„Merj szeretni. A szüntelen önvédelmet fel kell adni.
Le kell vetni a páncélodat, és ami alatta van, mindent- egészen a bőrödig. Aki
szeret, bizonyos értelemben védtelenné válik. Ezért nem merünk szeretni.
Félünk, hogy kiszolgáltatjuk magunkat, hogy visszaélnek velünk. Vissza is
élnek. Nem egyszer. Százszor. És mégis: nyitni kell! Nyitni azonban csak az
erős ember képes. Akinek nincs félnivalója. Szeretni bárkit csakis erőből
lehet, sohasem gyengeségből. Szeretni csakis az erős ember tud.”
Müller Péter
Love Angel- 64. fejezet
Érzelmek
(Izbel)
A furcsa érzés nem tudott szűnni, egyre nagyobb mennyiségben lepte el a testemet, már dugig voltam vele. Bizsergette az összes sejtemet, a pupilláim kitágultak, az izmaim megfeszültek.
- Nem elég egy barátomat elvenned, kell még egy? –kérdeztem gúnyos hangon, Nicole pedig felvont szemöldökkel meredt rám.
- Jött magától is, nem kellett elvennem –válaszolta, majd hátradobta a haját. A fiúk elhallgattak, Damien érdeklődve nézett rám, kissé aggódó is volt a tekintete.
- Damient bármiféle gondolkodás nélkül tepernéd le, ha akarná, ha nem.
- Igen –bólintott.
Idegesített a nyílt őszintesége. Szikrákat szórt a szemem, ahogy ránéztem, ezt ő is észrevette. Csak elvigyorodott, és kihívóan tekintett Damienre, aki megilletődöttséggel válaszolt rá.
- Nagyobb liba vagy, mint hittem –mondtam- Ajánlom, hogy ne húzd ki ennél is jobban a gyufát, mert azt nagyon megbánod! Vitted Robertet, oké, megértem, menjen csak. De az, hogy most már a barátom is kell, az túlmegy minden határon!
- Nem bírom felfogni, hogy te, pont te fenyegetsz engem. Szánalmas –dünnyögte válaszként- Nem félek tőled, kicsit sem. Számomra az is nagyon röhejes, hogy minden jó pasi téged talál meg. Mert így van, ezt kár tagadnom. Mi van benned, amivel megfogod őket? Hm… ne is válaszol, tudom már! Jól szexelsz, igaz?
- Menjünk –néztem fel Damienre- Kérlek.
- Természetesen –bólintott, majd elköszönt Roberttől.
- Már válaszra sem méltatsz? Nem lepődök meg, hogy ilyen illetlen vagy.
- Ennél jobbat nem tudsz? –kérdeztem vissza, majd megfordultam és sétálni kezdtem.
- Ronda kurva vagy.
- Kevés –válaszoltam a vállam felett, majd erőteljesebben szorítottam Damien kezét, kényszerítve arra, hogy ne forduljon meg.
- Ostoba liba vagy, aki még egy pasit sem képes megtartani!
- Béna.
Nicole tovább bombázott a gyenge beszólásaival, egyre hangosabban kiabálva utánam őket. Szánalmas volt.
- Mérges vagyok –jegyeztem meg.
Próbáltam higgadt maradni, meg is lepődtem, hogy ennyire nyugodtan tudtam kezelni a helyzetet. Igaz, legszívesebben a falhoz vágtam volna a lányt, és nem tétlenkedtem volna ráugrani és fizikailag bántani. Furcsa volt, hogy ilyen reakciókat képes volt belőlem kiváltani egyetlen pillantásával… amivel Damienre nézett.
Kezdtem ráébredni, hogy mit érzek a férfi iránt. Féltem. Nagyon féltem.
- Tudom, látom rajtad. Sőt, érzem is. Vibrálsz, remeg körülötted a levegő –mondta- Ez valami angyal-tulajdonság?
- Nem tudom, eddig nem vettem észre, hogy a kedélyállapotom bármennyire is összefüggene-e a földrengésekkel, cunamikkal, és egyéb természeti katasztrófákkal –mosolyodtam el- Lehet, hogy most még savas esőt is tudnék Nicole fölé kreálni.
- Nyugodj meg.
Megállt, engem pedig magához vont. Szorosan ölelt, a hátamat simogatta. Nagyot sóhajtottam.
- Van egy nagyon jó kávézó a közelben. Isteni forrócsokoládét csinálnak, szerintem még sütit is találsz magadnak –javasoltam.
- Jó ötlet, legalább lesz alkalmam meghívni valamire téged –vigyorogta- Sosem engeded, hogy fizessek neked bármit is…
- Mert nekem kifogyhatatlan bankszámlám van –vontam meg a vállamat- Ezzel ellentétben neked nem.
- De nekem is az lesz. Ráadásul rosszul esik, hogy sosem hívhatlak meg sehova –tekerte a fejét- Szüntessük meg ezt a szokást, kérlek!
- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá –vontam meg a vállamat- De remélem azt azért tudod, hogy ha hozzád megyek, akkor mindig te fizetsz mindent. A kínait, a pizzákat… a te áramodat fogyasztom…
- Húha, olyan tartozást halmoztál fel a kettő kínaival és a három pizzával, nem is beszélve a mikró használatáról, hogy el sem tudom képzelni, hogyan fogok ebből kilábalni –gúnyolódott nevetve.
Közben újra elindultunk, mosolyogva sétálgattunk egymás mellett. Ő a vállamat karolta át, közel vont magához. Jól esett érezni a belőle áradó hőt, a jó illatát…
- Pocsolya! –mondta, majd maga elé terelgetett- Nagyon elmerengtél, bébi. Nem sokon múlt, hogy beletoppanj a vízbe.
- Nem baj –motyogtam, mire érdekes tekintettel nézett le rám.
- Van valami… baj?
- Nem –tekertem a fejemet- Igazából én magam sem tudom, hogy mi van.
- Terhes vagy –jelentette ki komolyságot tettetve- Látod, rájöttem! Emiatt vannak a hangulatingadozásaid… azért nem álltál le Nicole-lal, mert nem akartad, hogy megsérüljön a kicsi! Ugye, hogy ugye?
- Mi volt ez a furcsa szókapcsolat a végén? –kérdeztem vissza mosolyogva- De sajnos nem találtad, nem várok babát.
- Biztos vagy benne? Lehet, hogy csak nem tudsz róla –kacsintotta.
- Száz százalék, hogy ebben a testben egyedül vagyok –böktem magamra- Oké, ez furcsa egy mondat volt… A lényeg, hogy nem vagyok terhes. Nem is lehetek terhes, szóval emiatt nem kell aggódnom.
- Oh –susogta- Bocsánat. Nem hoztam volna fel, ha tudom, hogy…
- Nem érdekes –szakítottam félbe- Nem kell bocsánatot kérned. Már régen beletörődtem a sorsomba. Néha, egyszer-egyszer eszembe jut, hogy jó lenne egy kis lurkónak körülöttem futkosnia… De aztán elhessegetem ezt az álmot, és élem tovább ezt az örökké fiatalos életemet. Vannak pozitív dolgok is abban, hogy nem öregedsz…
- Nem kell pénzt kidobni botoxra.
- Amúgy sem kellene –nevettem fel vigyorgó arcát látva- Habár neked lehet, hogy igen…
- Most kötözködsz? –vonta fel a szemöldökét- Ez bosszút kíván!
- Alig várom.
A kávézó
szokásához híven dugig volt, alig találtunk egy szabad asztalt. De végül
lehuppanhattunk a párnázott székekre, és rendelhettünk magunknak.
- Komolyan narancsos forrócsokit rendeltél? –kérdezett hitetlenkedve.
- Úgy tűnik –mosolyogtam- Nem értem, hogy ez miért olyan furcsa. Itt istenien készítik el, ilyen jó csokit még nem ittál! De nem, te maradtál a kávénál. Fúj, hogy lehet azt meginni?!
- Ugyan ezt gondolom a te ital-szerűségedről –vigyorogta- A kávé finom. Kóstoltad már?
- Igen. Prüszkölve köptem ki –nevettem.
- Miért nem lepődtem meg?
- Mert már ismersz –válaszoltam- Legalábbis nagyjából.
- Csak nagyjából? –vonta fel a szemöldökét.
- Vannak dolgok, amiket nem sokan tudnak rólam. Vagy épp senki –vontam meg a vállamat.
- Mint például? Ne kelljen minden szót harapófogóval kihúznom belőled!
- Hát, mondjuk… még ember koromban írtam naplót. Minden évben egyet, egy egész sorozatom van egy dobozba pakolva. Több, mint tíz darab. Már több éve hozzájuk sem nyúltam.
- Milyen történelmi adatok lennének ezek…
- Nem volt az olyan régen, hogy történelmi érték lehessen –legyeztem- Arról a korról jó sok információjuk van.
- Biztos vagy te benne?
- Suliba járok, szerinted?
Elvigyorodott, majd magához intette a pincérlányt.
- Én szeretnék mignont, vagy… legyen inkább kettő! A suliba járó barátnőmnek pedig…
- Jó lesz nekem is ugyan az, mint neked –motyogtam.
Lesokkolt, hogy a barátnőjének hívott. Egyrészt, még nem tudtam róla, hogy az lennék… Másrészt pedig annyira furcsa volt ezt az ő szájából hallani! Emiatt komolyabban figyelembe sem tudtam venni, hogy mennyire kihangsúlyozta a diáklétemet.
Estig a róttuk a parkot. Javarészt a padokon ücsörögve beszélgettünk, kielemezgettük az életünk nagy problémáit, az angyallét hátrányairól kérdezgetett…
- A szeretteink elvesztése a legnehezebb –mondtam végül- Amikor te ugyan olyan fitt, friss és egészséges maradsz, ők elsorvadnak, meghalnak… Neked pedig végig kell nézned, ahogy megöregednek.
- Te mit szoktál tenni ezen fajta traumák elkerülése miatt?
- Semmit –vontam meg a vállamat- Ez a normális élet, ilyenkor én is normálisnak érezhetem magam. De volt az életemben olyan időszak, mikor szóba sem álltam emberekkel… Ha valakivel igen, akkor őt az élete virágán otthagytam, nem láttam többet. Meg próbáltam óvni magamat…
- Így már nem leszel egyedül. Itt leszek veled, majd ketten átvészeljük azokat a helyzeteket –mosolyogta, és a kezei közé vette az ujjaimat- Le vannak fagyva! Inkább vigyél haza minket, mert ha így folytatjuk, meg fogsz fázni.
- Dehogy –tekertem a fejemet- Amúgy nem lakok messze, pár sarokkal odébb.
- Biztos, hogy sétálni szeretnél?
- Száz százalék –válaszoltam- Szeretek sétálni, még ha az idő nem is a legtökéletesebb hozzá.
- Hát igen… Nem csodálkoznék, ha az orrodról hirtelenjében egy jégcsap lógna le.
Felnevettem az elképzelésén, mire ő is elvigyorodott. A kezemet nem engedte el, így sétáltunk tovább.
- Renesmee és Jacob vajon merre lehetnek? –gondolkodtam, majd kérdőn néztem fel Damienre.
- Nem tudom, ne nézz így rám. Nem lehet, hogy Renesmee hazavitte a srácot?
- A szülei nem helyeslik a kapcsolatot… De lehet, hogy Nessie ki akarta vívni a haragjukat.
- Amilyen meggondolatlan…
- Igen, sokszor az. De én inkább pimasznak és merésznek mondanám.
- Még gyerek –mondta- Jó, igaz, néhány helyzetben te is épp elég gyerekes vagy, de ő aztán…
- Soha nem növünk fel igazán, csak megtanulunk viselkedni –vigyorogtam- Ezt az idézetet a neten olvastam.
- Oh, hogy neked még arra is van időd! Nem, hogy tanulnál…
- Teszem azt eleget –nevettem- Viszont… Hú, jó, hogy emlékeztettél! Szükségem lesz egy interjúra.
- Melyik hírességgel kívánsz találkozni? –vonta fel a szemöldökét
- Veled, noha nem vagy valami nagy sztár –válaszoltam, mire az oldalamba csípett- Be kell adnom egy házi dolgozatot. Valami íróval, dalszövegíróval, befektetővel illetve igazgatóval, esetleg valami óriási karriert befutott személlyel kell készíteni. Te pedig befektető-igazgató vagy, nem?
- Hát igen, valami olyasmi –kuncogott- Mikor szeretnéd összehozni?
- Még a hétvégén. Nem szeretném telefonban… az olyan más.
- Nem tudod leírni, hogy milyen ruhában vagyok, változtatom-e a testtartásomat egyes kérdéseknél…
- Nem terveztem, hogy ilyeneket fogok körmölgetni. De amúgy honnan is tudod mindezt?
- Volt már interjúm. Túl sok is a koromhoz képest.
- Jaj, te szegény –gúnyolódtam- Mennyire sajnállak!
- Csöpög belőled az irónia –mondta jókedvűen, zöld szemei élénket ragyogtak. Jó volt ránézni. Különlegesen kihangsúlyozott, boldog és szeretettel teli volt.
Ebben a pillanatban furcsán közel éreztem magam hozzá. Ahogy szorította az ujjaimat, ajkain édes mosollyal vizsgálgatja a szemeimet… Tudtam, biztos voltam benne, hogy még egy ilyen alkalom nem lesz, hisz neki is kissé távolságtartó a legtöbb napja. Éreztem minden sejtemben, hogy most kell megtennem, vagy hagynom az egész ügyet örökre. Ha most nem engedem kitörni az érzelmeimet, hagynom kell őket örökre elnyomva.
Megcsókoltam.
- Komolyan narancsos forrócsokit rendeltél? –kérdezett hitetlenkedve.
- Úgy tűnik –mosolyogtam- Nem értem, hogy ez miért olyan furcsa. Itt istenien készítik el, ilyen jó csokit még nem ittál! De nem, te maradtál a kávénál. Fúj, hogy lehet azt meginni?!
- Ugyan ezt gondolom a te ital-szerűségedről –vigyorogta- A kávé finom. Kóstoltad már?
- Igen. Prüszkölve köptem ki –nevettem.
- Miért nem lepődtem meg?
- Mert már ismersz –válaszoltam- Legalábbis nagyjából.
- Csak nagyjából? –vonta fel a szemöldökét.
- Vannak dolgok, amiket nem sokan tudnak rólam. Vagy épp senki –vontam meg a vállamat.
- Mint például? Ne kelljen minden szót harapófogóval kihúznom belőled!
- Hát, mondjuk… még ember koromban írtam naplót. Minden évben egyet, egy egész sorozatom van egy dobozba pakolva. Több, mint tíz darab. Már több éve hozzájuk sem nyúltam.
- Milyen történelmi adatok lennének ezek…
- Nem volt az olyan régen, hogy történelmi érték lehessen –legyeztem- Arról a korról jó sok információjuk van.
- Biztos vagy te benne?
- Suliba járok, szerinted?
Elvigyorodott, majd magához intette a pincérlányt.
- Én szeretnék mignont, vagy… legyen inkább kettő! A suliba járó barátnőmnek pedig…
- Jó lesz nekem is ugyan az, mint neked –motyogtam.
Lesokkolt, hogy a barátnőjének hívott. Egyrészt, még nem tudtam róla, hogy az lennék… Másrészt pedig annyira furcsa volt ezt az ő szájából hallani! Emiatt komolyabban figyelembe sem tudtam venni, hogy mennyire kihangsúlyozta a diáklétemet.
Estig a róttuk a parkot. Javarészt a padokon ücsörögve beszélgettünk, kielemezgettük az életünk nagy problémáit, az angyallét hátrányairól kérdezgetett…
- A szeretteink elvesztése a legnehezebb –mondtam végül- Amikor te ugyan olyan fitt, friss és egészséges maradsz, ők elsorvadnak, meghalnak… Neked pedig végig kell nézned, ahogy megöregednek.
- Te mit szoktál tenni ezen fajta traumák elkerülése miatt?
- Semmit –vontam meg a vállamat- Ez a normális élet, ilyenkor én is normálisnak érezhetem magam. De volt az életemben olyan időszak, mikor szóba sem álltam emberekkel… Ha valakivel igen, akkor őt az élete virágán otthagytam, nem láttam többet. Meg próbáltam óvni magamat…
- Így már nem leszel egyedül. Itt leszek veled, majd ketten átvészeljük azokat a helyzeteket –mosolyogta, és a kezei közé vette az ujjaimat- Le vannak fagyva! Inkább vigyél haza minket, mert ha így folytatjuk, meg fogsz fázni.
- Dehogy –tekertem a fejemet- Amúgy nem lakok messze, pár sarokkal odébb.
- Biztos, hogy sétálni szeretnél?
- Száz százalék –válaszoltam- Szeretek sétálni, még ha az idő nem is a legtökéletesebb hozzá.
- Hát igen… Nem csodálkoznék, ha az orrodról hirtelenjében egy jégcsap lógna le.
Felnevettem az elképzelésén, mire ő is elvigyorodott. A kezemet nem engedte el, így sétáltunk tovább.
- Renesmee és Jacob vajon merre lehetnek? –gondolkodtam, majd kérdőn néztem fel Damienre.
- Nem tudom, ne nézz így rám. Nem lehet, hogy Renesmee hazavitte a srácot?
- A szülei nem helyeslik a kapcsolatot… De lehet, hogy Nessie ki akarta vívni a haragjukat.
- Amilyen meggondolatlan…
- Igen, sokszor az. De én inkább pimasznak és merésznek mondanám.
- Még gyerek –mondta- Jó, igaz, néhány helyzetben te is épp elég gyerekes vagy, de ő aztán…
- Soha nem növünk fel igazán, csak megtanulunk viselkedni –vigyorogtam- Ezt az idézetet a neten olvastam.
- Oh, hogy neked még arra is van időd! Nem, hogy tanulnál…
- Teszem azt eleget –nevettem- Viszont… Hú, jó, hogy emlékeztettél! Szükségem lesz egy interjúra.
- Melyik hírességgel kívánsz találkozni? –vonta fel a szemöldökét
- Veled, noha nem vagy valami nagy sztár –válaszoltam, mire az oldalamba csípett- Be kell adnom egy házi dolgozatot. Valami íróval, dalszövegíróval, befektetővel illetve igazgatóval, esetleg valami óriási karriert befutott személlyel kell készíteni. Te pedig befektető-igazgató vagy, nem?
- Hát igen, valami olyasmi –kuncogott- Mikor szeretnéd összehozni?
- Még a hétvégén. Nem szeretném telefonban… az olyan más.
- Nem tudod leírni, hogy milyen ruhában vagyok, változtatom-e a testtartásomat egyes kérdéseknél…
- Nem terveztem, hogy ilyeneket fogok körmölgetni. De amúgy honnan is tudod mindezt?
- Volt már interjúm. Túl sok is a koromhoz képest.
- Jaj, te szegény –gúnyolódtam- Mennyire sajnállak!
- Csöpög belőled az irónia –mondta jókedvűen, zöld szemei élénket ragyogtak. Jó volt ránézni. Különlegesen kihangsúlyozott, boldog és szeretettel teli volt.
Ebben a pillanatban furcsán közel éreztem magam hozzá. Ahogy szorította az ujjaimat, ajkain édes mosollyal vizsgálgatja a szemeimet… Tudtam, biztos voltam benne, hogy még egy ilyen alkalom nem lesz, hisz neki is kissé távolságtartó a legtöbb napja. Éreztem minden sejtemben, hogy most kell megtennem, vagy hagynom az egész ügyet örökre. Ha most nem engedem kitörni az érzelmeimet, hagynom kell őket örökre elnyomva.
Megcsókoltam.
