Bu...Bu...Buborék! Majdnem...Bu...Bu...BUÉK!

Kívánom, hogy az új évben

Naponta molesztáljon a szerencse,
Az egészség vegyen üldözőbe,

Menjen az agyadra a gazdagság,
S nyugton ne hagyjon a boldogság!

B.U.É.K

 

Puszi, és jó mulatást az év utolsó estélyén/éjszakáján! :)



Más élet- II. 10. fejezet

Sziasztok!
Először is, bocsi a késésért, de a karácsony, és a rokonok minden időmet elveszi :) Ezúton kívánok mindenkinek boldog karácsonyt, igaz, hogy utólag, de kellemes ünnepeket :)
Köszönöm a komikat, és üdvözlöm a rendszeres olvasókat :)
Jó olvasást, és kérek komikat :)
Puszii

51. fejezet- Vagyis II. 10. fejezet
(Bridget)

A vadászat az ismerős környéken felszabadulttá tett. Nem kellett törődnöm az élettel, csak átadtam magam a vámpír létemnek. Isteni érzés volt végre nem időre visszaérni, addig húzhattam a dolgot, amíg akartam… De végül pár medve és szarvas elfogyasztása után visszamentem a házba. A többiek a nappaliban ültek, és beszélgettek.
- Oh, hello. Nem gondoltam volna, hogy megvártok. –mosolyodtam el, és ültem le a fotelba.
- Nincs mást dolgunk. –rántott egyet a vállán Alice. –És hogy-hogy ezt a nevet használod?
- Hát… - kezdtem el gondolkodni. Most mit mondjak? –Azért, mert még így is sokat jelentetek, és jelentettetek nekem. –mosolyodtam el. –És büszkén viselem Jasper nevét. Ha nem gond.
- De hogy gond. Sőt… örülök neki. –ölelt meg.
Én először megmerevedtem karjaiban, majd boldogan öleltem vissza.
- Oké. Ez még új nekem. Hozzá kell szoknom a dolgokhoz. –mosolyodtam el. –Átöltözök. Tiszta kosz vagyok.
És már ott sem voltam. A gardróbomba siettem, és gyorsan átöltöztem. Most választásom egy fekete nadrágra, egy barnás –drappos pólóra, és egy krémszínű tűsarkúra esett. A hajamat kiengedtem, és gyorsan kivasaltam, majd begöndörítettem, így lágy csigákban omlott hátamra. Visszamentem a többiekhez, akik amikor megláttak, csodálkozva néztek rám.
- Ne nézzetek már így. Attól, hogy Volturi vezető lettem, még az ízlésem megmaradt. –sóhajtottam fel.
- Tudom. És úgy hiányzott már az ízlésed. –termett előttem Alice, és megölelt.
- Te is hiányoztál nekem, Alice. –kuncogtam.
- Akkor jó. –ült vissza a helyére. – Egyszer el kell mesélnem az elmúlt tizenhat évet.

- Nem kell elmesélni. Csak add a kezed. –mosolyogtam rá.
Nyújtotta a kezét, én pedig megérintve azt kiolvastam az összes gondolatát, így megtudva az elmúlt tizenhat év eseményeit. Ledöbbenve néztem a képeket, és hallgattam a beszélgetéseket.

„ –Én még mindig szeretem. –sóhajtott fel Emmett.
- Tudom. –szorította meg a vállát Jasper.

- Ne aggódjatok. Minden rendben lesz… - ölelte meg őket Alice.”

„- Én nem akarok menni. –ült le a szoba közepére Emmett.
- Pedig költözünk. –dobbantott egyet a lábával Alice.
- De…
- Tudom, hogy itt minden emlékeztet rá, de akkor is mennünk kell. Veszélyeztetnéd az egész családod? –sóhajtott fel Alice, közben leült testvére mellé, és vállára hajtotta a fejét. –Nekünk is nehéz…
- Már csak azt remélem, hogy legalább Ő boldog… - suttogta a Nagymackó, majd sóhajtva felállt, és a táskáival a kezében az autójához ment.”

„- Emetty –mondta ki az első szavát a kékszemű herceg. Emmett csak döbbenten nézett, majd a kezdeti sokk után boldogan kapta fel a fejé nyújtózkodó gyermeket. ”

„- Ez nem ér! ÁÁÁÁ. –sikított Alice, majd a folyóban találja magát.
- És nem megyek vásárolni. –duzzogott Emmett.
- Oh, dehogynem. –nevetett Alice.

- Nem. Nincs kedvem. Pontosabban ma végképp nincs kedvem. –sóhajtott.
- Tudom Emmett. Nekem is nehéz. Tudom… Ma négy éve… - ölelte meg a Nagymackót a vizes energia bomba.
- Köszi Alice, hogy kiállsz mellettem. És igen… Négy éve ment el…
- Oké. Elég az érzelgősködésből. Jasper!!! – kiabálta el magát Alice, mire szerelme már ott is termett. –Vásárlás elhalasztva… ”

„- Játszótéjje!” Játszótéjje akajok menni! –könyörgött a hatéves kicsi Nich.
- Menjünk… - emelte fel őt Emmett, és kocsiba ülve hajtottak el a játszótérre…”

„- Őrült! Hogy merészelted ezt a kicsit megpörgetni a levegőben? –ordított Alice Emmett-el.
- Nem olyan kicsi már!  - vágott vissza.
- Nyolc éves. –horkant fel Alice. –Még hogy nem kicsi? És, ha tizenöt lenne sem pörgethetnéd. Ő egy gyerek. Ráadásul ember! Te pedig vámpír vagy! Átfutott azon a pirinyó agyadon, hogy megsérülhet? –ordított újra.

- De nem történt semmi. –emelte fel Nichet Emmett. –Ugye Kishaver, nincs semmi gond?
- Nincs. Alice néni, ne legyél mérges Emmettre. Ő csak jót akar. –vette elő az édes szemeit Nich.
- Ezeket a szemeket tőled tanulta. –lépett mögéjük Jasper.”

„- Vásárlás. –kacagott Alice.
- De csak Nicholas miatt. –horkant fel Emmett.

- Igen. A szülinapi buli sok szervezést igényel. Főleg, ez lesz a tízedik szülinapja. Olyan jó bulit szervezek… Kellenek lufik, szallagok, konfetti, torta, ja, és még több színes lufi.”

„- Most én főzök. –jelentette ki Alice, Emmett, és Jasper.
- Ha lehet ne mérgezzetek meg. –ült le Nich.
- Próbálkozunk. –álltak neki mosolyogva a rántotta sütéséhez. Mikor kész lettek, büszkén tették le a tizenkét éves Nich elé az ételt.
- Ez lett az eddigi legszebb. –büszkélkedett Emmett.
- És már most látom, hogy ehetetlen. –kuncogott Nich. –Annyira szorgalmasak voltatok, hogy mind a hárman megsóztátok. Tehát, ezt inkább meg sem kóstolom…”

„- Boldog szüli napot… Boldog szüli napot… Boldog szüli napot Nicholas, boldog szüli napot! –énekelték Nich tizennegyedik szülinapján. Legalább is a többség, mivel Bella elég furcsán nézett rá.
- Köszönöm. De még mindig nem értem, hogy minek nekem ekkora emeltes torta, ha csak én eszek belőle. –nézte meg a tortát. –De ezen változtatunk.
Levágott két szeletet, és az egyiket Emmett kezébe nyomta.
- Felejtsd el. Ezt meg nem eszem. –tette le.
- Oh, dehogynem. Megígérted, hogy ma bármit megteszel nekem. És ezt kérem.
- Hát jó…De csak egy falatot. –emelte a szájához Em a villát, és a szájába véve a falatot párszor megforgatta, végül lenyelte. – Ez rémes. Te se edd meg. A végén még gyomorrontást kapsz.
Kivette Nicholas kezéből a tortát, és tette le az asztalra, még mindig szörnyű arckifejezést vágva.”

„- Hé! Ez nem ér! Ti sokkal gyorsabbak vagyok! –kiabálta Nich, miközben Em egy újabb hógolyóval találta el. – És sokkal erősebbek is!

- Ez tény. –kuncogott Emmett. –Ez van. Meg kell szokni.
- Na jó, én inkább megyek, iszok egy forró csokit… - battyogott be a házba, ahol már Esme várta.”

„- Ne! –visította Alice.
- Mi a baj drágám? –lépett mellé Jasper.
- Az új ruháim! –visította. –Bella!
- Igen? –lépett be az említett.
- Hol vannak az új ruháim? –szórt szikrákat a manó szeme.
- Hát… öhm… - nézett körbe a barna hosszú hajú vámpírlány…”

„- Na de Emmett. –szólt rá Esme. –Nem viheted sztiptíz bárba! És Carlisle-t meg se kérdezd.
- De Anya! Betöltötte már a tizenhatot! Kérlek… - nézett rá Emmett kérlelően.
- Nem. Most nem. Nem viszed őt semmilyen bárba. Felejtsd el! –mondta magabiztosan, majd leült az egyik bárszékre, de nem adta meg magát a Fia győzködéseinek. ”
- Úgy látom mozgalmas életetek volt. –kuncogtam.
Persze azt nem említettem meg, hogy láttam, ahogy Alice, Jasper és Emmett rólam beszélgetnek. Azt nem volt szívem felemlegetni. És csak ekkor jöttem, rá hogy még mindig szeretnek.

- Még szép, hogy mozgalmas. És, te mutatsz valamit? –nézett rám boci szemekkel Alice.
- Mutatok. Úgy gondolom, ha te beengedtél a fejedbe, én is beengedlek az enyémbe. Most nem fogom uralni az erőm. Mindent átküldök. –mosolyodtam el. –Nem biztos, hogy mindent megkapsz.
Elküldtem neki a tizenhat évemet, és lehunyt szemmel összpontosítottam. Nem akartam, hogy más magánélete is belekeveredjen, így az olyan dolgokat kizártam. Alice mosolyogva figyelte átadott gondolataimat, és néha hangosan felkacagott, ami engem is mosolygásra késztetett. Majd mikor minden fontos dolgot megmutattam neki, engedtem el a kezét.
- El sem hiszem, hogy a Volturisok ilyen jó fejek. –kacagott.
- Mondtam én, hogy kedvesek. –mosolyodtam el büszkén.
- Most már tényleg elhiszem. –kuncogott még mindig. – És értem már, hogy miért volt nehéz őket otthagyni.
- Hát igen… hiányoznak is. –mosolyodtam el. –De jó visszagondolni az emlékekre. Akkor nem olyan rossz.
- Elhiszem. –bólintott Alice. Értettem én, hogy mit akar ezzel mondani. Ő is ezt tette…
- Oké. Nem bírom tovább. –álltam fel. –Bocsi, hogy itt hagytalak titeket. –mondtam, és szomorú szemeimmel néztem a társaságot.
- Ugyan. –ölelt meg Jasper. –Semmi gond. Nem vártunk volna azután semmit.
- Én pedig nem mertem ott maradni. –mosolyodtam el keserűen, majd kibújtam Jaz karjai közül. –Nem én írtam a levelet.
- Tudom. –ölelt meg Alice is. –Elhiszem. Akkor azt láttam volna.
- Ahogy mondod. –mosolyodtam el.
- Én még mindig nem értem, hogy nem hittem annak idején Alicéknak. –sóhajtott Emmett, majd a karjaiba zárt.
- Te is hiányoztál nekem. –öleltem vissza.
- Nem akarom megszakítani ezt a pillanatot, de kíváncsi vagyok, mennyit fejlődtél Volterrában. –mosolygott Jasper.
- Senki sem jobb nálam. Maradjunk annyiba. –mosolyogtam büszkém, és kimentem az udvarra.
Felvettem a támadó állást, közben Jasper nekem ugrott. Könnyedén védtem ki a támadásait, majd egy gyors mozdulattal a földre szorítottam.
- Ja, és a fizikai erőm sem gyengült. –kuncogtam, és elengedtem.
- Ügyes. –pattant fel. –Elhiszem, hogy Volterrában te vagy a legjobb.
- Köszönöm. –kuncogtam megállapításán. – Még valaki? Nézzük meg, Nich, mit tudsz. Mit tanított neked Jazz bácsi…
- Legyen. –mosolyodott el.
Nekem támadt. Jobb volt, mint gondoltam. Erősebb is volt nálam. Hála az újszülöttségének. Most már biztos vagyok benne, hogy Jazz tanította. Igaz, láttam Alice emlékeiben is… Ügyes, logikus, és jó támadó. De a védekezés nem az erőssége. Így támadnom kell, nem védekezni. Gyorsan megtaláltam a gyenge pontjait. Például a bal keze. Azzal nem tud olyan jól támadni, mint a jobbal. Furcsa… Végül egy fának nyomtam, és ajkamat a nyakához tettem.
- Ügyes. –suttogtam, majd elengedtem. Odafordultam a többiek felé. –Egész jó, bár védekezni nem nagyon tud… És a bal keze a gyengéje.
- Ezt ilyen gyorsan meg tudtad állapítani? Nekem napokba telt, míg megállapítottam a bal kezes ügyét. –szólt döbbenten Jasper.
- Nekem megy ez az egész. –mosolyodtam el.
Majd észrevettem, hogy Nicholas hátulról nekem ront. Egy gyors és magas hátra szaltó, majd egy jó irányzott rúgás, és lefogás után a földön volt.
- Nem illik hátulról támadni. Nem tudtad? –morogtam a fülébe, majd felsegítettem a földről. –Rühellem, ha hátulról támadnak.
A többiek csak nevetni kezdtek.
- Jó voltál. –pacsizta le Emmett.
- Köszi. –mosolygott Nicholas.
- Te jó ég. Már ennyi az idő? –pillantottam az órámra.
- Még csak dél van. –mosolygott Alice.
- De nekem egyre kell mennem valahová. –kezdtem el kapkodni.
Oké. Bridget. Nyugi. Odaérsz. Besiettem a fürdőmbe, lezuhanyoztam, a törölközőmet magamra tekertem, és gyorsan kimentem, hogy szóljak nekik.
- Bocsi. Tényleg. –kezdtem el rohangálni.
Közben végig magamon éreztem Emmett fürkésző tekintetét.
- Ne nézz már! Így sosem készülök el! –rohangáltam a szobámból ki-be.
Gyorsan felvettem a fekete csipke fehér neműm, és akkor vettem észre, hogy az egyik cipőmet elhagytam. Fehérneműben rohangáltam végig a házon, mikor a nappali közepén megtaláltam. Akkor vettem észre, hogy csak Emmett maradt itt. Basszus. Én meg egy ilyen csipkecsodában rohangálok előtte. Te jó ég. Gyorsan berohantam a szobámba, és gyorsan magamra kaptam a fekete csőfarmerom és a piros magas sarkúm, majd átrohantam a fürdőbe, és megszárítottam a hajam, majd bedugtam a hajvasalót. Visszasuhantam a szobámba, és felkaptam a piros felsőmet, majd miután a hajamat is megcsináltam, magamra kaptam a fekete bőrdzsekimet, összedobtam a táskámba az bankkártyám, kézpénzt, és a mobilom, majd már a nappaliban is voltam.
- Jössz velem, vagy hazamész? –álltam elé.
- Megyek veled. –állt fel.
- Oké. –bólintottam, majd már az ajtóban álltam. –Akkor gyere.
- Oké. –ment ki, én pedig gyorsan bezártam az ajtót, és már a kocsim mellett álltam.
A vezető ülésben Emmett ült.
- Ki onnan. –mordultam fel. –Ezt a kocsit más nem vezetheti, csak én.
- Oké. –sóhajtott, majd átült az anyós ülésre.
Bepattantam a vezetőbe, majd indítottam, és gyorsan kifaroltam. Végigszáguldottam az úton, és a fejemben rajzolódó térképet követtem.
- Hová tűnt a vidám Emmett? –fordultam felé.
- Amikor elmentél, eltűnt. –adta meg a nyomasztó választ.
- Oké. Ha mindent rám akartok fogni, akkor most mondjátok, vagy mond meg, hogy egyszerre tudjam észben tartani. –mondtam nem kicsi éllel a hangomban.
- Nem akarunk bántani, és téged hibáztatni. Beismertem, hogy hibáztam. Miért nem kérdeztem meg, hogy mi ez az egész, vagy ilyesmi. Csak mentem a saját logikám után. Mint kiderült, hibás volt. –sóhajtott fel.
- Hát igen. De így legalább tudom, hogy nem vagyok olyan gyenge, mint gondoltam. –mosolyodtam el. –Megtanultam, hogy könnyű maszkot faragni, így nem tudják, hogy mit érzel igazából. Megtanultam, hogy könnyű könyörtelennek lenni. Igaz, nem vagyok az, de ezt is megtanultam. Ott csak tanultam, barátokat szereztem, és ráébredtem, hogy más vagyok, vagyis más lettem, mint voltam. Szinte szöges ellentéte vagyok egykori önmagamnak. Szeretem nézni a napfelkeltét. Imádom a tenger moraját, és a sós víz illatát. Imádom, ahogy a barátaim mosolyognak. Már nem is érdekel a saját boldogságom, csak azt akarom, hogy körülöttem mindenki boldog legyen. És ha körülöttem mindenkinek jó a kedve, akkor rám is átragad. Engem már saját magam nem érdekel. –faroltam be az egyik üres helyre. –Most vagy megvársz itt, vagy bejössz.
- Megyek. –szállt ki, ahogy én is.
Gyorsan lecsipogtattam a kocsit, és odamentem az ajtóhoz. Megnyomtam a csengőt, és egy férfi nyitott ajtót.
- Jó napot! –köszöntem bájosan.
- Szia. Kit keresel? –lépett ki.
- Én Mr. Deal- hez jöttem. –magyaráztam. –Bridget Volturi.
- Á… igen… Már várta önt egy üzenet. –adott át egy papírt.
- Köszönöm. Viszlát. –mentem el onnan, és az üzenet gyors elolvasása után a közeli kávézóhoz sétáltam.
Mögöttem Emmett kullogott. Hihetetlen. Én erős vagyok, nő létemre. Erre ő kiborul, és kikészül.

- Figyelj, Emmett. Tudom, hogy én a Volterrában eltöltött éveim alatt megedződtem, de nem kellene neked ennyire kilenned emiatt.
- Azt sem tudod, hogy miért vagyok ki. –horkant fel.
- Dehogynem. Azon emészted magad, hogy a meggondolatlanságod miatt szakadt véget a kapcsolatunk, és emiatt kellett neked és nekem is szenvednünk. –mondtam gyorsan. –De ha nem változtatsz ezen állapotodon, akkor inkább nem is akarlak látni. Pontosabban felejtsd el, amit csináltál a múltban. Vissza már nem lehet tekerni az időt, szóval inkább összpontosíts a jelenre és jövőre. –megálltam, és szembe fordultam vele. –Látni akarom végre a mosolygós, boldog, és bolondozós Emmett-et. Amit olyan rég láttam. Kérlek, térj vissza a normális életbe. Normális életedbe.  –simítottam végig az arcán. –Normális életünkbe…
- Igaz… - siklott a keze a derekamra, közben ajkai egyre közelebb araszoltam enyémhez.
- Mennünk kell. –mosolyodtam el, és indultam is tovább.
Belépve az emberekkel teli helyiségbe kaparni kezdett a torkom. Nem vagyok én ehhez hozzászokva. Csak nehogy valami baj legyen. Hátranyúltam Emmett kezéért, és megszorítottam. Ez nehéz lesz. Te jó ég! Csak nehogy megöljek valakit! Vissza kell szoktatnom magam ehhez az élethez. De miért pont egy ilyen kicsi, és emberekkel teli helyiséggel kezdek? Oké. Bridget. Uralkodj magadon. Nem támadsz meg senkit. SENKIT. Nyugodt maradsz, és bírsz magaddal. Igen. Mélyet szippantottam a levegőből, és hozzászoktam az illatáradathoz. Magabiztosan lépdeltem az asztalok között, egy üres sarokba, egy üres asztalhoz. Leültem, ahogy Emmett is. Elengedtem a kezét, de ő gyorsan utána kapott. Én csak mosolyogva megráztam a fejem. Fél perc múlva egy 25-30 év körüli vámpír lépett az asztalunkhoz. Barna haja volt, pár világosabb tinccsel. Leült az asztalhoz.
- Szia Bridget. –mosolygott.
- Szia. Honnan ismersz te engem? –elgondolkodtam. Még sohasem láttam…
- Tudod… ez az erőm. Jobb lenne, ha az annyira ismert formámat mutatnám? Jól jön egy kis változatosság. –mosolygott.
- Xavier. Lökött vagy, ugye tudod? –öleltem meg.
- Persze, hogy tudom. Hallottam segítségre lenne szükséged… - mosolygott.
- Aha. Mégsem futkározhatok mindenhova Volturi névvel. –kuncogtam. –Szükségem lenne a régi nevemre.
- A Hale-ra? –mosolygott.

- Pontosan. –kuncogtam. –Hogy vagy mostanában?
- Tökéletesen. Rohanok állandóan, a vadászatra sincs időm… - sóhajtott.
- Átszoktál? –dülledtek ki a szemeim.
- Hát… átszokóban vagyok. Minden nap eszek egy állatot, de egy hónapban egyszer egy ember belefér nem? –mosolygott.
- Hát… tudod, hogy nekem erről mi a véleményem. –mosolyogtam.
- Igen. Tudom. Mi újság most a Volturinál? Történt valami említésre méltó mostanság?
- Minden rendben ott is. Épp most vertünk le egy összeesküvést. És új dolog… Új vezetőt választottak, vagyis avattak fel. –mosolyogtam.
- Tényleg? Én úgy tudtam, hogy mindig csak három vezető volt. Most meg négy… Furcsa. Fontos oka lehetett a vezetőknek, hogy még egy vámpírt maguk közé emeltek. Nagy ereje lehet ennek a férfinak…
- Nőnek. –mosolyogtam.
- Nőnek… nem semmi… Ki az?
- Hát… én vagyok. –mondtam, mire Xavier olyan arckifejezést vágott, hogy muszáj volt nevetnem rajta. Igaz, kicsit hangosabbra sikeredett a kelleténél, mire a körülöttünk lévő emberek mind felénk fordultak.
- Hogy te vagy? –kerekedtek ki a szemei.
- Igen, én vagyok. Nem értem, hogy mi ilyen hihetetlen ebben az egészben. –forgattam meg a szemeimet.

- Stop. Honnan ismeritek ti egymást? –jött a kérdés a gyanakvó Emmett-től.
- Járt a Volturinál. Tíz éve. Aro-val ismerték egymást, és eljött a születésnapjára. –mosolyogtam.
- Akkor még nem voltál vezető. –gondolkodott.
- Nem. Akkor még nem. Ebben az évben, vagyis tavaly évvégén lettem az. –mosolyogtam.
- És máris ott hagytad őket? –mutatott az Emmettel összekulcsolt kezeinkre.
- Öhm… igen… Tudod azt, hogy miért mentem oda nem? –húztam fel a szemöldököm.
- Igen. Persze, hogy tudom. Mesélted. –bólogatott. –És így már értem.
- Akkor jó. Amúgy, visszatérve a témára. –mosolyogtam. –Hamar kellenének a papírok.
- Értem… Holnap elviszem hozzád? Hol laksz? –mosolyodott el.
- Hát… Menj az erdőbe… és kövesd az illatom. Ennyi. –kuncogtam. –Könnyen odatalálsz.
- Rendben. Mi lenne, ha megmutatnád az útvonalat? –somolygott.
- De csak neked. –mosolyogtam, és gyorsan levetítettem neki az útvonalat. – Odatalálsz?
- Simán.
- Oké. Mennyit fizetek érte? –mosolyogtam.
- Csak egy fényképet kell adnod. –mosolygott. –És születési hely, meg hasonlók.
- Mindent tudsz. És tessék. –adtam oda a táskámból a vaskos borítékot. –Remélem elég lesz.
- Pénzt nem fogadok el tőled. –mondta magabiztosan, és már nyújtotta is vissza a borítékot.
- Már a kezedben van. –kuncogtam. –És nekünk mennünk kell.
Felálltam, és egy puszit nyomtam Xavier arcára, majd kisasszéztam az épületből. Kint megvártam Emmett-et, és együtt mentünk a kocsihoz. Ott az anyós üléshez mentem, és átdobtam neki a kulcsot.
- Most te vezetsz. Nekem más dolgom van. –kuncogtam, majd beültem a kocsiba.
Ott gyorsan elővettem a mobilom, és már tárcsáztam is. Két csörgés után felvették.

- Igen? –szólt bele a mély hang.
- Szia Aro. –kuncogtam. –Van ott valaki?
- Nincs.
- Oké. Figyelj… lenne egy kérésem.
- Mond csak. Mi lenne az?
- Jane-t nem engednéd el két napra hozzám?
- Hát…
- Kérleeeeek. –könyörögtem. – Légyszi, légyszi, légysziii.
- Ha nem könyörögnél akkor is elengedném. –adta meg a meglepő választ.
- Köszönöm –kuncogtam. –Mond meg neki, hogy küldetésre jön, két napra. Azt mond meg neki egyedül jön, hogy üljön repülőre, és jöjjön el. Azt ne mond, hogy én fogom a reptéren várni. Valami sztorit meg találj ki. Ne mond meg neki, hogy miattam jön. Rendben? –magyaráztam gyorsan.
- Persze. Most viszont mennem kell. Szia. –tette le a mobilt.

Én mosolyogva csúsztattam a táskámba a készüléket, és figyeltem az elsuhanó fákat.

Komit kérek :)

Boldog karácsonyt! =)

Boldog Karácsonyt Mindenkinek! :)

Minden kedves olvasómnak szeretnék boldog, békés karácsonyt kívánni :)

Vigyázzatok a kezetekre a karácsonyfa díszítésnél :)
Puszi mindenkinek <3

Más élet- II. 9. fejezet

Sziasztok!
Hát... túléltem az utolsó sulinapot az évben :)
Ez a fejezetet mindenkinek küldöm, aki komizott az előzőhöz :)
Puszi

50. fejezet- Vagyis II. 9. fejezet
(Bridget)

Lementem, és szomorúan léptem be a nagyterem nyitott ajtaján.
- Elmész? –emelte rám Aro tekintetét.
Csak némán bólintottam.
- Hiányozni fogsz. –ölelt meg hirtelen Marcus.

- Hm?? –mosolyodtam el.  Bevallom, erre igazán nem számítottam.
- Igen. –bólintott halványan.
- Furcsa. –kuncogtam. –De visszajövök. Kéthavonta jövök… Meg ha valami fontos dolog történt, akkor is. Ha szükség van rám, csak szóljatok… De… Nekem most ott a helyem. Én oda tartozom. Ugye megértitek?
- Persze, hogy megértjük. Sajnáljuk, hogy elmész, de ha te ott érzed jól magad…- legyintett egyet Aro.

- Köszönöm. –mosolyodtam el. –Ígérem, jövök még.
- Ajánlom is. –ült vissza a székébe Marcus.
- Már csak én vagyok. –ölelt meg Caius.
- Hát igen…- öleltem vissza, de kuncogtam. –Veszek nektek egy Lap-topot.

- Van nekünk. –húzta ki magát.
- Akkor néha gyertek fel netre, és írjatok egy e-mailt. De most megyek. Hiányozni fogtok. De jövök még. –indultam a csukott ajtó felé, ami ugyanebben a pillanatban vágódott ki.
- Tőlünk el sem köszönsz? –lépett be Felix, mögötte pedig a többiek tolongtak.
- Dehogynem. –kuncogtam. –Gyere.

Felix felkapott, megpörgetett párszor a levegőben, majd mosolyogva tett le, de csak azután engedett el, miután két óriási cuppanós puszit nyomtam az arcára.
Utána jött Dem. Hát, ő nem pörgetett meg a levegőben, viszont olyan erősen ölelt meg, hogy szinte hallottam, ahogy a bordáim ordítanak.
Aztán Sophie… Megígértem neki, hogy minden hónapban be van tervezve egy vásárlás. Egyszer én jövök ide, egyszer pedig ő jön hozzám. Végül is nagy nehezen megegyeztem vele.
Jane… hát… Rábíztam a csoportomat, mire megígérte, hogy lelkiismeretesen fogja őket tanítani, és jobbak lesznek, mint valaha. Én csak nevetve visszavágtam, hogy az nem lesz nehéz.
Alec… Ő volt a legnehezebb. A szomorú tekintete, amivel szembe találtam magam… szinte megbénított.
- Jajj, ne nézz így rám. –kérleltem.
- Miért ne? –húzta fel a szemöldökét.
- Máris jobb. –öleltem meg. –Azért ne, mert nem bírom elviselni. Amúgy még mindig mehetek a házadba?
- Bármikor. –kuncogott. –Az már a tiéd is.
- Akkor megegyeztünk. Ígérem, hívni foglak. –mosolyogtam rá.
- Remélem is. Vigyázz magadra.
- Te pedig vigyázz erre a rémes társaságra. –mutattam mosolyogva barátaim felé.
- Milyen rémes társaság? Mi, rémes? –nézett döbbenten Jane.
- Jajj, te nem érted a viccet. –kuncogott Felix a kis vörös szemű lányon.
- Hagyjátok már abba. –nevettem. –Sosem változtok.
- Nem is akarunk. –mondták teljesen egyszerre.
- Legalább egy valamiben egyet értetek. –mosolygott Alec.
- Nekem tényleg mennem kell. –sóhajtottam fel. –Jaj, mit fogok én csinálni nélkületek?
- Éled az életed. –ölelt meg Sophie. –Vigyázz magadra.
- Ti is. –mosolyodtam el. –Három perc múlva ugyan itt leszek, csak bedobok még pár dolgot a táskámba. Akkor majd tényleg elbúcsúzunk. –suhantam el a szobám felé.
Beléptem a szobám ajtaján, és szomorúan vettem észre, hogy még nem vagyok teljesen bepakolva. Gyorsan előszedtem még egy bőröndöt, és beledobáltam a maradék cuccomat. Persze nem viszek el mindent… mondjuk ruhák maradnak, mert ha jövök, szükségem lesz rá. Végül úgy döntöttem, hogy az egyik bőrönd tetejéről átpakolom ebbe az eltett köpenyeimet, a másiknak pedig a maradék helyébe még pár ruhát. Végül négy bőröndbe belefért a cuccom, pedig nem is viszek sokat. Megfogtam őket, és levittem a monstrumokat a kocsimba. Hát… kettő a csomagtartóba, kettő a hátsó ülésre… Meg persze a kistáskámat mellém, az anyós ülésre. Még visszamentem a szobámba, felvettem a Volturi- nyakláncomat, a kezemre csatoltam a karkötőm, és körbenéztem… Nem hagyok itt semmit… Persze a barátaimon kívül… Kihajtottam a garázsból, és megálltam a kapuban. A többiek ott vártak. Még a csoportom is… Legalább is most már Jane csoportja.
- Jaj, ne nehezítsétek meg a dolgom. Hiányozni fogtok. Sohasem fogom elfelejteni ezt a tizenhat évet. És sokszor jövök. –öleltem meg őket egyenként. –Ti pedig hallgassatok Jane-re. –mosolyogtam a csoportom felé. –Jane, te pedig, ha nem tudnak mindent elsőre megcsinálni, kérlek, ne kínozd őket.
- Rendben. –sóhajtott fel. –Pedig az volt a célom.
- De ne legyen az. –öleltem meg még egyszer. –Kinyitnátok nekem a kaput?
- Persze. –mondták kórusban, és már ki is tárták azt.
- Köszönöm. –ültem be a kocsimba, és indítottam, majd szép lassan elhajtottam.
A visszapillantóban láttam, ahogy integetnek, és Alec szomorúan átkarolja Sophie-t, aki a fiú mellkasába rejti arcát. Jane-t Demetri és Felix karolja át, míg a kis szőkeség szomorúan pillant utánam, majd elsuhan. Tövig nyomtam a gázt, és elhajtottam. Nem akartam tovább nézni szomorú arckifejezésüket. Az úton azon gondolkodtam, hogy milyen jó volt ez a tizenhat év… Felejthetetlen, az biztos… A karácsonyok, a szilveszteri bulik, a hógolyózások, a vadászatok, mert bizony el tudtam őket rángatni egyszer egy évben, a szülinapomon vadászni. Persze ilyenkor buli szokott lenni, és éjszaka megyünk. Nekem az a legnagyobb ajándékot, hogy láthatom őket nem embereket ölni… Végül elgondolkodtam, hogy milyen közel lehet Alec házához a Cullen család. Végül észrevettem, hogy azon az úton kell autóval végig mennem, ami a házuk előtt megy el… Csodás… Na jó, találkozni akarok velük, újra megismerni őket, de először fel kell dolgoznom, hogy a tizenhat évig minden nap látott barátaimmal nem igen fogok mostanság találkozni. Nehéz lesz. Amire mindez végigfutott az agyamon, lehajtottam a házakhoz vezető útra, ott pedig tövig nyomtam a gázt, és kétszázhússzal száguldottam el a ház előtt, ahonnan beszélgetést hallottam, viszont mire kijöttek volna, én már ott sem voltam. Hallottam, ahogy utánam futnak, és be is érnek, én pedig egy gyors intés után még gyorsabban hajtottam, és gyorsan befaroltam a ház garázsába, amit gyorsan kinyitottam e műveletem előtt. Szerencsére Alec adott kulcsot. Nem lett volna szívem feltépni az ajtót. Döbbenten vettem észre, hogy sehol egy kis por, se pókháló, se semmi ilyesmi. Csak az asztalon egy cetli:„Bridget Mester!
Alec küldött el minket, hogy takarítsuk ki a házat az érkezésedre. Mi pedig szomorúan hajtottuk végig a kiadott parancsot, és sajnáljuk, hogy elhagytad eddigi otthonodat. Érezd jól magad. Vigyázz magadra: Collyn, és Milly. ”

Nos, igen. Őket mindig is nagyon szerettem. Tiszteletteljesek, hűségesek, kedvesek, és még humoruk is van. Igaz, nem sokat beszéltem vagy találkoztam velük, de megkedveltem őket. Sokat voltak küldetéseken, apróbb dolgokon. Tehetségesek, az biztos.
Kipakoltam a kocsiból a táskákat, és felvittem az egyik szobába. Amit még Alec adott nekem annak idején. (lásd: 42. fejezet eleje.) Fent, a csodálatos szobámban kipakoltam a táskákat. A ruhák mégse gyűrődjenek meg. Épp végeztem a kipakolással, a berendezkedéssel, amikor lépteket halottam meg. Jaj, ne már. Az illat bejött a nyitott ablakon, így felfedték magukat. Utánam kémkednek. Na jó, ez egy kicsit erős kifejezés, hiszen aki kémkedik, az ügyesebben csinálja. Nem szabad rosszra gondolni. Nem kémkednek, csak jöttek, hogy üdvözöljenek, és lássanak tizenhat év után. Úgy döntöttem, hogy minek várassam őket az ajtó előtt? Vagy csak állni fognak ott napokat? Üzentem mindegyikőjüknek gondolatban, hogy jöjjenek csak be, nekem még dolgom van. Elsuhantam a szobámba, és irány a gardrób. A többieket hallottam, ahogy leülnek a nappaliba. Gyorsan átöltöztem, felkaptam pár fekete cuccot. Hiába, a tizenhat év alatt hozzászoktam a sötét színekhez. De most már egy fokkal jobb. Felvettem hozzá egy piros övet, és piros magas sarkút. Fejlődök. Kár, hogy Jane-nél ilyen fejlődést nem lehet elérni. Úgy döntöttem, hogy a Volturi nyakláncomat magamon hagyom. Nincs mit szégyellnem emiatt. Sőt… Feltűztem a hajam. Úgy terveztem, hogy amikor ideérek elmegyek vadászni. Hát… ez most le van fújva. A fekete farmerom zsebébe rejtettem a mobilom, és elindultam feléjük. Ahogy kiléptem a szobámból, hat szempár szegeződött rám. Csodás… Esme és Carlisle reménykedve, Alice és Jasper boldogan, Nicholas kíváncsian, míg Emmett vágyakozón tekintett rám. Még szerencse, hogy a többiek nem jöttek. Leültem az egyik - a konyhából magamnak odahozott – székre, és vártam a kérdéseket.
- Szia. –suttogták.
- Hello. –biccentettem. Ez kezd egyre kínosabb lenni.
- Öhm… - nézett körbe Carlisle. –Szép ház.
- Köszönöm. Nem az én érdemem. Alec-é. –pillantottam én is körbe. – És tényleg szép.
Újra kínos csend… Te jó ég. Ez nagyon kínos.
- Na jó. Ebből elég. –sóhajtottam. –Nem történt semmi.
- Végül is tényleg nem. –mondta Alice szarkasztikusan. –Csak leléptél tizenhat évre.
- Meg volt rá az okom. És még is mit csináltam volna ott? Csak elmentem volna Emmett mellett minden percben, úgy, hogy levegőnek nézem? –csattantam fel. –Nem volt más választásom.
- Kérdeztél volna. –emelte fel a hangját.
- Egyértelműen a tudtomra adta, hogy minden kapcsolatot meg akar velem szakítani. Még is mit kérdezzek utána? –álltam fel. – És nem azért jöttem vissza, nem azért hagytam ott eddigi családom, hogy most veletek is összevesszek. Van anélkül is elég gondom. –sóhajtottam.
Elkezdett rezegni a zsebemben a mobilom. Unottan vettem fel.
- Igen? –szóltam bele.
- Szia. –visította Sophie. –Nem hívtál fel.
- Mert most értem ide. –kuncogtam, és elfordultam a Cullen családtól.
- Értem. Azért hívtalak, mert Caius itt nyaggat, hogy minden rendben van e. –kacagott.
- Tisztelettel kellene beszélned róla. –vettem komolyra a formát, de nem tartott sokáig. –Oké, mindegy. Mond meg mindenkinek, hogy minden a legnagyobb rendben van. Pár dolgot ha nem veszek figyelembe persze. –kuncogtam.
- Alec azt kérdezi, hogy minden rendben van-e a házzal. –tolmácsolt.
- Mindennel, mindenkivel rendben van. Add át Milly-nek, és Colly-nak, hogy köszönöm. Ja, és ne aggódjatok már. Mint ha másfél éves lennék. Vámpír vagyok, az Istenért. Ha valami gond van, megoldom. –kuncogtam.
- Adom Felix-et, itt nyaggat, hogy nem tud veled beszélni. –mondta Sophie.
- Oké. Hello. –mosolyodtam el.
- Szia. –szólt bele Felix mély, dörmögős hangján.
- Szia Feliiiiiix. –visítottam nevetve.
- Én már nem kérdezem meg, mert tudom, hogy minden rendben van. –nevetett.
- Ne is kérdezd. Nálatok minden rendben? –kérdeztem most én.
- Attól függ, hogy honnan nézzük. Minden rendben, csak mindenki ki van, hogy elmentél. Jane-ről ne is beszéljünk. –kuncogott. –Sírt. Elmentél, felszaladt a szobájába, és azóta ki sem jött. Már azt hittem, hogy be kell törnöm az ajtót.
- Ne bántságok már. –mondtam egy kis paranccsal a hangomba. –Azért, mert te érzéketlen vagy, attól még másnak nem kell annak lennie.
- Tudom. Tudom. –sóhajtott, de hallatszott a hangján, hogy mosolyog.
Ekkor jött egy látomásom. „Jane Felix mögé oson, és elkezdi kínozni, majd miután abbahagyta, ráugrik barátja hátára, és kacagni kezd.”
- Hajrá Jane. –kacagtam a telefonba.
A Cullen család eléggé furcsán nézett, közben hallgatták a telefonbeszélgetésem. Ekkor Felix hangját lehetett meghallani a telefonból, majd ahogy a készülék a földre pottyan, de nem esik baja, és a vonal sem szakad meg.
- Szia Jane. –kuncogtam. –Ne bántsd már.
- Miért ne? –szólt bele a mobilba. –Amúgy szia Csajszim.
- Azért ne, mert nem érdemli meg. Te is tudod, hogy milyen lökött. Hagyjad csak. –kuncogtam. –És hidd el, jól fogtok nélkülem is mulatni. Ne aggódj.
- Nem aggódok. –mondta dacosan.
- Jane. –sóhajtottam. –Elmentem, és már megint be fogsz zárkózni? Figyelj. Attól, hogy ridegnek, és bánatosnak mutatod magad, attól még erősebb nem leszel. Szükséged van a barátaidra, szóval ne lökd el magadtól őket. Emlékszel még, hogy az elején mennyire utáltál?
- Persze. Miután valaki kidobott az ablakon már az első napon. –sóhajtott, és lemertem fogadni, hogy a szemét is forgatta.
- Mert te nekiálltál kínozni. –kuncogtam. – De felejtsük el.
- Szerintem is. Felix épp könyörög. –mondta mosolygós hangon.
- Akkor hagyd. Add át a mobilt Dem-nek. És vigyázz magadra Kislány. –kuncogtam.
- Héé. Nem vagyok kislány. –reklamálta. –Sziaaaa.
- Szia. Hello Dem. –mosolyodtam el.
- Szia. –köszönt.
- Mi újság veled Fémgyerek? –kuncogtam.
- Semmi különös. És veled Márványcsajszi? –vágott vissza.
- Velem is csak annyi. De sosem fogod megunni ezt igaz? –sóhajtottam, de mosolyogtam.
- Amíg te is azt a hülye nevet fogod nekem mondani, addig én is ezt fogom használni rád. –magyarázta. –És nem úgy tűnik, mintha abba akarnád hagyni.
- Nem hát.
- Mennünk kell. Jane megőrült, ja meg itt a vacsi. –kuncogott.
- Hányszor mondjam még, hogy nem szabad így hívni őket. –forgattam meg a szemeim. –Habár hiába mondom el, mindig kajának fogjátok hívni szegény lényeket. Szörnyűek vagytok. Ja, és hagytam a frigóban egy kis zacsekost nektek. –kuncogtam.
- Milyen? –sóhajtott.

- Minden féle van. Meg van címkézve. Alec tudja hol van. Majd mond meg neki, hogy kínáljon meg titeket. –nevettem.
- Rendben. De most megyek, mert nekem meg semmi sem marad.
- Oh, te szegény. Vigyázzatok magatokra, és add át Aroéknak, hogy üdvözlöm őket.
- Rendben. Pá. –kapcsolta szét a vonalat.
Mosolyogva tettem zsebre a telefonom, és fordultam vissza a vendégeim felé. És ekkor SMS-em jött. „ Üdvözölnek, és üzenik, hogy vigyázz magadra. Puszi: Dem”
- Őrült egy társaság. –mondtam magamnak, közben eltettem a telefonom.
- Te emberi vért tárolsz a hűtőben? –döbbent le Jasper.
- Úgy tűnik? –mutattam szemeimre. – Igaz, most valószínűleg feketék, mert rég ittam. De úgy kérdem, hogy az emberi vért hogyan lehetne megcímezni? Néger, kínai, japán, nő, férfi, ABpozitív, 0negatív?
- Hát… - sóhajtott fel.
- Inkább ne válaszolj. Nem akarok már most összeveszni veletek. Nem vagyok egy veszekedős típus… - forgattam a szemem.
Újra csörög a telefon. Nem hiszem már el. Előszedtem a zsebemből, és sóhajtva vettem fel.
- Igen? –szóltam bele.
- Szia. –hallottam meg Caius hangját. –Minden rendben?
- Igen. Mindig minden rendben. Most komolyan, ötpercenként hívni fogtok? Vagy ha nem öt percenként, akkor egy óránként? Osszátok be az embereket, minden órára jusson egy. És akkor lehet hívogatni. De ha ilyen sűrűn hívtok, akkor még időm sincs veszélybe sodorni magam. –magyaráztam, és próbáltam magam visszafogni.
- Jól van. Nyugi. Csak aggódtunk, és aggódunk. –sóhajtott fel. –Tizenhat évig minden nap láttalak, láttunk, most meg…
- Eddig a nyakatokon lógtam, most meg van egy kis szabadságotok. –kuncogtam saját magamon. - De most leteszlek. És ne hívjatok ilyen gyakran. Még tizenkét órája sem vagyok távol…
- Rendben, tudom… visszafogjuk magunkat…  Szia. –tette le.

- Te mindenkivel ilyen jóban vagy? –címezte nekem a kérdést Nicholas.
- Többséggel jóban vagyok, igen. A mesterekről pedig ne is beszéljünk. –kuncogtam. – Azok szörnyűek. Általában komolynak mutatják magukat, azok is, de ha egy légtérben vannak velem, akkor rosszabbak, mint én. –nevettem. –Hihetetlenek. Senki sem olyan ott, mint amilyennek mutatja magát. Sőt…
- Tehát, ha jól értem, akkor te mindenkit jó kedvre tudsz deríteni… - elmélkedett Nich.
- Jaj, ne gondolkodj már ezen ennyit. Egyszerű a dolog. Vicces vagyok. –húztam ki magam, közben mosolyogtam.

Hirtelen eszembe jutott, hogy nem vettem elő a köpenyeimet. Sóhajtva álltam fel, és mentem a szobámba, ahol azokat gyorsan elpakoltam. Csak egyet vittem ki, amit letettem a bejárat melletti szekrényre.
- Két jelképet viselsz? –szólalt meg Esme bágyadtan.
- Ügyes megfigyelés. Igen. A Volturi jelkép. Nagyon sokat jelent nekem, és vezető révén hordani is fogom. És a Cullen medál. Nos, az általában elbújik a többi medál között. Minden van itt. –emeltem fel a jobb kezem. –Dobókocka, tőr, vízcsepp, hópehely, fenyőfa, falevél, és még sorolhatnám…
- Hát, rengeteg van, az biztos. –nézte meg őket távolról Alice. Gondolom nem mert hozzám közelebb jönni… Fél, hogy bántom talán…
- Mindegyikhez egy-egy fontos emlék fűződik, és meg van az oka, amiért pont ilyeneket kaptam. –mosolyogtam. –Például ez az Aro-tól kapott dobókocka. Az azért, mert megtanítottam neki egy dobókockás játékot, amit mai napid szeret játszani, és élvezi, hogy elverheti benne a testvéreit.
- Ha jól értem, már a felavatásod előtt is jóban voltál velük?
- Aham. Nem indult mindenkivel tökéletesen a kapcsolatom, de már sokkal jobb. –mosolyodtam el. –Szegény vámpírok. Most ki fogja visszafogni Jane-t? –sóhajtottam fel, de mosolyogtam.
- Miért? Te voltál az, aki leállítottad? –kerekedtek ki Jasper szemei.
- Igen. A pajzsom révén nem tudott engem bántani. És mivel én vagyok a legjobb harcos egész Volterrában, esélytelen, hogy leverjen. –mosolyogtam el.
- Várj. Azt mondtad, hogy a pajzsod miatt nem tud bántani? –jött a kérdés Carlisle-tól.
- Gondoltam, hogy nem sokáig tudod visszatartani ezt az éned. –kuncogtam. –Nos, igen, ezt mondtam. Nem csak egy nyelvbotlás volt. Igaz, ez a pajzs nem olyan, mint Bella-é. Ez egy kicsit kifinomultabb. Ha egyszer egy személy alá vonok, az bármerre mehet, rajta marad. Egy kicsit túlspirázott a dolog, de hasznos. Majd begyűjtöm Bella-ét is. –mosolyodtam el.
- Hogy- hogy begyűjtöd? –kérdezett vissza Jasper.
- Ahogy mondom. Lemásolom neki. Akinek az erejét elvettem, annak le tudom azt másolni. Igaz, csak a mentális erőket tudom használni, de így is nagyon fontos. –magyaráztam.
Na jó, ezt egy kicsit meggondolatlan volt elmondani. De előbb utóbb úgyis rájöttek volna. Mondjuk hogy magyaráztam volna ki a múlt előhívós erőt? Jobb az egyenes út. Nem kellene már most hazugsággal kezdeni. Végignéztem rajtuk, és mind döbbenten néztek. Még Alice is, ami nagy szó. Igaz, velem kapcsolatban nem lát semmit… De azért reméltem, hogy lesz benne annyi logika, hogy rájön, és nem nekem kell elmagyaráznom.
- Szóljatok, ha feléledtetek. –mondtam ironikusan, egy kis éllel a hangomban.
- Ez ki háza? –nézett körbe Nicholas.
- Alec-é. De hallhattad a telefonba. –mosolyodtam el. –Vagyis most már az enyém.
- Szép ház. –mosolyodott el Alice.
- Hát igen. Nem kell nekem olyan nagy. Bővel elég. Ekkora volt Volterrában a szobám. Vagyis inkább lakosztályom. –mosolyodtam el. –Csak az csajos volt.
- Jahm… ez olyan… felnőttes. –nézett körbe Emmett.
- Igen. Nekem tetszik. –mosolyodtam el.
Újra nekiállt csörögni a telefonom. Nem hiszem el. Komolyan. Hihetetlen! Szinte már dühösen vettem fel.

- Igen? –szóltam bele. –Hányszor mondjam el, hogy nem kell tízpercenként hívni…
- Bocsi, nem akartalak zavarni. Nekem még nem mondta senki. –hallottam meg az ismerős hangot.
- Á… bocsi Mandy. Azt hittem, hogy Dem vagy Caius hív. –kuncogtam. –Minden rendben veletek?
- Persze. Hiányolunk. Most ki fog minket tanítani? –hallottam a hangján, hogy szomorú.
- Ne aggódjatok. Nagyon jó tanárt találtam én nektek. Fogadjatok szót Jane-nek. Rendben?
- Jane? Pont Jane? Nem mintha gondom lenne vele, vagy ilyesmi, de szadista!!! –visította.
- Majd megszeretitek. –kuncogtam. –És ha hallgattok rá, akkor nem lesz semmi gond.
- Biztos? –hallottam meg egy másik hangot.
- Igen, teljesen biztos. Ne aggódjatok már. Nem bízom a tanítványaimat rossz vámpírokra. És Mandy. Nem hallottad még, hogy könnyen érzékelni lehet, ha ki van valaki hangosítva? –sóhajtottam fel. –Szóval, ha kérhetnélek, legközelebb ne csináld. De már mindegy. Sziasztok skacok!
- Szia. –jött kórusba.
- De most leteszem. És tényleg ne hívjatok ilyen gyakran. Bele fogok őrülni. –kuncogtam. –Vagy teljesen véletlenül bele fogom ejteni a folyóba a készüléket.
- Rendben. Akkor nem hívunk ilyen gyakran. Vigyázz magadra. Szia.
- Ti is vigyázzatok magatokra, sziasztok! –nyomtam ki a vonalat, és visszatettem a zsebembe a készüléket.

- Nagyon érdekelt egy személyiség vagy te… - nevetett fel Alice.

- Csak most. Pár napig. –mosolyodtam el. –Azt hiszik, hogy nem tudnak nélkülem semmit sem csinálni. Pedig akkor is elvoltak nélkülem több száz, vagy akár ezer évet is.
- Igaz. –mosolyodott el Jasper.
- Nehéz volt őket otthagyni igaz? –vette komolyra a témát Esme.
- Nagyon nehéz. Tizenhat év sok idő. –sóhajtottam fel. –Majd sokszor meglátogatom őket, meg beszélek velük… és talán nem lesz olyan rossz. –mosolyodtam el keserűen. –Legalább is remélem.
- Nekem mennem kell. –állt fel Carlisle. –Kezdődik a munkaidőm.
- Rendben. –bólintottam. –Jó munkát.
- Én pedig elkísérem. –ment el Esme is.
- Öten maradtunk. –mosolyodtam el. – Nekem el kell mennem vadászni. Holnap sok dolgom lesz.
- Mint például? –mosolyodott el Alice.
- Zavar, hogy nem látod, hogy mit tervezek igaz? –kuncogtam, mire bólintott. –Nos, gondoltam. Először is iratokat kell csináltatnom, mivel amikor Volterrába mentem, még a régi irataimat használtam. Most pedig már újak kellenek. Szóval megyek, és csináltatok iratokat.
- És melyik nevet használod? –kérdezte kíváncsian Alice.
- Azt, amit az utóbbi időben. –mentem az ajtóhoz. –Bridget Hale. Mivel a Volturi nevet mégsem írathatom oda… Megyek vadászni. Megvárhattok, ha gondoljátok.
És már ott sem voltam. Nem akartam látni a döbbent arckifejezésüket. Ráér az még…

Ui.: Komikat kérek <3 :)

:)

Sziasztok!
Egy kis ajánlóval jövök...
becky megkért, hogy segítsek neki népszerűbbé tenni a blogját. :)
Úgyhogy, kérek mindenkit, nézzen be hozzá ;) :)
A története nagyon jónak ígérkezik, csak emberekre lenne szüksége, akik bíztatják. Szóval, hajrá. :)
Puszii

Más élet- II. 8. fejezet

Sziasztok!
Először is, bocsi, hogy ilyen későn hoztam.
Köszi a komikat, és üdvözlöm az új olvasókat.
Ezt a fejezetet annak a személynek küldöm, aki minden fejezethez ír, és nem húzza fel magát azon, ha nem jön azonnal a friss. Anikó, remélem ez a feji is tetszeni fog ;) És köszönöm, próbálok minél előbb meggyógyulni :)
Puszi, és jó olvasást.

49. fejezet- Vagyis II. 8. fejezet
(Bridget)

Elindultunk, én pedig szomorúan ballagtam a végén. Megkértem egy vámpírt, hogy változtassa meg az illatom. Hajnalra ott voltunk a ház közelébe, én pedig meghúzódtam hátul, és a mellettem álló vámpír lefedte az egész csoportot a mentális erők ellen.

                                           ___***___

(Emmett)

Nyugodtan beszélgettünk a nappaliban, az esti, vagyis szilveszteri partit tervezi Alice, amikor vámpírok illatát hozta felénk a szél. Emberevő vámpírokét. A Volturi jön. Idegesen ugrottunk fel, és mindenkit elöntött a pánik.
- Nem látok semmit. –morgolódott Alice.
- Én pedig nem hallok semmit. –fogta a fejét Edward.
- Nyugodjunk meg. Miért jöhetnek? - öntött el minket egy Jasper féle nyugalom hullám.
- Nem tudom. –rázta meg Alice a fejét. –Nem látok semmit. Semmit! Érted? – kiabált Alice.
- Mindjárt itt vannak. Kifelé. –szólt Carlisle, mi pedig kint vártuk a megérkező veszélyt.
Pár perc múlva meg is jelentek, teljes pompájukban. Elől a három vezető, kik mellett a testőreik álltak. Mögöttük a feleségek. Már amelyiküknek volt… Egy sorral mögötte a profik, hátrébb mindenki mást, a leghátsókat pedig nem láttam, mert takarásban voltak.
- Üdvözlet, barátaim. –szólalt meg nyájas hangon Aro.
- Minek köszönhetjük ezt a váratlan látogatást? –lépett előre Carlisle.
Egy kicsit sem volt jó kedvében.
- Szabályszegést követett el valamelyik családtagod. Vagy éppen mindegyikőtök. –mondta Caius.
- Hogy mit? –döbbent le Alice. –Szabályszegést? Az tévedés.
- Nyugalom. –suttogta Jasper.
Rosalie a háttérben somolygott, és próbált észrevehetetlen lenni. Ez nekem nagyon gyanús…
- Rosalie, gyere elő. –vette elő a parancsolgató hangját Aro.
Rose előlépett, és komoly arccal nézett végig a tömegen.
- Már el is felejtetted, hogy mit tettél? –húzta fel a szemöldökét Caius.
- Miért, mit tettem? –állta a pillantást.
- A két kémed elárult mindent. –kezdett bele Aro.
- Mit tettetek velük? –hördült fel a szőke vega vámpírlány.
- Tehát igazat mondtak. –bólintott Aro. –Oh, már nem élnek, nem kell értük aggódni.
- Akkor ez kipipálva. Te összeesküvést szerveztél a Volturi ellen. És a családod is benne volt. –emelte fel a hangját Marcus.
- Miben voltunk benne? –ráncolta a szemöldökét Edward.
- A szabályszegésbe, ifjú Edward. –fordult felé Aro.
- Miféle szabályszegés? –szólaltam meg.
- Most mondtuk el. Ne tettessétek a hülyét. –mordult fel Marcus.
- Szavazzunk. –adta ki Caius.
- Rendben. –bólintott Marcus. –Meg kell halniuk.
- Szerintem is. –adta meg a választ a szőke vámpírvezető.
- Én kideríteném az igazat. Élni. –mondta Aro. – Még nem biztos, hogy benne voltak… Ha meg igen, van más választásuk is…
- Nem. –susogta Esme. – Nem… nem… nem…
- És az utolsó szavazat… - sóhajtott Caius. Mi?? Még egy szavazat? Még egy vezető??
Kettényílt a tömeg, és egy nagyon kecses járású, fekete köpenyes nő lépdelt. Csuklyája az arcába volt húzva.
- Hol jártál már megint? –mosolyodott el Aro.
- Hátul voltam. –rántotta meg a vállát a köpenyes alak. –Fontos megbeszélnivalóm volt…
- Ja, persze, neked mindig valami fontos megbeszélnivalód van. –forgatta szemeit Caius.
- Ahogy mondod. –kacagott fel a nő, de más hangon.

- Mi a szavazatod? –morgolódott Marcus.
- Nem tennék meg. –kezdett el beszélni, közben ment. Ez a hang… –Nem lennének képesek egymást veszélyeztetni. Nem tudnak semmiről…
- Honnan veszed te ezt? –mordult fel Marcus.
- Ismerem őket annyira. – folytatta, de más hangon. Újra megváltoztatta a hangját… - Nem bántanák egymást. Legalább is akaratlanul nem. Csak jót tesznek egymásnak, kedvesek, és megértőek. A hibáikat elismerik, de legközelebb is beleesnek. Szeretik egymást, és nem tennék meg a másikkal.
- Honnan ismersz te minket? –lépett előre Nich, közben a lábainknál széláramlatok keveredtek… Ou… Nich kezdi felhúzni magát.
Esme hátratartotta, mielőtt nekiugrott volna.
- Ha te azt tudnád. –sóhajtott fel. –Nemmel szavazok. És tudjátok, hogy hány szavazati jogom van ilyen esetben. Biztos, hogy nem tudnak semmiről. De ellenőrizhetem. –lépett oda Rose mellé, és megérintette a vállát.
A szőke vegetáriánus vámpír hangtalanul felsikított. A köpenyes nő ledermedt, majd dühösen morogni kezdett, majd már csak Rosalie fájdalmas sikítását lehetett hallani, aki a földön fetrengett.
- Mi a gond? –lépett előre Caius.
- Nem tudnak semmiről. –szűrte ki a fogai között bársonyos hangon a nő.
Most nem figyelt a hangjára. Ez csak egy valaki lehet… De… Az illata…
- Akkor mi a baj? –karolta át. Erre felmordultam, még ha nem is voltam teljesen biztos a köpenyes alany mivoltáról.
- Annál nagyobb gondban van most. Saját kezűleg nyírom ki. –morogta. –Jane, átvennéd?
- Persze. –kínozta tovább a szőke Volturi.
Hogy-hogy átvenné? Ezt a kínzást ő tette? De nem is tudná… Ilyen ereje nincs…
Közben a köpenyes ”ismeretlen” letépte magáról a fekete anyagot, és mellkasa hullámzott a dühtől.
- Bridget… - suttogtam, ahogy a családom többi tagja is.
Felém fordította csodálatos arcát, amiről most a fájdalom és düh, mérhetetlen düh sugárzott. Majd visszafordult egykori testvéréhez.

- Csakhogy lásd, hogy ki vet véget a nyomorult kis életednek. –morogta. –Megérdemled, hogy én öljelek meg. Előbb kellett volna megtenni…
- Ne. –sikította Rosalie.
- Bridget. Ne csináld. –szólalt meg a sokkból Alice.
- Dehogynem. Ohh, ha ti tudnátok. –horkant fel. – Ez nem lesz egy kellemes érzés. Készülj fel.
- Melyik? –mosolyodott el Jane.
- A múlt előhívó. –mosolygott Szerelmem a vergődő vámpír felett.
- Mit hozol elő? –kuncogott Jane, közben le sem vette Rose-ról a tekintetét.
- Oh… A legrosszabb élményét, amit csak lehet. Inkább levetítem az emberi életének utolsó pár óráját. Újra átélné. Megérdemli a tizenhat évemért.  –mordult fel.
- Mit tett, hogy ennyire megkínzod? –állt mellé Aro is.
- Elbaszta az életem. –szűrte a fogai között. –Jane.
- Visszamenjek, vagy segítsek még valamiben? –fordult felé Jane. –Tudod, hogy ezt mennyire imádom. Ez az éned annyira király. – ujjongott.
- Köszi, Jane, elmehetsz. –bólintott, majd a földön fekvő Rose-hoz lépett. – Kellemes volt? Élvezted?
- Szemét. –szűrte a fogai között Rosalie.
- Én? Szemét? Tudod, Rosalie, miattad lettem ilyen. Neked köszönhetem ezt az egészet. Egy részem örül, hogy kaptam egy ilyen családot, mint a Volturi. Egy részem meg mindjárt kinyír. És sajnálattal közlöm, hogy a gyilkos énem az utóbbi években felszínre tört…nehéz halálod lesz. –susogta. – A levélért…

- Milyen levél? –lépett közelebb Aro.
Bridget a kezét nyújtotta, Aro megérintette azt, majd bólintva ment vissza.
- A Cullen család élve marad. Mindenki, vissza. Bridget hadd élvezze ki. Majd gyere utánunk. Nem kell sietned. Élvezd csak ki…–indult el Aro.
- Valaki maradjon. –morgolódott Bridget.
- Maradunk. –lépett előre Alec, Jane, Felix, Demetri, és egy ismeretlen vámpírlány.
- Rendben. Nem kell sietni. Ráérsz. –ölelte meg Szerelmemet Caius, mire erőteljesen morogni kezdtem.
- Nem is fogok. Otthon találkozunk. –mosolyodott el halványan, mire még dühösebb lettem. – És tudod, hogy mit terveztem…
- Rendben, és tudom. –suhant el a vezető.
Ő pedig ott maradt. A rét közepén, a fájdalmában fetrengő Rose mellett. Mögötte még 5 vámpír, de látszólag ők nem akartak beleavatkozni a dolgokba.
- Nem lesz elég? –lépett mellé az ismeretlen.
- Sophie, ebből sohasem elég. –mondta Jane. –Élvezd csak ki, hogy kínozhatod. Ha tudnám, hogy mit tett, még jobb lenne. –szomorodott el.
- Mindjárt mutatom. –hunyta le a szemét, mire Rose nem sikongatott, de fél perc múlva újra fájdalmában fetrengett.
- Te jó ég. –mondták a mögötte lévő vámpírok döbbenten.
- Nehéz halálod lesz. –röhögött Felix, mire Jane hasba vágta.
- Eltaláltad Felix. Nagyon nehéz. –mosolyodott el. –Melyik is jöjjön…
- Én kínzom, te pedig vess be valamit… - lépett mellé Jane.
- De mit? –töprengett el. – Á, megvan.
- Mi az? –kuncogott Jane, közben ajkai ravasz mosolyra húzódtak.
- Egy nagyon-nagyon régi trükk. –mosolyodott el. –Kétszer fogja átélni a halálát.
- Ügyes. –dicsérte meg. –Vetítsd csak le neki…
- Köszi. Amúgy nem vagyok büszke rá. –mosolyodott el.
A családunk csak sokkolva nézték az eseményeket. Nem szólaltunk meg, csak leesett állal álltunk, és hallgattunk. Egy családtagunk volt csak, aki kíváncsi volt. Az pedig Nich volt… Jahm, ő nem tudja, hogy ki ő. Vagyis csak képekről. De miért kínozza ennyit Bridget? Miért nem öli meg szimplán?
- Bridget… nem lesz elég? –jajdult fel Esme.
Ő pedig csak halványan megrázta a fejét.
- Ha tudnátok az okokat, megértenétek a tetteket. –hagyta abba a kínzást. – Melyik kezemet is szedted le? Ohh, hát persze. Emlékszek… a balt. –szakította le neki. – Jó érzés ugye?
- Bridget! Elég volt! –kiabált Jasper és Edward egyszerre.
- Akkor menjetek el. Nem kell látnod, hallanod… –morgott Bridzs. –Vagy érezned…
- Mi az, amiért ezt teszed vele? –lépett közelebb Carlisle.
- Mert elcseszte az életem. –mordult fel, de hangját elnyomta Rosalie sikítása, mikor megszabadította másik karjától. – És ne gyere közelebb úgy még nehezebb lesz neked.
- Mit tett? –léptem én is közelebb.
- Maradjatok ott. –parancsolt ránk. –És csak miattatok nem folytatom a kínzását…
Ekkor megszabadította Rosalie-t a lábaitól is. Máglyát gyújtott, és a leszakított darabokat ráérősen dobálta a tűzre. Végül a fejétől is megszabadította, így már Rose nem szenvedett többet. Bella Bridget-re ugrott, aki könnyű szerrel rúgta el, de úgy, hogy szerintem végrepült az erdőn. Edward azonnal utána eredt, Chrissel és Jenny-vel együtt. Hihetetlen, hogy még mindig kiállnak, vagy kiállnának Rosalie mellett, azok után, amit tett. Jó, megértem, szeretik őt, de ez már akkor is sok. Rosalie meg akart minket öletni! Nem törődött velünk, csak azzal, hogy megdönthesse a Volturi hatalmát…
- Mehetünk. –porolta le Bridget a fekete, nagyon szűk nadrágját, előrehajolt, így belátást engedett dekoltázsába.
Dühösen, és még is szomorúan egyenesedett fel.
- Menjetek. –parancsolt a Volturi katonákra, akik már ott sem voltak. – Részvétem. Habár nem sajnálom. Megérdemelte. És Emmett… - fordult felém. Látszott rajta, hogy legszívesebben zokogna. –Nem én írtam azt a levelet. Én sosem csaltalak meg. Sem akkor, sem az utóbbi tizenhat évben. Még egy csókot sem engedtem meg senkinek. –nézett olyan szomorúan, hogy úgy éreztem, oda kell mennem, és meg kell vigasztalnom. El is indultam felé, és valami oknál fogva nem tudtam, hogy miért megyek, és hová.
- Most jobb? –mondta, mire újra visszatért a tájékozódási érzékem. Legalább is annak tűnt. Teljesen olyan volt, mintha nem uralnám az agyam…mintha nem lenne gondolatom… – Ne gyere ide. Így is elég nehéz lesz nekem. Nem kell még az is, hogy a közelembe legyél.
- Az illatod… - suttogtam.
- Na… igen. –mosolyodott el, majd újra éreztem a csodálatos fahéjas illatát. –Most jobb?

- Újra érzem… - ráncoltam össze a szemöldököm. Mi van vele? Csak úgy változtatja az illatát, kínoz másokat, könnyű szerrel, lelki furdalás nélkül megöli egykori testvérét…
- Igen. Egy erő. De nem az enyém. Még egy szó, és nem zavarok tovább. Szépen megnőttél Nich… Nem gondoltam volna, hogy ilyen hasznos erőd lesz. Gratulálok. Vigyázzatok magatokra, és sajnálom. Pontosabban én ezt itt. –rúgott bele a tűzbe, az egyik fába. –Nem sajnálom. De részvétet nyilvánítok. Sziasztok. –indult el.


                                   ___***___

 (Bridget)

Zokogásomat visszatartva mondtam ki az utolsó szót, majd hátra arc, és már indultam is. De ekkor Emmett karjaiban találtam magam. Ott volt végem. Ahogy megéreztem magamon ölelő karjait, ahogy beborított mentás, csokis illata, feltört belőlem a zokogás. Összeroskadtam, és a földön ülve zokogtam. A fájdalom, a saját hiánya, a keserűség most kitört belőlem…
- Csssss… - húzott ölébe Em.
Abba hagytam a könnytelen sírást, és arcomat vállába nyomtam.
- Sajnálom. –suttogta.
Gyengéden öleltem át, de arcom még mindig a nyakához volt nyomva, belélegeztem csodálatos illatát.
Végül elhajoltam tőle, elővettem a zsebemből a mobilom, és már tárcsáztam is.
- Igen? –szólt bele Caius.
- Most nem megyek haza. –néztem Em ragyogó szemeibe.

- Hol leszel? –kezdett el aggódni. –Minden rendben?
- Velem mindig, minden rendben. A dolgot halasszuk egy kicsit, ha nem gond… –kuncogtam. Na igen… Caius kitalálta, hogy edzem őt is egy kicsit. De csak egy kicsit ám. Mert most félt, hogyha én fél kézzel legyőzöm, akkor egy hadsereg könnyen megölné, és nem akarja átengedni a trónját…
- Rendben. De siess haza. Valamit mindenképp meg kell vitatnunk. Szia. –búcsúzott el.
- Hello. –köszöntem el, és megnyomtam a piros gombot.
- Mi van közted, meg a vezető között? A vezetők ilyen rámenős, sunyi emberek? –morogta Em.
- Semmi, de ha nem tűnt volna fel, én is az vagyok.  És nem azok…–forgattam meg a szemem.
- Sajnos… - sóhajtott fel. –Sajnos te is az vagy…

Még is mit gondol ez magáról? Megmentettem a családja, és a saját életét is. És még neki áll feljebb, hogy magas rangom van… Felugrottam az öléből, és az erdő felé szaladtam. Ott pedig csak követtem a barátaim illatát. Oh, már nagyon messze vannak. Csodás. Akkor társaság nélkül megyek vissza. Hallottam magam mögül Emmett lépteit, de ennek ellenére megiramodtam, és egyre gyorsabb tempóra kapcsoltam. Kell egy kis idő, amíg összepakolok Volterrában. Nem akarok Em-el azonnal a közepébe vágni, ugyan ott folytatni, ahol abbahagytuk. Egyre gyorsabban futottam, és egy kerülővel mentem Volterrába. Nem azon az úton, ahol a többiek. Így viszont gyorsabban odaérek. Mivel úgy vélem, hogy még gyorsan kinyírják Rosalie csapatát is, így úgy vélem, én előbb a várban leszek, és hamar összepakolok. Te jó ég… mi lesz, ha nem engednek el? Ez képtelenség. Biztos, hogy elengednek. Na jó, nem biztos. Inkább csak reménykedek benne. Nagyon-nagyon reménykedek benne.
Pár óra múlva már a szobám ablakán ugrottam be. Gyorsan előszedtem pár bőröndöt, és a személyes tárgyaimat, az emlékeimet elkezdtem beledobálni. Na jó, a törékenyeket nem dobáltam. Gyorsan pár ruhát szedtem össze, dobtam egy SMS-t Petric-nek, hogy hívni fogom nemsokára, ha ráér, csörrencsen meg. Épp végeztem a bepakolással, amikor hallottam, hogy a többiek megérkeznek. Bedobtam még jó pár fekete köpenyt a csomagomba, és behúztam a cipzárakat. Igaz, sokszor fogok visszajönni ide. Itt töltöttem az elmúlt tizenhat évemet. Nem tudom csak úgy kitörölni az agyamból. És nem is igen akarom… Meg hát, vezető vagyok… Sokszor kell itt lennem. És mivel elvállaltam, hogy az leszek, akkor tartsam meg fogadott szavam, és segítsek a „népnek”. Sokszor leszek itt, ezt már előre látom. Végül is, nem lóghatok állandóan a Cullen család nyakán. Mondjuk ők úgyis azt fogják mondani, hogy nem zavarom őket… Na, majd kiderítem az egyik erőmmel. A táskáimat a szobám közepén, indulásra kész hagytam, és elindultam a nagyterem felé. Na, ez nehéz egy beszélgetés lesz.

Ui.: Komit kérek <3

Segítséget kérek :)

Sziasztok!
Egy kis segítséget szeretnék kérni. Shadow Walker című történet-et ki szeretnék adni könyvbe, és most be kellene bizonyítani a kiadóknak, hogy megéri. Vagyis, menjetek, nézzétek meg az oldalt, és a történetet, legyetek rendszeres olvasók, kommenteljetek és reklámozzátok. Sokat segítenétek a történet írójának, és a könyv kiadásán fáradozó személynek.
Köszönöm szépen, és szerintem nem kérek sokat ;) Puszi

Más élet- II. 7. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a fejit, és sajnálattal jelentem ki, hogy egy héten csak egyszer lesz friss. A tanulás minden időmet elveszi... :( De most itt van a friss. Puszi, és komikat kérek :)

48. fejezet- Vagyis II. 7. fejezet
(Bridget)

Másnap hajnalban nekiálltam harcolni. Szinte mindenkit képeztem egy kicsit. Nos igen, én ehhez értek. Felix-et könnyű szerrel, fél kézzel levertem. Ugyan úgy, mint az elmúlt években. Nem is értem, miért próbálkozik még mindig. Aro úgy gondolta, hogy én taníthatnám harcra az ide érkező új katonákat, és lenne egy csoportom. Tehát, lenne egy társaság, akit harcra kellene tanítanom. Boldogan egyeztem bele. Hisz olyan uncsi itt az élet. Mivel lehetne izgalmasabbá tenni? Ez költői kérdés volt. Felix szokása, hogy válaszol a feltett kérdéseimre, amire nem vártam választ. Pár nap múlva már jött is négy vámpír, és csatlakozott. Aro azonnal taníttatni akarta őket. Más dolgom meg nem volt. Hát miért ne?
- Sziasztok. Bridget vagyok. A tanárotok, és a Volturi egyik vezetője. Magázni nem kell, kérdezzetek nyugodtan. –kezdtem bele. –Először egyesével nézem meg, hogy mit tudtok. Mondjuk kezd te. –mutattam egy szőke lányra. –Neved, átváltozásod, képességed.
- Mandy, fél éve változtam át, és az erőm az, hogy irányítani tudom az embereket. De nem nagydolog. –rántott vállat.
- Képezni lehet, és jó dolog lesz. Kezdjünk bele. Támadj.
Nekem támadt, de még Felix-nél is rosszabb volt. Na jó, Felix nagyon jó harcos, profi. Nála szinte mindenki rosszabb. De ez a lány… egyszerűen rémes. Amikor befejeztük, fejemet fogva fordultam feléjük.
- Nem tanultatok harcot, igaz? –ráncoltam a szemöldököm.
Csak megrázták a fejüket.
- Gondoltam. –mormogtam.
Majd miután mindegyikőjükkel harcoltam egy keveset, nekiálltam őket tanítani. Először csak a védekezést kell megtanulniuk, utána jöhet a támadás.
A kiképzés végére –ami nem kiképzésnek, inkább alapok elsajátításának nevezhető- kiderült, hogy az irányítás mellett van egy gyógyítással, egy múltkiderítővel, egy láthatatlanná válóval, és a víz irányításával rendelkező vámpír. Amit tudtam, lemásoltam. Unottan mentem a szobámba. Útközben senkivel sem találkoztam. Még szerencse. Minden útba jövőnek el kell mondanom, hogy ne hajoljanak meg előttem, ne magázzanak. Mert ezt mind megteszik. Szinte már az őrületbe kergetnek. Az ágyamra tettem a Lap-topom, és indítottam zenét. Úgy döntöttem, takarítok. Letöröltem a polcokat, a szekrényeket, és mindent, amin por volt. Kitakarítottam a fürdőt, rendbe tettem a gardróbot. Hát igen… az nehéz munka volt. Mivel én nem szeretem a rendet, legalább is simán megélek rendetlenségben. Tehát, a ruhák össze vissza voltak, semmi rendszer. Mindent kivettem, és nekiálltam bepakolni. Volturi köpenyek- nadrágok- pólók- ingek- pulcsik- kabátok –cipők- kiegészítők. Minden szín szerint rendezve. Feketéről folyamatosan tért le a világos színekre, míg a végén fehér volt. Színátmenetes elrendezés. Jót kuncogtam ezen a megfogalmazáson. Ráébredtem, hogy el kellene mennem vásárolni. Most, hogy rendeztem a ruháimat, egy egész fogas maradt üresen. Mivel még csak délután volt, gyors átöltözés után bedobtam a táskámba a bankkártyám, a mobilom, és az irataim, majd elmentem Sophie-hoz.
- Nem jössz el velem vásárolni? –kezdtem bele.

- De persze. Kapok fel valami ruhát, és mehetünk is. –mosolygott.
- Addig én megkérdezem Jane-t. –mentem ki, és nekiálltam keresni.

Fél perc múlva meg is találtam.
- Vásárlás? –kérdezett vissza. –Veled? Nem vagy te túl elfoglalt.
- Akkor ne gyere. De nem kell gúnyolódni. –mentem el mellette.
- Csak nem megtiltod? –gúnyolódott.
Inkább nem szóltam vissza. Abból csak gond lenne. Inkább elindultam a nagyterem felé.
- Hello. Elmegyek, veszek valami ruhát. –mondtam, miután beléptem.
- Nem hoznál nekem egy pár pólót? –lépett mellém Caius.
- De, persze. Mekkora a méreted? –néztem meg.
- Öhm… - vakarta meg a tarkóját.
- Jó. Akkora méreted lehet, mint Jasper-nek. Körül belül. –mosolyodtam el.
Megöleltem, és mosolyogva állapítottam meg, hogy tényleg ugyan akkora póló kell neki, mint Jazznek.
- Tényleg egy méret. –bólintottam, majd kiindultam. –Sietek.
- Vigyázz magadra.
- Mindig vigyázok. Ja, és eljön velem Sophie.
- Rendben. – bólintott Aro.
- Mást ne hozzak? –fordultam vissza.
- Nem kell, köszi. –mondták.
- Rendben. –mentem ki az ajtón.
Lementem az új, speciális festésű Jaguar XJ-mhez. Pár hete vettem. Mivel az előzőt ügyesen összetörte Dem. Na jó, verekedtünk, és Dem rádobott. Másnap a büntetése az volt, hogy irány vásárolni. Ez még mind a felavatásom előtt volt. Bepattantam a kocsiba, és egy másodperc múlva már Sophie-val az anyós ülésen fordítottam el a kulcsot a gyújtásba.


                                       ___***___

(Nicholas)

Miután kiderült, hogy Rosalie visszaköltözik, és bele sem egyeztünk, felmentem a szobámba, és próbáltam a dühömet irányítani. Miután megtudtam, hogy mit tett ez a szőke vámpírlány a múltban, rendesen felhúztam magam. Hát igen… Emmett története letaglózott. Azt tudtam, hogy nehéz neki. Láttam rajta. De hogy ennyire gyötrelmes lenne neki minden perc, amit Nélküle tölt el. Sosem értettem, hogy miért ilyen bús az én drága Bátyám. Le kell nyugodnom… elmélkedtem, mert kipillantottam az ablakon. Az eső óriási cseppekben esett, a szél fújt. Na, ilyenkor nem jön jól az olyan erő, amit még nemigen tudsz irányítani. Kellett nekem időjárás irányító erő. Jó, igazat megvallva nem kértem, csak kaptam. Az átváltozásomkor. Rossz arra visszagondolni. Az a fájdalom… Még előtte sem fájt annyira. Pedig a lövés és a késelés nem volt kellemes érzés. Két választásom volt. Vagy meghalok, vagy vámpír leszek, mint a családom többi tagja. Egyértelműen a második mellett döntöttem. Miután lenyugodtam, vagyis már nem voltam annyira elkeseredve, és a dühöngő rohamom is elmúlt, lementem, hogy sakkozzak egyet Jasper-rel. Könnyű szerrel legyőzött. Nos igen, ő nagyon taktikázik. És ért is hozzá. Még szerencse, hogy van egy valaki a családból, aki ért az ilyen dolgokhoz. És akkor most jönne Emmett, hogy „Mi az, hogy csak ő? És én?” Még szerencse, hogy nem mondtam ki hangosan. Edward kuncogását hallottam meg az emeletről.
Inkább nem szóltam semmit. Az évek alatt megszokhattam volna, hogy az embernek itt nincs magánélete. De ez nem lehet megszokni…


                                        ___***___


(Bridget)

- Milyen pólót vegyünk? –léptem be az utolsó boltba, ami férfiruhákat tartalmazott. –Minden színűt. Csak ne feketét.
- Most magadba beszélsz? –kacagott mellettem Sophie.
- Nagyon úgy tűnik. Csak hangosan gondolkodok. –mosolyodtam el.
Leakasztottam öt Nike, öt Adidas, és öt Puma pólót. Más –más színekben. Tettem még a kosárba pár edzőcuccot. Mondjuk kényelmes nadrágot, ami könnyen nyúlik, egy szabad idő ruhát, és sport- és futócipőt. A pénztárhoz sasszéztam, és fizettem. Az eladó kigúvadt szemekkel figyelt. Egy húszas éveiben járó férfi volt az. Nem nézett ki rosszul, de nem az én típusom. Nekem nem ezek a vékony, alacsony, de mégis izmos pasik jönnek be. Én maradok az Emmett félénél… Vagy inkább Emmett-nél. Tudom, hogy már vissza nem kaphatom, de nem baj. Azért reménykedni szabad…
Mosolyogva pattantunk be a kocsimba, és már nyomtam is a gázt. Rekordidő alatt értünk a várba. Ott pedig indultunk a nagyterem felé. Betáncoltam, Caius kezébe nyomtam a táskát, és egy kis beszélgetés után mentünk is ki. A szobánk ajtajában szétváltunk, és mosolyogva mentem a szobámba. Ledobtam a cuccaimat, és a táskákkal a gardrób irányába indultam. Bent lassú, emberi tempóban bepakoltam a ruhákat a helyükre. Most nem volt kedvem sietni. Jól esett, hogy egy kicsit gondolkodhattam. Mikor végeztem, elmentem a fürdőbe. Bedugtam a hajvasalót, és szépen megcsináltam a hajam. Először kivasaltam az egészet, szög egyenesre. Utána pedig begöndörítettem, így lágy csigákban omlott vállamra. Felkaptam egy köpenyt a fehér ruhámra, és lementem a terembe.
- Hello. –léptem be.
- Szia. Pont most szóltunk volna neked. –mosolyogtak.
- Hát, jó időzítő vagyok. Miről lenne szó? –ültem le a székembe.
Szinte észrevehetetlenül végigsimítottam a Cullen jelvényen.
- Hát… vallatásról lenne szó. –mosolyodott el Aro. –Te meg Jane kifaggathatnátok őket.
- Rendben. Szólok neki. –bólintottam, és már fel is álltam.
- Nem kell. Már szóltunk neki. –szólt gyorsan Caius.

- Rendben. Kik azok?
- Egy férfi, és egy nő. Vámpírok. Semmi érdekes nincs bennük. Csak kémkedtek utánunk. –tekerte a fejét Marcus. –A határ mentén kapták el őket. Nem tudom, hogy kik lehetnek.
- Majd kiderül. –lépett be Jane, és egy gyors meghajlás után mellém lépett.
Felix, Dem és Alec elénk hozták a kémeket. A férfi mellé odamentem, és hátrafogtam a kezeit.
- Ki vagy? –szorítottam meg kezeit.
- Nem mondom meg. –szűrte ki fogai között.
- Nem-e? –húztam hátra még jobban a kezét.
Közben Jane is hasonlóan tett a nővel.

- Oké. Kezdjük nyugodtan. –engedtem el. – Hogy hívnak?
- Sehogy. –morogta.
- Kivel vagy?
- Úgysem mondom meg. –morogta.
- Jól van. Ha fájdalom nélkül nem válaszolsz, majd azzal megteszed. –mosolyogtam, és elléptem tőle.
Bevetettem Jane erejét, és nekiálltam kínozni. Fájdalmában felsikított, és vonaglott.
- Hogy hívnak? –morogtam rá.
- Oly. –nyögte.
- Rendben Oly. Ki küldött? –hagytam abba a kínzást.

- Egy csoport. –sóhajtott fel. –Valami szőke gyűjti őket.
- Szőke? Nő? –faggattam.
- Igen. Hosszú, szőke haj, telt, de még is karcsú. –magyarázta.
- Értem… - kezdtem el gondolkodni.
Azonnal Rose ugrott be. Á… ez hülyeség.
- Hányan vagytok? –tettem fel az újabb kérdést.
- Tízen. De senki sem tud semmit. –tekerte a fejét. –Mi csak annyit tudhattunk meg, hogy hová kell jönni. Semmi mást nem. Azt sem, hogy mi a célja ezzel az egésszel.
- Igaza van. –sikított fel a lány fájdalmában.
- Hagyjátok. Kérlek. –könyörgött a pasi. –Öljetek meg engem, de őt hagyjátok ki az egészből.
- Jane. –sóhajtottam fel.
Odamentem a lányhoz, Aro képességét használva kiolvastam a fejéből a gondolatokat. Á… ő sem tud semmit. A fiúét is kiolvastam. Annyit tud, amennyit mondott. A többiek elvitték a kémeket. Aro mellé sétáltam, és átadtam neki az információkat. És akkor esett le. Ez tényleg Rosalie. A hülye már megint kihúzta a gyufát. Dühösen ültem le a székembe.
- Szerintem a kémeket elengedhetnénk. Maximum egy kis emléktörlés. De ők nem tudnak semmit. –magyaráztam.
- Rosalie-t viszont mindenképp elkell kapnunk. Főleg ez után. –szólt közbe Aro.
- Nem szívesen bántom, de nincs más mód. –bólintottam.
- Akkor engedjük el őket? –húzta fel a szemöldökét Caius.
- Szerintem igen. –kezdtem el gondolkodni.

- Én nem tenném meg. –szólt közbe Caius.

- Nem érdemlik meg. Mindent, amit tudnunk kellett, elmondtak. Azt sem tudták, hogy miért kémkednek, vagy egyáltalán mit kell megtudniuk. Még azt sem tudták, hogy ez egy uralkodóház földje. –forgattam meg a szemem. – De ez a ti döntésetek. Megyek, beleásom magam a témába.
Felálltam, és elhagytam a termet. Unottan mentem a szürke folyosókon. Felmentem a szobámba, és úgy döntöttem, hogy itt lenne az ideje, hogy felhívjam Pet-et. Második csörgésre fel is vette.
- Igen? –szólt egy ásítás között.
- Szia. Alszol? –esett le.
- Már nem. –ásított újra.
- Bocsi. Akkor aludj csak, hagylak. Majd visszahívlak. Puszi. Bocsi. –tettem le.
Keserűen dőltem le az ágyamra. Felébresztettem. Végül elnevettem magam. Felébresztettem. Vicces egy képe lehetett, csak látni kellett volna. Mondjuk el lehet képzelni, ha az embert hajnali fél négykor felkeltik, mit szól hozzá. Még én is meglepődnék. Mosolyogva futattam le magamban az elméletet, amikor sikítást hallottam meg lentről. Megölték őket… Már megszokhattam volna a gyilkolást. De a kémek legalább elmondtak mindent. Kiléptem a szobámból, és már éreztem is a füst erőteljes szagát. A nagyterembe érve láttam, ahogy épp a füstre dobálja Jane a maradék testrészt.
- Hagyd csak, megcsinálom. –fogtam meg én is pár darabot.
Jó apróra szedték szét őket…
- Nem kell a segítséged. –mordult fel.
- Ne szórakozz velem Jane. –dobtam egy újabb darabot a tűzre.
- Ja, persze. Nem lehet. A végén még megöletsz. –szűrte a fogai között.
- Mi van veled? –emeltem fel a hangom.
- Oh, csak egy kicsit fent hordod az orrod mostanság. De ne aggódj, majd segítek, hogy a földbe vert. –morogta, és rám irányította az erejét.

Épp elvettem tőle, amikor egy hangos csattanást hallottam meg. Jane a földön feküdt, a nyakát Caius szorította.
- Engedd el. –léptem melléjük.
- Bántani akart. –morogta.
- Túlélem. Engedd el. –mondtam erőteljesebben.
- Rendben. –sóhajtott,de még mindig feketén izzó szemekkel meredt a lányra.
- Mi a baj Jane? –fordultam a lehunyt szemű lány felé.
- Az, hogy itt vagyok. A kezdetektől. Én vagyok a legjobb. Mindig is az voltam. Idejött, és azonnal learatta a babérokat. Azokat én érdemlem. –kiabált, de éreztem, hogy legszívesebben zokogott volna.
Mellé léptem, és megöleltem. Visszaölelt, és már rázkódott a sírástól.
- Nyugi Jane. –suttogtam. –Menj fel a szobádba. Mindjárt megyek én is.
- Rendben. –bólintott, majd elsuhant.
- Igaza van. –vettem le a köpenyem. –Nem érdemlem én ezt meg.
A köpeny a földön landolt, én pedig az ajtó felé indultam, de Caius a karomnál fogva visszarántott, majd karjaiba zárt, amik vasként öleltek körül.
- Nem mész te sehova. –suttogta.
- Dehogynem. –mondtam dacosan.
- Megérdemled. Hidd már el, hogy nagyon jó vagy. Ez neked való. –mosolyodott el. –Fél óra múlva nálad leszek, és megbeszéljük.
- Rendben. –bólintottam, és már ott sem voltam.
Egyenesen Jane-hez mentem. Kopogtam, majd benyitottam. Az ágyán hevert, és a plafont fürkészte.

- Azon elmélkedtem, hogy miért vagyok még itt… - törte meg a csendet, majd fájdalmas tekintetét felém fordította.
- Mert jó vagy. –mosolyogtam rá. –A legjobb.
- Dehogy. Te jobb vagy. –tekerte a fejét.
- Jane. Nagyon jó vagy. Higgy magadba. És lesz egy meglepetésem. –mosolyogtam rá. –Segíts nekem a csoportot képezni. Egyszerűen rémesek.
- Rémesek? –kacagott fel.
- Azok. Semmit sem tudnak. De a semmi az szó szerint értendő. –mosolyogtam.

- Akkor jó. Segítek. –egyezett bele.
- Köszönöm. –öleltem meg.
Még beszélgettünk egy kicsit, majd hallottam, ahogy Caius elhalad az ajtó előtt.
- Jelenésem van. –forgattam meg a szemeimet. –Majd visszajövök.
- Rendben. –mosolygott. –Szorítok.
- Puszi. –léptem ki az ajtón, és egy kis kerülőn a szobám ablakán beugorva az ágyon vártam a vendégem, aki pár másodperc múlva egy kopogás után be is lépett.
- Miről szeretnél beszélni? –mosolyodtam el.
- Öhm…- vakarta meg zavartan a tarkóját.
- Értem már. –masszíroztam meg az orrnyergem. –Hála egy elcsórt képességnek, éreztem a belőled jövő pozitív érzéseket. De nem csak az volt.
- Hát igen… - ült le.
- Neked is elmondom, mint ahogy másnak is, hogy nem lehet köztünk semmi. –kezdtem bele a monológomba. –Én mást szerettem, más szeretek, és szeretni is fogok.

- A Cullen gyerek. –sóhajtott. –De azért próbálkozni szabad.
- De ne tedd. Figyelj. Biztos találsz majd olyat, akit szeretsz, és ő viszonozza érzéseidet. De ez nem én vagyok. –magyaráztam megértően.
- Tudom…- állt fel. –Csak ezt akartam megbeszélni. Három órakor nagygyűlés. Gyere majd. –ment ki.
- Rendben. –terültem el az ágyon.
Az a pár óra, ami délután 3-ig volt, gyorsan eltelt. Dumáltunk Jane-el, edzettük a csapatot, elmentünk vásárolni, és jól mulattunk. Három óra előtt pár perccel a nagyterembe mentem, ahol már mindenki ott volt.
- Milyen pontos vagy. –mosolyodott el Aro.
- Nem szeretek előbb érkezni. –incselkedtem, majd leültem a székembe.
- Arról lenne szó, hogy az itt vendégeskedett Rosalie –kezdett bele Aro. –összeesküvést szervez ellenünk. Ezért egyértelműen el kell pusztítanunk. A fülünkbe jutott, hogy a Cullen családot is bele vonta a dologba, legalább is náluk van. Ezért két óra múlva indulunk. –jelentette ki.
- Hogy mi? –dörrentem fel. –A Cullen család nem tenne ilyet.
- Majd kiderül. Menjetek a dolgotokra. Mindenki jön. –jelentette ki Caius, majd elhagyta a termet.
Én villámgyorsan a szobámba mentem, és elővettem egy fényképalbumot. Le kell nyugodnom. Ez képtelenség. Ez hülyeség. Ilyet nem tennének. Megnéztem a jól ismert képeket, és felidéztem az emlékeket. Visszatettem az albumot a helyére, és szembe kerültem a még 16 évvel ezelőtt kapott díjamra, amit Jazz és én nyertünk. Tánc… milyen régen táncoltam egy jót…
Mire észrevettem, már háromnegyed öt volt. Gyorsan felkaptam egy fekete farmert, egy eléggé kivágott felsőt, fekete tűsarkút. A hajamat feltűztem, gyorsan felvettem egy köpenyt is, és a mobilomat a zsebembe csúsztattam. Az udvarra mentem, mivel onnan hallottam a beszélgetéseket.

- Akkor indulhatunk is. –indult el Aro.
Most mindenki szétszóródva indult el…

:)

Sziasztok!
Egy novella pályázatot szeretnék bejelenteni, amit Dorcym indít :)
Próbáljátok meg, jelentkezzetek, és dolgoztassátok meg egy kicsit az okos kis buksitokat :)
Ide tessék benézni: Dorcy pályázata .
     A link autómatikusan a verseny bejegyzésére visz. :)
Sok szerencsét, és tessék indulni :) Puszi

Más élet- II. 6. fejezet

Sziasztok! Először is köszönteném az új olvasóimat :)
Másodszor köszönöm a komikat :D ;) Tudtam én, hogy 3-nál többet is össze tudtok hozni <3
Itt is van a feji :D Előbb, mint péntek :P Puszi

47. fejezet –Vagyis II. 6. fejezet
(Bridget)

- Igen. Arról lenne szó… - kezdett bele Aro, és akkor egy gondolat jött tőle.
- Ez most komoly?? –döbbentem le. - A legkomolyabb. –lépett mellém Caius.
- Nagy vezetői tehetséget látunk benned Bridget. Ez csak egy ajánlat. –mosolyodott el Marcus.
- Most komolyan Maguk vezetőnek akarnak? –kerekedtek el a szemeim.
- Igen. Méghozzá a negyediknek. Te ügyelnél a vegetáriánus vámpírokra, de ugyan olyan katona maradnál, részt vehetnél a küldetésekben, meg minden egyéb, csak szavazati jogod lenne. –magyarázta gyorsan Aro.

- Tehát, szavazhatnák, de ugyan úgy harcolhatok, bulizhatok, küldetésezhetek, és megmaradnának a barátaim? –elmélkedtem.
- Pontosan. Sőt, még faggathatnál is. Meg kínozhatnál, és a barátaid megmaradnának. –mosolyodott el.
- Öhm… elgondolkodok rajta. –hajoltam meg, és kimentem a teremből.
- Ne szólj erről senkinek. –kiabáltak utánam.
- Rendben. –szóltam vissza, és már a szobám felé suhantam.
Odabent leültem a zongora elé, és nekiálltam játszani. Kell egy kis nyugalom. Ez mindig kikapcsol. Ujjaim siklottak a billentyűkön, és lágyan lenyomtam őket, hangokat kihozva a hófehér zongorámból. Eljátszottam utána még pár számot, és bekapcsoltam a Tv-t. Egy szám ment rajta, ami teljesen meghatott.  (http://www.youtube.com/watch?v=D78L3qJG4Aw&feature=related )

„Emlékezz rám, mikor fúj a szél,
Emlékezz mikor minden véget ér.
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom szemem.

Emlékezz mennyire szerettél,
Mennyire fájt mikor elmentél.
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom szemem”

Épp a refrénjét hallottam, de ez is épp elég volt. Kikapcsoltam a Tv-t, és eldőltem az ágyon. Úgy döntöttem, megkeresem ezt a számot. Szépen bekapcsoltam a Laptop-omat, és felmentem Youtube-ra, majd megkerestem. Children of Distance: Emlékezz rám.
Jó párszor lejátszottam, és teljesen kívülről tudtam. Rájöttem, hogy vissza már nem mehetek a Cullen családhoz. Pedig Nich felnőtt. Hoztak róla pár képek a kémek, mennyire megismerném. Biztos nagyon jó személyiség. De vissza már nem mehetek. Legyek vándorló, nomád, és töltsem egyedül az életem? Á, ki van zárva. Nem bírom a magányt. Marad Volterra. Akkor viszont el kellene fogadnom az ajánlatot. Mérlegeljünk.
Miért fogadjam el?
 Nagyon jó ajánlat, és megtisztelő.
 Ki tudnák állni a vámpírok mellett, és persze ítélkezhetnék is felettük.
 …
Miért ne?
 A barátaim lehet, hogy berágnak rám.
 Nem szeretek csicskáztatni.
 Nem szeretem, ha vigyáznak rám, pedig itt testőröm is lenne.
 Felhívnám magamra a figyelmet
 Nem akarok széket a Mesterek mellett.

Na jó, ezeket mind el tudom intézni. Mondjuk nekem testőr sem kell. Ugráltatni úgysem fogok senkit Széket nem kérek, habár Aro-ék ezt nagyon akarni fogják. A barátaim meg talán nem rágnak be rám. Legalább is remélem. Na jó, megvitatom a dolgokat Aro-ékkal. Lementem a nagyterembe, és csak a Mesterek voltak bent.

- Fél nap alatt el is döntötted? –csodálkozott Caius.
- Mennyi idő alatt? –néztem ki az ablakon. –Hupsz… kevesebbnek hittem.
- Semmi gond. Mire jutottál? –állt fel Aro.
- Mérlegeltem. Van ennek az egésznek jó, és rossz oldala is. De a rosszra több jutott. –sóhajtottam.
- Tehát nem? –szomorodott el Caius.
- Még nem fejeztem be. Csakhogy ezeket a rossz dolgokat el lehet hagyni. És így belemegyek az ajánlatba.
- Igen? És mik lennének azok a rossz dolgok? –ölelt meg Caius.
- Az, hogy például nekem nem kell testőr. Én nem akarom, hogy valaki is vigyázzon rám. Én sem akarok senkit ugráltatni. Nem akarom az összes időmet a négy fal között tölteni. Küldetésezni akarok, izgalmas életet. Persze megértem, hogy ez nem unalmas, de nem az én világom. Tehát, belemegyek. De csak a szavazati jogot kérem. –mosolyodtam el. –Jó lesz?
- Én belemegyek. –szólt mellőlem Caius.
- Én is. –bólintott Marcus.
- Akkor eldőlt. Három nap múlva megtartjuk a felavatásod. –mosolyodott el Aro.
- Szeretném, ha mindenki ugyanúgy tekintene rám a felavatás után, mint azelőtt. –magyaráztam. –Tehát továbbra is incselkedjenek velem a vámpírok, harcolhassak velük. Szeretnék normális életet élni. Már amennyire lehet. Tehát nálam nincs magázás, nagymértékű tisztelet, és főleg nincs „minden percben a rendelkezésére állok” dolog. Arra allergiás vagyok. És ha sértegetnek, vagy bántanak, vagy egyéb, akkor azt majd én elintézem, nem kell segítség. És ilyen miatt nem ölök. –mondtam magabiztosan.
- Mondtam én, hogy jó vezető lesz. –nevetett fel Caius.
- Beleegyezek. Arra gondoltam, hogy a székedet te tervezhetnéd meg. –mosolygott Aro.
- Én már tudom milyen legyen. –mosolyogtam, majd elszaladtam egy lapért és egy ceruzáért.
Olyan típusú, mint a másik három mesternek. A tetején egy ábra. Nálam egy barnamedvét fog ábrázolni. Mint a két karfájának a végén lesz egy-egy jel. Az egyik oldalában a Volturi jelkép, a másik oldalában pedig a Cullen jelkép fog díszelegni. Persze nekem sokkal keskenyebb lesz, mint a Mestereknek, és nem arany-fekete, hanem arany-piros színű lesz. Átadtam a terveimet Aro-nak, aki csak bólintott egyet, majd eltette a rajzot.
- Holnapra meglesz. Most elmehetsz. Pakolni. Ja, és kinek akarsz meghívót küldeni? –mosolyodott el.
- Pakolni? Én nem megyek sehová. –mondtam karba tett kézzel.
- Nem költözöl át a mi részünkre?
- Nem. Tökéletes nekem ott, ahol vagyok. Az elmúlt tizenhat évben megfelelt, most is megfelel. Szeretem a szobámat, és nem költözök.–mondtam dacosan. - Ja, és csak egy családnak szeretnék meghívót küldeni. De majd én megírom, és elküldöm. 
- Ahogy akarod. –mosolygott Caius. –És mostantól nem kell magázni. Ja, és ma és holnap még senki ne tudjon semmiről.
- Várjunk csak. Most már kihívhatlak egy csatára? –csillant meg a szemem.
- Igen. –kacagott a szőke Mester.
- Ez az. –tapsikoltam. –Akkor holnap.
Elhagytam a termet, és boldogan mentem a szobámba. Ott kiültem az erkélyemre, és néztem a csillagos eget. Boldogan keresgéltem a csillagképeket, és találtam meg őket. Majd elszomorodtam. A holdat néztem, és biztos voltam benne, hogy az is, akit szeretek, pont a holdat nézi.
- Alec. –bólintottam.
- Mióta tudtad, hogy itt vagyok? –lépett mellém.
- Már kezdettől fogva. –mosolyogtam. – Milyen volt a tegnap este?
- Nagyon jó. Felix dünnyögött, hogy ott hagytad, mindenki más nagyon jól mulatott.
- Hát igen… el kellett húznom… Ott voltak Cullenék. Legalább is csak ketten. De bőven elég volt az is… - csuklott el a mondatom. – Magamra hagynál?
- Persze. –hagyta el a szobám.
Elővettem egy papírt. Nekiálltam írni a szokásos meghívó szöveget.
„Szeretettel meghívjuk a Cullen családot az új Volturi vezető avatására. A rendezvény December 28.-án lesz, az Olaszországi Volturi várában. Megjelenésükre számítunk. Üdv.: Volturi. „
Leírtam a szöveget, megváltoztattam az írásom, betettem egy borítékba. Ráírtam, hogy: A Cullen család részére, és nyomtam rá egy pecsétet, leragasztottam, és lementem. A mesterek a teremben voltak.
- Hello. Itt a levél. –adtam át.
- Küldöm is. –mosolyodott el Aro. –Biztos jó ötlet őket meghívni?
- Ők a családom. Ne értsd félre, szeretlek titeket, és most ti vagytok a családom, de mindig is ők maradnak az igazi család, aki átváltoztatott, tanítgatott, állati vérre szoktatott.
- Tőlük indultál. Értjük mi. –bólintott Caius.
- Köszönöm. Megyek, veszek magamnak egy fekete szoknyát. –mosolyogtam, majd elhagytam a termet.
Visszamentem a szobámba, és ledőltem az ágyra. Órákig elmélkedtem, aztán felkeltem. Magamra kaptam valami normális ruhát, ami jelen esetben egy fehér farmert, sárga magas sarkút, sárga felsőt, és fehér dzsekit takart. Beledobtam a sárga táskámba a jogsimat, bankkártyámat, telefonomat, felkaptam a kocsi kulcsom, és már mentem is. Bepattantam a kocsiba, és kihajtottam a várból, be a városba. Szerencsémre borús az idő. Minden útba jövő estélyiruha boltba beugrottam, de nem találtam meg az igazit. Végül, a tízedik boltban megakadt a szemem egy fekete csodán. Ez egy spagetti pántos, fekete szoknya. A felső része eléggé szűk, és csipkéhez hasonlító minta van rajta, aztán a derekától habcsók szerűen omlik szét, csakhogy a bal combnál ki van vágva. Felpróbáltam, és tökéletesen állt. Visszaöltöztem, és kifizettem. Beugrottam egy fehérnemű boltba, és vettem magamnak egy új fekete szettet, és egy harisnyát, ami átlátszó, de fekete minta van rajta. Elméletben tökéletesen illett a ruhához. És otthon vagy egy tökéletesen passzoló cipőm is. Tehát, akkor kész is. Hazamentem, és a ruhákat egy akasztóra szedtem össze, betettem a gardróbba, alá a cipőt, és nyugodtan ültem le. Észre sem vettem, hogy már esteledik…

*_Emmett_*

Az akció, miszerint megtaláljuk Bridget-et, sikertelen lett. Rémlik pár dolog, mondjuk az aranybarna szemei, de minden olyan zavaros. Addig tiszta minden, hogy eljutottunk egy Club-ig, ahol Bridzs illatát lehetett érezni, aztán semmi. Furcsa ez az egész...
Felsóhajtottam, és leültem a TV elé. Egyszer csak ismeretlen vámpír illatát sodorta felénk a szél. És embert fogyaszt. Mindenki a nappaliba ment, és vártuk az ismeretlen, aki megállt az ajtó előtt, és bekopogott. Carlisle kinyitotta az ajtót, és mosolyogva üdvözölte a Volturi katonát.
- Csak ezt a levelet hoztam. Viszlát. –mondta, és már ott sem volt.
- A Volturi küldte. –elmélkedett Apa. –Mit akarhatnak?
- Ha megnézzük, meglátjuk. –ült le az asztalhoz Nich, közben a szemét forgatta.
Mindenki helyet foglalt, és Carlisle kibontotta a levelet.
- Új vezetőt avatnak. Holnap. És meg vagyunk hívva. –olvasta Carlisle, közben mondta nekünk.
- Megyünk? –kérdezte Esme.
- Nem. –jött a válasz mindenkitől.
- Nincs kedvem odamenni, a gyilkoló gépek közé. Bőven elég nekem a saját bajom is. –ültem vissza a TV elé.
- Akkor nem megyünk. –vitte fel Carlisle a levelet, majd betette a többi közé.

*_Bridget_*

Ma van az avató. Ohh, ez nehéz lesz. Izgatott vagyok, és egyben szomorú. Az utóbbi napokban alig találkozhattam a barátaimmal, egyrészt, mert sok dolgom volt, másrészt, mert hazudnom kellett nekik. Úgyhogy inkább elkerültem őket. Hogy egy kicsit oldjam a hangulatot, kihívtam Caius-t egy harcra. Én már a harctéren állok, és rá várok. Pár perc múlva megjelent egy fekete ingben, és sötétkék farmerban, meg SPORT CIPŐ-ben. Elnevettem magam.
- Valami nem jó? –mosolygott.
- De… persze. Tökéletes. –nevettem újra. A körülöttünk lévő vámpírok nagyon érdekesen néztek ránk.
- Na nézzük, mit tudsz.
- Fél kézzel leverlek. –kacsontottam rá, mire a körülöttünk lévő természetfeletti lények ledöbbentek, és elfelejtettek levegőt venni.
- Nem vagyok ám olyan rossz, mint te gondolod.
- Nem gyakorolsz. Csak ülsz a székedben. Lassan elsorvadsz. –kacagtam.
- Elsorvadok? Tudod mit, megnézzük, mennyire vagyok sorvadt. –ugrott nekem.
Könnyedén kivédtem támadásait. Látszik, hogy nem gyakorol. Egy gyenge rúgással elrepítettem. Mégsem törhetem teljesen össze. Mosolyogva mentem utána. Ő csak törökülésben ült, és mosolygott.
- Sorvadt. –vetettem oda nevetve. –Hány éves is vagy? Hány ezer?
- Ha-ha-ha. –kacagott. –Röhög a vakbelem.
- Az jó. Kezd visszatérni beléd az élet. –nyújtottam a kezem, és felsegítettem a földről.
A harc kezdetére az összes Volturi vámpír kint gyülekezett, és néztek minket. Azóta is döbbenten állnak, és még levegőt sem vesznek.
- Menj átöltözni. Egy óra múlva kezdődik a műsor. –kacsintott Caius.
- Mit terveztek azon kívül? –ijedtem meg.
- Semmit. –kacagott.
- Rémes vagy. Mint egy három éves. –forgattam a szemem.
- Ha én vagyok három, akkor te mennyi? –húzta fel a szemöldökét. –Úgy egy napos.
- Vicces. Honnan szedted, vicckönyvből? –incselkedtem.
- Nem. Magamtól jött. –mondta büszkén.
- Pedig azt hittem, hogy könyvből. Mert akkor azt azonnal ki kéne dobni. –sóhajtottam.
- Te most kritizáltál engem? –lépett közelebb.
- Mi van, ha igen? –pimaszkodtam.
- Huh… ne tudd meg. Inkább fuss. –mosolyogva lökött rajtam egyet, mire suhantam is, ő pedig utánam.
- Szerintem irány készülni. –mentem be a szobámba.
- Szerintem is. –szólt vissza.
Gyorsan lezuhanyoztam, megmostam a hajam, és megszárítottam. Kivasaltam, majd besütöttem, így lágy csigákban omlott a vállamra. Fújtam rá lakkot, majd jó erősen kihúztam a szemem szemceruzával, majd szempillaspirál, egy kis szájfény, és már csak az öltözködés. Levettem a köntösöm, felkaptam a fehér neműm, meg a harisnyát, majd felhúztam a szoknyát is, és a cipőmbe is belebújtam. Felvettem a karláncom, és a Volturi nyakláncom.
- Kész. –forogtam meg a tükör előtt.
Kopogtattak, és Alec lépett be.
- Azért jöttem, mert utasítottak, hogy kísérjelek be. –nyújtotta a karját.
- Mérges vagy?
- Eltitkoltad előlünk, hogy vezető leszel. Mégis milyen kedvembe legyek? –dörrent rám.
- Ezt kellett tennem. –sóhajtottam. –Különben is, nem leszek teljes vezető.
- Hogy hogy nem leszel teljes vezető? –értetlenkedett.
- Ugyanúgy megyek küldetésre, harcolok veletek, nem lesz testőröm, csak szavazati jogom. Ennyi. És nem kérek tiszteletet, csak akkorát, amekkorát eddig is. És engem nehogy magázzatok, mert falnak futok.
- De akkor kidől az a fal. És kit fogsz megkérni, hogy csinálja meg? –mosolygott.
- Téged. –kacagtam.
- Akkor jó. Itt vagyunk. –mosolygott. –Vigyázz magadra.
- Fél órába nem halok bele. –kuncogtam, és beléptem a terembe.
Mindenhol fekete és arany díszek.
- Azt hiszem még is. –nyögtem fel, mire Alec elmosolyodott, majd leült az első sorba, az egyik székre. Én pedig lassan bementem, és megálltam a vezetők előtt. Aro felállt, majd mondani kezdte a szövegét.
- Bridget Hale Volturi. Fogadod, hogy betartod a Volturi szabályait, és jó vezető leszel? Fogadod, hogy… - innentől nem figyeltem a szövegre.
- Fogadom. –mondtam magabiztosan.
Aro elém lépett, kivette a nyakamból az ezüst Volturi láncomat, és helyére egy aranyat tett. Ez jelképezte, hogy én vagyok az egyetlen vega Volturi tag, és most már vezető is. Odakísért a székemhez, én pedig leültem, mire mindenki tapsolni kezdett. Elmosolyodtam, de túlzásnak tartottam. Végignéztem a tömegen. Valakik hiányoztak. Hát nem jöttek el. Mondjuk nem írtam le, hogy én leszek az új vezér, de azért eljöhettek volna. Elindult a zene, és Caius táncolni hívott. Mosolyogva keringőztem egyet vele.
- Mikor lesz vége? –súgtam.
- Amikor elmész. –kuncogott.
- Akkor már mehetek is? –csillantak meg a szemeim.
- Nem, azért még ne menj. –mosolygott.
- Rendben. –szomorodtam. –Nem szeretem, amikor ennyien néznek.
- Majd megszokod. –mosolygott.
- Én nem akarom megszokni. Nem szeretem, ha mindenki az én kívánságaimat nézi. Olyan zavaró. –forgattam meg a szemeim.
- Egy idő után nem az. –bíztatott.
- Én nem akarok ezekhez hozzászokni. Ugyan az vagyok, aki eddig is. –mosolyodtam el.
- Igaz. –bólintott, majd Felix lekért.
- Na, miujs? –mosolyogtam.

- Áh, minden rendben van. Magával? –vigyorodott el.
Tarkón csaptam, és kidugtam rá a nyelvem.
- Ne magázz, mert kiakadok.
- Miért ne? –mosolygott.
- Mert ugyan az vagyok, aki eddig, csak most van szavazati jogom. –magyaráztam sokadszorra. – Sőt, kihívlak holnapra. Oké? Napfelkeltekor az udvaron. –kacsintottam.
- Rendben. Legyőzlek. –mosolygott magabiztosan.
- Azt megnézem. Eddig sem ment, most sem fog. –kuncogtam.
- Majd meglátjuk. –húzogatta a szemöldökét. Megforgattam a szemem, és miután Alec-cal és Dem-mel is táncoltam egyet, elmentem a szobámba. Lehámoztam magamról a ruhámat, és egy short-ot, meg egy pólót felvéve az ágyamba ugrottam, és nekiálltam gépezni.

                                       ____****____

(Emmett)

Nem mentünk el az avatóra. Mit keressek én ott? Én azt sem értem, minek hívtak meg minket egyáltalán? Már mindegy. Inkább harcoltam egyet Nicholas-sal. Nem rossz a gyerek, de nem is olyan jó, mint én. Igaz, most eléggé elgyengültem. Nem sokat járok vadászni, alig harcolok, nem foglalkozok eleget a családommal, és csak magamat emésztem. Hihetetlen, hogy meg tudtam változni egy nő miatt. Teljesen üresnek érzem most magam. De, ez van. Ismerős illatot hozott a szél, majd a kopogtatás az ajtón. Carlisle kinyitotta, én pedig reagálás nélkül néztem tovább a TV-t. Pontosabban igazából dühöngtem volna, törtem, zúztam volna, amiért idejött. De nem tehetem. Nemrég költöztünk vissza Alaszkába, nem akarom tönkretenni a házat. Bridget elmenése után még jó pár helyen voltunk. Egyszer London, Párizs, majd újra Alaszka. Igaz, a település másik végébe vettünk házat, de az részletkérdés. Rosalie beszélgetésbe elegyedett Nich-el. Itt szakadt el a cérna. Mérgesen álltam fel, és léptem oda hozzájuk.
- Gyere Nich, a végén még elkapod a kórt. –mondtam egy dühös pillantás mellett.
- Milyen kórt? Ismered már Roseliet? –állt fel.
- Ha nem ismerném, sokkal könnyebb lenne az életem. –mormogtam, és felmentem a szobámba.
Dühösen huppantam le az ágyamra, és próbáltam visszafojtani a dühöm. Nich is bejött, és faggatni kezdett. Én pedig mindent elmeséltem neki az emberi koromtól kezdve Nich örökbefogadásáig. Néha közbeszólt. Például ezt:
- Igen. Emlékszek egy arany szempárra, meg szőke hajra. Legalább is valami ilyesmi rémlik…- vakarta meg a tarkóját.
- Bridget. –bólintottam. Elővettem egy képet, és odaadtam neki. –Tessék.
- Köszi. –mosolyodott el, és elkezdte a képet tanulmányozni.
Miután mindent elmondtam neki, és mindent elmagyaráztam, megértően bólintott.
- Elhiszem, hogy hiányzik. –helyeselte.
- Nehéz volt. És az is. Nekiálltunk keresni, de nem találtuk. Esélytelen. –fogtam a fejem. –Pedig megmondanám neki, hogy sajnálom, és nem volt igaz, amit mondtam, és megbocsájtanám neki, hogy megcsalt. Mármint ha megcsalt egyáltalán. Menjünk le. –álltam fel, és már lent is voltam.
Lent nem kis meglepetésemre Rosalie ült, mellette Bella, és beszélgettek. Úgy néztek ki, mint a legjobb barátnők. Hát igen… Alice az elmúlt tizenhat évben inkább a Jasper, és az én társaságomat kereste, valamint Nich mellett töltötte mindennapjait.
- Gyere, felviszem a cuccaid az egyik vendégszobába. –fogta meg Bella Rosalie cuccait, és a lépcső felé indult.
- Hogy mi? –dörrentünk rá hárman egyszerre.
- Rosalie visszaköltözik. –rántotta meg a vállát. –És most hagyjátok abba!
Morogtam egy sort, de most mit lehetne tenni? Kidobjam a cuccait? Jó ötlet. De nem fogok az ő szintjére lesüllyedni.
- Mikor hagyott el Andrew? –hallatszott Bella hangja.
- Már régen. Tizenhat éve…- kezdett bele Rosalie a történetbe, de nem érdekelt.
Csak annyi ragadt meg, hogy Andrew és Rose veszekedtek, és ezért szakítottak… Könnyen feladták, mit ne mondjak…

Komit kérek... <3