Love Angel- 24. fejezet

Love Angel- 24. fejezet
Magyarázd meg!
(Izbel)

Hosszasan hallgattam a magyarázatát. Közben a kezemmel a karfát szorítottam, ajkaimat szorosan összezártam. Mérges voltam, dühös, és legfőképp csalódott.
- Tehát… tömören és lényegre törően… –mondtam durván- Te megbíztad őt, hogy legyen mellettem és dobjon fel? Vagyis… te szépen rábíztad a feladatot, hogy segítsen túllépni ezen az időszakon, hogy te is boldog lehess… Teljesen érthető…
- Félreértesz!
- Mit lehet ezen félreérteni, Kevin? –kiabáltam- Felbérelted ezt az angyalt, bocs, a vezetői posztodra hivatkozva kötelezted, hogy tegyen eleget a kérésednek. Ami az volt, hogy legyen mellettem, és az erejét bevetve varázsoljon teljesen boldoggá. Igen, roppantul helyes döntés volt, mondhatom! Most meg kéne simogatnom a fejedet, és dicsérő szavakat suttognom? Mégis mit akarsz, Kevin?
- Hogy érts meg! –állt fel, miután én is felpattantam- Mindezt miattad tettem.
- Nekem elég lett volna, ha velem vagy! Nem kellett nekem ez az egész! Én csak azt akartam, hogy szeress, hogy támaszt nyújts, hogy segíts! Segíts, de ne ilyen módon!
- Nem mehetnék el? –jött a halk kérdés a kanapé irányából, mire mindketten ráordítottuk az egybehangzó választ, hogy: Nem!
- Akkor mégis hogyan? –folytatta Kevin a vitát, és szinte lágy hangra váltott.
- Úgy, hogy mellettem vagy. Fogod a kezem, elmegyünk sétálni, nem engedsz magamba esni. Nekem elég lett volna, hogy tudom, hogy itt vagy nekem. Hogy téged nem veszítelek el… De nem, te választottad a könnyebbik utat! Végül is, minek is terheld le magad, igaz?
- Jó, oké. Sajnálom, hülye ötlet volt.
- Igen, az volt.
- Más nem jutott eszembe hirtelen, ez az egyetlen dolog volt, amiben reménykedtem. De ez a balfék elszúrta! –bökött a srác felé, aki megilletődve ült a kanapén.
- Ne merészeld még őt hibáztatni! Te okoztad az egészet, vállald érte a felelősséget!
- Épp azt teszem. –motyogta a szemembe nézve.
Összeszorítottam a számat, próbáltam lecsillapítani a lelkemben dúló vihart. Kevin kék szemei bánatot sugároztak, de most… valahogy nem tudott meghatni. Lehunytam a szemeimet, és éreztem, ahogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon.
- És mégis miből gondoltad, hogy ez most nagyon jó lesz nekem? Arra nem gondoltál, hogy mi lesz utána, ha ez az egész elmúlik? Azt nem vetted figyelembe, hogy utána letargiába eshetek, vagy ilyesmi? Nem figyeltél a következményekre…
- Én... szeretlek.
- Csalódtam benned. Mást bíztál meg a te feladatoddal. Egy gyerek vagy még, Kevin.
Ezután hátraarcot vágtam és felmentem a lépcsőn. Egyenesen a szobámba. Hirtelen már azt sem tudtam eldönteni, hogy most sírjak vagy dühöngjek. Végül köztes állapotban dőltem le az ágyamra. Hol a párnámat dobáltam, hol a zokogás fojtogatott. Azt hiszem kezdtem érezni, hogy elmúlik a kedves angyalkánk ereje…
Végül tovább sírtam, majd a hasamra fordultam és elaludtam.
Hideg érintésre ébredtem. Valamint arra, hogy valaki mellkasán fekszem, aki a hajtincseimmel szórakozik.
- Jó reggelt. –suttogta, mire elmosolyodtam- Este bejöttem… reméltem, hogy nem okoz gondot. Sírtál. Tudod, hogy nem szeretem, amikor sírsz.
Közelebb bújtam hozzá, és a nyakába fúrtam az arcomat.
- De ne aggódj, Hugi. Bevertem neki egyet. –kuncogott fel, mire egy gyenge ütést mértem a mellkasára- Mellett veszélyességi pótlékot fogok kérni. Komolyan. Életveszélyes vagy.
- Nem tagadom. –pislogtam fel barna szemeibe, mire mosoly kúszott az arcára, majd a vállára hajtottam a fejemet.
Lepillantottam a kezére. Egy zacskó jég volt a jobb kézfején, valószínűleg ezt érezhettem hidegnek. Hisz az is.
- Hát igen… kemény arca van. –fintorgott, mikor észrevette, hogy mit fixírozok- De ne aggódj, az ő pofija jobban fájhat.
- Nem kellett volna behúznod neki egyet. –mondtam sóhajtva, mire felült, velem együtt.
- És miért ne? Meg kellett volna dicsérnem? –kérdezte mérgesen- Már kétszer megbőgetett. Az a testvérek feladata, hogy ilyenkor kioktassuk a srácot. Majd még el is nézem neki ezt az egészet. Rémes tett volt a részéről.
- De jó szándék vezérelte. –jegyeztem meg- És most gondoljunk bele. Milyen jól voltam abban a pár napban, amíg az…az angyal ereje alatt voltam.
- Izbel. –simított végig az arcomon- Tudom, hogy meg fogsz bocsájtani neki, ismerlek. Nagyon szereted Kevint, elfogadom. De kérlek, hagyd egy kicsit bűnhődni.
- Miért, szerinted azt tervezem, hogy megyek, és a nyakába ugrom? –nevettem fel- Nyugi. Én is azt terveztem, amit te.
- Hisz tudod: A pokol tüze sem éget úgy, mint egy nő megvetése.
Ezt az eszmét tartottam magam előtt, miközben Blaise-t kézen ragadtam. Lehúztam őt a konyhába. Úgy gondoltam, hogy így hat körül nem lenne rossz valamit enni…reggelit… látszólag a többiek még aludtak, semmi zaj sem volt a házban.
- Mit tervezel?
- Reggelit. –válaszoltam- Miért, mire számítottál?
- Hát…nem tudom. Mondjuk költözködésre. De mit is kezdhetnél a nagykéssel. –nevetett fel- De nem vagy szadista, szóval ejthetjük a témát.
- Nem vagyok? –hümmögtem, majd az ujjaim között forgatni kezdtem a kést- Biztos vagy te ebben? Hisz gondolj csak bele…
Közelebb léptem hozzá, közben a kés élét nézegettem.
- Milyen csábító is ez a helyzet… Egy szadista nem tétlenkedne, könnyű szerrel megkínozna…
Elnevette magát, és kivette a kezemből a kést. Elmosolyodtam rajta, és inkább a tojás felverésének álltam neki. Blaise már megtörte őket, viszont a felverésükkel nem bírt. Halványan mosolyogva csináltam meg neki, és sütni kezdtem őket.
- Addig csinálok magamnak pirítóst. –mondta, mire elkomorodtam- Mi a baj?
- Matthew is mindig azt evett hozzá. Az őrületbe tudott kergetni vele.

- Bocsi. Akkor… nem fontos. Majd eszek hozzá mást. –tette vissza a pirítót, de elkaptam a kezét.

- Nem kell. Edd csak. Nem…zavar. Csak megemlítettem. –mosolyogtam rá.
- Biztos? –kérdezte megerősítésképp, holott a pirító újra be volt dugva.
- Teljesen.
Pár perc múlva már reggeliztünk. Halkan eszegettünk, a csendet csak a villák halk hangja törte meg. Mindketten a gondolatainkba merültünk. Percekkel később lett csak zaj. A lépcsőn léptek zaja hallatszott, mire Blaise rám függesztette a pillantását. Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, ki áll a nappaliban. Bátyám tekintete mindent elárult. Meg persze ismertem Kevin járását…
- Elviszel a suliba, Blaise? –kérdeztem tőle, mire jókedvűen bólintott.
- Úgyis olyan régen mentünk együtt. Hány órád lesz?
- Azt hiszem hat. –kuncogtam- Nem igazán jegyeztem még meg.
- Sziasztok.
Blaise válaszolt is a köszönésre, én viszont az utolsó falatom lenyelte után némán mentem vissza a szobámba. Öltözködni kezdtem és a hajamat is megcsináltam. Végül a táskámba is belepakoltam, és leszaladtam a lépcsőn. Blaise már odalent várt, kezében a kocsi kulcsát forgatta.
- Izbel, beszélhetnénk? –jött a hang mögülem.
Bátyám felé fordultam, aki semleges arccal bámult rám, majd mögém pillantott.
- Mehetünk, Blaise? –kérdeztem tőle mosolyogva, mire aprót bólintott. Láttam rajta, hogy nem helyesli, hogy figyelembe sem veszem Kevint, de most nem tudok mást tenni. Mégis mit vár? Egy kicsit hagyom leülepedni a dolgokat, aztán majd beszélek vele.
- Mikor oldozod fel a bűnei alól?
Már a kocsiban ültünk és a suli felé tartottunk. Mikor? Magam sem tudom…
- Bonyolult ez a dolog… Tippem sincs, hogy mikor beszélhetnék vele, mikor lennék már olyan állapotban, hogy normális eszmecsere létrejöhessen köztünk… Tudod, először le kell nyugodnom, át kell gondolnom a dolgokat…
- Vagyis?
- Holnap este bál lesz. Arra mindenképp elmegyek. Hogy hogyan alakul addig…
Itt be is fejeztük a beszélgetést. Blaise nem kérdezett, ahogy én sem tettem. Egész gyorsan érkeztünk a suli elé, ahol egy puszit nyomtam bátyám arcára, majd Renesmee és Robert társaságához csapódtam.
~
Visszagondolva a napra semmi érdekes sem történt. Ez itt, Londonban meglehetősen meglepő… Kicsit le is lombozódtam miatta. Energikus napra vágytam, ehelyett ülhettem órákon. Renesmee rájött, hogy összevesztünk Kevinnel. Kev eljött értem a suliba, én pedig nem voltam hajlandó beülni mellé, inkább Robert kocsijába pattantam be. Tudom, tudom. Ez szörnyű tett volt a részemről, hibáztatom is magam miatta. Főleg, amikor otthon megláttam azt a csalódott, kék szemeket…
De bírom. Így este fél tizenkettő környékén törik csak meg az ellenállásom. Hallom, ahogy a szomszéd -vendég- szobában Kevin énekel. Gitározik és énekel. Én pedig mozdulatlanul feküdtem az ágyamon, a könnyeim újra csorogni kezdtek. Hihetetlen! Miért nem tudok végre kemény és könyörtelen lenni?! Igazán egyszerű a válasz: Szeretem.
~
Másnap nem volt otthon. Blaise szerint öltönyt vesz. És ez eddig eltartana? Kilenckor keltem, most délután négy van. Reggel már nem volt otthon, és még nem ért haza. Hét óráig nem tart egy öltönyvásárlás!
Majd megölt a kíváncsiság, de nem kérdeztem semmit. Előbb-utóbb úgyis hazatér…
Idővel nekiálltam készülődni. A zuhanyzást hajszárítás követte, majd a hajamat feltűztem. Ezután következett a sminkelés. Ekkortájt hallottam mozgolódást a szomszéd szobából. Kopogás következett és Kevin lépett be.
- Szia. –köszönt- Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy eljössz-e velem.
- Igen. –mondtam- Majd ott találkozunk.
- Én… Khm… rendben.
Folytattam a készülődést. Durván húsz perc múlva döntöttem úgy, hogy teljesen kész vagyok. A fekete körömcipőbe bújtatott lábam nem látszott ki a sötétkék ruha alól, ami a földet súrolta. Lágy, selymes anyaga miatt nagy esése volt, és hozzásimult a bőrömhöz. A háta szabad volt, a V alakú kivágás ezüsttel volt díszítve. Elöl hasonló minta futott. A feltűzött hajam láttatni engedte a nyakamat, vállamat is és csupaszon hagyta a hátamat. Gyémánt ékszerek kerültek fel a testemre- nyakamra, csuklómra és a fülembe. A szemhéjam zafír és ezüst átmenetében pompázott, a számon csak egyszerű szájfény volt. A kezemben egy tárca méterű, hosszúkás kistáska pihent, ami fekete színével erősen elütött fehér bőrömtől.
Blaise vitt el a rendezvényre. Megállt a hatalmas épület előtt, kisegített az autóból, majd hazaküldtem. Úgyis Kevinnel megyek haza. Remélem.
Sorban szedtem a lépcsőfokokat, majd az óriási ajtóhoz értem, amit kitártak előttem. Bent már szólt a lágy zene, az emberek pezsgőt iszogattak. Hirtelen felidéződött bennem az az este, amikor találkoztunk Matthew-vel…
Renesmee felém fordította a tekintetét, és mikor rajtam ragadt a pillantása, az egész családja rám nézett. Emmett elismerően elfüttyentette magát, Jasper pedig rám mosolygott. Bella és Edward elképedve figyelt, Rosalie rászólt a férjére, Alice pedig… Ő megfejthetetlen volt. Pillantása köztem és Jasper között járt, végül morgott egyet és hátat fordított nekem. Ez előcsalta a vigyoromat.
- Elképesztően nézel ki. –szólt Kevin, közben kezet csókolt nekem- De komolyan. Lenyűgöző.
- Köszönöm.
- Én sosem engedtem volna meg ezt a ruhát… –dörmögte halkan.

- Csakhogy nem vagyok hozzád kötve. –mormogtam, közben egy édes vigyort vágtam.
- Egész nap kerültél. –motyogta a szemeimbe nézve. Újra elbűvölt a kék pillantása…
- Tegnap is, ha nem tűnt volna fel. –jegyeztem meg, majd hátat fordítottam neki, és Renesmee-hez siettem.
Kiderült, hogy a Cullen család, és a mi asztalunk- Keviné és az enyém- egyezik. Így tizenegyen ültünk le a terebélyes asztalhoz, mikor a város polgármestere elmondta a beszédét. Jó hosszú beszéd volt… Köszönetet mondott azért, hogy itt vagyunk, előre megköszönte a támogatási összegeket… Ennek az egésznek az volt a lényege, hogy város hivatala pénzre tehessen szert.
Az este folyamán Jasper felkért táncolni. Miközben a parkett közepén keringőztünk, halkan beszélgetni kezdtünk.

- Köszönöm a ruhát.
- Ugyan. –mosolyodott el- Nagyon gyönyörű vagy benne. El kell ismernem, jó ötlet volt, hogy utánad küldtem.

Felnevettem rajta, és megjegyeztem: Bár mindig ilyen jó ötleteid lennének!
- Összevesztetek Kevinnel. –jelentette ki tényszerűen- Rossz kedve van. Nézz csak rá.
Nem kellett odanéznem hogy tudjam, hogy igaza van. Az este folyamán többször találkozott már a tekintetünk, láttam a szemeiben minden érzelmét. Már nem emésztettem magamat amiatt, hogy mi történt… megértettem, hogy jót akart nekem.
- Mikor bocsájtasz meg neki?
- Nem tudom. –sóhajtottam- De honnan tudod, hogy megbocsájtom a bűnét?
- Mert szereted. –mosolyodott el- Ennyire már ismerlek. Meg látom rajtad, hogy csak arra a pillanatra vársz, hogy felkérjen.

- Nem jó egy olyan emberrel beszélgetni, aki okosabb nálad. –jegyeztem meg, mire felnevetett- De most komolyan! Te csak ránézel egy emberre, és már tudod, hogy mit érez.
Nem akartam megmondani neki, hogy: „Hé, Jasper. Nagyon hasznos erőd van, nem akarsz kicsit segíteni nekem néhanapján? Tudod, nehéz összehozni embereket!”
- Csak ülj le az asztalhoz, hidd el, fel fog kérni. –mondta- Csak arra a pillanatra vár, hogy végre beszélhessetek. Minden alkalmat meg fog ragadni. Nagyon eltökélt, a szerelem hajtja. Hidd el, imád téged. Ne őrölje tovább a lelkiismeret, szabadítsd fel. Mindent meg fog tenni, hogy kiengesztelhessen. Tedd meg te az első lépést.
A füléhez hajoltam és belesuttogtam:
- Meg fogom tenni. –suttogtam- Köszönök mindent, Jasper.
- Ugyan, semmiség az egész. –mosolyodott el.
- De most komolyan. Annyi mindent tettél már értem. –sóhajtottam- De ne aggódj, majd viszonzom.
- Erre nincs szükség.
- Csak szerinted. –kuncogtam- Szeretném meghálálni. Még nem tudom, hogy hogyan, de ne félj, nem fogom elfelejteni.
Mikor vége lett a dalnak az asztalhoz vezetett, majd egy kézcsók után elengedett. Nevetve néztem rá, mire az ő arcára is mosoly csúszott. Az asztaltársaságnál mindenki jókedvű volt- még Kevin is mosolygott-, csak Alice nem. Dühösen nézett rám, majd csettintett egyet a nyelvével és elfordult tőlem. Csodálkozva néztem rá, majd megráztam a fejemet. Kortyoltam egyet a pezsgőből, és újra a lányt néztem. Alice féltékeny volt, ez nem kétség. De mégis mire? Jó, Jasper nem szokott jó kapcsolatot kialakítani egy emberrel sem. Elismerem, ilyen közvetlen jórészt senkivel sem volt- kivéve vele. Úgyhogy részben megértem Alice érzéseit, de azt nagyon remélem, hogy semmi ostobaságot sem fog tenni.
- Táncolnál velem? –kérdezte Kevin, mire felé kaptam a pillantásomat.
Szomorú, reménykedő szemekkel nézett rám, közben a kezét nyújtotta. Halványan elmosolyodtam és a tenyerébe csúsztattam az ujjaimat, majd felálltam.

- Igen. –mondtam, mire reménykedő mosoly kúszott az arcára.
Lassan, a tánctér közepén kezdtünk keringőzni. Szorosan húzott magához, az orromba kúszott az illata.
- Rettentően sajnálom, amit tettem. Tudom, hogy nem szabadott volna, és hogy meggondolatlan cselekedet volt. De annyira rossz állapotban voltál, és én csak segíteni akartam. –darálta le egy szuszra.
A mellkasának döntöttem a fejemet, és elmosolyodtam.
- Tudom. –mondtam.
- Rettentően sajnálom, és a bocsánatodért esedezem. Noha tudom, hogy nincs sok esélyem rá, és…
- Szeretlek, Kevin. –néztem fel az arcába- És remélem többet nem teszel ilyet, mert nem biztos, hogy a következő alkalomnál ilyen eltekintő leszek.
- Én is szeretlek. –suttogta, majd az ajkaimra simította az övéit.
Tudtam, hogy még rengeteg magyarázatot mondott volna. A kérések hada csak úgy áramolt volna a szájából, de nem kellettek. A lelkem mélyén már megbocsájtottam neki, már csak a büszkeségemet kellett leküzdenem. És ez sikerült is…

Izbel ruhája

Love Angel- 23. fejezet

Sziasztok!
Rettentően sajnálom, hogy késtem a fejezettel. De el sem tudom mondani, hogy mennyire el voltam havazva a héten. De nem is kántálom ezt, inkább még egyszer elmondom: rettentően röstellem magam.
De remélem a fejezet tetszeni fog, noha a vége miatt Nővérkémtől számítok pár rossz szóra... :D
Puszii

Love Angel- 23.fejezet
Furcsa
(Izbel)

- Azt hitte, hogy megcsaltam. –mondtam, és kortyoltam egyet a vizemből, és épp elcsíptem a pillanatot, ahogy Tiffany egy falatot ad Daniel szájába. Az ebéd szünet elrettentő egy dolog volt ma- Érdekes volt.
- És hogy reagáltál rá?
- Szerinted, Renesmee?
- Ordítoztál és kántáltad, hogy sosem csalnád meg velem? –kérdezte Rob, és elvigyorodott- Habár ha mégis megtennéd, mihamarabb értesíts. Én bármikor a rendelkezésedre állok.
Robert szavait figyelembe sem vettem, folytattam a mesélést:
- Csalódottan néztem rá, majd felmentem a szobámba. Hallottam, ahogy dühösen elkáromkodja magát, én pedig bezárkóztam. Körülbelül egy órát ült az ajtónk előtt, és állandóan beszélt, míg beengedtem. Természetesen beismerte, hogy ő volt a hülye. Aztán kijelentette, hogy nagyon szeret. Én pedig hagytam a dolgot. Azért egy kicsit bántó, hogy azt hiszi, hogy nekem nem elég ő, hogy nem szeretem eléggé.
- Hát igen…elhiszem.
Roberttel még körülbelül egy órát ültünk a pizzázóban, miután hazavitt. Mikor kitett a ház előtt, és hálásan magához ölelt, majd megígérte, hogy még aznap elmegy az orvosához. Ugyanis eléggé rosszul festett. Mikor bementem, Kevin azonnal letámadott. Miszerint mindent látott az ablakból. A már említett pillantáson kívül nem is reagáltam semmit. Végül a szobánk ajtaja előtt könyörgött. Csak azt nem értettem akkor, hogy miért nem illant be. Később ezt is megmagyarázta azzal, hogy nem illik. A bocsánatomért esedezve kopogtatott, míg végül elengedtem. Ott szorosan húzott magához, és továbbra is engesztelő szavakat suttogott. Még szép, hogy megbocsájtottam neki! Hisz… nem is volt vétke… akkora vétke. Persze magamat is okoltam a dolgokért. A pizzázás végére inkább kikapcsoltam a mobilomat, elegem volt, hogy állandóan rezgett a zsebemben. Meg is fordult a fejemben, hogy Szerelmem milyen következtetést fog levonni… nem is tévedtem.
- De lényegében nem haragszom rá. –mosolyodtam el- Hisz tudjátok, csak az a pasi féltékeny, amelyik szerelmes.
- A csajok meg rengeteg más alkalmakkor is. –kacsintott Rob.
- Akkor újra szent a béke?
- Egyenlőre. –kötekedett Rob, mire egy gyenge tockossal jutalmaztam.
- Nem tudom, hogy ma miért vagy ilyen kedvedben, de nem valami felüdítő. –jegyeztem meg Robertra nézve, majd Renesmee-re fordítottam a tekintetemet- Visszatérve a kérdésedre: Semmi feszültség sincs közöttünk.
- A szexuálison kívül, persze. –kacagott Rob, mire megráztam a fejemet.
Nincs remény, ő sosem fog változni! Pedig én még azt hittem, hogy komolyan magába fog fordulni, rémesen fog viselkedni… Pedig nem, hozza a régi önmagát. Ha nem látja Tiffanyt és Danielt, akkor újra megjelenik az eredeti és utánozhatatlan Robert. Viszont ha szembe találkozik a turbékoló párral… Azt hiszem nem is kell elmondanom, hogy milyen reakciót vált ki belőle.
- Délután akkor elmegyünk vásárolni? Estélyit akarok venni a bálra. –kérdezte- És képzeld, Jasper fog velünk jönni.
- Persze, Renesmee, elmegyek veletek. –mosolyogtam rá, mire lelkesedését kimutatva megölelt.
Igaz, tele van a gardróbom estélyikkel, koktélruhákkal és hasonló dolgokkal, de nem érdekes. Ezt legalább nem fogja előre látni Kevin. Kész felüdülés lesz, hogy meglepetést okozhatok neki.
~
Így történt hát, hogy a délutánomat a ruhaboltok forgatagában töltöttem. Épp egy sötétkék ruhát kaptam magamra. A háta egy óriási, V formában volt szabad, szinte pillangó-formában vált nyitottá, a szélein egy érdekes mintában pedig ezüstszínnel volt díszítve. Elképesztő összhangot adott a szememmel, a hajam pedig egyenesen fehérnek hatott mellette. A nagy kontraszton mosolyognom kellett. A ruha teljesen rám simult, az elején ugyancsak egy Vkivágás volt. Elől is meg volt díszítve ezüst szálakkal, az anyag pedig fel volt hasítva egészen a combom feléig. Elképesztően festettem benne. De nem lehet… Ha Kevin meglátna ebben, tuti hátast dobna, és hozzá sem szólhatnék máshoz egész este, mert végig a sarkamban lenne. Féltékenység…
- Na, hadd nézzem!
Még tiltakozni sem volt időm, Renesmee már el is húzta a függönyt, ezzel egy időben pedig megragadta a karomat, és kirántott a fülkéből. Majd hátrébb lépett, és csodálkozva nézett rám.
- Egyszerűen hihetetlenül nézel ki! –sikkantotta, és körbe járt körülöttem- Igen, ezt kell megvenned. Ugye, Jasper?
- Igen. –válaszolta halkan- Jól festesz benne.
- Köszönöm. De nem lehet. –mosolyogtam.
- Már miért nem lehetne? Az árával van baj? Rá se hederíts, meghívlak rá! –hadarta Nessie, de leintettem.
- Nem, az érte kiadni szánt összeggel van gond… Hanem magával, ahogy kinézek benne. –sóhajtottam, majd a tükör felé fordultam- Kevin ki lesz borulva, ha ebben megyek.
- Igen, sokat enged láttatni, de nem érdekes. –vigyorgott Nessie- Egy kicsit te is kirúghatsz a hámból. Engedd el magad!
- Ideadnád a rózsaszínt? –kérdeztem sóhajtva, mire csalódottan megrázta a fejét, és a kezembe nyomta a selyem ruhát.
A kéket szépen visszaakasztottam a fogasára, majd miután a rózsaszínt is magamra próbáltam kimentem a fülkéből.
- Rózsaszín?
- Igen, Nessie. –mondtam, majd a kéket visszaakasztottam, és a pénztárnál kifizettem a ruhát- Tervezel még valamit?
- Üljünk be kávézni. –javasolta.
- Ha nem kávét iszunk, akkor benne vagyok. –mosolyogtam.

- Hölgyek, a táskáikat ide tetszenek adni? –kérdezte Jasper, és enyhén meg is hajolt.
Renesmee-vel felkacagtunk, majd Jazz kezére akasztottuk a szatyrainkat.
- Menjetek csak, majd megyek én is. Még van egy kis dolgom.
Jasper szavaira hallgattunk, így öt perc múlva már forró csokit iszogattunk. Imádtam az ízét, hiába égette végig a nyelvemet és a torkomat. Ez az égés perceken belül már be is gyógyult, így igazán törődtem vele. Renesmee is hasonló véleményen volt, mint én. Elégedetten hümmögött, és mosolygott minden egyes kortynál.

- Nem is tudtam, hogy itt ilyen jó csokit tudnak adni. –jegyezte meg.
- Látod, van valami hasznom is! –nevettem, mire játékosan meglökte a vállamat.
- Most direkt mondtad ennyire hangsúlyosan, hogy önbizalom hiányos vagy- ami persze hazugság? –kérdezte mosolyogva- De ne várd, hogy most megnöveljem az egódat.
- Én nem várom. –válaszoltam- Tudod, Kevin mellett még esélyt sem kapok arra, hogy lebecsüljem magamat.
- Valahogy megértem. Kevin nagyon szeret téged. Nekem is mondta már, hogy csodálatos vagy. –ült le Jasper.
- Jé, észre sem vettem, hogy visszatértél. –nevettem- Kevin meg csak el van ragadtatva.
- Mondod te. –jelentette ki Renesmee- Nem értem, hogy miért nem hiszed el neki.
- Én elhiszem. –nevettem- Csak nem értek vele egyet.
Mindketten elmosolyodtam, majd hallottam a halk hangjukat, mikor azt suttogták: Reménytelen!
~
Körülbelül fél óra múlva értem csak haza. Egy csókot nyomtam Kevin ajkára, köszöntem a többieknek is, majd a szobámba siettem. Szerettem volna mihamarabb kipakolni a táskákból, hogy végre minden figyelmemet Kevinre fordíthassam.
A szoknyát egy vállfára akasztottam, majd feltettem a fogasra. Sóhajtottam egyet, ahogy végigsimítottam rajta. Lehet, hogy mégsem ezt kellett volna megvennem… Végül a hét blúzt és felsőt is elpakoltam, majd a farmerok is a helyükre kerültek. De volt ott még egy táska… nem tudtam kitalálni, hogy mi lehet benne. Hiába gondolkodtam, nem tudtam. A fülére egy cetli volt akasztva és a következő felirat szerepelt rajta:

Remélem meggondolod magad…

Jasper. Felismertem az írását, és a ruhát kivéve a táskából maga a szituáció is rá vallott. Ugyanis a karjaimban a sötétkék ruhát tartottam, ami annyira megtetszett a boltban, amire mindenképp rá akartak beszélni…
Mosolyogva tettem bele egy ruhászsába, és felakasztottam. Nem kellene megsérülnie… ki tudja, lehet, hogy még valamikor felveszem…
- Nem megyünk el sétálni?
Kevin hangjára kaptam fel a fejemet. Boldogan mosolyogtam rá, majd bólogatva egyeztem bele, és már kapkodtam is le a ruháimat.
- Ha ilyen jeleneteket csinálsz, nem megyünk sehova. –motyogta fojtott hangon, mire elvigyorodtam.
- Bocsi, de sietni akarok az átöltözéssel.
Erre csak vigyorogva tekerni kezdte a fejét, aztán lehuppant az ágy szélére. Közben magamra kaptam egy farmert, egy pólót, valamint a magassarkúm is a lábamra került. A hideg időre hivatkozva Szerelmem egy kabátot nyomott a kezembe, segített felhúzni is. Majd megragadta a kezemet, és a parkba illant velem.
Felkuncogtam ezen. Egyik pillanatban még a szobámban voltunk, a másikban pedig már a természet lágy ölén. Nagy a kontraszt. De olyan jó volt Kevinhez bújni, ahogy sétálgattunk, hogy nem is érdekelt, ahogy a szellő az arcomba csapja a tincseimet. Ezeket Szerelmem már gyakorlott mozdulatokkal seperte ki a szemem elől, és ekkor egy-egy édes mosollyal jutalmazott meg. Majd’ elolvadtam tőle. Miközben végigjártuk a partot, kellemesen elbeszélgettünk. Kacagtunk, jól mulattunk, és végre kettesben lehettünk. Nem kellett semmi másra sem figyelni, csak a másikra. És ez hihetetlenül jól esett. A karjai közt lenni, elmerülni lágy tekintetében, mély hangjára figyelni…
De az idill sem tarthat örökké. Épp egymás ajkait csókolgattuk, mikor a zsebe rezegni kezdett.
- Bocsi. –sóhajtott, és előhúzta a zsebéből- Amelia az. Biztosan fontos.
- Újabban telefonálnak? Hát mi maradt a régi, megszokott dolgokkal? –nevettem- Vedd csak fel nyugodtan.
- Köszönöm. –csókolt meg, majd már emelte is a füléhez a készüléket.
Pár másodperc alatt lezavarta a beszélgetést, és a telefon újra a zsebében kötött ki.
- Sajnos el kell mennem. Rettentően röstellem. –motyogta, közben megölelt- Rettentően sürgős dolgot kell elintéznünk.
- Menj csak. –mosolyogtam rá, közben végigsimítottam az arcán.
- Hazavigyelek, vagy…
- Maradok. Vissza akarok nézni ahhoz a tóhoz. Az annyira gyönyörű volt.
- De már sötétedik. Veszélyes. –aggódott.
- Ne félj. Nem lesz semmi baj. Angyal vagyok, ne feledd. Nincs nagy esély rá, hogy ártsanak nekem. –vigyorogtam, és egy csókot loptam tőle- De te meg menj, mert már biztosan várnak.
- Bepótoljuk. Szeretlek.
Ezzel egy időben körbe nézett, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy senki sincs sehol- már tényleg sötétedett, még a villanyok sem voltak felkapcsolva- akkor szépen elillant.
Lassan kezdtem el sétálgatni a tó felé. Az gyönyörű a félhomályban, ahogy a Hold ezüstösen megvilágítja… Út közben visszagondoltam arra, hogy mennyire különbözik a fenti és a lenti világ…:
„Ritmusos lépdelésemet visszhangozta a macskakő a talpam alatt. A sarkam kopogott rajta, ez a hang pedig elijesztette a közelben lévő kisállatokat. A mókusok felmásztak a fákra, a madarak elrepültek. Szerettem a parkban lenni. Nyugodt hely, és itt egy kicsit elmélkedhetek. Ez volt az egyetlen hely, ahol senki sem zargatott. Mondhatni ez egy szabály volt, holott csak illendőségből nem zavarnak meg senkit. Az angyalok azért jönnek ide általában, hogy visszaemlékezhessenek. Azok, akik eleve angyalok voltak az életük első szakaszait, románcaikat idézik fel magukba… Én pedig az emberi életemet. Azt, hogy hogyan kerültem ide, hogy miként teltek az első napjaim… Jó volt rájuk gondolni.
Míg idelent ilyen nincs… Gondolkodhatsz, elmélkedhetsz… De valami mindig eltereli a figyelmedet. Vagy a futkosó gyerekek, akik feléd dobják a labdájukat, majd illedelmesen köszönnek, ahogy odaszaladnak érte. Ilyenkor jut eszembe, hogy milyen jó is lenne egy ilyen csöppséget magaménak tudni… Én nevelném fel, rám hasonlítana… Egy szőke kislány, aki a bátyjával futkorászik…Újra és újra felrémlett előttem a kép… a kép, amire annyira vágytam. Persze az évek során megértettem, hogy ez lehetetlen… Angyaloknak csak rettentően ritka esetben lehet gyermeke, de azt még senki sem fejtette meg, hogy mi ez az eset…”
A jelenbe újra visszatérve nem voltak körülöttem futkorászó gyerekek, nem csengett a fülembe a boldog kacagásuk. Egy pillanatra elkomorodtam, aztán eszembe jutott, hogy miért is érdemes élnem, hogy kik szeretnek…
Ahogy lépdeltem, éreztem, hogy valami nincs rendben. Többször pillantottam körbe. A lámpák félhomályában szerelmes párok üldögéltek, csend volt. Nem illanhattam el csak úgy...Pedig éreztem, hogy valaki figyel. És ez nyomasztott. Nagyon.
Csak hosszú percekkel később értem le a tóhoz. Megnyugvást nyújtott. A Hold megvilágította, ezüstös fénybe vonta be a környezetet. A kezem is csillogott az éjszakai fénytől. Szerettem ezt az érzést, ahogy az ezüst fény körbefonja a testemet. Felüdülés volt számomra. Mosoly csúszott az arcomra. Újra elárasztott a jókedv, én pedig boldogan huppantam le a közeli padra. Kissé nyirkos volt a hideg miatt, de nem fordítottam neki nagy jelentőséget.
Egészen addig nem, amíg egy ág meg nem reccsent pár méterre tőlem. Ekkor minden zavarni kezdett. A csillogó tó, a nedves nadrágom, a kissé átfagyott ujjbegyeim… És legfőképp az, hogy valaki van itt. Lehunytam a szemeimet és csak a hallásomra koncentráltam. Igen. Határozottan kivehető volt a halk, fojtott légvétel. Kipattantak a szemeim, és lazán felálltam. Próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Lassan kimentem az útra, és visszafelé sétálgattam. Éreztem, ahogy a személy egyre közelebb jön hozzám, vagy csak én közeledtem hozzá? Magam sem tudtam eldönteni. De nyomasztott ez a dolog. Ekkor még egy reccsenés hallatszott, ekkor már végképp tudtam, hogy a fák irányából jönnek a hangok. A szemem sarkából oda pillantottam és észrevettem egy terebélyes fa fél takarásában egy sötét árnyat. Férfi. Magas, látszólag izmos férfi.
Haraggal és félelemmel teltem meg. A zsebemből előkotortam egy használt zsebkendőt, majd a fához közeli kukához siettem. Belehajítottam a zsebkendőt, ekkor az alak már elbújt a fa mögött. Szívdobogását nem hallottam… tehát…
Most már csak a harag maradt meg bennem, és egy meggondolatlan cselekedettel a fához illantam, majd a növényhez szegeztem a férfit. Lábam a hasán volt, ő pedig a fa törzsének nyomódott.
- Mit akarsz tőlem? –kérdeztem dühösen, mire a férfi szeme ijedten megvillant.
- Én… –makogta, és nyelt egy nagyot, majd a kabátja mélyéből előhúzta a nyakláncot, ami mindent megmagyarázott…
~
A nappaliban ültünk. Én és a férfi. Nem voltam kíváncsi a nevére, tudtam, hogy miért követett. És ez feldühített és mégis csalódást okozott. A fotel karfáján doboltam az ujjaimmal, és türelmetlenül vártam, hogy Kevin végre megérkezzen.
Nem is kellett olyan sokat várnom. Durván húsz perc után toppant be.
- Szervusz Drágám. –mosolygott, közben levette a kabátját. A férfi pont takarásban ült, így nem láthatta. - Mi újság? Történt valami?
Ekkor már a cipő is lekerült a lábáról, már csak a sáljával bajlódott.
- Olyan mogorva vagy. Mi a baj, Szívem?
Mikor az utolsó szót is kimondta, belépett a nappaliba, így megláthatta azt, akit szerintem nem szívesen akart velem egy teremben tudni.
- Én… megmagyarázom!
- El is várom. –mondtam durván, és félrelöktem a kezét, mikor hozzám akart érni. Végül leült, és mélyet sóhajtott.

Love Angel- 22. fejezet

Sziasztok!
Köszönöm szépen a kommenteket :) És sajnálom, hogy egy keveset csúsztam a fejezettel, de mostanában a suli extra-módon vette el az időmet :)
Ez a fejezet szerintem különböző reakciókat fog kiváltani mindenkiből. Kíváncsi is vagyok rájuk, szóval legyetek olyan szívesek és írjatok véleményt :)
Puszii

Love Angel- 22. fejezet
Más szemlélet
(Izbel)

Az első pár óra eseménytelenül telt. Reggel vég kellett hallgatnom a barátaim sajnálkozását. Nem tudom, hogy ők kitől tudták meg, hogy meghalt az exem. Végül Renesmee állította le őket. Egy szép kis kiabálással tudtukra adta, hogy nagyon rémes nekem ezt hallgatnom. Szerintem látta rajtam. Persze meglepődtek. Tiffany végül ezért is bocsánatot kért, Daniel helyeselt, Robert pedig egy laza öleléssel jelezte nekem, hogy mellettem áll. Jól esett ez az ölelés. Rendkívül baráti volt. Olyan baráti, amire én mindig is vágytam. Természetesen ott van Renesmee, de az mégis más, mint Rob. Ő az a barátom, akivel nem beszélhetem meg női gondjaimat, nem újságolhatom el neki, hogy milyen új Prada táskát vettem magamnak. De azt gond nélkül elnyavajoghatnám neki, hogy mennyire megbántott valaki, mennyire csalódtam egy srácban. Természetesen ilyen nem történt, csak ezt is elmondhatnám neki. Igaz, ezt Renesmee-nek is elmondhatnám -ha lesz ilyen, el is mondom-, de Robert mégiscsak máshogy viszonyulna a dolgokhoz.
Ő nem sajnálkozna, ha egy srác átverne és beszólna, hanem szimplán felajánlaná, hogy beveri az illető képét. Persze ezt fel is ajánlotta nekem, de én csak elmosolyodtam rajta. Pedig ő komolyan gondolta, látszott a tekintetén.
Lassan elérkezett az ebédidő is. Ki gondolta volna?!
Én újra Robert mellé kerültem, mint az utóbbi, iskolában töltött napok többségében. Nem bántam. Hiszen egyre jobban kijöttem a zselézett hajú Jack Sparrow-val. Ezt is maga találta ki… Ugyanis szerinte olyan a humora, mint a kalóznak, ráadásul vágyik a kalandokra. Ezt a kijelentését természetesen nevetéssel jutalmaztam. Ez dobta fel a napomat.
Épp egy almát rágcsálok. Kevin már párszor megemlítette, hogy aprókat harapok, és most kezdtem beismerni. Tényleg így van.
- Szerintem jól nézel ki. –vágta rá Daniel, mire Tiffany elkerekedett szemekkel nézett rá, aztán csak megrázta a fejét
Tiffnek előjött a szokásos hisztije. Azt gondolja, hogy ronda, meghízott, és hogy már egy pasinak sem kell…

- Megjött a havid, Tiffany? –dörmögte Robert, és kortyolt egyet a vízéből.
Tiff nagyokat pislogott, majd inkább nem válaszolt semmit. Erre Rob elvigyorodott, és elkönyvelte magában, hogy igaza van. Mi Renesmee-vel egymásra néztünk, és elmosolyodtunk. Mit ki nem tudnak hozni ebből!
- Van egy jobb ötletem, Robert. –vigyorodott el Nessie.
- Na, mondd csak, Cica, mi az?
- Mivel nem vagy Jack Sparrow-os, ezért mi lenne, ha… Justin Bieber lennél?
- Te most virágnyelven lebuziztál? –kérdezte fintorogva Robert.
Nessie-vel elnevettük magunkat, mire a vitázó páros- Daniel és Tiffany- is felénk néztek.
- Maradjunk a Robertnél. Az olyan eredeti. –kacsintottam a srácra, mire újra vigyor keletkezett az arcán.
- Szóval tetszik a nevem? –kérdezte szemöldök húzogatva, mire megráztam a fejemet.
- Te semmit sem változol. –jelentettem ki végül.
- Miért, Iz, mit vársz tőle?
- Én semmit, Nessie.
Percekkel később már matekórán szenvedtem. Szeretem a matekot, tényleg. Csak… a többi diák hozzá állása nem éppen olyan, mint kellene. Láttam Mr. Lawner-en, hogy nincs épp a helyzet magaslatában. Szinte már a saját gondolataimat sem hallottam, a fejem zúgott a hangzavartól. Nem szeretem a fájdalmat…
- Mi lenne, ha egy kicsit elhalkulnátok? –kérdeztem hangosan a többiektől.
Nessie egy pillanatra csodálkozva tekintett rám, majd elvigyorodott. A többi osztálytársam sem szokta meg, hogy ilyen határozott legyek. De a megszeppent pillantásukkal pár másodpercre társult a döbbenet okozta zaj, végül elcsendesedtek. Halkan pusmogva társalogtak oda, de legalább aki akart, az tudott az órára figyelni.
- Köszönöm. –nézett rám a Tanár úr, majd halványan mosolyogva fordult a tábla felé, hogy újabb példát körmölhessen rá.
Most, jelen esetben nem bírtam megállni, hogy ne hallgassak bele a diáktársaim fejébe. Túl nagy volt a kísértés, nekem pedig gyenge az ellenállásom- sőt, ebben az esetben szinte nem is volt.
A diákok gondolatai rajként lepték el az agyamat, egy pillanatra meg is szédültem tőle. Gyorsan szelektáltam a feleslegeseket, és csak az osztályban lévő személyek elmélkedését engedtem magamhoz.
Pár diák- akik komolyan tanulni akartak- istenítettek. Imádtak, amiért végre egy kis rendet és csendet teremtettem. A tanár úr is ebbe a csoportba tartozott, majd’ kicsattant örömében.
A nagytöbbség pedig sértődött gondolatokkal küldött el melegebb éghajlatra. Ugyanis a szavaimat parancsként fogták fel, és mintha egy természetfeletti erő irányítaná őket, engedelmeskedtek. Ezt persze humorosan fogadtam.
Végül a csökönyös többség is megértette, hogy szükség van a fegyelemre, hogy megértsék a matekot. Odafigyeltek az órán, és durván húsz perc múlva többen meg is értették az anyagot. Ezután elmosolyodtak, és a csengőszó hallatán boldogan hagyták el a termet. De azért még be voltak rám rágva- legalább is azt mutatták felém.
A tanár úr még egyszer megköszönte a segítségemet, majd kisiettem a teremből. Vigyorogtam. Már magam sem tudtam, hogy miért, de a mosoly letörölhetetlen volt az arcomról.
Ez a barátaimnak is feltűnt, láttam rajtuk. De nem kérdezték meg, hogy miért. Igazából magam sem értettem, válaszolni sem tudtam volna nekik. De jelen esetben nem bántam. Csak akörül forogtak a gondolataim, hogy nemsokára otthon lehetek, és Kevin karjai közé ugorhatok. Úgy gondoltam, hogy kicsengetnek az utolsó órámról, szaladok a kocsihoz, ahol már ő fog várni.
De aztán pár dolog áthúzta a számításomat.
Normális időben kicsengettek, csakhogy a tanárnő ráhúzott még tíz percet. Mert be kellett fejeznünk a vers feldolgozását. Rendben, ezt eltűrtem, ugyanis szerettem ezt a művet. Végül sietve hagytam el a termet, a cuccaimat csak beleszórtam a táskámba.
A suli bejárati ajtóján már alig bírtam átverekedni magam, olyan nagy tömeg tolongott ott. Valami volt odakint, csak nem tudtam, hogy mi. Végül átvágtam magam a diákok sokaságán, és szembe találtam magam azzal, amit nem szívesen láttam. Robert épp ebben a pillanatban húzott be egyet Daniel-nek, aki ugyancsak jobbossal jutalmazta haverját. A diáksereg pedig üdvrivalgással bíztatta a két verekedő felet. Ijedten dobtam le a táskámat, és épp akkor értem oda kettejükhöz, amikor Dan egy óriási ütést mért Rob orrára. Robert hátratántorodott pár másodpercre, majd mint egy felbőszült bika, neki akart rontani a haverjának. Sikkantottam egye aprót, majd kettejük közé vetettem magam. Végül Robert ökle az arcom előtt állt meg, az is csak amiatt, mert egy gyors kéz visszarántotta. Emmett termett előttem, és vigyorogva köszönt, majd megfékezte a két huligánt.
Rob orrából csak úgy patakzott a vér, a szemöldökén is egy repedésből csordogált a vére, de Daniel sem úszta meg jobban. Mikor láttam, hogy Dan mellett termett Tiffany, és aggódva szorít egy zsebkendőt a srác arcához, inkább Robhoz léptem. Arcán dühös és csalódott fintor ült, de végül engem meglátva mondhatni ellágyult. A kezébe nyomtam egy zsepit, és megragadtam a kezét.
Most nem érdekelt, hogy nem szabadna bejönnie a lány mosdóba, oda rángattam be. A fejét a csap alá nyomtam, és jéghideg vizet engedtem rá.
- Hé! –kiáltott fel, erre jobban megengedtem a csapot.
- Tisztuljon ki a fejed. Majd ha úgy érzed, hogy normális és higgadt vagy, talán leállítom a csapot. –szóltam fojtott hangon.
Pár perc múlva már a csempének dőlve ült, én pedig a szemöldökét próbáltam ellátni.

- Szépen elintézted magad. –dörmögtem, és rásimítottam a ragasztót a bőrére.
Végignéztem az arcán. Az állán lila foltok éktelenkedtek, de az orra sem nézett ki másképp. Az orrából ugyan szivárgott még a vér, de ezt már egy zsebkendővel fel lehetett fogni.
- De ő is kapott. –válaszolta.

- Ez ugye nem valami jó kitérés akart lenni? Mert én nem takaróznék azzal, hogy a másik fél is kapott. –sóhajtottam, majd leültem mellé- Mi történt?
- Mi-mi? Miért, minek látszott? Balettnek? –szólt bunkó hangnembe, mire az orrához értem- Hé, ez fájt!
- Azt kérdeztem, hogy miért álltatok neki verekedni?
- Behúztam neki egyet. Nem kezdődött verekedésnek. Megelégedtem volna annyival, hogy az öklöm az arcán csattanhat. Én nem kívántam, hogy ő ugyan ezt tegye.
- Hát gondoltam. –mormogtam- De miért húztál be neki?
- Megdöntötte Tiffanyt.
Először szinte el sem értek a tudatomig a szavai. Tiffany és Daniel… lefeküdtek?
- Mikor? Hol? Biztos?
- Igen, biztos. Hol-hol? Hawaii-n, utolsó este. De oké, ezt még el is fogadtam volna. Berúgtak, nem gondolták meg, hogy mit tesznek. De hogy tegnap is!
Kigúvadt szemekkel hallgattam, majd nagyot nyeltem.
- Szeretem Tiffanyt, könyörgöm! –mondta hangosan, kiakadt hangon- Ő tudja nagyon jól. Erre megfekteti?
- Szereted… –ízlelgettem a szót- De miért nem mondtad neki?
- Tudja ő nagyon jól. Csak én vagyok az a szerencsétlen, aki egy ilyen csajba tud beleszeretni.
- Az érzéseidnek nem tudsz parancsolni. –válaszoltam vigasztalón, mire mérgesen sandított rám.
- Pont te mondod? Meghalt a volt pasid, erre ma vigyorogsz, mint a tejbe tök. Még, hogy nem lehet parancsolni nekik! Neked gyászolnod kéne, nem pedig boldogan dúdolgatnod.
Sóhajtottam. Mennyire igaza van… ma mintha el is felejtettem volna, hogy mi történt…
- Nem tudom, hogy mi van velem…
- Ha ez megnyugtat, akkor én sem tudom magamról. –suttogta.
Ekkor nyitódott az ajtó, és egy zilált külsejű lány jött be rajta.

- Ohh… –döbbent meg, majd már lépett is hátra egyet- Megyek inkább a fenti mosdóba.
- Nem zavarsz. –vigyorogtam, majd Rob ölébe vágódtam át- Nyugodtan jöhetsz.
A lány inkább megfordult és kisietett a mosdóból, én pedig visszaültem a hideg csempére.
- Ez jó volt. –dicsért meg Robert, közben felnevetett, és én is így tettem. Pár másodpercig még nevettünk, végül felálltam és megragadtam a kezét és felrántottam.
- Mit csinálsz? –kérdezte, ahogy kihúztam a mosdó ajtaján.
- Először is, kirángatlak a női WC-ből. –kuncogtam- Nem akarok még egy ilyen esetet. Még egy lánynál nem tudom kimagyarázni, hogy miért vagyunk ott.
- Most sem magyaráztál. –válaszolta.
- Mindegy. Elviszlek valahová. –mondtam, majd a zsebébe nyúltam- Kérem a kulcsodat.
- Azt már nem. –húzta el a kezemet.
- Így nem vezethetsz. Másrészt nem is tudod, hogy hová kell menni. –indokoltam, majd végre megtaláltam a kulcscsomót, és előrántottam- Kérlek.
- Rendben. De csak azért, mert ilyen esdeklően tudsz nézni. Nem lehet neked ilyenkor nemet mondani.
Elmosolyodtam, és bepattantam a kocsijába, majd indítottam. Nem volt a legújabb típusú jármű, de eléggé jó állapotban volt. És ami a legfőbb, még járt a motorja, és szerintem a fékek is normális állapotban voltak. Nem szeretném Robot megölni egy autóbaleset miatt, amit a rossz fékek okoztak. Kellemetlen lenne.
- Hová megyünk?
- Azt hiszed, hogy elárulom? Nem fogom megmondani előre. Majd meglátod. –válaszoltam titokzatosan, mire elhúzta az ajkát. Legalább az nem sérült meg neki.
Szerintem azt nem is bírná ki. A száján seb lenne? Arra kényes a leginkább. Egész nap hallgathatnám a nyafogását. Oké, csak a suliban, de az is eléggé nagy megrázkódtatás lenne számomra.
Pár perc múlva leparkoltam a jól ismert hely előtt. Egy edzőterem volt, mellette egy pizzériával. Úgy terveztem, hogy ma mindkettőt megismertetem Roberttel.
- Ide meg minek jöttünk? –kérdezte, mikor belöktem az üvegajtót.
- Egy edzőterembe edzeni szoktak járni az emberek. –mosolyogtam rá, majd az asztalnál ülő sráchoz siettem- Szia. Jim itt van?
- Ki keresi? –kérdezett vissza fel sem nézve a papírjaiból.
- Izbel White.
Ezzel a srác elrobogott, majd pár perc múlva Jimmel tért vissza.
- Drága Izbel. –ölelt meg, majd egy csókot nyomott az arcomra- Mi járatban?
- Feszültséget szeretnénk levezetni. –mondtam- Használatba vehetnénk a zsákokat?
- Természetesen. Gyertek utánam.
Kettő emelettel feljebb kötöttünk ki, egy különteremben.
- Szabad a terep. De ha lehet öltözzetek át. –mondta, majd a két öltözőre bökött.
- Nekem nincs… –kezdte Rob, de oldalba böktem.
- Rendben.
- De Izbel!
- Rob, lemegyek a cuccokért, rendben? –kérdeztem mosolyogva, majd a válaszát sem hallgatva lesiettem a lépcsőkön.
Egyenesen ki a kocsiba, ott pedig bevágódtam a hátsó ülésre. Egy csettintésre előttem termett kettő sporttáska, benne a szükséges felszerelésekkel. Oh, hogy én ezt hogy fogom kimagyarázni neki…
Végül odafent minden szó nélkül a kezébe nyomtam a táskát, és az öltözője felé löktem, én pedig becsuktam magam után a másik öltöző ajtaját. Gyorsa átvedlettem. Igaz, ez a fekete short és a fehér trikó nem lesz szerencsés Robert társaságában. Nem csak a nőfaló énjére gondolok, hanem arra is, hogy jelenleg komoly bánattal küzd. Végül egy sóhajtás kíséretében összekötöttem a hajamat, és bekötöttem a cipőfűzőmet is.
Rob már kint várt. Egyhelyben kocogott, közben egyszer-egyszer nyújtott egyet a végtagjain.
- Éld ki a haragodat és a csalódottságodat. –böktem a bokszzsákok felé.
Nem is tétovázott, azonnal rájuk vetette magát. Én pedig a keserűségemet kiadva ütöttem a másikat. A bokszolás felszabadító egy érzés, főleg, ha valakinek komoly gondja támadt az életben.
Az évek során már kitapasztaltam, hogy kinek mire van szüksége. Van, aki csak egyedül akar lenni és gondolkodni, valaki ki akarja adni a dühét. És vannak olyan különleges személyek, akik mindkettőt előszeretettel csinálják.
~
Durván másfél óra múlva már a pizzázóban ültünk. Épp leadtuk a rendelésünket, az üdítőnk már előttünk pihent. Robert kijelentette, hogy ő fog fizetni. És láttam rajta, hogy hiába is győzködném, még alkalmam sem lenne elővenni a tárcámat.
- Köszönöm, hogy elhoztál… bokszolni. –mosolygott rám.
- Ugyan, egy barát tudja, hogy mire van szükség. –löktem meg a vállát, mire ő is megeresztett egy mosolyt. Egy gyenge mosolyt, de akkor is az volt!
- Tudod, hogy mire jöttem rá?
Nemlegesen ráztam meg a fejemet. Honnan tudtam volna, hogy mi jár Robert fejében? Oké, több eshetőség is felmerült volna, hogy megtudjam. De úgyis elmondja, szóval minek fárasszam magam?
- Daniel végig Tiffanyra hajtott. És ezt tábor alatt kifejezetten éreztem. Mindenki visszahúzódónak tartja, szelídnek és kedvesnek. Cuki fiú, ahogy a csajok szokták mondani. De nem az. Több nője volt, mint nekem. Sokkal több. Mindenki beleesik a csapdájába. Tudod, hogy miért volt a szobánk Tiffanyjé mellett? Azért, mert Dan oda dobta be a cuccát, és kijelentette, hogy itt leszünk. És előtte egyeztetett a csajjal. –fintorgott- Kijátszottak engem. Direkt úgy alakították az egészet, hogy véletlenül se tudjam meg. De ha mégis megtudtam volna, akkor is másképp gondoljam a dolgokat.
- De… honnan jöttél rá, hogy lefeküdtek?
- Tiffany nekem küldte el az üzenetet. Hadd ne mondjam el, hogy mi volt benne… Ja, Dan úgy van beírva a telefonjába, hogy Rózsám. Mekkora egy ostoba liba ez a csaj. Komolyan… és én még szerettem! És megbíztam benne…
- Nyugi. Minden helyre fog jönni. –mosolyogtam rá.
- Remélem.
Ezután inkább a gondolataiba merült, én pedig nem zavartam meg. Ez idő alatt inkább kitöröltem azt a sok nem fogadott hívást és üzenetet, ami Kevintől érkezett. Majd ha hazaértem, megbeszéljük.  Közben kihozták a pizzákat, de Rob nem reagált rá.
- Keres a lovagod?
- Igen. De nem fontos. –tettem el a telefonomat. Dehogynem lenne fontos! Nagyon is fontos, de most Robert segítségre szorul…
- Beszélj csak vele. Nem zavar. –jelentette ki.
- Nem kell, tényleg. Inkább beszéljünk rólad. Kit hibáztatsz igazán?
- Most olyan vagy, mint egy pszichológus. –fintorgott- Nem szeretem a pszichomókusokat.
Erre a mondatára csak elvigyorodtam.
- Kit hibáztatok… kit hibáztatok. Danielt. Megdöntötte a csajomat!
- Nem volt a barátnőd, Robert. És ahogy kivettem a szavaidból, nem is volt sok esélyed meghódítani őt. A múlt mindig eszébe jut, és nem lesz még egyszer olyan a kapcsolatotok, mint régen. Hidd el nekem. És ezen az egészen túl fogsz lépni.
- Hülyeség. Daniel csinálta az egészet.
- Mert Dan végül is kifeszítette Tiffanyt az ágyhoz, és megerőszakolta. Teljesen valószínű. –mondtam ironikusan, hevesen rázva a fejemet- Gondolj már bele, Robert. Vonzódtak egymáshoz, lefeküdtek. Szerinted van ezen kívül más köztük?
- Nem tudom.
- De ne hibáztasd Danielt. Ugyan annyira van benn Tiffany is. És magadat se hibáztasd miatta. Az még nagyobb baromság lenne. Tiffany nem akart egy ilyen jó pasit, mint te. El kell fogadnod, hogy visszautasítottak.
- Eddig még nem volt ilyen. –dörmögte.
- Mindennek eljön az ideje.
- Tudod, hogy mi a baj? –kérdezte, mire nemlegesen ráztam a fejemet- Az, hogy más a szemléleted, mint nekem.
Sóhajtottam egyet, és kivettem egy szeletet a pizzából. Beleharaptam, majd újra Rob felé fordultam, hogy meghallgathassam a kiakadását.

Love Angel- 21. fejezet

Jasper

Sziasztok!
Meghoztam a fejezetet :) Köszönöm szépen a novellához kapott kommentárokat :)
Jó olvasást mindenkinek!
Puszii

Love Angel- 21. fejezet
Majd mi segítünk!
(Izbel)

"Néha csak azért kell egyedül lennünk, hogy hiányozzon számunkra valaki, és ismét szerelmesek lehessünk belé."
(Andrew Matthews)

- Valamit nem mondasz el. Ki vele! –utasított, mire a torkomon akadt a szó.

- Jasper. –sóhajtottam.
- A saját érdekedben mondd el. –noszogatott kedvesen, megértőn –Tudod, hogy jobb lesz, ha elmondod.
- Úgy érzem, hogy miattam halt meg. –nyögtem ki.
Egyszerre csend lett az egész házban. Lent megállt a beszélgetés, Lily abbahagyta a mosogatást.
- De miért gondolod így?
- Mert… miattam ment el, és onnan nem jött vissza. –mondtam burkoltan az igazságot.
- De ettől még nem miattad halt meg. El akart menni, elment. Nem kötelezted rá. Csak ment. Ennyi.
- Ugyan, Jasper! –szóltam rá –Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű.
- Már miért ne? –suttogta- Nem kell mindent túlbonyolítani. Az igazság gyakran ott van a szemünk előtt. Csak nem vesszük észre, mert a távolba révedünk.
- Nehéz. –nyögtem elhalón.

- Sírj. Engedd ki a bánatod, a keserűséged. Törj, zúzz, ordíts. De óriási feszültség dúl, vagyis dúlhat benned. Ezt…nem szabad magadba fojtanod.
Csak megráztam a fejemet, mire lemondóan sóhajtott.
- Akkor mit vársz? Hogyan akarod, hogy segítsenek neked, ha nem fogadod meg a tanácsokat, visszautasítod a segítséget? –kérdezte felállva, közben a hangját is felemelve- Tönkre fog menni a családod, ha így viselkedsz. Nincs szükségük egy hisztis kislányra, aki nem képes felnőtt fejjel gondolkodni!
- Nem vagyok hisztis. –kiáltottam felpattanva- Segítsenek? Igen, szükségem van a segítségükre, hogy kilábaljak ebből. Tudok felnőtt fejjel gondolkodni! Miből gondolod, hogy nem? –álltam elé, közben dühösen fújtattam- Igenis szeretem a családomat, és nem teszem tökre őket! Tudják, hogy meddig mehetnek el, ami pont tökéletes nekem. Én sem lövök túl a célon. Tudom, hogy mit kell tennem! Te nem is ismersz minket, Jasper! Nincs jogod ítélkezni sem felettem, sem pedig felettük! Nem tudod, hogy mit viselnek el, mi az, amit szeretnek csinálni, és, hogy meddig mennének el a szerettükért! Semmit sem tudsz rólunk, Jasper!
Mérgesen huppantam vissza az ágyra, mire Jasper mosolyával együtt jött a felismerés is.
- Te most kiprodukáltad ezt? –kérdeztem elhűlve.
- Igen. Pontosan. –bólogatott kissé boldogan- Szükséged van arra, hogy kiadd a feszültséget. És ha ez másképp nem megy…
- Nem gondoltam volna, hogy pont emiatt könnyebbülök meg. –mondtam elgondolkodva –Köszönöm, Jasper.
- Ugyan, Izbel. Semmiség. –ölelt magához.
Kissé meglepődtem, de elmosolyodtam. Éreztem, hogy Jazz feszült, láttam rajta, hogy nehezen bírja a közelségemet. De jól esett, hogy miattam mindezt megteszi.
- Ja, és bocsi, hogy leordítottam a fejedet. –poénkodtam.
- Szükséged volt erre. –magyarázta artikulálva, arcán egy apró mosollyal.
- Ha valaki azt mondja nekem, hogy Jasper Hale lesz az, aki segít nekem, kiröhögöm. –mondtam szégyenlősen, mire igazából elmosolyodott- Ezt nem sértésnek szánom most. Csak… te, ahogy észrevettem, mindig a háttérben maradsz és nem igen avatkozol bele a dolgokba. Csak… figyelsz, elemzel, és ha kell, segítesz.
- De te más vagy, Izbel. –sóhajtott- Nem tudom, hogy miért. Más vagyok a közelségedben. Más és… ez részben megnyugtat. Nem szoktam senkit ölelgetni, persze Alice-en kívül. Érzelmeket kinyilvánítani meg még úgysem. –fintorgott.
- Érthető. –mosolyogtam rá- Biztos nehéz dolgokon mentél keresztül, ezért nehéz feloldódni mások társaságában. De ha te segítettél nekem, én is segítek neked.
- Azt hiszem… ez jó ötlet. –válaszolta kissé dicsérőn, mégis kérkedve.
- Remélem is. ­Ugyanis neked öt percedbe telt, és máris kiadtam a felesleges dühömet, ezt más órák alatt sem érte volna el.
- Ez most dicséret volt?
- Felfoghatod annak is. –dohogtam- Csak megjegyeztem, hogy olyan dolgokat hozol ki belőlem, amit nem akarnék józanésszel megtenni. Mondjuk egy… voltaképp idegen emberre ráordítani.
- Nem bántam. –biztosított újra- Meg amúgy sem vagyok teljesen idegen.
Aprót sóhajtottam és elmosolyodtam, majd egy bólintással is a tudtára adtam, hogy igaza van. Végül is, nem idegen ő. Megismerhettem az évek során, amíg Edward és Bella kapcsolatán dolgoztam úgymond. Meg hát az utóbbi időben, amíg Renesmee a barátnőm lett, ott volt. Legalább is legtöbbször ott volt Nessie közelében, mintha csak féltené tőlem az unokahúgát. De természetesen ez érthető… Hisz, akárhogy is nézzük, ez eléggé gyanús dolog. Megjelenek, azonnal Renesmee közelébe kerülök. Jasper nem is nézte ezt jó szemmel, észleltem ezt. Főleg, hogy először nem vonzottam, másnapra pedig megrészegítette az illatom.
- Gyere, beszélgessünk még róla. –húzott le az ágyra, és kényszerítve, hogy szembe forduljak vele.
- Elmondtam már, amit szerettél volna. –nyökögtem, mire összehúzott szemeket meresztett rám- Jó, rendben. Mit szeretnél tudni?
- Milyen volt vele a kapcsolatod?
Felnyögtem, és a tenyerembe rejtettem az arcomat. Oh, erre milyen nehéz lesz válaszolni!
- Szerettem. Nagyon, nagyon. Ő volt az, akivel elképzeltem az életemet, hogy milyen is leszek harminc, negyven, ötven év múlva. –sóhajtottam- Mindent együtt csináltunk. Mentünk a barátainkhoz karácsonyozni, otthon romantikáztunk, vagy csak sétálgattunk, esetleg tanultunk a könyvtárban. Ő… mellettem volt, végig. Aztán… eléggé nagy fenyegetés keletkezett rám nézve, ő pedig úgy határozott, hogy… megkönnyíti az életemet. Elment, hogy megakadályozza az életemre törést, és eltűnt. Hiába kutattuk, nem találtuk meg. Aztán… most került elő. Már tudtam, hogy nincs remény, de mégis…
- Érthető. –susogta- De most itt van neked Kevin. Ő majd segít neked kilábalni ebből az állapotból.
- Hát persze, hogy úgy lesz. –mosolyodtam el.
És reméltem, hogy tényleg ez lesz. Nagyon reméltem, hogy Kevin ezek után nem fog elhagyni, nem fog egyedül hagyni. Szeretem Kevint, benne van minden reményem, nélküle ki sem bírnám. Nem akarom, hogy félreértse a szavaimat, a vallomásomat, ami Matthew-ról szól…
Jasper és Renesmee még durván egy óráig itt voltak, a szobámban beszélgettünk hármasban. Feljött, hogy mi is volt ma a suliban. Robert hiányolt, Daniel és Tiffany pedig jól elbeszélgettek a nap folyamán. Nessie-nek is feltűnt, hogy ezt Rob milyen savanyú arckifejezéssel nézi, ezért a legjobb barátnőm igyekezett lefoglalni a srácot. Természetesen Robert ezt kitörő örömmel fogadta.
Mikor elmentek, lementem a konyhába, hogy valami táplálékot vegyek magamhoz. Most szükségem volt valamire, ami kajának mondható.
- Kicsim. –suttogta Kevin a fülembe, közben felkapott- Mit szeretnél? Tudod, hogy csak szólnod kell, és már viszem is fel a kért dolgot.
- Nem szeretek kihasználni senkit. –mosolyogtam rá.
- Tudom, ismerlek.
Egy apró csókot váltottunk, majd Szerelmem leültetett az egyik székre, közben megcsinálta a szendvicsemet. Magos zsemle; pirított, natúr csirkemell; paradicsom és salátalevél.
Nem mondtam neki, hogy mit tegyen bele, csak pakolta. És a végeredmény isteni lett.
- Örülök, hogy ízlik. –válaszolta a dicséretemre, közben a fejem búbjára nyomott egy csókot.
- Holnap elmegyek suliba.
- Mi? –ült le elém- Miért? Mármint… kész vagy rá?
- Persze. Nem szabad elzárkóznom. –motyogtam- Jasper is megmondta, hogy élnem kell tovább az életemet.
- Igaza van. –ölelt magához- Én pedig mindig itt leszek neked, és segítek.
A karjai közé bújtam és rámosolyogtam.
- Nem akarsz feljönni a szobába egy kicsit? –kérdeztem, mire elmosolyodott- Olyan régen aludtál már, itt lesz az ideje, hogy kipihend magad.
Újra eleresztett egy mosolyt, és a karjaiba vett. A szobánkba illant velem, majd az ágyra fektetett, és bemászott mellém. A mellkasára hajtottam a fejemet és ránk húztam a takarót.
- Hány napja nem aludtál? –kérdeztem.
- Körülbelül négy. –válaszolta egy kis gondolkodás után- De tudod, hogy nekünk nem lesz bajunk, ha nem alszunk.
- De sokkal gyengébbek vagyunk olyankor. –mondtam magyarázva, és a meggyőzés kedvéért még bólogatni is kezdtem- Bizony. És ilyenkor hamarabb megtámadhatnak. Főleg téged. Tudod, hogy sokan akarják, hogy végre feldobd a pacskert, és másé lehessen a vezető szerep. Nem akarlak téged is elveszíteni, Édesem. Azt már tényleg nem bírnám ki.
A karjaiba vont, és egy csókot nyomott a hajamba.
- Ne félj. Én sosem hagylak egyedül. –válaszolta. Az ajkaimra simította az ajkait, majd egy újabb csókot lopott- De ha ennyire szeretnéd, alszok egyet.
- Az jó lesz. –simítottam végig az arcán, aztán elmosolyodtam- Ugyanis holnap te előbb kelsz. Palacsintát kérek reggelire.
Felnevetett, és egy csókot nyomott az ajkaimra.
- Ilyenkor nagyon édes vagy. Ez a komisz arc, a magabiztos tekintet. –áradozott- Imádlak.
- Én is szeretlek, Kevin. –hajtottam a fejemet a mellkasára- De mi lesz a reggelimmel?
- Azt is megkapod. –nevetett, és simogatni kezdte a hátamat- De most aludj.
- Meglesz.
Már laposakat pislogtam, éreztem, hogy az álmosság újra maga alá von. Még mielőtt elsodorhatott volna az álom, közelebb húzódtam Szerelmemhez, és átkaroltam a mellkasát, majd szinte öntudatlanul, de keresztbedobtam az egyik lábamat az övéin. Még hallottam, hogy halkan nyög egyet, ezután pedig teljes filmszakadás…

~
A csörgőórám a fülembe szólt. Sosem szerettem erre az éles hangra kelni. Halkan nyöszörögtem egyet, majd kikeltem a párnák közül. Az ágyban már nem volt Kevin sem. Viszont a konyhából zajok szűrődtek fel.
Hát nem felejtette el a reggelimet?
Erre meg is kaptam a választ, miután -még pizsiben- lesiettem a lépcsőn. Kevin épp akkor pakolta az asztalra a tányérokat, a palacsinta pedig már ott gőzölgött.
- Épp jókor jössz, Kicsim. –nyomott egy csókot a számra- Épp fel akartam menni, hogy felkeltselek. De így…
- A csalódott ajakbiggyesztésedből arra következtetek, hogy ott nem csak gyengéd ébresztgetés lett volna.
- Nekem lett volna rá egy kitűnő ötletem. Mármint a felkeltésedre. –tette hozzá egy apró kacsintás kíséretében.
- És most azt várod tőlem, hogy ne gondoljak semmi olyan dologra, ami kicsit is kapcsolódik a szexualitáshoz? –kérdeztem szemöldök felvonva, közben haraptam egyet a reggelimből- Mert ezt hiába kérnéd, túl vagyok rajta.
- Én nem kértem, hogy ne gondolj rá. –mosolygott- Sőt, épp ellenkezőleg.
Elvigyorodtam, és inkább a reggelimre fordítottam a tekintetemet. Valami frappánsat kellene erre válaszolnom, de valahogy így korán reggel táján nem igen jönnek össze értelmes gondolatmenetek. De aztán megszállt az ihlet. Miután végignéztem a pizsamámon -ami mindössze egy babydoll volt-, biztos voltam benne, hogy a tervem sikerülni fog.
- Tudod, Édesem… –dörmögtem csábító hangon, közben felálltam, hogy hozzá sétáljak. Ő a konyhapultnak támaszkodott, és elkerekedett szemekkel nézte, ahogy egymás elé teszem meztelen talpamat.
- Khm. Igen?
- Tudom, hogy hosszú volt ez a négy nap. –suttogtam a fülébe, közben végigsimítottam a mellkasán- Négy teljes nap. Kilencvenhat teljes óra. Milyen nehéz is lehetett neked…
Közben teljesen hozzá simultam, és a nyakát kezdtem el csókolgatni. A kezem az ágyéka felé kalandozott, s mikor elértem a célomat, nem szégyellt halkan nyögni egy aprót. Láttam, hogy elakad a lélegzete, túlfűtött tekintetét a szemeimbe fúrta. Újra a nyaka csókolgatásába kezdtem, közben ő- a jobb helyzet érdekében- felkapott, és felültetett a pultra. Így már a fülét is elértem, és azt tudtam, hogy ez rettentően érzékeny számára.
- Egész nap itthon lehetnénk.. az ágyban. –dörmögtem a fülébe, közben gyengéden megharaptam azt- Ketten… Egész álló nap. Gondolj csak bele: végigcsókolnám a mellkasodat, aztán a kezemmel végigsimítanék minden egyes porcikádon, majd kezeimet követnék az ajkaim…
Halkan sóhajtott egyet, közben egyre jobban szorított magához. Éreztem az ágaskodó vágyát, amint a combomhoz nyomódik. Kezét a derekamra simította, és halkan nyögött egyet.
- De nem lehet. Suliba kell mennem. –vigyorogtam, és lepattantam a pultról.
- Izbel! Ne csináld már. –dörmögte mély hangon.
- Jó reggelt, ifjú társaság. –lépett be Harper, mire kitört belőlem a kacagás- Látom már jobban vagy, Kislány. Nagyon aggódtam miattad.
- Egyre jobban leszek, Bátyus. Ne aggódj. –öleltem meg.

- Hát az a féleszű meg mit támaszkodik annak a pultnak? Ráadásul háttal nekünk… –csettintett egyet a nyelvével, és elmosolyodott.
- Szerintem csak túl hamar állt fel. –kétes megjegyzésemet még megspékeltem egy kacsintással is, majd felszaladtam a lépcsőn.
Elnevettem magam útközben, de fent, a tükör előtt is mosolyogtam. Hihetetlen, hogy fel lehet dobni a reggelemet…
A tükörhöz sétáltam, és mivel nem volt sem erőm, sem időm arra, hogy most saját kézzel csináljak valamit a hajamból, angyali erőmhöz fordultam. Koncentrálni kezdtem, majd lehunytam a szememet. Pár másodperc múlva, mikor újra szembenéztem a tükörképemmel, már lágy loknik verdesték a hátamat. Ruhát viszont magamnak kellett keresnem…
Először úgy döntöttem, hogy egy szürke felsőt veszek fel, amin egy óriási koponya van, alatta kettő keresztbe fordított mikrofonnal… aztán gyorsan letettem róla. Az a felső minden másodpercben eszembe jutatná Őt.
Végül egy szűk, sötét farmert rángattam magamra, valamint egy hosszú ujjú, dekoltált felsővel, ami halványrózsaszín színű volt, és halvány csíkok futottak rajta. A gardróbból még -hosszú munka árán- előkerestem a rövid szárú, magassarkú csizmámat, majd miután azt is felhúztam, leszaladtam a nappaliba. Kevin már ott állt, a falnak támaszkodva, enyhén feszült testtartásban.
- A táskádat megint fent hagytad. –jegyezte meg, mire bólintottam egyet, és felillantam érte.
Mire visszaértem, Kevin már nem volt ott.
- Kiment a kocsihoz. –adta meg a fel nem tett kérdésemre a választ Harper- Jut eszembe, szép napot, Csillagom.
- Neked is. –válaszoltam, és egy apró köszönés után kisiettem a kocsihoz.
Bepattantam az anyós ülésre, és a kormányt szorító kedvesemet kezdtem el fixírozni.
- Mi a baj, Drágám? –kérdeztem- Haragszol rám?
- Na, szerinted? Ott hagytál a konyhába, felcsigázva. –dörrent rám- És ott volt Harper. Nem illanhattam el, nem fordulhattam meg. Az egyik gyanús lett volna számára, a másik pedig konkrétan rávilágított volna a tényleg. El sem tudod hinni, hogy milyen kellemetlen volt!
- Jól van, na. –mosolyogtam rá, és egy csókot nyomtam ajkaira- Majd kiengesztellek suli után.

- El is várom. –válaszolta tettetett sértődöttséggel, de a szája szegletében ott bujkált a jól ismert mosoly.
Pár perc múlva már a suli parkolójában voltunk. A barátaim legnagyobb meglepetésére, természetesen. Nem gondolták, hogy ma velük együtt fogok szenvedni ebben a legális kínzókamrában, amit iskolának neveztek el.
- Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? –kérdezte a számba suttogva.
- Természetesen, és én is szeretlek. –mosolyogtam- De ezt miért volt fontos? Mármint nem gond, csak gyanús.
- Megtudtam, hogy Robert ma hosszú beszélgetést szeretne folytatni veled. –morogta.
- Féltékeny vagy? –vidultam fel, mire megrázta a fejét- Persze, ezt mondogasd csak magadnak. De, ohó, Mr. Coore! Beleolvastál a fejébe?
- Néha én is megtehetem, nem? –kérdezte halványan mosolyogva, és egy utolsó csókot nyomott az ajkaimra, majd a barátaim felé kezdett el tologatni- Menj, érezd jól ma magadat.
- Meglesz. Szeretlek.
- Én is. És siess haza. –ült be a kocsiba, de mielőtt még elhajthatott volna, megengedett magának egy óriási kacsintást, és a kaján vigyora sem maradhatott el.
Sóhajtottam egy aprót, majd halványan elmosolyodtam. Remélem nem lesz olyan nehéz a mai nap…

Love Angel- Múlt II.

Izbel & Matthew

Sziasztok!
Nos, mint beígértem, meghoztam a Múlt című novellasorozatom második részét :) Remélem tetszeni fog nektek :) Várom a kommentárokat, és nagyon köszönöm azoknak, akik az előzőhöz írtak :)
Valamint szeretnék még egyszer Boldog új évet kívánni Mindenkinek!
Jó olvasást.
Puszii 

Love Angel- Múlt II.
(Izbel)

"Szeretni semmi. Ha szeretnek, az már valami. Ha szeretsz és szeretnek, az a minden."
(T. Tolis)

Perceken át hallgattam egyenletes légzését, közben tekintetemet az arcán járattam. Csodálatosan, istenien festett. Arca kisimult, kifejezése nyugodttá vált. Barna, szerelmet és boldogságot sugárzó szemeit most eltakarta a szemhéja vékony bőre, azon pedig a dús, sötétbarna szempillái lengedeztek. Barna haja rendezetlenül állt, egy-egy tincs a szemét simogatta. Nem bírtam ki, bele kellett simítanom azokba a dús tincsekbe. Imádtam. Eztán végsimítottam az arcán is, majd kezem a mellkasára vándorolt.
Mozdulatomra ébredezni kezdett, ásított egyet, majd álmosan nyitotta ki a szemeit.

- Neked is jó reggelt. –dörmögte kábán- Vagyis négy órát.
Ja, igen. Délután négy óra van. Mivel reggel hatkor kerültünk ágyba, miután Matthew születésnapi partijáról hazaértünk, még megkapta az én ajándékomat is, és csak azután aludtunk el. Muszáj volt aludnunk egy kicsit. Egyrészt a bennünk lévő alkohol miatt, másrészt pedig már napok óta nem aludtunk, egyszerűen nem volt időnk rá.
- Bocsi, nem akartalak felébreszteni. –susogtam, közben egy csókot loptam tőle.
- Nem bánom. –válaszolta, és egy csókot nyomott az ajkaimra- Habár még egy kis pihenés rám fért volna az éjszaka után.
Kajánul elvigyorodott és kacsintott egyet, mire arcomat halvány pír lepte el. Lily ötlete volt a kikötözés, születésnapi ajándéknak pedig tökéletesen megfelelt. Egyrészt. Másrészt megszereztem neki azt az autót, amire már vágyott egy ideje. Igaz, csak pár darabot gyártottak bele a világon, de ha nagyon szeretnék valamit, azt bizony megszerzem. És ezt igazán akartam.
- Ja és a kocsi. Biztos jó lehet a hátsó ülése, egyszer kipróbálhatnánk. –kacsintott utalóan, én pedig nem bírtam tovább, kitört belőlem a nevetés.
Velem együtt kacagott, közben magához volt, és boldogan ölelt.
- Mit tervezünk a mai estére? –kérdezte.
- Te terveztél valamit, hogy mit, azt nem osztottad meg velem.
- Jaj, tényleg. –kacagott. Világosan tudtam, hogy tudja, hogy mit is csinálunk ma, csak húzza az agyamat.
- Te ezt nagyon élvezed. –susogtam sértődötten, és épp ugrottam ki az ágyból.
- Még szép. –nevetett, és megragadta a derekam, majd visszarántott.
A mellkasán landoltam, és míg ő jókedvűen csókolgatta a nyakamat, elmosolyodtam.
- Te sosem változol.
- De hát így szeretsz. Nem érné meg megváltoznom. –kacsintott, és egy csókot lopott.
Válaszul csak megráztam a fejemet, és kézen ragadtam, majd behúztam a fürdőbe, hogy együtt zuhanyozhassunk.
Imádtam vele zuhanyozni. És itt nem kifejezetten a szexről van szó. Szerettem, ahogy a vízcseppek végigfolynak a testemen, ő hozzám simul, és simogat. Imádtam az érintését. Mindent, ami hozzá kapcsolatos, azt imádom.
Talán egy óra múlva a gardróbban találtam magam. Nem igazán figyeltem az órát, nincs is szükség rá. Az ő társaságában bármit megtehetek, és bármeddig is húzódik el, nem bánja. Végül magamra kaptam valami csinos kis ruhát, magas sarkút húztam a lábamra. A hajam már kész volt- egy kontyba volt összetűzve a fejem tetejére-, a sminkem ugyancsak megvolt.
- Mehetünk, Kicsim? –nézett be Matt, és elégedetten füttyentett- Hihetetlenül jól nézel ki, Édesem. Ez a vörös ruha rettentően vadítóan áll.
- Nagyon szépen köszönöm.
- Mindenki rajtad fogja legeltetni a tekintetét. –villantak meg a szemei, majd birtoklón magához ölelt- Egész este el sem fogok lépni mellőled.
- Pasik és a birtoklási vágyaik. –jegyeztem meg nyersen.
- Hé, örülj neki. –nevetett- Amúgy is, csoda lesz, ha odaérünk.
- Miért? Autóbalesetet akarsz produkálni?
- Dehogy. Csak annyira felcsigáztál. –susogta, közben a nyakamat kezdte el csókolgatni- Az öltözködésed, aztán már maga ez a ruha. Annyira vadító vagy benne.
- Nem tudom, hogy hová megyünk, de szerintem oda kellene érni időben.
- Igen, bizonyára. –harapta meg a nyakamat, közben keze a combomat simította végig.
Még pár percig hagytam az édes kényeztetését, majd kifordultam a karjai közül. Egy csalódott, sértődött pillantást produkált, majd az ujjainkat összekulcsolva lehúzott a lépcsőn.
~
Egy bő húsz, huszonöt perc múlva parkoltunk le az egyik neves hely előtt. Étterem volt, méghozzá a javából. Azt tudtam, hogy az asztalokat itt évekkel későbbre lehet csak lefoglalni.
- Hogy intézted el? –kérdeztem csodálkozva, miközben kisegített a kocsiból, és a kulcsot a parkoló fiúnak adta egy kis bankjegy társaságában.
- A tulaj az ismerősöm. –kacsintott, és az egyik kezét a derekamra simította.
Végigsétáltunk a vörös szőnyegen, majd be az óriási üvegajtókon. Az étterem látszatra zsúfolásig volt tömöttebbnél gazdagabb emberekkel, akik körül felszolgálok keringtek. Egy-egy pincér kezében teli borosüveg volt, és csak figyelték, hogy kinél fogyott el az ital, majd mentek is önteni.
- Áh, Mr. Levine. –jelent meg egy fekete kosztümbe öltözött hölgy, kezében egy listával- Máris vezetem önöket az asztalukhoz. Mr. Gomer kijelentette, hogy a legfenségesebb asztal jár ki maguknak. Természetesen egyetértek vele.
Üres, felszínes beszéd. Nem túl látványosan, de megforgattam a szemeimet, és hagytam, hogy Matthew maga után húzzon. Az asztalnál kihúzta nekem a széket, majd ő is leült.
- Perceken belül érkezik a pincér is.
Ezután a hölgy elment, eléggé érdekes illatfelhőt hagyva maga után.
- Mit kívánsz, Drágám? –kérdezte Matt, közben kinyitotta az étlapot.
- Amit te eszel, az tökéletesen megfelel nekem is. –mosolyogtam.
- Rendben, ahogy csak szeretnéd.
Nem is figyeltem, arra, hogy milyen rendelést ad le a pincérnek. Csak figyeltem, ahogy artikulálva beszél, majd elmosolyodik. Az arca oldalán megjelent egy gödröcske. Oh, hogy én azt mennyire szerettem!
- Mr. Levine! –fordultunk a hang irányába, mire Matt arcán egy terebélyes mosoly terült szét- Kevin, hogy vagy ifjú barátom?
- Ugyan, Joseph, ezt nekem kellene kérdeznem. –válaszolta Szerelmem.
- Velem minden rendben, de hiszen ez megszokott. És önnel, Mrs. Levine? –csókolta meg a kézfejemet a férfi.
Ha jól tudtam ő az étteremtulajdonos. Fekete hajú, világos szemű férfi volt, széles vállú és kevésbé atletikus alkatú. Ez a szmokingja alól is kitűnt.
- Köszönöm kérdését, Uram. Teljesen rendben vagyok. –válaszoltam halványan mosolyogva, közben Matthew felé sandítottam.
Mrs. Levine? Ez az alak meg honnan tudta meg?
- Köszönöm, Joseph, hogy el tudtad intézni nekünk ezt az asztalt. Sokkal tartozok.
- Ugyan, barátom. Ez semmiség. A saját éttermemben csak szert tudok tenni egy asztalra. –válaszolta pironkodva a férfi.
Még pár szót váltottunk vele, majd Mr. Gomer elment, hogy siettesse a vacsoránkat is.
- Tudom, most az a kérdésed jön, hogy Joseph mégis honnan tudja, hogy összeházasodtunk. –kezdett bele mindenféle kertelés nélkül. Igazából időt sem hagyott arra, hogy feltegyem a kérdésemet- Tudod, ő olyan körökben mozog, amit még elképzelni sem tudnánk. Ha valamit ki akar deríteni, tíz percébe sem telik, és megvan az információ. Azt tudta, hogy eljegyeztük egymást, hiszen elújságoltam neki, viszont a házasságról egy árva szót sem ejtettem, Drágám. Hiszen megígértem neked.
- Rendben. –sóhajtottam fel- Előbb-utóbb másoknak is meg kell tudniuk.
- Nem tarthatjuk örökre titokban. –szorította meg a kezemet Matt, és biztatóan mosolygott rám- Biztosan nem lesznek kiakadva, hogy nem hívtuk meg őket.
- Nem is volt hivatalos. –kuncogtam.
- De ez bőven elég volt. A tudat elég, hogy a feleségem vagy, nem kell erről még mindenféle papír is. –vigyorgott.
- Így is világgá kürtölnéd.
- Feltéve, ha tehetném. –dohogott jókedvűen- De ha te ezt szeretnéd, hát legyen. Nem állok a vágyid útjába.
- Csak egy kis idő kell. Lassan kell majd beadagolni a többieknek. Nem csak azonnal eléjük vágni, hogy házasok vagyunk.
- Igaz. Hisz lehet, hogy valaki még azt sem tudja, hogy el is jegyeztük egymást.
- Elég poénos lenne. –nevettem fel.
Természetesen ezalatt eszembe jutott az esküvőnk. A nyaralásunk alkalmával házasodtunk össze, az egyik helyi sámán segítségével. Egy szigeten voltunk, ő pedig ránk adta az áldását. Semmi extra sem volt a dologban, talán csak az, hogy nincs semmi papírunk arról, hogy férj és feleség vagyunk. De nem is baj, elég, ha ezt mi tudjuk.
Percekkel később ki is hozták a vacsorát. Előételnek valami levest ettünk, véleményem szerint finom volt. Igaz, egy kicsit sűrű volt az én ízlésemnek. Matthew nem szereti az ilyesmit, de az én kedvemért még erre is képes. Főételnek sertéssültet hoztak, valami különleges, vörösboros mártással. Ez is finom volt, de nem az én stílusom. Viszont a desszert mindkettőnket megfogta. Csokis szuflé volt. Valamint epres krém volt ráfolyatva, pár eperdarab pedig díszítésnek kirakva. Isteni volt. Mindig is szerettem a csokis dolgokat, de ez különösen elnyerte az ízlésemet.
- És hogy-hogy eljöttünk vacsorázni?
- Ugyan, Szívem. –nevetett fel Matt- Nem hozhatom el a feleségemet vacsorázni?
- De, csak annyira furcsa. De persze örülök neki. –mosolyogtam- Csak… nem is tudom… nem megszokott, és nincs is semmilyen alkalom.
- Az nem elég, hogy szeretlek? –kérkedett, mire egy csókot nyomtam az ajkaira.
- De. Tökéletes.
Körülbelül még fél órát voltunk az étteremben. Eközben jót beszélgettünk. De láttam rajta, hogy nyomasztja valami. Természetesen ezt palástolta, így az én félelmeim is elmúltak, de aggódtam. Nagyon aggódtam miatta.
~
Otthon egy zuhanyzással indítottunk. Hajat is mostam, hisz a sok lakkot ki kellett valahogyan szednem a hajamból. És ez puszta fésüléssel nem igen sikerülne, ráadásul kínoznám is magamat vele. Sok lakk… minek kellett rá annyi… Néha magamat sem értem. Jól akartam kinézni az estére, és ha ezt egy konttyal oldalható meg, valamit fél tubus hajlakkal, akkor legyen…
Az ágyba bújtunk, én pedig a mellkasára hajtottam a fejemet. A kissé még nedves tincseim szétterültek csupasz bőrén.
- Emlékszel még a megismerkedésünkre? –kérdezte sokat mondó pillantással, mire jókedvűen bólintottam.
Oh, hogy ne emlékeznék rá! …
„Krémszínű ruhám csak úgy fonta körbe a testemet. Lágy anyagból készült, ami tökéletesen kiadta az alakomat, szinte második bőrömként simult rám. Apró redőkkel volt tetézve, pánt nélküli szabása pedig a vállamat hangsúlyozta ki. Deréktól lefelé a ruha szétomlott, a bal oldalán pedig apró rózsák futottak végig rajta, egészen fel a köldökömig. A hajam egy részét felfogtam, a többi viszont lágy csigákban simogatta a vállamat. Gyémánt ékszereket viseltem ezek mellé, ami megadta a jelét a felsőbbrendűségemnek. Gyémántokat csak az úrihölgyek hordtak, belőlük is csak a módosabbak. Ezért volt nagy dolog, ha egy egyedül élő nő ilyen előkelő ékszert hord.
Épp bál volt. Egy teljesen megszokott összejövetel, ami csak úgy befúrta magát minden ember életébe. Főleg a felsőbb kasztba tartozókéba. Természetesen én oda tartoztam. Angyal létemre eléggé közel álltam az emberekhez.
Épp most adták át az új színházat. A bált ennek a tiszteletére rendezték. És mivel én egy szép kis összeggel támogattam az építkezést, meghívtak.
Nem szerettem az álszent viselkedést, a túlzott jó pofizást, a hencegést. Mégis, minden ilyen rendezvény idején el kell viselnem. Kész kínszenvedés. És én csak hallgatom az emberek szavait, helyeselek és mosolygok. Bevett terv már ez, teljesen megszokott és begyakorolt. És ez eddig tökéletesen megy. Még senki sem vette észre, hogy legkevésbé sem kötöttek le a szavai.
Épp Mr. First mesél a város ügyeiről, a jövőre megrendezendő eseményekről és főleg a pénzügyekről. Közben a felesége egyszer-egyszer közbevág, hogy mindhárom gyerekükrőll is dicsekedhessenek, akik rettentően okosak, intelligensek, és még nagyon sokra viszik az életben.
Egy lányuk van- ő a legfiatalabb- akit épp most írattak be egy neves középiskolába, hogy előkészítse őt az ápolói életre. Az legkevésbé sem érdekli őket, hogy a lány legkevésbé sem oda akar járni, és nem az orvoslásban szeretné leélni az életét. Neves zenész szeretne lenni. És meg is van hozzá a tehetsége…
De a másik kettő fiúk sem él önálló életet. Az egyikük az orvosi egyetemen, a másik pedig a jogin folytatja tanulmányait.
Miközben azt hallgattam, hogy a város bizony el fog adósodni, méghozzá a magas csatornadíjak miatt- ez Mr. First legendás és bugyuta véleménye-, addig visszafojtottam egy ásítást. Nem sok kellett hozzá, hogy a szám óriásira nyíljon, és megtegyem, amire vágytam. És ez nem feltétlenül az ordítás volt, habár azt is szívesen megtettem volna…
Hosszú percekig hallgattam még az unalmas beszélgetés -ugyanis közben csatlakozott hozzánk még kettő házaspár is, akik hasonló véleményen voltak, mint a First házaspár-, de aztán a pezsgőmet az asztalra tettem, és elnézést kértem.
Már sajgott a fejem a kimerítő témáktól, ráadásul majd szétrobbantam, hogy nem mondhattam ki a véleményemet. A mosdóba siettem, hogy valahogy lehűtsem magam. Belenéztem a tükörbe, és láttam a saját elnyúzott arcomat. Fel akartam frissíteni magam hideg vízzel, de annak nem lett volna túl sok értelme, másrészt pedig az a szépen kialakított sminkem is lefolyt volna az arcomról. Az pedig nem lett volna épp hívogató látvány. Így csak a kezeimet tartottam a víz alá, amik percekkel később már sajogtak a hidegtől. Megtöröltem a kacsómat, majd visszamentem a terembe.
Az emberek még mindig ugyan ott álltak, ahol ezelőtt. Talán csak egyetlen különbséggel. A kis társaságunkhoz csatlakozott még egy férfi. Magas volt, atletikus alkatú és barna hajú. Szürke zakót viselt. Háttal állt nekem, de ennyit meg tudtam állapítani róla.
Mikor végre szembe kerültem vele, ő köszönésképp egy csókot nyomott a kézfejemre.
- Hölgyem. –mondta suttogva, ajkain lágy mosollyal.
Barna szemei voltak. A leggyönyörűbb barna szemek, amelyek boldogságot sugároztak. Olyan felhőtlen boldogságot, amit elhinni is alig akartam. Az arca karakteres volt. Mikor mosolygott, az arca oldalán egy apró gödröcske jelent meg.
Ezután valahogy elkerültünk egymás mellől. Ő az egyik városvezetővel társalgott, én pedig az üres, fal melletti asztalhoz ültem le. Már kezdett elegem lenni ebből az egész herce-hurcából. Kiakasztó az egész, ráadásul teljesen felesleges is.
És újabb nyomasztó kérdés: És ki lehet ez a srác? Még sohasem láttam.
Épp a pezsgőmből kortyoltam egyet, mikor előttem megjelent egy szürke zakóba burkolt test.
- Hölgyem, ha megengedné, hogy leüljek…
- Természetesen. –válaszoltam, és intettem, hogy a velem szemben lévő hely még üresen áll.
El is foglalta azt, majd a kezét nyújtotta felém.
- Elnézést, még be sem mutatkoztam. Matthew Levine.
- Izbel White. –válaszoltam, de nem ráztam meg a kezét.
Még a végén olyat tudnék meg róla, amire nem igazán vágytam. Ezt az erőmet még nem tudom irányítani, így inkább nem tesztelem. 
Mr. Levine csalódottan engedte le a kezét, de azért a mosolya töretlen volt. Beszélgettünk egy keveset. A családunkról, az életünkről, magunkról. Pontosabban ő mesélt, én pedig hallgattam. Nem szoktam megnyílni mások előtt, főleg nem vadidegen embereknek nem.
De aztán az este végére kissé megoldott a nyelvem, és meséltem egy kicsit magamról. Habár lehet, hogy ezt a pezsgő tette. Igen, biztosan. Kellett annak ilyen finomnak lennie. Fene a márkás pezsgőibe!”
- Érdekes egy este volt. –nevetett fel- Minden esetre megérte elmenni. Legalább megismertük egymást.
- Először azt hittem, hogy ember vagy. –kuncogtam- Milyen abszurd.
- Nem az. Én sem gondoltam rólad, hogy angyal lennél. Így mikor pár héttel később összefutottunk odafent…
- Én azt hittem, hogy meghaltál. –kacagtam.
- Miért, szerinted én mit hittem? –kötekedett, mire játékosan megcsaptam a mellkasát.
- Már első nap elvarázsoltak a szemeid. –mosolyogtam.
- Engem meg az egész valód. –válaszolta.

- Túlzol.
Nem is tiltakozott, tudta, hogy hiába tenné. Úgysem tudnánk kiegyezni, minek kellene leróni ezeket a felesleges köröket?!
- Ugye tudod, hogy te vagy a mindenem, Izbel? –kérdezte váratlanul, mire bólintottam egyet- Azt is tudod, hogy érted mint megteszek, ugye?
- Igen, de ez most mi, Matthew?
- Csak szeretném, ha tudnád, hogy te vagy a világon a legfontosabb nekem. –mosolygott keserűen, majd szorosan átölelt.
- Elmegyek. –suttogta.
Először fel sem fogtam, hogy mit mondott. Aztán, mikor végre elért a tudatomig az egyetlen árva szava, elnevettem magam.
- Egyre jobb vicceid vannak, Drágám.
- Nem viccelek, Izbel. –ült fel, hogy a szemembe tudjon nézni- Komolyan elmegyek.
- De… hova, és mégis miért? –kérdeztem sokkolva.
Éreztem, hogy gyengülök. Ahogy az izmaim ellazulnak, a látásomat elhomályosítják a könnyek. Ugyan, Izbel! Csak addig bírd ki zokogás nélkül, amíg végigmondja!
Sóhajtva kezdett bele a történetbe, ami csak újabb és újabb tőrszúrást fúrt a szívembe:
- Az az ellenséges csoport, aki már évek óta fenyeget egyaránt téged, egyaránt minket, most… tudjuk, hogy hol van. Tudjuk a főhadiszállásuk pontos koordinátáit, a védelmi rendszerüket, és mindent, ami még szükséges. Be tudunk jutni.
- Matthew, kérlek…
- Ne! Hallgass végig, Izbel! –kérlelt- Ez egy hatalmas lehetőség. Végre vége lehet a rettegésnek, az állandó feszültségnek. Téged sem támadnak meg többet. Hisz tudod, hogy te kellesz nekik, rád vadásznak. Oh, kérlek, ne sírj.
Éreztem, ahogy egyre több könnycsepp szalad végig az arcomon. Ő letörölte őket, majd magához szorított. A mellkasához nyomtam az arcomat, és tovább hallgattam, hogy mit mond:
- Tudod, hogy nagyon szeretlek. Mindezt miattad teszem, hogy jó életünk lehessen. Hogy boldogok és nyugodtak lehessünk.
- Boldog vagyok. Veled. –kiáltottam fel zokogva- Veled, Matthew, Veled! Mi van, ha nem jössz vissza? Ha egyedül maradok? Akkor már nem leszek boldog, és hiába a nyugalom, ha te nem vagy itt.
- Drágám…
- Nekem nem kell a nyugalom. Te vagy nekem a boldogság, csak te kellesz. –suttogtam- Miért olyan nehéz megérteni? Maradj itt velem, és majd ketten… majd ketten mindent megoldunk. Csak ne menj oda.
- A csapatom már készen áll. Holnap reggel indulunk. –simított végig az arcomon- Vigyázni fogok magamra, Életem. Ne aggódj, estére már itt leszek veled.
Újra zokogni kezdtem, és remegve karoltam át a mellkasát. Ő a hátamat simogatta, de most ez sem tudott megnyugtatni.
Hihetetlen mértékű nyugtalanság és rossz előérzet telepedett rám. Nem akartam, hogy bármelyik is megjósolja a jövőt. Mi van, ha elveszítem? Mi van, ha többet nem jön vissza? Mi lesz, ha többet nem nézhetek bele azokba a barna szemeibe?
- Nélküled nem tudok élni, Matthew. Kérlek, értsd meg! –suttogtam kétségbeesve, utolsó mentőövként- Szeretlek! Ne menj el, Matt! Könyörgök. Valami baj lesz, Matt, érzem!
- Minden simán fog menni, ne csináld, Életem. –nyögte.
Lefeküdt, engem pedig a mellkasára vont. A könnyeim továbbra is folytak, éreztem, hogy semmi sem lesz rendben.
Halkan énekelni kezdett nekem. Azt a számot, ami jelen esetben rengeteget jelentett nekem. Guns'n Roses - Don’t Cry című számát.
A zokogásom halk sírássá fejlődött vissza, de a könnyeim megállhatatlanul folytak. Tudtam, hogy semmi sem lesz rendben. Hogy ez az utolsó éjszakánk együtt. De tudom, hogy nem tudom maradásra bírni. Semmivel sem tudnám rávenni, hogy itt maradjon Velem. Ő menni akar, akkor én tehetek bármit…
Még álmomban is az ő énekét hallgattam, s újra és újra felrémlett előttem a szöveg:
„Csak beszélj hozzám halkan,

Miközben én nézem a ragyogást a szemeidben

Ne hagyd, hogy a bánat felemésszen,

És kérlek, ne sírj…

Tudom, mit érzel mélyen belül, hiszen én,

Én voltam ott…És most valami megváltozott benned,

De még nem látod…

Ne sírj, Drága, ma este nem szabad…

Hiszen én még mindig szeretlek

Ne sírj… Nézd, hiszen a mennyország ott van

Feletted, Kicsi… csak ki kell nyújtanod érte a kezed,

Hogy megérinthesd…Nem kell sírnod ma éjjel

Suttogj nekem lágyan, Vagy csak adj egy jelet,

Vagy adj egy csókot, Mielőtt elmész…

Ne vedd annyira komolyan, És kérlek, ne értesd félre

Én még mindig Rád gondolok, És az együtt töltött időkre…

Kérlek, emlékezz majd, hogy sosem hazudtam Neked,

és emlékezz arra, ahogy most érzek Irántad, Kedves…

A saját utad kell járnod, De ez így van jól Drága,

És a holnapot majd meglátod a napfényben

De addig is, Ne sírj, ma éjjel nem szabad!

Talán majd egy nap…De ma este nem

Hisz… szeretlek…”