Talán már említettem, hogy jelentkeztem egy novella-pájázatra, aminek meghirdetője Kacey.
Az eredményhirdetésre ma került sor.
Csodák csodájára első helyezést értem el,aminek nagyon örülök :)
Így hát szeretném megosztani veletek ezt a kis történetet.
A véleményeteket várom :)
Puszii
Romantika a Roncsok között.Alcím: Majd én megjavítalak.Fáradtan, könnytől homályos szemmel csuktam be keserűségemtől egyre nehezebb naplómat. Újabb reménytelen, szomorú sorsomat tükröző sorok találtak helyet benne. A kemény borítás tetején Anyám írásával a nevem volt felvésve. Holly. Végigsimítottam a kacskaringós betűkön, és az érzés újra elöntött. Többé nem fogom látni, ahogy írás közben oldalra biccenti a fejét, természetes barna haja fátyolként oszlik az én fürkésző tekintetem, és az ő koncentrációt tükröző arca közé. A visszatartott sós könnyeim újra kicsordultak a szememből. A pulcsim ujjával próbáltam minél gyorsabban letörölni szomorú gyászom nyomait.
Fejemet a taxi hideg üvegének döntöttem, és mélyeket lélegeztem. Rendbe kell lennem érzelmileg, mire Apához érek. Amint megláttam az ismerős környéket, egyre nehezebb lett a teher, amit viseltek. Naplómat, és az egy órás út közben előkerült ásványvizemet visszacsúsztattam a méretes kézitáskámba, a fülhallgatómmal együtt. Pár perc múlva a taxi megállt. A vállamra hajítottam a táskámat, és kiszálltam az autóból. Egy teljesen ismeretlen környéken voltam. Nem London azon környékén, ahol ezelőtt laktunk, vagyis még azelőtt, mielőtt Apa és Anya elváltak volna. Most egy egész nyugodtnak és tisztának tűnő környéket láttam, magammal szemben, az egymás mellett sorakozó házak között egy autó-műhelyt.
- Hölgyem. –szólt a taxis férfi mögöttem.
- Elnézést. –adtam oda neki a bankjegyet, és miután elvettem tőle a bőröndjeimet, ő is ment a maga útjára.
Nagy sóhajtás után a műhely felé vettem az irányt. Magam mögött vonszoltam a bőröndjeimet, a két rettentően nagy monstrumot.
Valahol itt kell laknia…Gondoltam magamban. Ha ide hozott a taxi, akkor valahol itt lehet Apám háza. Hosszú töprengés után végül beléptem a műhely ajtaján. Körbenéztem, és megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy nem olyan, mint azokba a bizonyos amerikai filmekbe. Tisztábbnak és tágasabbnak tűnik. Persze azért nem maradhat el pár olajfolt, és szerteszét hagyott csavarhúzó. A falakon hosszú sorba függtek a különböző szerszámok. A polcokon anyagok, csavarok dobozai, és még sorolhatnám. Egy valami zavarta meg a képet. Az egyik kocsi alól lábak kandikáltak ki, amik ráadásul mozogtak is. Tehát van itt valaki rajtam kívül. A táskáimat a bejárat mellett hagyva elindultam felé.
- Bocsi –álltam meg mellette -, tudnál nekem segíteni?
- Kocsit most nem fogadunk. Tele vagyunk. –jött a dörmögős hang a jármű alól.
- Nem egy megjavítandó cuccot hoztam be. – sóhajtottam fel. De jó lenne, ha engem is meg lehetne javítani, nem csak ezeket a járműveket.
- Akkor? –szólt újra.
- Ha kibújnál végre ez alól a tragacs alól, akkor talán még el is tudnám magyarázni. –mondtam csípősen.
- Először is. –szólt, közben hallottam a guruló hangját, és egyre nagyobb részt láttam a férfi testéből. –Ez nem egy tragacs.
Amint ezt kimondta, már láttam az egész alakot. Egy magas, izmos, barnás bőrű férfival találtam szembe magam. Sötétbarna haja rendezett volt, de mégis össze-vissza állt. Barna szemeit az enyémbe véste, miközben felállt a guruló-akármicsodáról.
Elmosolyodott, megtörölgette a kezét a nadrágja zsebébe tűrt rongyba, és kezét nyújtotta felém.
- Másodszor pedig, Tom vagyok. –mosolygott. Kezet ráztam vele, és egy apró mosolyt is villantottam felé.
- Holly. –bólintottam aprót. –Tehát, tudnál segíteni?
- És miben lennék a segítségedre kicsi lány? –sétált a pulthoz, kivett a hűtőből egy kólát, és két pohárba töltött belőle. –De amíg elmagyarázod, igyál nyugodtan.
- Köszi. –vettem el a felém nyújtott poharat. –Az apámat keresem. Valahol itt lakik.
- És hogy hívják?
- Theodor McGraw. –motyogtam, miközben a kezeit tanulmányoztam, amik a pulton pihentek. Tökéletes kezei voltak. Arányos ujjak, nem repedezettek vagy sebesek, amik ebben a munkában szokatlanok. Legalább is véleményem szerint megszoktak ilyesfajta balesetek esni.
- Te is a lánya vagy? –nézett végig rajtam.
- Hogy érted, hogy én is? –kérdeztem vissza. Nem értettem, hogy miért teszi oda azt az is-t.
- Mindjárt megtudod. –dörmögte, miközben a poharát nézegette. Ekkor nyitódott az ajtó, és egy boldog pár lépett be rajta. De ha jobban szemügyre vettem őket, láthattam, hogy ők nem egy fülig egymásba habarodott férfi és nő. Ő az apám, és egy idegen lány. Egy idegen, fiatal lány.
- Szia Tomi. –sikkantotta magas hangon, miközben odatipegett mellém, és letelepedett az egyik székre. –Úgy fáj a lábam ebben a cipőben. Nem masszíroznád meg?
Közben ledobta a magas sarkúját, és a talpát kezdte el dörzsölgetni. Szőke tincsei az arcába hullottak, természetellenesen barna bőre megcsillant a napfényben.
- Nem, Tiffany. –szólt vissza a mellettem álló férfi. –Nem masszírozom meg a lábadat. Nem azért vagyok itt.
Miközben az egyre bonyolódó eszmecserét hallgattam, az apám már előttem állt, és eléggé érdekes szemeket meresztett rám. Pár ősz hajszálon kívül kiköpött mása tíz évvel ezelőtti önmagának.
- Holly? –ejtette ki száján a nevemet. Meg kellene lepődnöm, hogy nem ismert meg?
- Igen, Apu. –bólintottam. Azonnal az ölelésében találtam magam, karjait körém fonta nagyot szippantott a hajamból, végül egy puszit nyomott a fejem búbjára, eltolt magától, és az arcomat kezdte el fixírozni.
- Tisztára olyan vagy, mint anyád. –mosolyodott el.
- Mint Anya volt. –sóhajtottam fel keserűen, és kinéztem a napsütésbe.
- Igen. A te korodba ő is így nézett ki.
- Úgy értem, Anya… - csuklott el a hangom. –Elment.
- Tudtam, hogy le fog lépni egy pasival, és téged itt hagy. Most hova ment? Tudtam, hogy nekem kellett volna vállalnom a gyereknevelést. –mondta dühösen, és a bőröndjeim mellé sétált. Szemeimet könnyek lepték el, a társaságból látszólag csak Tom értette meg, hogy mi is történt valójában. Ugyanis mellém sétált, magához húzott, és nyugtatóan fonta körém karjait.
- Sajnálom. –dörmögte a fülembe mély, megnyugtató hangján. És hittem neki. Igaz, még tíz perce sem ismerem, de hiszek neki.
- Meghalt, Apa. –suttogtam, közben könnyeim újra kicsordultak szemem sarkából. Kibújtam Tom karjai közül, hogy szembe tudjak vele nézni. Arcán semmilyen érzelemnek sem láttam nyomát, csak a kikerekedett szemei tudattak arról, hogy meghallotta, amit mondtam.
- Ezt… ezt hogy érted? –dadogta.
- Úgy, ahogy van. –töröltem le a könnyeimet. –Meghalt. Három hete. Hívtalak, egy milliószor. Küldtem e-mailt, sms-t, még levelet is, de semmi.
- Én… nem kaptam meg őket. Semmi értesítést sem. –csuklott el a hangja.
- Apa. –pattant le a székről a szőke lány –Mi történt? Ki ő?
- Ő a lányom. –motyogta Apa, a szemembe nézve. –Meghalt… a volt feleségem.
A bőrkabátom zsebéből elővettem egy zsebkendőt, letöröltem vele könnyeimet, és közben elgondolkodtam. Szerintem senki sem tud arról, hogy van még egy lánya. Legalább is ez a szőke fruska biztosan nem tudja, hogy ki is vagyok. Ráadásul Anyát már csak a volt feleségeként mondja mindenkinek, nem mint: Életem szerelme.
- A lányod? De hisz, én vagyok a lányod. –magasodott fel a hangja.
- Te is. –motyogta halkan. Arcáról bűntudatot lehetett leolvasni, a szomorúsággal keveredve.
- Meg ő is? Egy ilyen…pórnépből jövő lány is a lányod? –hisztizett. Ezen felkaptam a vizet. Még, hogy pórnép.
- Először is. –léptem közelebb hozzá, elég indulatos arccal. –Nem a pórnépből származom, a Harvardon tanulok, orvosnak. Anyám is az volt, amíg meg nem halt. Szóval jó lenne, ha befejeznéd a rinyálást, mert 1, most értem ide, nagyon fáradt vagyok, egész nap úton voltam. 2, nemrég halt meg az anyám, akivel felnőttem, gyászolok. Szóval, ha kérhetem, ne csináld ezt, mert nincs kedvem egy elkényeztetett liba nyávogását hallgatni egész nap. –mondtam ki egy szuszra, rendesen artikulálva. Remélem, megérti végre, és nem kell még egyszer elmondanom. Hisztis arccal fordult Apánk felé, akinek szemei büszkeségtől csillogtak. Tom is ugyan így nézett ki, csak neki arca is tükrözte érzéseit. Mikor észrevette, hogy arcát fürkészem, egy csábító és boldog mosolyt küldött felém, így megcsodálhattam csodálatos fogsorát. Halványan, de visszamosolyogtam, majd újra a ”családom” felé fordultam.
- Gyere, Kicsim. –fogta meg a bőröndjeimet Apa. –Menjünk fel, hisz azt mondtad, fáradt vagy. Biztos kimerített az utazás.
- Igen, biztosan. –bólintottam aprót. Azt nem kötöttem az orrára, hogy már anya halála óta nem aludtam egy rendeset, a visszatérő rémálmom állandó főszereplője egy férfi, sí-maszkban és egy óriási véres késsel a kezében.
- Talán… majd… - szólalt meg Tom. Apa közben kiment, azt nem tudom, hogy merre.
- Igen, még találkozunk. –mosolyogtam rá, és Apa után indultam. Még hallottam, ahogy Tiffany hisztisen felsikít egyet, majd Tom lecseszése következett, miszerint miért állt velem szóba.
- Kislányom, gyere. –nyitotta ki Apa a műhely melletti óriási ház ajtaját. Inkább már villának mondanám, mert két-emeletes óriási építmény, rengeteg ablakkal, kettő-vagy több erkéllyel, körülötte csodálatosan megművelt kerttel. –Van jó pár üres szobánk, nyugodtan telepedj le az egyikbe.
- Nem akarok a terhedre lenni. –szóltam azonnal. Tényleg nem. Úgy terveztem, hogy idejövök, pár napig kiveszek egy szobád egy szállodában, aztán irány vissza, hogy éljem a régi, jól megszokott életem… csak Anya nélkül.
- Nem leszel a terhünkre. Nekem sosem vagy a terhemre, nem zavarsz. –kezdte el mondani az igazát, és közben kinyitotta a bejárati ajtót, és betessékelt az óriási nappaliba. Persze én nem hittem neki. Legalább is részben nem. Mert lehet, hogy őt nem fogom zavarni a jelenlétemmel, de a lányát igen, meg valószínűleg az új feleségét is.
Fél óra múlva már az egyik vendégszobának mondott luxus-helyiség ágyán ültem, és nézegettem. Lila falak, fehér bútorok, óriási tükrök, egy gardrób, egy fürdőszoba. Megelégedtem volna egy aprócska kis szobával is, csak az a lényeg, hogy ágy legyen benne. Nem kell nekem külön fürdőszoba, óriási franciaágy, plazma Tv, és a többi berendezésről nem is beszélve. A bőröndöm még mindig a szoba közepén várta, hogy végre kipakoljam őket, de nem vitt rá a lélek egy ilyen nehéznek mondható fizikai munkára. Legalább is a mostani helyzetemben nehéz. Hajnalban indult a gépem, onnan taxival idáig. Sosem bírtam az utazást, de így, hogy mostanában éjszak ideje alatt eltöltött időmet mindennek mondhatom, de alvásnak nem, még rémesebb. Főleg, hogy most már túl voltam egy családi-találkozáson, bemutatáson, meg hasonlók. Mint gondoltam, Meredith nem lát szívesen. Nem is akarok egy ilyen mostoha-anyát, de ez még nem kötöttem az orrukra. Nem tudom mikor, vagy mi miatt kezdtek el folyni a könnyeim, de már megint éreztem a sós nedvet végigfolyni az arcomon. Végigdőltem az ágyon, fejemet a párnába fúrtam, így letörölve könnyeimet.
- Egy roncs vagyok… Egy lelki roncs. –suttogtam halkan, mielőtt még elnyomott volna az álom.
Felriadtam. Izzadt testtel, a tegnapi ruhámban feküdtem az ágyon. Az összegubancolódott takarón fekvéstől fájt a hátam, az álmomtól zaklatottan remegtem. Felültem, és letöröltem könnyeimet. Újra és újra ez van. Rémálom rémálomra. És mindig ugyan az. Csak a mostani még rosszabb volt. Feltűnt benne Anya is, ahogy meghal… ahogy megölik. Újra és újra.
Szomorúan, könnytől elmosódott látásommal néztem vég szobán, és pillantásom megállapodott a falon lévő órán. Éjfél múlt. Mivel vissza aludni már ha akarnák sem tudnák, így kikecmeregtem a selyem-ágyneműs ágyból, a bőröndömhöz botladoztam, és a gardróbba húztam őket, ahol aztán kipakoltam. Az emlékek újra és újra elöntöttek, ahogy megfogtam egy-egy tárgyat, vagy akár ruhadarabot. Vidámparkozás, strandolás, pizzázás, Anyától kölcsönvett felső, vagy egy karácsonyi ajándék. Mind-mind rengeteget jelent nekem, akár csak meghalt szülőm is. És olyan érzésem van, hogy nem mondtam neki eleget, hogy szeretem. Nem tudattam vele elégszer, hogy köszönöm, hogy bírt velem, hogy nem adta fel a küzdelmet, hogy szeretett. Azt a rengeteg mindent, amit értem tett. Még megszámolni sem tudnám. Újabb könnyeket töröltem le sírástól már kipirult arcomról, és a táskáim legaljáról elővettem a Lap-topomat. Pár perc múlva már az ágyban ültem, ölemben a géppel, és a leveleimet olvasgattam. Részvét-nyilvánítások egymás hátán, érzelmesebbnél érzelmesebb sorok. Régi ismerősök, teljesen ismeretlenek. Csoporttársaim, akik az állapotom felől érdeklődnek. Tehát olyan barátaimnak mondott emberek, akik el sem jöttek a temetésre, és még szinte nem is beszéltem velük. De most ezen nem tudtam fent akadni. Lecsuktam a gépemet, letettem az ágy mellé, végigdőltem a puha párnák között, és újra elnyomott az álom.
Az ijesztő és a gyógyulásnak induló sebeimet feltépő képektől újra és újra felriadtam, de mindig visszahúzott az álmok világa. Hajnal-tájban már nem engedtem meg magamnak, hogy visszaaludjak. Felöltöztem a gardróbba, és pár perc múlva már az utcákat róttam. A város még aludt, talán csak pár a munkájába igyekvő autós húzott el mellettem. A lágy dallamok szüntelenül szóltak a fülembe, kizártam minden zavaró tényezőt. Csak a tájra, és a gondolataimra figyeltem. Az emlékképek sorban lepték el a szívemet, az agyam leghátsó fertályáról is előhúztam őket. Most erre volt szükségem. Hogy szembenézzek a problémáimmal. Igaz, tudom, hogy sosem fogom eltűntetni őket. Sosem fog elmúlni a lelkemben tátongó űr, a fájdalom. De nem is bánom. Így legalább nem vagyok érzéketlen.
Lassan visszaértem a házhoz, de nem volt kedvem bemenni. Hogy szembenézzek az ott uralkodó szeretettel, és az irántam táplált utálattal? Már csak az kellene… A szomszédos épület ajtajánál találtam magam, és épp lenyomtam a kilincset. Az ilyen korán reggelhez képest nyitva volt, így szembe néztem a műhellyel. Ami jelenleg nagyobb nyugalmat nyújtott nekem, mint a világ bármely más pontja. Aprókat lépkedve mentem egyre közelebb a pulthoz, ami jelenleg vég volt folyatva valamivel. Valami ismeretlennek tűnő anyaggal. Közelebbről kezdtem el fürkészni az idegen foltot, ami olajnak, vagy valami hasonlónak tűnt.
- Ilyen korán már itt, Kicsi lány? –simított vég a derekamon Tom.
- Mint látod. –bólintottam aprót.
- És mi járatban? –kérdezett vissza. Látszott rajta, hogy tényleg érdekli, hogy miért ide vettem az irányt ilyen korai időben.
- Csak jöttem. De ha zavarok, akkor megyek is. –indultam el az ajtó felé. Váratlanul elkapta a karomat, és maga felé húzott. Viszont én megbotlottam egy csavarhúzóba, és a földön landoltam volna, ha el nem kap. Viszont így a mellkasához vonva kötöttem ki. Édeskés illata körbelengett, izmos mellkasát most csak egy fehér póló takarta, a hasán lévő kockákat viszont így is meg tudtam volna számolni.
- Öhm… - nyögtem. –Azt hiszem ezt azt jelenti, hogy nem akarod, hogy elmenjek.
- A világért sem. –susogta. Elmosolyodtam, és két lábra álltam. Zavartan beletúrtam hosszú barna tincseimbe, és egy apró mosolyt villantottam felé, majd az egyik székre ültem.
- És… te miért vagy itt?
- Talán mert itt dolgozok… - kuncogott. –Vigyázz, nehogy a ruhád beleérjen a foltba.
- Nem hiszem, hogy ez megtörténne. –mosolyodtam el. –De ha dobsz ide valami rongyot, akkor akár még el is tüntetem neked.
- Nem kell. –mosolygott, de azért elővett egy ruhaanyagot. –Nem azért vagy itt, hogy takaríts. Ez is az én dolgom.
- Szerintem nem. –kaptam ki a kezéből. –Köztudott, hogy a férfiak nem tudnak normálisan takarítani.
- Azt meglátjuk. –vette vissza a kendőt, és letörölgette vele a pultot. Persze mindezt óriási mosollyal tette, aminek én külön örültem. Jó volt végre valakit boldognak látni. –Nem baj, ha bekapcsolom a rádiót? –Jött tőle a kérdés. Én pedig csak megráztam a fejem, így a következő másodpercekben már a dallamok körbelengték az egész helyiséget. Halvány mosollyal az arcomon, és állandó figyelemmel követtem a mozdulatait. Ahogy ide-oda ugrál, elpakol pár dolgot, elővesz egy-két szerszámot, megmossa a kezét, vagy épp iszik egy kortyot az ásványvizéből.
A figyelmem akkor törött meg, amikor jött egy szám… Az a bizonyos szám, ami Anya kedvenc száma volt, ami karácsonykor legalább egyszer meghallgattunk… Amin el szokta sírni magát. Persze kiskoromba még elhittem neki, hogy valami belement a szemébe, de amint idősebb lettem, már nem hagytam annyiban. Aztán azt a korszakomat is kiéltem, és a végén már hagytam, hogy karácsonyfa-díszítésnél potyogjanak a könnyei. Igaz, ilyenkor mindig odamentem hozzá, az ölelésembe zártam, hadd sírja ki magát. „Desperado- Ez egy szomorú alkalom.” A tekintetemet az ablak felé fordítottam, és próbáltam visszatartani kibuggyanni készülő könnyeimet. Fejemet enyhén megdöntöttem, így a hajam függönyként omlott közém, és Tom közé, eltakarva fájdalmas arckifejezésemet. A zeneszám refrénjénél pár sós könnycseppem még is utat tört magának. Nem töröltem le, az túl feltűnő lett volna, így hagytam végigfolyni arcomon. Szerintem Tomnak feltűnt túlzott csöndességem, és lassan, észrevétlenül elém somfordált, és mikor meglátta szomorúságom nyomait, csendesen letörölte könnyeimet, és magához húzott. Nem is volt szükségem másra. Amikor karjai körém kulcsolódtak, utat engedtem az eddig elfojtott keserűségemnek. A zokogás előtört belőlem, és nem tudtam megálljt parancsolni patakokban folyó könnyeimnek sem. Az engem tartó férfi pedig csak nyugtató szavakat suttogott nekem, és simogatta a hátamat. Sosem gondoltam volna, hogy egy teljesen ismeretlen személy karjai között fogom kisírni magam. Nem is tudom, hogy mikor vitte véghez tervét, de egyszer csak a földön ült, én pedig az ölében, és sírásom is egyre csak csillapodott. Már csak sós könnyeim folytak az arcomon, amit belenyomtam a vállába. Nagy nehezen végre teljesen lenyugodtam, és sokkal jobban éreztem magamat. Kiadtam magamból, ami belül egyre nehezebb lett.
- Jobban vagy? –suttogta a hajamba. Aprót bólintottam, de nem álltam fel. Túlságosan is jó érzés volt ilyen közel lenni hozzá, érezni teste melegét.
- A zene miatt volt, igaz? –kérdezett újra. Rájöttem, ha nem mesélek el neki mindent, akkor lehet, hogy megesik még jó pár ilyen kellemetlen eset.
- Igen. –nyögtem ki. –Anya pár hete halt meg. Egy… egy pszichopata állat berontott a kórházba, a feleségét kereste, akit durván bántalmazott, így a nő kórházba került. Mivel senki sem adta ki a férfinek a kért információkat, durván megvágta az egyik nővért. Anyám azonnal odarohant, és nekiállt ellátni. Őt sosem az érdekelte, hogy vele mi lesz. Hanem az, hogy a beteg túlélje. És ez így is lett. Az idegbeteg férfi megölte Anyát. Mivel ő nem hallgatott rá, és nem ment vissza a fal mellé. Átvágta a torkát, és mivel még neki ez sem volt elég, pár szúrást ejtett a mellkasára is. –könnyeim újra folyni kezdtek. –Anya mindig azt képzelte, hogy öregen fog ülni a ház verandáján, egy hintaszékben, könyvvel a kezében, és az unokáinak olvas fel. Ehelyett… ehelyett ez lett. Egy őrült férfi áldozatául esett. És ezzel az információval mit kezdjen egy huszonhárom éves, érzelmes lány? Voltaképpen apa nélkül nőttem fel, nekem Anya helyettesített mindent. Egyedül jobb szülő volt, mint bárki. És egy időben bántam, hogy Apa nem volt velünk, de beletörődtem, hogy eldobta magától a tökéletes élet lehetőségét. Az ő dolga volt, hogy hogyan is dönt. Én… én sosem szóltam bele egyikük életében sem. Még úgy sem, ha nekem volt a legrosszabb. Nehéz az élet. A legtöbb huszonéves bulizni jár, pasizik, járja az éjszakákat. Én mit csinálok? Ülök otthon, vésem a fejembe a vaskos orvosi könyvek sorait, és próbálok arra összpontosítani, amit olvasok. De az úgy nehéz, ha húszpercenként elmegy egy Cabrio a házunk előtt, kiabálnak belőle a fiatalok, és jól érzik magukat. Vágytam én az ilyen életre, de sosem akartam megvalósítani. Különc vagyok.
- Inkább csodálatos. –ringatott. –Nem vagy átlagos. Én sosem akartam átlagos lenni, erre mi vagyok?
- Minden, csak nem átlagos. –döntöttem a fejem a mellkasának. –Egy megfogó természetű férfi.
- Benned pedig egy bámulatos, bájos, kedves és intelligens lányt tisztelhetek meg, aki lenyűgöz minden mozdulatával és szavával. –bókolt. Éreztem, hogy a vér az arcomba tódul, és egyre melegebb lesz. Jó ég! Mikor is pirultam el utoljára? Már nem is emlékszek rá. Erre most olyan vagyok, mint egy paradicsom.
- Köszi. –motyogtam.
A további órák az élettörténetem elemezgetésével teltek. Egy-kettőre fel tudott vidítani, de ha kellett, akkor olyan komoly és megértő lett, mint még senki. Egyszerűen tökéletes volt. Még az autó-szerelésben is segítettem neki. Legalább is, ha a szerszám-adogatás annak mondható. Mert legalább az már tökéletesen megy.
Egész estig ott voltam. Közben rendeltünk pizzát, és egyszerűen csak jól éreztük magunkat.
- Én megyek. –mosolyogtam rá. Puszit nyomtam az arcára, és már indultam is az ajtó felé.
- Hölgyem. –szólt a taxis férfi mögöttem.
- Elnézést. –adtam oda neki a bankjegyet, és miután elvettem tőle a bőröndjeimet, ő is ment a maga útjára.
Nagy sóhajtás után a műhely felé vettem az irányt. Magam mögött vonszoltam a bőröndjeimet, a két rettentően nagy monstrumot.
Valahol itt kell laknia…Gondoltam magamban. Ha ide hozott a taxi, akkor valahol itt lehet Apám háza. Hosszú töprengés után végül beléptem a műhely ajtaján. Körbenéztem, és megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy nem olyan, mint azokba a bizonyos amerikai filmekbe. Tisztábbnak és tágasabbnak tűnik. Persze azért nem maradhat el pár olajfolt, és szerteszét hagyott csavarhúzó. A falakon hosszú sorba függtek a különböző szerszámok. A polcokon anyagok, csavarok dobozai, és még sorolhatnám. Egy valami zavarta meg a képet. Az egyik kocsi alól lábak kandikáltak ki, amik ráadásul mozogtak is. Tehát van itt valaki rajtam kívül. A táskáimat a bejárat mellett hagyva elindultam felé.
- Bocsi –álltam meg mellette -, tudnál nekem segíteni?
- Kocsit most nem fogadunk. Tele vagyunk. –jött a dörmögős hang a jármű alól.
- Nem egy megjavítandó cuccot hoztam be. – sóhajtottam fel. De jó lenne, ha engem is meg lehetne javítani, nem csak ezeket a járműveket.
- Akkor? –szólt újra.
- Ha kibújnál végre ez alól a tragacs alól, akkor talán még el is tudnám magyarázni. –mondtam csípősen.
- Először is. –szólt, közben hallottam a guruló hangját, és egyre nagyobb részt láttam a férfi testéből. –Ez nem egy tragacs.
Amint ezt kimondta, már láttam az egész alakot. Egy magas, izmos, barnás bőrű férfival találtam szembe magam. Sötétbarna haja rendezett volt, de mégis össze-vissza állt. Barna szemeit az enyémbe véste, miközben felállt a guruló-akármicsodáról.
Elmosolyodott, megtörölgette a kezét a nadrágja zsebébe tűrt rongyba, és kezét nyújtotta felém.
- Másodszor pedig, Tom vagyok. –mosolygott. Kezet ráztam vele, és egy apró mosolyt is villantottam felé.
- Holly. –bólintottam aprót. –Tehát, tudnál segíteni?
- És miben lennék a segítségedre kicsi lány? –sétált a pulthoz, kivett a hűtőből egy kólát, és két pohárba töltött belőle. –De amíg elmagyarázod, igyál nyugodtan.
- Köszi. –vettem el a felém nyújtott poharat. –Az apámat keresem. Valahol itt lakik.
- És hogy hívják?
- Theodor McGraw. –motyogtam, miközben a kezeit tanulmányoztam, amik a pulton pihentek. Tökéletes kezei voltak. Arányos ujjak, nem repedezettek vagy sebesek, amik ebben a munkában szokatlanok. Legalább is véleményem szerint megszoktak ilyesfajta balesetek esni.
- Te is a lánya vagy? –nézett végig rajtam.
- Hogy érted, hogy én is? –kérdeztem vissza. Nem értettem, hogy miért teszi oda azt az is-t.
- Mindjárt megtudod. –dörmögte, miközben a poharát nézegette. Ekkor nyitódott az ajtó, és egy boldog pár lépett be rajta. De ha jobban szemügyre vettem őket, láthattam, hogy ők nem egy fülig egymásba habarodott férfi és nő. Ő az apám, és egy idegen lány. Egy idegen, fiatal lány.
- Szia Tomi. –sikkantotta magas hangon, miközben odatipegett mellém, és letelepedett az egyik székre. –Úgy fáj a lábam ebben a cipőben. Nem masszíroznád meg?
Közben ledobta a magas sarkúját, és a talpát kezdte el dörzsölgetni. Szőke tincsei az arcába hullottak, természetellenesen barna bőre megcsillant a napfényben.
- Nem, Tiffany. –szólt vissza a mellettem álló férfi. –Nem masszírozom meg a lábadat. Nem azért vagyok itt.
Miközben az egyre bonyolódó eszmecserét hallgattam, az apám már előttem állt, és eléggé érdekes szemeket meresztett rám. Pár ősz hajszálon kívül kiköpött mása tíz évvel ezelőtti önmagának.
- Holly? –ejtette ki száján a nevemet. Meg kellene lepődnöm, hogy nem ismert meg?
- Igen, Apu. –bólintottam. Azonnal az ölelésében találtam magam, karjait körém fonta nagyot szippantott a hajamból, végül egy puszit nyomott a fejem búbjára, eltolt magától, és az arcomat kezdte el fixírozni.
- Tisztára olyan vagy, mint anyád. –mosolyodott el.
- Mint Anya volt. –sóhajtottam fel keserűen, és kinéztem a napsütésbe.
- Igen. A te korodba ő is így nézett ki.
- Úgy értem, Anya… - csuklott el a hangom. –Elment.
- Tudtam, hogy le fog lépni egy pasival, és téged itt hagy. Most hova ment? Tudtam, hogy nekem kellett volna vállalnom a gyereknevelést. –mondta dühösen, és a bőröndjeim mellé sétált. Szemeimet könnyek lepték el, a társaságból látszólag csak Tom értette meg, hogy mi is történt valójában. Ugyanis mellém sétált, magához húzott, és nyugtatóan fonta körém karjait.
- Sajnálom. –dörmögte a fülembe mély, megnyugtató hangján. És hittem neki. Igaz, még tíz perce sem ismerem, de hiszek neki.
- Meghalt, Apa. –suttogtam, közben könnyeim újra kicsordultak szemem sarkából. Kibújtam Tom karjai közül, hogy szembe tudjak vele nézni. Arcán semmilyen érzelemnek sem láttam nyomát, csak a kikerekedett szemei tudattak arról, hogy meghallotta, amit mondtam.
- Ezt… ezt hogy érted? –dadogta.
- Úgy, ahogy van. –töröltem le a könnyeimet. –Meghalt. Három hete. Hívtalak, egy milliószor. Küldtem e-mailt, sms-t, még levelet is, de semmi.
- Én… nem kaptam meg őket. Semmi értesítést sem. –csuklott el a hangja.
- Apa. –pattant le a székről a szőke lány –Mi történt? Ki ő?
- Ő a lányom. –motyogta Apa, a szemembe nézve. –Meghalt… a volt feleségem.
A bőrkabátom zsebéből elővettem egy zsebkendőt, letöröltem vele könnyeimet, és közben elgondolkodtam. Szerintem senki sem tud arról, hogy van még egy lánya. Legalább is ez a szőke fruska biztosan nem tudja, hogy ki is vagyok. Ráadásul Anyát már csak a volt feleségeként mondja mindenkinek, nem mint: Életem szerelme.
- A lányod? De hisz, én vagyok a lányod. –magasodott fel a hangja.
- Te is. –motyogta halkan. Arcáról bűntudatot lehetett leolvasni, a szomorúsággal keveredve.
- Meg ő is? Egy ilyen…pórnépből jövő lány is a lányod? –hisztizett. Ezen felkaptam a vizet. Még, hogy pórnép.
- Először is. –léptem közelebb hozzá, elég indulatos arccal. –Nem a pórnépből származom, a Harvardon tanulok, orvosnak. Anyám is az volt, amíg meg nem halt. Szóval jó lenne, ha befejeznéd a rinyálást, mert 1, most értem ide, nagyon fáradt vagyok, egész nap úton voltam. 2, nemrég halt meg az anyám, akivel felnőttem, gyászolok. Szóval, ha kérhetem, ne csináld ezt, mert nincs kedvem egy elkényeztetett liba nyávogását hallgatni egész nap. –mondtam ki egy szuszra, rendesen artikulálva. Remélem, megérti végre, és nem kell még egyszer elmondanom. Hisztis arccal fordult Apánk felé, akinek szemei büszkeségtől csillogtak. Tom is ugyan így nézett ki, csak neki arca is tükrözte érzéseit. Mikor észrevette, hogy arcát fürkészem, egy csábító és boldog mosolyt küldött felém, így megcsodálhattam csodálatos fogsorát. Halványan, de visszamosolyogtam, majd újra a ”családom” felé fordultam.
- Gyere, Kicsim. –fogta meg a bőröndjeimet Apa. –Menjünk fel, hisz azt mondtad, fáradt vagy. Biztos kimerített az utazás.
- Igen, biztosan. –bólintottam aprót. Azt nem kötöttem az orrára, hogy már anya halála óta nem aludtam egy rendeset, a visszatérő rémálmom állandó főszereplője egy férfi, sí-maszkban és egy óriási véres késsel a kezében.
- Talán… majd… - szólalt meg Tom. Apa közben kiment, azt nem tudom, hogy merre.
- Igen, még találkozunk. –mosolyogtam rá, és Apa után indultam. Még hallottam, ahogy Tiffany hisztisen felsikít egyet, majd Tom lecseszése következett, miszerint miért állt velem szóba.
- Kislányom, gyere. –nyitotta ki Apa a műhely melletti óriási ház ajtaját. Inkább már villának mondanám, mert két-emeletes óriási építmény, rengeteg ablakkal, kettő-vagy több erkéllyel, körülötte csodálatosan megművelt kerttel. –Van jó pár üres szobánk, nyugodtan telepedj le az egyikbe.
- Nem akarok a terhedre lenni. –szóltam azonnal. Tényleg nem. Úgy terveztem, hogy idejövök, pár napig kiveszek egy szobád egy szállodában, aztán irány vissza, hogy éljem a régi, jól megszokott életem… csak Anya nélkül.
- Nem leszel a terhünkre. Nekem sosem vagy a terhemre, nem zavarsz. –kezdte el mondani az igazát, és közben kinyitotta a bejárati ajtót, és betessékelt az óriási nappaliba. Persze én nem hittem neki. Legalább is részben nem. Mert lehet, hogy őt nem fogom zavarni a jelenlétemmel, de a lányát igen, meg valószínűleg az új feleségét is.
Fél óra múlva már az egyik vendégszobának mondott luxus-helyiség ágyán ültem, és nézegettem. Lila falak, fehér bútorok, óriási tükrök, egy gardrób, egy fürdőszoba. Megelégedtem volna egy aprócska kis szobával is, csak az a lényeg, hogy ágy legyen benne. Nem kell nekem külön fürdőszoba, óriási franciaágy, plazma Tv, és a többi berendezésről nem is beszélve. A bőröndöm még mindig a szoba közepén várta, hogy végre kipakoljam őket, de nem vitt rá a lélek egy ilyen nehéznek mondható fizikai munkára. Legalább is a mostani helyzetemben nehéz. Hajnalban indult a gépem, onnan taxival idáig. Sosem bírtam az utazást, de így, hogy mostanában éjszak ideje alatt eltöltött időmet mindennek mondhatom, de alvásnak nem, még rémesebb. Főleg, hogy most már túl voltam egy családi-találkozáson, bemutatáson, meg hasonlók. Mint gondoltam, Meredith nem lát szívesen. Nem is akarok egy ilyen mostoha-anyát, de ez még nem kötöttem az orrukra. Nem tudom mikor, vagy mi miatt kezdtek el folyni a könnyeim, de már megint éreztem a sós nedvet végigfolyni az arcomon. Végigdőltem az ágyon, fejemet a párnába fúrtam, így letörölve könnyeimet.
- Egy roncs vagyok… Egy lelki roncs. –suttogtam halkan, mielőtt még elnyomott volna az álom.
Felriadtam. Izzadt testtel, a tegnapi ruhámban feküdtem az ágyon. Az összegubancolódott takarón fekvéstől fájt a hátam, az álmomtól zaklatottan remegtem. Felültem, és letöröltem könnyeimet. Újra és újra ez van. Rémálom rémálomra. És mindig ugyan az. Csak a mostani még rosszabb volt. Feltűnt benne Anya is, ahogy meghal… ahogy megölik. Újra és újra.
Szomorúan, könnytől elmosódott látásommal néztem vég szobán, és pillantásom megállapodott a falon lévő órán. Éjfél múlt. Mivel vissza aludni már ha akarnák sem tudnák, így kikecmeregtem a selyem-ágyneműs ágyból, a bőröndömhöz botladoztam, és a gardróbba húztam őket, ahol aztán kipakoltam. Az emlékek újra és újra elöntöttek, ahogy megfogtam egy-egy tárgyat, vagy akár ruhadarabot. Vidámparkozás, strandolás, pizzázás, Anyától kölcsönvett felső, vagy egy karácsonyi ajándék. Mind-mind rengeteget jelent nekem, akár csak meghalt szülőm is. És olyan érzésem van, hogy nem mondtam neki eleget, hogy szeretem. Nem tudattam vele elégszer, hogy köszönöm, hogy bírt velem, hogy nem adta fel a küzdelmet, hogy szeretett. Azt a rengeteg mindent, amit értem tett. Még megszámolni sem tudnám. Újabb könnyeket töröltem le sírástól már kipirult arcomról, és a táskáim legaljáról elővettem a Lap-topomat. Pár perc múlva már az ágyban ültem, ölemben a géppel, és a leveleimet olvasgattam. Részvét-nyilvánítások egymás hátán, érzelmesebbnél érzelmesebb sorok. Régi ismerősök, teljesen ismeretlenek. Csoporttársaim, akik az állapotom felől érdeklődnek. Tehát olyan barátaimnak mondott emberek, akik el sem jöttek a temetésre, és még szinte nem is beszéltem velük. De most ezen nem tudtam fent akadni. Lecsuktam a gépemet, letettem az ágy mellé, végigdőltem a puha párnák között, és újra elnyomott az álom.
Az ijesztő és a gyógyulásnak induló sebeimet feltépő képektől újra és újra felriadtam, de mindig visszahúzott az álmok világa. Hajnal-tájban már nem engedtem meg magamnak, hogy visszaaludjak. Felöltöztem a gardróbba, és pár perc múlva már az utcákat róttam. A város még aludt, talán csak pár a munkájába igyekvő autós húzott el mellettem. A lágy dallamok szüntelenül szóltak a fülembe, kizártam minden zavaró tényezőt. Csak a tájra, és a gondolataimra figyeltem. Az emlékképek sorban lepték el a szívemet, az agyam leghátsó fertályáról is előhúztam őket. Most erre volt szükségem. Hogy szembenézzek a problémáimmal. Igaz, tudom, hogy sosem fogom eltűntetni őket. Sosem fog elmúlni a lelkemben tátongó űr, a fájdalom. De nem is bánom. Így legalább nem vagyok érzéketlen.
Lassan visszaértem a házhoz, de nem volt kedvem bemenni. Hogy szembenézzek az ott uralkodó szeretettel, és az irántam táplált utálattal? Már csak az kellene… A szomszédos épület ajtajánál találtam magam, és épp lenyomtam a kilincset. Az ilyen korán reggelhez képest nyitva volt, így szembe néztem a műhellyel. Ami jelenleg nagyobb nyugalmat nyújtott nekem, mint a világ bármely más pontja. Aprókat lépkedve mentem egyre közelebb a pulthoz, ami jelenleg vég volt folyatva valamivel. Valami ismeretlennek tűnő anyaggal. Közelebbről kezdtem el fürkészni az idegen foltot, ami olajnak, vagy valami hasonlónak tűnt.
- Ilyen korán már itt, Kicsi lány? –simított vég a derekamon Tom.
- Mint látod. –bólintottam aprót.
- És mi járatban? –kérdezett vissza. Látszott rajta, hogy tényleg érdekli, hogy miért ide vettem az irányt ilyen korai időben.
- Csak jöttem. De ha zavarok, akkor megyek is. –indultam el az ajtó felé. Váratlanul elkapta a karomat, és maga felé húzott. Viszont én megbotlottam egy csavarhúzóba, és a földön landoltam volna, ha el nem kap. Viszont így a mellkasához vonva kötöttem ki. Édeskés illata körbelengett, izmos mellkasát most csak egy fehér póló takarta, a hasán lévő kockákat viszont így is meg tudtam volna számolni.
- Öhm… - nyögtem. –Azt hiszem ezt azt jelenti, hogy nem akarod, hogy elmenjek.
- A világért sem. –susogta. Elmosolyodtam, és két lábra álltam. Zavartan beletúrtam hosszú barna tincseimbe, és egy apró mosolyt villantottam felé, majd az egyik székre ültem.
- És… te miért vagy itt?
- Talán mert itt dolgozok… - kuncogott. –Vigyázz, nehogy a ruhád beleérjen a foltba.
- Nem hiszem, hogy ez megtörténne. –mosolyodtam el. –De ha dobsz ide valami rongyot, akkor akár még el is tüntetem neked.
- Nem kell. –mosolygott, de azért elővett egy ruhaanyagot. –Nem azért vagy itt, hogy takaríts. Ez is az én dolgom.
- Szerintem nem. –kaptam ki a kezéből. –Köztudott, hogy a férfiak nem tudnak normálisan takarítani.
- Azt meglátjuk. –vette vissza a kendőt, és letörölgette vele a pultot. Persze mindezt óriási mosollyal tette, aminek én külön örültem. Jó volt végre valakit boldognak látni. –Nem baj, ha bekapcsolom a rádiót? –Jött tőle a kérdés. Én pedig csak megráztam a fejem, így a következő másodpercekben már a dallamok körbelengték az egész helyiséget. Halvány mosollyal az arcomon, és állandó figyelemmel követtem a mozdulatait. Ahogy ide-oda ugrál, elpakol pár dolgot, elővesz egy-két szerszámot, megmossa a kezét, vagy épp iszik egy kortyot az ásványvizéből.
A figyelmem akkor törött meg, amikor jött egy szám… Az a bizonyos szám, ami Anya kedvenc száma volt, ami karácsonykor legalább egyszer meghallgattunk… Amin el szokta sírni magát. Persze kiskoromba még elhittem neki, hogy valami belement a szemébe, de amint idősebb lettem, már nem hagytam annyiban. Aztán azt a korszakomat is kiéltem, és a végén már hagytam, hogy karácsonyfa-díszítésnél potyogjanak a könnyei. Igaz, ilyenkor mindig odamentem hozzá, az ölelésembe zártam, hadd sírja ki magát. „Desperado- Ez egy szomorú alkalom.” A tekintetemet az ablak felé fordítottam, és próbáltam visszatartani kibuggyanni készülő könnyeimet. Fejemet enyhén megdöntöttem, így a hajam függönyként omlott közém, és Tom közé, eltakarva fájdalmas arckifejezésemet. A zeneszám refrénjénél pár sós könnycseppem még is utat tört magának. Nem töröltem le, az túl feltűnő lett volna, így hagytam végigfolyni arcomon. Szerintem Tomnak feltűnt túlzott csöndességem, és lassan, észrevétlenül elém somfordált, és mikor meglátta szomorúságom nyomait, csendesen letörölte könnyeimet, és magához húzott. Nem is volt szükségem másra. Amikor karjai körém kulcsolódtak, utat engedtem az eddig elfojtott keserűségemnek. A zokogás előtört belőlem, és nem tudtam megálljt parancsolni patakokban folyó könnyeimnek sem. Az engem tartó férfi pedig csak nyugtató szavakat suttogott nekem, és simogatta a hátamat. Sosem gondoltam volna, hogy egy teljesen ismeretlen személy karjai között fogom kisírni magam. Nem is tudom, hogy mikor vitte véghez tervét, de egyszer csak a földön ült, én pedig az ölében, és sírásom is egyre csak csillapodott. Már csak sós könnyeim folytak az arcomon, amit belenyomtam a vállába. Nagy nehezen végre teljesen lenyugodtam, és sokkal jobban éreztem magamat. Kiadtam magamból, ami belül egyre nehezebb lett.
- Jobban vagy? –suttogta a hajamba. Aprót bólintottam, de nem álltam fel. Túlságosan is jó érzés volt ilyen közel lenni hozzá, érezni teste melegét.
- A zene miatt volt, igaz? –kérdezett újra. Rájöttem, ha nem mesélek el neki mindent, akkor lehet, hogy megesik még jó pár ilyen kellemetlen eset.
- Igen. –nyögtem ki. –Anya pár hete halt meg. Egy… egy pszichopata állat berontott a kórházba, a feleségét kereste, akit durván bántalmazott, így a nő kórházba került. Mivel senki sem adta ki a férfinek a kért információkat, durván megvágta az egyik nővért. Anyám azonnal odarohant, és nekiállt ellátni. Őt sosem az érdekelte, hogy vele mi lesz. Hanem az, hogy a beteg túlélje. És ez így is lett. Az idegbeteg férfi megölte Anyát. Mivel ő nem hallgatott rá, és nem ment vissza a fal mellé. Átvágta a torkát, és mivel még neki ez sem volt elég, pár szúrást ejtett a mellkasára is. –könnyeim újra folyni kezdtek. –Anya mindig azt képzelte, hogy öregen fog ülni a ház verandáján, egy hintaszékben, könyvvel a kezében, és az unokáinak olvas fel. Ehelyett… ehelyett ez lett. Egy őrült férfi áldozatául esett. És ezzel az információval mit kezdjen egy huszonhárom éves, érzelmes lány? Voltaképpen apa nélkül nőttem fel, nekem Anya helyettesített mindent. Egyedül jobb szülő volt, mint bárki. És egy időben bántam, hogy Apa nem volt velünk, de beletörődtem, hogy eldobta magától a tökéletes élet lehetőségét. Az ő dolga volt, hogy hogyan is dönt. Én… én sosem szóltam bele egyikük életében sem. Még úgy sem, ha nekem volt a legrosszabb. Nehéz az élet. A legtöbb huszonéves bulizni jár, pasizik, járja az éjszakákat. Én mit csinálok? Ülök otthon, vésem a fejembe a vaskos orvosi könyvek sorait, és próbálok arra összpontosítani, amit olvasok. De az úgy nehéz, ha húszpercenként elmegy egy Cabrio a házunk előtt, kiabálnak belőle a fiatalok, és jól érzik magukat. Vágytam én az ilyen életre, de sosem akartam megvalósítani. Különc vagyok.
- Inkább csodálatos. –ringatott. –Nem vagy átlagos. Én sosem akartam átlagos lenni, erre mi vagyok?
- Minden, csak nem átlagos. –döntöttem a fejem a mellkasának. –Egy megfogó természetű férfi.
- Benned pedig egy bámulatos, bájos, kedves és intelligens lányt tisztelhetek meg, aki lenyűgöz minden mozdulatával és szavával. –bókolt. Éreztem, hogy a vér az arcomba tódul, és egyre melegebb lesz. Jó ég! Mikor is pirultam el utoljára? Már nem is emlékszek rá. Erre most olyan vagyok, mint egy paradicsom.
- Köszi. –motyogtam.
A további órák az élettörténetem elemezgetésével teltek. Egy-kettőre fel tudott vidítani, de ha kellett, akkor olyan komoly és megértő lett, mint még senki. Egyszerűen tökéletes volt. Még az autó-szerelésben is segítettem neki. Legalább is, ha a szerszám-adogatás annak mondható. Mert legalább az már tökéletesen megy.
Egész estig ott voltam. Közben rendeltünk pizzát, és egyszerűen csak jól éreztük magunkat.
- Én megyek. –mosolyogtam rá. Puszit nyomtam az arcára, és már indultam is az ajtó felé.
- Várj. –szólt utánam. Nagy lépteivel átszelte a köztünk lévő távolságot, és az ajtó-félfának támaszkodott. –Nem jönnél el velem holnap este-felé valahova?
- Ha szeretnéd. –mosolyodtam el. Igazából azonnal visítottam volna a beleegyezésemet, de az mégis ciki lett volna, így inkább maradtam az egyszerű mondatoknál.
- Igen, határozottan szeretném egy ilyen csodálatos lánnyal tölteni a szabadidőmet. –villantotta ki tökéletes fogsorát. Éreztem, hogy újra elpirulok. –Nyolcra nálad leszek.
- Rendben. –mosolyogtam rá. – Akkor nyolckor.
Elhagytam a műhelyt, egyenesen a szomszéd házba mentem, azon belül is a szobába. Egy gyors zuhany után az ágyba dőltem, és elaludtam.
Csodák csodájára az éjszakám rémálmoktól mentesen telt. Hosszú idő óta végre tudtam egy jót aludni, és rájöttem valamire. Ezt is Tom tette velem. A reggelem, és igazából az egész napom unalmasan telt. Beszélgettem Apával, gúnyolódtam egy sort Tiffany-t, Meredith-el pedig szinte szóba sem álltam.
Csak az esti nyolc óra volt az eszembe. Gondolatban már az egész ruhatáramat felsorakoztattam, és tudtam is, hogy mit veszek fel, így ezzel bajlódni már nem kellett. Végül hat órakor álltam neki készülődni. Legalább fél órát álltam a forró zuhany alatt, és utána még ennyit minimum bajlódtam a hajammal, majd smink, öltözködés, és máris nyolc óra lett. Csengettek, ahogy hallottam, ajtót is nyitott valaki. Gyorsan még utoljára belenéztem a tükörbe, felkaptam a táskám, és leindultam a lépcsőn. A magassarkúm hangjára mindenki felkapta a fejét, és ámulva néztek végig rajtam. De én csak Tomot láttam. Abban a szexi, fekete ingben, a szürke farmerban, bőrdzsekivel a kezében, arcán a letörölhetetlen pimasz vigyorával. Én is elmosolyodtam, és gyors köszönés után el is mentünk.
- Hova megyünk? –fordultam felé a kocsiban.
- Majd meglátod. –mondta sejtelmesen. Kiakasztott ezzel a titkolózásával. Már milliószor kérdeztem tőle, de sosem mondta meg. Jó, igaz, meglepetés. Sosem szerettem a meglepetéseket. Végül leparkolt a kocsival, kisegített a járműből, és pár szívdöglesztő mosoly kíséretében folytatta a titkolózást. Hosszú sétának néztünk elébe, de egy kicsit sem bántam. Sokszor pillantottam le a kezére, amit szerintem észre is vett, így hát összekulcsolta ujjainkat. Rámosolyogtam, és boldognak éreztem magam. Végre, a tragédia óta először. Így sétálgattunk tovább, míg el nem értünk a célállomáshoz. A London Eye előtt álltam, és én pedig elámulva néztem. Régen jártam itt.
- Ránk várnak. –suttogta a fülembe. Rámosolyogtam, és húzni kezdtem.
Pár perc múlva már az egyik kabinban ültünk, és néztük a tájat. Volt egy olyan érzésem, hogy ő intézte, hogy csak ketten legyünk itt. Szembefordultam vele, és egy óriási, boldog mosolyt küldtem felé. Elém lépdelt, és kisimított az arcomból egy tincset. Elbűvölve néztem barna szemeit, érzelmes tekintete meglágyított.
- Egy roncs vagyok. –csúszott ki a számon. Vadítóan elmosolyodott, arca egyre közelebb került az enyémhez, végül válaszolt:
- Majd én megjavítalak. –És száját az enyémre nyomta. Bódító illata az orromba kúszott, puha ajkai csókolgatták az enyémeket, ujjaimat a hajába túrtam, másik kezemet pedig mellkasára simítottam, míg ő a derekamat simogatta. Csókunk kezdett elmélyülni, lágyból egyre érzelmesebbé. És hogy az igazat megvalljam, egy kicsit sem bántam.
Pár perc múlva már boldogan mosolyogva öleltem a mellkasát, míg ő a hátamat simogatta.
- Hihetetlen vagy. –kuncogta. –Ilyen hatással lány még nem volt rám.
- Mintha te mondtad volna, hogy nem vagyok átlagos. –nevettem fel.
- Mert nem is vagy az. –mosolygott.
Rengeteget beszélgettünk még eme csodálatos randin, itt fent, a levegőben. Kiderült, hogy huszonhat éves, a szülei pár éve haltak meg, ő tartja el a huszonkét éves öccsét, a munka mellett éjszakai-tagozatos egyetemre jár. Elárulta, hogy eddig csak egy komoly kapcsolata volt, ami másfél évig tartott, és egy óriási csalódással ért véget.
- Ha szeretnéd. –mosolyodtam el. Igazából azonnal visítottam volna a beleegyezésemet, de az mégis ciki lett volna, így inkább maradtam az egyszerű mondatoknál.
- Igen, határozottan szeretném egy ilyen csodálatos lánnyal tölteni a szabadidőmet. –villantotta ki tökéletes fogsorát. Éreztem, hogy újra elpirulok. –Nyolcra nálad leszek.
- Rendben. –mosolyogtam rá. – Akkor nyolckor.
Elhagytam a műhelyt, egyenesen a szomszéd házba mentem, azon belül is a szobába. Egy gyors zuhany után az ágyba dőltem, és elaludtam.
Csodák csodájára az éjszakám rémálmoktól mentesen telt. Hosszú idő óta végre tudtam egy jót aludni, és rájöttem valamire. Ezt is Tom tette velem. A reggelem, és igazából az egész napom unalmasan telt. Beszélgettem Apával, gúnyolódtam egy sort Tiffany-t, Meredith-el pedig szinte szóba sem álltam.
Csak az esti nyolc óra volt az eszembe. Gondolatban már az egész ruhatáramat felsorakoztattam, és tudtam is, hogy mit veszek fel, így ezzel bajlódni már nem kellett. Végül hat órakor álltam neki készülődni. Legalább fél órát álltam a forró zuhany alatt, és utána még ennyit minimum bajlódtam a hajammal, majd smink, öltözködés, és máris nyolc óra lett. Csengettek, ahogy hallottam, ajtót is nyitott valaki. Gyorsan még utoljára belenéztem a tükörbe, felkaptam a táskám, és leindultam a lépcsőn. A magassarkúm hangjára mindenki felkapta a fejét, és ámulva néztek végig rajtam. De én csak Tomot láttam. Abban a szexi, fekete ingben, a szürke farmerban, bőrdzsekivel a kezében, arcán a letörölhetetlen pimasz vigyorával. Én is elmosolyodtam, és gyors köszönés után el is mentünk.
- Hova megyünk? –fordultam felé a kocsiban.
- Majd meglátod. –mondta sejtelmesen. Kiakasztott ezzel a titkolózásával. Már milliószor kérdeztem tőle, de sosem mondta meg. Jó, igaz, meglepetés. Sosem szerettem a meglepetéseket. Végül leparkolt a kocsival, kisegített a járműből, és pár szívdöglesztő mosoly kíséretében folytatta a titkolózást. Hosszú sétának néztünk elébe, de egy kicsit sem bántam. Sokszor pillantottam le a kezére, amit szerintem észre is vett, így hát összekulcsolta ujjainkat. Rámosolyogtam, és boldognak éreztem magam. Végre, a tragédia óta először. Így sétálgattunk tovább, míg el nem értünk a célállomáshoz. A London Eye előtt álltam, és én pedig elámulva néztem. Régen jártam itt.
- Ránk várnak. –suttogta a fülembe. Rámosolyogtam, és húzni kezdtem.
Pár perc múlva már az egyik kabinban ültünk, és néztük a tájat. Volt egy olyan érzésem, hogy ő intézte, hogy csak ketten legyünk itt. Szembefordultam vele, és egy óriási, boldog mosolyt küldtem felé. Elém lépdelt, és kisimított az arcomból egy tincset. Elbűvölve néztem barna szemeit, érzelmes tekintete meglágyított.
- Egy roncs vagyok. –csúszott ki a számon. Vadítóan elmosolyodott, arca egyre közelebb került az enyémhez, végül válaszolt:
- Majd én megjavítalak. –És száját az enyémre nyomta. Bódító illata az orromba kúszott, puha ajkai csókolgatták az enyémeket, ujjaimat a hajába túrtam, másik kezemet pedig mellkasára simítottam, míg ő a derekamat simogatta. Csókunk kezdett elmélyülni, lágyból egyre érzelmesebbé. És hogy az igazat megvalljam, egy kicsit sem bántam.
Pár perc múlva már boldogan mosolyogva öleltem a mellkasát, míg ő a hátamat simogatta.
- Hihetetlen vagy. –kuncogta. –Ilyen hatással lány még nem volt rám.
- Mintha te mondtad volna, hogy nem vagyok átlagos. –nevettem fel.
- Mert nem is vagy az. –mosolygott.
Rengeteget beszélgettünk még eme csodálatos randin, itt fent, a levegőben. Kiderült, hogy huszonhat éves, a szülei pár éve haltak meg, ő tartja el a huszonkét éves öccsét, a munka mellett éjszakai-tagozatos egyetemre jár. Elárulta, hogy eddig csak egy komoly kapcsolata volt, ami másfél évig tartott, és egy óriási csalódással ért véget.
Mivel semmi sem tart örökké, ezért nekünk is abba kellett hagynunk a levegőben romantikázást. Még sétálgattunk egy kicsit, tulajdonképp mindent megtudtunk egymásról, majd mivel rendesen elment az idő, hazavitt.
- Reggel találkozunk a műhelyben. –villantottam felé egy mosolyt.
- Várlak. –csókolt meg. –Jó éjszakát.
- Szép álmokat. –mosolyogtam rá, és becsuktam magam után az ajtót. A szobámba mentem, ahol a gyors tisztálkodás után az ágyamban elnyomott az álom.
Reggel nagyokat ásítozva keltem fel. De mégis boldog voltam. Ahogy visszagondoltam a tegnap estére, elfogott a jó érzés. Gyorsan felöltöztem, ilyen gyorsan talán még sosem kapkodtam magamra a ruhákat. Alig vártam, hogy átérjek a szomszédba. A zsebembe nyomtam a mobilom, és már el is hagytam a házat, hogy aztán két perc múlva már Tom ölelésében találjam magam.
- Jó reggelt. –mormogtam a mellkasába.
- Neked is. –kuncogott. Ahogy elnéztem, neki is olyan jó kedve van ma reggel, mint nekem. –Van reggeli. Abban a zacskóban. Csokis croissant. Én sütöttem ma reggel. És finom lett.
- Elhiszem. –vettem ki egyet, és beleharaptam. Boldogan tapasztaltam, hogy igaza van. Sőt, ez sokkal jobb, mint a pékséges áru. –Valami isteni. Akár csak te.
- Köszönöm. –csókolt meg. –Bocs, volt egy kis csoki a szád szélén.
- Semmi baj. –nevettem. Ugyan azt tettük, mint tegnap. Beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Ő dolgozott, én pedig itt voltam neki. Csak annyi volt a különbség, hogy most sokkal közvetlenebbek voltunk egymással. Jó volt csak úgy hozzábújni, amit engedett is. Vagyis inkább élvezett. Hosszú percekig nevettünk egymás viccein, vagy épp gyermekkori cikis sztorijain.
- Dél van. –nézett az órára, és magához húzott. –Menj haza. Ebédelj meg, beszélj a családdal, válaszolj az e-mailjeidre, meg ilyenek, és majd hat óra felé gyere vissza.
- Te most elküldesz engem? –mondtam tettetett sértődöttséggel.
- Voltaképp igen. –nevetett. –Csakhogy mondtam, hogy gyere vissza. Nem tesz jót, ha egy ilyen helyiségben töltöd az egész napodat.
- Miért, neked jót tesz? –kérdeztem vissza. Egy darabig elgondolkodott rajta, és jókedvűen, pimasz mosollyal az arcán bólogatni kezdett. –Rendben. Ha te így gondolod.
- Ugye most nem vagy mérges? –húzta végig a száját az állam vonalán.
- Nem… - kuncogtam. Apró csókokkal hintette be az egész arcomat, mire elért a számhoz, amire egy észveszejtően jó csókot nyomott. –Na, akkor megyek.
- Siess vissza. –intett még utánam, én pedig sietős léptekkel mentem a szomszéd villa felé.
Bent úgy tűnt, hogy már várnak. Mind a hárman az asztalnál ültek, és plusz egy teríték fel volt téve. Így hát egy gyors kézmosás után leültem közéjük, és enni kezdtünk. El kellett ismernem, hogy ennek az olaszos-tésztának nem is volt olyan rossz íze. Sőt, finom volt. De a reggelimhez mégsem lehet hasonlítani. A végén megköszöntem, megdicsértem a szakácsot, a mosogatóba tettem a tányért, és a szobámba szaladtam. Ott beágyaztam, rendet tettem az asztalon. Sőt, újrarendeztem a gardróbba a ruhákat, csak hogy menjen az idő. Mire az egész lakosztályomat kitakarítottam már három óra volt. De még egyszer ennyi hátra van. Nagyot sóhajtva ültem le az ágyamra, a lap-topommal a kezemben. Felmentem az egyetem honlapjára, és elámulva észleltem, hogy Anya fényképe fel van tüntetve, alatta egy szép verssel, és olyan gyászos hangulattal. Igaz, tudtam, hogy Anya be szokott járni néhány előadást megtartani, de ez valahogy mégis ledöbbentett.
Lecsuktam a gépemet, eldőltem az ágyon, és kikapcsoltam az agyam. A nyugodt állapotomat kopogás zavarta meg, és miután kikiabáltam a szokásos szavakat, az ajtó kinyílt, és Apa tekintetével találtam szembe magam.
- Nem zavarok?
- Reggel találkozunk a műhelyben. –villantottam felé egy mosolyt.
- Várlak. –csókolt meg. –Jó éjszakát.
- Szép álmokat. –mosolyogtam rá, és becsuktam magam után az ajtót. A szobámba mentem, ahol a gyors tisztálkodás után az ágyamban elnyomott az álom.
Reggel nagyokat ásítozva keltem fel. De mégis boldog voltam. Ahogy visszagondoltam a tegnap estére, elfogott a jó érzés. Gyorsan felöltöztem, ilyen gyorsan talán még sosem kapkodtam magamra a ruhákat. Alig vártam, hogy átérjek a szomszédba. A zsebembe nyomtam a mobilom, és már el is hagytam a házat, hogy aztán két perc múlva már Tom ölelésében találjam magam.
- Jó reggelt. –mormogtam a mellkasába.
- Neked is. –kuncogott. Ahogy elnéztem, neki is olyan jó kedve van ma reggel, mint nekem. –Van reggeli. Abban a zacskóban. Csokis croissant. Én sütöttem ma reggel. És finom lett.
- Elhiszem. –vettem ki egyet, és beleharaptam. Boldogan tapasztaltam, hogy igaza van. Sőt, ez sokkal jobb, mint a pékséges áru. –Valami isteni. Akár csak te.
- Köszönöm. –csókolt meg. –Bocs, volt egy kis csoki a szád szélén.
- Semmi baj. –nevettem. Ugyan azt tettük, mint tegnap. Beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Ő dolgozott, én pedig itt voltam neki. Csak annyi volt a különbség, hogy most sokkal közvetlenebbek voltunk egymással. Jó volt csak úgy hozzábújni, amit engedett is. Vagyis inkább élvezett. Hosszú percekig nevettünk egymás viccein, vagy épp gyermekkori cikis sztorijain.
- Dél van. –nézett az órára, és magához húzott. –Menj haza. Ebédelj meg, beszélj a családdal, válaszolj az e-mailjeidre, meg ilyenek, és majd hat óra felé gyere vissza.
- Te most elküldesz engem? –mondtam tettetett sértődöttséggel.
- Voltaképp igen. –nevetett. –Csakhogy mondtam, hogy gyere vissza. Nem tesz jót, ha egy ilyen helyiségben töltöd az egész napodat.
- Miért, neked jót tesz? –kérdeztem vissza. Egy darabig elgondolkodott rajta, és jókedvűen, pimasz mosollyal az arcán bólogatni kezdett. –Rendben. Ha te így gondolod.
- Ugye most nem vagy mérges? –húzta végig a száját az állam vonalán.
- Nem… - kuncogtam. Apró csókokkal hintette be az egész arcomat, mire elért a számhoz, amire egy észveszejtően jó csókot nyomott. –Na, akkor megyek.
- Siess vissza. –intett még utánam, én pedig sietős léptekkel mentem a szomszéd villa felé.
Bent úgy tűnt, hogy már várnak. Mind a hárman az asztalnál ültek, és plusz egy teríték fel volt téve. Így hát egy gyors kézmosás után leültem közéjük, és enni kezdtünk. El kellett ismernem, hogy ennek az olaszos-tésztának nem is volt olyan rossz íze. Sőt, finom volt. De a reggelimhez mégsem lehet hasonlítani. A végén megköszöntem, megdicsértem a szakácsot, a mosogatóba tettem a tányért, és a szobámba szaladtam. Ott beágyaztam, rendet tettem az asztalon. Sőt, újrarendeztem a gardróbba a ruhákat, csak hogy menjen az idő. Mire az egész lakosztályomat kitakarítottam már három óra volt. De még egyszer ennyi hátra van. Nagyot sóhajtva ültem le az ágyamra, a lap-topommal a kezemben. Felmentem az egyetem honlapjára, és elámulva észleltem, hogy Anya fényképe fel van tüntetve, alatta egy szép verssel, és olyan gyászos hangulattal. Igaz, tudtam, hogy Anya be szokott járni néhány előadást megtartani, de ez valahogy mégis ledöbbentett.
Lecsuktam a gépemet, eldőltem az ágyon, és kikapcsoltam az agyam. A nyugodt állapotomat kopogás zavarta meg, és miután kikiabáltam a szokásos szavakat, az ajtó kinyílt, és Apa tekintetével találtam szembe magam.
- Nem zavarok?
- Nem, gyere csak. –ütögettem meg magam mellett az ágyat. Le is ült mellém, és belekezdett a mondandójába.
- Kicsim, tudom, hogy nem szeretsz itt lenni. És azt is tudom, hogy nem sokára visszamész az egyetemre, a lakásodba, de az itt töltött időt akár élvezhetnéd is. Beszélgethetnél velünk, bulizhatnál Tiffany-val, vagy ilyesmi… Nem tudom, hogy a te korodban a lányok mit szoktak…
- Mit szoktak? –gondolkodtam el. Ördögi terv kezdett megfogalmazódni a fejemben. –A huszonéves lányok otthagyják az iskolát, bulizni járnak minden este, jobb esetben füves cigit szívnak, rosszabba már a tűt is képesek jó helyre bökni. Utána elmennek egy pasi lakására, lefekszenek vele, nem védekeznek. Itt sok lehetőség áll fent. A rosszabbak azok, hogy elkap egy kis betegséget, a másik pedig az, hogy felcsinálják, ezután a pasi persze ott hagyja. Ha nem lesz terhes, akkor odaköltözik a pasihoz, és előbb-utóbb nagyszülők lesznek a fiatal lány szülei. Na? Csináljam azt, mint a magam kori felelőtlen lányok?
- Én… -látszott, hogy meghökkent a szavaim hallatán.
- Jaj, Apa. –kuncogtam. –Ez csak kamu. Én tanulok esténként, nem bulizok. Szóval akár le is szállhatsz rólam és erről a témáról velem kapcsolatban. Viszont szerintem Tiffany sokat bulizik…
- Azt hiszem beszélek vele erről a hosszú monológodról –állt fel még mindig meghökkenve, és hagyta el a szobámat. Mosolyogva dőltem el az ágyamon, és megint elfogott a rossz érzés. Ha egyedül vagyok, akkor mindig ez van. Ráébredek, hogy nekem nem szabad boldognak lennem, hisz épp most veszítettem el az egyetlen Édesanyámat, de ha Tom közelében vagyok, ez valahogy mindig kimegy a fejemből. Hosszú percekig néztem a plafont, és a szemben lévő falra festett fehér virágokat.
Hat óra után pár perccel a műhely ajtaján kopogtattam. Mert be volt zárva az ajtó. Épp emeltem volna újabb kopogásra a kezem, amikor Tom surrant ki rajta.
- Kicsim, tudom, hogy nem szeretsz itt lenni. És azt is tudom, hogy nem sokára visszamész az egyetemre, a lakásodba, de az itt töltött időt akár élvezhetnéd is. Beszélgethetnél velünk, bulizhatnál Tiffany-val, vagy ilyesmi… Nem tudom, hogy a te korodban a lányok mit szoktak…
- Mit szoktak? –gondolkodtam el. Ördögi terv kezdett megfogalmazódni a fejemben. –A huszonéves lányok otthagyják az iskolát, bulizni járnak minden este, jobb esetben füves cigit szívnak, rosszabba már a tűt is képesek jó helyre bökni. Utána elmennek egy pasi lakására, lefekszenek vele, nem védekeznek. Itt sok lehetőség áll fent. A rosszabbak azok, hogy elkap egy kis betegséget, a másik pedig az, hogy felcsinálják, ezután a pasi persze ott hagyja. Ha nem lesz terhes, akkor odaköltözik a pasihoz, és előbb-utóbb nagyszülők lesznek a fiatal lány szülei. Na? Csináljam azt, mint a magam kori felelőtlen lányok?
- Én… -látszott, hogy meghökkent a szavaim hallatán.
- Jaj, Apa. –kuncogtam. –Ez csak kamu. Én tanulok esténként, nem bulizok. Szóval akár le is szállhatsz rólam és erről a témáról velem kapcsolatban. Viszont szerintem Tiffany sokat bulizik…
- Azt hiszem beszélek vele erről a hosszú monológodról –állt fel még mindig meghökkenve, és hagyta el a szobámat. Mosolyogva dőltem el az ágyamon, és megint elfogott a rossz érzés. Ha egyedül vagyok, akkor mindig ez van. Ráébredek, hogy nekem nem szabad boldognak lennem, hisz épp most veszítettem el az egyetlen Édesanyámat, de ha Tom közelében vagyok, ez valahogy mindig kimegy a fejemből. Hosszú percekig néztem a plafont, és a szemben lévő falra festett fehér virágokat.
Hat óra után pár perccel a műhely ajtaján kopogtattam. Mert be volt zárva az ajtó. Épp emeltem volna újabb kopogásra a kezem, amikor Tom surrant ki rajta.
- Most befogom a szemed. –kuncogott. Mögém lépett, és kezeivel eltakarta a szemeimet. – Vigyázz, nehogy eless nekem.
- Nem fogok. –mosolyogtam rá.
- Akkor jó. –kuncogott. Miközben bementünk, sorban mondta, hogy mi merre van. Végül megálltunk valahol, és elvette a kezeit a szemem elől. –Kinyithatod.
- Oké. –szemeimmel körbepásztáztam a műhelyt, és ledöbbentem. Mindenhol rózsaszirmok, illatos gyertyák. A pulton egy-egy tányér gőzölgő étel, mellette egy nagy csokor vörös rózsa. – Ez csodálatos.
- Nem fogok. –mosolyogtam rá.
- Akkor jó. –kuncogott. Miközben bementünk, sorban mondta, hogy mi merre van. Végül megálltunk valahol, és elvette a kezeit a szemem elől. –Kinyithatod.
- Oké. –szemeimmel körbepásztáztam a műhelyt, és ledöbbentem. Mindenhol rózsaszirmok, illatos gyertyák. A pulton egy-egy tányér gőzölgő étel, mellette egy nagy csokor vörös rózsa. – Ez csodálatos.
- Tetszik? –kérdezte bizonytalanul. Felé fordultam, és nyakába vetettem magam. Lábujjhegyre állva csókoltam meg, hogy tudtára adjam, hogy valami csodálatos, amit tett. –Ezt igennek veszem.
- Akkor jó. –mosolyogtam, és felpattantam az egyik székre. Nevetve és romantikázva ettük meg az ételt, amit ő főzött. –Isteni. Valami mennyei ez a csirke. Hogyan csináltad?
- Az családi titok. –mosolygott. Összeszűkített szemekkel néztem rá, de végül elnevettem magam. –És tudod, hogy mit mondanak a titkokról.
- Hát persze. –válaszoltam. –Addig marad titok, amíg mások meg nem tudják. Legalább is valami ilyesmi.
- Igen, valahogy így van. –mosolygott. Rájöttem, hogy teljesen oda vagyok érte. Pár nap alatt így beleesni valakibe szinte már csoda. Ha valaki mondja ezt nekem, szerintem kiröhögtem volna. Most pedig fülig szerelmes vagyok.
Egészen éjfélig ott voltam, Vele. Rengeteg titkot osztott meg magáról, nevettünk, rengeteget meséltünk a szüleinkről. Végül beavatott az ő családi titkába, miszerint hogyan süti meg a csirkét. Mosolyogva, és egy hosszú csók után váltunk el egymástól, én pedig hazatipegtem.
Egyenesen a szobámba, ahol a cipőm ledobása után már aludtam is.
Reggel egész korán keltem fel, friss és üde voltam. Miután átöltöztem lementem a konyhába, ahol Meredith valami papírokat pakolgatott. Nem vette észre, hogy lejövök, így ott hagyta a cuccait, ő pedig elment a szobája irányába. A kíváncsiságom óriási volt, így közelebb lépdeltem a papírokhoz, és amit ott láttam, az megdöbbentett. Dühösen kaptam fel a kinyomtatott dolgokat, és először be akartam rontani a hálószobájukba, de végül csak leültem a konyhaasztalhoz. Pár perc múlva csatlakoztak hozzám. Meredith megütközve nézett rám, ijedt tekintetét rám szegezte, majd az előttem lévő papírokra kapta a pillantását. Apának gyanús volt a csend, így rákérdezett, én pedig azonnal megadtam a választ.
- Akkor jó. –mosolyogtam, és felpattantam az egyik székre. Nevetve és romantikázva ettük meg az ételt, amit ő főzött. –Isteni. Valami mennyei ez a csirke. Hogyan csináltad?
- Az családi titok. –mosolygott. Összeszűkített szemekkel néztem rá, de végül elnevettem magam. –És tudod, hogy mit mondanak a titkokról.
- Hát persze. –válaszoltam. –Addig marad titok, amíg mások meg nem tudják. Legalább is valami ilyesmi.
- Igen, valahogy így van. –mosolygott. Rájöttem, hogy teljesen oda vagyok érte. Pár nap alatt így beleesni valakibe szinte már csoda. Ha valaki mondja ezt nekem, szerintem kiröhögtem volna. Most pedig fülig szerelmes vagyok.
Egészen éjfélig ott voltam, Vele. Rengeteg titkot osztott meg magáról, nevettünk, rengeteget meséltünk a szüleinkről. Végül beavatott az ő családi titkába, miszerint hogyan süti meg a csirkét. Mosolyogva, és egy hosszú csók után váltunk el egymástól, én pedig hazatipegtem.
Egyenesen a szobámba, ahol a cipőm ledobása után már aludtam is.
Reggel egész korán keltem fel, friss és üde voltam. Miután átöltöztem lementem a konyhába, ahol Meredith valami papírokat pakolgatott. Nem vette észre, hogy lejövök, így ott hagyta a cuccait, ő pedig elment a szobája irányába. A kíváncsiságom óriási volt, így közelebb lépdeltem a papírokhoz, és amit ott láttam, az megdöbbentett. Dühösen kaptam fel a kinyomtatott dolgokat, és először be akartam rontani a hálószobájukba, de végül csak leültem a konyhaasztalhoz. Pár perc múlva csatlakoztak hozzám. Meredith megütközve nézett rám, ijedt tekintetét rám szegezte, majd az előttem lévő papírokra kapta a pillantását. Apának gyanús volt a csend, így rákérdezett, én pedig azonnal megadtam a választ.
- Ez itt a baj! –ordítottam. –A kis cafkád itt a baj! A levelek, amit küldtem mind itt vannak. Az sms-ek, a levelek, az e-mailok, minden! Minden, de minden!
Dühösen Apám elé dobtam a dokumentumokat, és felfutottam a szobámba. Olyan dühös voltam, hogy még ha könyörögnének sem maradnék. Mindent beleszórtam a bőröndjeimbe, összepakoltam minden cuccomat. A táskákat fent hagytam a szobába, én pedig átfutottam a műhelybe. Berontottam az ajtón, viszont nem kellett volna. Tiffany és Tom smárolt a pultnál. Az ajtó csapódására abbahagyták a műveletet. Amikor Tom kiszúrta, hogy ki is jött, odébb lökte a lányt.
- Csak szólni jöttem, hogy elmegyek. –csuklott el a hangom. Szemeimbe könnyek gyűltek, de nem engedtem őket kicsordulni. –De látom nem érintene meg, ha eltűnnék. Szóval… jó szórakozást!
Kifutottam a helyiségből, vissza a szomszédba, át a kiabálásoktól zajos nappalin, fel a szobámba. Hívtam egy taxit, megfogtam a bőröndjeimet és lerángattam őket a lépcsőn. Ügyet sem vetettem a veszekedő felnőtteknek, becsaptam magam mögött a bejárati ajtót, és vártam a taxit, ami pár perc után meg is jött. Az autó sofőrje épp tette be a csomagtartóba a táskáimat, amikor mögöttem erős hang csapta meg a fülemet.
- Holly! Kérlek! –kiabálta Tom, és egyre közelebb ért hozzám. –Hallgass meg. Kérlek. Nem úgy volt, ahogy gondolod. Hadd magyarázzam el. Kérlek…
Egy szó nélkül szálltam be az autóba, könnyeim már folytak.
- Legalább… legalább ezt had adjam oda. –dugta be az ablakon a papírost. Fájdalmas tekintettel meredt rám, de nem nyitottam ki az ajtót. A sofőr indított, én pedig már nem is láttam semmit a könnyeimen keresztül. Letöröltem kibuggyanó könnyeimet, és széthajtogattam az ölemben landolt papírt.
Egy rajz volt. Fekete-fehér, grafittal megalkotva. Egy férfit és egy nőt ábrázol, amint épp csókolóznak, nagyon részletesen kidolgozva, akár csak a mögöttük lévő háttér. Látszik, ahogy a lány az egyik kezével a férfi hajába túr, a másikkal a mellkasát simítja végig, a pasi pedig a lány derekára tette a kezét. Ez pont olyan, mint amikor mi csókolóztunk.
A rajz legaljára gyönyörű betűkkel ez volt írva: Majd én megjavítalak.- Állj! –ordítottam a vezetőnek, aki azonnal a fékbe taposott. Kipattantam a kocsiból, és körbenéztem. Még nem voltunk olyan messze Tőle, mint gondoltam. A kocsi éles fékezésére felkapta a fejét. Futni kezdtem felé, és nem érdekelt, ha hülyének néznek. Kellett a közelsége, kellett, hogy megmondjam neki, amit kell. Belevetettem magam a nyakába, és a fülébe kezdtem suttogni.
- Megjavítottál. –folytak a könnyeim. –Sikerült. Ahogy megígérted. Megjavítottál egy roncsot.
- Csakhogy te sosem voltál roncs. Te mindig is a legcsodálatosabb voltál, minden között. –susogta.
- Szeretlek. –ismételgettem.
- Én is téged. Nagyon szeretlek. –húzott még közelebb magához. Hosszú csókot nyomott számra, és engem már nem érdekelt, hogy mi történt ezelőtt. Csak a mostanra gondoltam, csak Rá és Rám.
A roncsra és a szerelőre.
- Megjavítottál. –állítottam az igazamat.
- Lehetséges. –villantotta meg még azt a bizonyos csibészes mosolyát, és újabb láb remegtető csókkal némított el.
Rájöttem, hogy soha többé nem akarom elengedni az én szerelőmet. Még ha roncs is leszek…
Dühösen Apám elé dobtam a dokumentumokat, és felfutottam a szobámba. Olyan dühös voltam, hogy még ha könyörögnének sem maradnék. Mindent beleszórtam a bőröndjeimbe, összepakoltam minden cuccomat. A táskákat fent hagytam a szobába, én pedig átfutottam a műhelybe. Berontottam az ajtón, viszont nem kellett volna. Tiffany és Tom smárolt a pultnál. Az ajtó csapódására abbahagyták a műveletet. Amikor Tom kiszúrta, hogy ki is jött, odébb lökte a lányt.
- Csak szólni jöttem, hogy elmegyek. –csuklott el a hangom. Szemeimbe könnyek gyűltek, de nem engedtem őket kicsordulni. –De látom nem érintene meg, ha eltűnnék. Szóval… jó szórakozást!
Kifutottam a helyiségből, vissza a szomszédba, át a kiabálásoktól zajos nappalin, fel a szobámba. Hívtam egy taxit, megfogtam a bőröndjeimet és lerángattam őket a lépcsőn. Ügyet sem vetettem a veszekedő felnőtteknek, becsaptam magam mögött a bejárati ajtót, és vártam a taxit, ami pár perc után meg is jött. Az autó sofőrje épp tette be a csomagtartóba a táskáimat, amikor mögöttem erős hang csapta meg a fülemet.
- Holly! Kérlek! –kiabálta Tom, és egyre közelebb ért hozzám. –Hallgass meg. Kérlek. Nem úgy volt, ahogy gondolod. Hadd magyarázzam el. Kérlek…
Egy szó nélkül szálltam be az autóba, könnyeim már folytak.
- Legalább… legalább ezt had adjam oda. –dugta be az ablakon a papírost. Fájdalmas tekintettel meredt rám, de nem nyitottam ki az ajtót. A sofőr indított, én pedig már nem is láttam semmit a könnyeimen keresztül. Letöröltem kibuggyanó könnyeimet, és széthajtogattam az ölemben landolt papírt.
Egy rajz volt. Fekete-fehér, grafittal megalkotva. Egy férfit és egy nőt ábrázol, amint épp csókolóznak, nagyon részletesen kidolgozva, akár csak a mögöttük lévő háttér. Látszik, ahogy a lány az egyik kezével a férfi hajába túr, a másikkal a mellkasát simítja végig, a pasi pedig a lány derekára tette a kezét. Ez pont olyan, mint amikor mi csókolóztunk.
A rajz legaljára gyönyörű betűkkel ez volt írva: Majd én megjavítalak.- Állj! –ordítottam a vezetőnek, aki azonnal a fékbe taposott. Kipattantam a kocsiból, és körbenéztem. Még nem voltunk olyan messze Tőle, mint gondoltam. A kocsi éles fékezésére felkapta a fejét. Futni kezdtem felé, és nem érdekelt, ha hülyének néznek. Kellett a közelsége, kellett, hogy megmondjam neki, amit kell. Belevetettem magam a nyakába, és a fülébe kezdtem suttogni.
- Megjavítottál. –folytak a könnyeim. –Sikerült. Ahogy megígérted. Megjavítottál egy roncsot.
- Csakhogy te sosem voltál roncs. Te mindig is a legcsodálatosabb voltál, minden között. –susogta.
- Szeretlek. –ismételgettem.
- Én is téged. Nagyon szeretlek. –húzott még közelebb magához. Hosszú csókot nyomott számra, és engem már nem érdekelt, hogy mi történt ezelőtt. Csak a mostanra gondoltam, csak Rá és Rám.
A roncsra és a szerelőre.
- Megjavítottál. –állítottam az igazamat.
- Lehetséges. –villantotta meg még azt a bizonyos csibészes mosolyát, és újabb láb remegtető csókkal némított el.
Rájöttem, hogy soha többé nem akarom elengedni az én szerelőmet. Még ha roncs is leszek…
Hisz megígérte: Majd én megjavítalak!
