Nos, a fejezet sajnos még nincs kész, egyáltalán nem jutott időm rá. Viszont azt megígérhetem, hogy hétvégén mindent megteszek azért, hogy feltegyem :)
Viszont írnom kellett egy rövidke kis novellát irodalom órára. Megadott volt a téma és két szereplő, szóval részben meg volt kötve a kezem :)
Remélem tetszeni fog nektek! :)
puszi
"A fogadó kissé
poros helyisége nem volt dugig telve emberekkel, sőt, körbepillantva alig
lehetett valakit észrevenni, igaz, erről a félhomály is tehetett. Az ajtónál
lucskos volt a padló, a koszos hó minden belépő ember cipőjéről lefolyt. Innen
hordták tovább a nedvességet, így az egész kocsmában vizes lábnyomok
tarkították a sötét padlót.
A hosszú pult mentén ült egy fiatal férfi, aki a poharába merülve, lehajtott
fejjel búslakodott. A kabátja a mellette lévő székre volt terítve, a fekete
bőrön már nyoma sem volt a hónak - régóta a fogadó pultját koptatta.
A vaskos, réginek tűnő fa ajtó kitárult, a hideg levegő pedig beáramlott a helyiségbe, hópelyhek tömkelegét sodorva magával.
A furcsa, nagy darab, piros ruhás ember vaskos, nehézkes lépteivel sétált be, mögötte egy ránézésre gyereknek tűnő emberke lépdelt. Nem tűnt többnek egy méternél, a piros maskarás idegen övéig is alig ért fel, noha a csíkos sapkája sokat nyomott a latban.
Senki sem figyelt fel rájuk különösebben, noha az utcán eléggé sok nézelődőt vonzott magához a szánjával. A rénszarvasok benézegettek a fogadó ablakán, egyikük piros orra furcsán villant fel, mikor orra hegyével megkocogtatta az üveget.
A piros ruhás alak lerázta a ruhájáról a havat, eligazgatta a sapkáját, feljebb húzta az övét, ujjaival végigszántotta a hófehér szakállát, majd szemeivel végigpásztázta a kocsmát. Eközben a manója mellette ugrálni kezdett, húzta a piros maskarát és rikácsolt.
- Télapó! –kiáltotta- Télapó! Nincs időnk ilyenre!
- Pszt! Itt nyugalom van, Ubul! –szólt rá- Érezd át a hangulatát!
A manó nyomban el is halkult, esetlenül ácsorgott a magas alak mellett. Rájuk nézve Ubul még kisebbnek tűnt, mint általában. Zavartan húzta le a füléről a sapkát, így kihangsúlyozva hegyes manófüleit.
A vaskos, réginek tűnő fa ajtó kitárult, a hideg levegő pedig beáramlott a helyiségbe, hópelyhek tömkelegét sodorva magával.
A furcsa, nagy darab, piros ruhás ember vaskos, nehézkes lépteivel sétált be, mögötte egy ránézésre gyereknek tűnő emberke lépdelt. Nem tűnt többnek egy méternél, a piros maskarás idegen övéig is alig ért fel, noha a csíkos sapkája sokat nyomott a latban.
Senki sem figyelt fel rájuk különösebben, noha az utcán eléggé sok nézelődőt vonzott magához a szánjával. A rénszarvasok benézegettek a fogadó ablakán, egyikük piros orra furcsán villant fel, mikor orra hegyével megkocogtatta az üveget.
A piros ruhás alak lerázta a ruhájáról a havat, eligazgatta a sapkáját, feljebb húzta az övét, ujjaival végigszántotta a hófehér szakállát, majd szemeivel végigpásztázta a kocsmát. Eközben a manója mellette ugrálni kezdett, húzta a piros maskarát és rikácsolt.
- Télapó! –kiáltotta- Télapó! Nincs időnk ilyenre!
- Pszt! Itt nyugalom van, Ubul! –szólt rá- Érezd át a hangulatát!
A manó nyomban el is halkult, esetlenül ácsorgott a magas alak mellett. Rájuk nézve Ubul még kisebbnek tűnt, mint általában. Zavartan húzta le a füléről a sapkát, így kihangsúlyozva hegyes manófüleit.
Télapó a pulthoz lépdelt, majd leült a búskomor férfi mellé,
aki meglepett pillantással nézte végig a mozdulatsort. A manó a férfi másik
oldalára pattant fel, a fekete bőrkabátot maga alá gyűrve, hogy legalább a pultot
felérje. Így is csak az orrával tudta bökdösni a poros réteget. Ubul nagyra
tágult szemekkel, sokkolva nézte, ahogy Télapó kioldotta az övét, komótosan
széthúzta a kabátját, majd levetette magáról és maga mellé terítette. Végül a
sapka is lekerült a fejéről, aminek a fehér bojtja alig ütött el az ősz
hajtincseitől. Pödört egyet a bajszán, majd összefonta maga előtt az ujjait.
A manó gyorsan pattant le a székről, majd átsasszézott a piros maskarához és anyáskodóan igazgatni kezdte: összehajtogatta a kabátot, rátekerte az övet, végül a sapkát is rápottyantotta. Közben remegő hanggal beszélt magában, azt hajtogatva, hogy ők bizony elkésnek.
- Nem fogjuk kihordani az ajándékokat –dadogta- Nem fogunk végezni… Az összes gyerek szomorú lesz, csalódni fognak a mi becses munkánkban. Oda nekünk! Ha nem hisznek bennünk, akkor mégis hogyan dolgozzunk? De nem, Télapó ezt nem fogja fel…
Az enyhén ittas, fiatal férfi beletúrt a szőke tincseibe, majd halkan felnevetett. A két újonnan érkezett vendég rákapták a pillantásukat.
- Várjatok! –tartotta fel az ujját a férfi- Télapó és Menő Manó?
- Hogy merészeled?! –rikkantotta Ubul, majd a férfi mellé ugrott és fenyegetően nézett fel rá- Beszélj a Télapóval tiszteletteljesen! Ő szépítette meg a gyerekkorodat! Az én becses nevem pedig Ubul, nem pedig ez az általad kitalált sértő név!
- Kicsi vagy, törpe!
- Törpe? –kiáltotta Ubul, majd közelebb lépett a fiatal férfihez- Manó! Lappföldi manó! Ráadásul nem vagyok kicsi! A társaim közül én vagyok a legmagasabb! Ráadásul én dolgozhatok a Télapóval! Ez egy nagyon tiszteletteljes munka, ennél jobbról soha nem is álmodhattam!
- Gratulálok ahhoz, hogy megszerezted –gúnyolódott a férfi, majd jól mulatva nézte a manó dühös arcát- Dávid vagyok, azt hiszem illene megtudnod a nevemet, nehogy leóriásozz!
Eközben a Télapó italt rendelt magának, amit a pultos kikerekedett szemekkel, jókora döbbenettel tett le elé.
- Télapó! Maga iszik? Ittasan nem lehet vezetni!
- Ubul, eddig sem én vezettem –tekerte a fejét, majd lehúzta az erős italt- Azok a micsodák, amikkel jöttünk mentek maguktól. A világító orrú vezette az egész csordát, én csak ültem.
- Nem emlékszik rájuk? –rikkantotta a manó, majd mérgesen dobta hátra az előre csusszanó sapkájának bojtját.
- Mikre kellene emlékeznem?
- Nem emlékszik –suttogta maga elé Ubul, majd remegő kezekkel dörzsölte meg a homlokát.
- Emlékezetkieséses Télapó? Micsoda trükk ez? –kérdezte Dávid- Eltévedtetek, kölyök? A pláza a következő utcán van, a gyerekek biztos várják már az áltélapót.
- Ő az igazi! –harciaskodott, majd felsóhajtott- Minek is hajtom én ezt? Sokkal nagyobb gondom is van nálad, Dávid!
- Nekem is nálatok, Ubul –motyogta a férfi.
- Micsoda? Mondd el, hátha tudok segíteni! –utasította a Télapó, kék szemei kíváncsian csillogtak.
Dávid először vonakodva húzódott távolabb az egyre közelebb csúszó öregtől, de másik oldalán már a manó csücsült, így esélye sem volt elmenekülni.
- A szerelmemnek nem vettem ajándékot! –bökte ki végül, egy megkönnyebbül sóhajjal kísérve a mondandóját.
- Óh, hát ez nagyon rossz dolog. Mit is adhatnál neki, mit is…
Miközben a Télapó hosszasan tanakodott, újabb és újabb teljesen használhatatlan ötleteket felvetve, a manó szédületes energiával kezdett hadarni.
- A Télapó reggel óta azt sem tudja, hogy hol van! Történt már ilyen vele, nem is egyszer. Talán az öregedés átka… De ez most rémesen rosszkor jött! Pont ma este, amikor ez egy ilyen meghatározó nap! Nem tudta, hogy hol van reggel, pizsamában ment ki reggelizni, ahol nem tejet és kekszet fogyasztott, hanem képes volt rántottát süttetni magának! Rántottát!
- A rántotta finom…
- Látszik, hogy te nem érted az ügy fontosságát! –sóhajtotta Ubul- Az ajándékokat kibontotta, mert azt hitte, hogy ő kapta őket! Dupla munkákat csinált a csomagoló manóknak, Dávid! Télanyut nem engedte be a szobájukba, mert azt hitte, hogy ő az anyukája és tanulni akarja küldeni!
- Mint egy gyerek –bólogatott komolyan Dávid, holott alig bírta visszatartani a kitörni készülő kacagását.
- Alig bírtam rávenni, hogy felüljön a szánra és nekiálljunk kiosztani az ajándékokat. Szó szerint be kellett lökdösnöm a szánba, mert a rénszarvasok már türelmetlenkedni kezdtek.
A férfi erre elvigyorodott magától az elképzelt látványtól is, ahogy a kis manó a termetes férfit próbálja mozgásra bírni.
- Vegyél neki egy tűzoltóautót! Pirosat, ami vizet is fröcsköl! –rikkantotta közbe a Télapó, majd elégedetten csapkodta össze a tenyerét- Ez tökéletes lesz! Vagy kakaót keksszel!
- Ezek egyáltalán nem jó ötletek –vetette oda Dávid, majd beletúrt a hajába- Szeretem őt! Imádom, de nem tudok tökéletes ajándékot találni.
- Nem húzott zokni, és kiment hógolyózni!
Egymás szavába vágva hadarták a mondanivalójukat, egyre hangosabban és hangosabban. Az egész fogadó tőlük zengett. A pultos nem messze állt tőlük, vigyorogva figyelte az eseményeket, hevesen kattintgatva a fényképezőgépét. A Télapó végül egy határozott mozdulattal megfogta a sapkát és a mellette álló férfi fejébe húzta. A manó erre tiltakozni kezdett, le próbálta applikálni a piros kiegészítőt, a fiatal férfi pedig nemtörődöm módon hagyta, hogy haladjanak mellette az események."
A manó gyorsan pattant le a székről, majd átsasszézott a piros maskarához és anyáskodóan igazgatni kezdte: összehajtogatta a kabátot, rátekerte az övet, végül a sapkát is rápottyantotta. Közben remegő hanggal beszélt magában, azt hajtogatva, hogy ők bizony elkésnek.
- Nem fogjuk kihordani az ajándékokat –dadogta- Nem fogunk végezni… Az összes gyerek szomorú lesz, csalódni fognak a mi becses munkánkban. Oda nekünk! Ha nem hisznek bennünk, akkor mégis hogyan dolgozzunk? De nem, Télapó ezt nem fogja fel…
Az enyhén ittas, fiatal férfi beletúrt a szőke tincseibe, majd halkan felnevetett. A két újonnan érkezett vendég rákapták a pillantásukat.
- Várjatok! –tartotta fel az ujját a férfi- Télapó és Menő Manó?
- Hogy merészeled?! –rikkantotta Ubul, majd a férfi mellé ugrott és fenyegetően nézett fel rá- Beszélj a Télapóval tiszteletteljesen! Ő szépítette meg a gyerekkorodat! Az én becses nevem pedig Ubul, nem pedig ez az általad kitalált sértő név!
- Kicsi vagy, törpe!
- Törpe? –kiáltotta Ubul, majd közelebb lépett a fiatal férfihez- Manó! Lappföldi manó! Ráadásul nem vagyok kicsi! A társaim közül én vagyok a legmagasabb! Ráadásul én dolgozhatok a Télapóval! Ez egy nagyon tiszteletteljes munka, ennél jobbról soha nem is álmodhattam!
- Gratulálok ahhoz, hogy megszerezted –gúnyolódott a férfi, majd jól mulatva nézte a manó dühös arcát- Dávid vagyok, azt hiszem illene megtudnod a nevemet, nehogy leóriásozz!
Eközben a Télapó italt rendelt magának, amit a pultos kikerekedett szemekkel, jókora döbbenettel tett le elé.
- Télapó! Maga iszik? Ittasan nem lehet vezetni!
- Ubul, eddig sem én vezettem –tekerte a fejét, majd lehúzta az erős italt- Azok a micsodák, amikkel jöttünk mentek maguktól. A világító orrú vezette az egész csordát, én csak ültem.
- Nem emlékszik rájuk? –rikkantotta a manó, majd mérgesen dobta hátra az előre csusszanó sapkájának bojtját.
- Mikre kellene emlékeznem?
- Nem emlékszik –suttogta maga elé Ubul, majd remegő kezekkel dörzsölte meg a homlokát.
- Emlékezetkieséses Télapó? Micsoda trükk ez? –kérdezte Dávid- Eltévedtetek, kölyök? A pláza a következő utcán van, a gyerekek biztos várják már az áltélapót.
- Ő az igazi! –harciaskodott, majd felsóhajtott- Minek is hajtom én ezt? Sokkal nagyobb gondom is van nálad, Dávid!
- Nekem is nálatok, Ubul –motyogta a férfi.
- Micsoda? Mondd el, hátha tudok segíteni! –utasította a Télapó, kék szemei kíváncsian csillogtak.
Dávid először vonakodva húzódott távolabb az egyre közelebb csúszó öregtől, de másik oldalán már a manó csücsült, így esélye sem volt elmenekülni.
- A szerelmemnek nem vettem ajándékot! –bökte ki végül, egy megkönnyebbül sóhajjal kísérve a mondandóját.
- Óh, hát ez nagyon rossz dolog. Mit is adhatnál neki, mit is…
Miközben a Télapó hosszasan tanakodott, újabb és újabb teljesen használhatatlan ötleteket felvetve, a manó szédületes energiával kezdett hadarni.
- A Télapó reggel óta azt sem tudja, hogy hol van! Történt már ilyen vele, nem is egyszer. Talán az öregedés átka… De ez most rémesen rosszkor jött! Pont ma este, amikor ez egy ilyen meghatározó nap! Nem tudta, hogy hol van reggel, pizsamában ment ki reggelizni, ahol nem tejet és kekszet fogyasztott, hanem képes volt rántottát süttetni magának! Rántottát!
- A rántotta finom…
- Látszik, hogy te nem érted az ügy fontosságát! –sóhajtotta Ubul- Az ajándékokat kibontotta, mert azt hitte, hogy ő kapta őket! Dupla munkákat csinált a csomagoló manóknak, Dávid! Télanyut nem engedte be a szobájukba, mert azt hitte, hogy ő az anyukája és tanulni akarja küldeni!
- Mint egy gyerek –bólogatott komolyan Dávid, holott alig bírta visszatartani a kitörni készülő kacagását.
- Alig bírtam rávenni, hogy felüljön a szánra és nekiálljunk kiosztani az ajándékokat. Szó szerint be kellett lökdösnöm a szánba, mert a rénszarvasok már türelmetlenkedni kezdtek.
A férfi erre elvigyorodott magától az elképzelt látványtól is, ahogy a kis manó a termetes férfit próbálja mozgásra bírni.
- Vegyél neki egy tűzoltóautót! Pirosat, ami vizet is fröcsköl! –rikkantotta közbe a Télapó, majd elégedetten csapkodta össze a tenyerét- Ez tökéletes lesz! Vagy kakaót keksszel!
- Ezek egyáltalán nem jó ötletek –vetette oda Dávid, majd beletúrt a hajába- Szeretem őt! Imádom, de nem tudok tökéletes ajándékot találni.
- Nem húzott zokni, és kiment hógolyózni!
Egymás szavába vágva hadarták a mondanivalójukat, egyre hangosabban és hangosabban. Az egész fogadó tőlük zengett. A pultos nem messze állt tőlük, vigyorogva figyelte az eseményeket, hevesen kattintgatva a fényképezőgépét. A Télapó végül egy határozott mozdulattal megfogta a sapkát és a mellette álló férfi fejébe húzta. A manó erre tiltakozni kezdett, le próbálta applikálni a piros kiegészítőt, a fiatal férfi pedig nemtörődöm módon hagyta, hogy haladjanak mellette az események."
