Más élet- II. 39. fejezet



Nahuel

 Sziasztok!
Nagyon sajnálom a késést.
Puszii

80. fejezet- Vagyis II. 39. fejezet
(Nancy)

- Jól vagyok. Tényleg. –mosolyogtam –Nem kell megkérni Dr. Cullen-t, hogy vizsgáljon meg. Kutya bajom.
- Nancy. Kérlek. –nézett esdeklőn rám.
- Demetri. Nem. Semmi bajom sem lesz rövid időn belül. Egy kis fásli, és minden meg van oldva. –győzködtem.
Látszott rajta, hogy nem tudja elhinni, amit mondok, vagy talán csak túlságosan aggódik?! Végül a kezemet az arcára simítottam, mire a szemöldöke közötti apró ráncocskák kisimultak, és nyoma sem volt a korábbi kétségbeesetten kitartó énjének.
- Nyugalom. Tudok magamra vigyázni. Eddig is kibírtam a sérüléseket orvos nélkül, most is megoldom.
- De mi van, ha ez súlyosabb? –kérdezte ismét.
Egy jókora mosoly kúszott az arcomra, és egy puszit nyomtam az arcára.
- Aggódó butus. –kuncogtam –Nyugi, nincs semmi komoly bajom. Az jobban fájna. És nézd csak meg, milyen gyorsan gyógyul.
- Én csak azt látom, hogy egyre színesebb lesz. –motyogta a kezemet tanulmányozva.
- De a csont már összeforrt. –kuncogtam –Ne félts ennyire. Tudom, hogy meddig mehetek el.
- Nekem nem úgy tűnik. Nekiugrani egy vámpírnak? –horkant fel, és felpattant a konyhaszékről.
- Nem, hogy megköszönnéd. Megmentettem az életedet… -sóhajtottam fel –De persze, nem érdekes. Nem kell megköszönnöd. Sőt, még törődnöd sem kell velem. Mert úgyis lelépek.
Leugrottam a székről, és már mentem is a fotelhoz, hogy felkapjam a kabátom.
- Ezt hogy érted? –ragadta meg a karomat, és maga felé fordított.
- Úgy értem, ahogy mondtam. Elmegyek.
- Aro nem engedne.
- Dehogynem. Sőt,már el is engedett. Vissza sem kell jönnöm többször. –szegtem fel az államat.
- De…
- Nincs indokod a távozásom ellen? A mellette szólókat nem kell felsorolnod, tudom magamtól is. Non-verbálisan közölted velem. –ráztam meg a fejemet.
- Kérlek, maradj.
- Nem. Úgyis csak a terhedre lennék. –motyogtam.
- Akkor… veled megyek. –mondta eltökélten, és már el is hagyta a szobát.
Időm sem volt reagálni.
- Elengedtek. –tért vissza egy perc múlva.
- Te maradj csak itt. Itt van a családod, és az otthonod. Nem lehetsz mindig máshol.
- De én veled akarok lenni. –mondta esdeklőn.
Be kell valljam, meglágyult a szívem. Annyira édesen, és könyörgőn nézett rám.
- Ha nemet mondanák, hallgatnál rám?
- Nem. –tekerte a fejét, és pimasz mosolyra húzódott az ajka –Megyek, szedek össze cuccot.
- Fél perced van. Számolom. –kuncogtam.
Pontosan huszonnyolc másodperccel később már a karjaiban tartott.
- Na, mehetünk?
- Igen. –mosolyogtam, és fejemet a mellkasának döntöttem.
Kiugrott az ablakon, és vámpír-sebességgel kezdett el száguldani.
Az erdő fái egyre gyorsabban haladtak el mellettem.
Az állatok a közeledésünkre elbújtak a rejtekhelyükre, vagy minél messzebbre szaladtak tőlünk.
- Itt jobbra. –mondtam gyorsan –A folyót ne ugord át.
Követte az utasításomat, viszont egyre lassabb tempóra váltott.
- Most mi a baj?- néztem fel az arcára.
- Semmi komoly bajom sincs. –mosolygott –Most merre?
Tanácstalanul nézett az útelágazásra.
- Nem ismerem fel a szagodat. Csak a tigrist érzem, de azt mindenhol.
- Általában tigris alakban mászkálok. –kuncogtam.
- Így érthető. –vigyorgott –Na, merre?
- Végighaladsz a folyó mentén. –adtam ki az utasítást.
- De az ösvény, vagyis a kitaposott út nem erre tart. –mondta nyavajgós hangon.
- Egy szóval sem említettem, hogy az ösvényen kell menni. –forgattam meg a szemeimet –Csak haladj a folyó mentén. Nem kell semmiféle táblát követni, semmi kitaposott utat…
- És még én vagyok a nyomkövető. –kuncogott –Teljesen elveszed az eszem…
- Ezt bóknak szántad?
- Aha… -mondta elnyújtva a szót.
- Akkor jó. –mosolyogtam, és arcomat az ingébe fúrtam.
Mennyei illata volt. Imádtam, és rendkívül megnyugtató volt számomra.
- És…meddig is kell menni?
- Ne türelmetlenkedj már. –mondtam bosszúsan –Rosszabb vagy, mint egy kisgyerek.
- És azt te honnan tudod, hogy hogyan viselkedik egy kisgyerek?
- Gyerekorvos vagyok. –mosolyodtam el –Jó buli. De szegény gyerkőcöket lehet sajnálni. Több az erejük, mint akármelyikünknek. Kitartóbbak, mint egy felnőtt. Az egyik betegem CF-es…
- Milyen? –kérdezett vissza.
- Cisztás fibrózis. Más néven mucoviscidosis. Ez egy autoszómális recesszív öröklődésű betegség, mely az egyik leggyakoribb veleszületett anyagcsere betegség. - Köznyelven? Tudod, én nem vagyok orvos…
- Veleszületett, genetikai betegség. A szervezet számos mirigyének kivezetőcsöve kórosan sűrű váladék pangása következtében eltömeszelődik. Vagyis a mirigyek sokkal több váladékot termelnek, és ezekben baktériumok vannak. Nem is emésztenek rendesen. Sőt, szinte nincs is emésztőrendszerük. Állandó gyógyszerekre szorulnak, inhalálniuk kell, hogy a sok váladékot eltávolítsák a szervezetükből.
- Hát…ez súlyosan hangzik.
- Igen… halálosnak mondható betegség. Még sajnos nem találták meg a gyógymódját…
- És a te beteged miért is olyan…különleges?
- Nem különleges. Olyan, mint a többiek. Vagyis… neki egy kicsit rosszabb a betegsége. Tele van epekővel, és műtétre szorul. A szüleinek fel is ajánlottam, hogy ingyen, és teljesen bérmentre megműtöm a kicsit. De a család nem fogadta el. Viszont pénzük meg nincs a műtétre. Legalább is egyenlőre. Eléggé…rossz körülmények között élnek. Mármint… mindent megadnak a hat éves kislánynak. És a huszonhat éves bátyja is mindent megtesz a kicsiért. Dolgozik, vigyáz a kislányra, míg a szüleik dolgoznak. Viszont nincs annyi megtakarított pénzük, hogy a rengeteg gyógyszeren kívül ezt is fedezzék.
- Egy hat éves kislánynak ilyen súlyos betegsége van?
- Általában ez a betegség születésüktől kezdve hatással van rájuk. Legtöbbjüket pár hetesen már kés alá teszik. Felnőtt korukban pedig… a férfiak nemzőképtelenek, általában tüdőcserére szorulnak… De van olyan is, akinek annyira rossz az állapota, hogy már gyermekkorában transzplantációra szorul…
- Értem már. –bólogatott –Szegény gyerekek…
- De azért élvezik az életüket. Van egy alapítvány. Csodalámpa Alapítvány. Ők…megvalósítják a beteg gyermekek kívánságát, legalább is megpróbálják. Mondjuk… Budapesten.
- Az Magyarországon van, ugye?
- Igen. Szóval, Budapesten él egy lány. Tizenhat éves múlt. Tizenegy évesen kijutott Fro.Nizza-ba. Delfin show-ón volt, együtt úszott velük. Vagy mondjuk…Martin. Korfura utazott az anyukájával, látta a tengert, ami nagy álma volt. Bella Vista kilátóban volt, üvegfenekű hajón utazott, fóka-show-on is volt… Rengeteg gyermek álmát valósítják meg.
- Ez nagyon szép tett.
- Igen, szerintem is. –mosolyodtam el.
- És miért határoztál úgy, hogy orvos leszel?
- Nem is tudom pontosan… -merengtem el –Fogalmam sincs…
- Valami csak volt…
- Igen. Felötlött bennem a dolog, és ennyi. Nem volt semmi komoly előzménye…
- Biztos? –húzta fel a szemöldökét.
- Persze. –mosolyogtam –Itt jobbra.
- De erre vízesés van. –mondta azonnal.
- Tudom. –mosolyogtam –Ha odamész a sziklákhoz, van egy kis kapu-szerűség. Ott be tudsz menni.
- Oké.
Óvatos léptekkel követte az utasításomat. Be a vízesés mögé, végig az alagúton. Végül egy tisztáson kötöttünk ki.
- Szép hely. –motyogta halkan.
- Igen. Imádok itt élni. –mosolyogtam.
- És szép a ház is.
Igen. Nagyon szép ház. A tisztás közepén van. Egy kétemeletes, kívülről fával borított ház. Egy óriási erkély nyílik a felső szintről.
- Az én szobám. –mutattam az erkély felé.
- Erkélyes szoba. Király. –kuncogott.
- Letennél? –mosolyogtam rá.
- Ja, persze.
Óvatosan letett a lábamra, és továbbra is a derekamon tartotta a kezét, mintha csak félne attól, hogy bármelyik pillanatban eldőlök vagy elesek, így újabb sérülést okozva magamnak.
Megragadtam a kezét, és az ajtó felé kezdtem el húzni.
- Szia Apa.
Mint általában, már az ajtó nyitásának pillanatában tudtára adtam, hogy csak én vagyok.
- Szia Kicsim. –jött a hangja.

Az irodában van. Már megint.
- Nem egyedül vagyok Apa. –csuktam be magunk után az ajtót.
- Nancy. –szólt mennydörgő hangja.
- Igen, Apa? Egy szóval sem tiltottad meg, hogy ne hozhassak valakit haza.
- Demetri-t hoztad. Érzem. –lépett elő.
- Demetri Volturi vagyok. –nyújtotta felé Dem a kezét.
- Nahuel Santi. –mondta Apa, és megragadta a felé nyújtotta kezet, majd határozott mozdulatokkal megrázta azt.
Mosoly csúszott az arcomra. Most csupán egy kockás mackónadrág volt rajta, egy szőrös mamusszal, egy barna trikóval, és egy nyakkendővel.
Nem tehettem róla, a kuncogás kicsúszott az ajkaim közül.
- Hihetetlen vagy Apa. –csóváltam a fejemet.
Újra végignéztem rajta. Most kihúzta magát, egyik kezét a derekára tette, és érdeklődően nézett rám.
- Van valami furcsa rajtam?
Kitört belőlem a nevetés, és éreztem, ahogy Dem is megremeg a visszafojtott kuncogástól.
- Netán valami gond van az öltözködésemmel?
- Dehogy. –nevettem.
Tekintetem a fogasokra siklott, és észrevettem rajta egy kalapot. Poros volt, és régi, de a célnak megfelel.
Odalépkedtem hozzá, és a fejébe nyomtam.
- Semmi baj, Maci Laci. –nevettem, és visszasiettem Dem-hez.
Csakhogy most mögé futottam, és próbáltam védekezni.
- Minek neveztél? –indult felém –Tiszteletlen vagy az apáddal?
- Apu. –mondtam komoly ábrázattal –Jelenleg úgy nézel ki, mint Maci Laci, a tévéből. Szóval kérlek, ne gyere most a tisztelettel és az érett viselkedéssel.
- Egy szóval sem említettem az érett viselkedést.
- Nem is lenne jogod hozzá. –böktem a nadrágjára.
Már éreztem, hogy szaladnom kell. Visongatva ugrottam át a kanapén, és egyenesen a konyhába szaladtam, ahol aztán Apu próbált megfogni, és végül az óriási asztal körül kergetőztünk.
- Ez nem ér. Én ki is tudok fáradni. –nevettem –És most emberi kaját is kívánok.
- Nancy!
- Na jó. Kimondom. Éhes vagyok. –kuncogtam –Szóval abbahagynánk az asztal körül futkorászást?
- Persze. De miért nem mondtad előbb? Mikor is voltál vadászni?
- Ő… -gondolkodtam el.
A kezem a tarkómra siklott, és azt kezdtem el masszírozni. Arcomat elöntötte a halvány pír, és a mosoly is csak minimálisan volt megtalálható márvány arcomon.
- Azt hiszem két hónapja…
- Mikor? –nézett rám Apa.
- Kettő hónapja? –lépett be Dem is.
- Hé. Ez összeesküvés. –néztem rájuk –Tudom ám, hogy összefogtatok ellenem. Érzem a levegőben a feszültséget. Már nyomon vagyok!
- Jól van, Sherlockné. –kuncogott Apa.
- Hé.
- Jól van, ez már tízéves vicc. –mosolyogva ismerte be –Lejárt lemez. De akkor is, olyan jó.
- Néha belegondolok, hogy véletlenül nem-e én vagyok az idősebb. –kuncogtam.

- Nem. –karolt belém Apa, és a hűtőhöz húzott.
- Tisztázzuk a helyzetet. –mondta Dem dörmögős hangon.
- Oké…
- Tehát. Két hónapja nem voltál vadászni…
- Plusz két nap. –egészítettem ki.
- Plusz két nap… -számolta –És…mikor ettél egyáltalán valamit is?
- Úgy… két napja… -motyogtam halkan.
- Te anorexiás vagy?
- Nem. Egyrészt, ha az lennék sem befolyásolna semmit. Fogyni nem tudok.

- Próbáltad már? –húzta fel a szemöldökét Dem.
- Persze. –kuncogtam –Volt időm, bőven.
- Na, most ne ezen veszekedjetek. –szólt Apa, és az asztalra csapta a vajat.
Kuncogva rámoltuk ki a hűtőt.
Miután minden kikerült a pultra, bekapcsoltam a sütőt, hogy legalább meleg legyen.
- Mit szeretnél magadba tömni? –kuncogott Apa.
- Sütök meleg szendvicset.
- Tartalmas egy kaja. –kuncogott Dem.
- Addig ne ítélkezz, amíg nem kóstoltad. –szóltam rá –Apu, nehogy megkend a kenyeret?
- Miért? –vette ki a kést a vajból.
- Mert egy szóval sem mondtam, hogy vajas lesz. –kuncogtam.
- Ah, szóval azt a húsos izét csinálod? –húzta fel a szemöldökét.

- Szóval mégsem vagy annyira reménytelen eset. Egy emberhez képest is rémes a logikád. Az ízlésedről pedig ne is beszéljünk.
- Ne szólj be! Igenis jó a logikám. Fél vámpír vagyok, de azért… –mondta durcásan –Ma meg direkt ezt vettem fel.
- Oh, szóval randid lesz? –incselkedtem vele.
- Gonosz vagy. Az idősebbekkel tisztelettel kell beszélni.
- Apa. Tiszteletet sugároz minden szavam. –tettem a szívemre a kezemet- Maximum nem feléd.
Elnevettem magam, és Apa is így tett. Dem pedig az ajtófélfának támaszkodva figyelt minket.
Fél óra múlva kész is volt a rengeteg szendvics, és Apuval nekiálltunk enni.
Dem eléggé furcsa szemeket meresztett Apura, amikor ő is beleharapott a milánói-szószos szendvicsébe.
- Maga nem érzi az emberi ételek homok ízét? –meresztette ki a szemét.
- Nincs. –csóválta a fejét –Kifejezetten finomak. És tegezz nyugodtan.
- Rendben…

- Dem. –fogtam meg a kezét az asztal alatt –Apu nem vámpír.
- Hanem? –döbbent le.
- Csak félig vámpír. Vámpír apa, ember anya.
- Ő pedig –kócolta össze apa a hajamat –harmad vér. Az anyja ember volt…
- Értem… -motyogta Dem.
- Érdekes dolog. Akár órákat is lehetne róla beszélni. –kuncogtam –Viszont nekem szükségem lenne alvásra. A regenerálódás minden erőmet elveszi.
- Ezt holnap reggel, miután felkeltél meg szeretném nézni. –mondta Apu, és a kezemre bökött.
- Rendben. –mosolyogtam, és egy puszit nyomtam az arcára –Jó éjt. Dem, jössz?
- Persze.
Felállt, és együtt mentünk a szobámba. Ott gyorsan összeszedtem a szükséges dolgaimat, és berohantam a fürdőbe. Egy gyors, de megnyugtató zuhany következett, majd ezután felöltöztem, és a szobába mentem.
- Ha nem gond, én most alszok. –dőltem le az ágyra, és megpaskoltam magam mellett a helyet- Nyugodtan gyere ide. Ha van mellettem valaki, úgy is nyugodtabb vagyok.
- Oké. –ült le az ágy szélére.
- Mármint… -köhögtem egyet –Úgy értettem, hogy lefeküdhetnél…
- Ahh… értem. –motyogta halkan.
Eldőlt az ágyon, és az egyik kezét a feje alá tette, a másikkal pedig a mellkasára húzott.
- Jó éjt… -suttogta a fülembe.
- Meglesz. –mosolyogtam félálomban.
Még egy apró kuncogást hallottam, majd elmerültem az álmok tengerében.
.
.

                                            ***---***
.
.
(Demetri)

Hosszú percekig néztem az arcát. Még álmában is mosolyogtam.
- Teljesen beléd habarodtam, te lány. –suttogtam halkan.
Óvatosan kisimítottam az arcából egy tincset. Ennek következtében mocorogni kezdett, és még közelebb húzott magához. Halkan felnevettem, és a hátára simítottam a kezemet, és a gerince mentén kezdtem el húzogatni a kezemet.
Egy kopogás hallatszott, majd halkan kinyitódott az ajtó.
- Demetri. Szeretnék veled váltani pár szót.
- Megyek, Nahuel.
Óvatosan letoltam magamról Nancy testét, és lementem a nappaliba, ahol már a fényképek fölé görnyedt fél vámpír várt.
- Szeretnék beszélni rólad egy-két dologról…-mondta halkan, és elém tolt egy fényképet –Felismertelek erről.
Igen. Ezen a képen én voltam, az biztos. Méghozzá egy esküvői képen, a feleségemmel. Cinthia Santi… és Nahuel is Santi…
- Igen… ezen én vagyok.
- Ezen pedig én. –tolt elém egy másik képet.
A nő ugyan az volt, az esemény is stimmelt, csak a fehér ruhás asszony mellett álló férfi nem volt azonos.
- Ez az esküvőnk. Cinthia és én vagyunk rajta. –mondta halkan.
Megütközve néztem rá, és szinte fel sem fogtam.
- De…
- Igen. Cinthia nem halt meg. Te eltűntél, és teljesen összeomlott. Nem evett, nem ivott, semmit sem csinált. Olyan volt, mint egy előholt. Viszont Cinthia-hoz hasonló nő halt meg, csak akkoriban annyira fejletlen volt a technika, hogy nem tudták pontosan megállapítani, hogy ki-kicsoda. Így ráfogták, hogy ő halt meg.
- De akkor… -makogtam.
- Igen. Tudom mire gondolsz. Született egy lányunk is…
Már enyhén remegtem. A sokk szinte eluralkodott rajtam, még mindig nem tudom elhinni.
- Őt pedig úgy hívják, hogy Nancy…

Más élet- II. 38. fejezet

Sziasztok!
Nagyon szépen köszönöm a fejezthez, és a novellához is kapott kommentárokat.
Pár meglepetést forgatok a fejemben, de ezt ma még kigondolom, és holnap beavatlak titeket is :)
Várom a kommenteket
Puszii

79. fejezet- Vagyis II. 38. fejezet
(Alice)

Miután Bridget kilépett a szobánk ajtaján, még hosszú percekig bámultam utána…vagyis tekintetemet a csukott ajtóra szegeztem.
- Kicsim. –rázott rajtam aprót Jasper –Jól vagy?
- Persze. –bólintottam –Én kinyírom Emmett-et. Ha ez a vámpír nem tette meg, majd én meg fogom.
Jasper egy apró kacagást hallatott, és közbe nemlegesen rázta a fejét.
- Te nem láttad Bridget szemébe, hogy mennyire rosszul érzi magát?
- De. –bólintott aprót.
- Elvesztette a barátnőjét. Emlékei szerint az ikrek voltak itt a legfontosabb támaszai… -motyogtam halkan –Erre az egyiküket elveszíti. Most gondolj bele. Mi lenne, ha te elveszítenéd… Bridget-et? Vagy akár Edward-ot?
- Nem tudom… Igazából Bridzs érintene meg a legjobban. Vele a legjobb a kapcsolatom, meg persze Emmett-el… -gondolkozott el –Nehéz lenne. Sok idő kellene, amíg túltenném magam rajta.
- Pontosan. –szóltam közbe –Ráadásul szerinte az ő hibájából halt meg, és most még a bűntudat is rászállt. És persze az sem maradhat ki, hogy Emmett megsérült. Plusz még egy kis önhibáztatás. Meg még a hecc kedvéért Em őt hibáztatja.
- Most lenne rá a legnagyobb szüksége… -folytatta helyettem is Jaz –És ilyenkor még ő is ellene fordul.
- Igen. –bólintottam.
De most így belegondolva…tényleg elég rossz helyzetben van most.
Mit lehetne érte tenni?
Jane-t nem tudom visszahozni.
A bűntudatát magában kell lerendeznie.
Ez az!
Emmett!
Felpattantam Jazz öléből, egy csókot nyomtam ajkaira, és elszáguldottam, nem törődve Szerelmem kérdő szavaival.
- Majd jövök. –szóltam vissza az ajtóból.
A beteg-szoba felé vettem az irányt.
Mit sem törődve azzal, hogy harci sérültünk milyen állapotban lehet, készültem elmagyarázni neki Bridget érzéseit… legalább is annyit, amennyit megértettem belőle.
Egy határozott mozdulattal löktem ki magam előtt az ajtót, és halk lépteimmel mentem be.
Emmett, most is- mint az elmúlt jó pár órában –az ágyon feküdt.
A változás csupán annyi volt, hogy a mobilját babrálta. Képeket nézegetett, meg valami gagyi forma1-es játékot játszott.Nagyra nőtt gyerek!- Sziasztok. –mondtam kicsit sem jókedvűen.
- Oh, szia Alice. –pillantott fel Carlisle a könyvéből, és letette azt a fotel karfájára.
- Alice. –biccentett egyet Emmett.
- Carlisle, magunkra hagynál? –fordultam felé.
- Természetesen. –mondta.
Határozott, ruganyos lépteivel az ajtóhoz sétált, még egyszer visszapillantott, mielőtt kilépett volna, és pár másodperc múlva már ott sem volt.
Ketten maradtunk a szobába, de Emmett a hecc kedvéért tudomást sem vett rólam.
- Örülnék, ha letennéd azt a kütyüt, és figyelnél rám. –mondtam mérgesen.
- Figyelek. –mormogta, és tovább nyomkodta a telefont, míg végül letette azt maga mellé.
- Miért csinálod ezt vele? –kérdeztem indulatosan.
- Mit csinálok kivel? –értetlenkedett.
- Ne csináld a hülyét. –morogtam. –Bridget, a jegyesed…rémlik valami?
- Igen, rémlik. És az is rémlik, hogy nincs itt. –mondta szinte durcásan.
- Mert felszólítottad, hogy menjen el. –sipítottam.
- Oké, így volt… -sóhajtott fel.
- Miért küldted el?
- Mert nem akartam, hogy lássa, ahogy szenvedek. –fordította el a fejét.
- És ennek a legjobb módja az volt, hogy bunkóztál vele, és őt hibáztattad?
- De legalább elment.
- Emmett. –sóhajtottam fel –Így is saját magát hibáztatta. Szüksége lenne rád, erre így magára hagyod. Elvesztette a barátnőjét, akivel a napjait töltötte. Szerinted milyen érzés lehet? Most lenne rád a legnagyobb szüksége, erre te ezt teszed vele…
- Sajnálom. Nem gondoltam, hogy ez fog kisülni belőle…
- Akkora egy mamlasz vagy. –sóhajtottam fel.
Óvatosan megöleltem, vigyázva, hogy egyik sérülését sem szabjam fel. Az eléggé kellemetlen lett volna.
- És most hol van? –motyogta.
- Először a toronyszobába ment. De elindult már haza…
- Hova?
- Haza ment. Nich-hez… -sóhajtottam fel – Nich kapott egy levelet Jane-től, és teljesen összeomlott. Ezért sietett el Bridget, hogy segítsen neki. Meg persze megmagyarázni a dolgokat.
- Érthető. –mormolta csalódottan.
- Most mi van?
- Semmi… semmi. Csak mellette van ahelyett, hogy itt lenne. –motyogta halkan.
- Jaj, Emmett. Te annyira hihetetlen vagy. –nyavajogtam- Még is mit vártál? Hogy annak ellenére, hogy te sértegetted, és kiüldöztétek a szobából, szépen itt marad, és fogja a kezedet?
- Hát… ő…
Válaszul csak megforgattam a szemeimet, és eszembe jutott még pár adat.
- Amúgy itt maradt volna. Felment a toronyszobába, és azt várta, hogy jobban legyél, és haza tudjunk menni. Csak hogy közbejött egy kis malűr.
- Nich-es ügy, igaz?
- Pontosan. –bólintottam.
- Tehát… Bridget itt hagyott engem, hogy hazamenjen Nich-hez? –próbálta tisztázni a helyzetet.
Jajj… az agyára ment a vámpírméreg, és eltörölte azt a maradék kis eszét is?
Épp a tenyerembe temettem az arcomat, amikor az ajtó kivágódott, és egy roppant dühös férfi süvített át a szobán. Bármely féle finomkodás nélkül kapta fel Emmett-et az ágyról, és kente fel a falra.
- Jasper! –sipítottam fel.
Felpattantam a székről, és mellé szaladtam.
- Csodálkozol, hogy itt hagyott? –szűrte a fogai között –Én már előbb megtettem volna.
- Jasper. Hagyd. –próbáltam lefeszegetni a kezeit Em nyakáról.
Nem igazán értem el sikereket ilyen téren, így inkább a saját módszeremhez folyamodtam.
Megfogtam Jasper karját, és a tekintetét kerestem.
- Jasper. –szólítottam meg –Figyelj rám, kicsim. Engedd el Emmett-et, meg tudjátok ezt beszélni felnőttek módjára is.
- Felnőtt módon jól szétverem az arcát. –morogta.
Elmosolyodtam rajta. Ennyire védi Bridget-et…
Végül lassan kitisztult a tekintete, és elengedte testvérét, majd az én kezemet megfogva lépett hátra párat.
Emmett minden gond nélkül ült vissza az ágyba. Lebontotta a testéről a kötéseket.
Ahogy elnéztem az alkarja már elég szépen begyógyult, a nyaka még nincs teljesen beforradva, de gyorsan gyógyul, de a válla még mindig rémesen festett.
- Na, mikor indulunk? –fordult felénk, és visszaragasztotta a kötést a vállára, majd magára kapta a pólóját, és egy táskába kezdett el pakolni?
- Mi van? –kérdezett vissza Jaz.
- Menni kell. Tisztáznom kell a dolgokat Életem szerelmével. –mosolygott –Szóval örülnék, ha összekapnátok magatokat, és nekiállnátok pakolni, mert legkésőbb egy óra múlva elindulok. Az már a ti dolgotok, hogy velem tartatok-e, vagy épp külön szeretnétek utazni.
- Akkor hajrá. –mosolygott Jaz, majd belém karolt, és az ajtó felé kezdett el tolni.
.
.
                                                    **---**
.

(Carlisle)
.
Sóhajtva, és fejemet rázva léptem ki Emmett szobájából. Hihetetlen. Először tudom, én küldtem ki Bridget-et. A saját érdekébe. Hisz a kórházba is kiküldöm a beteg hozzátartozóit, ha esetleg gyors beavatkozásra lenne szükség. Ez egy szükségszerű cselekedet.
De az, hogy még utána is elküldje a szobájából, ráadásul ennyire… bunkó megoldással.
Pár perc múlva már a Nagyterem előtt álltam, és épp kopogásra emeltem a kezem.
- Gyere be, Carlisle. –jött Aro hangja bentről.
Egy határozott mozdulattal löktem be a nagy, tömzsi faajtót, és ruganyos lépteimmel a teremben tartózkodó kettő vezető felé mentem.
- Marie, egy széket kérlek. –intett Aro az egyik nőnek, aki pár pillanat múlva vissza is tért, és letette az ülőalkalmatosságot.
- Ülj le, barátom. –mosolygott a fekete hajú vezető, és miután helyet foglaltam, belekezdett –Tudom, hogy túl vagyunk már egymás üdvözlésén, de mégis újra hangot adok érzelmeimnek. Rettentően örülök, hogy megtiszteled szűk körünket jelenléteddel. Felszabadító érzés, hogy ennyi év után újra itt üdvözölhetünk.
- Én is hasonlóképp érzek. –bólintottam –És ha nem veszed tolakodásnak, felszűrődött pár hangfoszlány a szobába.
- Dehogy, Carlisle. Nyugodtan kérdezz a téma kapcsán.
- Nos hallottam, hogy a csatában megismertetek egy új… fajt.
- Valahogy így. –bólintott –Még igazából magunk sem tudjuk pontosan, hogy mi is ő. Tudomásom szerint egy félig ember, félig vámpír szerzet. Az édesanyja ember volt, amikor a vámpír apa megtermékenyítette. Így a magzat az emberi anyaméhben fejlődött ki, tudtommal szokatlanul gyors idő alatt. Az anya belehalt a szülésbe, már a vámpírméreg sem segített rajta. Az apja nevelte fel a lányt, aki megtanult kontrolálni magát.
- Szerintem nem jelent veszélyt a fajtánkra nézve. –mondtam, miután befejezte a beszámolót –Úgy érzem, hogy mivel eddig titokban tudta tartani különleges adottságait, és származását, továbbá sem lesz gond emiatt.
- Egyetértek veled, Drága barátom. –mosolygott Aro.
- Ez rettentő örömmel tölt el. Megkönnyebbültem, hogy mostani látogatásom alkalmával nem kell kegyetlen vérengzés szemtanúja lennem.
Aro apró kuncogást hallatott, és Marcus is elmosolyodott.
- De szeretnék a jelenlétedben beszélni a lánnyal. –tette hozzá Aro.
- Rendben. Úgysem találkoztam még ilyennel. –sóhajtottam fel –Kíváncsi is vagyok rá.
- Akkor hívjuk ide. –intett Marcus az ajtó mellett álló lánynak, aki azonnal el is ment, hogy teljesítse a parancsot.
Pár másodperc múlva vissza is tért, egy lány kíséretében.
Göndör, barna haja a hátát verdeste, apró, kínos mosoly volt az arcán, kék szemei csillogtak.
- Gyere beljebb, leányom. –intett felé Aro, mire a lány apró, de határozott lépteivel ment közelebb hozzá.
- Szeretnénk megtudni rólad pár adatot. –mondta határozottan Marcus.
- De előtte szeretnénk megköszönni a segítségedet. –vágott közbe Aro –Szeretnénk meghálálni, hogy a Volturi segítségére siettél, amikor szükség lett különleges énedre.
- Semmiség, Uram. –bólintott aprót.
- És akkor hát vágjunk a közepébe. Szeretném, ha mesélnél magadról…
- Rendben. –vágott a szavába.
Hosszú percekig meredt maga elé, a gondolataiba mélyedt, majd egy sóhaj után megrázta a fejét.
- Nem lenne könnyebb, ha kiolvasná a gondolataim közül az információkat? –fordult a legfőbb vezető felé.
Eléggé meglepett szemek szegeződtek rá, de egy apró bólintás után Aro a lány elé lépett, és kezét a lány feltartott tenyerébe csúsztatta. Lehunyta a szemeit, majd pár perc múlva visszaült a helyére.
- Köszönöm. Minden kérdésemre megkaptam a választ. –mosolygott rá Aro –Bármikor szívesen látunk a Volturi területén. Nem kell sem neked, sem az édesapádnak engedélyt kérnie. Mond meg Lionel-nek, hogy a régi barátságunk nem szakadt meg emiatt a kis botlás miatt. Szívesen látnám itt.
- Átadom. –bólintott.
- Te pedig szabadon távozhatsz, és bármikor meg is teheted. Mivel úgy érzem, hogy fontos neked az egyik legkedvesebb katonám, ezért nem szeretném megszakítani köztetek ezt a furcsa kapcsolatot. Másrészt pedig érdekes volt egy tigris testéből látni a dolgokat.
- Köszönöm. És igen… egy nagymacska testében mindent máshogy látunk.
- Egy élmény volt magával társalogni. –mosolygott rá Aro –A gondolataidból tudom, hogy mennyire aggódsz az édesapád miatt, és húz a szíved vissza hozzá. Így hát nem tartalak fel, menj csak nyugodtan.
- Köszönöm szépen Mester. –motyogta, majd meghajolt, és kisietett a teremből.
- Nos? –fordult felé Marcus.
- Gyermek korában rendkívül gyorsan nőtt, pár év alatt elérte a mostani kinézetét, azóta nem változott. Szüksége van vérre és emberi táplálékra is. A bőre hasonló erősségű, mint a teljes vámpíroknak. Az ereiben vér folydogál. A testhőmérséklete pár fokkal magasabb, mint a normál embereknek, a szíve is gyorsabban ver az átlagnál. –mondta részletesen –Más érdekesség nincs. A többi dologban is hasonlít ránk. Gyors és erős. A látása és a hallása is természetfeletti, viszont nem olyan kifinomult és pontos, mint nekünk.
- Hihetetlen… -motyogtam halkan.
- Egyet értek veled, Barátom.
Tovább beszélgettünk a tapasztalatainkról. Elmesélték, hogy milyen furcsa, de fontos dolgok történtek velük az évtizedek alatt.
- Furcsa illatot éreztem az egész várban. Ember van nálatok? –ráncoltam a szemöldököm.
- Caius… a választottja egy ember. –csalódottan rázta a fejét Marcus.
- A szerelem nem válogat. –mondtam.
- Igaz… -motyogta Aro.
- És hogy került közétek?
Részletesen elmesélték a sors játékát, és azt is, ami a furcsa párossal történt azóta.
- Tehát át fogja változtatni.
- Igen… -mondta magabiztosan Aro –Nincs más választása. Vagy meghal, vagy közülünk való lesz.
- De nem mintha ez ellen kifogása lenne. Az a kapcsolat, ami kettejük között van… még sosem éreztem ilyet… Furcsa, szoros, és az ifjú lány ellenére rendkívül érzelmes. –gondolkodott el.
- Szerelmesek. –mosolyodtam el.
Tovább beszéltük a többiek dolgait.
Aro végül illedelmesen felkínálta, hogy menjünk át a vezetők nappalijába, hogy ott aztán tovább tudjunk, nyugodt körülmények között társalogni.
Meséltem a családom mostani életéről is.
A különleges képességek újra az asztalra kerültek, és ott boncolgattuk őket. Természetesen Aro nem tudta kihagyni, hogy be ne próbálkozzon nálam azzal, hogy netán nem akarnak-e csatlakozni-e csoporthoz. A választ azonnal megadtam: Nem.
Aztán mesélt Bridget itt töltött éveiről. Nagy meglepetéssel hallgattam, hogy a többiek szöges ellentétük lettek akkori önmaguknak.
Szívesen beszélgettem volna a boszorkány ikrekkel. Csakhogy Jane nincs már köreinkben, Alec pedig magába roskadt, így ki kellett hagynom.
Egy idő után aztán előhozott pár fényképalbumot is, és körbenéztük a falon függő festményeket is.
Mosolyogva idéztem fel magamban az emlékeket.
Szép éveket töltöttem itt…

Novella

Sziasztok!
Talán már említettem, hogy jelentkeztem egy novella-pájázatra, aminek meghirdetője Kacey.
Az eredményhirdetésre ma került sor.
Csodák csodájára első helyezést értem el,aminek nagyon örülök :)
Így hát szeretném megosztani veletek ezt a kis történetet.
A véleményeteket várom :)
Puszii

Romantika a Roncsok között.Alcím: Majd én megjavítalak.Fáradtan, könnytől homályos szemmel csuktam be keserűségemtől egyre nehezebb naplómat. Újabb reménytelen, szomorú sorsomat tükröző sorok találtak helyet benne. A kemény borítás tetején Anyám írásával a nevem volt felvésve. Holly. Végigsimítottam a kacskaringós betűkön, és az érzés újra elöntött. Többé nem fogom látni, ahogy írás közben oldalra biccenti a fejét, természetes barna haja fátyolként oszlik az én fürkésző tekintetem, és az ő koncentrációt tükröző arca közé. A visszatartott sós könnyeim újra kicsordultak a szememből. A pulcsim ujjával próbáltam minél gyorsabban letörölni szomorú gyászom nyomait.

Fejemet a taxi hideg üvegének döntöttem, és mélyeket lélegeztem. Rendbe kell lennem érzelmileg, mire Apához érek. Amint megláttam az ismerős környéket, egyre nehezebb lett a teher, amit viseltek. Naplómat, és az egy órás út közben előkerült ásványvizemet visszacsúsztattam a méretes kézitáskámba, a fülhallgatómmal együtt. Pár perc múlva a taxi megállt. A vállamra hajítottam a táskámat, és kiszálltam az autóból. Egy teljesen ismeretlen környéken voltam. Nem London azon környékén, ahol ezelőtt laktunk, vagyis még azelőtt, mielőtt Apa és Anya elváltak volna. Most egy egész nyugodtnak és tisztának tűnő környéket láttam, magammal szemben, az egymás mellett sorakozó házak között egy autó-műhelyt.
- Hölgyem. –szólt a taxis férfi mögöttem.
- Elnézést. –adtam oda neki a bankjegyet, és miután elvettem tőle a bőröndjeimet, ő is ment a maga útjára.
Nagy sóhajtás után a műhely felé vettem az irányt. Magam mögött vonszoltam a bőröndjeimet, a két rettentően nagy monstrumot.
Valahol itt kell laknia…Gondoltam magamban. Ha ide hozott a taxi, akkor valahol itt lehet Apám háza. Hosszú töprengés után végül beléptem a műhely ajtaján. Körbenéztem, és megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy nem olyan, mint azokba a bizonyos amerikai filmekbe. Tisztábbnak és tágasabbnak tűnik. Persze azért nem maradhat el pár olajfolt, és szerteszét hagyott csavarhúzó. A falakon hosszú sorba függtek a különböző szerszámok. A polcokon anyagok, csavarok dobozai, és még sorolhatnám. Egy valami zavarta meg a képet. Az egyik kocsi alól lábak kandikáltak ki, amik ráadásul mozogtak is. Tehát van itt valaki rajtam kívül. A táskáimat a bejárat mellett hagyva elindultam felé.
- Bocsi –álltam meg mellette -, tudnál nekem segíteni?
- Kocsit most nem fogadunk. Tele vagyunk. –jött a dörmögős hang a jármű alól.
- Nem egy megjavítandó cuccot hoztam be. – sóhajtottam fel. De jó lenne, ha engem is meg lehetne javítani, nem csak ezeket a járműveket.
- Akkor? –szólt újra.
- Ha kibújnál végre ez alól a tragacs alól, akkor talán még el is tudnám magyarázni. –mondtam csípősen.
- Először is. –szólt, közben hallottam a guruló hangját, és egyre nagyobb részt láttam a férfi testéből. –Ez nem egy tragacs.
Amint ezt kimondta, már láttam az egész alakot. Egy magas, izmos, barnás bőrű férfival találtam szembe magam. Sötétbarna haja rendezett volt, de mégis össze-vissza állt. Barna szemeit az enyémbe véste, miközben felállt a guruló-akármicsodáról.
Elmosolyodott, megtörölgette a kezét a nadrágja zsebébe tűrt rongyba, és kezét nyújtotta felém.
- Másodszor pedig, Tom vagyok. –mosolygott. Kezet ráztam vele, és egy apró mosolyt is villantottam felé.
- Holly. –bólintottam aprót. –Tehát, tudnál segíteni?
- És miben lennék a segítségedre kicsi lány? –sétált a pulthoz, kivett a hűtőből egy kólát, és két pohárba töltött belőle. –De amíg elmagyarázod, igyál nyugodtan.
- Köszi. –vettem el a felém nyújtott poharat. –Az apámat keresem. Valahol itt lakik.
- És hogy hívják?
- Theodor McGraw. –motyogtam, miközben a kezeit tanulmányoztam, amik a pulton pihentek. Tökéletes kezei voltak. Arányos ujjak, nem repedezettek vagy sebesek, amik ebben a munkában szokatlanok. Legalább is véleményem szerint megszoktak ilyesfajta balesetek esni.
- Te is a lánya vagy? –nézett végig rajtam.
- Hogy érted, hogy én is? –kérdeztem vissza. Nem értettem, hogy miért teszi oda azt az is-t.
- Mindjárt megtudod. –dörmögte, miközben a poharát nézegette. Ekkor nyitódott az ajtó, és egy boldog pár lépett be rajta. De ha jobban szemügyre vettem őket, láthattam, hogy ők nem egy fülig egymásba habarodott férfi és nő. Ő az apám, és egy idegen lány. Egy idegen, fiatal lány.
- Szia Tomi. –sikkantotta magas hangon, miközben odatipegett mellém, és letelepedett az egyik székre. –Úgy fáj a lábam ebben a cipőben. Nem masszíroznád meg?
Közben ledobta a magas sarkúját, és a talpát kezdte el dörzsölgetni. Szőke tincsei az arcába hullottak, természetellenesen barna bőre megcsillant a napfényben.
- Nem, Tiffany. –szólt vissza a mellettem álló férfi. –Nem masszírozom meg a lábadat. Nem azért vagyok itt.
Miközben az egyre bonyolódó eszmecserét hallgattam, az apám már előttem állt, és eléggé érdekes szemeket meresztett rám. Pár ősz hajszálon kívül kiköpött mása tíz évvel ezelőtti önmagának.
- Holly? –ejtette ki száján a nevemet. Meg kellene lepődnöm, hogy nem ismert meg?
- Igen, Apu. –bólintottam. Azonnal az ölelésében találtam magam, karjait körém fonta nagyot szippantott a hajamból, végül egy puszit nyomott a fejem búbjára, eltolt magától, és az arcomat kezdte el fixírozni.
- Tisztára olyan vagy, mint anyád. –mosolyodott el.
- Mint Anya volt. –sóhajtottam fel keserűen, és kinéztem a napsütésbe.
- Igen. A te korodba ő is így nézett ki.
- Úgy értem, Anya… - csuklott el a hangom. –Elment.
- Tudtam, hogy le fog lépni egy pasival, és téged itt hagy. Most hova ment? Tudtam, hogy nekem kellett volna vállalnom a gyereknevelést. –mondta dühösen, és a bőröndjeim mellé sétált. Szemeimet könnyek lepték el, a társaságból látszólag csak Tom értette meg, hogy mi is történt valójában. Ugyanis mellém sétált, magához húzott, és nyugtatóan fonta körém karjait.
- Sajnálom. –dörmögte a fülembe mély, megnyugtató hangján. És hittem neki. Igaz, még tíz perce sem ismerem, de hiszek neki.
- Meghalt, Apa. –suttogtam, közben könnyeim újra kicsordultak szemem sarkából. Kibújtam Tom karjai közül, hogy szembe tudjak vele nézni. Arcán semmilyen érzelemnek sem láttam nyomát, csak a kikerekedett szemei tudattak arról, hogy meghallotta, amit mondtam.
- Ezt… ezt hogy érted? –dadogta.
- Úgy, ahogy van. –töröltem le a könnyeimet. –Meghalt. Három hete. Hívtalak, egy milliószor. Küldtem e-mailt, sms-t, még levelet is, de semmi.
- Én… nem kaptam meg őket. Semmi értesítést sem. –csuklott el a hangja.
- Apa. –pattant le a székről a szőke lány –Mi történt? Ki ő?
- Ő a lányom. –motyogta Apa, a szemembe nézve. –Meghalt… a volt feleségem.
A bőrkabátom zsebéből elővettem egy zsebkendőt, letöröltem vele könnyeimet, és közben elgondolkodtam. Szerintem senki sem tud arról, hogy van még egy lánya. Legalább is ez a szőke fruska biztosan nem tudja, hogy ki is vagyok. Ráadásul Anyát már csak a volt feleségeként mondja mindenkinek, nem mint: Életem szerelme.
- A lányod? De hisz, én vagyok a lányod. –magasodott fel a hangja.
- Te is. –motyogta halkan. Arcáról bűntudatot lehetett leolvasni, a szomorúsággal keveredve.
- Meg ő is? Egy ilyen…pórnépből jövő lány is a lányod? –hisztizett. Ezen felkaptam a vizet. Még, hogy pórnép.
- Először is. –léptem közelebb hozzá, elég indulatos arccal. –Nem a pórnépből származom, a Harvardon tanulok, orvosnak. Anyám is az volt, amíg meg nem halt. Szóval jó lenne, ha befejeznéd a rinyálást, mert 1, most értem ide, nagyon fáradt vagyok, egész nap úton voltam. 2, nemrég halt meg az anyám, akivel felnőttem, gyászolok. Szóval, ha kérhetem, ne csináld ezt, mert nincs kedvem egy elkényeztetett liba nyávogását hallgatni egész nap. –mondtam ki egy szuszra, rendesen artikulálva. Remélem, megérti végre, és nem kell még egyszer elmondanom. Hisztis arccal fordult Apánk felé, akinek szemei büszkeségtől csillogtak. Tom is ugyan így nézett ki, csak neki arca is tükrözte érzéseit. Mikor észrevette, hogy arcát fürkészem, egy csábító és boldog mosolyt küldött felém, így megcsodálhattam csodálatos fogsorát. Halványan, de visszamosolyogtam, majd újra a ”családom” felé fordultam.
- Gyere, Kicsim. –fogta meg a bőröndjeimet Apa. –Menjünk fel, hisz azt mondtad, fáradt vagy. Biztos kimerített az utazás.
- Igen, biztosan. –bólintottam aprót. Azt nem kötöttem az orrára, hogy már anya halála óta nem aludtam egy rendeset, a visszatérő rémálmom állandó főszereplője egy férfi, sí-maszkban és egy óriási véres késsel a kezében.
- Talán… majd… - szólalt meg Tom. Apa közben kiment, azt nem tudom, hogy merre.
- Igen, még találkozunk. –mosolyogtam rá, és Apa után indultam. Még hallottam, ahogy Tiffany hisztisen felsikít egyet, majd Tom lecseszése következett, miszerint miért állt velem szóba.
- Kislányom, gyere. –nyitotta ki Apa a műhely melletti óriási ház ajtaját. Inkább már villának mondanám, mert két-emeletes óriási építmény, rengeteg ablakkal, kettő-vagy több erkéllyel, körülötte csodálatosan megművelt kerttel. –Van jó pár üres szobánk, nyugodtan telepedj le az egyikbe.
- Nem akarok a terhedre lenni. –szóltam azonnal. Tényleg nem. Úgy terveztem, hogy idejövök, pár napig kiveszek egy szobád egy szállodában, aztán irány vissza, hogy éljem a régi, jól megszokott életem… csak Anya nélkül.
- Nem leszel a terhünkre. Nekem sosem vagy a terhemre, nem zavarsz. –kezdte el mondani az igazát, és közben kinyitotta a bejárati ajtót, és betessékelt az óriási nappaliba. Persze én nem hittem neki. Legalább is részben nem. Mert lehet, hogy őt nem fogom zavarni a jelenlétemmel, de a lányát igen, meg valószínűleg az új feleségét is.

Fél óra múlva már az egyik vendégszobának mondott luxus-helyiség ágyán ültem, és nézegettem. Lila falak, fehér bútorok, óriási tükrök, egy gardrób, egy fürdőszoba. Megelégedtem volna egy aprócska kis szobával is, csak az a lényeg, hogy ágy legyen benne. Nem kell nekem külön fürdőszoba, óriási franciaágy, plazma Tv, és a többi berendezésről nem is beszélve. A bőröndöm még mindig a szoba közepén várta, hogy végre kipakoljam őket, de nem vitt rá a lélek egy ilyen nehéznek mondható fizikai munkára. Legalább is a mostani helyzetemben nehéz. Hajnalban indult a gépem, onnan taxival idáig. Sosem bírtam az utazást, de így, hogy mostanában éjszak ideje alatt eltöltött időmet mindennek mondhatom, de alvásnak nem, még rémesebb. Főleg, hogy most már túl voltam egy családi-találkozáson, bemutatáson, meg hasonlók. Mint gondoltam, Meredith nem lát szívesen. Nem is akarok egy ilyen mostoha-anyát, de ez még nem kötöttem az orrukra. Nem tudom mikor, vagy mi miatt kezdtek el folyni a könnyeim, de már megint éreztem a sós nedvet végigfolyni az arcomon. Végigdőltem az ágyon, fejemet a párnába fúrtam, így letörölve könnyeimet.
- Egy roncs vagyok… Egy lelki roncs. –suttogtam halkan, mielőtt még elnyomott volna az álom.

Felriadtam. Izzadt testtel, a tegnapi ruhámban feküdtem az ágyon. Az összegubancolódott takarón fekvéstől fájt a hátam, az álmomtól zaklatottan remegtem. Felültem, és letöröltem könnyeimet. Újra és újra ez van. Rémálom rémálomra. És mindig ugyan az. Csak a mostani még rosszabb volt. Feltűnt benne Anya is, ahogy meghal… ahogy megölik. Újra és újra.
Szomorúan, könnytől elmosódott látásommal néztem vég szobán, és pillantásom megállapodott a falon lévő órán. Éjfél múlt. Mivel vissza aludni már ha akarnák sem tudnák, így kikecmeregtem a selyem-ágyneműs ágyból, a bőröndömhöz botladoztam, és a gardróbba húztam őket, ahol aztán kipakoltam. Az emlékek újra és újra elöntöttek, ahogy megfogtam egy-egy tárgyat, vagy akár ruhadarabot. Vidámparkozás, strandolás, pizzázás, Anyától kölcsönvett felső, vagy egy karácsonyi ajándék. Mind-mind rengeteget jelent nekem, akár csak meghalt szülőm is. És olyan érzésem van, hogy nem mondtam neki eleget, hogy szeretem. Nem tudattam vele elégszer, hogy köszönöm, hogy bírt velem, hogy nem adta fel a küzdelmet, hogy szeretett. Azt a rengeteg mindent, amit értem tett. Még megszámolni sem tudnám. Újabb könnyeket töröltem le sírástól már kipirult arcomról, és a táskáim legaljáról elővettem a Lap-topomat. Pár perc múlva már az ágyban ültem, ölemben a géppel, és a leveleimet olvasgattam. Részvét-nyilvánítások egymás hátán, érzelmesebbnél érzelmesebb sorok. Régi ismerősök, teljesen ismeretlenek. Csoporttársaim, akik az állapotom felől érdeklődnek. Tehát olyan barátaimnak mondott emberek, akik el sem jöttek a temetésre, és még szinte nem is beszéltem velük. De most ezen nem tudtam fent akadni. Lecsuktam a gépemet, letettem az ágy mellé, végigdőltem a puha párnák között, és újra elnyomott az álom.
Az ijesztő és a gyógyulásnak induló sebeimet feltépő képektől újra és újra felriadtam, de mindig visszahúzott az álmok világa. Hajnal-tájban már nem engedtem meg magamnak, hogy visszaaludjak. Felöltöztem a gardróbba, és pár perc múlva már az utcákat róttam. A város még aludt, talán csak pár a munkájába igyekvő autós húzott el mellettem. A lágy dallamok szüntelenül szóltak a fülembe, kizártam minden zavaró tényezőt. Csak a tájra, és a gondolataimra figyeltem. Az emlékképek sorban lepték el a szívemet, az agyam leghátsó fertályáról is előhúztam őket. Most erre volt szükségem. Hogy szembenézzek a problémáimmal. Igaz, tudom, hogy sosem fogom eltűntetni őket. Sosem fog elmúlni a lelkemben tátongó űr, a fájdalom. De nem is bánom. Így legalább nem vagyok érzéketlen.
Lassan visszaértem a házhoz, de nem volt kedvem bemenni. Hogy szembenézzek az ott uralkodó szeretettel, és az irántam táplált utálattal? Már csak az kellene… A szomszédos épület ajtajánál találtam magam, és épp lenyomtam a kilincset. Az ilyen korán reggelhez képest nyitva volt, így szembe néztem a műhellyel. Ami jelenleg nagyobb nyugalmat nyújtott nekem, mint a világ bármely más pontja. Aprókat lépkedve mentem egyre közelebb a pulthoz, ami jelenleg vég volt folyatva valamivel. Valami ismeretlennek tűnő anyaggal. Közelebbről kezdtem el fürkészni az idegen foltot, ami olajnak, vagy valami hasonlónak tűnt.
- Ilyen korán már itt, Kicsi lány? –simított vég a derekamon Tom.
- Mint látod. –bólintottam aprót.
- És mi járatban? –kérdezett vissza. Látszott rajta, hogy tényleg érdekli, hogy miért ide vettem az irányt ilyen korai időben.
- Csak jöttem. De ha zavarok, akkor megyek is. –indultam el az ajtó felé. Váratlanul elkapta a karomat, és maga felé húzott. Viszont én megbotlottam egy csavarhúzóba, és a földön landoltam volna, ha el nem kap. Viszont így a mellkasához vonva kötöttem ki. Édeskés illata körbelengett, izmos mellkasát most csak egy fehér póló takarta, a hasán lévő kockákat viszont így is meg tudtam volna számolni.
- Öhm… - nyögtem. –Azt hiszem ezt azt jelenti, hogy nem akarod, hogy elmenjek.
- A világért sem. –susogta. Elmosolyodtam, és két lábra álltam. Zavartan beletúrtam hosszú barna tincseimbe, és egy apró mosolyt villantottam felé, majd az egyik székre ültem.
- És… te miért vagy itt?
- Talán mert itt dolgozok… - kuncogott. –Vigyázz, nehogy a ruhád beleérjen a foltba.
- Nem hiszem, hogy ez megtörténne. –mosolyodtam el. –De ha dobsz ide valami rongyot, akkor akár még el is tüntetem neked.
- Nem kell. –mosolygott, de azért elővett egy ruhaanyagot. –Nem azért vagy itt, hogy takaríts. Ez is az én dolgom.
- Szerintem nem. –kaptam ki a kezéből. –Köztudott, hogy a férfiak nem tudnak normálisan takarítani.
- Azt meglátjuk. –vette vissza a kendőt, és letörölgette vele a pultot. Persze mindezt óriási mosollyal tette, aminek én külön örültem. Jó volt végre valakit boldognak látni. –Nem baj, ha bekapcsolom a rádiót? –Jött tőle a kérdés. Én pedig csak megráztam a fejem, így a következő másodpercekben már a dallamok körbelengték az egész helyiséget. Halvány mosollyal az arcomon, és állandó figyelemmel követtem a mozdulatait. Ahogy ide-oda ugrál, elpakol pár dolgot, elővesz egy-két szerszámot, megmossa a kezét, vagy épp iszik egy kortyot az ásványvizéből.
A figyelmem akkor törött meg, amikor jött egy szám… Az a bizonyos szám, ami Anya kedvenc száma volt, ami karácsonykor legalább egyszer meghallgattunk… Amin el szokta sírni magát. Persze kiskoromba még elhittem neki, hogy valami belement a szemébe, de amint idősebb lettem, már nem hagytam annyiban. Aztán azt a korszakomat is kiéltem, és a végén már hagytam, hogy karácsonyfa-díszítésnél potyogjanak a könnyei. Igaz, ilyenkor mindig odamentem hozzá, az ölelésembe zártam, hadd sírja ki magát. „Desperado- Ez egy szomorú alkalom.” A tekintetemet az ablak felé fordítottam, és próbáltam visszatartani kibuggyanni készülő könnyeimet. Fejemet enyhén megdöntöttem, így a hajam függönyként omlott közém, és Tom közé, eltakarva fájdalmas arckifejezésemet. A zeneszám refrénjénél pár sós könnycseppem még is utat tört magának. Nem töröltem le, az túl feltűnő lett volna, így hagytam végigfolyni arcomon. Szerintem Tomnak feltűnt túlzott csöndességem, és lassan, észrevétlenül elém somfordált, és mikor meglátta szomorúságom nyomait, csendesen letörölte könnyeimet, és magához húzott. Nem is volt szükségem másra. Amikor karjai körém kulcsolódtak, utat engedtem az eddig elfojtott keserűségemnek. A zokogás előtört belőlem, és nem tudtam megálljt parancsolni patakokban folyó könnyeimnek sem. Az engem tartó férfi pedig csak nyugtató szavakat suttogott nekem, és simogatta a hátamat. Sosem gondoltam volna, hogy egy teljesen ismeretlen személy karjai között fogom kisírni magam. Nem is tudom, hogy mikor vitte véghez tervét, de egyszer csak a földön ült, én pedig az ölében, és sírásom is egyre csak csillapodott. Már csak sós könnyeim folytak az arcomon, amit belenyomtam a vállába. Nagy nehezen végre teljesen lenyugodtam, és sokkal jobban éreztem magamat. Kiadtam magamból, ami belül egyre nehezebb lett.
- Jobban vagy? –suttogta a hajamba. Aprót bólintottam, de nem álltam fel. Túlságosan is jó érzés volt ilyen közel lenni hozzá, érezni teste melegét.
- A zene miatt volt, igaz? –kérdezett újra. Rájöttem, ha nem mesélek el neki mindent, akkor lehet, hogy megesik még jó pár ilyen kellemetlen eset.
- Igen. –nyögtem ki. –Anya pár hete halt meg. Egy… egy pszichopata állat berontott a kórházba, a feleségét kereste, akit durván bántalmazott, így a nő kórházba került. Mivel senki sem adta ki a férfinek a kért információkat, durván megvágta az egyik nővért. Anyám azonnal odarohant, és nekiállt ellátni. Őt sosem az érdekelte, hogy vele mi lesz. Hanem az, hogy a beteg túlélje. És ez így is lett. Az idegbeteg férfi megölte Anyát. Mivel ő nem hallgatott rá, és nem ment vissza a fal mellé. Átvágta a torkát, és mivel még neki ez sem volt elég, pár szúrást ejtett a mellkasára is. –könnyeim újra folyni kezdtek. –Anya mindig azt képzelte, hogy öregen fog ülni a ház verandáján, egy hintaszékben, könyvvel a kezében, és az unokáinak olvas fel. Ehelyett… ehelyett ez lett. Egy őrült férfi áldozatául esett. És ezzel az információval mit kezdjen egy huszonhárom éves, érzelmes lány? Voltaképpen apa nélkül nőttem fel, nekem Anya helyettesített mindent. Egyedül jobb szülő volt, mint bárki. És egy időben bántam, hogy Apa nem volt velünk, de beletörődtem, hogy eldobta magától a tökéletes élet lehetőségét. Az ő dolga volt, hogy hogyan is dönt. Én… én sosem szóltam bele egyikük életében sem. Még úgy sem, ha nekem volt a legrosszabb. Nehéz az élet. A legtöbb huszonéves bulizni jár, pasizik, járja az éjszakákat. Én mit csinálok? Ülök otthon, vésem a fejembe a vaskos orvosi könyvek sorait, és próbálok arra összpontosítani, amit olvasok. De az úgy nehéz, ha húszpercenként elmegy egy Cabrio a házunk előtt, kiabálnak belőle a fiatalok, és jól érzik magukat. Vágytam én az ilyen életre, de sosem akartam megvalósítani. Különc vagyok.
- Inkább csodálatos. –ringatott. –Nem vagy átlagos. Én sosem akartam átlagos lenni, erre mi vagyok?
- Minden, csak nem átlagos. –döntöttem a fejem a mellkasának. –Egy megfogó természetű férfi.
- Benned pedig egy bámulatos, bájos, kedves és intelligens lányt tisztelhetek meg, aki lenyűgöz minden mozdulatával és szavával. –bókolt. Éreztem, hogy a vér az arcomba tódul, és egyre melegebb lesz. Jó ég! Mikor is pirultam el utoljára? Már nem is emlékszek rá. Erre most olyan vagyok, mint egy paradicsom.
- Köszi. –motyogtam.

A további órák az élettörténetem elemezgetésével teltek. Egy-kettőre fel tudott vidítani, de ha kellett, akkor olyan komoly és megértő lett, mint még senki. Egyszerűen tökéletes volt. Még az autó-szerelésben is segítettem neki. Legalább is, ha a szerszám-adogatás annak mondható. Mert legalább az már tökéletesen megy.
Egész estig ott voltam. Közben rendeltünk pizzát, és egyszerűen csak jól éreztük magunkat.
- Én megyek. –mosolyogtam rá. Puszit nyomtam az arcára, és már indultam is az ajtó felé.

- Várj. –szólt utánam. Nagy lépteivel átszelte a köztünk lévő távolságot, és az ajtó-félfának támaszkodott. –Nem jönnél el velem holnap este-felé valahova?
- Ha szeretnéd. –mosolyodtam el. Igazából azonnal visítottam volna a beleegyezésemet, de az mégis ciki lett volna, így inkább maradtam az egyszerű mondatoknál.
- Igen, határozottan szeretném egy ilyen csodálatos lánnyal tölteni a szabadidőmet. –villantotta ki tökéletes fogsorát. Éreztem, hogy újra elpirulok. –Nyolcra nálad leszek.
- Rendben. –mosolyogtam rá. – Akkor nyolckor.
Elhagytam a műhelyt, egyenesen a szomszéd házba mentem, azon belül is a szobába. Egy gyors zuhany után az ágyba dőltem, és elaludtam.

Csodák csodájára az éjszakám rémálmoktól mentesen telt. Hosszú idő óta végre tudtam egy jót aludni, és rájöttem valamire. Ezt is Tom tette velem. A reggelem, és igazából az egész napom unalmasan telt. Beszélgettem Apával, gúnyolódtam egy sort Tiffany-t, Meredith-el pedig szinte szóba sem álltam.
Csak az esti nyolc óra volt az eszembe. Gondolatban már az egész ruhatáramat felsorakoztattam, és tudtam is, hogy mit veszek fel, így ezzel bajlódni már nem kellett. Végül hat órakor álltam neki készülődni. Legalább fél órát álltam a forró zuhany alatt, és utána még ennyit minimum bajlódtam a hajammal, majd smink, öltözködés, és máris nyolc óra lett. Csengettek, ahogy hallottam, ajtót is nyitott valaki. Gyorsan még utoljára belenéztem a tükörbe, felkaptam a táskám, és leindultam a lépcsőn. A magassarkúm hangjára mindenki felkapta a fejét, és ámulva néztek végig rajtam. De én csak Tomot láttam. Abban a szexi, fekete ingben, a szürke farmerban, bőrdzsekivel a kezében, arcán a letörölhetetlen pimasz vigyorával. Én is elmosolyodtam, és gyors köszönés után el is mentünk.
- Hova megyünk? –fordultam felé a kocsiban.
- Majd meglátod. –mondta sejtelmesen. Kiakasztott ezzel a titkolózásával. Már milliószor kérdeztem tőle, de sosem mondta meg. Jó, igaz, meglepetés. Sosem szerettem a meglepetéseket. Végül leparkolt a kocsival, kisegített a járműből, és pár szívdöglesztő mosoly kíséretében folytatta a titkolózást. Hosszú sétának néztünk elébe, de egy kicsit sem bántam. Sokszor pillantottam le a kezére, amit szerintem észre is vett, így hát összekulcsolta ujjainkat. Rámosolyogtam, és boldognak éreztem magam. Végre, a tragédia óta először. Így sétálgattunk tovább, míg el nem értünk a célállomáshoz. A London Eye előtt álltam, és én pedig elámulva néztem. Régen jártam itt.
- Ránk várnak. –suttogta a fülembe. Rámosolyogtam, és húzni kezdtem.
Pár perc múlva már az egyik kabinban ültünk, és néztük a tájat. Volt egy olyan érzésem, hogy ő intézte, hogy csak ketten legyünk itt. Szembefordultam vele, és egy óriási, boldog mosolyt küldtem felé. Elém lépdelt, és kisimított az arcomból egy tincset. Elbűvölve néztem barna szemeit, érzelmes tekintete meglágyított.
- Egy roncs vagyok. –csúszott ki a számon. Vadítóan elmosolyodott, arca egyre közelebb került az enyémhez, végül válaszolt:
- Majd én megjavítalak. –És száját az enyémre nyomta. Bódító illata az orromba kúszott, puha ajkai csókolgatták az enyémeket, ujjaimat a hajába túrtam, másik kezemet pedig mellkasára simítottam, míg ő a derekamat simogatta. Csókunk kezdett elmélyülni, lágyból egyre érzelmesebbé. És hogy az igazat megvalljam, egy kicsit sem bántam.
Pár perc múlva már boldogan mosolyogva öleltem a mellkasát, míg ő a hátamat simogatta.
- Hihetetlen vagy. –kuncogta. –Ilyen hatással lány még nem volt rám.
- Mintha te mondtad volna, hogy nem vagyok átlagos. –nevettem fel.
- Mert nem is vagy az. –mosolygott.
Rengeteget beszélgettünk még eme csodálatos randin, itt fent, a levegőben. Kiderült, hogy huszonhat éves, a szülei pár éve haltak meg, ő tartja el a huszonkét éves öccsét, a munka mellett éjszakai-tagozatos egyetemre jár. Elárulta, hogy eddig csak egy komoly kapcsolata volt, ami másfél évig tartott, és egy óriási csalódással ért véget.

Mivel semmi sem tart örökké, ezért nekünk is abba kellett hagynunk a levegőben romantikázást. Még sétálgattunk egy kicsit, tulajdonképp mindent megtudtunk egymásról, majd mivel rendesen elment az idő, hazavitt.
- Reggel találkozunk a műhelyben. –villantottam felé egy mosolyt.
- Várlak. –csókolt meg. –Jó éjszakát.
- Szép álmokat. –mosolyogtam rá, és becsuktam magam után az ajtót. A szobámba mentem, ahol a gyors tisztálkodás után az ágyamban elnyomott az álom.

Reggel nagyokat ásítozva keltem fel. De mégis boldog voltam. Ahogy visszagondoltam a tegnap estére, elfogott a jó érzés. Gyorsan felöltöztem, ilyen gyorsan talán még sosem kapkodtam magamra a ruhákat. Alig vártam, hogy átérjek a szomszédba. A zsebembe nyomtam a mobilom, és már el is hagytam a házat, hogy aztán két perc múlva már Tom ölelésében találjam magam.
- Jó reggelt. –mormogtam a mellkasába.
- Neked is. –kuncogott. Ahogy elnéztem, neki is olyan jó kedve van ma reggel, mint nekem. –Van reggeli. Abban a zacskóban. Csokis croissant. Én sütöttem ma reggel. És finom lett.
- Elhiszem. –vettem ki egyet, és beleharaptam. Boldogan tapasztaltam, hogy igaza van. Sőt, ez sokkal jobb, mint a pékséges áru. –Valami isteni. Akár csak te.
- Köszönöm. –csókolt meg. –Bocs, volt egy kis csoki a szád szélén.
- Semmi baj. –nevettem. Ugyan azt tettük, mint tegnap. Beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Ő dolgozott, én pedig itt voltam neki. Csak annyi volt a különbség, hogy most sokkal közvetlenebbek voltunk egymással. Jó volt csak úgy hozzábújni, amit engedett is. Vagyis inkább élvezett. Hosszú percekig nevettünk egymás viccein, vagy épp gyermekkori cikis sztorijain.
- Dél van. –nézett az órára, és magához húzott. –Menj haza. Ebédelj meg, beszélj a családdal, válaszolj az e-mailjeidre, meg ilyenek, és majd hat óra felé gyere vissza.
- Te most elküldesz engem? –mondtam tettetett sértődöttséggel.
- Voltaképp igen. –nevetett. –Csakhogy mondtam, hogy gyere vissza. Nem tesz jót, ha egy ilyen helyiségben töltöd az egész napodat.
- Miért, neked jót tesz? –kérdeztem vissza. Egy darabig elgondolkodott rajta, és jókedvűen, pimasz mosollyal az arcán bólogatni kezdett. –Rendben. Ha te így gondolod.
- Ugye most nem vagy mérges? –húzta végig a száját az állam vonalán.
- Nem… - kuncogtam. Apró csókokkal hintette be az egész arcomat, mire elért a számhoz, amire egy észveszejtően jó csókot nyomott. –Na, akkor megyek.
- Siess vissza. –intett még utánam, én pedig sietős léptekkel mentem a szomszéd villa felé.
Bent úgy tűnt, hogy már várnak. Mind a hárman az asztalnál ültek, és plusz egy teríték fel volt téve. Így hát egy gyors kézmosás után leültem közéjük, és enni kezdtünk. El kellett ismernem, hogy ennek az olaszos-tésztának nem is volt olyan rossz íze. Sőt, finom volt. De a reggelimhez mégsem lehet hasonlítani. A végén megköszöntem, megdicsértem a szakácsot, a mosogatóba tettem a tányért, és a szobámba szaladtam. Ott beágyaztam, rendet tettem az asztalon. Sőt, újrarendeztem a gardróbba a ruhákat, csak hogy menjen az idő. Mire az egész lakosztályomat kitakarítottam már három óra volt. De még egyszer ennyi hátra van. Nagyot sóhajtva ültem le az ágyamra, a lap-topommal a kezemben. Felmentem az egyetem honlapjára, és elámulva észleltem, hogy Anya fényképe fel van tüntetve, alatta egy szép verssel, és olyan gyászos hangulattal. Igaz, tudtam, hogy Anya be szokott járni néhány előadást megtartani, de ez valahogy mégis ledöbbentett.
Lecsuktam a gépemet, eldőltem az ágyon, és kikapcsoltam az agyam. A nyugodt állapotomat kopogás zavarta meg, és miután kikiabáltam a szokásos szavakat, az ajtó kinyílt, és Apa tekintetével találtam szembe magam.
- Nem zavarok?

- Nem, gyere csak. –ütögettem meg magam mellett az ágyat. Le is ült mellém, és belekezdett a mondandójába.
- Kicsim, tudom, hogy nem szeretsz itt lenni. És azt is tudom, hogy nem sokára visszamész az egyetemre, a lakásodba, de az itt töltött időt akár élvezhetnéd is. Beszélgethetnél velünk, bulizhatnál Tiffany-val, vagy ilyesmi… Nem tudom, hogy a te korodban a lányok mit szoktak…
- Mit szoktak? –gondolkodtam el. Ördögi terv kezdett megfogalmazódni a fejemben. –A huszonéves lányok otthagyják az iskolát, bulizni járnak minden este, jobb esetben füves cigit szívnak, rosszabba már a tűt is képesek jó helyre bökni. Utána elmennek egy pasi lakására, lefekszenek vele, nem védekeznek. Itt sok lehetőség áll fent. A rosszabbak azok, hogy elkap egy kis betegséget, a másik pedig az, hogy felcsinálják, ezután a pasi persze ott hagyja. Ha nem lesz terhes, akkor odaköltözik a pasihoz, és előbb-utóbb nagyszülők lesznek a fiatal lány szülei. Na? Csináljam azt, mint a magam kori felelőtlen lányok?
- Én… -látszott, hogy meghökkent a szavaim hallatán.
- Jaj, Apa. –kuncogtam. –Ez csak kamu. Én tanulok esténként, nem bulizok. Szóval akár le is szállhatsz rólam és erről a témáról velem kapcsolatban. Viszont szerintem Tiffany sokat bulizik…
- Azt hiszem beszélek vele erről a hosszú monológodról –állt fel még mindig meghökkenve, és hagyta el a szobámat. Mosolyogva dőltem el az ágyamon, és megint elfogott a rossz érzés. Ha egyedül vagyok, akkor mindig ez van. Ráébredek, hogy nekem nem szabad boldognak lennem, hisz épp most veszítettem el az egyetlen Édesanyámat, de ha Tom közelében vagyok, ez valahogy mindig kimegy a fejemből. Hosszú percekig néztem a plafont, és a szemben lévő falra festett fehér virágokat.
Hat óra után pár perccel a műhely ajtaján kopogtattam. Mert be volt zárva az ajtó. Épp emeltem volna újabb kopogásra a kezem, amikor Tom surrant ki rajta.

- Most befogom a szemed. –kuncogott. Mögém lépett, és kezeivel eltakarta a szemeimet. – Vigyázz, nehogy eless nekem.
- Nem fogok. –mosolyogtam rá.
- Akkor jó. –kuncogott. Miközben bementünk, sorban mondta, hogy mi merre van. Végül megálltunk valahol, és elvette a kezeit a szemem elől. –Kinyithatod.
- Oké. –szemeimmel körbepásztáztam a műhelyt, és ledöbbentem. Mindenhol rózsaszirmok, illatos gyertyák. A pulton egy-egy tányér gőzölgő étel, mellette egy nagy csokor vörös rózsa. – Ez csodálatos.

- Tetszik? –kérdezte bizonytalanul. Felé fordultam, és nyakába vetettem magam. Lábujjhegyre állva csókoltam meg, hogy tudtára adjam, hogy valami csodálatos, amit tett. –Ezt igennek veszem.
- Akkor jó. –mosolyogtam, és felpattantam az egyik székre. Nevetve és romantikázva ettük meg az ételt, amit ő főzött. –Isteni. Valami mennyei ez a csirke. Hogyan csináltad?
- Az családi titok. –mosolygott. Összeszűkített szemekkel néztem rá, de végül elnevettem magam. –És tudod, hogy mit mondanak a titkokról.
- Hát persze. –válaszoltam. –Addig marad titok, amíg mások meg nem tudják. Legalább is valami ilyesmi.
- Igen, valahogy így van. –mosolygott. Rájöttem, hogy teljesen oda vagyok érte. Pár nap alatt így beleesni valakibe szinte már csoda. Ha valaki mondja ezt nekem, szerintem kiröhögtem volna. Most pedig fülig szerelmes vagyok.
Egészen éjfélig ott voltam, Vele. Rengeteg titkot osztott meg magáról, nevettünk, rengeteget meséltünk a szüleinkről. Végül beavatott az ő családi titkába, miszerint hogyan süti meg a csirkét. Mosolyogva, és egy hosszú csók után váltunk el egymástól, én pedig hazatipegtem.
Egyenesen a szobámba, ahol a cipőm ledobása után már aludtam is.
Reggel egész korán keltem fel, friss és üde voltam. Miután átöltöztem lementem a konyhába, ahol Meredith valami papírokat pakolgatott. Nem vette észre, hogy lejövök, így ott hagyta a cuccait, ő pedig elment a szobája irányába. A kíváncsiságom óriási volt, így közelebb lépdeltem a papírokhoz, és amit ott láttam, az megdöbbentett. Dühösen kaptam fel a kinyomtatott dolgokat, és először be akartam rontani a hálószobájukba, de végül csak leültem a konyhaasztalhoz. Pár perc múlva csatlakoztak hozzám. Meredith megütközve nézett rám, ijedt tekintetét rám szegezte, majd az előttem lévő papírokra kapta a pillantását. Apának gyanús volt a csend, így rákérdezett, én pedig azonnal megadtam a választ.

- Ez itt a baj! –ordítottam. –A kis cafkád itt a baj! A levelek, amit küldtem mind itt vannak. Az sms-ek, a levelek, az e-mailok, minden! Minden, de minden!
Dühösen Apám elé dobtam a dokumentumokat, és felfutottam a szobámba. Olyan dühös voltam, hogy még ha könyörögnének sem maradnék. Mindent beleszórtam a bőröndjeimbe, összepakoltam minden cuccomat. A táskákat fent hagytam a szobába, én pedig átfutottam a műhelybe. Berontottam az ajtón, viszont nem kellett volna. Tiffany és Tom smárolt a pultnál. Az ajtó csapódására abbahagyták a műveletet. Amikor Tom kiszúrta, hogy ki is jött, odébb lökte a lányt.
- Csak szólni jöttem, hogy elmegyek. –csuklott el a hangom. Szemeimbe könnyek gyűltek, de nem engedtem őket kicsordulni. –De látom nem érintene meg, ha eltűnnék. Szóval… jó szórakozást!
Kifutottam a helyiségből, vissza a szomszédba, át a kiabálásoktól zajos nappalin, fel a szobámba. Hívtam egy taxit, megfogtam a bőröndjeimet és lerángattam őket a lépcsőn. Ügyet sem vetettem a veszekedő felnőtteknek, becsaptam magam mögött a bejárati ajtót, és vártam a taxit, ami pár perc után meg is jött. Az autó sofőrje épp tette be a csomagtartóba a táskáimat, amikor mögöttem erős hang csapta meg a fülemet.
- Holly! Kérlek! –kiabálta Tom, és egyre közelebb ért hozzám. –Hallgass meg. Kérlek. Nem úgy volt, ahogy gondolod. Hadd magyarázzam el. Kérlek…
Egy szó nélkül szálltam be az autóba, könnyeim már folytak.
- Legalább… legalább ezt had adjam oda. –dugta be az ablakon a papírost. Fájdalmas tekintettel meredt rám, de nem nyitottam ki az ajtót. A sofőr indított, én pedig már nem is láttam semmit a könnyeimen keresztül. Letöröltem kibuggyanó könnyeimet, és széthajtogattam az ölemben landolt papírt.
Egy rajz volt. Fekete-fehér, grafittal megalkotva. Egy férfit és egy nőt ábrázol, amint épp csókolóznak, nagyon részletesen kidolgozva, akár csak a mögöttük lévő háttér. Látszik, ahogy a lány az egyik kezével a férfi hajába túr, a másikkal a mellkasát simítja végig, a pasi pedig a lány derekára tette a kezét. Ez pont olyan, mint amikor mi csókolóztunk.
A rajz legaljára gyönyörű betűkkel ez volt írva: Majd én megjavítalak.- Állj! –ordítottam a vezetőnek, aki azonnal a fékbe taposott. Kipattantam a kocsiból, és körbenéztem. Még nem voltunk olyan messze Tőle, mint gondoltam. A kocsi éles fékezésére felkapta a fejét. Futni kezdtem felé, és nem érdekelt, ha hülyének néznek. Kellett a közelsége, kellett, hogy megmondjam neki, amit kell. Belevetettem magam a nyakába, és a fülébe kezdtem suttogni.
- Megjavítottál. –folytak a könnyeim. –Sikerült. Ahogy megígérted. Megjavítottál egy roncsot.
- Csakhogy te sosem voltál roncs. Te mindig is a legcsodálatosabb voltál, minden között. –susogta.
- Szeretlek. –ismételgettem.
- Én is téged. Nagyon szeretlek. –húzott még közelebb magához. Hosszú csókot nyomott számra, és engem már nem érdekelt, hogy mi történt ezelőtt. Csak a mostanra gondoltam, csak Rá és Rám.
A roncsra és a szerelőre.
- Megjavítottál. –állítottam az igazamat.
- Lehetséges. –villantotta meg még azt a bizonyos csibészes mosolyát, és újabb láb remegtető csókkal némított el.
Rájöttem, hogy soha többé nem akarom elengedni az én szerelőmet. Még ha roncs is leszek…

Hisz megígérte: Majd én megjavítalak!

Díj =) Köszönöm szépen

Sziasztok!
Újabb díjat kaptam Tőletek. Gréta Masen, és Szoffy, nagyon szépen köszönöm =)
A díjhoz tartozó szabályok:
1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
2. Tedd ki a logót a blogodra!
3. Írj  pár szót, hogy miért kezdtél el írni!
4. Add tovább 5 embernek ( ne felejtsd el linkelni a blogjukat) !
5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!


Hogy miért kezdtem el írni?
Nem is tudom igazából. Úgy éreztem, hogy semmit sem veszthetek vele, és éreztem, hogy sikerülni fog. Egy kihívás volt az elején, most pedig már az életem részévé vált :)
Úgy emlékszek, hogy álmodtam... és ennek következtében született meg a történetem :)

Akiknek továbbküldöm:
- Trixi
- Fancsy
- Nora017
- Szozsa914
- Nicole

Más élet- II. 37. fejezet

Nich

Sziasztok!
Meghoztam a fejezetet :)
Köszönöm szépen a kommenteket.
Jó olvasást.
Puszii
Ui.: Megváltoztattam Nicholas képét :)

78.fejezet- Vagyis II. 37. fejezet
(Bridget)
Egyszerűen mentem előre, Volterra folyosóin keresztül, és egyre közelebb voltam az összeroppanáshoz.
Az egyik toronyszoba felé tartottam, hogy kicsit kikapcsoljam az agyamat.
Abban a kisebb helyiségben rendszerint nem lakik senki.
Mindenkinek szabad a bejárása.
Belöktem a szoba ajtaját, és a varázslatos látvány most is, mint mindig, megragadott.
Az óriási ablakokon a fény csak úgy sütött be a világos szobába.
A rengeteg virág, ami ellepte a szobát csodás illattal lengte körbe a helyiséget.
A bőröndjeimet az ajtó mellett hagytam.
Azonnal az egyik ablakhoz mentem, és felültem a párkányra.
A perzselő Nap sugarai rásütöttek a márvány bőrömre, hogy aztán onnan gyémánt csillogású fényként taszítódjanak el.
Hosszú percekig néztem a megnyugtató tájat.
A madarak repkedtek a fák között, a vékony kis őzök szlalomoztak az erdőben, mókusok ugráltak a lombkoronákban.
A távolban lévő patak halk csobogása is elhallatszott idáig.
Hirtelen az agyamat ellepte egy kép. „Egy vámpír megy a Cullen házhoz. Ez a természetfeletti lény a Volturi-hoz tartozik. Vérvörös szemein keresztül látom a történteket.
Ahogy a kissé meggyűrődött borítékot szorongatja, miközben fut a fák között.
Pár perc elteltével végre elért a házhoz. A Cullen házhoz.
Halk kopogásra emelte a kezét, de kiszúrta a csengőt is, így azt lenyomva jelzett a bent lakó vámpíroknak.
Nich nyitott ajtót. A vámpír szó nélkül nyújtotta át neki a borítékot, melynek közepére Jane írásával Nich neve volt írva…”- Nem… nem… nem…- suttogtam pánikolva.
Gyorsan felpattantam, megragadtam a csomagjaimat, és Alice szobájába szaladtam.
Ők a kanapén ültek. Alice valószínűleg ugyan ezt látta, csak nem tudja, hogy most mi fog történni.
- Mennem kell. –suttogtam. –A csomagjaimat hozzátok majd el. Emmett mondjátok meg… hogy…
- Szereted. –motyogta Jaz.
- Igen. –bólintottam. –Siessetek azért. Nich-nek most szüksége lesz ránk.
- De mi az a levél? –nézett rám kétségbeesve Alice.
- Jane írt egy úgymond búcsúlevelet. Érezte, hogy valami baj lesz. És megkérte a vámpírt, hogy ha esetleg nem térne vissza, akkor vigye el neki. És… ez történt.
Alice a szája elé kapta a kezét, a válla megrázkódott, és Jasper mellkasába rejtette az arcát.
- Nekem mondta, hogy vigyem el az albumot, ha… -csuklott el a hangom.
Megrázkódtam, a zokogás fojtogatott, megráztam a fejemet.
- Az én hibám. –nyögtem. –Nem kellett volna kiengednem…
- Már nem tudsz ezen változtatni. –mondta Jaz, hangját felemelve.
- Most…
- Nem, Bridget. Most mindenkinek szüksége van rád. Nem borulhatsz emiatt ki. Nich számítani fog rád. Segítened kell neki, és mindenkinek. –mondta meggyőzően.
- Igen. –motyogtam halkan.
Teljesen igazat adtam neki.
Felkaptam a kicsi kézitáskámat, a bőröndömből áttettem Jane albumát, és indulásra készen álltam.
- Akkor…
- Igen, megmondjuk Emmett-nek. –mondta Jaz.
Közben Alice hátát simogatta, aki még mindig halványan remegett.
- És kap egy nagy fejmosást tőlem. –mondta dühösen Jaz. –Megérdemli. Nagyon megérdemli…
- Csak ne tombolj. –mosolyogtam rá. –Megyek. Sziasztok. Siessetek utánam.
- Sietünk. –motyogta Alice. –Holnap délelőtt legkésőbb otthon leszünk.
- Rendben. –bólintottam, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Nem totojáztam, csak száguldottam afelé, akinek szüksége van rám…
Tarts ki Nich, jövök…
.
Pár óra múlva már a házhoz közeli erdőben futottam.
Az eső megállás nélkül locsogott, teljesen eláztam.
Nich ereje ennyire erős lenne?
Pár perc múlva már a lépcsőn suhantam felfelé.
Óvatosan nyitottam ki az ajtót, benéztem, és a kanapén az összeomlott férfit találtam.



(Nicholas)
Kinyitottam az ajtót, és egy ismeretlen vámpír állt az ajtóban, egy levéllel a kezében.
A borítékra gyöngy-betűkkel egyetlen szó volt vésve: Nicholas.Szótlanul nyújtotta át a levelet, és már fordult is meg, hogy távozzon.
- Ki küldte?
- Elolvasod, és megtudod. –mondta mogorva hangon, és már el is húzta a csíkot az erdő irányába.
Aprót ráztam a fejemen, és a kanapéra huppantam le.
Először megszemléltem a betűket, amiből egyértelműen ki lehetett venni, hogy Jane kézírásával íródott.
Óvatosan téptem fel a borítékot, míg végül megláttam a hófehér levélpapírt, amin a fekete tollal írt cifra betűk halványan átivódtak.
Lassan hajtogattam ki az összehajtott papírt, és a gyönyörű sorok olvasásához kezdtem:„Szerelmem, Nicholas!
- Ajkaimon érzem még csókodat, de lehet, hogy többet sose látlak, hisz a sors még bármit közbe dobhat. Lehet, hogy el kell mennem, s vége kell, hogy legyen. Ettől félek igazán... félek a jövőtől, hisz most még boldogok vagyunk, minden szép, és tökéletes... Számomra te vagy a minden, s még annál is több...az élet... De az idő múlik, és nekem mennem kell... Mennem kell egy olyan világba, ahova sose akartam, ahol az élet pokol nélküled... Nem lehetek veled, nem nézhetek két szemedbe, nem mondhatom őszintén, hogy szeretlek... Mert szeretlek, s te vagy az életem. Nélküled pokol lenne minden!-
Örökké, őrülten és visszavonhatatlanul szeretlek.
Sose feledd el, hogy örökre veled leszek.
Csókollak: Jane.”
.
.Sokkolva olvastam a sorokat, és nem értettem, hogy miért érkezik nekem ilyen levél. Egyre jobban elöntött a pánik.
Kezdtem felfogni, hogy mi is történt.
Nem veszi fel a telefont, voltaképp egy búcsúlevelet küld.
Nem…nem…nem…
A sokk teljesen elöntött, és nem észleltem semmi a külvilágból.
Csak mozdulatlanul ültem a kanapén, és meredten bámultam az utolsó szót.
Jane. Én Jane-m.
Mit csináltál már megint…
Már talán órák telhettek el, én pedig meredten ültem a kanapén a gondolataimba mélyedve.
Szinte fel sem fogtam, hogy mi történt. Pedig egyértelmű volt. Túlságosan, és szenvedtetően is egyértelmű.
Közben halk ajtócsapódás zavarta meg a nyugalmamat.
Esme jött meg az árvaházból. Szinte azonnal felém kapta a fejét, és nyugtalanul szaladt hozzám. Mellém ült, a kanapéra, és lágyan kérdezgetni kezdett:
- Nicholas… mi történt? Mi a baj?
Nem válaszoltam neki, csak továbbra is a parketton lévő apró karcolásra fordítottam figyelmemet.
Esme továbbra is szólongatott, próbált visszahozni a jelenbe, és kérdezgette, hogy mi történt.
Szótlanul nyomtam a kezébe a papírt, de ezen kívül nem is mozdultam.
Gyorsan elolvasta a gyűrött cetlit, és kezét a szája elé kapta. A hátamon nyugvó karja megremegett, és hirtelen az ölelésében találtam magam.
Hosszú percekig simogatta a hátamat, és megnyugtató szavakat suttogott a fülembe.
De most…legkevésbé sem volt szükségem társaságra.
Át akartam gondolni a helyzetet. Egyedül.
- Kérlek… menj el. –mormogtam Esme-nek.
- Rendben, Kicsim. Ha bármire szükséged van, csak szólt. –nyomott egy csókot a homlokomra, és felment a lépcsőn.
Pár másodperc múlva már ennyi esélyem sem volt egyedül maradni.
Ugyan is nyitódott az ajtó, és az a személy lépett be rajta, aki választ tud adni a kérdéseimre.
Ruhájáról csöpögött a víz, haja nedvesen tapadt arcához.
Bridget, amint meglátott ledobta a kézitáskáját, és hozzám szaladt.
A karjaiba zárt, de eltoltam magamtól.
Minél előbb válaszokat akartam. Túl sok volt bennem a kérdés.
- Mi történt?
- Jane… Jane meghalt. –csuklott el a hangja.
Teljesen lefagytam. Hát mégis igaz…
- Hogyan?
- Csata volt. Harcolt, és legyőzték. Én…csak annyit láttam, hogy a tűzre vetik. Nagyon sajnálom. Nem akartam.
- Persze, hogy nem. –horkantam fel, és felugrottam a kanapéról.
- Kérlek. Higgy nekem. –motyogta halkan. –Ha tudtam volna, hogy ő lesz az, aki megsérül, akkor beláncoltam volna a szobába, és nem engedtem volna a csatatérre.
- Gondoltam. –roskadtam le a kanapéra. –Sajnálom, hogy bunkó voltam.
- Semmi baj.
Halkan leült mellém, és a hátamat simogatta, miközben én a térdemre támasztott kezeimbe temettem az arcomat.
- Ezért távolodott el ennyire tőlem?
- Valószínűleg… -suttogta. –Nem tudom. Sosem szerette, ha valaki faggatja.
- Tudom. –mosolyodtam el. –Viszont ha valami nem úgy volt, ahogy ő szerette volna, akkor mérges lett. És a mérges mosolya annyira édes volt…
- Jane egy az egybe édes volt. –mondta – Nagyon szeretett téged.
- Remélem is…
- És a te érdekedbe lett hűvös. Hiányoztál neki, és meg akarta könnyíteni neked ezt a helyzetet, még ha nem is tudta biztosra.
- Miért tette ezt? –mondtam keserűen.
És tényleg nem értettem…
- Lehetett volna ez az utolsó időnk felhőtlenül boldog…
- De akkor könnyebb lenne most? –kérdezte Bridget.
- Nem tudom… -motyogtam.
Nem is akarok belegondolni, hogy mi lett volna ha…
Mert csak rosszabb lesz, ha beleképzelem magam a jó dolgokba.
Mert most ez van, és ezen nem tudok változtatni.
Bridget hirtelen felállt, a táskájához sétált, és kiemelt belőle egy zacskóba bugyolált dolgot.
- Ezt… ezt neked küldte. –motyogta halkan, és felém nyújtotta a kezében lévő lapos tárgyat.

- Oké… -bólintottam, és lehúztam a zacskót az…
… Az albumról!?
Jane albumáról.
Az emlékek villám-sebességgel leptek el.
A boldog pillanatok képei sorban repültek be az agyamba, és társult hozzájuk a hang is.
Amikor először kimondja, hogy mit is érez irántam, és a kellemes érzés, amikor ekkor elöntött.
Örökké a szívembe égtek a szavai, amit akkor mondott, amikor elment innen… Tőlem… az utolsó találkozásunkkor.
„- Örökké veled leszek. Ne aggódj, semmi baj sem fog történni. Egy vámpír vagyok, ahogy te is. Egy örökkévalóság áll a rendelkezésünkre. És bőven lesz időm bebizonyítani neked, hogy mennyire szeretlek. Mert így van. Szeretlek, és ezt minden nap el fogom szajkózni. A végére már valószínűleg unni is fogod, de ha így van, hát így van.
És ha valami történne, ne feledd a szívedben mindig benne vagyok…”A zokogás rázta a testemet.
De nem érdekelt.
Gyerek vagyok, és elvesztettem azt, akit mindennél jobban szerettem.
Bridget közben egy törölköző segítségével próbálta felitatni elázott ruhájáról a csöpögő esővizet, majd a haját is áttörölte.
- Hiányzik... miért most kellett itthagynia?
- Nem volt eltervezve...- suttogta halkan, és maga mellé dobta a törölközőt.
Bridget átkarolt, én pedig a nyakához nyomtam az arcomat, és próbáltam megnyugodni.
- Segíteni fogok…
- Miben? –kérdeztem vissza.
- Túlélni ezt…- motyogta. –Nekem is nehéz. Érzem, hogy mindenki engem okol.
Nem mondtam semmit, csak aprót bólintottam.
Újra belemerültem a gondolataim tengerébe, és az emlékképek sorban pörögtek a szemeim előtt…

Díj :)

Sziasztok!
Újabb díjjal ajándékoztak meg, amit ezúton nagyon szépen köszönök gigi-nek.

Szabályok a díjhoz:

1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad.
2. Tedd ki a logót a blogodra.

3. Írj magadról 5 dolgot.

4. Add tovább 5 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat).

5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

5 dolog magamról:Imádom a zenét :)
Évekig táncoltam, de egyészségügyi okokból abba kellett hagynom :S
Van egy nagytestű,édes kutyám, akit imádok :)
Bármilyen stílusú filmet megnézek.
Egy 6-700 oldalas könyv nem tart nekem egy napig sem ;) :D

5 ember, akiknek továbbadom:
Trixi
Cukorkaa
Petrííí
Bri
Fancsy

Újabb díj :)

Sziasztok!
Trixi megajándékozott egy újabb díjal, számszerint a 16-al. :)
Nagyon szépen köszönöm Nővérkém <3 :)
Akiknek továbbadom:
gigi
Petrííí
Bri

Még egyszer nagyon köszönöm :)