Love Angel- 71.
fejezet
Hiba
(Emmaline)
Hiba
(Emmaline)
A szobámban ücsörögve bámultam ki az ablakon. Rémes idő volt
most is, mint az utóbbi napok mindegyikén- zuhogott az eső, az utak rondán
sárosak voltak, a Nap pedig valószínűleg úgy döntött, hogy az elkövetkezendő
évtizedekben nem hajlandó előbújni a felhők mögül. Bizonyára berágott az
emberekre- meg tudnám érteni.
Újra visszagörnyedtem a papírom fölé, noha még teljesen üres volt. A ceruzát csak forgattam az ujjaim között, és csak arra koncentráltam, hogy ki ne essen onnan. Akkor bizony hangos koppanással landolna a földön, majd valószínűleg két nagyobb darabra törne- Újabb szerencsétlenség lenne. Legalább megkoronázná a napomat.
Reggel felkeltem, és leszaladtam a boltba. Ügyesen bevásároltam, és persze túl sok időt töltöttem egy-egy részlegen, azon elmélkedve, hogy vajon melyik sampon hozná el a megváltást, és tenne valamit a rémes hajammal.
Nullásgép, nincs mese. Ez lenne az egyetlen megoldás –gondoltam magamban.
Végül elcsattogtam a hajápolóktól, és teletömtem a kosaramat különböző ehetetlen, fogyókúrás étkekkel.
- Annak nagyon rossz az íze –szólt mellettem egy idősebb lány, valami erdeigyümölcsös, jóval drágább étket egyensúlyozva a kosarába- Kóstoltam. Rémes.
- Mind az –válaszoltam- Értem már, hogy miért fogyókúrásak ezek. Mert megvesszük, viszont meg nem esszük. Teljesen egyértelmű.
- Valószínű –mondta, majd lágyan felnevetett.
Ellépkedett mellőlem, én pedig csak ámulva figyeltem. Tökéletes volt az alakja, magas sarkú körömcipőt viselt, miniszoknyával, és inggel. Hosszú, szőke haja kicsit sem volt annyira lelapuló, vékony szálú, mint az én barna loboncom. Csak bámultam őt, és szinte folyt a nyálam. Ciki. Végül visszafordultam a polchoz, és visszadobtam a polcra az én rémes, ehetetlen szeleteimet. Nagyot sóhajtva leemeltem felülről az erdeigyümölcsös étket, és közelebbről megvizsgáltam, majd újra az árára emeltem a tekintetemet.
- A zsebpénzem negyede –sóhajtottam, majd a kosaramba dobtam. Lelkiismeret-furdalás. Csak remélni tudtam, hogy legalább az íze jó lesz…
Fizetés után egyből haza siettem, noha eléggé csábított a pékségből kiszűrődő finom, friss fánk illata. Imádtam azt a fánkot. Anya minden reggel hozott nekem egyet, így mikor iskolába indultam, már az asztalon gőzölgött a finomság. Sokszor csak arra volt időm, hogy felkapjam, és elvigyem magammal a suliba.
Összeszorult a szívem.
Újra visszagörnyedtem a papírom fölé, noha még teljesen üres volt. A ceruzát csak forgattam az ujjaim között, és csak arra koncentráltam, hogy ki ne essen onnan. Akkor bizony hangos koppanással landolna a földön, majd valószínűleg két nagyobb darabra törne- Újabb szerencsétlenség lenne. Legalább megkoronázná a napomat.
Reggel felkeltem, és leszaladtam a boltba. Ügyesen bevásároltam, és persze túl sok időt töltöttem egy-egy részlegen, azon elmélkedve, hogy vajon melyik sampon hozná el a megváltást, és tenne valamit a rémes hajammal.
Nullásgép, nincs mese. Ez lenne az egyetlen megoldás –gondoltam magamban.
Végül elcsattogtam a hajápolóktól, és teletömtem a kosaramat különböző ehetetlen, fogyókúrás étkekkel.
- Annak nagyon rossz az íze –szólt mellettem egy idősebb lány, valami erdeigyümölcsös, jóval drágább étket egyensúlyozva a kosarába- Kóstoltam. Rémes.
- Mind az –válaszoltam- Értem már, hogy miért fogyókúrásak ezek. Mert megvesszük, viszont meg nem esszük. Teljesen egyértelmű.
- Valószínű –mondta, majd lágyan felnevetett.
Ellépkedett mellőlem, én pedig csak ámulva figyeltem. Tökéletes volt az alakja, magas sarkú körömcipőt viselt, miniszoknyával, és inggel. Hosszú, szőke haja kicsit sem volt annyira lelapuló, vékony szálú, mint az én barna loboncom. Csak bámultam őt, és szinte folyt a nyálam. Ciki. Végül visszafordultam a polchoz, és visszadobtam a polcra az én rémes, ehetetlen szeleteimet. Nagyot sóhajtva leemeltem felülről az erdeigyümölcsös étket, és közelebbről megvizsgáltam, majd újra az árára emeltem a tekintetemet.
- A zsebpénzem negyede –sóhajtottam, majd a kosaramba dobtam. Lelkiismeret-furdalás. Csak remélni tudtam, hogy legalább az íze jó lesz…
Fizetés után egyből haza siettem, noha eléggé csábított a pékségből kiszűrődő finom, friss fánk illata. Imádtam azt a fánkot. Anya minden reggel hozott nekem egyet, így mikor iskolába indultam, már az asztalon gőzölgött a finomság. Sokszor csak arra volt időm, hogy felkapjam, és elvigyem magammal a suliba.
Összeszorult a szívem.
Otthon bepakoltam a hűtőbe, majd megbontottam a fogyókúrás
energiaszeletet. Nagy levegőt vettem, majd rágcsálni kezdtem. Ugyanolyan száraz
volt, de legalább volt egy kis íze. Elmosolyodtam, majd legyűrtem az egészet.
Átöltöztem, majd elindultam futni egyet. A bicikliúton kerültettek a kerékpárosok, én pedig csak a fülembe szóló zenére összpontosítottam. Nem érdekelt, hogy mások mit gondolnak rólam. Az a cél lebegett a szemeim előtt, hogy úgy nézzek ki, mint az a lány a boltból, aki bármiféle lelkiismeret-furdalás nélkül is felvett egy miniszoknyát, és nem gondolt arra, hogy rajta nevetnek.
Csak egymás elé emeltem a lábaimat, és dúdolgattam. Elzártam magam a világ gondjaitól, semmi és senki sem érdekelt. Csak magam voltam, tele az érzéseimmel, és csak mentem.
Ekkor eredt meg az eső, én pedig elégedetlenül néztem fel az égre.
- Engem valaki nagyon utál odafent –suttogtam csak magamnak, mire a mellettem elsiető férfi bólogatva nézett rám. Eszerint hallotta. Ciki.
Haza indultam, de nem siettem annyira. Már úgyis mindegy volt. Mindenhonnan csöpögött belőlem az eső, de mégsem éreztem, hogy fáztam volna. Igaz, az ujjaim már neheze, szinte rocogva hajlottak csak be, mégsem gondoltam, hogy ennek a komoly megázásnak következményei lennének.
Épp befordultam az utcánkba, mikor egy autó eléggé gyors sebességgel elszáguldott mellettem, a kerekei pedig nem kerülték el a mély pocsolyát- egyenesen rajtam landolt a sáros, koszos víz.
Tiszta baktérium voltam, sikoltani lett volna kedvem.
Otthon egyszerűen ruhástól beálltam a zuhany alá, és csak a melegvíz alatt éreztem meg, hogy mennyire hideg is volt odakint.
Átöltöztem, majd elindultam futni egyet. A bicikliúton kerültettek a kerékpárosok, én pedig csak a fülembe szóló zenére összpontosítottam. Nem érdekelt, hogy mások mit gondolnak rólam. Az a cél lebegett a szemeim előtt, hogy úgy nézzek ki, mint az a lány a boltból, aki bármiféle lelkiismeret-furdalás nélkül is felvett egy miniszoknyát, és nem gondolt arra, hogy rajta nevetnek.
Csak egymás elé emeltem a lábaimat, és dúdolgattam. Elzártam magam a világ gondjaitól, semmi és senki sem érdekelt. Csak magam voltam, tele az érzéseimmel, és csak mentem.
Ekkor eredt meg az eső, én pedig elégedetlenül néztem fel az égre.
- Engem valaki nagyon utál odafent –suttogtam csak magamnak, mire a mellettem elsiető férfi bólogatva nézett rám. Eszerint hallotta. Ciki.
Haza indultam, de nem siettem annyira. Már úgyis mindegy volt. Mindenhonnan csöpögött belőlem az eső, de mégsem éreztem, hogy fáztam volna. Igaz, az ujjaim már neheze, szinte rocogva hajlottak csak be, mégsem gondoltam, hogy ennek a komoly megázásnak következményei lennének.
Épp befordultam az utcánkba, mikor egy autó eléggé gyors sebességgel elszáguldott mellettem, a kerekei pedig nem kerülték el a mély pocsolyát- egyenesen rajtam landolt a sáros, koszos víz.
Tiszta baktérium voltam, sikoltani lett volna kedvem.
Otthon egyszerűen ruhástól beálltam a zuhany alá, és csak a melegvíz alatt éreztem meg, hogy mennyire hideg is volt odakint.
Mikor lenéztem a papíromra, az emlékeim már rajz formájában
ott díszelegtek apró kis képecskékként. Sóhajtottam egyet, majd a papír sarkába
biggyesztettem a dátumot és beleejtettem a mappámba.
A hajamat még egy törülköző-turbán takarta, éreztem, hogy a hajam már félig megszáradt az anyag alatt.
Hallottam, ahogy a nővérem kicsapja a bejárati ajtót, majd ledobja a táskáját. Hisztis hangon ordítozni kezdett utánam, én pedig erre válaszul felhangosítottam a laptopomból dübörgő zenét. Nem volt hozzá idegem.
Berontott a szobámba, én pedig sóhajtottam egyet. Legszívesebben lefejeltem volna az íróasztalt, vagy legalább halottnak tettettem volna magamat.
- Mit akarsz? –kérdeztem.
- Te vetted ki a táskámból az esernyőt? Meg úgy mégis mit kerestél a szobámba? Látom a dagadt lábnyomaidat!
- Nem, Nicole –válaszoltam a hisztérikus kérdésére- Te magad tetted ki még tegnap előtt a konyhaasztalra, miszerint ez már nem fér bele a táskádba. Én pedig felhoztam a szobádba, hogy ne legyen kupi. Remélem mindkét kérdésedre megkaptad a kielégítő választ. Most pedig legyél szíves kimenni és becsukni magad mögött az ajtót.
- Ne merj velem ilyen lekezelően beszélni! –sikongatta, majd kiment a szobából.
De az ajtót nem csukta be maga mögött, nehogy azt tegye, amit kértem tőle. Színtiszta logika. Igaz, szegényem nem tehet róla, hogy ilyen ostobácska lett. Csakis az apjára ütött.
Szép volt, ezt hiába tagadtam. Gyönyörű, hosszú, göndör haja csak úgy lengett körülötte, világítóan zöld szemei villogtak, bárkire ránézett, ajkait mikor mosolyra húzta, kivillantak a gyönyörű, hófehér fogai. A pasik csak úgy bomlottak utána, ő pedig ezt teljes mértékbe kihasználta. Igaz, olyan dolgokat tett meg, amikor súlyos következményeket vonzottak maguk után…
Mindegy is, a lényeg az, hogy én sosem fogok felérni hozzá. Ő gyönyörű, tökéletes, noha teljesen analfabéta a dolgok kilencven százalékához. Azt a tíz százalékot pedig a szépségápolás teszi ki. Abban igazán eltájékozódik, bármiféle térkép használata nélkül.
A bejárati ajtó újra csapódott, én pedig hallottam az öblös lépteket, amint belépnek a nappaliba. Dave egyszerűen ledobta a kabátját a kanapéra, a cipőjét szerencsére az ajtóban hagyta, majd lerázta a vizes haját. Ismertem már ezt a mozdulatsort, nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, hogy pont ezt teszi.
- Emma! Itthon vagy, Hugi? –kiabálta, én pedig egy határozott igen visszakiabálása után lefelé indultam.
Lent egyszerűen a karjaiba zárt, és egy csókot nyomott a hajamba. Imádtam őt.
- Milyen volt az előadás?
- Unalmas –borzongott meg- Látod, még a hideg is kiráz tőle!
- Na, most komolyan –vigyorogtam rá.
- Jó volt. Egy teljesen más szemmel nézhettem akkor a gyilkosokra. De már újra ugyan olyan elítélendő egy eléggé nagy részük, mint eddig.
- Miről szólt az előadás?
- Egy gyilkos gondolatáról, hogy milyen szemmel látja az egészet, előtte és utána mit gondol, milyen pszichológia folyamatok zajlanak le benne, satöbbi. Kissé elrettentő volt egy-egy része.
- Kellett neked ezt a szakot megjelölnöd –kócoltam össze a haját- Mentél volna… Nem is tudom, kapcsolatterapeutának.
- Abba mi az izgalom? –vonta fel a szemöldökét- Jobb ez nekem.
- Ja, mert így futkorászhatsz egy táblával a kezedben, hogy Rendőrségi pszichológus vagyok!, vagy mi?
- Na, okostojás, te csak hallgass –nevetett, majd a felkapott és a kanapéra dobott- Te, aki már most egy nyomorult versenyre készülsz, ami csak a tanév végén lesz?
- Meg akarom nyerni, ennyi az egész –vontam meg a vállamat- Ha te is nekiállsz cikizni, Dave, kidoblak az ablakon!
- Na, arra igazán kíváncsi lennék, Hugi! Hogy is lenne? Egyszerűen felkapná, odaszaladnál mind a hetvenöt kilómmal az ablakhoz és kidobnál rajta? Igen, teljesen valószínű!
Durcásan néztem rá, ő pedig egy óriási vigyorral a képén ölelt magához. Imádtam őt. Mindig mosolyogott, csak ritkán láttam szomorúnak. Barna, rövidre nyírt haja volt, aminek első tincsei az ég felé meredtek, kék szemei csillogtak, akárcsak az enyéim. Férfias, izmos alakját elrejtette a ruha, csintalan mosolyával pedig több lányt ejt ámulatba, mint kockás hasfalával.
Nicole csapkodása újra felhangzott, majd hallottam a dühödt sikongatását is.
- Megint rájött a hiszti- öt perc? –vonta fel a szemöldökét.
- Igen. Jelenleg az a baja, hogy nem pakoltam be az esernyőjét az akármicsodájába, emiatt pedig gondolom másfél csepp eső ráesett a hajára, ami ugye óriási katasztrófa–forgattam meg a szemeimet- Vagy megint rájött, hogy egy csúf rém vagyok, és utál a féltestvérem lenni. Nem akar velem sehol megjelenni, mert rontom a róla alkotott képet.
- Ilyeneket mondd rólad? –áldöbbenete miatt még az álla is leesett. Tudtam, hogy mindezt nagyon jól tudja- Tudod, hogy nem kell vele foglalkoznod. Okos vagy, sokra fogod vinni, őt pedig pár év múlva mindenki elfelejti. Maximum az marad meg az emlékezetükben, hogy volt egy ribi, aki szerzett nekik pár élvezetes percet.
Már a gondolatra is elvörösödtem, ő pedig hangosan kacagva csipkedte meg az arcomat.
- Úgy imádom, hogy ilyen pirulós vagy, Hugi! Olyan jókat lehet rajta derülni.
- Na, fogd be!
Újra magához ölelt, majd megragadta a copfomat. Csak a mellkasáig értem, ez is állandó ok volt az élcelődéshez. Egyszerűen imádtam őt. Ő volt az egyetlen, akire támaszkodhattam a családban. Ha ő nem lenne, nem is tudom, hogy hol lennék…
Ezzel ellentétben Nicole megkeserítette az életemet. A féltestvérem volt csak- ez eléggé bonyolult családi háttér miatt van így…
Ugyanis Anya az első házasságából megszülte Davet, majd elvált aputól, megesküdött Nicole apjával, majd mikor Nicole apukája meghalt, újra visszatalált Dave és az én apámhoz.
Dave előrántott a táskájából egy DVD lemezt, majd lelökött a kanapéra. Hozott nasit is, majd nekiálltunk filmet nézni.
- Emmaline! –hallottam a hangos kiabálást. Sóhajtottam egyet.
- Igen, Nicole? –kérdeztem vissza nyájas hangos, Dave pedig felnevetett mellettem.
- El kell jönnöd velem ma este –jelent meg a lépcső tetején.
- Hova és mégis minek? –vontam fel a szemöldökömet.
- Mert el akarok menni oda, és a mi sulink tanulóinak tartják csak a bulit. Még nem kaptam meg az igazolványomat, vagyis be sem engednek. Viszont ha te eljössz, és bemutatod a tiédet, akkor engem is beengednek. Este kilenc óra van, a buli már elkezdődött, én pedig itthon kuksolok. Szükségem van rád és a diákigazolványodra!
- Nem.
- De igen! –kiabálta- Ez parancs volt, nem pedig kérdés. Most!
- Nem.
- De igen! Ne akardd, hogy szóljak az apádnak!
- Óriási fenyegetés –szólt közbe Dave gunyoros hangon- Ha nem akar menni, nem megy. Ennyi. Nem érdemes ezen vitáznotok.
- Kijátszom a kártyát, Emma –mondta Nicole összeszűkített szemekkel. Kicsi kínai…
Sóhajtottam egyet, majd felkeltem Dave mellől és felcsattogtam a lépcsőn. A szobámban egy farmert kaptam magamra, pulcsit, majd egy sportcipőt is felrángattam a lábamra. Semmi egyébbel nem törődtem, csak magamhoz ragadtam a tárcámat, a telefonomat a zsebembe dugtam.
Lent Nicole elégedetlenül csettintett a nyelvével, én pedig feldühödtem a fintorát látva.
- Most fogd be! Az a lényeg, hogy odakísérjelek, és ennyi.
- Maradnod is kell egy kis idegi –szűrte a fogai között.
- Persze, a csillagokat le ne lopjam neked az égről? –gúnyolódtam, majd inkább kirohantam a nappaliból és becsaptam magam mögött az ajtót.
A taxi már kint várt. Megforgattam a szemeimet, és inkább beszálltam. Nicole körülbelül egy perc múlva ugyan így tett, majd már mondta is az úti célt a sofőrnek.
Túl gyorsan értünk oda a buli helyszínéül szolgáló házhoz. Túlságosan is gyorsan. A zene az utcára is erőteljesen kihallatszott, a fények kitűztek az ablakokon. Már most fájt a fejem.
Nicole kikapta a kezemből az igazolványomat, majd felmutatta a biztonsági őröknek – akik igazából az iskola végzős, nagy darab fiúi voltak, pontosan hárman-, ők pedig egy-egy határozott bólintással beengedtek minket. Hallottam, ahogy hangosan elkezdenek nevetni, majd engem firtatnak megalázó megjegyzésekkel. Könnyek szöktek a szemembe.
Bent rengeteg felsőbb éves diák tombolt, én pedig elégedetlenül nyöszörögtem. Látszott rajtuk, hogy rengeteg alkohol lefolyt már a torkukon.
Már ki is akartam fordulni az ajtón, mikor egy srác mellkasának ütköztem. Felnyögtem, majd hátrébb léptem.
- Bocsi –kiabáltam, tudtam, hogy a zene ezt is halk suttogássá nyomja el.
- Semmi baj –válaszolta, majd beletúrt a hajába. Sötét haja volt, tincsei szőke végén pedig szinte visszatükröződtek a színes fények. A tekintete homályos volt, eléggé artikulátlanul beszélt- Mész?
- Elég volt ennyi ebből a… buliból –nyökögtem, majd átveregettem magam mellette és kisiettem az ajtón.
- Na, ma… hukk… radj még! –kiabált rám, láttam rajta, hogy hangos szavai magát is meglepték- Oh, hogy kint ide nincs hangosság.
- Összekeverted a szavakat- szóltam rá- De nem vészes, ne is aggódj miatta.
- Veszélyes? Veszély hol?
- Vészes –javítottam ki- De mindegy! Nem fontos.
- Rendisek –mondta akadozva. Volt egy olyan érzésem, hogy nem ezt akarta mondani, de inkább nem szóltam neki.
Egy pillanat múlva teljesen elfehéredett, majd a hasfalához kapta a kezét.
- Nem… érzek jól magam –motyogta, majd dülöngélni kezdett, közben nagyokat csuklott.
Mellé szökkentem, és megragadtam a karját. Leültettem a lépcsőre, majd nagy levegőket vetettem vele. Csak remélni mertem, hogy nem dobja ki a taccsot. Akkor bizony belőlem is kijönne az erdei gyümölcsös energiaszelet.
- Rosszul vagyok –mondta újra hisztis hangon, majd láttam rajta, ahogy bekönnyezik a szeme.
- Nehogy elbőgd magad nekem, basszus! –szóltam rá, majd lábra állítottam- Hol laksz? Haza kísérlek…
Eléggé kalandos úton jutottunk csak el a házáig. Többször meg kellett állni, egyszer még vizelni is képes volt egy fa tövében, közben azt rikogatva, hogy ő most biz’ kutyának érzi magát. Kíméletlenül kiröhögtem.
- Na, menj be –szóltam rá, majd elengedtem a karját- Csak ügyesen.
El is indult befelé, viszont félúton a orra esett- a saját lábai keveredtek össze, és egy óriásit esett.
Felnyöszörögtem, majd mellé siettem, és felrángattam a vizes földről. Viszont mikor mindkét lába a földet érte, elcsúszott a nedves füvön. Ekkor döntöttem úgy, hogy inkább bekísérem, ki tudja, mi történne vele út közben. Talán orra esne a szőnyegben, vagy egyszerűen elaludna a lépcső közepén… Nem tudom, számomra mindkettő durva volt.
Nem figyeltem a házat belülről, csak segítettem feljutnia a szobájába. Mondogatta, hogy hol van, valamit azt is megosztotta velem, hogy mennyit kellett harcolnia érte. Képzelem…
A szobájába érve egyszerűen megrázta a fejét, majd ellépett mellőlem, és megragadta a nadrágszárát a bokájánál. Arra törekedett, hogy így egyszerűen lerángassa magáról. Emiatt egyszerűen hátraesett- az ágyára. Újra nevetni kezdtem, majd inkább segédkeztem levenni róla a csurom vizes, sáros, és ki tudja még milyen nadrágot. Két ujjal megragadtam a darabot és a sarokba hajítottam. Nem akartam többet érintkezni a gatyával.
Amire visszafordultam, a srác anyaszült meztelenül ácsorgott az ágya mellett, a Hold fénye beterítette őt. Újra elvörösödtem, csak abban tudtam reménykedni, hogy ez nem látszik.
- Akkor én most… -mutogattam az ajtó felé- Szia.
Mire hátra fordultam, a srác keze már a kulcson volt, és egy határozott mozdulattal elfordította azt, és a tenyerébe zárta.
- A foglyom vagy, Szépségem –suttogta a fülembe, majd elém került, arcán az elégedett vigyorával.
A szívem a torkomban dobogott, megriadtam.
- Ne félj –mondta megnyugtató hangon, én pedig ahogy barna szemeibe bámultam, ostoba módon még hittem is neki.
- Feküdj le. Ki kell aludnod magadat. Részeg vagy.
Ő nagyokat bólogatott, majd tiltakozott is. Nem igen tudta eldönteni, hogy erre mit is kellene reagálnia. Végül ledőlt az ágyára- maga után rántva engem is. Én pedig a mellkasára támaszkodtam, hogy le tudjak kászálódni róla. Ő pedig mintha csak segíteni akarna nekem, felemelt, majd –erre igazán nem számítottam- maga alá fordított. A mellkasa a melleimhez nyomódtak, ajkait pedig a számra szorította.
Hát, sosem így képzeltem el az első csókomat. Mindig úgy láttam magam előtt, hogy egy rózsáktól illatozó kertben fogunk ücsörögni egy hintában, lenge nyári ruhában leszek, ő pedig a tipikus szőke srác, aki egyetlen mosolyával képes feldobni az egész napomat. Hozzám hajol, és lágy, szégyenlős csókot nyom az ajkaimra.
Nos, akárhogy is nézzük, ez rosszabb és jobb is volt annál. Rosszabb, mert kicsit sem így képzeltem el, és ez egy csalódás volt számomra. Jobb, mert ez a csók egyszerre volt hideg és forró, óvón lágy és gyengén vad, sós és mentolos… Legszebb álmaimban sem képzeltem ilyennek, és ezek az ellentétek olyan pillangókat varázsoltak a gyomromba… Nem, ezek már nem is pillangók! Ezek egyszerűen óriási tűzmadarak, akik forró szárnyaikkal csapkodják a hasfalamat. Émelyítő.
Mindezt összefoglalva: Ez volt a legjobb első csók, amit még sem tudtam képzelni magamnak- ráadásul sosem volt vége.
A srác csókolt, nyögve, zihálva, a nyelvével játszva, majd az ajkaimat gyengén harapdálva. Úgy éreztem, hogy sosem tud betelni vele- ahogy én sem. Nem is volt ez lehetséges!
Csókolt és csókolt, közben kezével a felsőm alatt matatott, majd egy gyors mozdulattal áthúzta a pulcsit a kezeimen és a fejemen, majd elhajította valamerre. Lenézett rám, majd feltűnt neki a mesefigurás pólóm és elvigyorodott. De végül ezt is lerántotta rólam, és a pulcsira hajította. Zavarban voltam. Nagyon zavarban.
Fel sem fogtam, hogy minek a közepében vagyok. Egyszerűen elhagyott minden tudatom, és átadtam magam neki. Neki, az ismeretlennek, akit ma láttam először.
Percekkel később már szorosan hozzám simult, fogaival a nyakam vékony bőrét harapdálta, zihálásom pedig betöltötte a szobát.
A nadrágom sem volt már rajtam, igazából nem is tudom, hogy hogyan és mikor vette le rólam. Csak csókolt és csókolt, már minden ellenállást kiszívva belőlem.
A bugyim is a földön landolt, ez pedig kissé kijózanítóan hatott rám.
- Ne… kérlek, ne…
- Szépségem –suttogta a fülembe, majd megharapta az államat- Gyönyörű vagy.
Elolvadtam a szavaitól. Soha, senki sem mondott nekem még ilyeneket. Ámulva bámultam bele a szemeibe, ő pedig újra csókolni kezdett.
- Védekezés…
Suttogó szavai után felpattant az ágyról, majd az íróasztalához botorkált. Turkálni kezdett benne, majd egy elégedett nyögéssel jutalmazta, hogy megtalálta, amit keresett. Hallottam a papír szakadását, ezután pedig újra ott volt fölöttem, és csókjával lökött vissza az ámulat, tudatlanság tengerébe.
A meglehetősen kemény testrésze a legérzékenyebb pontomnál felébresztett az ámulatomból, majd már tiltakozni is kezdtem:
- Várj, én még…
Késő volt. Egyetlen határozott mozdulattal szakította át az érintetlenségem utolsó gátját, és a tompa, égető fájdalom teljesen eloszlatta a tudatomat fedő, nehéz ködöt. Nem tudtam elfojtani a torkomból előtörő, megkínzott, riadt sikolyt. Mindkét kezemmel hadakoztam ellene, toltam el magamtól, de ő kapaszkodott belém, és a nyakamat harapdálta.
- Hagyd abba! Ne!
- Elmúlik –suttogta- Sajnálom… nyugi, mindjárt elmúlik…
Könnyek pörögtek le az arcomon, majd éreztem, ahogy lecsókolja őket onnan. Mozdulatlanul feküdtünk, csak az ő csókjainak halk, cuppogó hangja hallatszott. Szája visszataláltak az ajkaimra, és újra csókolni kezdett.
Ezután átadtam magam az érzésnek, ahogy mozogni kezdett. Nem tudtam, hogy mi miután következett, az elmém újra elbódult, a gondolataim egyetlen lágy, nyúlékony masszába álltak össze. Csak rábíztam magamat- úgy gondoltam, hogy most már úgyis mindegy…
A hajamat még egy törülköző-turbán takarta, éreztem, hogy a hajam már félig megszáradt az anyag alatt.
Hallottam, ahogy a nővérem kicsapja a bejárati ajtót, majd ledobja a táskáját. Hisztis hangon ordítozni kezdett utánam, én pedig erre válaszul felhangosítottam a laptopomból dübörgő zenét. Nem volt hozzá idegem.
Berontott a szobámba, én pedig sóhajtottam egyet. Legszívesebben lefejeltem volna az íróasztalt, vagy legalább halottnak tettettem volna magamat.
- Mit akarsz? –kérdeztem.
- Te vetted ki a táskámból az esernyőt? Meg úgy mégis mit kerestél a szobámba? Látom a dagadt lábnyomaidat!
- Nem, Nicole –válaszoltam a hisztérikus kérdésére- Te magad tetted ki még tegnap előtt a konyhaasztalra, miszerint ez már nem fér bele a táskádba. Én pedig felhoztam a szobádba, hogy ne legyen kupi. Remélem mindkét kérdésedre megkaptad a kielégítő választ. Most pedig legyél szíves kimenni és becsukni magad mögött az ajtót.
- Ne merj velem ilyen lekezelően beszélni! –sikongatta, majd kiment a szobából.
De az ajtót nem csukta be maga mögött, nehogy azt tegye, amit kértem tőle. Színtiszta logika. Igaz, szegényem nem tehet róla, hogy ilyen ostobácska lett. Csakis az apjára ütött.
Szép volt, ezt hiába tagadtam. Gyönyörű, hosszú, göndör haja csak úgy lengett körülötte, világítóan zöld szemei villogtak, bárkire ránézett, ajkait mikor mosolyra húzta, kivillantak a gyönyörű, hófehér fogai. A pasik csak úgy bomlottak utána, ő pedig ezt teljes mértékbe kihasználta. Igaz, olyan dolgokat tett meg, amikor súlyos következményeket vonzottak maguk után…
Mindegy is, a lényeg az, hogy én sosem fogok felérni hozzá. Ő gyönyörű, tökéletes, noha teljesen analfabéta a dolgok kilencven százalékához. Azt a tíz százalékot pedig a szépségápolás teszi ki. Abban igazán eltájékozódik, bármiféle térkép használata nélkül.
A bejárati ajtó újra csapódott, én pedig hallottam az öblös lépteket, amint belépnek a nappaliba. Dave egyszerűen ledobta a kabátját a kanapéra, a cipőjét szerencsére az ajtóban hagyta, majd lerázta a vizes haját. Ismertem már ezt a mozdulatsort, nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, hogy pont ezt teszi.
- Emma! Itthon vagy, Hugi? –kiabálta, én pedig egy határozott igen visszakiabálása után lefelé indultam.
Lent egyszerűen a karjaiba zárt, és egy csókot nyomott a hajamba. Imádtam őt.
- Milyen volt az előadás?
- Unalmas –borzongott meg- Látod, még a hideg is kiráz tőle!
- Na, most komolyan –vigyorogtam rá.
- Jó volt. Egy teljesen más szemmel nézhettem akkor a gyilkosokra. De már újra ugyan olyan elítélendő egy eléggé nagy részük, mint eddig.
- Miről szólt az előadás?
- Egy gyilkos gondolatáról, hogy milyen szemmel látja az egészet, előtte és utána mit gondol, milyen pszichológia folyamatok zajlanak le benne, satöbbi. Kissé elrettentő volt egy-egy része.
- Kellett neked ezt a szakot megjelölnöd –kócoltam össze a haját- Mentél volna… Nem is tudom, kapcsolatterapeutának.
- Abba mi az izgalom? –vonta fel a szemöldökét- Jobb ez nekem.
- Ja, mert így futkorászhatsz egy táblával a kezedben, hogy Rendőrségi pszichológus vagyok!, vagy mi?
- Na, okostojás, te csak hallgass –nevetett, majd a felkapott és a kanapéra dobott- Te, aki már most egy nyomorult versenyre készülsz, ami csak a tanév végén lesz?
- Meg akarom nyerni, ennyi az egész –vontam meg a vállamat- Ha te is nekiállsz cikizni, Dave, kidoblak az ablakon!
- Na, arra igazán kíváncsi lennék, Hugi! Hogy is lenne? Egyszerűen felkapná, odaszaladnál mind a hetvenöt kilómmal az ablakhoz és kidobnál rajta? Igen, teljesen valószínű!
Durcásan néztem rá, ő pedig egy óriási vigyorral a képén ölelt magához. Imádtam őt. Mindig mosolyogott, csak ritkán láttam szomorúnak. Barna, rövidre nyírt haja volt, aminek első tincsei az ég felé meredtek, kék szemei csillogtak, akárcsak az enyéim. Férfias, izmos alakját elrejtette a ruha, csintalan mosolyával pedig több lányt ejt ámulatba, mint kockás hasfalával.
Nicole csapkodása újra felhangzott, majd hallottam a dühödt sikongatását is.
- Megint rájött a hiszti- öt perc? –vonta fel a szemöldökét.
- Igen. Jelenleg az a baja, hogy nem pakoltam be az esernyőjét az akármicsodájába, emiatt pedig gondolom másfél csepp eső ráesett a hajára, ami ugye óriási katasztrófa–forgattam meg a szemeimet- Vagy megint rájött, hogy egy csúf rém vagyok, és utál a féltestvérem lenni. Nem akar velem sehol megjelenni, mert rontom a róla alkotott képet.
- Ilyeneket mondd rólad? –áldöbbenete miatt még az álla is leesett. Tudtam, hogy mindezt nagyon jól tudja- Tudod, hogy nem kell vele foglalkoznod. Okos vagy, sokra fogod vinni, őt pedig pár év múlva mindenki elfelejti. Maximum az marad meg az emlékezetükben, hogy volt egy ribi, aki szerzett nekik pár élvezetes percet.
Már a gondolatra is elvörösödtem, ő pedig hangosan kacagva csipkedte meg az arcomat.
- Úgy imádom, hogy ilyen pirulós vagy, Hugi! Olyan jókat lehet rajta derülni.
- Na, fogd be!
Újra magához ölelt, majd megragadta a copfomat. Csak a mellkasáig értem, ez is állandó ok volt az élcelődéshez. Egyszerűen imádtam őt. Ő volt az egyetlen, akire támaszkodhattam a családban. Ha ő nem lenne, nem is tudom, hogy hol lennék…
Ezzel ellentétben Nicole megkeserítette az életemet. A féltestvérem volt csak- ez eléggé bonyolult családi háttér miatt van így…
Ugyanis Anya az első házasságából megszülte Davet, majd elvált aputól, megesküdött Nicole apjával, majd mikor Nicole apukája meghalt, újra visszatalált Dave és az én apámhoz.
Dave előrántott a táskájából egy DVD lemezt, majd lelökött a kanapéra. Hozott nasit is, majd nekiálltunk filmet nézni.
- Emmaline! –hallottam a hangos kiabálást. Sóhajtottam egyet.
- Igen, Nicole? –kérdeztem vissza nyájas hangos, Dave pedig felnevetett mellettem.
- El kell jönnöd velem ma este –jelent meg a lépcső tetején.
- Hova és mégis minek? –vontam fel a szemöldökömet.
- Mert el akarok menni oda, és a mi sulink tanulóinak tartják csak a bulit. Még nem kaptam meg az igazolványomat, vagyis be sem engednek. Viszont ha te eljössz, és bemutatod a tiédet, akkor engem is beengednek. Este kilenc óra van, a buli már elkezdődött, én pedig itthon kuksolok. Szükségem van rád és a diákigazolványodra!
- Nem.
- De igen! –kiabálta- Ez parancs volt, nem pedig kérdés. Most!
- Nem.
- De igen! Ne akardd, hogy szóljak az apádnak!
- Óriási fenyegetés –szólt közbe Dave gunyoros hangon- Ha nem akar menni, nem megy. Ennyi. Nem érdemes ezen vitáznotok.
- Kijátszom a kártyát, Emma –mondta Nicole összeszűkített szemekkel. Kicsi kínai…
Sóhajtottam egyet, majd felkeltem Dave mellől és felcsattogtam a lépcsőn. A szobámban egy farmert kaptam magamra, pulcsit, majd egy sportcipőt is felrángattam a lábamra. Semmi egyébbel nem törődtem, csak magamhoz ragadtam a tárcámat, a telefonomat a zsebembe dugtam.
Lent Nicole elégedetlenül csettintett a nyelvével, én pedig feldühödtem a fintorát látva.
- Most fogd be! Az a lényeg, hogy odakísérjelek, és ennyi.
- Maradnod is kell egy kis idegi –szűrte a fogai között.
- Persze, a csillagokat le ne lopjam neked az égről? –gúnyolódtam, majd inkább kirohantam a nappaliból és becsaptam magam mögött az ajtót.
A taxi már kint várt. Megforgattam a szemeimet, és inkább beszálltam. Nicole körülbelül egy perc múlva ugyan így tett, majd már mondta is az úti célt a sofőrnek.
Túl gyorsan értünk oda a buli helyszínéül szolgáló házhoz. Túlságosan is gyorsan. A zene az utcára is erőteljesen kihallatszott, a fények kitűztek az ablakokon. Már most fájt a fejem.
Nicole kikapta a kezemből az igazolványomat, majd felmutatta a biztonsági őröknek – akik igazából az iskola végzős, nagy darab fiúi voltak, pontosan hárman-, ők pedig egy-egy határozott bólintással beengedtek minket. Hallottam, ahogy hangosan elkezdenek nevetni, majd engem firtatnak megalázó megjegyzésekkel. Könnyek szöktek a szemembe.
Bent rengeteg felsőbb éves diák tombolt, én pedig elégedetlenül nyöszörögtem. Látszott rajtuk, hogy rengeteg alkohol lefolyt már a torkukon.
Már ki is akartam fordulni az ajtón, mikor egy srác mellkasának ütköztem. Felnyögtem, majd hátrébb léptem.
- Bocsi –kiabáltam, tudtam, hogy a zene ezt is halk suttogássá nyomja el.
- Semmi baj –válaszolta, majd beletúrt a hajába. Sötét haja volt, tincsei szőke végén pedig szinte visszatükröződtek a színes fények. A tekintete homályos volt, eléggé artikulátlanul beszélt- Mész?
- Elég volt ennyi ebből a… buliból –nyökögtem, majd átveregettem magam mellette és kisiettem az ajtón.
- Na, ma… hukk… radj még! –kiabált rám, láttam rajta, hogy hangos szavai magát is meglepték- Oh, hogy kint ide nincs hangosság.
- Összekeverted a szavakat- szóltam rá- De nem vészes, ne is aggódj miatta.
- Veszélyes? Veszély hol?
- Vészes –javítottam ki- De mindegy! Nem fontos.
- Rendisek –mondta akadozva. Volt egy olyan érzésem, hogy nem ezt akarta mondani, de inkább nem szóltam neki.
Egy pillanat múlva teljesen elfehéredett, majd a hasfalához kapta a kezét.
- Nem… érzek jól magam –motyogta, majd dülöngélni kezdett, közben nagyokat csuklott.
Mellé szökkentem, és megragadtam a karját. Leültettem a lépcsőre, majd nagy levegőket vetettem vele. Csak remélni mertem, hogy nem dobja ki a taccsot. Akkor bizony belőlem is kijönne az erdei gyümölcsös energiaszelet.
- Rosszul vagyok –mondta újra hisztis hangon, majd láttam rajta, ahogy bekönnyezik a szeme.
- Nehogy elbőgd magad nekem, basszus! –szóltam rá, majd lábra állítottam- Hol laksz? Haza kísérlek…
Eléggé kalandos úton jutottunk csak el a házáig. Többször meg kellett állni, egyszer még vizelni is képes volt egy fa tövében, közben azt rikogatva, hogy ő most biz’ kutyának érzi magát. Kíméletlenül kiröhögtem.
- Na, menj be –szóltam rá, majd elengedtem a karját- Csak ügyesen.
El is indult befelé, viszont félúton a orra esett- a saját lábai keveredtek össze, és egy óriásit esett.
Felnyöszörögtem, majd mellé siettem, és felrángattam a vizes földről. Viszont mikor mindkét lába a földet érte, elcsúszott a nedves füvön. Ekkor döntöttem úgy, hogy inkább bekísérem, ki tudja, mi történne vele út közben. Talán orra esne a szőnyegben, vagy egyszerűen elaludna a lépcső közepén… Nem tudom, számomra mindkettő durva volt.
Nem figyeltem a házat belülről, csak segítettem feljutnia a szobájába. Mondogatta, hogy hol van, valamit azt is megosztotta velem, hogy mennyit kellett harcolnia érte. Képzelem…
A szobájába érve egyszerűen megrázta a fejét, majd ellépett mellőlem, és megragadta a nadrágszárát a bokájánál. Arra törekedett, hogy így egyszerűen lerángassa magáról. Emiatt egyszerűen hátraesett- az ágyára. Újra nevetni kezdtem, majd inkább segédkeztem levenni róla a csurom vizes, sáros, és ki tudja még milyen nadrágot. Két ujjal megragadtam a darabot és a sarokba hajítottam. Nem akartam többet érintkezni a gatyával.
Amire visszafordultam, a srác anyaszült meztelenül ácsorgott az ágya mellett, a Hold fénye beterítette őt. Újra elvörösödtem, csak abban tudtam reménykedni, hogy ez nem látszik.
- Akkor én most… -mutogattam az ajtó felé- Szia.
Mire hátra fordultam, a srác keze már a kulcson volt, és egy határozott mozdulattal elfordította azt, és a tenyerébe zárta.
- A foglyom vagy, Szépségem –suttogta a fülembe, majd elém került, arcán az elégedett vigyorával.
A szívem a torkomban dobogott, megriadtam.
- Ne félj –mondta megnyugtató hangon, én pedig ahogy barna szemeibe bámultam, ostoba módon még hittem is neki.
- Feküdj le. Ki kell aludnod magadat. Részeg vagy.
Ő nagyokat bólogatott, majd tiltakozott is. Nem igen tudta eldönteni, hogy erre mit is kellene reagálnia. Végül ledőlt az ágyára- maga után rántva engem is. Én pedig a mellkasára támaszkodtam, hogy le tudjak kászálódni róla. Ő pedig mintha csak segíteni akarna nekem, felemelt, majd –erre igazán nem számítottam- maga alá fordított. A mellkasa a melleimhez nyomódtak, ajkait pedig a számra szorította.
Hát, sosem így képzeltem el az első csókomat. Mindig úgy láttam magam előtt, hogy egy rózsáktól illatozó kertben fogunk ücsörögni egy hintában, lenge nyári ruhában leszek, ő pedig a tipikus szőke srác, aki egyetlen mosolyával képes feldobni az egész napomat. Hozzám hajol, és lágy, szégyenlős csókot nyom az ajkaimra.
Nos, akárhogy is nézzük, ez rosszabb és jobb is volt annál. Rosszabb, mert kicsit sem így képzeltem el, és ez egy csalódás volt számomra. Jobb, mert ez a csók egyszerre volt hideg és forró, óvón lágy és gyengén vad, sós és mentolos… Legszebb álmaimban sem képzeltem ilyennek, és ezek az ellentétek olyan pillangókat varázsoltak a gyomromba… Nem, ezek már nem is pillangók! Ezek egyszerűen óriási tűzmadarak, akik forró szárnyaikkal csapkodják a hasfalamat. Émelyítő.
Mindezt összefoglalva: Ez volt a legjobb első csók, amit még sem tudtam képzelni magamnak- ráadásul sosem volt vége.
A srác csókolt, nyögve, zihálva, a nyelvével játszva, majd az ajkaimat gyengén harapdálva. Úgy éreztem, hogy sosem tud betelni vele- ahogy én sem. Nem is volt ez lehetséges!
Csókolt és csókolt, közben kezével a felsőm alatt matatott, majd egy gyors mozdulattal áthúzta a pulcsit a kezeimen és a fejemen, majd elhajította valamerre. Lenézett rám, majd feltűnt neki a mesefigurás pólóm és elvigyorodott. De végül ezt is lerántotta rólam, és a pulcsira hajította. Zavarban voltam. Nagyon zavarban.
Fel sem fogtam, hogy minek a közepében vagyok. Egyszerűen elhagyott minden tudatom, és átadtam magam neki. Neki, az ismeretlennek, akit ma láttam először.
Percekkel később már szorosan hozzám simult, fogaival a nyakam vékony bőrét harapdálta, zihálásom pedig betöltötte a szobát.
A nadrágom sem volt már rajtam, igazából nem is tudom, hogy hogyan és mikor vette le rólam. Csak csókolt és csókolt, már minden ellenállást kiszívva belőlem.
A bugyim is a földön landolt, ez pedig kissé kijózanítóan hatott rám.
- Ne… kérlek, ne…
- Szépségem –suttogta a fülembe, majd megharapta az államat- Gyönyörű vagy.
Elolvadtam a szavaitól. Soha, senki sem mondott nekem még ilyeneket. Ámulva bámultam bele a szemeibe, ő pedig újra csókolni kezdett.
- Védekezés…
Suttogó szavai után felpattant az ágyról, majd az íróasztalához botorkált. Turkálni kezdett benne, majd egy elégedett nyögéssel jutalmazta, hogy megtalálta, amit keresett. Hallottam a papír szakadását, ezután pedig újra ott volt fölöttem, és csókjával lökött vissza az ámulat, tudatlanság tengerébe.
A meglehetősen kemény testrésze a legérzékenyebb pontomnál felébresztett az ámulatomból, majd már tiltakozni is kezdtem:
- Várj, én még…
Késő volt. Egyetlen határozott mozdulattal szakította át az érintetlenségem utolsó gátját, és a tompa, égető fájdalom teljesen eloszlatta a tudatomat fedő, nehéz ködöt. Nem tudtam elfojtani a torkomból előtörő, megkínzott, riadt sikolyt. Mindkét kezemmel hadakoztam ellene, toltam el magamtól, de ő kapaszkodott belém, és a nyakamat harapdálta.
- Hagyd abba! Ne!
- Elmúlik –suttogta- Sajnálom… nyugi, mindjárt elmúlik…
Könnyek pörögtek le az arcomon, majd éreztem, ahogy lecsókolja őket onnan. Mozdulatlanul feküdtünk, csak az ő csókjainak halk, cuppogó hangja hallatszott. Szája visszataláltak az ajkaimra, és újra csókolni kezdett.
Ezután átadtam magam az érzésnek, ahogy mozogni kezdett. Nem tudtam, hogy mi miután következett, az elmém újra elbódult, a gondolataim egyetlen lágy, nyúlékony masszába álltak össze. Csak rábíztam magamat- úgy gondoltam, hogy most már úgyis mindegy…
Öltözködni kezdtem, ő pedig már aludt. Az óra éjfélt
mutatott, én pedig láttam, hogy az eső újra esni kezd odakint. Csodálatos…
Ennél jobb már nem is lehetne! Az ironikus gondolatok pattogtak a fejemben, a
meggondolatlanság és a megbánás labdáival együtt. Kezdtem szörnyen érezni
magamat.
Azt sem tudtam, hogy mégis kicsoda ő. Még a nevével sem voltam tisztában, de neki adtam magamat. Az első csókomat, a szüzességemet, a tartásomat… Rémesen éreztem magamat.
Még egy utolsó pillantást vetettem az ágyban szundító srácra, akinek férfias arcát most nem világította meg semmi. Csak a sötét sziluettjét tudtam kivenni, és sóhajtani egyet. Kihátráltam a szobából, leosontam a lépcsőn, majd hazáig szaladtam.
Azt sem tudtam, hogy mégis kicsoda ő. Még a nevével sem voltam tisztában, de neki adtam magamat. Az első csókomat, a szüzességemet, a tartásomat… Rémesen éreztem magamat.
Még egy utolsó pillantást vetettem az ágyban szundító srácra, akinek férfias arcát most nem világította meg semmi. Csak a sötét sziluettjét tudtam kivenni, és sóhajtani egyet. Kihátráltam a szobából, leosontam a lépcsőn, majd hazáig szaladtam.
Dave már aludt, mikor hazaértem, Nicole pedig még sehol sem
volt. Így megengedhettem magamnak, hogy hosszú percekig folyassam a melegvizet
a testemre, reménykedve abban, hogy ez lemossa a szégyent is, ami a testemre
ragadt. De nem, ez a lelkemet nagyobb mértékben lepte el.
Beledőltem az ágyamba, majd már aludtam is.
Beledőltem az ágyamba, majd már aludtam is.
Napokkal később megpillantottam a srácot az iskolában. Két gyönyörű, boldog lány ácsorgott vele. Az
egyikük hosszú, szőke haját birizgálta a srác, majd a másikuk tincseiből is
felkapott egyet, és összehasonlította őket. Majd mondott valamit, mire a szőke
lány elégedetten felkacagott.
Ekkor nézett rám. Ő, akik a barna szemeivel szörnyű mód elvarázsolt, most újra rám nézett. Határozottan megdöbbent, majd összeszűkítette a szemeit és lekapta rólam a pillantását.
Én pedig elfordultam tőlük, becsaptam a szekrényem ajtaját és elsiettem.
Ekkor nézett rám. Ő, akik a barna szemeivel szörnyű mód elvarázsolt, most újra rám nézett. Határozottan megdöbbent, majd összeszűkítette a szemeit és lekapta rólam a pillantását.
Én pedig elfordultam tőlük, becsaptam a szekrényem ajtaját és elsiettem.
Most pedig itt állok, a karjaiban tart, magához ölel. A zene
kiszűrődik bentről, de én csak a halk motyogására tudok összpontosítani.
- Sajnálom. Mindent. Annyira…
- Nem azért kell bocsánatot kérned, amiért lefektettél, Robert –suttogtam- Az lenne a legkevesebb problémám. Megtörtént, megtörtént, nem lehet rajta változtani. Azért kell magadba nézned, amit utána tettél. Szeptember elején volt az a bizonyos éjszaka, te pedig ezután… összejöttél a nővéremmel, és olyan dolgokat tettél, ami miatt legszívesebben sírva aludtam volna el… Igaz, az óriási pofon kézenfekvőbb lett volna egy-két helyzetben, de nem tehettem. Annyira elegem van belőled, Robert, hogy te azt el sem tudnád képzelni!
- Meg akarok javulni.
- Nem tudod megváltoztatni a múltat –válaszoltam rá, noha a két kijelentés nem teljesen fedi egymást.
- Kérlek, adj esélyt, hogy bemutathassam, hogy milyen vagyok igazából.
- Nincs mit bemutatni, Robert. Poénból elhívtál erre a nyomorult bálra is, ami egy óriási szívás a részemről, utálok itt lenni, utálom az egész hacacárét, utálom, hogy megint kötélen rángatsz. Utállak téged is, mert egy óriási tuskó vagy.
- Te pedig gyönyörű vagy –mondta válaszul, én pedig elléptem tőle, majd dühösen szusszantottam.
- Ne hazudj nekem! Azon az estén is így hazudtál. Ezekkel tömted a fejemet, én pedig képes voltam elhinni!
- De tényleg az vagy –mondta megszeppenve- Látnod kellene magadat.
- Nem akarom látni –tiltakoztam- Nem vagyok olyan, mint Nicole, sohasem fogok felérni hozzá.
- Nem is akarom. Igazából… akkor nem is kellenél! –tiltakozta, majd elhallgatott az arckifejezésemet látván- Szerinted miért jöttem össze a nővéreddel? Jó, erre inkább ne válaszolj, de azt tegyük hozzá, hogy miattad kezdtem el vele beszélgetni. Te volt az ok, amiért szóba álltam vele, amiért közelebb kerültem hozzá. Beszélni akartam veled, látni akartalak, tisztázni akartam a dolgokat. Mert én igazából nem olyan vagyok, amilyennek megismerhettél… A képet sem én plakátoltam ki, igazából, csak… megígértem, hogy magamra vállalom.
- Elég a hazugságaidból! –kiáltottam rá- Elég volt abból, hogy ennyit hazudsz, hogy mindent el akarsz hitetni velem. Mindent fogjunk csak másra! A végén még kiderül, hogy nem is te fektettél meg, hanem… ki tudja, talán az egyik haverod. Igen, bizonyára az volt, hogy átműtette magát arra az éjszakára, neked adta ki magát, kiélte a vágyait egy szűz lányon, majd tovább is állt. Oh, vagy nem is, tudom már! Valaki hipnotizált, hogy ezt tedd! Igen, ez lesz a befutó…
- Hagyjuk most ezt! Majd nyugodtabb pillanatban azt is megbeszéljük -szólt rám kissé dühösen- Hiba volt az is, tudom. De mint mondtad, már nem lehet megváltoztatni. Szeretnék mindent megbeszélni veled, de nem most. Szeretném ha csak a jövőre koncentrálnánk, mert azt akarom, hogy te helyet kapj az enyémben. Fel tudod ezt fogni?
- Nem, teljesen hülye vagyok –gúnyolódtam. Másképp nem tudtam levezetni a bennem gyűlő feszültséges, zavartságot. Újra vörös voltam, tudtam.
Nagyot sóhajtott, láttam rajta, hogy a szájában forgatja a csípős választ…
- Sajnálom. Mindent. Annyira…
- Nem azért kell bocsánatot kérned, amiért lefektettél, Robert –suttogtam- Az lenne a legkevesebb problémám. Megtörtént, megtörtént, nem lehet rajta változtani. Azért kell magadba nézned, amit utána tettél. Szeptember elején volt az a bizonyos éjszaka, te pedig ezután… összejöttél a nővéremmel, és olyan dolgokat tettél, ami miatt legszívesebben sírva aludtam volna el… Igaz, az óriási pofon kézenfekvőbb lett volna egy-két helyzetben, de nem tehettem. Annyira elegem van belőled, Robert, hogy te azt el sem tudnád képzelni!
- Meg akarok javulni.
- Nem tudod megváltoztatni a múltat –válaszoltam rá, noha a két kijelentés nem teljesen fedi egymást.
- Kérlek, adj esélyt, hogy bemutathassam, hogy milyen vagyok igazából.
- Nincs mit bemutatni, Robert. Poénból elhívtál erre a nyomorult bálra is, ami egy óriási szívás a részemről, utálok itt lenni, utálom az egész hacacárét, utálom, hogy megint kötélen rángatsz. Utállak téged is, mert egy óriási tuskó vagy.
- Te pedig gyönyörű vagy –mondta válaszul, én pedig elléptem tőle, majd dühösen szusszantottam.
- Ne hazudj nekem! Azon az estén is így hazudtál. Ezekkel tömted a fejemet, én pedig képes voltam elhinni!
- De tényleg az vagy –mondta megszeppenve- Látnod kellene magadat.
- Nem akarom látni –tiltakoztam- Nem vagyok olyan, mint Nicole, sohasem fogok felérni hozzá.
- Nem is akarom. Igazából… akkor nem is kellenél! –tiltakozta, majd elhallgatott az arckifejezésemet látván- Szerinted miért jöttem össze a nővéreddel? Jó, erre inkább ne válaszolj, de azt tegyük hozzá, hogy miattad kezdtem el vele beszélgetni. Te volt az ok, amiért szóba álltam vele, amiért közelebb kerültem hozzá. Beszélni akartam veled, látni akartalak, tisztázni akartam a dolgokat. Mert én igazából nem olyan vagyok, amilyennek megismerhettél… A képet sem én plakátoltam ki, igazából, csak… megígértem, hogy magamra vállalom.
- Elég a hazugságaidból! –kiáltottam rá- Elég volt abból, hogy ennyit hazudsz, hogy mindent el akarsz hitetni velem. Mindent fogjunk csak másra! A végén még kiderül, hogy nem is te fektettél meg, hanem… ki tudja, talán az egyik haverod. Igen, bizonyára az volt, hogy átműtette magát arra az éjszakára, neked adta ki magát, kiélte a vágyait egy szűz lányon, majd tovább is állt. Oh, vagy nem is, tudom már! Valaki hipnotizált, hogy ezt tedd! Igen, ez lesz a befutó…
- Hagyjuk most ezt! Majd nyugodtabb pillanatban azt is megbeszéljük -szólt rám kissé dühösen- Hiba volt az is, tudom. De mint mondtad, már nem lehet megváltoztatni. Szeretnék mindent megbeszélni veled, de nem most. Szeretném ha csak a jövőre koncentrálnánk, mert azt akarom, hogy te helyet kapj az enyémben. Fel tudod ezt fogni?
- Nem, teljesen hülye vagyok –gúnyolódtam. Másképp nem tudtam levezetni a bennem gyűlő feszültséges, zavartságot. Újra vörös voltam, tudtam.
Nagyot sóhajtott, láttam rajta, hogy a szájában forgatja a csípős választ…
~
Nos, ennyi lenne a mostani fejezet. Igaz, eléggé hosszúra sikeredett, de még mindig nincs vége. :) Próbáltam sietni vele, azt hiszem, ez a hét nap eléggé szép teljesítmény volt tőlem. A következő fejezetet nem ígérem, hogy ilyen hamar felkerül, de próbálkozok...
Oh, ne feledjétek, hogy a fejezet eleje szeptemberre tehető, viszont a bál, az ugrás pedig februárban van. :)
Ha valamit nem értenétek, kérlek biggyesszetek pár sort a chatbe, én pedig magyarázatot fogok adni rá... Igaz, rengeteg kérdésre kaptok választ a következő fejezetben, de tudom, az még messze van.
Jó olvasást!
Oh, ne feledjétek, hogy a fejezet eleje szeptemberre tehető, viszont a bál, az ugrás pedig februárban van. :)
Ha valamit nem értenétek, kérlek biggyesszetek pár sort a chatbe, én pedig magyarázatot fogok adni rá... Igaz, rengeteg kérdésre kaptok választ a következő fejezetben, de tudom, az még messze van.
Jó olvasást!
