyen filmre mentek? –kérdezte.
- Valami horror. A fiúk választották ki, nem figyeltem. –válaszoltam –És durván egy óra múlva kell mennem. Na jó, egy óra múlva neki kell állnom készülődni, ha nagyon gyorsan odaérek, akkor másfél órám van még itthon.
- Látom Lily-nek már megcsináltad a pudingot. –pillantott a pultra.
- Igen, de pontosítok: megcsináltuk. –néztem fel Kevinre, aki válaszul csak összekulcsolta az ujjainkat.
- A moziig nem akarnánk felmenni? –suttogta a fülembe, és a fenekemnek nyomta az ágyékát.
Elvigyorodtam, és beleegyezően bólintottam. Blaise nem is kérdezett semmit, csak nevetve nézte, ahogy a szobánk felé tartunk. Van egy olyan érzésem, hogy ki találta, hogy mi van a dologban…
Mikor becsuktam a szobaajtót, Kevin már csókolni is kezdett. Imádtam a csókját, ahogy elbódítanak az érzések, amik ekkor szabadulnak fel belőlem. A falhoz préselt, ujjai a hasamon kalandoztak, én pedig a hajába túrtam, így is közelebb vonva magamhoz. Éreztem, ahogy egyre sűrűbben veszi a levegőt, mellkasa az enyémhez simult. Pontosabban: Az egész teste hozzám simult.
Felkapott, én pedig a dereka köré kulcsoltam a lábaimat. Az ágyhoz cipelt, ott pedig lefektetett rá. Sürgetően gombolta ki az ingemet, ami nem igen akart összejönni neki, így csak szimplán letépte rólam. Hallottam, ahogy pár gomb a padlóra koppan, majd onnan gurul tovább. Elmosolyodtam hevességén, ő pedig közben lerántotta magáról a pólóját. Izmos mellkasán simítottam végig, majd fordítottam magunkon, így én kerültem felülre. Kezeimet ajkaim követték- mellkasát csókjaimmal hintettem be, mire elégedetten sóhajtott egyet.
Levette róla a melltartómat, majd maga alá fordítva kényeztetni kezdett.
Ezután egymást követték az események, s újabb, szenvedéllyel teli perceket töltöttünk el.
~
- Sietnem kéne. –mormogtam a mellkasát cirógatva.
- Csak kéne. –dohogta.
- De tényleg. Ha lekésem a vetítést, a többiek keresztbe lenyelnek. –kuncogtam, és kimásztam az ágyból.
- Elvihetlek majd?
- Ha összekapod magad. –válaszoltam, és becsuktam magam után a fürdő ajtaját.
Villámgyors fürdés, a hajamat nem mostam meg, gyors szárítkozás, ruhakiválasztás, öltözködés. És már csak a smink volt hátra, amit pár mozdulattal meg is oldottam, majd a hajamat párszor átfésültem. A vörös, rövid ruhám félvállas volt, csak a combom közepéig ért. Egy vörös körömcipőt vettem fel hozzá, meg egy fekete harisnyát.
Kevin már akkor elhagyta a szobát, amikor kiléptem a kádból. Hallottam, ahogy behúzta maga mögött az ajtót.
A táskámat is összedobtam gyorsan, majd lerohantam a lépcsőn. Kevin már a nappaliban ült, és a kocsi kulcsommal szórakozott.
- Ha megkérlek, engem kiteszel félúton? –állt fel, és az ajkaimra nyomott egy csókot.
- Persze, Szívem. –mosolyogtam.
Emiatt persze én vezettem. Az én álom, fekete kocsimat. Imádtam, egyszerűen rajongtam érte. Ahogy feldorombol, akár egy macska…
- Tudod, nem szabadna ilyen ruhát felvenned.
Kevin elgondolkodó szavait hallván ránéztem. Egy elmerengő mosoly ült azokon a csábítóan telt ajkain, szemeit az arcomra szegezte.
- Miért?
- Ez túlságosan is csábító, túl szexi. –válaszolta gondolkodás nélkül, mire egy kisebb fintor futott át az arcomon –Vagyis. Úgy értem, nagyon jól nézel ki. És ezt más is észre fogja venni.
- És?
- Robert is észre fogja venni. –mondta hevesen gesztikulálva –Mi van, ha rád indul?
- Mi lenne?
- Mi van, ha nem állsz ellen neki? –kérdezte csalódottan.
- Maga a feltevés is sértő rám nézve. –válaszoltam –Miért jut eszedbe ilyen? Szeretlek, ezt már bebizonyítottam. Nem kell más, csak te. Hidd el.
Válaszul bólintott, és összekulcsolta az ujjainkat.
- Bízok benned… csak, tudod, nehéz elhinnem, hogy én kellek, és nem más.
- Egy kapcsolatban nem a csajnak kellene önbizalom hiányosnak lennie? –kérdeztem kérkedve, mire ő halkan felnevetett.
- Erre nincs szabály.
Kevint megegyezésünk alapján kitettem félúton, egy kisebb boltocska előtt. Valami különlegeset kell vennie, legalább is nekem ezt mondta… Aztán, hogy ebből a különleges dologból mi lesz, arra nagyon kíváncsi leszek.
A mozi parkolójában pont jókor parkoltam le, a többieket láttam, hogy épp akkor lépnek be az épület hatalmas üvegajtaján. Sietősen húztam össze magamon a vékony kabátomat, a táskámat felkaptam, és kipattantam a kocsiból. Hideg volt, arra számítottam, na de hogy a szél is fújjon! Bezártam az autót, és a bejárat felé szedtem a lábaimat. A többiek az előcsarnokban ültek, és elmélyülten társalogtak.
- Sziasztok. –huppantam le, mire köszönések hada lepte el a fülemet –Bocsi a késésért.
- Semmi gond. –válaszolták kórusban.
- Részben változott a terv. –rikácsolta Tif –Most beülünk moziba, aztán elmegyünk pizzázni.
- Tőlem mehet, nincs ellene kifogásom. –mosolyogtam.
- Ők bulizni akartak, de oda semmiképp sem mehetnék. –dörmögte Nessie sértődötten, karjait összefonva a mellkasa előtt.
- Ki van itt veled? –kérdeztem, közben körbenéztem.
- Emmett és Jasper vállalták be. A család nőnemű tagjai épp vásárolnak valahol New York közelében. Vagyis valami olyasmit emlegettek. –motyogta.
- Hát igen, valakik csak úgy kiruccannak New Yorkba vásárolni. Hétvégi mulatság. –dohogta Robert.
Felnevettem, közben jókedvűen figyeltem, ahogy a két pasinak összecsattan a tenyere. Nem tudom, hogy milyen pasis szokás ez az állandó pacsizás, de eléggé érdekes…
- Épp ott jönnek. Csak megvették a jegyeket. –mormogta Nessie, közben pedig kinyomta az épp beérkező hívást- Nincs kedvem most ehhez.
- Ki volt az?
- Alice. Épp azért hív, hogy a lila vagy az ibolya színű ruhát vegye-e meg. –dörmögte.
- De az a kettő nem ugyan az? –kérdezte Tif.
- Nekem igen, neki nem. –rázta lemondón a fejét Nessie, közben felvette az asztalról az újra csörgő mobilját –Bocs, srácok, de felveszem. Különben sosem hagyja abba.
- Persze, menj csak. –válaszoltuk.
- Kiscsaj hová ment? –kérdezte Emmett, lehuppanva Nessie székére, Jasper pedig mellé –Elvileg nem hagyhatnánk felügyelet nélkül.
- Ne legyetek már ilyen vaskalaposak! –kiáltottam fel nevetve –Épp kiengedjük a gőzt, pihenni hagyjuk megfáradt testünket. Meg ilyesmi.
- Kifáradt? Egy héten keresztül lazíthattatok, nehogy ki legyetek fáradva. Az abszurd lenne. Ráadásul nem is normális emberhez való. –kötött bele Jasper.
- Te most beszóltál, Jasper? –kérdeztem kötekedve, felhúzott szemöldökkel.
- Nagyon úgy tűnik. –motyogta Dan.
- Biztos csak nem gondolt bele, hogy az alatt a hét alatt alkohol is fogyott.
- Kartonszám. –egészítette ki Tiffany Robert mondatát, aki csak kacsintott egyet.
- Ezt lehetőleg Edward előtt ne hangoztassátok. –nevetett Emmett –Így is ki van bukva, hogy az ő legkedvencebb húga becsípett egy kissé.
- Ugyan már! Alig ittam! –tiltakozott a visszatérő Nessie.
- Persze. –kuncogott Daniel, hozzá pedig Rob is csatlakozott, aki elejtett ezzel kapcsolatban pár faviccet.
- Melyik ruhát választottad végül?
- A bal oldalit. Aztán, hogy melyik volt az. –kuncogott.
- Nem kellene mennünk? –kérdezte Tiffany, közben felállt –Lassan kezdődik a film.
Egyetértően bólintottunk, majd elindultunk a terem felé. Ott már sorakoztak az emberek, hogy érvényesíthessék jegyeiket, és végre beülhessenek a székeikbe.
- Csodásan nézel ki. –suttogta Robert, mire halványan elmosolyodtam, és elmormoltam egy köszönömöt.
- Nincs mit. –válaszolta.
Percekkel később foglaltunk helyet a teremben. Én Nessie és Tiffany között ültem, akik izgatottan ragadták meg a kezemet.
- Csak nem féltek?
- Mi? –kérdezték egyszerre, remegő hangon.
- Dehogy. –tette hozzá Tiffany, holott hallatszott a hangján, hogy már most retteg. Meg természetesen a vonásain is kiütközött az az apró tény, hogy egy ilyen filmre más sosem vette volna rá. Elmosolyodtam, mikor láttam, hogy Renesmee is hasonló arckifejezéssel ül mellettem.
Emmett épp visszatért az üdítőkkel, Jasper pedig a popcornokat fogta, majd szétosztottuk őket.
Én- személy szerint- izgatottan figyeltem, ahogy a fények elalszanak, csak az óriási képernyőn jelenik meg fény, kezdetben csak a reklámok…
~
Durván másfél órával később léptünk ki az ajtón. Tiffany még mindig remegett, őt a nevető Robert karolta át. Daniel kacagva hajította a szemetesbe az üres dobozokat, Nessie pedig nagybátyjaihoz bújva próbált kilábalni a kezdeti sokkból.
Én csak egyedül sétáltam, vigyorogtam, és meglepődve figyeltem, ahogy Rob helyét Dan veszi át. Így Tiffanyt Dan karolta át, aki hevesen magyarázta, hogy őt erre többet rá nem veszik.
Rob mellém került, és komoran tekintett az előttünk haladó párra. Tif szőke haja elterült a vállán, valamint az őt átkaroló srác kezén.
- Ő kérte, hogy inkább Daniel legyen mellette, ne pedig én.
- Ez… furcsa. –dörmögtem.
- Az. Tudod… Tiffany egyre jobban megváltozik. –motyogta elgondolkodva –Amióta Veled, és Renesmee-vel van, teljesen normálisnak mondható. Nyugodtabb, megértőbb és talán még intelligensebb is. Legalább is megfontolja, hogy mit mond ki hangosan.
- Kidobta a pasija. Össze van törve. Ennyi az egész. –válaszoltam elgondolkodva –Időre van szüksége ahhoz, hogy újra a régi legyen.
- Csak ne legyen olyan, mint régen. –fintorgott –Az meglehetősen rémes volt.
- Elhiszem. –dohogtam.
- Tudod… régen halálosan bele voltam esve. –gondolkodott el.
- Tiffanyba?
- Pontosan. Ő az éppen aktuális barátja körül legyeskedett, én pedig figyeltem. Aztán amikor szakítottak, ott voltam, és segítettem neki. Ilyenkor… sosem mertem kezdeményezni, mert az nem lett volna tisztességes. Máskor pedig nem volt esélyem.
Egy döbbent sóhajt hallattam, mire vigyorogva nézett le rám.
- Fura, mi? Számomra is az. –bólogatott –Az a lényeg, hogy ott voltam neki, mint barát. Tudtam, hogy ő nem akar többet. Nem erőltettem, elég volt, hogy minden nap beszélhetek vele, hogy találkozhatunk. Akkor kissé kiborultam, amikor nem hitte el nekem, hogy az egyik srác nem hozzá való, és csak kihasználja. Akkor összevesztünk. Nagyon összevesztünk. Az már legalább egy éve volt… De azóta sem ugyan olyan a kapcsolatunk… Pedig milyen jó lenne…
- Oh, Robert!
- Ne is mondd! –nevetett fel, majd arcára egy fintor ült –Ez nem volt férfias. Nagyon nem! Egy igazi férfi nem vágyakozik és álmodozik.
- Arra is szükség van. –simítottam végig a karján –Gyakrabban, mint gondolnád.
Elmosolyodott, és a fejével intett, hogy a többiektől jócskán lemaradtunk.
- Azért is próbálkoztam be nálad… Gondoltam, hátha összejön. Aztán nem. –sóhajtott, majd elmosolyodott –De nem bánom. Örülök, hogy boldog vagy. És ha ehhez az a cicafiú kell.
- Cicafiú? Na ne viccelj! –csaptam meg a karját, majd elmosolyodtam –Még, hogy cicafiú! Csak hallja meg Kevin, hogy ezt mondtad rá!
Felnevetett, és megszaporázta a lépteit, ahogy én is tettem. Még, hogy cicafiú! Ezt még nagyon megemlegeted, Robert!
Bő fél óra múlva már a pizzát falatoztuk. Nem késsel és villával. Na jó, persze. Úgy illene, de hát még gyerekek vagyunk! Nagyra nőtt gyerekek, de gyerekek.
Talán még egy órát is ott ülhettünk a pizzériában.
- Mennyi az idő? –kérdezte Dan, közben újabb kortyot ivott a kólájából.
- Most ért a kanyarba. –válaszoltam poénosan.
Talán Jaspernek és Emmettnek esett le legelőször a poén, a többiek csak érdekesen néztek. A két Cullen srác nevetve néztek a többiekre, majd elmagyarázták nekik, hogy miről is van szó. - Az óra kerek. Az egész egy nagy kanyar. –mondta Emmett, így végre mindenki megértette.
Pedig ez egy egészen logikus és egyszerű vicc volt.
- Szóval, hány óra?
- Tíz óra múlt. –mondta Jasper –Úgyhogy lassan indulnunk kell, Renesmee.
- Ugyan, ráérünk. –legyintett az érintett.
- Azt te csak hiszed. –vigyorgott Emmett.
- Megmondták, hogy fél tizenegyre haza kell érned. Legkésőbb.
Jasper szavai hallatán Renesmee mérgesen fújtatni kezdett, és felpattant.
- Akkor majd találkozunk holnap.
Elköszöntünk Nessie-től, majd egymástól is, és sorban hazaindultunk.
~
Otthon egyenesen a szobámba indultam. Igaz, a család többi tagja a nappaliban volt, egymást ugratva beszélgettek. De valaki hiányzott. Valaki, aki mindennél többet jelentette nekem nem volt ott. Nagyon reméltem, hogy az ágyamon fog feküdni.
De nem volt ott. Nem volt a házban, nem volt a szobámban, nem feküdt az ágyamon. Nem várt azzal a magabiztos, boldog mosolyával.
Hol lehet?
Sóhajtva öltöztem át a pizsamámba, és bújtam be a takaróm alá, közben lekapcsoltam a lámpákat. Reméltem, hogy hamarosan megjön.
Az óra kattogását hallgattam még hosszú ideig és csak vártam. Vártam, hogy jöjjön.
Végül, talán órákkal később, egyedül, de álomba szenderültem.
2011. december 15., csütörtök
Love Angel- 18. fejezet
Nagyon röstellem, hogy késtem a fejezettel. De el sem hinnétek, hogy mennyire el vagyok havazva. Dolgozatok, témazárók hátán. Beadandók, prezentációk sorakoznak a megoldandók listáján.
De meghoztam a fejezetet, remélem mindenkinek tetszeni fog :)
Jut eszembe. Az elkövetkezőkben a Friss cím alatt, jobb oldalt elolvashatjátok majd a következő fejezet címét is. Esetenként a következő fejezetből -a friss után pár nappal- egy kis részletet is belőle.
Puszii
Love Angel- 18. fejezet
Hétfő van, segítség!
Hétfő van, segítség!
(Izbel)
- Nem akarok menni. –dörmögtem a tükör előtt.
Kevin épp hátulról karolt át, állát a vállamra támasztotta.
- De muszáj. –mosolygott.
- Tudom. –sóhajtottam, és megfordultam a karjai közt.
- Gondolj arra, hogy maximum nyolc óra múlva találkozunk. –csókolt meg.
- Messze van az még.
Felkacagott, és újabb csókot nyomott az ajkaimra.
- Menned kell. –mosolygott.
- Szeretlek. –suttogtam a szájába.
- Én is szeretlek, Kicsim.
Újra elöntött az a bizonyos kellemes érzés. Elég csak hozzábújnom, megfognom a kezét, vagy akár hallanom a hangját. Azt a bizonyos hangot, ami mindig jobb kedvre derít. Amit annyira, de annyira szeretek.
Jól esőn bújtam közelebb hozzá. A fehér pólójába fúrtam az arcomat, és beszívtam férfias illatát.
- Nem akarok menni. –dörmögtem- Sokkal jobb lenne itt maradnom Veled.
- Igen, jobb lenne. –suttogta a hajamba- De iskolába kell menned.
- Olyan lelombozó vagy. –szorítottam meg a pólóját, majd felnéztem, a szemébe.
Egy apró csókot még nyomott az ajkaimra, majd az ajtó felé fordított, és felkapta a táskámat.
- Elviszlek.
- Nem is vártam mást. –kacsintottam rá, majd összekulcsoltam az ujjainkat.
Pár perc múlva már az autóban ültünk, és elég gyorsan hajtottunk a suli felé.
- Nem akarsz kicsit lassítani? –kérdeztem.
- Ha szeretnéd. –mosolyodott el, és tovább simogatta a combomat.
Hiába lassított, nem tartott tovább az út öt percnél. Öt percig élvezhettem csak a látványát. Azt, ahogy az útra koncentrál, és közbe-közbe rám pillant és elmosolyodik. Azt az édes, elégedett arckifejezést.
Leparkolt a suli előtt, én pedig mélyet sóhajtottam.
- Sokkal jobb lett volna otthon maradni. –dörmögtem, közben kiszálltunk.
A kocsi mellett megálltunk, és én újra átöleltem a mellkasát, és úgy néztem fel égkék szemeibe.
- Olyan vagy, mint egy hét éves, első osztályos.
- De ők nem azt tennék otthon, mint mi. –kacsintottam- Legalább is remélem.
Felkacagott, és megcsókolt.
- Ott jön Renesmee. –suttogta a fülembe.
- Sziasztok.
Mellénk érve köszönt, és megölelgetett.
- Mindkét Nagynéném ki volt akadva. –kacagott- Egyrészt, mert csak beleszórtunk mindent a bőröndökbe. Nem, hogy hajtogattunk volna. Most vár rám egy óriási, teljes körű gardrób-pakolás, büntetésnek titulálva.
- Másrészt? Talán a sok alkohol?
- Ne is mondd, Kevin. Pontosan. –nevetett továbbra is- Amikor meglátták a képeket. Úh. El sem hiszed, hogy milyen hisztit levágtak. Még Edward is kiakadt. Búcsú bulin kicsit becsíptem, és látszik a fotókon.
- Csatlakozhatok?
- Szia Emmett. –mosolyogtam rá- Természetesen.
- Állandóan kísérgetni fognak, kereken egy hétig. –dörmögte Nessie- Valaki mindig velem lesz, nehogy valami hülyeséget tegyek. Kiakasztó.
- Én bírtam az alkoholmámorban úszó képeidet. –ölelte magához unokahúgát Emmett- Nagyon édes voltál rajta.
- Kösz. –dörmögte Renesmee.
Mindhármunkból egyszerre tört ki a nevetés. Kevin mellkasába fúrtam az arcomat, és úgy kacagtam.
- Ti is szörnyűek vagytok. –mondta jókedvűen.
- De most gondolj bele. Ha Emmett-el, esetleg Jasperrel megyünk, semmi gond nem lesz. –nevettem- A többieket még nem ismerem.
- Meg kéne ismerned őket…
Nessie arcán pimasz mosoly ült.
- Félnem kéne?
- Rettegned. –válaszolta Emmett komoly arckifejezéssel.
De láttam a szája sarkában, ahogy egy kis mosolyt próbál visszafojtani. Több-kevesebb sikerrel.
- Úgyis a te hibád, hogy ittam.
- Az enyém? –kérdeztem vissza.
- Igen, a tiéd.
- Az övé?
Kevin szavai tükrözték, hogy nem ért ebből semmit. Az arca annyira kisfiús volt most, és annyira aranyos.
- Otthagytál a bulin, egyedül. Mert neked jobb dolgod is volt. –mondta végül Nessie, sértődött arckifejezéssel kerítve.
- Bocsi, hogy elfejeltettelek, de valami nagyon lefoglalt. –kacsintottam, majd elvigyorodtam.
- Inkább valaki. –mosolygott.
- Ohó! Miről nem tudok? –kérdezte Emmett, perverz arckifejezése kíséretében.
- Sok mindenről, Haver! –vágta rá Kevin, majd közelebb húzott magához- Maradjunk csak annyiban, hogy jobb elfoglaltságot is találtunk annál, minthogy egy szórakozóhelyen engedjük ki a gőzt.
- Mert azt a bizonyos gőzt máshogy is ki lehet engedni, igaz? –kacsintott Nessie.
Válaszul csak megvontam a vállamat, és Kevin mellkasába fúrtam az arcomat. Éreztem, hogy pirulok. Te jó ég, én ilyet is tudok?!
- Van egy olyan érzésem, hogy Tif ránk vár. –kocogtatta meg Renesmee a vállamat- A lépcső tetején áll és ránk néz.
Felpillantottam, és tényleg így volt. Tiffany hosszú, szőke haja most fel volt fogva, a táskája hanyagul a hátára volt vetve, magas sarkújával a betont kopogtatta, lábait csak egy vékony harisnya fedte, valamint egy combközépig érő szoknya.
- Menjünk. –sóhajtottam.
Egy búcsúcsókot nyomtam Kevin ajkaira, majd elvettem tőle a táskámat. Renesmeevel Tiffany felé mentünk, aki nyomban felvidult, és boldogan üdvözölt minket.
A termek felé vettük az irányt, közben pedig csatlakozott hozzánk Robert és Daniel is. Ötünk szavaitól és nevetésétől volt hangos a folyosó. A termeknél aztán szétváltunk, és mindegyikünk ment a maga órájára.
~
Minden szünetben összefutottam a többiekkel, beszélgettünk egyet, aztán a csengő hangja hallatán mentünk tovább.
Ebédkor mindünk leült egy asztalhoz. Rob már neki is esett a krumplimnak, de nem bántam. Egye csak.
- Jön érted Kevin? –kérdezte Tif, mire felkaptam a fejemet.
- Igen. Gondolom. –válaszoltam gondolkodva- Nem mondta, hogy jönne, de gondolom itt lesz, miután kicsengetnek.
Kevin épp hátulról karolt át, állát a vállamra támasztotta.
- De muszáj. –mosolygott.
- Tudom. –sóhajtottam, és megfordultam a karjai közt.
- Gondolj arra, hogy maximum nyolc óra múlva találkozunk. –csókolt meg.
- Messze van az még.
Felkacagott, és újabb csókot nyomott az ajkaimra.
- Menned kell. –mosolygott.
- Szeretlek. –suttogtam a szájába.
- Én is szeretlek, Kicsim.
Újra elöntött az a bizonyos kellemes érzés. Elég csak hozzábújnom, megfognom a kezét, vagy akár hallanom a hangját. Azt a bizonyos hangot, ami mindig jobb kedvre derít. Amit annyira, de annyira szeretek.
Jól esőn bújtam közelebb hozzá. A fehér pólójába fúrtam az arcomat, és beszívtam férfias illatát.
- Nem akarok menni. –dörmögtem- Sokkal jobb lenne itt maradnom Veled.
- Igen, jobb lenne. –suttogta a hajamba- De iskolába kell menned.
- Olyan lelombozó vagy. –szorítottam meg a pólóját, majd felnéztem, a szemébe.
Egy apró csókot még nyomott az ajkaimra, majd az ajtó felé fordított, és felkapta a táskámat.
- Elviszlek.
- Nem is vártam mást. –kacsintottam rá, majd összekulcsoltam az ujjainkat.
Pár perc múlva már az autóban ültünk, és elég gyorsan hajtottunk a suli felé.
- Nem akarsz kicsit lassítani? –kérdeztem.
- Ha szeretnéd. –mosolyodott el, és tovább simogatta a combomat.
Hiába lassított, nem tartott tovább az út öt percnél. Öt percig élvezhettem csak a látványát. Azt, ahogy az útra koncentrál, és közbe-közbe rám pillant és elmosolyodik. Azt az édes, elégedett arckifejezést.
Leparkolt a suli előtt, én pedig mélyet sóhajtottam.
- Sokkal jobb lett volna otthon maradni. –dörmögtem, közben kiszálltunk.
A kocsi mellett megálltunk, és én újra átöleltem a mellkasát, és úgy néztem fel égkék szemeibe.
- Olyan vagy, mint egy hét éves, első osztályos.
- De ők nem azt tennék otthon, mint mi. –kacsintottam- Legalább is remélem.
Felkacagott, és megcsókolt.
- Ott jön Renesmee. –suttogta a fülembe.
- Sziasztok.
Mellénk érve köszönt, és megölelgetett.
- Mindkét Nagynéném ki volt akadva. –kacagott- Egyrészt, mert csak beleszórtunk mindent a bőröndökbe. Nem, hogy hajtogattunk volna. Most vár rám egy óriási, teljes körű gardrób-pakolás, büntetésnek titulálva.
- Másrészt? Talán a sok alkohol?
- Ne is mondd, Kevin. Pontosan. –nevetett továbbra is- Amikor meglátták a képeket. Úh. El sem hiszed, hogy milyen hisztit levágtak. Még Edward is kiakadt. Búcsú bulin kicsit becsíptem, és látszik a fotókon.
- Csatlakozhatok?
- Szia Emmett. –mosolyogtam rá- Természetesen.
- Állandóan kísérgetni fognak, kereken egy hétig. –dörmögte Nessie- Valaki mindig velem lesz, nehogy valami hülyeséget tegyek. Kiakasztó.
- Én bírtam az alkoholmámorban úszó képeidet. –ölelte magához unokahúgát Emmett- Nagyon édes voltál rajta.
- Kösz. –dörmögte Renesmee.
Mindhármunkból egyszerre tört ki a nevetés. Kevin mellkasába fúrtam az arcomat, és úgy kacagtam.
- Ti is szörnyűek vagytok. –mondta jókedvűen.
- De most gondolj bele. Ha Emmett-el, esetleg Jasperrel megyünk, semmi gond nem lesz. –nevettem- A többieket még nem ismerem.
- Meg kéne ismerned őket…
Nessie arcán pimasz mosoly ült.
- Félnem kéne?
- Rettegned. –válaszolta Emmett komoly arckifejezéssel.
De láttam a szája sarkában, ahogy egy kis mosolyt próbál visszafojtani. Több-kevesebb sikerrel.
- Úgyis a te hibád, hogy ittam.
- Az enyém? –kérdeztem vissza.
- Igen, a tiéd.
- Az övé?
Kevin szavai tükrözték, hogy nem ért ebből semmit. Az arca annyira kisfiús volt most, és annyira aranyos.
- Otthagytál a bulin, egyedül. Mert neked jobb dolgod is volt. –mondta végül Nessie, sértődött arckifejezéssel kerítve.
- Bocsi, hogy elfejeltettelek, de valami nagyon lefoglalt. –kacsintottam, majd elvigyorodtam.
- Inkább valaki. –mosolygott.
- Ohó! Miről nem tudok? –kérdezte Emmett, perverz arckifejezése kíséretében.
- Sok mindenről, Haver! –vágta rá Kevin, majd közelebb húzott magához- Maradjunk csak annyiban, hogy jobb elfoglaltságot is találtunk annál, minthogy egy szórakozóhelyen engedjük ki a gőzt.
- Mert azt a bizonyos gőzt máshogy is ki lehet engedni, igaz? –kacsintott Nessie.
Válaszul csak megvontam a vállamat, és Kevin mellkasába fúrtam az arcomat. Éreztem, hogy pirulok. Te jó ég, én ilyet is tudok?!
- Van egy olyan érzésem, hogy Tif ránk vár. –kocogtatta meg Renesmee a vállamat- A lépcső tetején áll és ránk néz.
Felpillantottam, és tényleg így volt. Tiffany hosszú, szőke haja most fel volt fogva, a táskája hanyagul a hátára volt vetve, magas sarkújával a betont kopogtatta, lábait csak egy vékony harisnya fedte, valamint egy combközépig érő szoknya.
- Menjünk. –sóhajtottam.
Egy búcsúcsókot nyomtam Kevin ajkaira, majd elvettem tőle a táskámat. Renesmeevel Tiffany felé mentünk, aki nyomban felvidult, és boldogan üdvözölt minket.
A termek felé vettük az irányt, közben pedig csatlakozott hozzánk Robert és Daniel is. Ötünk szavaitól és nevetésétől volt hangos a folyosó. A termeknél aztán szétváltunk, és mindegyikünk ment a maga órájára.
~
Minden szünetben összefutottam a többiekkel, beszélgettünk egyet, aztán a csengő hangja hallatán mentünk tovább.
Ebédkor mindünk leült egy asztalhoz. Rob már neki is esett a krumplimnak, de nem bántam. Egye csak.
- Jön érted Kevin? –kérdezte Tif, mire felkaptam a fejemet.
- Igen. Gondolom. –válaszoltam gondolkodva- Nem mondta, hogy jönne, de gondolom itt lesz, miután kicsengetnek.
- Csak én vagyok lemaradva? –dőlt előre Rob, majd felém fordult, hogy teljes egészében láthasson.
Kellett neki mellettem ülnie.
- Ezek szerint igen.
- Na, ne húzd az agyamat, Izbel! Mondd! –utasított, mire elmosolyodtam.
- Összejött Kevinnel. Ez miért nem esett le neked elsőre? –kérdezte Nessie szemforgatva.
- Mikor?
- Még Hawaiin. Tudod, amikor kerested a buliban, és nem találtad. Nos, akkor már jól a dolgok közepén voltak. –kuncogott Tiffany.
- Kellett neked késned. Akkor láthattad volna a búcsúzkodásukat Premier Plan-ból.
Daniel elégedetten húzta haverja agyát. Mint mindig, most is nevetett ezen, de most kivételesen Rob nem mosolyodott el. Csak elhúzta a száját.
- Pedig azt hittem, hogy lehet nálad esélyem. –biggyesztette le az ajkait –Olyan jól kezdtünk kijönni, Baby.
- Ohh, nagyon sajnálom, hogy le kellet rombolnom a hiú vágyaidat. –csíptem meg az arcát –Majd valaki kiengesztel.
- Engesztelhetnél te. –vigyorgott, majd kacsintott.
- Hé! –nevettem.
- Én semmi perverz dolgot sem gondoltam. –emelte fel a kezeit, majd megpöckölte az orromat- Veled ellentétben, nyilván. Nekem egy mozizás tökéletesen megfelelne, persze nem kettesben.
- Mit nézünk meg? –kérdezte izgatottan Daniel.
Ezután a fiúk a filmekről beszélgettek. Mindegyikről, amelyik eszükbe jutott. Ezután Rob előszedett egy prospektust a mozi műsorairól, és azt tanulmányozták. Éreztem, hogy előre eltervezte, hogy mozizunk. Mit is vártam…
A fiúk első körben kilőtték a romantikus filmeket. Tiffany ezt felháborodottan fogadta, de a srácok lebeszélték az ilyen stílusú filmekről. Csoda, hogy rá tudták beszélni Szőke, cserfes barátnőnket egy horrorra. Ismétlem: Horrorra. Ugyanis azt választottak. Nem is reméltem mást. Ez alatt a pár nap alatt kiismertem őket. Már amennyire lehet.
- Engem húzzatok is ki a listáról, vagyis egyel kevesebb jegyet vegyetek. –dörmögte Renesmee lelombozódva, kissé mérgesen.
A többiek egyszerre támadták le a kérdéseikkel. Ki akarták szedni belőle, hogy miért nem kíván velünk tölteni egy estét.
- Majd eljön Emmett, illetve Jasper. Velük is jól el fogunk szórakozni. –bíztattam, mire elmosolyodott.
- Szerinted Emmett beülne velünk egy mozira? Itt a velünk szón van a hangsúly. –forgatta a szemeit- Jaspert pedig most felejtsd el. Meg sem kérdezem, úgy is nemet mond.
Lemondóan felsóhajtottam, és csettintettem egyet a nyelvemmel.
- Ez csak attól függ, hogy hogyan állsz hozzá. Szerintem bárki elkísérne a családból, csak kérned kell. –mosolyogtam.
- A te hibád, hogy ittam. Ezért van most ez.
- Ugyan, Nessie. –nevettem –Ha ott lettem volna is ez lenne.
- Meg mindegy, Renesmee. Megérte. Legfeljebb kiszöktetünk. –kacagott Daniel, mire Nessie egy puszit küldött felé –Látod, valahogy megoldjuk!
Vámpírokkal teli házból kiszöktetni? Nekem még csak-csak sikerülne, na de Nekik! Azért megnézném Edward arcát, ahogy egy tizenéves pasi próbál felmászni a lánya ablakához, és elvinné szórakozni. Emmett ezen is csak nevetne. Na jó. Valljuk be, én sem bírnám ki röhögés nélkül. Ahogy szerintem senki sem.
- Akkor ma vagy holnap?
- Tiffany. –sóhajtott fel Rob –Neked melyik időpont lenne jó? Ugyanis még szó sem esett arról, hogy melyik esténket töltenénk el így. Beszéljétek meg ti, én bármikor ráérek.
- Szombat nem jó. –szólt közbe Renesmee –Azon kívül bármelyik délutánom szabad.
- Mi lesz szombaton?
- Rendezvény. Oh, Daniel. Szörnyűek ezek a rendezvények. –tette le az asztalra a fejét Nessie- A családom elrángat. Adományozni kell, ott lenni, jó pofizni rengeteg emberrel, aztán pár unalmas óra után hazajöhetsz. Ezen kívül semmi.
- Remélem nem erre akar elrángatni Kevin. –dörmögtem, mire Renesmee felkapta a fejét.
- Kev el akar hozni? –mosolyodott el, majd diadalittasan felkiáltott- Megmenekültem!
Felnevettünk, én pedig próbáltam kiszabadulni Nessie öleléséből.
- Együtt csak túléljük valahogy.
Felnevettem, majd normálisan visszaültem a székembe. Renesmee továbbra is jókedvűen nézett rám, szemei csillogtak. Mintha csak én lettem volna neki a megváltó.
- Nem mondtam, hogy biztosan megyek. –szóltam mosolyogva– Nekem sincs kedvem ehhez. De majd meglátjuk. Lehet, hogy Kevin rá tud venni. Eléggé jó módszerei vannak a meggyőzésemre.
Tiffany rám kacsintott, majd szenvtelen hangon megszólalt:
- Ohó. Meghiszem azt. Ahogy elnéztem megvannak hozzá a megfelelő adottságai.
Elnevettem magam, majd csillogó tekintetemet a komor Robertre szegeztem, aki az asztallap mélyedéseit nézte. Egy pillanatra elkomorodtam, de a csajok időt sem adtak rá.
- Akkor ruhát kellene vásárolnunk... –mormolta elgondolkodva Nessie, és már fel is kapta mosolygós fejét. Ebből tudtam, hogy meg is született az ötlete. Szinte láttam, ahogy kigyúl a feje fölött a villanykörte.
- Mi lenne, ha ma mennénk moziba? –kérdezte somolyogva.
Mindegyikünk beleegyezésül bólintott, a fiúk már el is kezdtek dumálni róla. Mintha Rob kezdeti komorsága eltűnt volna, újra mosolygott. Furcsa.
- Ha ma mozi, akkor holnap akár elmehetnénk vásárolni. –vigyorgott, majd izgatottan tapsikolni kezdett– Oda biztosan jönni akarnak majd mindkét nagynéném.
- Félnem kellene?
- Rettegned. –mosolygott gonoszul –Tiffany, te is jössz?
- Ha mehetek.
- Természetesen. Ne viccelj. –ölelte meg Nessie– Tif, már közénk tartozol. Újonnan alakított baráti társaság.
- Örülök. Nagyon köszönöm. –hálálkodott –Szar érzés, hogy így átvágtak. Az, akibe legjobban megbíztam hazudott nekem, és elvette tőlem azt, amit legjobban szerettem.
Tudtam, hogy mire gondol. Velem is megtörtént, még annó. Rémes érzés volt. Úgy éreztem, hogy el vagyok veszve. Akkor nem volt kire támaszkodnom, a legjobb barátnőm átvert. Blaise sietett a segítségemre és vele lábaltam ki ebből az időszakomból.
- Ne aggódj, Tiffany. Minden rendbe jön. –vigasztalta Nessie.
- De ha kell, beverem a csaj arcát. –nevettem– De úgy, hogy azon még a plasztikai sebész sem tud segíteni.
- Az nem lenne rossz. –kacagott fel halkan.
- Csajok, menni kellene órára. –szólt Robert, közben felállt.
Az órára pillantottunk, és már csak egy perc volt csengetésig. Az ebédlőben csak mi voltunk. Az üres asztalokon, székeken- és a földre hajított szeméthalmokon- kívül semmi nem volt itt. Egyedül öten álltunk az ebédlő közepén. Sietve kaptuk fel a cuccunkat, és már rohantunk is a következő óránkra.
~
Matek. Szeretem a matekot. Tényleg így van. Valami van benne, ami megfogott.
De ez az óra.... Mr. Lawner hiába törekszik a jóra, az osztály nem figyel rá. Próbálja magyarázni a példákat, körmöl az óriási táblára. Negyven pár éves révén, sovány alkatával gyorsan mozog, eléggé fittnek mondható. A nyakkendője az óra végére eléggé kilazult, maga lazítgatta ki. Csengetés előtt pár perccel csak leült az asztalához, megtámasztotta a fejét, és mélyet sóhajtott.
Sajnáltam. Tényleg. Ő az a tanár, aki törekszik arra, hogy jól tanítson. És jól is tanít, tényleg jól. Csak az osztály nem képes arra, hogy figyeljen rá. Nincs tisztelet bennük. Nem értik meg, hogy ez a tanár úr egy náluk jóval idősebb ember, aki több tiszteletet és megbecsülést érdemel. Ráadásul zseniális tanár.
De a többiek csak beszélnek egész órán, zajonganak és zsibonganak. Ügyet sem vetnek a táblára körmölő nevelőjükre.
Óra végén a többiek rohanva hagyták el a termet, én pedig ráérősen pakoltam össze. Az első padban ültem, órán próbáltam a tanár bíztatni legalább azzal, hogy elírom az anyagot, megmondom neki a helyes megfejtést. Láttam, hogy ezt örömmel fogadta, egy-egy halvány mosoly is megjelent az arcán.
- Miss. White. –szólított meg a tanár úr, mire felkaptam a fejemet– Nagyon köszönöm, hogy figyelt órán.
- Ugyan, Tanár úr. Ez természetes. –akasztottam a vállamra a táskámat, és a negyven éves férfivel együtt indultam az ajtóhoz.
- Már akinek. –sóhajtott –Ezek a mai gyerekek, tisztelet a kivételnek, eléggé tiszteletlenek és fegyelmezetlenek. Ez nagyon korlátozza a tanítást és a tanulást. Évvégén pedig meg vannak illetődve, amikor nem az a jegy kerül a bizonyítványukba, amit elvártak. Pedig én törekszem.
- Uram. –pillantottam fel rá –Majd változni fog, higgye el. Maga csak mondja az anyagot, magyarázzon, és fokozatosan nőni fog a tanulni akarók száma.
- Az csoda lenne, Miss. White.
Elköszönt, majd a tanári felé vette az irányt.
- Csodák léteznek. –mosolyogtam– Főleg, ha egy angyal intézkedik.
Jókedvűen indultam a parkoló felé. Boldogan dúdolgattam magamban, hajamat a fülem mögé tűrtem.
Kint megláttam Őt. A fekete sportkocsijának támaszkodva, bőrdzsekiben és szexi, szűk farmerben. Haját összeborzolta a szél, ajkain mosoly ült.
Megkönnyebbülve és felüdülve indultam el felé, hogy ott aztán az ajkaira vethessem magam.
- Túlélted? –suttogta a számba.
- Nehezen. –válaszoltam, majd a füléhez hajoltam– De egész nap te jártál a fejembe.
- Az nem baj. –csókolt meg újra– És pontosan mit is tettem a gondolataidban?
- Majd otthon megmutatom. –haraptam meg a fülét, majd újabb szerelmes csókot váltottunk.
Kellett neki mellettem ülnie.
- Ezek szerint igen.
- Na, ne húzd az agyamat, Izbel! Mondd! –utasított, mire elmosolyodtam.
- Összejött Kevinnel. Ez miért nem esett le neked elsőre? –kérdezte Nessie szemforgatva.
- Mikor?
- Még Hawaiin. Tudod, amikor kerested a buliban, és nem találtad. Nos, akkor már jól a dolgok közepén voltak. –kuncogott Tiffany.
- Kellett neked késned. Akkor láthattad volna a búcsúzkodásukat Premier Plan-ból.
Daniel elégedetten húzta haverja agyát. Mint mindig, most is nevetett ezen, de most kivételesen Rob nem mosolyodott el. Csak elhúzta a száját.
- Pedig azt hittem, hogy lehet nálad esélyem. –biggyesztette le az ajkait –Olyan jól kezdtünk kijönni, Baby.
- Ohh, nagyon sajnálom, hogy le kellet rombolnom a hiú vágyaidat. –csíptem meg az arcát –Majd valaki kiengesztel.
- Engesztelhetnél te. –vigyorgott, majd kacsintott.
- Hé! –nevettem.
- Én semmi perverz dolgot sem gondoltam. –emelte fel a kezeit, majd megpöckölte az orromat- Veled ellentétben, nyilván. Nekem egy mozizás tökéletesen megfelelne, persze nem kettesben.
- Mit nézünk meg? –kérdezte izgatottan Daniel.
Ezután a fiúk a filmekről beszélgettek. Mindegyikről, amelyik eszükbe jutott. Ezután Rob előszedett egy prospektust a mozi műsorairól, és azt tanulmányozták. Éreztem, hogy előre eltervezte, hogy mozizunk. Mit is vártam…
A fiúk első körben kilőtték a romantikus filmeket. Tiffany ezt felháborodottan fogadta, de a srácok lebeszélték az ilyen stílusú filmekről. Csoda, hogy rá tudták beszélni Szőke, cserfes barátnőnket egy horrorra. Ismétlem: Horrorra. Ugyanis azt választottak. Nem is reméltem mást. Ez alatt a pár nap alatt kiismertem őket. Már amennyire lehet.
- Engem húzzatok is ki a listáról, vagyis egyel kevesebb jegyet vegyetek. –dörmögte Renesmee lelombozódva, kissé mérgesen.
A többiek egyszerre támadták le a kérdéseikkel. Ki akarták szedni belőle, hogy miért nem kíván velünk tölteni egy estét.
- Majd eljön Emmett, illetve Jasper. Velük is jól el fogunk szórakozni. –bíztattam, mire elmosolyodott.
- Szerinted Emmett beülne velünk egy mozira? Itt a velünk szón van a hangsúly. –forgatta a szemeit- Jaspert pedig most felejtsd el. Meg sem kérdezem, úgy is nemet mond.
Lemondóan felsóhajtottam, és csettintettem egyet a nyelvemmel.
- Ez csak attól függ, hogy hogyan állsz hozzá. Szerintem bárki elkísérne a családból, csak kérned kell. –mosolyogtam.
- A te hibád, hogy ittam. Ezért van most ez.
- Ugyan, Nessie. –nevettem –Ha ott lettem volna is ez lenne.
- Meg mindegy, Renesmee. Megérte. Legfeljebb kiszöktetünk. –kacagott Daniel, mire Nessie egy puszit küldött felé –Látod, valahogy megoldjuk!
Vámpírokkal teli házból kiszöktetni? Nekem még csak-csak sikerülne, na de Nekik! Azért megnézném Edward arcát, ahogy egy tizenéves pasi próbál felmászni a lánya ablakához, és elvinné szórakozni. Emmett ezen is csak nevetne. Na jó. Valljuk be, én sem bírnám ki röhögés nélkül. Ahogy szerintem senki sem.
- Akkor ma vagy holnap?
- Tiffany. –sóhajtott fel Rob –Neked melyik időpont lenne jó? Ugyanis még szó sem esett arról, hogy melyik esténket töltenénk el így. Beszéljétek meg ti, én bármikor ráérek.
- Szombat nem jó. –szólt közbe Renesmee –Azon kívül bármelyik délutánom szabad.
- Mi lesz szombaton?
- Rendezvény. Oh, Daniel. Szörnyűek ezek a rendezvények. –tette le az asztalra a fejét Nessie- A családom elrángat. Adományozni kell, ott lenni, jó pofizni rengeteg emberrel, aztán pár unalmas óra után hazajöhetsz. Ezen kívül semmi.
- Remélem nem erre akar elrángatni Kevin. –dörmögtem, mire Renesmee felkapta a fejét.
- Kev el akar hozni? –mosolyodott el, majd diadalittasan felkiáltott- Megmenekültem!
Felnevettünk, én pedig próbáltam kiszabadulni Nessie öleléséből.
- Együtt csak túléljük valahogy.
Felnevettem, majd normálisan visszaültem a székembe. Renesmee továbbra is jókedvűen nézett rám, szemei csillogtak. Mintha csak én lettem volna neki a megváltó.
- Nem mondtam, hogy biztosan megyek. –szóltam mosolyogva– Nekem sincs kedvem ehhez. De majd meglátjuk. Lehet, hogy Kevin rá tud venni. Eléggé jó módszerei vannak a meggyőzésemre.
Tiffany rám kacsintott, majd szenvtelen hangon megszólalt:
- Ohó. Meghiszem azt. Ahogy elnéztem megvannak hozzá a megfelelő adottságai.
Elnevettem magam, majd csillogó tekintetemet a komor Robertre szegeztem, aki az asztallap mélyedéseit nézte. Egy pillanatra elkomorodtam, de a csajok időt sem adtak rá.
- Akkor ruhát kellene vásárolnunk... –mormolta elgondolkodva Nessie, és már fel is kapta mosolygós fejét. Ebből tudtam, hogy meg is született az ötlete. Szinte láttam, ahogy kigyúl a feje fölött a villanykörte.
- Mi lenne, ha ma mennénk moziba? –kérdezte somolyogva.
Mindegyikünk beleegyezésül bólintott, a fiúk már el is kezdtek dumálni róla. Mintha Rob kezdeti komorsága eltűnt volna, újra mosolygott. Furcsa.
- Ha ma mozi, akkor holnap akár elmehetnénk vásárolni. –vigyorgott, majd izgatottan tapsikolni kezdett– Oda biztosan jönni akarnak majd mindkét nagynéném.
- Félnem kellene?
- Rettegned. –mosolygott gonoszul –Tiffany, te is jössz?
- Ha mehetek.
- Természetesen. Ne viccelj. –ölelte meg Nessie– Tif, már közénk tartozol. Újonnan alakított baráti társaság.
- Örülök. Nagyon köszönöm. –hálálkodott –Szar érzés, hogy így átvágtak. Az, akibe legjobban megbíztam hazudott nekem, és elvette tőlem azt, amit legjobban szerettem.
Tudtam, hogy mire gondol. Velem is megtörtént, még annó. Rémes érzés volt. Úgy éreztem, hogy el vagyok veszve. Akkor nem volt kire támaszkodnom, a legjobb barátnőm átvert. Blaise sietett a segítségemre és vele lábaltam ki ebből az időszakomból.
- Ne aggódj, Tiffany. Minden rendbe jön. –vigasztalta Nessie.
- De ha kell, beverem a csaj arcát. –nevettem– De úgy, hogy azon még a plasztikai sebész sem tud segíteni.
- Az nem lenne rossz. –kacagott fel halkan.
- Csajok, menni kellene órára. –szólt Robert, közben felállt.
Az órára pillantottunk, és már csak egy perc volt csengetésig. Az ebédlőben csak mi voltunk. Az üres asztalokon, székeken- és a földre hajított szeméthalmokon- kívül semmi nem volt itt. Egyedül öten álltunk az ebédlő közepén. Sietve kaptuk fel a cuccunkat, és már rohantunk is a következő óránkra.
~
Matek. Szeretem a matekot. Tényleg így van. Valami van benne, ami megfogott.
De ez az óra.... Mr. Lawner hiába törekszik a jóra, az osztály nem figyel rá. Próbálja magyarázni a példákat, körmöl az óriási táblára. Negyven pár éves révén, sovány alkatával gyorsan mozog, eléggé fittnek mondható. A nyakkendője az óra végére eléggé kilazult, maga lazítgatta ki. Csengetés előtt pár perccel csak leült az asztalához, megtámasztotta a fejét, és mélyet sóhajtott.
Sajnáltam. Tényleg. Ő az a tanár, aki törekszik arra, hogy jól tanítson. És jól is tanít, tényleg jól. Csak az osztály nem képes arra, hogy figyeljen rá. Nincs tisztelet bennük. Nem értik meg, hogy ez a tanár úr egy náluk jóval idősebb ember, aki több tiszteletet és megbecsülést érdemel. Ráadásul zseniális tanár.
De a többiek csak beszélnek egész órán, zajonganak és zsibonganak. Ügyet sem vetnek a táblára körmölő nevelőjükre.
Óra végén a többiek rohanva hagyták el a termet, én pedig ráérősen pakoltam össze. Az első padban ültem, órán próbáltam a tanár bíztatni legalább azzal, hogy elírom az anyagot, megmondom neki a helyes megfejtést. Láttam, hogy ezt örömmel fogadta, egy-egy halvány mosoly is megjelent az arcán.
- Miss. White. –szólított meg a tanár úr, mire felkaptam a fejemet– Nagyon köszönöm, hogy figyelt órán.
- Ugyan, Tanár úr. Ez természetes. –akasztottam a vállamra a táskámat, és a negyven éves férfivel együtt indultam az ajtóhoz.
- Már akinek. –sóhajtott –Ezek a mai gyerekek, tisztelet a kivételnek, eléggé tiszteletlenek és fegyelmezetlenek. Ez nagyon korlátozza a tanítást és a tanulást. Évvégén pedig meg vannak illetődve, amikor nem az a jegy kerül a bizonyítványukba, amit elvártak. Pedig én törekszem.
- Uram. –pillantottam fel rá –Majd változni fog, higgye el. Maga csak mondja az anyagot, magyarázzon, és fokozatosan nőni fog a tanulni akarók száma.
- Az csoda lenne, Miss. White.
Elköszönt, majd a tanári felé vette az irányt.
- Csodák léteznek. –mosolyogtam– Főleg, ha egy angyal intézkedik.
Jókedvűen indultam a parkoló felé. Boldogan dúdolgattam magamban, hajamat a fülem mögé tűrtem.
Kint megláttam Őt. A fekete sportkocsijának támaszkodva, bőrdzsekiben és szexi, szűk farmerben. Haját összeborzolta a szél, ajkain mosoly ült.
Megkönnyebbülve és felüdülve indultam el felé, hogy ott aztán az ajkaira vethessem magam.
- Túlélted? –suttogta a számba.
- Nehezen. –válaszoltam, majd a füléhez hajoltam– De egész nap te jártál a fejembe.
- Az nem baj. –csókolt meg újra– És pontosan mit is tettem a gondolataidban?
- Majd otthon megmutatom. –haraptam meg a fülét, majd újabb szerelmes csókot váltottunk.
2011. december 6., kedd
Love Angel- 17. fejezet
Sziasztok!
Meghoztam nektek a fejezetet :) Már tegnap este végeztem vele, így gondoltam kedves leszek, és nem húzom tovább :) Remélem mindenki kapott virgácsot, aki megérdemli ;D Biztosítalak titeket, én kaptam :D
Puszii
Meghoztam nektek a fejezetet :) Már tegnap este végeztem vele, így gondoltam kedves leszek, és nem húzom tovább :) Remélem mindenki kapott virgácsot, aki megérdemli ;D Biztosítalak titeket, én kaptam :D
Puszii
Love Angel- 17. fejezet
Újra otthon
Újra otthon
(Izbel)
A Nap már lemenőben volt, mikor beléptem a bejárati ajtón. Pontosabban beléptünk. Én és Kevin. Ujjaink össze voltak kulcsolva, arcunkon boldog mosoly virított.
- Végre megjöttél! –kiáltotta Lily.
Mikor meglátta, hogy Kevin szorosan mellettem áll-a köztünk lévő vibrálást pedig már méterekről érezni lehet-, gyorsan kijavította magát, és a szőke hajú angyalt is üdvözölte.
Miután a többiek is végigölelgettek, láttam Blaise-n, hogy beszélni szeretne velem. Már indultam is a konyhába, viszont Lily karon ragadott, és maga felé fordított.
- Miről nem tudok én? –nézett rám gyanakvón.
- Ugyan, Lily. –kuncogtam –Most már mindenről tudsz. Mindent, ami fontos, azt láttad.
- Végül is a lényeget már tényleg tudom. –ölelt meg.
Persze még jó sok kérdést feltett, én pedig készségesen válaszoltam.
- Izbel, ha megkérhetlek…
Blaise az emelet felé intett. Igazából először a konyhába indult, de oda Tod és Kevin telepedett. Hát igen, Kevin nem sokáig bírta idegekkel, ahogy Lily kérdezősködik. Igaz, látszott rajta, hogy a nyúzott arckifejezésemen jót mulat, de egy gyors csók után inkább ment Harper után.
- Vele vagy? –kérdezte türelmetlenül.
Azonnal letámadott a kérdésével, miután becsuktam magunk után a szobám ajtaját.
- Igen.
Erre csak hümmögött egy sort, és szemeit összeszűkítette.
- Netán baj?
- Nem, dehogy. Félre ne értsd! –mosolyodott el –Minden rendben van, Izbel. Örülök a boldogságodnak. Csak…
- Csak?
- Nem akarom, hogy összetörj, ha netán…
- Erre ne is gondolj. –simítottam végig az arcán –Jó darabig ne merüljön fel benned ez. Tökéletesen megvagyok Kevinnel. Ilyen boldog talán még sosem voltam.
- Akkor minden rendben. Csak nem akarom, hogy újra olyan állapotba kerülj, mint Matt elvesztése után. –ölelt magához –Szörnyű volt úgy látni, és nem akarom, hogy még egyszer megtörténjen ez.
- Nem fog. –mosolyogtam –Tudod, hogy az azért volt szörnyű, mert magamat hibáztattam.
- Most is ezt teszed, akárhányszor visszagondolsz rá.
- Tudom. De hiába is mondotok mást, miattam ment oda, hogy végre nyugodt életem legyen…
Beletörődően sóhajtott.
- Ezen nem is érdemes összekapnunk. Úgyis mindketten a magunk igazát hajtjuk, ami egyáltalán nem egyezik.
Elvigyorodtam, és megöleltem.
- Mesélj egy kicsit!
- Mégis miről?
- Az érzéseidről. Csak utána adok engedélyt a kapcsolatra. –kacsintott, én pedig elmosolyodtam.
- Én is hallani akarom! –nyitott be Lily, és lehuppant Blaise mellé az ágyra.
Felkuncogtam, és belekezdtem:
- Hát… Már akkor vonzódást éreztem iránta, amikor eljött hozzánk, a nyaralás előtt pár nappal. Akkor… minden úgy volt, hogy összejövünk, és boldogok lehetünk. De aztán Kevin váratlanul meggondolta magát, és visszautasított.
- Akkor voltál annyira rossz kedvű, megtört. –motyogta –Akkor megközelítetted a tíz évvel ezelőtti önmagadat.
Egy aprót sóhajtottam, bólintottam egyet, és folytattam a történetemet:
- Elmentünk nyaralni, ott pedig még jobban elmélyültek az érzelmeink. Én azt hittem, hogy egy hétig legalább kikapcsolhatok, nyugodt lehetek. Tévhit volt. Állandóan azon kattogott az agyam, hogy most mi is lesz, Kevin mennyire van kikészülve, én meddig bírom még… Rémes volt. Ráadásul Nessie is észrevette.
- De hogy tovább? –kérdezte Lily–Eddig nagyon úgy tűnik, hogy rossz volt a viszonyotok. Hogy változott meg ilyen hamar?
- Épp azt mondanám. –mosolyogtam –A búcsú bulink volt. Eric fellépett.
- Eric? Ohh, milyen régen láttam. –dörmögte Blaise –Jól van?
- Persze, tökéletesen. Esküvőre készül.
- Folytasd! –kérte türelmetlenül Lily.
- Oké, oké. –kuncogtam –Tehát… Búcsúbuli volt, Ericcel pedig hátramentem egy zárt helyiségbe beszélgetni. Tíz perc múlva mentünk előre, ahol Kevin le is támadott, miszerint tíz perc alatt megdöntött egy pasi.
- Atyám!
- Kimentem vele az udvarra. –folytattam Lily kommentárját figyelmen kívül hagyva –Ott voltaképp leszajházott, én pedig lekevertem neki egyet. Ezután jött csak a fekete leves! Újra kántálni kezdte, hogy szeret. Én tudtam ezt. Végül is ott hagytam, és bementem. Ott elsírtam magam, és kirohantam megkeresni. Egymás karjaiba omlottunk, esedezett a bocsánatomért, amit én szíves örömest megadtam neki. Tisztáztuk a dolgokat. Ezután rendeződött minden.
Azt direkt nem említettem, hogy Kevin elejtett néhány könnycseppet. Nem rájuk tartozik, főleg, mert nem túl férfias.
- Lemegyünk?
- Menjünk. Még lesz pár szavam Mr. Coore-hoz. –mondta komoly arckifejezéssel, diplomatikusan.
Felkuncogtam, és karon ragadtam. Susmorogva mentünk le a lépcsőn. Pontosabban ő mondta magáét, én pedig csak nevettem rajta, Lilyvel együtt.
- Kevin, beszélhetnénk? –dőlt a konyhaajtónak Blaise.
- Rendben. –bólintott Kev, közben átkarolta a derekam –Egy pillanat, és megyek.
- A nappaliban várlak.
Kedvesem a nyakamba csókolt, majd a számat vette birtokba.
- Félnem kellene?
- Egyenesen rettegned. –válaszoltam a kérdésére, mire kissé ijedt tekintetet vágott.
Mikor meglátta a mosolyomat felkuncogott.
- Sietek vissza hozzád. –suttogta még a számba, majd egy utolsó csók után elment.
Ahogy utána néztem halványan megráztam a fejemet, majd a hűtőhöz mentem. Kivettem belőle a salátát, amit Marie csomagolt.
- Csak nem megéheztél? –kacsintott Harper.
- Dehogynem. Ki vagyok éhezve. –válaszoltam hasonlóan, vigyorogva.
- Azt hiszem ezt meg kellene mondani Kevinnek. Szerintem gyorsan változtatna rajta.
Felnevettem, és gyengén belebokszoltam a vállába.
- Te semmit sem változol!
Megjegyzésem után leültem a pulthoz és eszegetni kezdtem.
- Ideadnád az öntetet? Azt ott hagytam. –kértem Harpert.
- Persze. Hol van? –nyitotta ki a hűtő ajtaját.
- Baloldal, bal alsó fiók, elvileg legelöl.
Miután megtalálta felém dobta az üveget. Ezután a sajtos szósz is a salátán volt, így pedig még finomabb lett.
- Annyira jó ízűen eszed. –huppant le elém egy villával a kezében.
- Harper! –kacagtam, mikor megláttam, ahogy a tálat kettőnk közé húzza és maga is vesz belőle.
- Igen? –kérdezte tele szájjal –Hm. Ez tényleg finom!
Jó pár perccel később belépő Kevin és Blaise arcán is mosoly jelent meg. Azt láthatták, hogy Harper és én a pultnál ülünk, előttünk egy nagy tál salátával, tiszta szószosan nevetünk.
- Hát ez meg mi? –lépett mellém Kev, és letörölte az arcomról a sárgás öntetet.
- Salátaöntet. –kuncogtam –Szerintem lezuhanyozok. Ezt sima kendővel le sem lehetne mosni.
- Én nagyjából megúsztam. –hencegett Harper, majd hangosan felkacagott.
Megragadtam a szósz üvegét. Láttam, hogy már csak az alján van egy kevés. A csaphoz léptem, engedtem vele egy kis vizet. Harper ekkor már visszafordult a tálhoz, és eszegetett. Az üveg tartalmát gonoszan a fejére öntöttem. Persze nem volt olyan sok, de mégis annyira jól esett.
- Izbel!
- Tudom, megbánom. –kacagtam.
Hátra arcot vágtam, és felszaladtam a lépcsőn. Ott bezárkóztam a fürdőmbe. Ide csaknem jön utánam. Nevetve dőltem neki a csapnak, és hideg vízzel leöblítettem az arcomat. Tovább vigyorogtam, végül a ruháimat egy lavórba szórtam. Tekintettel arra, hogy az is tiszta ragacs volt, nem dobtam a földre. Beálltam a zuhany alá, és percekig folyattam magamra a meleg vizet.
~
Frissen és üdén léptem ki a fürdőszoba ajtaján. Éjszaka révén már a pizsamámat öltöttem magamra. A hajam kissé nedves volt még, de nem is zavart.
Kevin az ágyamon feküdt, mindössze egy alsónadrág takarta a testét. Le volt ágyazva, a takarók a lábánál voltak összehajtva. Kezeit a feje alá hajtotta és a plafont nézte.
Bebúztam mellé az ágyba és a mellkasára hajtottam a fejemet.
- Furcsán fáradt vagyok. –dörmögte.
- Aludjunk. –mosolyogtam.
- Rendben. –csókolt bele a hajamba, és magunkra rántotta a takarót.
Ezután én eloltottam a kislámpát, és még közelebb préseltem magam Hozzá.
- Blaise kioktatott.
- Oh…
- Azt mondta, hogy vigyázzak rád. És voltaképp megfenyegetett.
- Hogy mit tett?
- Jól hallottad. Kijelentette, hogyha újra olyan letargikus állapotba kerülsz, mint Matt elvesztésekor, azt megbánom. Persze csak akkor bánom meg, ha miattam leszel érzelmileg szörnyen.
- Atya ég…
- Igen, hasonló reakcióm volt. Igaz, miután Blaise barátunkat biztosítottam arról, hogy igazán szeretlek és boldoggá akarlak tenni, megnyugodott. Szerencsére. De azért volt még pár kérdése a nyaralással kapcsolatban…
- De gondolom elintézted.
- Természetesen. Újra elmagyaráztam neki, hogy nem szándékosan bántottalak meg és vesztem össze veled. Megnyugodott. De voltaképp akkor simult ki teljesen az arca, amikor tényleg biztosítottam arról, hogy igazán szeretlek.
- Én is szeretlek. –nyomtam egy csókot az ajkaira.
- Álmod szépeket, Kicsim. –suttogta a hajamba, elfojtva egy ásítást.
- Veled vagyok, úgyhogy meglesz. –mosolyogtam.
A szívverését hallgatva nyomott el az álom.
- Végre megjöttél! –kiáltotta Lily.
Mikor meglátta, hogy Kevin szorosan mellettem áll-a köztünk lévő vibrálást pedig már méterekről érezni lehet-, gyorsan kijavította magát, és a szőke hajú angyalt is üdvözölte.
Miután a többiek is végigölelgettek, láttam Blaise-n, hogy beszélni szeretne velem. Már indultam is a konyhába, viszont Lily karon ragadott, és maga felé fordított.
- Miről nem tudok én? –nézett rám gyanakvón.
- Ugyan, Lily. –kuncogtam –Most már mindenről tudsz. Mindent, ami fontos, azt láttad.
- Végül is a lényeget már tényleg tudom. –ölelt meg.
Persze még jó sok kérdést feltett, én pedig készségesen válaszoltam.
- Izbel, ha megkérhetlek…
Blaise az emelet felé intett. Igazából először a konyhába indult, de oda Tod és Kevin telepedett. Hát igen, Kevin nem sokáig bírta idegekkel, ahogy Lily kérdezősködik. Igaz, látszott rajta, hogy a nyúzott arckifejezésemen jót mulat, de egy gyors csók után inkább ment Harper után.
- Vele vagy? –kérdezte türelmetlenül.
Azonnal letámadott a kérdésével, miután becsuktam magunk után a szobám ajtaját.
- Igen.
Erre csak hümmögött egy sort, és szemeit összeszűkítette.
- Netán baj?
- Nem, dehogy. Félre ne értsd! –mosolyodott el –Minden rendben van, Izbel. Örülök a boldogságodnak. Csak…
- Csak?
- Nem akarom, hogy összetörj, ha netán…
- Erre ne is gondolj. –simítottam végig az arcán –Jó darabig ne merüljön fel benned ez. Tökéletesen megvagyok Kevinnel. Ilyen boldog talán még sosem voltam.
- Akkor minden rendben. Csak nem akarom, hogy újra olyan állapotba kerülj, mint Matt elvesztése után. –ölelt magához –Szörnyű volt úgy látni, és nem akarom, hogy még egyszer megtörténjen ez.
- Nem fog. –mosolyogtam –Tudod, hogy az azért volt szörnyű, mert magamat hibáztattam.
- Most is ezt teszed, akárhányszor visszagondolsz rá.
- Tudom. De hiába is mondotok mást, miattam ment oda, hogy végre nyugodt életem legyen…
Beletörődően sóhajtott.
- Ezen nem is érdemes összekapnunk. Úgyis mindketten a magunk igazát hajtjuk, ami egyáltalán nem egyezik.
Elvigyorodtam, és megöleltem.
- Mesélj egy kicsit!
- Mégis miről?
- Az érzéseidről. Csak utána adok engedélyt a kapcsolatra. –kacsintott, én pedig elmosolyodtam.
- Én is hallani akarom! –nyitott be Lily, és lehuppant Blaise mellé az ágyra.
Felkuncogtam, és belekezdtem:
- Hát… Már akkor vonzódást éreztem iránta, amikor eljött hozzánk, a nyaralás előtt pár nappal. Akkor… minden úgy volt, hogy összejövünk, és boldogok lehetünk. De aztán Kevin váratlanul meggondolta magát, és visszautasított.
- Akkor voltál annyira rossz kedvű, megtört. –motyogta –Akkor megközelítetted a tíz évvel ezelőtti önmagadat.
Egy aprót sóhajtottam, bólintottam egyet, és folytattam a történetemet:
- Elmentünk nyaralni, ott pedig még jobban elmélyültek az érzelmeink. Én azt hittem, hogy egy hétig legalább kikapcsolhatok, nyugodt lehetek. Tévhit volt. Állandóan azon kattogott az agyam, hogy most mi is lesz, Kevin mennyire van kikészülve, én meddig bírom még… Rémes volt. Ráadásul Nessie is észrevette.
- De hogy tovább? –kérdezte Lily–Eddig nagyon úgy tűnik, hogy rossz volt a viszonyotok. Hogy változott meg ilyen hamar?
- Épp azt mondanám. –mosolyogtam –A búcsú bulink volt. Eric fellépett.
- Eric? Ohh, milyen régen láttam. –dörmögte Blaise –Jól van?
- Persze, tökéletesen. Esküvőre készül.
- Folytasd! –kérte türelmetlenül Lily.
- Oké, oké. –kuncogtam –Tehát… Búcsúbuli volt, Ericcel pedig hátramentem egy zárt helyiségbe beszélgetni. Tíz perc múlva mentünk előre, ahol Kevin le is támadott, miszerint tíz perc alatt megdöntött egy pasi.
- Atyám!
- Kimentem vele az udvarra. –folytattam Lily kommentárját figyelmen kívül hagyva –Ott voltaképp leszajházott, én pedig lekevertem neki egyet. Ezután jött csak a fekete leves! Újra kántálni kezdte, hogy szeret. Én tudtam ezt. Végül is ott hagytam, és bementem. Ott elsírtam magam, és kirohantam megkeresni. Egymás karjaiba omlottunk, esedezett a bocsánatomért, amit én szíves örömest megadtam neki. Tisztáztuk a dolgokat. Ezután rendeződött minden.
Azt direkt nem említettem, hogy Kevin elejtett néhány könnycseppet. Nem rájuk tartozik, főleg, mert nem túl férfias.
- Lemegyünk?
- Menjünk. Még lesz pár szavam Mr. Coore-hoz. –mondta komoly arckifejezéssel, diplomatikusan.
Felkuncogtam, és karon ragadtam. Susmorogva mentünk le a lépcsőn. Pontosabban ő mondta magáét, én pedig csak nevettem rajta, Lilyvel együtt.
- Kevin, beszélhetnénk? –dőlt a konyhaajtónak Blaise.
- Rendben. –bólintott Kev, közben átkarolta a derekam –Egy pillanat, és megyek.
- A nappaliban várlak.
Kedvesem a nyakamba csókolt, majd a számat vette birtokba.
- Félnem kellene?
- Egyenesen rettegned. –válaszoltam a kérdésére, mire kissé ijedt tekintetet vágott.
Mikor meglátta a mosolyomat felkuncogott.
- Sietek vissza hozzád. –suttogta még a számba, majd egy utolsó csók után elment.
Ahogy utána néztem halványan megráztam a fejemet, majd a hűtőhöz mentem. Kivettem belőle a salátát, amit Marie csomagolt.
- Csak nem megéheztél? –kacsintott Harper.
- Dehogynem. Ki vagyok éhezve. –válaszoltam hasonlóan, vigyorogva.
- Azt hiszem ezt meg kellene mondani Kevinnek. Szerintem gyorsan változtatna rajta.
Felnevettem, és gyengén belebokszoltam a vállába.
- Te semmit sem változol!
Megjegyzésem után leültem a pulthoz és eszegetni kezdtem.
- Ideadnád az öntetet? Azt ott hagytam. –kértem Harpert.
- Persze. Hol van? –nyitotta ki a hűtő ajtaját.
- Baloldal, bal alsó fiók, elvileg legelöl.
Miután megtalálta felém dobta az üveget. Ezután a sajtos szósz is a salátán volt, így pedig még finomabb lett.
- Annyira jó ízűen eszed. –huppant le elém egy villával a kezében.
- Harper! –kacagtam, mikor megláttam, ahogy a tálat kettőnk közé húzza és maga is vesz belőle.
- Igen? –kérdezte tele szájjal –Hm. Ez tényleg finom!
Jó pár perccel később belépő Kevin és Blaise arcán is mosoly jelent meg. Azt láthatták, hogy Harper és én a pultnál ülünk, előttünk egy nagy tál salátával, tiszta szószosan nevetünk.
- Hát ez meg mi? –lépett mellém Kev, és letörölte az arcomról a sárgás öntetet.
- Salátaöntet. –kuncogtam –Szerintem lezuhanyozok. Ezt sima kendővel le sem lehetne mosni.
- Én nagyjából megúsztam. –hencegett Harper, majd hangosan felkacagott.
Megragadtam a szósz üvegét. Láttam, hogy már csak az alján van egy kevés. A csaphoz léptem, engedtem vele egy kis vizet. Harper ekkor már visszafordult a tálhoz, és eszegetett. Az üveg tartalmát gonoszan a fejére öntöttem. Persze nem volt olyan sok, de mégis annyira jól esett.
- Izbel!
- Tudom, megbánom. –kacagtam.
Hátra arcot vágtam, és felszaladtam a lépcsőn. Ott bezárkóztam a fürdőmbe. Ide csaknem jön utánam. Nevetve dőltem neki a csapnak, és hideg vízzel leöblítettem az arcomat. Tovább vigyorogtam, végül a ruháimat egy lavórba szórtam. Tekintettel arra, hogy az is tiszta ragacs volt, nem dobtam a földre. Beálltam a zuhany alá, és percekig folyattam magamra a meleg vizet.
~
Frissen és üdén léptem ki a fürdőszoba ajtaján. Éjszaka révén már a pizsamámat öltöttem magamra. A hajam kissé nedves volt még, de nem is zavart.
Kevin az ágyamon feküdt, mindössze egy alsónadrág takarta a testét. Le volt ágyazva, a takarók a lábánál voltak összehajtva. Kezeit a feje alá hajtotta és a plafont nézte.
Bebúztam mellé az ágyba és a mellkasára hajtottam a fejemet.
- Furcsán fáradt vagyok. –dörmögte.
- Aludjunk. –mosolyogtam.
- Rendben. –csókolt bele a hajamba, és magunkra rántotta a takarót.
Ezután én eloltottam a kislámpát, és még közelebb préseltem magam Hozzá.
- Blaise kioktatott.
- Oh…
- Azt mondta, hogy vigyázzak rád. És voltaképp megfenyegetett.
- Hogy mit tett?
- Jól hallottad. Kijelentette, hogyha újra olyan letargikus állapotba kerülsz, mint Matt elvesztésekor, azt megbánom. Persze csak akkor bánom meg, ha miattam leszel érzelmileg szörnyen.
- Atya ég…
- Igen, hasonló reakcióm volt. Igaz, miután Blaise barátunkat biztosítottam arról, hogy igazán szeretlek és boldoggá akarlak tenni, megnyugodott. Szerencsére. De azért volt még pár kérdése a nyaralással kapcsolatban…
- De gondolom elintézted.
- Természetesen. Újra elmagyaráztam neki, hogy nem szándékosan bántottalak meg és vesztem össze veled. Megnyugodott. De voltaképp akkor simult ki teljesen az arca, amikor tényleg biztosítottam arról, hogy igazán szeretlek.
- Én is szeretlek. –nyomtam egy csókot az ajkaira.
- Álmod szépeket, Kicsim. –suttogta a hajamba, elfojtva egy ásítást.
- Veled vagyok, úgyhogy meglesz. –mosolyogtam.
A szívverését hallgatva nyomott el az álom.
~
Édes csókokra keltem. Véghaladt egészen a vállamtól a fülemig, aztán az ajkam vonaláig.
- Neked is jó reggelt. –dörmögtem, miközben egy csókot adtam neki.
A szemeimet még nem tudtam kinyitni, ahhoz még kellett pár perc.
- Jól aludtál?
- Egy pillanat, és beindul az agyam. –dörmögtem válasz híján –Igen, jól aludtam. Remélem te is.
- Tökéletes volt, ne aggódj. –kuncogott, és újabb csókot adott.
Tengerkék szemeibe néztem, amik újra elbűvöltek. Az ajkait újabb csókra hívtam, miközben közelebb csúsztam hozzá. Kezei besiklottak a hálóingem alá, és végigsimított a csípőmön. Én a mellkasát cirógattam, és a hasfalán lévő izomkockáit simogattam körbe.
Csókunk egyre jobban mélyült el, én pedig a derekára ültem. Szőke hajam a nyakát cirógatta, ujjaim a mellkasán kalandoztak. Éreztem, ahogy az érintésem nyomán megborzong. A kellemes érzés hullámokban árasztott el, egyre jobban kívántam őt, ahogy Kedvesem is engem. Hosszú percekig kényeztettük a másikat, majd elvesztünk egymásban és az érzelmeinkben.
~
Pár szenvedélyes óra múlva- és egy hosszantartó zuhanyzás után- épp a konyhában ültünk és ebédeltünk. Én és Lily megfőztük az ebédet, a fiúk pedig megterítettek.
- Csajok, ez isteni! –hümmögött elégedetten Tom.
- Ez a lasagne nagyon jó ötlet volt részemről. –dicsérte Harper.
- Azért ez a szakácsok érdeme is. –kuncogott Blaise.
Én és Lily csak ültünk egymással szemben, párjaink mellettünk. Halványan elpirulva falatoztunk.
- Látod, csodálatos szakácsnő vagy. –dörmögte a fülembe Kevin –És nem csak jól főzöl, de gyönyörű és csodálatos lelkű is vagy. Többre nem is vágyhatnék.
Elmosolyodtam, és egy csókot nyomtam az ajkaira.
- Nem tudom, hogy ezt még hányszor fogod felsorolni, de egyértelműen növeled velük az önbizalmamat.
- Haver, bármit is mondtál, többször ne! –mondta Harper, közben ijedt arcot vágott –Így is egoista, de ezek után! Rettegjünk!
Felnevettem, és inkább Harper szájába adtam egy falatot. Pont kapóra jött, hogy mellettem ült.
- Inkább egyél, ne pedig kritizálj!
- Épp azt teszem. –válaszolta teli szájjal.
Újra felkacagtam és a szája elé tartottam egy szalvétát.
- Köszönöm, de nem szükséges. –vette el onnan a piros, négyzet alakú darabot –Én tudok normálisan enni.
- Látom. –kuncogtam, és letöröltem a fehér ingjéről a maszatot. Legalább is próbáltam letörölni.
- Ez a te műved. –mutatott a foltra –Most mosd ki.
- Meg még mit nem.
Mindkettőnk felnevetett, és az egész asztaltársaság arcára mosoly kúszott.
- Összepiszkítottad, most tisztítsd ki!
- Rendben. –kuncogtam, és levettem róla az ingjét, majd a kukába hajítottam –Most megfelel?
- Az egy rettentően drága ing volt, Izbel White!
- Majd veszek neked másikat. Ne félj, nem maradsz ruha nélkül. –gügyögtem neki, közben megcsipkedtem az arcát.
Sértődötten fordult vissza a tányérjához, és eszegetett tovább.
- Remélem nem az a célod, hogy megmérgezz. –dörmögte, miután újabb falat került a szájába.
- Miért, mit gondoltál? –sipítottam fel –Hogy jut eszedbe ilyen? Mármint. Hogy jut neked is az eszedbe ilyen? Én gondoltam rá először, ne arasd le a babérjaimat! De ha már megetted, a többiek pár órán belül kitalálhatják, hogy mi is volt a kajádba, amitől feldobtad a talpadat. –kacsintottam.
- Mi? –nyelte le a kaját.
- Nyugi, semmi. –kacagtam, ahogy mindenki más is. Harper kivételével.
- Először kidobod az ingemet, amikor az egy pillanat alatt helyrehozható lett volna, most pedig az életemre törsz, és meg akarsz mérgezni!
- Minden vágyam. –kuncogtam.
Elkomorodott, és visszaült az asztalhoz.
- Ha már ez az utolsó ebédem, hadd egyem már meg… Legalább finom. –mosolyodott el –Jó emlékem lesz az utolsó étkezésemről.
Felnevettem, és újabb falatot emeltem a számhoz.
További fél óra ebédelés után ment mindenki a dolgára. Persze Harper kajájába nem volt semmi méreg, hogy is lett volna! Az én drága „bátyámat” semmi pénzért sem tüntetném el!
Az egész vasárnapi napunk így ment el. Boldogan, felhőtlenül, és szerelmesen.
Édes csókokra keltem. Véghaladt egészen a vállamtól a fülemig, aztán az ajkam vonaláig.
- Neked is jó reggelt. –dörmögtem, miközben egy csókot adtam neki.
A szemeimet még nem tudtam kinyitni, ahhoz még kellett pár perc.
- Jól aludtál?
- Egy pillanat, és beindul az agyam. –dörmögtem válasz híján –Igen, jól aludtam. Remélem te is.
- Tökéletes volt, ne aggódj. –kuncogott, és újabb csókot adott.
Tengerkék szemeibe néztem, amik újra elbűvöltek. Az ajkait újabb csókra hívtam, miközben közelebb csúsztam hozzá. Kezei besiklottak a hálóingem alá, és végigsimított a csípőmön. Én a mellkasát cirógattam, és a hasfalán lévő izomkockáit simogattam körbe.
Csókunk egyre jobban mélyült el, én pedig a derekára ültem. Szőke hajam a nyakát cirógatta, ujjaim a mellkasán kalandoztak. Éreztem, ahogy az érintésem nyomán megborzong. A kellemes érzés hullámokban árasztott el, egyre jobban kívántam őt, ahogy Kedvesem is engem. Hosszú percekig kényeztettük a másikat, majd elvesztünk egymásban és az érzelmeinkben.
~
Pár szenvedélyes óra múlva- és egy hosszantartó zuhanyzás után- épp a konyhában ültünk és ebédeltünk. Én és Lily megfőztük az ebédet, a fiúk pedig megterítettek.
- Csajok, ez isteni! –hümmögött elégedetten Tom.
- Ez a lasagne nagyon jó ötlet volt részemről. –dicsérte Harper.
- Azért ez a szakácsok érdeme is. –kuncogott Blaise.
Én és Lily csak ültünk egymással szemben, párjaink mellettünk. Halványan elpirulva falatoztunk.
- Látod, csodálatos szakácsnő vagy. –dörmögte a fülembe Kevin –És nem csak jól főzöl, de gyönyörű és csodálatos lelkű is vagy. Többre nem is vágyhatnék.
Elmosolyodtam, és egy csókot nyomtam az ajkaira.
- Nem tudom, hogy ezt még hányszor fogod felsorolni, de egyértelműen növeled velük az önbizalmamat.
- Haver, bármit is mondtál, többször ne! –mondta Harper, közben ijedt arcot vágott –Így is egoista, de ezek után! Rettegjünk!
Felnevettem, és inkább Harper szájába adtam egy falatot. Pont kapóra jött, hogy mellettem ült.
- Inkább egyél, ne pedig kritizálj!
- Épp azt teszem. –válaszolta teli szájjal.
Újra felkacagtam és a szája elé tartottam egy szalvétát.
- Köszönöm, de nem szükséges. –vette el onnan a piros, négyzet alakú darabot –Én tudok normálisan enni.
- Látom. –kuncogtam, és letöröltem a fehér ingjéről a maszatot. Legalább is próbáltam letörölni.
- Ez a te műved. –mutatott a foltra –Most mosd ki.
- Meg még mit nem.
Mindkettőnk felnevetett, és az egész asztaltársaság arcára mosoly kúszott.
- Összepiszkítottad, most tisztítsd ki!
- Rendben. –kuncogtam, és levettem róla az ingjét, majd a kukába hajítottam –Most megfelel?
- Az egy rettentően drága ing volt, Izbel White!
- Majd veszek neked másikat. Ne félj, nem maradsz ruha nélkül. –gügyögtem neki, közben megcsipkedtem az arcát.
Sértődötten fordult vissza a tányérjához, és eszegetett tovább.
- Remélem nem az a célod, hogy megmérgezz. –dörmögte, miután újabb falat került a szájába.
- Miért, mit gondoltál? –sipítottam fel –Hogy jut eszedbe ilyen? Mármint. Hogy jut neked is az eszedbe ilyen? Én gondoltam rá először, ne arasd le a babérjaimat! De ha már megetted, a többiek pár órán belül kitalálhatják, hogy mi is volt a kajádba, amitől feldobtad a talpadat. –kacsintottam.
- Mi? –nyelte le a kaját.
- Nyugi, semmi. –kacagtam, ahogy mindenki más is. Harper kivételével.
- Először kidobod az ingemet, amikor az egy pillanat alatt helyrehozható lett volna, most pedig az életemre törsz, és meg akarsz mérgezni!
- Minden vágyam. –kuncogtam.
Elkomorodott, és visszaült az asztalhoz.
- Ha már ez az utolsó ebédem, hadd egyem már meg… Legalább finom. –mosolyodott el –Jó emlékem lesz az utolsó étkezésemről.
Felnevettem, és újabb falatot emeltem a számhoz.
További fél óra ebédelés után ment mindenki a dolgára. Persze Harper kajájába nem volt semmi méreg, hogy is lett volna! Az én drága „bátyámat” semmi pénzért sem tüntetném el!
Az egész vasárnapi napunk így ment el. Boldogan, felhőtlenül, és szerelmesen.
2011. november 29., kedd
Love Angel- 16. fejezet
Sziasztok!
Nos, mint ígértem meghoztam a fejezetet :) Őszintén be kell vallanom, nekem ez az egyik kedvencem :)
És mindenki megnyugodhat, most nagyjából egyenesbe jönnek a dolgok, legalábbis egy időre ;D
Köszönöm szépen a véleményeket :)
Puszii
Zokogás rázta meg a testemet, és éreztem, hogyha nem teszek semmit, örökre elveszítettem.
És nem akartam ezt! Nem akartam elveszíteni! Szükségem volt rá. Többet ért nekem, mint akár a levegő. Nem akartam nélküle élni. Többé egy napot sem akartam egyedül tölteni. És nem is fogok!
- Sajnálom, Eric. –fordultam felé, mire mosolyogva felállt.
- Szereted őt. Menj, és keresd meg.
Nem is kellett többször mondani. Kicsaptam az ajtót, és a távolba meredtem, de alig láttam. A könnyek újra elhomályosították a szememet.
- Kevin! –kiáltottam kétségbeesetten.
Nem jött válasz. Újra a nevét kiáltottam, de semmi. A könnyek megállhatatlanul folytak végig az arcomon, miközben újra a nevét kiabáltam. A hangom egyre halkult, már egy hangos szóra sem futotta.
Kezemet a szám elé kaptam, és éreztem, hogy újra feltör a zokogásom.
De akkor megpillantottam. Felismertem a járásáról, a zsebre tett kezeiről. Most már nem érdekelt semmi. Sebesen szedtem a lábaimat, szaladtam felé.
- Izbel? –hasított a csendbe megtört hangja.
A nyakába vetettem magam. Szorosan vontam magamhoz, ő pedig a nagy lökéstől elveszítette egyensúlyát, megcsúszott a homokban és térdre esett velem együtt. De még így is magánál tartott. Szorosan fogott, arcát a hajamba fúrta, én pedig az ingjét áztattam el a könnyeimmel.
- Oh, Iz…
- Szeretlek. –dadogtam hadarva –Kellesz nekem. Nem lehetsz másé! Kevin, nem adlak! Én… Rettentően sajnálom az elmúlt időszakot. És sajnálom a pofont, és sajnálom, hogy megbántottalak.
- Izbel. Css… –próbált csitítani.
- És annyira sajnálok mindent! De egyszerűen nem tudlak elfelejteni! Hiába próbálom, nem megy. Egyszerűen belevésted magad a szívembe. És… nem tudok nélküled élni. Nem megy. Valamiért képtelen vagyok nélküled boldog lenni, Kevin. Én… Én nem akarlak elengedni. Nem akarlak mással látni. Azt akarom, hogy én legyek a karjaidban minden reggel, ne pedig más! Azt akarom, hogy engem csókolj, ne pedig egy barna cicababát! Vagy bárki mást! Nem engedlek, Kevin.
- Szeretlek. –suttogta.
- Én is. Imádlak. Szeretlek, mindennél jobban! –suttogtam zokogva –Kérlek bocsájts meg! Könyörgök neked, bocsájts meg azért, mert ennyire önfejűen viselkedtem.
- Neked kell megbocsájtanod nekem, Izbel. Annyira elviselhetetlen voltam. És röstellem, hogy ilyen voltam. Nem vagy utcalány, nem gondolom ezt és sosem gondoltam! Annyira szörnyű, hogy burkoltan, de ezt mondtam rád. Nem akartam, de akkor annyira… más voltam. Meg voltam törve, reménytelen volt a helyzetem, és nem bírtam elviselni, hogy mással vagy. Egyszerűen azt akartam, hogy velem táncolj összebújva, velem legyél minden nap, minden éjszaka, minden percben. Ne mással. Rettentően féltékeny vagyok. –nyögte –És irtózatosan szerelmes.
Felnéztem rá, ő pedig halványan mosolyogva letörölte az arcomról a könnyet, majd lágyan megcsókolt. Boldog, megkönnyebbül sóhajt hallattam, majd közelebb húztam magamhoz megfeszült testét. Az egyik kezemmel a hajába túrtam, másik kezem ujjaival pedig végigsimítottam a gerince mentén. Az izmai kissé meglágyultak, testtartása könnyebbé, kényelmesebbé válik. De ettől függetlenül még érzem rajta, hogy feszült. Talán még mindig azok a képek peregnek le előtte, amikor fájdalmat okoztunk egymásnak.
- Kevin. Most már vége. –suttogtam a szájába.
- De olyan nehéz elhinni. –sóhajtotta a szemeimbe nézve.
- Pedig hidd csak el. A tiéd vagyok. –mosolyogtam rá, majd újra közelebb húztam egy csókra.
És nem akartam többé elengedni.
Csókunk egyre szenvedélyesebbé vált, egyre jobban feszegettük a határokat. Keze a szoknyám alá csúszott és megmarkolta a csípőmet. Elégedetten sóhajtottam fel. Csókunk kezdett sürgetővé válni, de a szenvedély ugyan úgy megmaradt.
- Menjünk a villába.
- Jó ötlet. –válaszolta.
Azt vettem észre, hogy a szobájában állunk. Ledöntött az ágyra, és fölém mászott, közben továbbra is csókolt. Kezei a ruhámat piszkálták, próbálta egyre feljebb tolni rajtam. A jóleső érzés újra végigjárta a testemet. Megborzongtam tőle, és az eddiginél hevesebben csókoltam meg. Sürgetően vettem le róla az ingjét. Hallottam, ahogy pár gomb leesik a padlóra, és pattogni kezd, majd elgurul. Belemosolygott a csókunkba, de mikor végigsimítottam a mellkasán, aztán kezem a köldöke körül, a kidolgozott hasát kezdte el simogatni; felnyögött. Ezután áttért a nyakam csókolgatására. Megelégeltem, ahogy a ruhám a kissé izzadt testemre feszül. Levettem magamról és a földre hajítottam.
Ránéztem. Kék szemeivel engem fürkészett. Egyszerre volt szexi, kaján, sóvárgó és eszméletlenül ellenállhatatlan.
Halványan rámosolyogtam, és az egyre szűkülő nadrágjához nyúltam. Kigomboltam, majd lehúztam róla. Elvigyorodott hevességemen, majd az ágyhoz szorított és újra megcsókolt.
A vágy feszíti a testemet. Ismeretlen érzések, soha nem érzett vágyódás. Ezt a szintű érzelmet még nem tapasztaltam senkivel. De őrjítő melegség járt át belülről, boldog voltam és vágyódtam.
Már nem tudtam követni, hogy mi hogyan és miként következett. Az egész éjszaka összefolyt. Nem tudom, hogy hogyan kerültek le rólunk a fehérneműink. Észveszejtő az egész pillanat, az egész éjszaka. Lábaimmal egyre erősebben szorítottam magamhoz, miközben ő egyre gyorsabban mozgott. A nyakamat harapdálta, én pedig a hátát simogattam, és körmeimet bele-bele mélyesztettem a bőrébe, miközben fogaim megtalálták a fülét, és megharaptam azt.
Feltörő sikolyaimat, nyögéseimet verítéktől nedves vállába fojtottam. Hevesen csókoltam, szerelmesen simogattam, és vadul harapdáltam.
Egyre hangosodó hangjaink elnyomják az eső halk kopogását, a szél susogását és a hullámok vad csapkodását.
Elérve az áhítatott pontot testünk ívben feszült, ajkainkat nyögések hagyják el, de még most is csókoltuk egymást. Izzadtan borultunk egymásra, ő a mellkasára vont, én pedig zihálva hallgattam szíve vad ritmusát.
~
Reggel a mellkasán ébredtem. Ő még aludt. Mellkasa ütemesen mozgott fel és le. Annyira csodás volt ez pillanat. Nem akartam megszakítani, így inkább visszahajtottam a fejemet a mellkasára, és lehunyt szemmel hallgattam szíve dobogását. Halványan elmosolyodtam, és az ujjaimmal apró köröket írtam le a hasára.
Nem is tudom, hogy mennyi ideig maradhattunk így. Ő csendesen szuszogott, én pedig ellágyult pillantásommal vizsgálgattam.
Szőkés haja az arcába lógott, kisfiús arcán a bánat egy jele sem volt megtalálható. Teljesen kisimult volt és nyugodt. Mosolygott. Még álmában is felfelé gördült az ajka.
Halkan dörmögött pár szót, majd közelebb volt magához, és arcát a hajamba fúrta. Elvigyorodtam, és az egyik kezemet az engem ölelő karjára simítottam, másik kezem pedig a mellkasán pihent továbbra is.
Éreztem, ahogy mocorog. Egyre gyakrabban, és határozottabban mozdította meg egy-egy testrészét, fejét visszatette a párnára, egyik lábát pedig átvetette egymáson fekvő lábaimon. Ezen újra mosolyognom kellett. Láttam, ahogy szemei már nem lágyan vannak lecsukva, inkább összeszorította őket. Ja, igen. Süt a nap. Szerencsére a tegnapi vihar elég hamar elvonult. Nem is csodálom, ha bántja a szemét az erős fény.
- Jó reggelt. –dörmögte lehunyt szemmel, kissé kómás állapotban.
Óvatosan, résnyire felnyitotta szemhéjait, és egy csókot nyomott az ajkaimra, miközben egyik keze újra a tarkómon kötött ki. Hosszú percekig ízleltük egymás ajkait, végül mosolyogva váltunk el.
- Jobb nem is lehetne. –válaszoltam.
- Örülök neki. –dörmögte boldogan, és egy nagyot ásított –Olyan álmos vagyok… Mennyit aludtunk?
- Nem tudom… pár órát, maximum ötöt. –válaszoltam.
- Mennyi az idő?
Az ajtó fölött lévő órára pillantottam, és elvigyorodtam.
- Kilenc múlt pár perccel.
- Atya ég. –dörmögte –Sosem voltam még álmos. Igaz, nem aludtam az elmúlt napokban. Csak tíz-tizenöt perceket. Azt sem valami nyugodtan.
Elszorult a torkom, és arcomat inkább a mellkasába fúrtam.
- Nem hibáztatlak érte, nehogy azt hidd. –nyúlt az állam alá, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek –Nem lényeges, hogy mi volt. Az a fontos, ami most van. És most boldog vagyok, ahogy remélem te is.
- Az vagyok. –mosolyodtam el –És az is szeretnék maradni jó hosszú ideig.
Halkan felnevetett, majd egy csókot nyomott a számra.
- De azt azért elárulhatnád, hogy hogyan szerethettem beléd ilyen hamar és ennyire. –vigyorgott –Szedsz valamit? Vagy valami különleges parfümöd van? Áh, tudom már! Valami főzetet alkalmaztál!
- Oh, Kevin. –kacagtam.
- Rájöttem a titkodra. –csiklandozta meg az oldalamat.
- Nekem van egy jobb válaszom.
- Hallgatom.
- Ennyire megnyerő a természetem. –kacsintottam rá.
- Nem csak a természeted. Az alakod, a hajad, a szemeid, a jellemed… –sorolta.
- Elég lesz. –szóltam rá kacagva.
- Pedig még tudnám sorolni.
Válaszul csak egy csókot nyomtam az ajkaira. Nem is éreztem furcsának ezt a helyzetet. Pedig több, mint tíz év óta először ébredek egy srác karjaiban, akit tényleg szeretek, de nem volt furcsa. Annyira kellemes érzés volt, hogy minden mást elnyomott.
- Mikor jöttek meg a többiek? –kérdezte.
- Most keltem, nem tudom. –mosolyogtam –Miről beszéltetek este Tiffanyval?
- A bárnál?
- Igen.
- A fejembe szállt az alkohol. –kezdett bele –És hát… Tif sem volt valami józan…
- Kevin, ne húzd már az agyamat! –csaptam rá lágyan a karjára.
- Eszemben sincs. –mosolygott –Szóval Tiffany enyhén szólva is lecseszett azért, mert így viselkedek.
- Mármint?
- Hogy szemét vagyok veled. Hogy flegma vagyok, nem is beszélve arról, hogy nagyképű, aki csak a saját érzéseivel foglalkozik.
Értetlenül néztem rá, mire kedvesen felnevetett és megsimogatta az arcomat.
- Kapizsgálom a dolgokat…
- Azért kifejtem. –kacsintott –Lényegében arról van szó, hogy Tiffany teljesen ki volt akadva, hogy én nem foglalkozok veled. Mármint, hogy csak játszok veled, az érzéseiddel. Ugyanis te teljesen kikészültél, és ezt ő a szívén viseli. Ezért kaptam egy fejmosást, amiért így merek viselkedni veled. És igaza volt. Nem is ellenkeztem, csak hallgattam és helyeseltem. Ő pedig egy idő után megunta, hogy csak ő beszél, így kifaggatott az érzéseimről. Szerintem jól összekavartam szegény csajt. –kacagott fel –Mindegy, majd valahogy megvilágosodik. Tehát… beszámoltam neki mindarról, ami bennem végbemegy. Ezután hosszú ideig győzködött arról, hogy béküljek ki veled, és legyünk boldogok. Nem is kell mondanom, amikor bementél azzal a talpnyalóval…
- Ericnek hívják. –szóltam közbe
- Akkor elküldtem Tiffanyt, de ott maradt velem. –folytatta, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam –Teljesen kikészültem, hogy az a rocksztár megkaphat. Persze a rocksztárt nem szó szerint értem, mert nyilván nem az.
- Ne ítélkezz és ne kritizáld! –szóltam rá újból.
- Amikor kijöttél a raktárból Tiffany már nem volt ott, ki volt rám akadva. Teljesen elvontan viselkedtem. Bevallom, tényleg meg voltam húzatva.
- Ugyan. –legyintettem jókedvűen –Tőled ez már megszokott!
Csak elfintorodott, mire én elvigyorodtam, és egy csókot nyomtam az ajkaira.
- Szóval végül is Tiffany-nak köszönhetjük mindezt…
- Igen?
- Igen… és tudod, hogy miért? Egyetlen egy mondatért. A többi csak lepergett előttem. Tudod, egyik fülemen be, másikon ki. De egy mondata nem. Valamit visszaszólhattam neki, már nem is emlékszek. De válaszul Bob Marley-től idézett, méghozzá ezt: Ki vagy te, hogy bíráld az életet, amit élek? Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, nem is azért élek, hogy azzá válljak. De mielőtt mutogatni kezdenél, győződj meg arról, hogy a te kezeid teljesen tiszták!
- Oh…
- Nos igen… Elgondolkodtam rajta, igaz, bódult állapotomban az eszmefuttatásom eléggé érdekesre sikerült…
Felkacagtam és felültem. Jókedvűen néztem csillogó, kék szemeibe. Boldogságot sugárzott az a szempár, ahogy a felfelé görbülő ajkak is.
Pár perc múlva újra a mellkasán volt az arcom, és hallgattam a szíve dobogását.
- Szóval tartozunk Tiffanynak. –állapítottam meg.
- Voltaképp igen. –mosolygott –Na, gyere Angyalom, zuhanyozzunk, míg a többiek fel nem kelnek.
Kaján mosolyát mikor megláttam, tudtam, hogy itt nem csak zuhanyzás lesz.
~
Fél órával később egy törölközőben álltam a fürdő ajtajában. Kevin épp akkor állt a tükör előtt, egy törölközővel a dereka körül.
- Tudod… –kezdtem mosolyogva, poénnak szánva az egészet –Utálom az égkék szemeidet, a hajad, a jól ismert flegma mosolyodat. Utálom, hogy állandóan leveszel a lábamról, elcsábítasz, utálom a nagyképűségedet. Utálom a gonosz nevetésedet. És tudod, hogy mit utálok benned a legjobban?
Ekkor már érdeklődőn fordult felém, ajkain nem volt mosoly. Látszólag komolyan vette az egészet.
- Azt, hogy ezután még eléred, hogy szeresselek. –haraptam be az ajkamat.
Megkönnyebbülten mosolyodott el, és a karjaiba kapott. Felkacagtam, és megcsókoltam.
- Már azt hittem, hogy igaz az egész vallomásod. Kezdtem megijedni.
- És te el is hitted volna? –kérdeztem megrovón.
Felciccent, és újra megcsókolt.
- Ezért büntetés jár. –dörmögte a fülembe.
- Alig várom.
Újra megcsókolt, majd a számról áttért a nyakamra. Onnan pedig a kulcscsontomra, amit elégedetten szívogatott. Élveztem.
- Mikor indul a gép? –kérdeztem mélyet sóhajtva.
- Négykor. Kettőkor el kell indulnunk innen. –mosolygott, majd újra megcsókolt.
- Vissza kellene mennem a szobámba. A többieknek fel fog tűnni, hogy eltűntem.
- A többség alszik még. –kuncogott –Ahogy Nessie is.
- Akkor addig megyek el, míg fel nem ébred. Talán észrevétlen tudok maradni. Szerintem eléggé kómás és ittas volt ahhoz, hogy megfigyelje, hogy ott vagyok-e, vagy sem… Lehet, hogy észre sem vette, hogy nem a saját ágyamban töltöttem az éjszakát.
Elvigyorodott.
- Majd meglátjuk. –kacsintott pimaszul.
Épp öltözködtem. Durván másfél másodperc alatt ugrott át a gardróbomba, hozott ruhát és tért vissza. Angyali erő… Hol is lennénk nélküle?! Felkaptam a sortot, a melltartó már rajtam volt, csak a toppot kellett volna felvennem.
Hátulról elkapta a derekamat, és közel húzott magához.
- Hiányozni fogsz. –suttogta a fülembe.
- Itt leszek veled egy házban. –kuncogtam, közben szembe fordított magával.
- De az nem ugyan olyan. –biggyesztette le az ajkát –Nem tehetem meg mindenhol ezt.
Közben végigsimított a melltartóm vonalán, másik keze pedig a hajamba siklott és megcsókolt. Nem kevés idő volt, míg elváltunk. Homlokát az enyémnek támasztotta, közben elégedetten vigyorgott.
- Kár. –mosolyogtam, közben kibújtam a karjai közül, és felvettem a felsőmet is.
- Ígérd meg, hogy ma még összefutunk.
- Persze, ott lesz a folyosó, az ebéd, a repülő… –kezdtem el sorolni. Úgy imádtam ugratni.
- Nem úgy gondoltam.
- Tudom. –kacsintottam –Ígérem, nem felejtelek el.
- Ne is. –suttogta, majd újra megcsókolt.
Az ajtóhoz mentem, kinéztem rajta. Senki sehol, tiszta a terep. Integettem egyet Kevinnek, és a saját szobámba surrantam át.
Nessie még tényleg aludt. Furcsa. Mindegy, biztos kiütötte magát az éjjel. Ezt bizonyítja az alkoholszag is. Vagy ezt csak a földre ledobott, nedves felsője árasztja?
Észrevétlenül próbáltam bebújni a helyemre, az ágyba. Több, kevesebb sikerrel ezt véghez is vittem. Pár percen belül eddig szundító barátnőm mocorogni kezdett.
Próbáltam minél álmosabb arckifejezést vágni. Közben dörzsölgetni kezdtem a szemeimet és mélyeket ásítottam. Kipattantak a szemei, de álmosan hunyta vissza őket.
- Mennyi idő? –kérdezte.
- Hát… –pillantottam az órára –Tíz óra tizenhét.
- Oké. Fel kellene kelnem. –motyogta lehunyt szemmel.
Pár perc múlva erőt vett magán és felnyitotta a szemhéjait. Nagyot ásított, és megdörzsölte a szemeit.
- Jó reggelt.
- Neked is. –válaszoltam jókedvűen. Eléggé vicces látvány nyújtott. Göndör haja ezer felé meredezett, a sminkjét este nem mosta le, így az elkenődve díszelgett az arcán.
- Ma haza kell mennünk. –állapította meg.
Én csak helyeslőn bólogattam.
- Tényleg, este olyan hamar leléptél a buliból. Jut eszembe… Kevint sem találtuk. –sóhajtott –Gondolom nála voltál…
- Én… izé… –dadogtam meglepődve.
- Van a kulcscsontodon egy aranyos kis szívásnyom. –bökött rá –Nem nehéz így összerakni a dolgokat.
Sokkolva kaptam a nyakamhoz, és felugrottam, hogy aztán a tükörhöz szaladhassak. Tényleg ott volt! Az a kicsinek nem mondható szívásnyom! A nyakamon virított! Atya ég! Kevin!
- Jó ég… –dörmögtem –Ezzel mit kezdek?
Persze simán eltüntethettem volna, de Nessie már észrevette. Egy normális embernél pedig egy ilyen nyom nem tűnik el az egyik pillanatról a másikra.
- Nem tudom, hogy mit lehetne vele csinálni. Bocs, még senki sem szívta ki a nyakamat. Mást meg főleg nem. –nevetett.
Végül úgy döntöttem, hogy bekenem egy krémmel, és egy olyan felsőt veszek fel, ami pont eltakarja. Aztán majd otthon eltüntetem. Vagy tüntettetem.
Áh, értem már… Kevin ezt értette büntetés alatt, és ezért vágott olyan elégedett arcot.
- Mikor pakolsz? –kérdezte Nessie.
- Nem tudom. Minél később. Húzni akarom, ameddig csak tudom. –mosolyogtam keserűen –Nem akarom itt hagyni ezt a helyet.
- Én sem, ne aggódj. –ölelt magához –De nézd a jó oldalát. Vannak jó emlékeink, amik örökké a miénk maradnak.
Felnevettem, ahogy ő is. Nem gondoltam volna, hogy pont ezt fogja mondani.
~
Pár órával később a gardrób közepén ültünk. Az ebédet már elfogyasztottuk, csak össze kellett pakolnunk. Ez persze egész gyorsan ment. Míg Nessie néhol vámpír sebességre kapcsolt- erről persze én nem tudtam, legalább is ő úgy tudja, hogy nem vettem észre-, én az angyali képességeimet vetettem be. Ez azt takarta, hogy mindent beleszórtam a bőröndbe, majd „csettintettem” egyet, és a ruhák máris tökéletes rendben sorakoztak.
Hallottam, ahogy az ajtó kicsapódik, majd egy zilált kinézetű, vigyorgó Tiffany rontott be a gardróbba.
- Mindent el kell mesélned! –sikkantott fel, én pedig boldogan elmosolyodtam.
Nos, mint ígértem meghoztam a fejezetet :) Őszintén be kell vallanom, nekem ez az egyik kedvencem :)
És mindenki megnyugodhat, most nagyjából egyenesbe jönnek a dolgok, legalábbis egy időre ;D
Köszönöm szépen a véleményeket :)
Puszii
Love Angel- 16. fejezet
Szeretni és szeretve lenni
(Izbel)
Szeretni és szeretve lenni
(Izbel)
Zokogás rázta meg a testemet, és éreztem, hogyha nem teszek semmit, örökre elveszítettem.
És nem akartam ezt! Nem akartam elveszíteni! Szükségem volt rá. Többet ért nekem, mint akár a levegő. Nem akartam nélküle élni. Többé egy napot sem akartam egyedül tölteni. És nem is fogok!
- Sajnálom, Eric. –fordultam felé, mire mosolyogva felállt.
- Szereted őt. Menj, és keresd meg.
Nem is kellett többször mondani. Kicsaptam az ajtót, és a távolba meredtem, de alig láttam. A könnyek újra elhomályosították a szememet.
- Kevin! –kiáltottam kétségbeesetten.
Nem jött válasz. Újra a nevét kiáltottam, de semmi. A könnyek megállhatatlanul folytak végig az arcomon, miközben újra a nevét kiabáltam. A hangom egyre halkult, már egy hangos szóra sem futotta.
Kezemet a szám elé kaptam, és éreztem, hogy újra feltör a zokogásom.
De akkor megpillantottam. Felismertem a járásáról, a zsebre tett kezeiről. Most már nem érdekelt semmi. Sebesen szedtem a lábaimat, szaladtam felé.
- Izbel? –hasított a csendbe megtört hangja.
A nyakába vetettem magam. Szorosan vontam magamhoz, ő pedig a nagy lökéstől elveszítette egyensúlyát, megcsúszott a homokban és térdre esett velem együtt. De még így is magánál tartott. Szorosan fogott, arcát a hajamba fúrta, én pedig az ingjét áztattam el a könnyeimmel.
- Oh, Iz…
- Szeretlek. –dadogtam hadarva –Kellesz nekem. Nem lehetsz másé! Kevin, nem adlak! Én… Rettentően sajnálom az elmúlt időszakot. És sajnálom a pofont, és sajnálom, hogy megbántottalak.
- Izbel. Css… –próbált csitítani.
- És annyira sajnálok mindent! De egyszerűen nem tudlak elfelejteni! Hiába próbálom, nem megy. Egyszerűen belevésted magad a szívembe. És… nem tudok nélküled élni. Nem megy. Valamiért képtelen vagyok nélküled boldog lenni, Kevin. Én… Én nem akarlak elengedni. Nem akarlak mással látni. Azt akarom, hogy én legyek a karjaidban minden reggel, ne pedig más! Azt akarom, hogy engem csókolj, ne pedig egy barna cicababát! Vagy bárki mást! Nem engedlek, Kevin.
- Szeretlek. –suttogta.
- Én is. Imádlak. Szeretlek, mindennél jobban! –suttogtam zokogva –Kérlek bocsájts meg! Könyörgök neked, bocsájts meg azért, mert ennyire önfejűen viselkedtem.
- Neked kell megbocsájtanod nekem, Izbel. Annyira elviselhetetlen voltam. És röstellem, hogy ilyen voltam. Nem vagy utcalány, nem gondolom ezt és sosem gondoltam! Annyira szörnyű, hogy burkoltan, de ezt mondtam rád. Nem akartam, de akkor annyira… más voltam. Meg voltam törve, reménytelen volt a helyzetem, és nem bírtam elviselni, hogy mással vagy. Egyszerűen azt akartam, hogy velem táncolj összebújva, velem legyél minden nap, minden éjszaka, minden percben. Ne mással. Rettentően féltékeny vagyok. –nyögte –És irtózatosan szerelmes.
Felnéztem rá, ő pedig halványan mosolyogva letörölte az arcomról a könnyet, majd lágyan megcsókolt. Boldog, megkönnyebbül sóhajt hallattam, majd közelebb húztam magamhoz megfeszült testét. Az egyik kezemmel a hajába túrtam, másik kezem ujjaival pedig végigsimítottam a gerince mentén. Az izmai kissé meglágyultak, testtartása könnyebbé, kényelmesebbé válik. De ettől függetlenül még érzem rajta, hogy feszült. Talán még mindig azok a képek peregnek le előtte, amikor fájdalmat okoztunk egymásnak.
- Kevin. Most már vége. –suttogtam a szájába.
- De olyan nehéz elhinni. –sóhajtotta a szemeimbe nézve.
- Pedig hidd csak el. A tiéd vagyok. –mosolyogtam rá, majd újra közelebb húztam egy csókra.
És nem akartam többé elengedni.
Csókunk egyre szenvedélyesebbé vált, egyre jobban feszegettük a határokat. Keze a szoknyám alá csúszott és megmarkolta a csípőmet. Elégedetten sóhajtottam fel. Csókunk kezdett sürgetővé válni, de a szenvedély ugyan úgy megmaradt.
- Menjünk a villába.
- Jó ötlet. –válaszolta.
Azt vettem észre, hogy a szobájában állunk. Ledöntött az ágyra, és fölém mászott, közben továbbra is csókolt. Kezei a ruhámat piszkálták, próbálta egyre feljebb tolni rajtam. A jóleső érzés újra végigjárta a testemet. Megborzongtam tőle, és az eddiginél hevesebben csókoltam meg. Sürgetően vettem le róla az ingjét. Hallottam, ahogy pár gomb leesik a padlóra, és pattogni kezd, majd elgurul. Belemosolygott a csókunkba, de mikor végigsimítottam a mellkasán, aztán kezem a köldöke körül, a kidolgozott hasát kezdte el simogatni; felnyögött. Ezután áttért a nyakam csókolgatására. Megelégeltem, ahogy a ruhám a kissé izzadt testemre feszül. Levettem magamról és a földre hajítottam.
Ránéztem. Kék szemeivel engem fürkészett. Egyszerre volt szexi, kaján, sóvárgó és eszméletlenül ellenállhatatlan.
Halványan rámosolyogtam, és az egyre szűkülő nadrágjához nyúltam. Kigomboltam, majd lehúztam róla. Elvigyorodott hevességemen, majd az ágyhoz szorított és újra megcsókolt.
A vágy feszíti a testemet. Ismeretlen érzések, soha nem érzett vágyódás. Ezt a szintű érzelmet még nem tapasztaltam senkivel. De őrjítő melegség járt át belülről, boldog voltam és vágyódtam.
Már nem tudtam követni, hogy mi hogyan és miként következett. Az egész éjszaka összefolyt. Nem tudom, hogy hogyan kerültek le rólunk a fehérneműink. Észveszejtő az egész pillanat, az egész éjszaka. Lábaimmal egyre erősebben szorítottam magamhoz, miközben ő egyre gyorsabban mozgott. A nyakamat harapdálta, én pedig a hátát simogattam, és körmeimet bele-bele mélyesztettem a bőrébe, miközben fogaim megtalálták a fülét, és megharaptam azt.
Feltörő sikolyaimat, nyögéseimet verítéktől nedves vállába fojtottam. Hevesen csókoltam, szerelmesen simogattam, és vadul harapdáltam.
Egyre hangosodó hangjaink elnyomják az eső halk kopogását, a szél susogását és a hullámok vad csapkodását.
Elérve az áhítatott pontot testünk ívben feszült, ajkainkat nyögések hagyják el, de még most is csókoltuk egymást. Izzadtan borultunk egymásra, ő a mellkasára vont, én pedig zihálva hallgattam szíve vad ritmusát.
~
Reggel a mellkasán ébredtem. Ő még aludt. Mellkasa ütemesen mozgott fel és le. Annyira csodás volt ez pillanat. Nem akartam megszakítani, így inkább visszahajtottam a fejemet a mellkasára, és lehunyt szemmel hallgattam szíve dobogását. Halványan elmosolyodtam, és az ujjaimmal apró köröket írtam le a hasára.
Nem is tudom, hogy mennyi ideig maradhattunk így. Ő csendesen szuszogott, én pedig ellágyult pillantásommal vizsgálgattam.
Szőkés haja az arcába lógott, kisfiús arcán a bánat egy jele sem volt megtalálható. Teljesen kisimult volt és nyugodt. Mosolygott. Még álmában is felfelé gördült az ajka.
Halkan dörmögött pár szót, majd közelebb volt magához, és arcát a hajamba fúrta. Elvigyorodtam, és az egyik kezemet az engem ölelő karjára simítottam, másik kezem pedig a mellkasán pihent továbbra is.
Éreztem, ahogy mocorog. Egyre gyakrabban, és határozottabban mozdította meg egy-egy testrészét, fejét visszatette a párnára, egyik lábát pedig átvetette egymáson fekvő lábaimon. Ezen újra mosolyognom kellett. Láttam, ahogy szemei már nem lágyan vannak lecsukva, inkább összeszorította őket. Ja, igen. Süt a nap. Szerencsére a tegnapi vihar elég hamar elvonult. Nem is csodálom, ha bántja a szemét az erős fény.
- Jó reggelt. –dörmögte lehunyt szemmel, kissé kómás állapotban.
Óvatosan, résnyire felnyitotta szemhéjait, és egy csókot nyomott az ajkaimra, miközben egyik keze újra a tarkómon kötött ki. Hosszú percekig ízleltük egymás ajkait, végül mosolyogva váltunk el.
- Jobb nem is lehetne. –válaszoltam.
- Örülök neki. –dörmögte boldogan, és egy nagyot ásított –Olyan álmos vagyok… Mennyit aludtunk?
- Nem tudom… pár órát, maximum ötöt. –válaszoltam.
- Mennyi az idő?
Az ajtó fölött lévő órára pillantottam, és elvigyorodtam.
- Kilenc múlt pár perccel.
- Atya ég. –dörmögte –Sosem voltam még álmos. Igaz, nem aludtam az elmúlt napokban. Csak tíz-tizenöt perceket. Azt sem valami nyugodtan.
Elszorult a torkom, és arcomat inkább a mellkasába fúrtam.
- Nem hibáztatlak érte, nehogy azt hidd. –nyúlt az állam alá, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek –Nem lényeges, hogy mi volt. Az a fontos, ami most van. És most boldog vagyok, ahogy remélem te is.
- Az vagyok. –mosolyodtam el –És az is szeretnék maradni jó hosszú ideig.
Halkan felnevetett, majd egy csókot nyomott a számra.
- De azt azért elárulhatnád, hogy hogyan szerethettem beléd ilyen hamar és ennyire. –vigyorgott –Szedsz valamit? Vagy valami különleges parfümöd van? Áh, tudom már! Valami főzetet alkalmaztál!
- Oh, Kevin. –kacagtam.
- Rájöttem a titkodra. –csiklandozta meg az oldalamat.
- Nekem van egy jobb válaszom.
- Hallgatom.
- Ennyire megnyerő a természetem. –kacsintottam rá.
- Nem csak a természeted. Az alakod, a hajad, a szemeid, a jellemed… –sorolta.
- Elég lesz. –szóltam rá kacagva.
- Pedig még tudnám sorolni.
Válaszul csak egy csókot nyomtam az ajkaira. Nem is éreztem furcsának ezt a helyzetet. Pedig több, mint tíz év óta először ébredek egy srác karjaiban, akit tényleg szeretek, de nem volt furcsa. Annyira kellemes érzés volt, hogy minden mást elnyomott.
- Mikor jöttek meg a többiek? –kérdezte.
- Most keltem, nem tudom. –mosolyogtam –Miről beszéltetek este Tiffanyval?
- A bárnál?
- Igen.
- A fejembe szállt az alkohol. –kezdett bele –És hát… Tif sem volt valami józan…
- Kevin, ne húzd már az agyamat! –csaptam rá lágyan a karjára.
- Eszemben sincs. –mosolygott –Szóval Tiffany enyhén szólva is lecseszett azért, mert így viselkedek.
- Mármint?
- Hogy szemét vagyok veled. Hogy flegma vagyok, nem is beszélve arról, hogy nagyképű, aki csak a saját érzéseivel foglalkozik.
Értetlenül néztem rá, mire kedvesen felnevetett és megsimogatta az arcomat.
- Kapizsgálom a dolgokat…
- Azért kifejtem. –kacsintott –Lényegében arról van szó, hogy Tiffany teljesen ki volt akadva, hogy én nem foglalkozok veled. Mármint, hogy csak játszok veled, az érzéseiddel. Ugyanis te teljesen kikészültél, és ezt ő a szívén viseli. Ezért kaptam egy fejmosást, amiért így merek viselkedni veled. És igaza volt. Nem is ellenkeztem, csak hallgattam és helyeseltem. Ő pedig egy idő után megunta, hogy csak ő beszél, így kifaggatott az érzéseimről. Szerintem jól összekavartam szegény csajt. –kacagott fel –Mindegy, majd valahogy megvilágosodik. Tehát… beszámoltam neki mindarról, ami bennem végbemegy. Ezután hosszú ideig győzködött arról, hogy béküljek ki veled, és legyünk boldogok. Nem is kell mondanom, amikor bementél azzal a talpnyalóval…
- Ericnek hívják. –szóltam közbe
- Akkor elküldtem Tiffanyt, de ott maradt velem. –folytatta, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam –Teljesen kikészültem, hogy az a rocksztár megkaphat. Persze a rocksztárt nem szó szerint értem, mert nyilván nem az.
- Ne ítélkezz és ne kritizáld! –szóltam rá újból.
- Amikor kijöttél a raktárból Tiffany már nem volt ott, ki volt rám akadva. Teljesen elvontan viselkedtem. Bevallom, tényleg meg voltam húzatva.
- Ugyan. –legyintettem jókedvűen –Tőled ez már megszokott!
Csak elfintorodott, mire én elvigyorodtam, és egy csókot nyomtam az ajkaira.
- Szóval végül is Tiffany-nak köszönhetjük mindezt…
- Igen?
- Igen… és tudod, hogy miért? Egyetlen egy mondatért. A többi csak lepergett előttem. Tudod, egyik fülemen be, másikon ki. De egy mondata nem. Valamit visszaszólhattam neki, már nem is emlékszek. De válaszul Bob Marley-től idézett, méghozzá ezt: Ki vagy te, hogy bíráld az életet, amit élek? Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, nem is azért élek, hogy azzá válljak. De mielőtt mutogatni kezdenél, győződj meg arról, hogy a te kezeid teljesen tiszták!
- Oh…
- Nos igen… Elgondolkodtam rajta, igaz, bódult állapotomban az eszmefuttatásom eléggé érdekesre sikerült…
Felkacagtam és felültem. Jókedvűen néztem csillogó, kék szemeibe. Boldogságot sugárzott az a szempár, ahogy a felfelé görbülő ajkak is.
Pár perc múlva újra a mellkasán volt az arcom, és hallgattam a szíve dobogását.
- Szóval tartozunk Tiffanynak. –állapítottam meg.
- Voltaképp igen. –mosolygott –Na, gyere Angyalom, zuhanyozzunk, míg a többiek fel nem kelnek.
Kaján mosolyát mikor megláttam, tudtam, hogy itt nem csak zuhanyzás lesz.
~
Fél órával később egy törölközőben álltam a fürdő ajtajában. Kevin épp akkor állt a tükör előtt, egy törölközővel a dereka körül.
- Tudod… –kezdtem mosolyogva, poénnak szánva az egészet –Utálom az égkék szemeidet, a hajad, a jól ismert flegma mosolyodat. Utálom, hogy állandóan leveszel a lábamról, elcsábítasz, utálom a nagyképűségedet. Utálom a gonosz nevetésedet. És tudod, hogy mit utálok benned a legjobban?
Ekkor már érdeklődőn fordult felém, ajkain nem volt mosoly. Látszólag komolyan vette az egészet.
- Azt, hogy ezután még eléred, hogy szeresselek. –haraptam be az ajkamat.
Megkönnyebbülten mosolyodott el, és a karjaiba kapott. Felkacagtam, és megcsókoltam.
- Már azt hittem, hogy igaz az egész vallomásod. Kezdtem megijedni.
- És te el is hitted volna? –kérdeztem megrovón.
Felciccent, és újra megcsókolt.
- Ezért büntetés jár. –dörmögte a fülembe.
- Alig várom.
Újra megcsókolt, majd a számról áttért a nyakamra. Onnan pedig a kulcscsontomra, amit elégedetten szívogatott. Élveztem.
- Mikor indul a gép? –kérdeztem mélyet sóhajtva.
- Négykor. Kettőkor el kell indulnunk innen. –mosolygott, majd újra megcsókolt.
- Vissza kellene mennem a szobámba. A többieknek fel fog tűnni, hogy eltűntem.
- A többség alszik még. –kuncogott –Ahogy Nessie is.
- Akkor addig megyek el, míg fel nem ébred. Talán észrevétlen tudok maradni. Szerintem eléggé kómás és ittas volt ahhoz, hogy megfigyelje, hogy ott vagyok-e, vagy sem… Lehet, hogy észre sem vette, hogy nem a saját ágyamban töltöttem az éjszakát.
Elvigyorodott.
- Majd meglátjuk. –kacsintott pimaszul.
Épp öltözködtem. Durván másfél másodperc alatt ugrott át a gardróbomba, hozott ruhát és tért vissza. Angyali erő… Hol is lennénk nélküle?! Felkaptam a sortot, a melltartó már rajtam volt, csak a toppot kellett volna felvennem.
Hátulról elkapta a derekamat, és közel húzott magához.
- Hiányozni fogsz. –suttogta a fülembe.
- Itt leszek veled egy házban. –kuncogtam, közben szembe fordított magával.
- De az nem ugyan olyan. –biggyesztette le az ajkát –Nem tehetem meg mindenhol ezt.
Közben végigsimított a melltartóm vonalán, másik keze pedig a hajamba siklott és megcsókolt. Nem kevés idő volt, míg elváltunk. Homlokát az enyémnek támasztotta, közben elégedetten vigyorgott.
- Kár. –mosolyogtam, közben kibújtam a karjai közül, és felvettem a felsőmet is.
- Ígérd meg, hogy ma még összefutunk.
- Persze, ott lesz a folyosó, az ebéd, a repülő… –kezdtem el sorolni. Úgy imádtam ugratni.
- Nem úgy gondoltam.
- Tudom. –kacsintottam –Ígérem, nem felejtelek el.
- Ne is. –suttogta, majd újra megcsókolt.
Az ajtóhoz mentem, kinéztem rajta. Senki sehol, tiszta a terep. Integettem egyet Kevinnek, és a saját szobámba surrantam át.
Nessie még tényleg aludt. Furcsa. Mindegy, biztos kiütötte magát az éjjel. Ezt bizonyítja az alkoholszag is. Vagy ezt csak a földre ledobott, nedves felsője árasztja?
Észrevétlenül próbáltam bebújni a helyemre, az ágyba. Több, kevesebb sikerrel ezt véghez is vittem. Pár percen belül eddig szundító barátnőm mocorogni kezdett.
Próbáltam minél álmosabb arckifejezést vágni. Közben dörzsölgetni kezdtem a szemeimet és mélyeket ásítottam. Kipattantak a szemei, de álmosan hunyta vissza őket.
- Mennyi idő? –kérdezte.
- Hát… –pillantottam az órára –Tíz óra tizenhét.
- Oké. Fel kellene kelnem. –motyogta lehunyt szemmel.
Pár perc múlva erőt vett magán és felnyitotta a szemhéjait. Nagyot ásított, és megdörzsölte a szemeit.
- Jó reggelt.
- Neked is. –válaszoltam jókedvűen. Eléggé vicces látvány nyújtott. Göndör haja ezer felé meredezett, a sminkjét este nem mosta le, így az elkenődve díszelgett az arcán.
- Ma haza kell mennünk. –állapította meg.
Én csak helyeslőn bólogattam.
- Tényleg, este olyan hamar leléptél a buliból. Jut eszembe… Kevint sem találtuk. –sóhajtott –Gondolom nála voltál…
- Én… izé… –dadogtam meglepődve.
- Van a kulcscsontodon egy aranyos kis szívásnyom. –bökött rá –Nem nehéz így összerakni a dolgokat.
Sokkolva kaptam a nyakamhoz, és felugrottam, hogy aztán a tükörhöz szaladhassak. Tényleg ott volt! Az a kicsinek nem mondható szívásnyom! A nyakamon virított! Atya ég! Kevin!
- Jó ég… –dörmögtem –Ezzel mit kezdek?
Persze simán eltüntethettem volna, de Nessie már észrevette. Egy normális embernél pedig egy ilyen nyom nem tűnik el az egyik pillanatról a másikra.
- Nem tudom, hogy mit lehetne vele csinálni. Bocs, még senki sem szívta ki a nyakamat. Mást meg főleg nem. –nevetett.
Végül úgy döntöttem, hogy bekenem egy krémmel, és egy olyan felsőt veszek fel, ami pont eltakarja. Aztán majd otthon eltüntetem. Vagy tüntettetem.
Áh, értem már… Kevin ezt értette büntetés alatt, és ezért vágott olyan elégedett arcot.
- Mikor pakolsz? –kérdezte Nessie.
- Nem tudom. Minél később. Húzni akarom, ameddig csak tudom. –mosolyogtam keserűen –Nem akarom itt hagyni ezt a helyet.
- Én sem, ne aggódj. –ölelt magához –De nézd a jó oldalát. Vannak jó emlékeink, amik örökké a miénk maradnak.
Felnevettem, ahogy ő is. Nem gondoltam volna, hogy pont ezt fogja mondani.
~
Pár órával később a gardrób közepén ültünk. Az ebédet már elfogyasztottuk, csak össze kellett pakolnunk. Ez persze egész gyorsan ment. Míg Nessie néhol vámpír sebességre kapcsolt- erről persze én nem tudtam, legalább is ő úgy tudja, hogy nem vettem észre-, én az angyali képességeimet vetettem be. Ez azt takarta, hogy mindent beleszórtam a bőröndbe, majd „csettintettem” egyet, és a ruhák máris tökéletes rendben sorakoztak.
Hallottam, ahogy az ajtó kicsapódik, majd egy zilált kinézetű, vigyorgó Tiffany rontott be a gardróbba.
- Mindent el kell mesélned! –sikkantott fel, én pedig boldogan elmosolyodtam.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)