Először is, rettentően sajnálom, hogy ennyit késtem a fejezettel.
Másodszor: A suli, vagyis a rengeteg tanulás mellett nem igazán jut időm arra, hogy komolyan leüljek a gép elé és egy több oldalas fejezetet összehozzak. Ez fúrja a lelkiismeretemet. Ugyanis nem igazán szeretek késni a fejezetekkel, épp ezért döntöttem úgy, hogy ezután mellőzni fogom, hogy pontos időpontot kiírjak nektek a következő fejezettel kapcsolatban. De azért azt megfogadom, hogy maximum kettő hetente jönni fog a fejezet. Ennél ritkábban nem fogok frisselni :)
Oh... Szerintem az a zenei idézet nagyon jól tükrözi Damien érzéseit.
Jó olvasást!
„Te vagy a legszebb ajándék,
amit valaha kaptam.
Talán jobbat érdemelsz, de neked én maradtam.
Csak nézem az arcod, ahogy melletted fekszem.
Talán nem vagyok jó, de hidd el, nagyon igyekszem!”
Kasza Tibi- Vallomás
Love Angel- 60. fejezet
Őszinte érzelmek
(Damien)
amit valaha kaptam.
Talán jobbat érdemelsz, de neked én maradtam.
Csak nézem az arcod, ahogy melletted fekszem.
Talán nem vagyok jó, de hidd el, nagyon igyekszem!”
Kasza Tibi- Vallomás
Love Angel- 60. fejezet
Őszinte érzelmek
(Damien)
Szőke tincsei elterültek a karomon, nőies illata az orromba kúszott. Nem értettem, hogy mi történhetett. A megrettenésem óriási volt, minden egyes sejtem felett átvette az irányítást.
Észvesztve rohantam át a réten, hogy mihamarabb a karjaimba kaphassam ájult testét.
Féltettem.
Ez magam számára is nyílt titok volt, mégis nehezen vallottam be. Az első pillantásunk után tudtam, hogy meg kell védenem. Hirtelen ezt az érzésáradatot legszívesebben kilöktem volna magamból.
Sok volt abból, hogy az érzéseim túltengtek bennem, a gondolataim körülötte forogtak.
Ez az érzelmi elzárkózás eddig tökéletesen ment, hisz…
Igen, itt voltam mellette. Figyeltem a kisimult vonásait, nem tudtam, hogy él-e át fájdalmakat. Féltem, hogy valami gyötri belülről, nagyon aggasztott az állapota. Bármit megtettem volna azért, hogy ebből az állapotból kirángathassam. De nem tudtam, hogy miután újra kinyitja a szemeit, képes leszek-e ugyan olyan jeges lenni vele, mint eddig próbáltam. Reméltem, hogy igen, noha erre nem láttam sok esélyt. A szívem és az agyam hadakozott egymással: az egyik magamhoz akarta láncolni gyenge kis testét, a másik pedig átszaladni előle az út túloldalára.
Nyitogatni kezdte a szemeit. A
pillái meg-meg rezdültek, egyre közelebb kúszott hozzám. A pólómba lélegzett-
bizsergés árasztott el.
- Izbel –bizergáltam a haját- Ébredj fel!
Hümmögött egyet, majd befészkelte magát a karjaimba. Aranyos kiscica módjára viselkedett, nem bírtam vigyorgás nélkül nézni. A haja az arcában kötött ki, ő pedig egy elégedetlen kézlendítéssel elseperte őket a bőréről.
Percekkel később nyitotta csak ki a szemeit. Morcosnak, nyűgösnek tűnt, ahogy az arcomba nézett. Halványan elpirult, majd távolabb húzódott tőlem.
- Bocs –dörmögte, majd kiugrott az ágyból. Zavartan túrt a hajába, remélve, hogy javítani tud az állapotán. Hiába is mondtam volna neki, hogy ez a rendezetlen, rendkívül szexis haj csak dob az amúgy is lenyűgöző kinézetén.
- Jól vagy?
- Nagyjából –válaszolta- Kicsit fáj a fejem, még eléggé gyenge vagyok. De már megyek is, nem tartalak fenn tovább.
- Erről szó sem esik! –álltam elé, majd megragadtam a csuklóit- Csinálok egy kis… tésztát. Majd valamit teszünk rá, vagy nem tudom. Legalább egyél itt. Így is annyira lelkiismeret furdalásom van, amiért kikészítettelek.
- Ugyan –legyintett, majd sóhajtott egyet.
- Van valami baj? Rosszabbul vagy?
- Nem –tekerte a fejét, ahogy halványan elmosolyodott- Jobban leszek kis idő múlva.
- Többet nem kérlek erre –jelentettem ki- Ne aggódj miatta. Ha nem akarod, még meg sem kereslek...
Bármennyire is nehéz lenne ez nekem. Mert az lenne, elképzelhetetlenül nehéz. Furcsa volt bevallani, de így volt.
- Addig te feküdj vissza. Egy… távirányítót találsz az éjjeliszekrényen. Azzal tudod bekapcsolni a tévét.
- Milyen tévét? –kérdezte.
Szégyenlősen elmosolyodtam, majd az említett távirányítón megnyomtam a kis piros gombot. A plafonból emelkedett alá a fekete készülék, majd kellő magasságban megállt és bekapcsolódott.
- Húha –motyogta döbbenten- Erre nem számítottam.
Megvontam a vállamat.
- Egy filmben láttam –felnevettem- Megtetszett.
- Jobban nézne ki pinkben, nem gondolod? –vigyorogta.
- Nem hiszem, hogy passzolna a szoba színeivel –elmélkedtem- A sok barnához egy erőteljes pinket? Hát, nem tudom…
Felnevetett, majd az ajtó felé indult.
- Hé! –kaptam el a derekát- Irány az ágy! Most!
- Nem!
- De! –parancsoltam rá, majd felkaptam és a puha párnák közé hajítottam- Ha nem maradsz itt, leláncollak.
- Prometheusz-nak érzem magamat –tekerte a fejét, de azért bebújt a takaró alá.
- Nem engedném, hogy egy saskeselyű a májadat tépkedje, bébi –mondtam elszántan, majd rámosolyogtam és kisiettem a szobából.
Egy adag spagettit főztem ki, és csináltam mellé sajtos-gombás szószt. Igaz, a hirtelen elöntött izgalmam miatt rengeteget szerencsétlenkedtem a konyhában. Szerencsésnek éreztem magam, hogy ezt Izbel nem látta.
Miután egy-egy tányérba mertem magunknak, felsiettem a szobámba.
Továbbra is az ágyon ült és hangosan kacagott. A tévére pillantottam.
- Bob és Bobek? –vontam fel a szemöldökömet- Oké, elismerem, hogy érdekes jelenségek, de hát…
- Ehhez nekem –nyökögte- Komoly emlékeim és érzéseim fűződnek. Ez érthetetlen egy külsős számára.
- Gondolom beavatni sem akarsz…
- Eltaláltad –bólintott, majd arrébb húzódott, hogy helyet tudjon szorítani nekem.
Leültem és átadtam neki az egyik tányért a villával együtt.
- Megsértődsz rám, ha tényleg nem árulom el?
- Hallani akarom, mert… hát, mindent tudni akarok rólad –válaszoltam akadozva- De ha ez már a túlzottan belső magánügyeid közé tartozik, rendben, megértem.
- Köszönöm.
Bólintottam egyet, majd inkább én is a tésztámba temetkeztem. Nem tudtam mit reagálni rá. Beállt a zavaró csend, én viszont semmi témát sem tudtam felvetni. Csak… gondolkodtam a lehetséges témákon, teljesen leblokkoltam.
- Hahó! –lengette a kezeit a szemeim előtt- Itt vagy még, vagy hirtelen te is képes lettél az időutazásra?
- Miért, akkor a testünk a jelenben marad?
- Nem, de ez már csak részletkérdés –mosolyogta- Finom a tészta. Épp dicsértelek, de te semmi életjelet sem adtál magadról. Semmi köszönöm, meg ilyesmi.
- Köszönöm.
Megforgatta a szemeit és legyintett egyet, de azért a szemein tisztán csillogott a jókedv.
- Holnap hazamegyek –mondta.
- Csak holnap? –csillantak fel a szemeim- Addig itt maradsz velem?
- Azt hiszem… félreértettél –nyögte- Haza, Londonba.
Elnémultam. Rengeteg kérdés merült fel bennem hirtelen, de egyiket sem tudtam elmakogni. Egyszerűen képtelen voltam arra, hogy a hangszálaimat, a nyelvemet és az ajkaimat mozgásra bírtam. Csak ültem a sötét ágynemű között, az ő égető tekintete kereszttüzében, és nem tudtam mit csinálni.
- De miért?
- Jövő héten kezdődik az iskola. Muszáj.
- De már nem lenne kötelező, nem? –pislogtam nagyokat. Bólintott egyet.
- Renesmee és Robert semmiről sem tudnak –magyarázta- Fenn kell tartanom a látszatot. Ez sokat jelent most nekem. Még… még senki sem állt olyan közel a szívemhez, mint ők ketten. Legalább is ilyen téren. Tudom, hogy az én esetemben ez milyen furcsa…főleg, amennyit én már megéltem!
- Vén banya –kötekedtem, majd rávigyorogtam. Ő jókedvűen öltötte rám a nyelvét.
- Ennyit a komoly pillanatokról –jegyezte meg szemforgatva- Szörnyű!
- Az. Rémes. Túlélhetetlen –helyeseltem komolyságot tettetve, közben továbbra is az forgott az agyamban, hogy ez az utolsó pár óra, amit együtt tölthetünk.
- Izbel –bizergáltam a haját- Ébredj fel!
Hümmögött egyet, majd befészkelte magát a karjaimba. Aranyos kiscica módjára viselkedett, nem bírtam vigyorgás nélkül nézni. A haja az arcában kötött ki, ő pedig egy elégedetlen kézlendítéssel elseperte őket a bőréről.
Percekkel később nyitotta csak ki a szemeit. Morcosnak, nyűgösnek tűnt, ahogy az arcomba nézett. Halványan elpirult, majd távolabb húzódott tőlem.
- Bocs –dörmögte, majd kiugrott az ágyból. Zavartan túrt a hajába, remélve, hogy javítani tud az állapotán. Hiába is mondtam volna neki, hogy ez a rendezetlen, rendkívül szexis haj csak dob az amúgy is lenyűgöző kinézetén.
- Jól vagy?
- Nagyjából –válaszolta- Kicsit fáj a fejem, még eléggé gyenge vagyok. De már megyek is, nem tartalak fenn tovább.
- Erről szó sem esik! –álltam elé, majd megragadtam a csuklóit- Csinálok egy kis… tésztát. Majd valamit teszünk rá, vagy nem tudom. Legalább egyél itt. Így is annyira lelkiismeret furdalásom van, amiért kikészítettelek.
- Ugyan –legyintett, majd sóhajtott egyet.
- Van valami baj? Rosszabbul vagy?
- Nem –tekerte a fejét, ahogy halványan elmosolyodott- Jobban leszek kis idő múlva.
- Többet nem kérlek erre –jelentettem ki- Ne aggódj miatta. Ha nem akarod, még meg sem kereslek...
Bármennyire is nehéz lenne ez nekem. Mert az lenne, elképzelhetetlenül nehéz. Furcsa volt bevallani, de így volt.
- Addig te feküdj vissza. Egy… távirányítót találsz az éjjeliszekrényen. Azzal tudod bekapcsolni a tévét.
- Milyen tévét? –kérdezte.
Szégyenlősen elmosolyodtam, majd az említett távirányítón megnyomtam a kis piros gombot. A plafonból emelkedett alá a fekete készülék, majd kellő magasságban megállt és bekapcsolódott.
- Húha –motyogta döbbenten- Erre nem számítottam.
Megvontam a vállamat.
- Egy filmben láttam –felnevettem- Megtetszett.
- Jobban nézne ki pinkben, nem gondolod? –vigyorogta.
- Nem hiszem, hogy passzolna a szoba színeivel –elmélkedtem- A sok barnához egy erőteljes pinket? Hát, nem tudom…
Felnevetett, majd az ajtó felé indult.
- Hé! –kaptam el a derekát- Irány az ágy! Most!
- Nem!
- De! –parancsoltam rá, majd felkaptam és a puha párnák közé hajítottam- Ha nem maradsz itt, leláncollak.
- Prometheusz-nak érzem magamat –tekerte a fejét, de azért bebújt a takaró alá.
- Nem engedném, hogy egy saskeselyű a májadat tépkedje, bébi –mondtam elszántan, majd rámosolyogtam és kisiettem a szobából.
Egy adag spagettit főztem ki, és csináltam mellé sajtos-gombás szószt. Igaz, a hirtelen elöntött izgalmam miatt rengeteget szerencsétlenkedtem a konyhában. Szerencsésnek éreztem magam, hogy ezt Izbel nem látta.
Miután egy-egy tányérba mertem magunknak, felsiettem a szobámba.
Továbbra is az ágyon ült és hangosan kacagott. A tévére pillantottam.
- Bob és Bobek? –vontam fel a szemöldökömet- Oké, elismerem, hogy érdekes jelenségek, de hát…
- Ehhez nekem –nyökögte- Komoly emlékeim és érzéseim fűződnek. Ez érthetetlen egy külsős számára.
- Gondolom beavatni sem akarsz…
- Eltaláltad –bólintott, majd arrébb húzódott, hogy helyet tudjon szorítani nekem.
Leültem és átadtam neki az egyik tányért a villával együtt.
- Megsértődsz rám, ha tényleg nem árulom el?
- Hallani akarom, mert… hát, mindent tudni akarok rólad –válaszoltam akadozva- De ha ez már a túlzottan belső magánügyeid közé tartozik, rendben, megértem.
- Köszönöm.
Bólintottam egyet, majd inkább én is a tésztámba temetkeztem. Nem tudtam mit reagálni rá. Beállt a zavaró csend, én viszont semmi témát sem tudtam felvetni. Csak… gondolkodtam a lehetséges témákon, teljesen leblokkoltam.
- Hahó! –lengette a kezeit a szemeim előtt- Itt vagy még, vagy hirtelen te is képes lettél az időutazásra?
- Miért, akkor a testünk a jelenben marad?
- Nem, de ez már csak részletkérdés –mosolyogta- Finom a tészta. Épp dicsértelek, de te semmi életjelet sem adtál magadról. Semmi köszönöm, meg ilyesmi.
- Köszönöm.
Megforgatta a szemeit és legyintett egyet, de azért a szemein tisztán csillogott a jókedv.
- Holnap hazamegyek –mondta.
- Csak holnap? –csillantak fel a szemeim- Addig itt maradsz velem?
- Azt hiszem… félreértettél –nyögte- Haza, Londonba.
Elnémultam. Rengeteg kérdés merült fel bennem hirtelen, de egyiket sem tudtam elmakogni. Egyszerűen képtelen voltam arra, hogy a hangszálaimat, a nyelvemet és az ajkaimat mozgásra bírtam. Csak ültem a sötét ágynemű között, az ő égető tekintete kereszttüzében, és nem tudtam mit csinálni.
- De miért?
- Jövő héten kezdődik az iskola. Muszáj.
- De már nem lenne kötelező, nem? –pislogtam nagyokat. Bólintott egyet.
- Renesmee és Robert semmiről sem tudnak –magyarázta- Fenn kell tartanom a látszatot. Ez sokat jelent most nekem. Még… még senki sem állt olyan közel a szívemhez, mint ők ketten. Legalább is ilyen téren. Tudom, hogy az én esetemben ez milyen furcsa…főleg, amennyit én már megéltem!
- Vén banya –kötekedtem, majd rávigyorogtam. Ő jókedvűen öltötte rám a nyelvét.
- Ennyit a komoly pillanatokról –jegyezte meg szemforgatva- Szörnyű!
- Az. Rémes. Túlélhetetlen –helyeseltem komolyságot tettetve, közben továbbra is az forgott az agyamban, hogy ez az utolsó pár óra, amit együtt tölthetünk.
Végül két órán keresztül
filmezgettünk. Egyet sem néztünk végig, viszont minimum tíz filmbe
belekezdtünk. Az utolsó pár dvd-nek csak felolvasta a hátoldalán lévő szöveget,
megnéztünk pár percet a film elejéből, és fogadtunk, hogy mi lesz a vége, majd az utolsó tíz-tizenöt percet is lepörgettük.
Nem tudtam, hogy pusztán a női megérzései miatt, vagy pedig amiatt nyert, hogy látta már a filmeket.
Végül- mikor teljesen biztos voltam benne, hogy jól van- beültettem a kocsimba és haza vittem. Haza, mármint a forksi házba.
- Hát… szia –mondta, majd esetlenül elém lépett, én pedig egy óvatos mozdulattal magamhoz öleltem.
Hirtelen nem tudtam, hogy mit tehetnék. Nagyon tehetetlen voltam a közelében.
- Vigyázz magadra, bébi –suttogtam a sülébe és egy csókot nyomtam az arcára- De komolyan!
- Meglesz –nevette- Oh, jut eszembe: Nem szabadulsz ám tőlem, ne örülj annyira!
- Hogy mondod?
- Holnap látjuk egymást –mosolyogta- Este. Sok mindent kell még mesélnem. Visszajövök hozzád. Lehetőleg minden nap... De majd kiderül.
Hozzám. Minden nap.
Egy vigyort eresztettem meg, majd egy fokkal nyugodtabb szívvel engedtem, hogy besasszézzon a házba.
Nem tudtam, hogy pusztán a női megérzései miatt, vagy pedig amiatt nyert, hogy látta már a filmeket.
Végül- mikor teljesen biztos voltam benne, hogy jól van- beültettem a kocsimba és haza vittem. Haza, mármint a forksi házba.
- Hát… szia –mondta, majd esetlenül elém lépett, én pedig egy óvatos mozdulattal magamhoz öleltem.
Hirtelen nem tudtam, hogy mit tehetnék. Nagyon tehetetlen voltam a közelében.
- Vigyázz magadra, bébi –suttogtam a sülébe és egy csókot nyomtam az arcára- De komolyan!
- Meglesz –nevette- Oh, jut eszembe: Nem szabadulsz ám tőlem, ne örülj annyira!
- Hogy mondod?
- Holnap látjuk egymást –mosolyogta- Este. Sok mindent kell még mesélnem. Visszajövök hozzád. Lehetőleg minden nap... De majd kiderül.
Hozzám. Minden nap.
Egy vigyort eresztettem meg, majd egy fokkal nyugodtabb szívvel engedtem, hogy besasszézzon a házba.
