 |
| Nich |
Meghoztam a fejezetet :)
Köszönöm szépen a kommenteket.
Jó olvasást.
Puszii
Ui.: Megváltoztattam Nicholas képét :)
78.fejezet- Vagyis II. 37. fejezet
(Bridget)
Egyszerűen mentem előre, Volterra folyosóin keresztül, és egyre közelebb voltam az összeroppanáshoz.
Az egyik toronyszoba felé tartottam, hogy kicsit kikapcsoljam az agyamat.
Abban a kisebb helyiségben rendszerint nem lakik senki.
Mindenkinek szabad a bejárása.
Belöktem a szoba ajtaját, és a varázslatos látvány most is, mint mindig, megragadott.
Az óriási ablakokon a fény csak úgy sütött be a világos szobába.
A rengeteg virág, ami ellepte a szobát csodás illattal lengte körbe a helyiséget.
A bőröndjeimet az ajtó mellett hagytam.
Azonnal az egyik ablakhoz mentem, és felültem a párkányra.
A perzselő Nap sugarai rásütöttek a márvány bőrömre, hogy aztán onnan gyémánt csillogású fényként taszítódjanak el.
Hosszú percekig néztem a megnyugtató tájat.
A madarak repkedtek a fák között, a vékony kis őzök szlalomoztak az erdőben, mókusok ugráltak a lombkoronákban.
A távolban lévő patak halk csobogása is elhallatszott idáig.
Hirtelen az agyamat ellepte egy kép. „Egy vámpír megy a Cullen házhoz. Ez a természetfeletti lény a Volturi-hoz tartozik. Vérvörös szemein keresztül látom a történteket.
Ahogy a kissé meggyűrődött borítékot szorongatja, miközben fut a fák között.
Pár perc elteltével végre elért a házhoz. A Cullen házhoz.
Halk kopogásra emelte a kezét, de kiszúrta a csengőt is, így azt lenyomva jelzett a bent lakó vámpíroknak.
Nich nyitott ajtót. A vámpír szó nélkül nyújtotta át neki a borítékot, melynek közepére Jane írásával Nich neve volt írva…”- Nem… nem… nem…- suttogtam pánikolva.
Gyorsan felpattantam, megragadtam a csomagjaimat, és Alice szobájába szaladtam.
Ők a kanapén ültek. Alice valószínűleg ugyan ezt látta, csak nem tudja, hogy most mi fog történni.
- Mennem kell. –suttogtam. –A csomagjaimat hozzátok majd el. Emmett mondjátok meg… hogy…
- Szereted. –motyogta Jaz.
- Igen. –bólintottam. –Siessetek azért. Nich-nek most szüksége lesz ránk.
- De mi az a levél? –nézett rám kétségbeesve Alice.
- Jane írt egy úgymond búcsúlevelet. Érezte, hogy valami baj lesz. És megkérte a vámpírt, hogy ha esetleg nem térne vissza, akkor vigye el neki. És… ez történt.
Alice a szája elé kapta a kezét, a válla megrázkódott, és Jasper mellkasába rejtette az arcát.
- Nekem mondta, hogy vigyem el az albumot, ha… -csuklott el a hangom.
Megrázkódtam, a zokogás fojtogatott, megráztam a fejemet.
- Az én hibám. –nyögtem. –Nem kellett volna kiengednem…
- Már nem tudsz ezen változtatni. –mondta Jaz, hangját felemelve.
- Most…
- Nem, Bridget. Most mindenkinek szüksége van rád. Nem borulhatsz emiatt ki. Nich számítani fog rád. Segítened kell neki, és mindenkinek. –mondta meggyőzően.
- Igen. –motyogtam halkan.
Teljesen igazat adtam neki.
Felkaptam a kicsi kézitáskámat, a bőröndömből áttettem Jane albumát, és indulásra készen álltam.
- Akkor…
- Igen, megmondjuk Emmett-nek. –mondta Jaz.
Közben Alice hátát simogatta, aki még mindig halványan remegett.
- És kap egy nagy fejmosást tőlem. –mondta dühösen Jaz. –Megérdemli. Nagyon megérdemli…
- Csak ne tombolj. –mosolyogtam rá. –Megyek. Sziasztok. Siessetek utánam.
- Sietünk. –motyogta Alice. –Holnap délelőtt legkésőbb otthon leszünk.
- Rendben. –bólintottam, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Nem totojáztam, csak száguldottam afelé, akinek szüksége van rám…
Tarts ki Nich, jövök…
.
Pár óra múlva már a házhoz közeli erdőben futottam.
Az eső megállás nélkül locsogott, teljesen eláztam.
Nich ereje ennyire erős lenne?
Pár perc múlva már a lépcsőn suhantam felfelé.
Óvatosan nyitottam ki az ajtót, benéztem, és a kanapén az összeomlott férfit találtam.
(Nicholas)
Kinyitottam az ajtót, és egy ismeretlen vámpír állt az ajtóban, egy levéllel a kezében.
A borítékra gyöngy-betűkkel egyetlen szó volt vésve: Nicholas.Szótlanul nyújtotta át a levelet, és már fordult is meg, hogy távozzon.
- Ki küldte?
- Elolvasod, és megtudod. –mondta mogorva hangon, és már el is húzta a csíkot az erdő irányába.
Aprót ráztam a fejemen, és a kanapéra huppantam le.
Először megszemléltem a betűket, amiből egyértelműen ki lehetett venni, hogy Jane kézírásával íródott.
Óvatosan téptem fel a borítékot, míg végül megláttam a hófehér levélpapírt, amin a fekete tollal írt cifra betűk halványan átivódtak.
Lassan hajtogattam ki az összehajtott papírt, és a gyönyörű sorok olvasásához kezdtem:„Szerelmem, Nicholas!
- Ajkaimon érzem még csókodat, de lehet, hogy többet sose látlak, hisz a sors még bármit közbe dobhat. Lehet, hogy el kell mennem, s vége kell, hogy legyen. Ettől félek igazán... félek a jövőtől, hisz most még boldogok vagyunk, minden szép, és tökéletes... Számomra te vagy a minden, s még annál is több...az élet... De az idő múlik, és nekem mennem kell... Mennem kell egy olyan világba, ahova sose akartam, ahol az élet pokol nélküled... Nem lehetek veled, nem nézhetek két szemedbe, nem mondhatom őszintén, hogy szeretlek... Mert szeretlek, s te vagy az életem. Nélküled pokol lenne minden!-
Örökké, őrülten és visszavonhatatlanul szeretlek.
Sose feledd el, hogy örökre veled leszek.
Csókollak: Jane.”
.
.Sokkolva olvastam a sorokat, és nem értettem, hogy miért érkezik nekem ilyen levél. Egyre jobban elöntött a pánik.
Kezdtem felfogni, hogy mi is történt.
Nem veszi fel a telefont, voltaképp egy búcsúlevelet küld.
Nem…nem…nem…
A sokk teljesen elöntött, és nem észleltem semmi a külvilágból.
Csak mozdulatlanul ültem a kanapén, és meredten bámultam az utolsó szót.
Jane. Én Jane-m.
Mit csináltál már megint…
Már talán órák telhettek el, én pedig meredten ültem a kanapén a gondolataimba mélyedve.
Szinte fel sem fogtam, hogy mi történt. Pedig egyértelmű volt. Túlságosan, és szenvedtetően is egyértelmű.
Közben halk ajtócsapódás zavarta meg a nyugalmamat.
Esme jött meg az árvaházból. Szinte azonnal felém kapta a fejét, és nyugtalanul szaladt hozzám. Mellém ült, a kanapéra, és lágyan kérdezgetni kezdett:
- Nicholas… mi történt? Mi a baj?
Nem válaszoltam neki, csak továbbra is a parketton lévő apró karcolásra fordítottam figyelmemet.
Esme továbbra is szólongatott, próbált visszahozni a jelenbe, és kérdezgette, hogy mi történt.
Szótlanul nyomtam a kezébe a papírt, de ezen kívül nem is mozdultam.
Gyorsan elolvasta a gyűrött cetlit, és kezét a szája elé kapta. A hátamon nyugvó karja megremegett, és hirtelen az ölelésében találtam magam.
Hosszú percekig simogatta a hátamat, és megnyugtató szavakat suttogott a fülembe.
De most…legkevésbé sem volt szükségem társaságra.
Át akartam gondolni a helyzetet. Egyedül.
- Kérlek… menj el. –mormogtam Esme-nek.
- Rendben, Kicsim. Ha bármire szükséged van, csak szólt. –nyomott egy csókot a homlokomra, és felment a lépcsőn.
Pár másodperc múlva már ennyi esélyem sem volt egyedül maradni.
Ugyan is nyitódott az ajtó, és az a személy lépett be rajta, aki választ tud adni a kérdéseimre.
Ruhájáról csöpögött a víz, haja nedvesen tapadt arcához.
Bridget, amint meglátott ledobta a kézitáskáját, és hozzám szaladt.
A karjaiba zárt, de eltoltam magamtól.
Minél előbb válaszokat akartam. Túl sok volt bennem a kérdés.
- Mi történt?
- Jane… Jane meghalt. –csuklott el a hangja.
Teljesen lefagytam. Hát mégis igaz…
- Hogyan?
- Csata volt. Harcolt, és legyőzték. Én…csak annyit láttam, hogy a tűzre vetik. Nagyon sajnálom. Nem akartam.
- Persze, hogy nem. –horkantam fel, és felugrottam a kanapéról.
- Kérlek. Higgy nekem. –motyogta halkan. –Ha tudtam volna, hogy ő lesz az, aki megsérül, akkor beláncoltam volna a szobába, és nem engedtem volna a csatatérre.
- Gondoltam. –roskadtam le a kanapéra. –Sajnálom, hogy bunkó voltam.
- Semmi baj.
Halkan leült mellém, és a hátamat simogatta, miközben én a térdemre támasztott kezeimbe temettem az arcomat.
- Ezért távolodott el ennyire tőlem?
- Valószínűleg… -suttogta. –Nem tudom. Sosem szerette, ha valaki faggatja.
- Tudom. –mosolyodtam el. –Viszont ha valami nem úgy volt, ahogy ő szerette volna, akkor mérges lett. És a mérges mosolya annyira édes volt…
- Jane egy az egybe édes volt. –mondta – Nagyon szeretett téged.
- Remélem is…
- És a te érdekedbe lett hűvös. Hiányoztál neki, és meg akarta könnyíteni neked ezt a helyzetet, még ha nem is tudta biztosra.
- Miért tette ezt? –mondtam keserűen.
És tényleg nem értettem…
- Lehetett volna ez az utolsó időnk felhőtlenül boldog…
- De akkor könnyebb lenne most? –kérdezte Bridget.
- Nem tudom… -motyogtam.
Nem is akarok belegondolni, hogy mi lett volna ha…
Mert csak rosszabb lesz, ha beleképzelem magam a jó dolgokba.
Mert most ez van, és ezen nem tudok változtatni.
Bridget hirtelen felállt, a táskájához sétált, és kiemelt belőle egy zacskóba bugyolált dolgot.
- Ezt… ezt neked küldte. –motyogta halkan, és felém nyújtotta a kezében lévő lapos tárgyat.
(Bridget)
Egyszerűen mentem előre, Volterra folyosóin keresztül, és egyre közelebb voltam az összeroppanáshoz.
Az egyik toronyszoba felé tartottam, hogy kicsit kikapcsoljam az agyamat.
Abban a kisebb helyiségben rendszerint nem lakik senki.
Mindenkinek szabad a bejárása.
Belöktem a szoba ajtaját, és a varázslatos látvány most is, mint mindig, megragadott.
Az óriási ablakokon a fény csak úgy sütött be a világos szobába.
A rengeteg virág, ami ellepte a szobát csodás illattal lengte körbe a helyiséget.
A bőröndjeimet az ajtó mellett hagytam.
Azonnal az egyik ablakhoz mentem, és felültem a párkányra.
A perzselő Nap sugarai rásütöttek a márvány bőrömre, hogy aztán onnan gyémánt csillogású fényként taszítódjanak el.
Hosszú percekig néztem a megnyugtató tájat.
A madarak repkedtek a fák között, a vékony kis őzök szlalomoztak az erdőben, mókusok ugráltak a lombkoronákban.
A távolban lévő patak halk csobogása is elhallatszott idáig.
Hirtelen az agyamat ellepte egy kép. „Egy vámpír megy a Cullen házhoz. Ez a természetfeletti lény a Volturi-hoz tartozik. Vérvörös szemein keresztül látom a történteket.
Ahogy a kissé meggyűrődött borítékot szorongatja, miközben fut a fák között.
Pár perc elteltével végre elért a házhoz. A Cullen házhoz.
Halk kopogásra emelte a kezét, de kiszúrta a csengőt is, így azt lenyomva jelzett a bent lakó vámpíroknak.
Nich nyitott ajtót. A vámpír szó nélkül nyújtotta át neki a borítékot, melynek közepére Jane írásával Nich neve volt írva…”- Nem… nem… nem…- suttogtam pánikolva.
Gyorsan felpattantam, megragadtam a csomagjaimat, és Alice szobájába szaladtam.
Ők a kanapén ültek. Alice valószínűleg ugyan ezt látta, csak nem tudja, hogy most mi fog történni.
- Mennem kell. –suttogtam. –A csomagjaimat hozzátok majd el. Emmett mondjátok meg… hogy…
- Szereted. –motyogta Jaz.
- Igen. –bólintottam. –Siessetek azért. Nich-nek most szüksége lesz ránk.
- De mi az a levél? –nézett rám kétségbeesve Alice.
- Jane írt egy úgymond búcsúlevelet. Érezte, hogy valami baj lesz. És megkérte a vámpírt, hogy ha esetleg nem térne vissza, akkor vigye el neki. És… ez történt.
Alice a szája elé kapta a kezét, a válla megrázkódott, és Jasper mellkasába rejtette az arcát.
- Nekem mondta, hogy vigyem el az albumot, ha… -csuklott el a hangom.
Megrázkódtam, a zokogás fojtogatott, megráztam a fejemet.
- Az én hibám. –nyögtem. –Nem kellett volna kiengednem…
- Már nem tudsz ezen változtatni. –mondta Jaz, hangját felemelve.
- Most…
- Nem, Bridget. Most mindenkinek szüksége van rád. Nem borulhatsz emiatt ki. Nich számítani fog rád. Segítened kell neki, és mindenkinek. –mondta meggyőzően.
- Igen. –motyogtam halkan.
Teljesen igazat adtam neki.
Felkaptam a kicsi kézitáskámat, a bőröndömből áttettem Jane albumát, és indulásra készen álltam.
- Akkor…
- Igen, megmondjuk Emmett-nek. –mondta Jaz.
Közben Alice hátát simogatta, aki még mindig halványan remegett.
- És kap egy nagy fejmosást tőlem. –mondta dühösen Jaz. –Megérdemli. Nagyon megérdemli…
- Csak ne tombolj. –mosolyogtam rá. –Megyek. Sziasztok. Siessetek utánam.
- Sietünk. –motyogta Alice. –Holnap délelőtt legkésőbb otthon leszünk.
- Rendben. –bólintottam, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Nem totojáztam, csak száguldottam afelé, akinek szüksége van rám…
Tarts ki Nich, jövök…
.
Pár óra múlva már a házhoz közeli erdőben futottam.
Az eső megállás nélkül locsogott, teljesen eláztam.
Nich ereje ennyire erős lenne?
Pár perc múlva már a lépcsőn suhantam felfelé.
Óvatosan nyitottam ki az ajtót, benéztem, és a kanapén az összeomlott férfit találtam.
(Nicholas)
Kinyitottam az ajtót, és egy ismeretlen vámpír állt az ajtóban, egy levéllel a kezében.
A borítékra gyöngy-betűkkel egyetlen szó volt vésve: Nicholas.Szótlanul nyújtotta át a levelet, és már fordult is meg, hogy távozzon.
- Ki küldte?
- Elolvasod, és megtudod. –mondta mogorva hangon, és már el is húzta a csíkot az erdő irányába.
Aprót ráztam a fejemen, és a kanapéra huppantam le.
Először megszemléltem a betűket, amiből egyértelműen ki lehetett venni, hogy Jane kézírásával íródott.
Óvatosan téptem fel a borítékot, míg végül megláttam a hófehér levélpapírt, amin a fekete tollal írt cifra betűk halványan átivódtak.
Lassan hajtogattam ki az összehajtott papírt, és a gyönyörű sorok olvasásához kezdtem:„Szerelmem, Nicholas!
- Ajkaimon érzem még csókodat, de lehet, hogy többet sose látlak, hisz a sors még bármit közbe dobhat. Lehet, hogy el kell mennem, s vége kell, hogy legyen. Ettől félek igazán... félek a jövőtől, hisz most még boldogok vagyunk, minden szép, és tökéletes... Számomra te vagy a minden, s még annál is több...az élet... De az idő múlik, és nekem mennem kell... Mennem kell egy olyan világba, ahova sose akartam, ahol az élet pokol nélküled... Nem lehetek veled, nem nézhetek két szemedbe, nem mondhatom őszintén, hogy szeretlek... Mert szeretlek, s te vagy az életem. Nélküled pokol lenne minden!-
Örökké, őrülten és visszavonhatatlanul szeretlek.
Sose feledd el, hogy örökre veled leszek.
Csókollak: Jane.”
.
.Sokkolva olvastam a sorokat, és nem értettem, hogy miért érkezik nekem ilyen levél. Egyre jobban elöntött a pánik.
Kezdtem felfogni, hogy mi is történt.
Nem veszi fel a telefont, voltaképp egy búcsúlevelet küld.
Nem…nem…nem…
A sokk teljesen elöntött, és nem észleltem semmi a külvilágból.
Csak mozdulatlanul ültem a kanapén, és meredten bámultam az utolsó szót.
Jane. Én Jane-m.
Mit csináltál már megint…
Már talán órák telhettek el, én pedig meredten ültem a kanapén a gondolataimba mélyedve.
Szinte fel sem fogtam, hogy mi történt. Pedig egyértelmű volt. Túlságosan, és szenvedtetően is egyértelmű.
Közben halk ajtócsapódás zavarta meg a nyugalmamat.
Esme jött meg az árvaházból. Szinte azonnal felém kapta a fejét, és nyugtalanul szaladt hozzám. Mellém ült, a kanapéra, és lágyan kérdezgetni kezdett:
- Nicholas… mi történt? Mi a baj?
Nem válaszoltam neki, csak továbbra is a parketton lévő apró karcolásra fordítottam figyelmemet.
Esme továbbra is szólongatott, próbált visszahozni a jelenbe, és kérdezgette, hogy mi történt.
Szótlanul nyomtam a kezébe a papírt, de ezen kívül nem is mozdultam.
Gyorsan elolvasta a gyűrött cetlit, és kezét a szája elé kapta. A hátamon nyugvó karja megremegett, és hirtelen az ölelésében találtam magam.
Hosszú percekig simogatta a hátamat, és megnyugtató szavakat suttogott a fülembe.
De most…legkevésbé sem volt szükségem társaságra.
Át akartam gondolni a helyzetet. Egyedül.
- Kérlek… menj el. –mormogtam Esme-nek.
- Rendben, Kicsim. Ha bármire szükséged van, csak szólt. –nyomott egy csókot a homlokomra, és felment a lépcsőn.
Pár másodperc múlva már ennyi esélyem sem volt egyedül maradni.
Ugyan is nyitódott az ajtó, és az a személy lépett be rajta, aki választ tud adni a kérdéseimre.
Ruhájáról csöpögött a víz, haja nedvesen tapadt arcához.
Bridget, amint meglátott ledobta a kézitáskáját, és hozzám szaladt.
A karjaiba zárt, de eltoltam magamtól.
Minél előbb válaszokat akartam. Túl sok volt bennem a kérdés.
- Mi történt?
- Jane… Jane meghalt. –csuklott el a hangja.
Teljesen lefagytam. Hát mégis igaz…
- Hogyan?
- Csata volt. Harcolt, és legyőzték. Én…csak annyit láttam, hogy a tűzre vetik. Nagyon sajnálom. Nem akartam.
- Persze, hogy nem. –horkantam fel, és felugrottam a kanapéról.
- Kérlek. Higgy nekem. –motyogta halkan. –Ha tudtam volna, hogy ő lesz az, aki megsérül, akkor beláncoltam volna a szobába, és nem engedtem volna a csatatérre.
- Gondoltam. –roskadtam le a kanapéra. –Sajnálom, hogy bunkó voltam.
- Semmi baj.
Halkan leült mellém, és a hátamat simogatta, miközben én a térdemre támasztott kezeimbe temettem az arcomat.
- Ezért távolodott el ennyire tőlem?
- Valószínűleg… -suttogta. –Nem tudom. Sosem szerette, ha valaki faggatja.
- Tudom. –mosolyodtam el. –Viszont ha valami nem úgy volt, ahogy ő szerette volna, akkor mérges lett. És a mérges mosolya annyira édes volt…
- Jane egy az egybe édes volt. –mondta – Nagyon szeretett téged.
- Remélem is…
- És a te érdekedbe lett hűvös. Hiányoztál neki, és meg akarta könnyíteni neked ezt a helyzetet, még ha nem is tudta biztosra.
- Miért tette ezt? –mondtam keserűen.
És tényleg nem értettem…
- Lehetett volna ez az utolsó időnk felhőtlenül boldog…
- De akkor könnyebb lenne most? –kérdezte Bridget.
- Nem tudom… -motyogtam.
Nem is akarok belegondolni, hogy mi lett volna ha…
Mert csak rosszabb lesz, ha beleképzelem magam a jó dolgokba.
Mert most ez van, és ezen nem tudok változtatni.
Bridget hirtelen felállt, a táskájához sétált, és kiemelt belőle egy zacskóba bugyolált dolgot.
- Ezt… ezt neked küldte. –motyogta halkan, és felém nyújtotta a kezében lévő lapos tárgyat.
- Oké… -bólintottam, és lehúztam a zacskót az…
… Az albumról!?
Jane albumáról.
Az emlékek villám-sebességgel leptek el.
A boldog pillanatok képei sorban repültek be az agyamba, és társult hozzájuk a hang is.
Amikor először kimondja, hogy mit is érez irántam, és a kellemes érzés, amikor ekkor elöntött.
Örökké a szívembe égtek a szavai, amit akkor mondott, amikor elment innen… Tőlem… az utolsó találkozásunkkor.
„- Örökké veled leszek. Ne aggódj, semmi baj sem fog történni. Egy vámpír vagyok, ahogy te is. Egy örökkévalóság áll a rendelkezésünkre. És bőven lesz időm bebizonyítani neked, hogy mennyire szeretlek. Mert így van. Szeretlek, és ezt minden nap el fogom szajkózni. A végére már valószínűleg unni is fogod, de ha így van, hát így van.
És ha valami történne, ne feledd a szívedben mindig benne vagyok…”A zokogás rázta a testemet.
De nem érdekelt.
Gyerek vagyok, és elvesztettem azt, akit mindennél jobban szerettem.
Bridget közben egy törölköző segítségével próbálta felitatni elázott ruhájáról a csöpögő esővizet, majd a haját is áttörölte.
- Hiányzik... miért most kellett itthagynia?
- Nem volt eltervezve...- suttogta halkan, és maga mellé dobta a törölközőt.
Bridget átkarolt, én pedig a nyakához nyomtam az arcomat, és próbáltam megnyugodni.
- Segíteni fogok…
- Miben? –kérdeztem vissza.
- Túlélni ezt…- motyogta. –Nekem is nehéz. Érzem, hogy mindenki engem okol.
Nem mondtam semmit, csak aprót bólintottam.
Újra belemerültem a gondolataim tengerébe, és az emlékképek sorban pörögtek a szemeim előtt…
… Az albumról!?
Jane albumáról.
Az emlékek villám-sebességgel leptek el.
A boldog pillanatok képei sorban repültek be az agyamba, és társult hozzájuk a hang is.
Amikor először kimondja, hogy mit is érez irántam, és a kellemes érzés, amikor ekkor elöntött.
Örökké a szívembe égtek a szavai, amit akkor mondott, amikor elment innen… Tőlem… az utolsó találkozásunkkor.
„- Örökké veled leszek. Ne aggódj, semmi baj sem fog történni. Egy vámpír vagyok, ahogy te is. Egy örökkévalóság áll a rendelkezésünkre. És bőven lesz időm bebizonyítani neked, hogy mennyire szeretlek. Mert így van. Szeretlek, és ezt minden nap el fogom szajkózni. A végére már valószínűleg unni is fogod, de ha így van, hát így van.
És ha valami történne, ne feledd a szívedben mindig benne vagyok…”A zokogás rázta a testemet.
De nem érdekelt.
Gyerek vagyok, és elvesztettem azt, akit mindennél jobban szerettem.
Bridget közben egy törölköző segítségével próbálta felitatni elázott ruhájáról a csöpögő esővizet, majd a haját is áttörölte.
- Hiányzik... miért most kellett itthagynia?
- Nem volt eltervezve...- suttogta halkan, és maga mellé dobta a törölközőt.
Bridget átkarolt, én pedig a nyakához nyomtam az arcomat, és próbáltam megnyugodni.
- Segíteni fogok…
- Miben? –kérdeztem vissza.
- Túlélni ezt…- motyogta. –Nekem is nehéz. Érzem, hogy mindenki engem okol.
Nem mondtam semmit, csak aprót bólintottam.
Újra belemerültem a gondolataim tengerébe, és az emlékképek sorban pörögtek a szemeim előtt…
