Love Angel- 67. fejezet

Love Angel- 67. fejezet

Angyal
(Izbel)

*Hetekkel később*

Az ágyán ücsörgött, az X-boxot nyomkodta, én pedig a tévé elé álltam. Dühödten tette le a kezéből a konzolt, aminek a felszínén összefutott a műanyag, egy része a kezén maradt.
- Kösz –dünnyögte- Igazán köszönöm.
- Sajnálom, de indulnunk kellene –mondtam- Fejlesztened kellene magadat, mert sosem fogod megtanulni, hogy hogyan kell átvenni az irányítást a saját tested felett.
- Nem hogy megdicsérnél! –puffogott- Ezelőtt sikerült gondolatot olvasnom.
- Igazán sikeresen –forgattam meg a szemeimet- Egy órára szenilis lettem, hadd ne mondjam, rendkívül jó érzés volt.
- Én pedig nem használtam ki az alkalmat –sóhajtotta- Pedig mennyi mindent beléd lehetett volna beszélni… Hogy nekem ez előbb nem jutott eszembe!
- Gonosz vagy. Nagyon gonosz –hunyorogtam rá- Az egész a te hibád volt, ráadásul még előnyt is akartál kovácsolni belőle…
- Igazából te voltál felelőtlen –jelentette ki- Nem mérlegelted a helyzetet, görcsösen ragaszkodtál ahhoz, hogy képes vagyok rá.
Mérgesen, összeszűkített szemekkel néztem rá. Tudtam, hogy ezt már nem poénből mondja, véresen komolyan gondolja a hibáztatást.
- Miattad nem tudok megenni egy fagylaltot. Miattad vagyok ez az elcseszett valami, aminek lennem kellett.
- Sajnálom, többet nem fog előfordulni –gúnyolódtam, majd hátat fordítottam neki és kimenekültem a szobából.
A fürdőszobába iramodtam, ott pedig hidegvizet locsoltam az arcomra. Sajgott a fejem, elegem volt az egyre gyakrabb veszekedésből. Nem játszottuk végig a vitát, ahogy az esetek többségében sem. Egyszerűen faképnél hagytam, és vártam, hogy megeméssze magában az érzelmeit. Friss angyal, tudtam, hogy nehéz neki a helyzet. Az érzelmek tömkelegével támadják a lelkét, nem bírja őket kezelni. Tapasztaltam. Sok ember kárára voltam akkoriban. Nem vagyok büszke arra a korszakomra.
A tükörbe néztem, alig ismertem fel magamat. Nyúzott voltam, a hajam kócos, a szemeim vöröslöttek. Sírni támadt kedvem. Ez a –számomra- horrorisztikus kinézet túlságosan is hasonlított a másfél héttel korábbira. Damien átváltozására…
Az a kép még élénken él bennem, szinte feldolgozhatatlan számomra. Túlságosan közelről kellett megtapasztalnom. Azt hittem, hogy megbirkózok a látvánnyal, és az érzelemkitöréseivel. Túl sokat hittem magamról, rá kellett ébrednem, hogy sok idő kell, míg az elmék elhalványul, és az agyam hátsó zugába csúszik át.
A kép újra felrémlett előttem, én pedig az emlékforgatagban találtam magamat:

’A sötét, alagsori szoba levegője elhasználódott, a porszemcsék szálldostak a levegőben. Magam sem értettem, hogy miért ebben a teremben kell lennünk. Én egy napfényes, toszkánai apartman fényárban úszó nappalijában voltam az átváltozásomkor. Emlékszem rá, hogy egy zongora végig szólt, megnyugtató dallam lengett át.
Damien ezekkel ellentétben egy koszos díványon vergődik. A teste közbe megfeszül, ajkait összeszorítja, szemeit szorosan lehunyja. Szenved. Látszik rajta, hogy végeláthatatlan kínokat él át. Én pedig csak nézem. Nem tudok semmit tenni, csak az egyik kezét szorítani. Jelezni neki, hogy vele vagyok, mellette vagyok.
A homlokán verejték gyöngyöződött, a szemeit kinyitotta és rám szegezte a tekintetét. A szemei esedeztek, a pupillája maximálisra tágult. Én pedig nem tudtam semmit tenni, csak a nyakába temetni az arcomat és csókokat hinteni a bőrére.
Az ajkaimat ijedten kaptam el róla. A bőre égetett, tűz forró volt, mégis normális színt mutatott. Lassan a kezem alatt is felmelegedett a bőrfelszíne, a kezét is el kellett engednem. Nem értettem, hogy mi folyik itt. Ilyet még soha nem tapasztaltam, sőt, még hallani sem hallottam róla.
A szemhéja újra kipattant, a szeme vöröslött, ahogy rám nézett. Megragadta a kezemet, nekem pedig sistergett a bőröm az érintése alatt, feljajdultam a fájdalomtól. Elengedett, végül újra megragadott. Az érintésétől a szoba másik végébe repültem, a fejem keményen csattant a falnak. Elhomályosult előttem minden. Percekkel később tudtam csak felállni, akkor pedig első utam a telefonhoz vezetett. Kevint tárcsáztam, aki azonnal indult.
Ő sem értett semmit. Csak nézte a szenvedő Damient, aki most kifeszült testtel feküdt az ágyon. Meg sem mozdult.
- Nem tudom, Izbel –sóhajtotta- Ilyen még sohasem volt. Sem én, sem senki nem tapasztalt ilyet… Mintha nem is teljesen olyanná alakulna át, mint amilyenek mi vagyunk. Annyira más, mégis hasonlít. Nem értem.
- Félek –suttogtam- Megfogta a kezemet, és megégetett. Utána pedig egyetlen érintéssel átrepített a szobán. Óriási ez a hatalom, és nem tudom, hogy most mi lesz. Ez nem normális, még én is tudom. Pedig én közel sem láttam annyi mindent, mint te, Kevin. Annyira féltem őt.
Felnéztem rá, és éreztem, ahogy végigcsorognak az arcomon a könnyek. Belülről vagdosott a nyugtalanság, az önhibáztatás, a tudatlanság. Nagyon fájt, hogy így kellett őt látnom.
Kevin inkább kiláncolta, nehogy kárt tegyen magában. A csuklóit, bokáit vastag, szürke lánc fogta át, amik másik vége a falhoz volt rögzítve. Többször rántotta meg a karját, de hiába- a kezét továbbra is fogságban tartotta az erős anyag. Küszködött magával, a láncokkal… és igazából még elképzelni sem tudom, hogy még mivel. Szörnyen rossz volt így ránézni.
- Nyugodj meg –sóhajtotta, majd magához ölelt. Nem volt erőm ellökni magamtól.
Legszívesebben lerogytam volna a földre, és az arcomat a tenyerembe temettem volna. De erősnek kellett maradnom, hogy szükséghelyzetben Damien mellett álljak.
- Meddig tarthat még? –kérdeztem halkan, alig kinyitott szájjal.
- Nem tudom, Izbel –tekerte a fejét- Napokig is eltarthat, de lehet, hogy az utolsó fázisban van… Ötletem sincs. Ez a folyamat nála annyira másképp zajlik le, mint mondjuk nálunk… Sejtelmem sincs, hogy mi történik, arról meg főleg nincs, hogy miért épp így.
Megelőzte a kérdésemet. Örültem, hogy legalább nem kellett hangosan feltennem.
Az éjszaka közepén arra lettünk figyelmesek, hogy a láncok már nem zörögnek. Kíváncsian néztünk Damien felé, akin a láncok már tényleg nem voltak rajta. Leolvadtak róla. Meglepődve léptünk közelebb, és láttuk, hogy Damien kezéről-lábáról folyik le az anyag, majd az ágyba ivódik. Ijesztő.

Másnap jött csak a nagy változás. Damien ellazult, légzése normálissá vált, arcára halvány mosoly ült. Átfordult a hasára és párnát gyűrt a feje alá. Nagyokat ásított, végül kinyitotta a szemét. Felült az ágyban, nyújtózkodott, és jókedvűen túrt bele a hajába.
Mi pedig halálra váltan figyeltük őt. Nem mozdultunk meg, még levegőt is alig mertünk venni.
- Mi történt, szellemet láttatok? –kérdezte Damien nevetve, én pedig nagyra tágult szemekkel, leesett állal néztem.
- Nem tudom. Lehet –válaszoltam végül, majd megráztam a fejemet és felálltam.
- Hogy vagy? –eszmélt fel Kevin, majd már fel is pattant.
- Jól. Teljesen fitt vagyok, boldog, felszabadult. Mint aki nem ismer határokat és övé az Ég ’s Föld. Tökéletes minden.
- Emlékszel bármire is ebből a huszonöt órából?
- Kellene? –tekerte a fejét, majd megvonta a vállát- Nem hiányzik semmiféle emlék az átváltozásból, vagy miből. Megtörtént egyáltalán? Olyan vagyok, mint ezelőtt, semmi sem változott.
- Egyenlőre még nem vetted észre a változást, de majd meg fogsz lepődni, hogy mennyi mindenre képes vagy –mosolyogtam rá, és közelebb araszoltam hozzá.
Ő ölelésre tárta a karjait, én pedig belerohantam a karjaiba. Egyetlen érintésétől jó érzés kerített hatalmába. Boldogan ölelt magához, majd egy csókot nyomott a hajamba.
Aztán az egész megváltozott. Éreztem, ahogy a hátam a keze nyomán égni kezd, mintha egy forró vasat nyomtak volna hozzá. Elugrottam tőle, és megdörzsöltem a bőrömet. A ruhám leégett azon a nyomon, a bőrömön pedig hólyag keletkezett.
- Mi történt? –kérdezte döbbenten, mikor meglátta a sebet- Ezt én csináltam? Miért? Mi? Nem értem!
Megfogta a fejét, és erőteljesen nyomni kezdte a halántékát.
- Nyugodj meg –mondtam- Kérlek. Damien! Nézz rám, könyörgök.
Felnézett rám. A szeme a normális zöld színben pompázott, az arca pirospozsgás volt. Ahogy a nyakára simította a kezét, semmi nyoma nem maradt az érintésének.
- Nyúlj hozzá a kezemhez –nyújtottam, mire hátratántorodott.
- Nem akarlak bántani –motyogta.
- Nyugalom, minden rendben lesz –mondtam- De kérlek, fogd meg a kezemet.
Megtette, amit kértem. Ugyan az történt, mint az ölelésnél. Az érintése egy erős égésnyomot hagyott maga után. Fájt.
- Nem értek semmit –mondta Kevin halkan- Kudarcot vallottam.
Sokkos állapotban ült vissza a földre, és csak nézte Damient, aki hasonló állapotban volt. Én pedig csak álltam közöttük, és kis híján az ájulás környékezett.

Próbáltunk válaszokat találni a kérdéseinkre, persze sikertelenül. Az egész angyal-világ riasztva volt, de senki sem tudott semmit. Már sajgott a fejem a sok gondolkodástól.
Aznap este kivittük Damient az erdőbe. Reméltük, hogy ez nem fog döcögősen menni. Hiába reménykedtünk, hisz miért is menne bármi is normálisan?
Damien levette a pólóját, és koncentrált arra, hogy előhívja a szárnyait. Ezt már hosszasan magyaráztam neki, úgy tűnt, megértette. Úgy is tett, ahogy javasoltam neki: Ellazult, mélyeket lélegzett, és a lelki szemei előtt körvonalazódni kezdtek a fehér tollak.
De nála ez sem úgy zajlott le, ahogy elvártuk. A keze lángba borult, a haja vége vörös színbe váltott, körülötte egy óriási körben minden meggyulladt. Lángolt, de nem égett el. Ijesztő látványt nyújtott.
Damien körül lángcsóva tört fel, majd egy pillantás alatt minden elaludt. Csak egy vékony, hamvas réteg bizonyította, hogy minden égett. Damienen nyoma sem volt a különös jelenségnek. A bőre tökéletes volt, egyetlen heg sem tarkította. Aztán a szárnyára néztünk.
Fekete volt.
Éjfekete tollakból állt, és nem is a megszokott, derékig érő méretet öltötte. A lapockájától felfelé húzódott, majd egyre keskenyedve leért egészen a bokájáig. Egy-egy hosszú, sötét toll szélén vörösesen csillant meg a napsugár.
Mi pedig csak álltunk, és megszólalni sem tudtunk.’

Újra láttam magamat a tükörben. Az arcom most még nyúzottabb volt, a nyakamon kidagadtak az erek.
Azóta sem tudtunk semmit tenni. Próbáltuk Damient a szokásos, angyali tulajdonságokra nevelni, megtanítani neki, hogyan használja őket, de a nagy részük nem stimmelt. Vagy nem voltak meg neki ezek a tulajdonságok, vagy teljesen máshogy működtek, más hatást váltottak ki, mint kellett volna.
Ráadásul a tűz állandóan jelen volt az életében. Ha mérges volt, gyakran lángba borult a kézfeje, esetleg még egy-egy hajtincsei is fáklyaként működött.
Ő persze ezt az elején úgy fogta fel, hogy kilépett a tévéből, mint a Fantasztikus Négyes egyik tagja. Nem tudtam nevetni ezen a viccén.
Nem tud hozzám érni. Megéget egyetlen érintésével. Van, mikor tudja uralni, és nem éget el minden útjába kerülő tárgyat. De ez nem mindig van így. Kevin hozott neki egy kesztyűt, hogy legalább kicsit mérsékelni tudjuk ezt. Nagyrészt be is vált- míg el nem égett.
Rémisztő a helyzet… Rémisztően tehetetlenek vagyunk és semmit sem értünk.
Csak reménykedni tudok abban, hogy rá fogunk jönni, hogy mi folyik itt, és tudunk segíteni Damienen. Mert látni a szemében azt az elkeseredett, nyugtalan, értetlen nézést, ami újra kisgyerekké varázsolja, hihetetlenül nagy kínt okoz számomra. Segíteni akarok neki, megszabadítani attól a tehertől, amit cipel… De nem tudom, hogy hogyan tegyem ezt meg.