 |
| Nancy |
De... nagyon nem értem én ezt. Eddig azért nem írtatok komit, mert tanév közben volt, és tanulni kellett, valamit minden energiátokat az iskolára fordítottátok... De most itt a nyár? Mi történt, hogy kevesebb megjegyzést kapok, mintha év közben lennénk? :S Ez engem nagyon zavar, és rosszul esik. Ha nem tetszik, és már nagyon rosszul írok, azt is mondjátok meg, mert legalább tanulok belőle, vagy valami... :S
Na mindegy, nem vesztegetem az időtöket a nyavalygásommal.
Puszii
82.fejezet- Vagyis II. 41. fejezet
(Demetri)
Ezután már csak a négy mancs dobogását hallottam, és megjelent előttem a jól ismert tigris alak, amit most csak egy kézsuhintással löktem el magamtól, aminek az eredménye egy óriási reccsenés lett, emberi sikítással ötvözve…
(Demetri)
Ezután már csak a négy mancs dobogását hallottam, és megjelent előttem a jól ismert tigris alak, amit most csak egy kézsuhintással löktem el magamtól, aminek az eredménye egy óriási reccsenés lett, emberi sikítással ötvözve…
Tovább futottam volna, el a gondjaim elől, de nem tettem.
- Nancy! –kiáltottam el magam, és a sikítás irányába fordultam.
Nem találtam sehol. Nem látom. Nincs meg!
- Nancy! Hol vagy? –kiáltottam, és a szagát követve egyre közelebb kerültem hozzá.
Nem jött hang. Sehonnan.
- Nancy! Hol vagy? Kérlek! Gyere elő! –mondtam, és kétségbeesetten kezdtem el futkozni. Minden résben benéztem.
- Nancy! –kiáltottam el magam, és a sikítás irányába fordultam.
Nem találtam sehol. Nem látom. Nincs meg!
- Nancy! Hol vagy? –kiáltottam, és a szagát követve egyre közelebb kerültem hozzá.
Nem jött hang. Sehonnan.
- Nancy! Hol vagy? Kérlek! Gyere elő! –mondtam, és kétségbeesetten kezdtem el futkozni. Minden résben benéztem.
- Itt vagyok lent. –mondta egy mosolygós hang.
- Hol lent? –néztem körbe.
- Gyere előbbre. –kuncogott.
- De mennyire? –lépkedtem össze-vissza.
Megkaptam a választ. Hirtelen nem éreztem talajt a lábaim alatt, és arra sem volt időm, hogy a felettem tornyosuló fába kapaszkodjak. Lefelé csúsztam a síkos földjáraton, míg nagyon huppanás közepette leértem. Ott Nancy várt, mosollyal az arcán. Gyorsan felpattantam, és magamhoz húztam. A kajaimat köré fontam, és szoros ölelésembe zártam.
- Mi történt?
- Oh…hát, -nevetett- beszakadt alattam a talaj. Tudod, hogy van ez. Egy tigris nehezebb, mint egy ember. És gondolom itt egy alagút-szerűség van. Mert nézz csak meg azt.
Jobbra pillantottam, és egy földjáratot láttam.
- Tehát tényleg egy alagútban vagyunk. –mosolyodtam el –És jól vagy…
- Persze…
- Sajnálom. –öleltem magamhoz szorosan –Nem akartalak bántani, csak…nagyon kiakadtam.
- Megértem… -bontakozott ki az ölelésemből, és az egyik sziklára ült.
- Én… tényleg csak azért löktelek el magamtól, mert nem gondolkodtam ép ésszel. Másképp sosem bántanálak. Ez… ez annyira képtelenség. Elvesztettem a feleségemet, aki végül összeállt egy másik természetfeletti lénnyel, erre megkapom a lányát, akibe beleszerettem. Most milyen helyzet ez? –pillantottam felé.
Szerintem ő megakadt annál a szónál, hogy: beleszerettem. Nem csodálom, nem sűrűn mondogatom ezeket a szavakat.
- Ezt hogy érted? –kérdezett vissza.
- Mit hogy értek? –mosolyodtam el.
Egy kicsit húztam az agyát. Azt akartam, hogy kerek perec rákérdezzen.
- Hogy érted, hogy belém szerettél?
- Úgy, ahogy mondtam. –néztem ki a lyukból.
Gyorsan tereltem a témát: –Lassacskán ki kellene másznunk innen.
- Szerintem még ezt a beszélgetést nem zártuk le.- állt elém, és a mellkasomra tette a kezét.
A kék szeme csak úgy világított a félhomályban, és várta a szavaimat.
- Nem szeretek az érzéseimről beszélni.
- Nem foglak kigúnyolni…
- Hihetetlenül kíváncsi vagy. –motyogtam az orrom alatt.
- Igen, az vagyok. –mondta egy pimasz mosoly kíséretében.
- Hát jó…
Egy kis gondolkodás után belekezdtem:
- Tudod… a tigris alakod is megfogott. Nem értettem, hogy egy állat hogy tud kiváltani belőlem ilyen érzéseket. Minden nap azt vártam, hogy mikor mehetek már az erdőbe, tudván, hogy ott fogsz várni. Jézusom… most így belegondolva egy állathoz vonzódtam.
- De az én voltam. –emelte fel az ujját.
- Pontosan. –mosolyogtam –Látom érted a lényegét.
- Igen… értem.
- Szóval. Amikor a csatában megvédtél… És emberré változtál… Először fel sem fogtam. Ezt képtelenségnek gondoltam, vagy annál is rosszabbnak…szemfényvesztésnek. De nem volt az, szerencsére. Rájöttem, hogy minden titkomat tudod, és ezt veszélyesnek éreztem.
- De nem mondtam el senkinek, és nem is fogom. –tiltakozott azonnal.
- Még nem fejeztem be. –simítottam végig az arcán.
Elfordította a tekintetét, és inkább a földet kezdte el bámulni.
- Tudom, hogy sosem mondanád el senkinek, és nem élnél vissza a helyzettel. Most már tudom, és így belegondolva akkor is tudtam. Teljesen bíztam benned. Vagyis még mindig bízok benned, mielőtt még ezen akadnál fent.
Apró mosoly kúszott az arcára, és újra a szemembe nézett.
- Örültem, hogy valakinek végre őszintén elmondhatom a bajaimat.
- Tudod, hogy milyen érzés volt, amikor először megláttalak? –kérdezte hirtelen.
- Nem… a te gondolataidat és érzéseidről fogalmam sincs.
Még magamban hozzátettem, hogy sajnos, de aztán teljes figyelmemet felé fordítottam…
***
(Nancy)
- Amikor a vámpír illatot hozta felém a szél, menten meg akartam fordulni, hogy aztán visszarohanjak a házhoz. De nem ment. Folytattam az utamat előre, szinte nem is én parancsoltam magamnak. Kétségbeesetten küzdöttem, hogy végre megforduljak, és a másik irányba rohanjak. De nem sikerült. Egyre közelebb kerültem a bódító illatodhoz…
- Hol lent? –néztem körbe.
- Gyere előbbre. –kuncogott.
- De mennyire? –lépkedtem össze-vissza.
Megkaptam a választ. Hirtelen nem éreztem talajt a lábaim alatt, és arra sem volt időm, hogy a felettem tornyosuló fába kapaszkodjak. Lefelé csúsztam a síkos földjáraton, míg nagyon huppanás közepette leértem. Ott Nancy várt, mosollyal az arcán. Gyorsan felpattantam, és magamhoz húztam. A kajaimat köré fontam, és szoros ölelésembe zártam.
- Mi történt?
- Oh…hát, -nevetett- beszakadt alattam a talaj. Tudod, hogy van ez. Egy tigris nehezebb, mint egy ember. És gondolom itt egy alagút-szerűség van. Mert nézz csak meg azt.
Jobbra pillantottam, és egy földjáratot láttam.
- Tehát tényleg egy alagútban vagyunk. –mosolyodtam el –És jól vagy…
- Persze…
- Sajnálom. –öleltem magamhoz szorosan –Nem akartalak bántani, csak…nagyon kiakadtam.
- Megértem… -bontakozott ki az ölelésemből, és az egyik sziklára ült.
- Én… tényleg csak azért löktelek el magamtól, mert nem gondolkodtam ép ésszel. Másképp sosem bántanálak. Ez… ez annyira képtelenség. Elvesztettem a feleségemet, aki végül összeállt egy másik természetfeletti lénnyel, erre megkapom a lányát, akibe beleszerettem. Most milyen helyzet ez? –pillantottam felé.
Szerintem ő megakadt annál a szónál, hogy: beleszerettem. Nem csodálom, nem sűrűn mondogatom ezeket a szavakat.
- Ezt hogy érted? –kérdezett vissza.
- Mit hogy értek? –mosolyodtam el.
Egy kicsit húztam az agyát. Azt akartam, hogy kerek perec rákérdezzen.
- Hogy érted, hogy belém szerettél?
- Úgy, ahogy mondtam. –néztem ki a lyukból.
Gyorsan tereltem a témát: –Lassacskán ki kellene másznunk innen.
- Szerintem még ezt a beszélgetést nem zártuk le.- állt elém, és a mellkasomra tette a kezét.
A kék szeme csak úgy világított a félhomályban, és várta a szavaimat.
- Nem szeretek az érzéseimről beszélni.
- Nem foglak kigúnyolni…
- Hihetetlenül kíváncsi vagy. –motyogtam az orrom alatt.
- Igen, az vagyok. –mondta egy pimasz mosoly kíséretében.
- Hát jó…
Egy kis gondolkodás után belekezdtem:
- Tudod… a tigris alakod is megfogott. Nem értettem, hogy egy állat hogy tud kiváltani belőlem ilyen érzéseket. Minden nap azt vártam, hogy mikor mehetek már az erdőbe, tudván, hogy ott fogsz várni. Jézusom… most így belegondolva egy állathoz vonzódtam.
- De az én voltam. –emelte fel az ujját.
- Pontosan. –mosolyogtam –Látom érted a lényegét.
- Igen… értem.
- Szóval. Amikor a csatában megvédtél… És emberré változtál… Először fel sem fogtam. Ezt képtelenségnek gondoltam, vagy annál is rosszabbnak…szemfényvesztésnek. De nem volt az, szerencsére. Rájöttem, hogy minden titkomat tudod, és ezt veszélyesnek éreztem.
- De nem mondtam el senkinek, és nem is fogom. –tiltakozott azonnal.
- Még nem fejeztem be. –simítottam végig az arcán.
Elfordította a tekintetét, és inkább a földet kezdte el bámulni.
- Tudom, hogy sosem mondanád el senkinek, és nem élnél vissza a helyzettel. Most már tudom, és így belegondolva akkor is tudtam. Teljesen bíztam benned. Vagyis még mindig bízok benned, mielőtt még ezen akadnál fent.
Apró mosoly kúszott az arcára, és újra a szemembe nézett.
- Örültem, hogy valakinek végre őszintén elmondhatom a bajaimat.
- Tudod, hogy milyen érzés volt, amikor először megláttalak? –kérdezte hirtelen.
- Nem… a te gondolataidat és érzéseidről fogalmam sincs.
Még magamban hozzátettem, hogy sajnos, de aztán teljes figyelmemet felé fordítottam…
***
(Nancy)
- Amikor a vámpír illatot hozta felém a szél, menten meg akartam fordulni, hogy aztán visszarohanjak a házhoz. De nem ment. Folytattam az utamat előre, szinte nem is én parancsoltam magamnak. Kétségbeesetten küzdöttem, hogy végre megforduljak, és a másik irányba rohanjak. De nem sikerült. Egyre közelebb kerültem a bódító illatodhoz…
„Nem… Nem… Láttam magam előtt, ahogy mennek a fák, felreppennek a madarak, és a mancsaim alatt csak úgy lapul le a pázsit. Egyre közelebb kerültem a veszélyhez, az édes illathoz, a vámpírhoz. Lelassultam. Már csak lépkedtem, és éreztem, hogy csak pár méterre vagyok Tőle. A tekintetem folyamatosan cikázott a fák között, egyre csak kerestem az ismeretlen személyt. Lassú, óvatos lépteimmel húzódtam ki a fák takarásából, és egyenesen szembe kerültem a tekintetével. A vérvörös szemei engem fürkésztek, és hirtelen támadó állásba helyezkedett. Már saját erőmből tettem egymás elé a mancsaimat, és egyre közelebb kerültem hozzá.
- Szia Tigris… -állt fel végül.
Lassan lépdeltem felé, viszont megtorpantam, mikor a hófehér kezét felém nyújtotta.
- Nem bántalak. Ahogy te sem engem…legalább is remélem.
A mosolyába feledkeztem. A hófehér fogai kivillantak, az arca oldalán a gödröcske is látszott, ami a gyengém.
Végül a nagy csodálás után közelebb léptem hozzá, és fejemet a tenyeréhez dörgöltem. Éreztem, ahogy ujjai a dús bundámba siklanak.
- Remélem te meghallgatsz… -motyogta.
Hát ez meg? Most meg mi történt?
- Nagyon nehéz az élet… Emberként… vagyis vámpírként… De jó neked, hogy nem kell ilyenekkel törődnöd.
Oh, dehogynem. Oh, ha tudnád…
- Képzeld…nagyon nehéz az életem. Ma öltünk. Megint… nem is értem. Régen simán, minden lelkiismeret-furdalás nélkül kitörtem valaki nyakát…
Miközben a beszédjét megszakította, hogy sóhajtson egyet, én hátrább tántorogtam.
- Megijedtél, igaz?Oh, minek is beszélek? Hisz nem is érted, hogy mit mondok… -mosolyodott el –Épp ez ebben a jó. Nem tudlak elriasztani. Nem fogsz elítélni amiatt, ami vagyok…
Bárcsak tényleg ne értenélek…
- De visszatérve az ölésre… régen bármi érzés nélkül megtettem, sőt, még örültem is. De ma… egy gyermeket kellett megölnöm. Egy zöld szemű kissrácot. Szőke hajú volt, és rám mosolygott, majd megfogta a kezemet, és az ablakhoz húzott, hogy megmutassa a bárányfelhőcskét. Annyira…őrjítő volt. Egy ártatlan kis lény. Véget kellett vetnem az életének, csak hogy megtegyem azt, amit elvárnak tőlem. Még mindig felrémlik előttem a kép. Egy aprócska macit szorongatott a kezében, és még egy mosolyt is villantott felém. Amikor mondtam neki, hogy… hogy megy a szülei után, örült. De tényleg. A mosolya még nagyobb lett, és boldogan felkacagott, majd elmotyogta a szülei nevét, majd az ég felé mutatott. Azt mondta, hogy már ő is ott szeretne lenni velük, mert nagyon hiányzik nekik. Az ölembe ültettem a kissrácot, egy apró puszit nyomtam a feje búbjára, és eltörtem a nyakát. Senkinek sem engedtem, hogy igyon belőle, vagy csak hozzá nyúljon. Hozattam egy lepedőt, bebugyoláltam, és levittem. Egy koporsóba tettem, és eltemettem. Nem tudtam elviselni, hogy elégetnék. Még sírt is csináltattam neki… az erdőben van.
Szégyen, nem szégyen, elsírtam magam. Pontosabban egy könnycsepp csordult le a szememből.
- Jé…olyan, mintha…sírnál. –törölte le a könnycseppet.
Megráztam a fejemet, és leültem. Tovább hallgattam a történeteimet, és megértettem.”
- Remélem te meghallgatsz… -motyogta.
Hát ez meg? Most meg mi történt?
- Nagyon nehéz az élet… Emberként… vagyis vámpírként… De jó neked, hogy nem kell ilyenekkel törődnöd.
Oh, dehogynem. Oh, ha tudnád…
- Képzeld…nagyon nehéz az életem. Ma öltünk. Megint… nem is értem. Régen simán, minden lelkiismeret-furdalás nélkül kitörtem valaki nyakát…
Miközben a beszédjét megszakította, hogy sóhajtson egyet, én hátrább tántorogtam.
- Megijedtél, igaz?Oh, minek is beszélek? Hisz nem is érted, hogy mit mondok… -mosolyodott el –Épp ez ebben a jó. Nem tudlak elriasztani. Nem fogsz elítélni amiatt, ami vagyok…
Bárcsak tényleg ne értenélek…
- De visszatérve az ölésre… régen bármi érzés nélkül megtettem, sőt, még örültem is. De ma… egy gyermeket kellett megölnöm. Egy zöld szemű kissrácot. Szőke hajú volt, és rám mosolygott, majd megfogta a kezemet, és az ablakhoz húzott, hogy megmutassa a bárányfelhőcskét. Annyira…őrjítő volt. Egy ártatlan kis lény. Véget kellett vetnem az életének, csak hogy megtegyem azt, amit elvárnak tőlem. Még mindig felrémlik előttem a kép. Egy aprócska macit szorongatott a kezében, és még egy mosolyt is villantott felém. Amikor mondtam neki, hogy… hogy megy a szülei után, örült. De tényleg. A mosolya még nagyobb lett, és boldogan felkacagott, majd elmotyogta a szülei nevét, majd az ég felé mutatott. Azt mondta, hogy már ő is ott szeretne lenni velük, mert nagyon hiányzik nekik. Az ölembe ültettem a kissrácot, egy apró puszit nyomtam a feje búbjára, és eltörtem a nyakát. Senkinek sem engedtem, hogy igyon belőle, vagy csak hozzá nyúljon. Hozattam egy lepedőt, bebugyoláltam, és levittem. Egy koporsóba tettem, és eltemettem. Nem tudtam elviselni, hogy elégetnék. Még sírt is csináltattam neki… az erdőben van.
Szégyen, nem szégyen, elsírtam magam. Pontosabban egy könnycsepp csordult le a szememből.
- Jé…olyan, mintha…sírnál. –törölte le a könnycseppet.
Megráztam a fejemet, és leültem. Tovább hallgattam a történeteimet, és megértettem.”
- És már akkor éreztem valamit. –mondtam el, miután egy apró fejrázás következtében megszakadt a visszaemlékezésem –A kisfiú miatt, talán. Hogy nem úgy bántál vele, mint egy fajtád béli, hanem…tisztelettel. Más voltál. Mint most is. Csak fizikailag vagy vámpír. Nem vagy vérengző állat, mint a többség…
- Furcsa vagy…Nem úgy nézed a dolgokat, mint a többség.
- Tudom. –mosolyogtam –De jó ez. Sokkal jobb így élni az életed, mintha az unalmas, slampos oldalát néznénk. Például… én a méhébe nem azt nézem, mint a többség, hogy rohadt szemét, megcsíp, hanem, ha megjelenik valahol, ott virágok lesznek… Vagy az esőt. Ha nincs eső, nincs szivárvány…
- Érdekes szemlélet. –mosolygott, és átkarolt.
- Ki kellene innen jutnunk. –kuncogtam.
Észveszejtő ötlet jutott eszembe.
- Majd gyere utánam.
Kibújtam a karjaim közül, és nekiálltam mászni a lyukba. Csak mentem előre és előre, viszont egyszer csak kicsúszott a kezem alól a talaj, és előre kezdtem csúszni.
- Gyere Dem, ez király! –visítottam el magam, és nevetésemtől visszhangzott a csúszda.
Végül egy óriási csobbanás mellett értem le, egy tóban landolva. Félreúsztam a kijárat irányából, hogy Dem is meg tudjon érkezni, ami pár másodperc múlva sikerült is.
- Nancy. –lökte félre mellőle a vizet.
- Ha egy kicsit körbenéznél, meg is találnál. –mosolyogtam egy sziklán ülve.
- Oké, jól van. Aggódok. –mondta megadóan, és elmosolyodott.
- És miért is? –kérdeztem vissza.
Közben felhúztam a szemöldököm, és előredőltem.
- Mert féltelek. –lépett hozzám.
- Furcsa vagy…Nem úgy nézed a dolgokat, mint a többség.
- Tudom. –mosolyogtam –De jó ez. Sokkal jobb így élni az életed, mintha az unalmas, slampos oldalát néznénk. Például… én a méhébe nem azt nézem, mint a többség, hogy rohadt szemét, megcsíp, hanem, ha megjelenik valahol, ott virágok lesznek… Vagy az esőt. Ha nincs eső, nincs szivárvány…
- Érdekes szemlélet. –mosolygott, és átkarolt.
- Ki kellene innen jutnunk. –kuncogtam.
Észveszejtő ötlet jutott eszembe.
- Majd gyere utánam.
Kibújtam a karjaim közül, és nekiálltam mászni a lyukba. Csak mentem előre és előre, viszont egyszer csak kicsúszott a kezem alól a talaj, és előre kezdtem csúszni.
- Gyere Dem, ez király! –visítottam el magam, és nevetésemtől visszhangzott a csúszda.
Végül egy óriási csobbanás mellett értem le, egy tóban landolva. Félreúsztam a kijárat irányából, hogy Dem is meg tudjon érkezni, ami pár másodperc múlva sikerült is.
- Nancy. –lökte félre mellőle a vizet.
- Ha egy kicsit körbenéznél, meg is találnál. –mosolyogtam egy sziklán ülve.
- Oké, jól van. Aggódok. –mondta megadóan, és elmosolyodott.
- És miért is? –kérdeztem vissza.
Közben felhúztam a szemöldököm, és előredőltem.
- Mert féltelek. –lépett hozzám.
- És azt miért? –incselkedtem.
- Mert… -simult hozzám, és az egyik keze a derekamra siklott, míg a másik a combomon körözött.
- Miért? –nyögtem.
- Mert szeretlek. –mosolyodott el, és láttam, ahogy az ajkaimmal szemez.
Nem vártam meg, amíg megcsókol, megtettem ezt én helyette. Az ajkaimat szenvedélyesen nyomtam az övéihez, ő pedig hevességemen mosolyogva csókolt vissza. Épp el akartam válni tőle, amikor mohón kapott az ajkaim után.
Innentől levetkőztem a gátlásaimat, és lábaimat a dereka köré kulcsoltam, miközben vékony ujjaim selymes tincseibe siklottak. Hűvös ujjait hirtelen megéreztem a pólóm alatt, a hasamon körözni, miközben belenyögött a csókunkba. Éreztem, hogy valami igencsak kemény nekem feszül, de ez sem állíthatott meg.
Én is kívántam őt, ő is engem. Ez a normális reakció érett férfi és nő között, ez ellen nem lehet mit tenni.
Ajkaink elszakadtak egymástól, mennyei csókjait pedig megéreztem a nyakamon, és a kulcscsontomon. Szégyentelenül felnyögtem, és határozott mozdulattal lebontottam róla az ingjét, és izmos mellkasát kezdtem el simogatni.
Vágyaink tovább nőttek, és egy váratlan, mégsem meglepő cselekedet következett…
- Mert… -simult hozzám, és az egyik keze a derekamra siklott, míg a másik a combomon körözött.
- Miért? –nyögtem.
- Mert szeretlek. –mosolyodott el, és láttam, ahogy az ajkaimmal szemez.
Nem vártam meg, amíg megcsókol, megtettem ezt én helyette. Az ajkaimat szenvedélyesen nyomtam az övéihez, ő pedig hevességemen mosolyogva csókolt vissza. Épp el akartam válni tőle, amikor mohón kapott az ajkaim után.
Innentől levetkőztem a gátlásaimat, és lábaimat a dereka köré kulcsoltam, miközben vékony ujjaim selymes tincseibe siklottak. Hűvös ujjait hirtelen megéreztem a pólóm alatt, a hasamon körözni, miközben belenyögött a csókunkba. Éreztem, hogy valami igencsak kemény nekem feszül, de ez sem állíthatott meg.
Én is kívántam őt, ő is engem. Ez a normális reakció érett férfi és nő között, ez ellen nem lehet mit tenni.
Ajkaink elszakadtak egymástól, mennyei csókjait pedig megéreztem a nyakamon, és a kulcscsontomon. Szégyentelenül felnyögtem, és határozott mozdulattal lebontottam róla az ingjét, és izmos mellkasát kezdtem el simogatni.
Vágyaink tovább nőttek, és egy váratlan, mégsem meglepő cselekedet következett…
***---***
(Sophie)
- Nem is igaz. –tiltakoztam.
- Nem? –húzta fel a szemöldökét, és közelebb jött hozzám.
- Nem vagyok szexmániás. –húztam fel az orromat.
- Biztos vagy te ebben? –lépett elém, és teljes testét hozzám nyomta.
Az ágy egyre jobban süppedt be alattam, pedig csak én ültem a szélén. Vagy talán képzelem, hogy egyre mélyebbre süllyedek a szivacsok között?
- Igen, biztos.
- Még jó, hogy nem vagy Pinokkió, Szivecském. –kuncogott.
- Nem hazudok. Nem vagyok szex mániás. –kötöttem az ebet a karóhoz.
- Oké. Fogadjunk, hogy nem fogod kibírni, hogy ma ne érj hozzám.
- Nem is igaz. –tiltakoztam.
- Nem? –húzta fel a szemöldökét, és közelebb jött hozzám.
- Nem vagyok szexmániás. –húztam fel az orromat.
- Biztos vagy te ebben? –lépett elém, és teljes testét hozzám nyomta.
Az ágy egyre jobban süppedt be alattam, pedig csak én ültem a szélén. Vagy talán képzelem, hogy egyre mélyebbre süllyedek a szivacsok között?
- Igen, biztos.
- Még jó, hogy nem vagy Pinokkió, Szivecském. –kuncogott.
- Nem hazudok. Nem vagyok szex mániás. –kötöttem az ebet a karóhoz.
- Oké. Fogadjunk, hogy nem fogod kibírni, hogy ma ne érj hozzám.
- Igen? –húztam fel a szemöldökömet. –Simán kibírom.
- Na, azt megnézzük.
- De akkor bonyolítsuk. Te sem érhetsz hozzám.
- Oké, én mindenbe beleegyezek.
- De mi a tét? –csillant fel a szemem.
- Ha te nyersz, kitalálhatod,hogy hogyan, és mit csináljunk egész éjszaka… viszont ha én… akkor egy nagyon felejthetetlen napnak nézünk elébe.
- Oké. Én benne vagyok. –kuncogtam, és felálltam az ágyról –Még jó, hogy már dél van. Már csak tizenkettő órát kell kibírni.
- Sok szerencsét.
A gardrób felé indultam, és kivettem belőle egy miniszoknyát, magassarkút, és egy fehér inget. Bementem a szobába, letettem a dolgokat az ágyra, vigyázva, hogy véletlenül se érjek Alec-hez.
Nekiálltam öltözni, ő pedig elbűvölt tekintettel figyelte minden mozdulatomat.
- Gonosz vagy. –krákogta rekedt hangon.
- Nem igaz. Csak játszok. –villantottam egy csábító mosolyt, majd belebújtam a cipőmbe, és az ajtóhoz tipegtem –Neked nehezebb lesz a mai nap, mint nekem…
~
Így ment el az egész nap. Én ingereltem, ő pedig határtalanul tűrte kínzásomat. Érintés nélkül is éreztem, hogy pozitív reakciókat tudok kiváltani belőle.
Egyre jobb kedvvel hajtottam végre a feladatokat. Épp a plafonon lévő csillárban cseréltem villanykörtét. Alec azonnal felfigyelt lebegésemre, a falnak dőlve bámulta tevékenységemet. Egy csábító mosoly kíséretében szálltam le, és előredőltem, mivel véletlenül leejtettem az egyik körtét. Ezután kigombolódott az ingem felső kettő gombja, így kivillant a melltartóm csipkéje is, mire egy elégedett morgás csapta meg a fülemet.
- Hihetetlen boszorkány vagy. –dörmögte.
- Nem. Csak szeretek játszani. –mentem el előtte, és a rossz villanykörtéket a kukába hajítottam, majd a szobába mentem.
A kanapéra telepedtem, és a kezembe vettem egy könyvet, hogy eltereljem a figyelmemet. De nem tudtam a könyvre koncentrálni, hanem sorban villantak be előttem az Alec-cal együtt eltöltött élményeink. Mintha csak a könyv lapjaira lenne kivetítve a kedvenc emlékeim összevágott felvétele.
Az elgondolkodásomnak köszönhetően nem vettem észre, hogy Alec is besasszéz a szobába.
- Feladom. –támaszkodott az ajtófélfának.
- Mit? Nem értettem tisztán… -néztem rá.
- Feladom. Neked nem lehet ellenállni. –kuncogott, és hozzám lépett, majd ajkait az enyéimre nyomta.
- És még, hogy én vagyok a perverz állat. –mosolyodtam el, és szenvedélyesen csókoltam vissza…
- Na, azt megnézzük.
- De akkor bonyolítsuk. Te sem érhetsz hozzám.
- Oké, én mindenbe beleegyezek.
- De mi a tét? –csillant fel a szemem.
- Ha te nyersz, kitalálhatod,hogy hogyan, és mit csináljunk egész éjszaka… viszont ha én… akkor egy nagyon felejthetetlen napnak nézünk elébe.
- Oké. Én benne vagyok. –kuncogtam, és felálltam az ágyról –Még jó, hogy már dél van. Már csak tizenkettő órát kell kibírni.
- Sok szerencsét.
A gardrób felé indultam, és kivettem belőle egy miniszoknyát, magassarkút, és egy fehér inget. Bementem a szobába, letettem a dolgokat az ágyra, vigyázva, hogy véletlenül se érjek Alec-hez.
Nekiálltam öltözni, ő pedig elbűvölt tekintettel figyelte minden mozdulatomat.
- Gonosz vagy. –krákogta rekedt hangon.
- Nem igaz. Csak játszok. –villantottam egy csábító mosolyt, majd belebújtam a cipőmbe, és az ajtóhoz tipegtem –Neked nehezebb lesz a mai nap, mint nekem…
~
Így ment el az egész nap. Én ingereltem, ő pedig határtalanul tűrte kínzásomat. Érintés nélkül is éreztem, hogy pozitív reakciókat tudok kiváltani belőle.
Egyre jobb kedvvel hajtottam végre a feladatokat. Épp a plafonon lévő csillárban cseréltem villanykörtét. Alec azonnal felfigyelt lebegésemre, a falnak dőlve bámulta tevékenységemet. Egy csábító mosoly kíséretében szálltam le, és előredőltem, mivel véletlenül leejtettem az egyik körtét. Ezután kigombolódott az ingem felső kettő gombja, így kivillant a melltartóm csipkéje is, mire egy elégedett morgás csapta meg a fülemet.
- Hihetetlen boszorkány vagy. –dörmögte.
- Nem. Csak szeretek játszani. –mentem el előtte, és a rossz villanykörtéket a kukába hajítottam, majd a szobába mentem.
A kanapéra telepedtem, és a kezembe vettem egy könyvet, hogy eltereljem a figyelmemet. De nem tudtam a könyvre koncentrálni, hanem sorban villantak be előttem az Alec-cal együtt eltöltött élményeink. Mintha csak a könyv lapjaira lenne kivetítve a kedvenc emlékeim összevágott felvétele.
Az elgondolkodásomnak köszönhetően nem vettem észre, hogy Alec is besasszéz a szobába.
- Feladom. –támaszkodott az ajtófélfának.
- Mit? Nem értettem tisztán… -néztem rá.
- Feladom. Neked nem lehet ellenállni. –kuncogott, és hozzám lépett, majd ajkait az enyéimre nyomta.
- És még, hogy én vagyok a perverz állat. –mosolyodtam el, és szenvedélyesen csókoltam vissza…
***---***
(Edward)
A család most a boldogságban úszik.
Alice minden gondolata az esküvő körül forog:
„Zöld, vagy piros? Melyik asztaldísz legyen? Visszafogott, vagy csicsás? Bridget a visszafogottat szereti, Emmett pedig azt akarja, hogy Bridget ízlése szerint legyen megrendezve, és neki tetsszen. Szóval… Rózsaszín liliomból és rózsából elkészített asztaldísz. Igen, tökéletes lesz.”
Mostanában csak ehhez hasonló gondolatokkal telik meg az agyam, és ez csak Alice részéről.
.
Bridget és Emmett nyugodtan beszélgetnek az eseményről, nem sietnek el semmit a ceremóniával kapcsolatban. Igaz, ennek a komoly beszélgetésnek általában sokkal szenvedélyesebb vége van.
.
Jasper örül a kedvenc Húga boldogságának, és átvette az egész család érzéseit, így boldogabb, mint valaha.
.
Esme és Carlisle büszkén és boldogan figyeli a fiatalokat. Örülnek, hogy végre minden rendben van mindenki között, és mindenki boldog.
Esme az egekben van a boldogságtól, hogy végre szeretett fiának és lányának az élete végre egyenesbe jött, a sok megpróbáltatás után.
.
Csak Bella… csak Ő az, aki nem felhőtlen. Közben-közben csak elréved, és gondolkodik, ahogy most is teszi.
A felkelő nap sugarai betöltik a szobát, pár hajtincsének vörös színt kölcsönözve. A bőre gyémántként csillog, ahogy mindnyájunknak, nekem mégis ő a legszebb.
- Szeretlek, Kicsim. –csókoltam bele a nyakába.
- Mit csináltál, már megint, te bajkeverő? –kuncogott.
- Csak szerelmet vallottam, már az is baj? –mondtam a bizonyos féloldalas mosolyom kíséretében.
- Dehogy. Én is szeretlek Téged. –csókolt meg.
- Mikor indulunk?
- Hát… úgy fél óra múlva indul a film, a kezdés előtt legalább öt perccel oda kellene érnünk…
- El vagy már készülve? –néztem végig rajta.
- Hát persze. –mosolyodott el.
- Akkor tőlem mehetünk… -kulcsoltam át a derekát.
- Ezt a cipőt átveszem. Nem megy tökéletesen a ruhához… -morfondírozott, és lenézett a fekete magassarkúra.
- De a fekete mindenhez megy, Kicsim.
Erre csak egy dühödt tekintetet kaptam válaszul.
A cipőcsere vége egy teljes átöltözés lett, míg végül megállt előttem egy fehér miniszoknyában, égkék, kivágott felsőben, és egy kék tűsarkúban, a fehér táskáját a karjára akasztva.
- És csak… Húsz percbe telt. –sóhajtottam.
- Öt percünk van odaérni. –döbbent le.
- Nyugalom, simán megcsináljuk. –mosolyogtam, majd átkaroltam és az ablakon keresztül a garázsba mentünk. Onnan pedig a moziba hajtottunk.
A család most a boldogságban úszik.
Alice minden gondolata az esküvő körül forog:
„Zöld, vagy piros? Melyik asztaldísz legyen? Visszafogott, vagy csicsás? Bridget a visszafogottat szereti, Emmett pedig azt akarja, hogy Bridget ízlése szerint legyen megrendezve, és neki tetsszen. Szóval… Rózsaszín liliomból és rózsából elkészített asztaldísz. Igen, tökéletes lesz.”
Mostanában csak ehhez hasonló gondolatokkal telik meg az agyam, és ez csak Alice részéről.
.
Bridget és Emmett nyugodtan beszélgetnek az eseményről, nem sietnek el semmit a ceremóniával kapcsolatban. Igaz, ennek a komoly beszélgetésnek általában sokkal szenvedélyesebb vége van.
.
Jasper örül a kedvenc Húga boldogságának, és átvette az egész család érzéseit, így boldogabb, mint valaha.
.
Esme és Carlisle büszkén és boldogan figyeli a fiatalokat. Örülnek, hogy végre minden rendben van mindenki között, és mindenki boldog.
Esme az egekben van a boldogságtól, hogy végre szeretett fiának és lányának az élete végre egyenesbe jött, a sok megpróbáltatás után.
.
Csak Bella… csak Ő az, aki nem felhőtlen. Közben-közben csak elréved, és gondolkodik, ahogy most is teszi.
A felkelő nap sugarai betöltik a szobát, pár hajtincsének vörös színt kölcsönözve. A bőre gyémántként csillog, ahogy mindnyájunknak, nekem mégis ő a legszebb.
- Szeretlek, Kicsim. –csókoltam bele a nyakába.
- Mit csináltál, már megint, te bajkeverő? –kuncogott.
- Csak szerelmet vallottam, már az is baj? –mondtam a bizonyos féloldalas mosolyom kíséretében.
- Dehogy. Én is szeretlek Téged. –csókolt meg.
- Mikor indulunk?
- Hát… úgy fél óra múlva indul a film, a kezdés előtt legalább öt perccel oda kellene érnünk…
- El vagy már készülve? –néztem végig rajta.
- Hát persze. –mosolyodott el.
- Akkor tőlem mehetünk… -kulcsoltam át a derekát.
- Ezt a cipőt átveszem. Nem megy tökéletesen a ruhához… -morfondírozott, és lenézett a fekete magassarkúra.
- De a fekete mindenhez megy, Kicsim.
Erre csak egy dühödt tekintetet kaptam válaszul.
A cipőcsere vége egy teljes átöltözés lett, míg végül megállt előttem egy fehér miniszoknyában, égkék, kivágott felsőben, és egy kék tűsarkúban, a fehér táskáját a karjára akasztva.
- És csak… Húsz percbe telt. –sóhajtottam.
- Öt percünk van odaérni. –döbbent le.
- Nyugalom, simán megcsináljuk. –mosolyogtam, majd átkaroltam és az ablakon keresztül a garázsba mentünk. Onnan pedig a moziba hajtottunk.
