 |
| Nahuel |
Nagyon sajnálom a késést.
Puszii
80. fejezet- Vagyis II. 39. fejezet
(Nancy)
- Jól vagyok. Tényleg. –mosolyogtam –Nem kell megkérni Dr. Cullen-t, hogy vizsgáljon meg. Kutya bajom.
- Nancy. Kérlek. –nézett esdeklőn rám.
- Demetri. Nem. Semmi bajom sem lesz rövid időn belül. Egy kis fásli, és minden meg van oldva. –győzködtem.
Látszott rajta, hogy nem tudja elhinni, amit mondok, vagy talán csak túlságosan aggódik?! Végül a kezemet az arcára simítottam, mire a szemöldöke közötti apró ráncocskák kisimultak, és nyoma sem volt a korábbi kétségbeesetten kitartó énjének.
- Nyugalom. Tudok magamra vigyázni. Eddig is kibírtam a sérüléseket orvos nélkül, most is megoldom.
- De mi van, ha ez súlyosabb? –kérdezte ismét.
Egy jókora mosoly kúszott az arcomra, és egy puszit nyomtam az arcára.
- Aggódó butus. –kuncogtam –Nyugi, nincs semmi komoly bajom. Az jobban fájna. És nézd csak meg, milyen gyorsan gyógyul.
- Én csak azt látom, hogy egyre színesebb lesz. –motyogta a kezemet tanulmányozva.
- De a csont már összeforrt. –kuncogtam –Ne félts ennyire. Tudom, hogy meddig mehetek el.
- Nekem nem úgy tűnik. Nekiugrani egy vámpírnak? –horkant fel, és felpattant a konyhaszékről.
- Nem, hogy megköszönnéd. Megmentettem az életedet… -sóhajtottam fel –De persze, nem érdekes. Nem kell megköszönnöd. Sőt, még törődnöd sem kell velem. Mert úgyis lelépek.
Leugrottam a székről, és már mentem is a fotelhoz, hogy felkapjam a kabátom.
- Ezt hogy érted? –ragadta meg a karomat, és maga felé fordított.
- Úgy értem, ahogy mondtam. Elmegyek.
- Aro nem engedne.
- Dehogynem. Sőt,már el is engedett. Vissza sem kell jönnöm többször. –szegtem fel az államat.
- De…
- Nincs indokod a távozásom ellen? A mellette szólókat nem kell felsorolnod, tudom magamtól is. Non-verbálisan közölted velem. –ráztam meg a fejemet.
- Kérlek, maradj.
- Nem. Úgyis csak a terhedre lennék. –motyogtam.
- Akkor… veled megyek. –mondta eltökélten, és már el is hagyta a szobát.
Időm sem volt reagálni.
- Elengedtek. –tért vissza egy perc múlva.
- Te maradj csak itt. Itt van a családod, és az otthonod. Nem lehetsz mindig máshol.
- De én veled akarok lenni. –mondta esdeklőn.
Be kell valljam, meglágyult a szívem. Annyira édesen, és könyörgőn nézett rám.
- Ha nemet mondanák, hallgatnál rám?
- Nem. –tekerte a fejét, és pimasz mosolyra húzódott az ajka –Megyek, szedek össze cuccot.
- Fél perced van. Számolom. –kuncogtam.
Pontosan huszonnyolc másodperccel később már a karjaiban tartott.
- Na, mehetünk?
- Igen. –mosolyogtam, és fejemet a mellkasának döntöttem.
Kiugrott az ablakon, és vámpír-sebességgel kezdett el száguldani.
Az erdő fái egyre gyorsabban haladtak el mellettem.
Az állatok a közeledésünkre elbújtak a rejtekhelyükre, vagy minél messzebbre szaladtak tőlünk.
- Itt jobbra. –mondtam gyorsan –A folyót ne ugord át.
Követte az utasításomat, viszont egyre lassabb tempóra váltott.
- Most mi a baj?- néztem fel az arcára.
- Semmi komoly bajom sincs. –mosolygott –Most merre?
Tanácstalanul nézett az útelágazásra.
- Nem ismerem fel a szagodat. Csak a tigrist érzem, de azt mindenhol.
- Általában tigris alakban mászkálok. –kuncogtam.
- Így érthető. –vigyorgott –Na, merre?
- Végighaladsz a folyó mentén. –adtam ki az utasítást.
- De az ösvény, vagyis a kitaposott út nem erre tart. –mondta nyavajgós hangon.
- Egy szóval sem említettem, hogy az ösvényen kell menni. –forgattam meg a szemeimet –Csak haladj a folyó mentén. Nem kell semmiféle táblát követni, semmi kitaposott utat…
- És még én vagyok a nyomkövető. –kuncogott –Teljesen elveszed az eszem…
- Ezt bóknak szántad?
- Aha… -mondta elnyújtva a szót.
- Akkor jó. –mosolyogtam, és arcomat az ingébe fúrtam.
Mennyei illata volt. Imádtam, és rendkívül megnyugtató volt számomra.
- És…meddig is kell menni?
- Ne türelmetlenkedj már. –mondtam bosszúsan –Rosszabb vagy, mint egy kisgyerek.
- És azt te honnan tudod, hogy hogyan viselkedik egy kisgyerek?
- Gyerekorvos vagyok. –mosolyodtam el –Jó buli. De szegény gyerkőcöket lehet sajnálni. Több az erejük, mint akármelyikünknek. Kitartóbbak, mint egy felnőtt. Az egyik betegem CF-es…
- Milyen? –kérdezett vissza.
- Cisztás fibrózis. Más néven mucoviscidosis. Ez egy autoszómális recesszív öröklődésű betegség, mely az egyik leggyakoribb veleszületett anyagcsere betegség. - Köznyelven? Tudod, én nem vagyok orvos…
- Veleszületett, genetikai betegség. A szervezet számos mirigyének kivezetőcsöve kórosan sűrű váladék pangása következtében eltömeszelődik. Vagyis a mirigyek sokkal több váladékot termelnek, és ezekben baktériumok vannak. Nem is emésztenek rendesen. Sőt, szinte nincs is emésztőrendszerük. Állandó gyógyszerekre szorulnak, inhalálniuk kell, hogy a sok váladékot eltávolítsák a szervezetükből.
- Hát…ez súlyosan hangzik.
- Igen… halálosnak mondható betegség. Még sajnos nem találták meg a gyógymódját…
- És a te beteged miért is olyan…különleges?
- Nem különleges. Olyan, mint a többiek. Vagyis… neki egy kicsit rosszabb a betegsége. Tele van epekővel, és műtétre szorul. A szüleinek fel is ajánlottam, hogy ingyen, és teljesen bérmentre megműtöm a kicsit. De a család nem fogadta el. Viszont pénzük meg nincs a műtétre. Legalább is egyenlőre. Eléggé…rossz körülmények között élnek. Mármint… mindent megadnak a hat éves kislánynak. És a huszonhat éves bátyja is mindent megtesz a kicsiért. Dolgozik, vigyáz a kislányra, míg a szüleik dolgoznak. Viszont nincs annyi megtakarított pénzük, hogy a rengeteg gyógyszeren kívül ezt is fedezzék.
- Egy hat éves kislánynak ilyen súlyos betegsége van?
- Általában ez a betegség születésüktől kezdve hatással van rájuk. Legtöbbjüket pár hetesen már kés alá teszik. Felnőtt korukban pedig… a férfiak nemzőképtelenek, általában tüdőcserére szorulnak… De van olyan is, akinek annyira rossz az állapota, hogy már gyermekkorában transzplantációra szorul…
- Értem már. –bólogatott –Szegény gyerekek…
- De azért élvezik az életüket. Van egy alapítvány. Csodalámpa Alapítvány. Ők…megvalósítják a beteg gyermekek kívánságát, legalább is megpróbálják. Mondjuk… Budapesten.
- Az Magyarországon van, ugye?
- Igen. Szóval, Budapesten él egy lány. Tizenhat éves múlt. Tizenegy évesen kijutott Fro.Nizza-ba. Delfin show-ón volt, együtt úszott velük. Vagy mondjuk…Martin. Korfura utazott az anyukájával, látta a tengert, ami nagy álma volt. Bella Vista kilátóban volt, üvegfenekű hajón utazott, fóka-show-on is volt… Rengeteg gyermek álmát valósítják meg.
- Ez nagyon szép tett.
- Igen, szerintem is. –mosolyodtam el.
- És miért határoztál úgy, hogy orvos leszel?
- Nem is tudom pontosan… -merengtem el –Fogalmam sincs…
- Valami csak volt…
- Igen. Felötlött bennem a dolog, és ennyi. Nem volt semmi komoly előzménye…
- Biztos? –húzta fel a szemöldökét.
- Persze. –mosolyogtam –Itt jobbra.
- De erre vízesés van. –mondta azonnal.
- Tudom. –mosolyogtam –Ha odamész a sziklákhoz, van egy kis kapu-szerűség. Ott be tudsz menni.
- Oké.
Óvatos léptekkel követte az utasításomat. Be a vízesés mögé, végig az alagúton. Végül egy tisztáson kötöttünk ki.
- Szép hely. –motyogta halkan.
- Igen. Imádok itt élni. –mosolyogtam.
- És szép a ház is.
Igen. Nagyon szép ház. A tisztás közepén van. Egy kétemeletes, kívülről fával borított ház. Egy óriási erkély nyílik a felső szintről.
- Az én szobám. –mutattam az erkély felé.
- Erkélyes szoba. Király. –kuncogott.
- Letennél? –mosolyogtam rá.
- Ja, persze.
Óvatosan letett a lábamra, és továbbra is a derekamon tartotta a kezét, mintha csak félne attól, hogy bármelyik pillanatban eldőlök vagy elesek, így újabb sérülést okozva magamnak.
Megragadtam a kezét, és az ajtó felé kezdtem el húzni.
- Szia Apa.
Mint általában, már az ajtó nyitásának pillanatában tudtára adtam, hogy csak én vagyok.
- Szia Kicsim. –jött a hangja.
(Nancy)
- Jól vagyok. Tényleg. –mosolyogtam –Nem kell megkérni Dr. Cullen-t, hogy vizsgáljon meg. Kutya bajom.
- Nancy. Kérlek. –nézett esdeklőn rám.
- Demetri. Nem. Semmi bajom sem lesz rövid időn belül. Egy kis fásli, és minden meg van oldva. –győzködtem.
Látszott rajta, hogy nem tudja elhinni, amit mondok, vagy talán csak túlságosan aggódik?! Végül a kezemet az arcára simítottam, mire a szemöldöke közötti apró ráncocskák kisimultak, és nyoma sem volt a korábbi kétségbeesetten kitartó énjének.
- Nyugalom. Tudok magamra vigyázni. Eddig is kibírtam a sérüléseket orvos nélkül, most is megoldom.
- De mi van, ha ez súlyosabb? –kérdezte ismét.
Egy jókora mosoly kúszott az arcomra, és egy puszit nyomtam az arcára.
- Aggódó butus. –kuncogtam –Nyugi, nincs semmi komoly bajom. Az jobban fájna. És nézd csak meg, milyen gyorsan gyógyul.
- Én csak azt látom, hogy egyre színesebb lesz. –motyogta a kezemet tanulmányozva.
- De a csont már összeforrt. –kuncogtam –Ne félts ennyire. Tudom, hogy meddig mehetek el.
- Nekem nem úgy tűnik. Nekiugrani egy vámpírnak? –horkant fel, és felpattant a konyhaszékről.
- Nem, hogy megköszönnéd. Megmentettem az életedet… -sóhajtottam fel –De persze, nem érdekes. Nem kell megköszönnöd. Sőt, még törődnöd sem kell velem. Mert úgyis lelépek.
Leugrottam a székről, és már mentem is a fotelhoz, hogy felkapjam a kabátom.
- Ezt hogy érted? –ragadta meg a karomat, és maga felé fordított.
- Úgy értem, ahogy mondtam. Elmegyek.
- Aro nem engedne.
- Dehogynem. Sőt,már el is engedett. Vissza sem kell jönnöm többször. –szegtem fel az államat.
- De…
- Nincs indokod a távozásom ellen? A mellette szólókat nem kell felsorolnod, tudom magamtól is. Non-verbálisan közölted velem. –ráztam meg a fejemet.
- Kérlek, maradj.
- Nem. Úgyis csak a terhedre lennék. –motyogtam.
- Akkor… veled megyek. –mondta eltökélten, és már el is hagyta a szobát.
Időm sem volt reagálni.
- Elengedtek. –tért vissza egy perc múlva.
- Te maradj csak itt. Itt van a családod, és az otthonod. Nem lehetsz mindig máshol.
- De én veled akarok lenni. –mondta esdeklőn.
Be kell valljam, meglágyult a szívem. Annyira édesen, és könyörgőn nézett rám.
- Ha nemet mondanák, hallgatnál rám?
- Nem. –tekerte a fejét, és pimasz mosolyra húzódott az ajka –Megyek, szedek össze cuccot.
- Fél perced van. Számolom. –kuncogtam.
Pontosan huszonnyolc másodperccel később már a karjaiban tartott.
- Na, mehetünk?
- Igen. –mosolyogtam, és fejemet a mellkasának döntöttem.
Kiugrott az ablakon, és vámpír-sebességgel kezdett el száguldani.
Az erdő fái egyre gyorsabban haladtak el mellettem.
Az állatok a közeledésünkre elbújtak a rejtekhelyükre, vagy minél messzebbre szaladtak tőlünk.
- Itt jobbra. –mondtam gyorsan –A folyót ne ugord át.
Követte az utasításomat, viszont egyre lassabb tempóra váltott.
- Most mi a baj?- néztem fel az arcára.
- Semmi komoly bajom sincs. –mosolygott –Most merre?
Tanácstalanul nézett az útelágazásra.
- Nem ismerem fel a szagodat. Csak a tigrist érzem, de azt mindenhol.
- Általában tigris alakban mászkálok. –kuncogtam.
- Így érthető. –vigyorgott –Na, merre?
- Végighaladsz a folyó mentén. –adtam ki az utasítást.
- De az ösvény, vagyis a kitaposott út nem erre tart. –mondta nyavajgós hangon.
- Egy szóval sem említettem, hogy az ösvényen kell menni. –forgattam meg a szemeimet –Csak haladj a folyó mentén. Nem kell semmiféle táblát követni, semmi kitaposott utat…
- És még én vagyok a nyomkövető. –kuncogott –Teljesen elveszed az eszem…
- Ezt bóknak szántad?
- Aha… -mondta elnyújtva a szót.
- Akkor jó. –mosolyogtam, és arcomat az ingébe fúrtam.
Mennyei illata volt. Imádtam, és rendkívül megnyugtató volt számomra.
- És…meddig is kell menni?
- Ne türelmetlenkedj már. –mondtam bosszúsan –Rosszabb vagy, mint egy kisgyerek.
- És azt te honnan tudod, hogy hogyan viselkedik egy kisgyerek?
- Gyerekorvos vagyok. –mosolyodtam el –Jó buli. De szegény gyerkőcöket lehet sajnálni. Több az erejük, mint akármelyikünknek. Kitartóbbak, mint egy felnőtt. Az egyik betegem CF-es…
- Milyen? –kérdezett vissza.
- Cisztás fibrózis. Más néven mucoviscidosis. Ez egy autoszómális recesszív öröklődésű betegség, mely az egyik leggyakoribb veleszületett anyagcsere betegség. - Köznyelven? Tudod, én nem vagyok orvos…
- Veleszületett, genetikai betegség. A szervezet számos mirigyének kivezetőcsöve kórosan sűrű váladék pangása következtében eltömeszelődik. Vagyis a mirigyek sokkal több váladékot termelnek, és ezekben baktériumok vannak. Nem is emésztenek rendesen. Sőt, szinte nincs is emésztőrendszerük. Állandó gyógyszerekre szorulnak, inhalálniuk kell, hogy a sok váladékot eltávolítsák a szervezetükből.
- Hát…ez súlyosan hangzik.
- Igen… halálosnak mondható betegség. Még sajnos nem találták meg a gyógymódját…
- És a te beteged miért is olyan…különleges?
- Nem különleges. Olyan, mint a többiek. Vagyis… neki egy kicsit rosszabb a betegsége. Tele van epekővel, és műtétre szorul. A szüleinek fel is ajánlottam, hogy ingyen, és teljesen bérmentre megműtöm a kicsit. De a család nem fogadta el. Viszont pénzük meg nincs a műtétre. Legalább is egyenlőre. Eléggé…rossz körülmények között élnek. Mármint… mindent megadnak a hat éves kislánynak. És a huszonhat éves bátyja is mindent megtesz a kicsiért. Dolgozik, vigyáz a kislányra, míg a szüleik dolgoznak. Viszont nincs annyi megtakarított pénzük, hogy a rengeteg gyógyszeren kívül ezt is fedezzék.
- Egy hat éves kislánynak ilyen súlyos betegsége van?
- Általában ez a betegség születésüktől kezdve hatással van rájuk. Legtöbbjüket pár hetesen már kés alá teszik. Felnőtt korukban pedig… a férfiak nemzőképtelenek, általában tüdőcserére szorulnak… De van olyan is, akinek annyira rossz az állapota, hogy már gyermekkorában transzplantációra szorul…
- Értem már. –bólogatott –Szegény gyerekek…
- De azért élvezik az életüket. Van egy alapítvány. Csodalámpa Alapítvány. Ők…megvalósítják a beteg gyermekek kívánságát, legalább is megpróbálják. Mondjuk… Budapesten.
- Az Magyarországon van, ugye?
- Igen. Szóval, Budapesten él egy lány. Tizenhat éves múlt. Tizenegy évesen kijutott Fro.Nizza-ba. Delfin show-ón volt, együtt úszott velük. Vagy mondjuk…Martin. Korfura utazott az anyukájával, látta a tengert, ami nagy álma volt. Bella Vista kilátóban volt, üvegfenekű hajón utazott, fóka-show-on is volt… Rengeteg gyermek álmát valósítják meg.
- Ez nagyon szép tett.
- Igen, szerintem is. –mosolyodtam el.
- És miért határoztál úgy, hogy orvos leszel?
- Nem is tudom pontosan… -merengtem el –Fogalmam sincs…
- Valami csak volt…
- Igen. Felötlött bennem a dolog, és ennyi. Nem volt semmi komoly előzménye…
- Biztos? –húzta fel a szemöldökét.
- Persze. –mosolyogtam –Itt jobbra.
- De erre vízesés van. –mondta azonnal.
- Tudom. –mosolyogtam –Ha odamész a sziklákhoz, van egy kis kapu-szerűség. Ott be tudsz menni.
- Oké.
Óvatos léptekkel követte az utasításomat. Be a vízesés mögé, végig az alagúton. Végül egy tisztáson kötöttünk ki.
- Szép hely. –motyogta halkan.
- Igen. Imádok itt élni. –mosolyogtam.
- És szép a ház is.
Igen. Nagyon szép ház. A tisztás közepén van. Egy kétemeletes, kívülről fával borított ház. Egy óriási erkély nyílik a felső szintről.
- Az én szobám. –mutattam az erkély felé.
- Erkélyes szoba. Király. –kuncogott.
- Letennél? –mosolyogtam rá.
- Ja, persze.
Óvatosan letett a lábamra, és továbbra is a derekamon tartotta a kezét, mintha csak félne attól, hogy bármelyik pillanatban eldőlök vagy elesek, így újabb sérülést okozva magamnak.
Megragadtam a kezét, és az ajtó felé kezdtem el húzni.
- Szia Apa.
Mint általában, már az ajtó nyitásának pillanatában tudtára adtam, hogy csak én vagyok.
- Szia Kicsim. –jött a hangja.
Az irodában van. Már megint.
- Nem egyedül vagyok Apa. –csuktam be magunk után az ajtót.
- Nancy. –szólt mennydörgő hangja.
- Igen, Apa? Egy szóval sem tiltottad meg, hogy ne hozhassak valakit haza.
- Demetri-t hoztad. Érzem. –lépett elő.
- Demetri Volturi vagyok. –nyújtotta felé Dem a kezét.
- Nahuel Santi. –mondta Apa, és megragadta a felé nyújtotta kezet, majd határozott mozdulatokkal megrázta azt.
Mosoly csúszott az arcomra. Most csupán egy kockás mackónadrág volt rajta, egy szőrös mamusszal, egy barna trikóval, és egy nyakkendővel.
Nem tehettem róla, a kuncogás kicsúszott az ajkaim közül.
- Hihetetlen vagy Apa. –csóváltam a fejemet.
Újra végignéztem rajta. Most kihúzta magát, egyik kezét a derekára tette, és érdeklődően nézett rám.
- Van valami furcsa rajtam?
Kitört belőlem a nevetés, és éreztem, ahogy Dem is megremeg a visszafojtott kuncogástól.
- Netán valami gond van az öltözködésemmel?
- Dehogy. –nevettem.
Tekintetem a fogasokra siklott, és észrevettem rajta egy kalapot. Poros volt, és régi, de a célnak megfelel.
Odalépkedtem hozzá, és a fejébe nyomtam.
- Semmi baj, Maci Laci. –nevettem, és visszasiettem Dem-hez.
Csakhogy most mögé futottam, és próbáltam védekezni.
- Minek neveztél? –indult felém –Tiszteletlen vagy az apáddal?
- Apu. –mondtam komoly ábrázattal –Jelenleg úgy nézel ki, mint Maci Laci, a tévéből. Szóval kérlek, ne gyere most a tisztelettel és az érett viselkedéssel.
- Egy szóval sem említettem az érett viselkedést.
- Nem is lenne jogod hozzá. –böktem a nadrágjára.
Már éreztem, hogy szaladnom kell. Visongatva ugrottam át a kanapén, és egyenesen a konyhába szaladtam, ahol aztán Apu próbált megfogni, és végül az óriási asztal körül kergetőztünk.
- Ez nem ér. Én ki is tudok fáradni. –nevettem –És most emberi kaját is kívánok.
- Nancy!
- Na jó. Kimondom. Éhes vagyok. –kuncogtam –Szóval abbahagynánk az asztal körül futkorászást?
- Persze. De miért nem mondtad előbb? Mikor is voltál vadászni?
- Ő… -gondolkodtam el.
A kezem a tarkómra siklott, és azt kezdtem el masszírozni. Arcomat elöntötte a halvány pír, és a mosoly is csak minimálisan volt megtalálható márvány arcomon.
- Azt hiszem két hónapja…
- Mikor? –nézett rám Apa.
- Kettő hónapja? –lépett be Dem is.
- Hé. Ez összeesküvés. –néztem rájuk –Tudom ám, hogy összefogtatok ellenem. Érzem a levegőben a feszültséget. Már nyomon vagyok!
- Jól van, Sherlockné. –kuncogott Apa.
- Hé.
- Jól van, ez már tízéves vicc. –mosolyogva ismerte be –Lejárt lemez. De akkor is, olyan jó.
- Néha belegondolok, hogy véletlenül nem-e én vagyok az idősebb. –kuncogtam.
- Nem egyedül vagyok Apa. –csuktam be magunk után az ajtót.
- Nancy. –szólt mennydörgő hangja.
- Igen, Apa? Egy szóval sem tiltottad meg, hogy ne hozhassak valakit haza.
- Demetri-t hoztad. Érzem. –lépett elő.
- Demetri Volturi vagyok. –nyújtotta felé Dem a kezét.
- Nahuel Santi. –mondta Apa, és megragadta a felé nyújtotta kezet, majd határozott mozdulatokkal megrázta azt.
Mosoly csúszott az arcomra. Most csupán egy kockás mackónadrág volt rajta, egy szőrös mamusszal, egy barna trikóval, és egy nyakkendővel.
Nem tehettem róla, a kuncogás kicsúszott az ajkaim közül.
- Hihetetlen vagy Apa. –csóváltam a fejemet.
Újra végignéztem rajta. Most kihúzta magát, egyik kezét a derekára tette, és érdeklődően nézett rám.
- Van valami furcsa rajtam?
Kitört belőlem a nevetés, és éreztem, ahogy Dem is megremeg a visszafojtott kuncogástól.
- Netán valami gond van az öltözködésemmel?
- Dehogy. –nevettem.
Tekintetem a fogasokra siklott, és észrevettem rajta egy kalapot. Poros volt, és régi, de a célnak megfelel.
Odalépkedtem hozzá, és a fejébe nyomtam.
- Semmi baj, Maci Laci. –nevettem, és visszasiettem Dem-hez.
Csakhogy most mögé futottam, és próbáltam védekezni.
- Minek neveztél? –indult felém –Tiszteletlen vagy az apáddal?
- Apu. –mondtam komoly ábrázattal –Jelenleg úgy nézel ki, mint Maci Laci, a tévéből. Szóval kérlek, ne gyere most a tisztelettel és az érett viselkedéssel.
- Egy szóval sem említettem az érett viselkedést.
- Nem is lenne jogod hozzá. –böktem a nadrágjára.
Már éreztem, hogy szaladnom kell. Visongatva ugrottam át a kanapén, és egyenesen a konyhába szaladtam, ahol aztán Apu próbált megfogni, és végül az óriási asztal körül kergetőztünk.
- Ez nem ér. Én ki is tudok fáradni. –nevettem –És most emberi kaját is kívánok.
- Nancy!
- Na jó. Kimondom. Éhes vagyok. –kuncogtam –Szóval abbahagynánk az asztal körül futkorászást?
- Persze. De miért nem mondtad előbb? Mikor is voltál vadászni?
- Ő… -gondolkodtam el.
A kezem a tarkómra siklott, és azt kezdtem el masszírozni. Arcomat elöntötte a halvány pír, és a mosoly is csak minimálisan volt megtalálható márvány arcomon.
- Azt hiszem két hónapja…
- Mikor? –nézett rám Apa.
- Kettő hónapja? –lépett be Dem is.
- Hé. Ez összeesküvés. –néztem rájuk –Tudom ám, hogy összefogtatok ellenem. Érzem a levegőben a feszültséget. Már nyomon vagyok!
- Jól van, Sherlockné. –kuncogott Apa.
- Hé.
- Jól van, ez már tízéves vicc. –mosolyogva ismerte be –Lejárt lemez. De akkor is, olyan jó.
- Néha belegondolok, hogy véletlenül nem-e én vagyok az idősebb. –kuncogtam.
- Nem. –karolt belém Apa, és a hűtőhöz húzott.
- Tisztázzuk a helyzetet. –mondta Dem dörmögős hangon.
- Oké…
- Tehát. Két hónapja nem voltál vadászni…
- Plusz két nap. –egészítettem ki.
- Plusz két nap… -számolta –És…mikor ettél egyáltalán valamit is?
- Úgy… két napja… -motyogtam halkan.
- Te anorexiás vagy?
- Nem. Egyrészt, ha az lennék sem befolyásolna semmit. Fogyni nem tudok.
- Tisztázzuk a helyzetet. –mondta Dem dörmögős hangon.
- Oké…
- Tehát. Két hónapja nem voltál vadászni…
- Plusz két nap. –egészítettem ki.
- Plusz két nap… -számolta –És…mikor ettél egyáltalán valamit is?
- Úgy… két napja… -motyogtam halkan.
- Te anorexiás vagy?
- Nem. Egyrészt, ha az lennék sem befolyásolna semmit. Fogyni nem tudok.
- Próbáltad már? –húzta fel a szemöldökét Dem.
- Persze. –kuncogtam –Volt időm, bőven.
- Na, most ne ezen veszekedjetek. –szólt Apa, és az asztalra csapta a vajat.
Kuncogva rámoltuk ki a hűtőt.
Miután minden kikerült a pultra, bekapcsoltam a sütőt, hogy legalább meleg legyen.
- Mit szeretnél magadba tömni? –kuncogott Apa.
- Sütök meleg szendvicset.
- Tartalmas egy kaja. –kuncogott Dem.
- Addig ne ítélkezz, amíg nem kóstoltad. –szóltam rá –Apu, nehogy megkend a kenyeret?
- Miért? –vette ki a kést a vajból.
- Mert egy szóval sem mondtam, hogy vajas lesz. –kuncogtam.
- Ah, szóval azt a húsos izét csinálod? –húzta fel a szemöldökét.
- Persze. –kuncogtam –Volt időm, bőven.
- Na, most ne ezen veszekedjetek. –szólt Apa, és az asztalra csapta a vajat.
Kuncogva rámoltuk ki a hűtőt.
Miután minden kikerült a pultra, bekapcsoltam a sütőt, hogy legalább meleg legyen.
- Mit szeretnél magadba tömni? –kuncogott Apa.
- Sütök meleg szendvicset.
- Tartalmas egy kaja. –kuncogott Dem.
- Addig ne ítélkezz, amíg nem kóstoltad. –szóltam rá –Apu, nehogy megkend a kenyeret?
- Miért? –vette ki a kést a vajból.
- Mert egy szóval sem mondtam, hogy vajas lesz. –kuncogtam.
- Ah, szóval azt a húsos izét csinálod? –húzta fel a szemöldökét.
- Szóval mégsem vagy annyira reménytelen eset. Egy emberhez képest is rémes a logikád. Az ízlésedről pedig ne is beszéljünk.
- Ne szólj be! Igenis jó a logikám. Fél vámpír vagyok, de azért… –mondta durcásan –Ma meg direkt ezt vettem fel.
- Oh, szóval randid lesz? –incselkedtem vele.
- Gonosz vagy. Az idősebbekkel tisztelettel kell beszélni.
- Apa. Tiszteletet sugároz minden szavam. –tettem a szívemre a kezemet- Maximum nem feléd.
Elnevettem magam, és Apa is így tett. Dem pedig az ajtófélfának támaszkodva figyelt minket.
Fél óra múlva kész is volt a rengeteg szendvics, és Apuval nekiálltunk enni.
Dem eléggé furcsa szemeket meresztett Apura, amikor ő is beleharapott a milánói-szószos szendvicsébe.
- Maga nem érzi az emberi ételek homok ízét? –meresztette ki a szemét.
- Nincs. –csóválta a fejét –Kifejezetten finomak. És tegezz nyugodtan.
- Rendben…
- Ne szólj be! Igenis jó a logikám. Fél vámpír vagyok, de azért… –mondta durcásan –Ma meg direkt ezt vettem fel.
- Oh, szóval randid lesz? –incselkedtem vele.
- Gonosz vagy. Az idősebbekkel tisztelettel kell beszélni.
- Apa. Tiszteletet sugároz minden szavam. –tettem a szívemre a kezemet- Maximum nem feléd.
Elnevettem magam, és Apa is így tett. Dem pedig az ajtófélfának támaszkodva figyelt minket.
Fél óra múlva kész is volt a rengeteg szendvics, és Apuval nekiálltunk enni.
Dem eléggé furcsa szemeket meresztett Apura, amikor ő is beleharapott a milánói-szószos szendvicsébe.
- Maga nem érzi az emberi ételek homok ízét? –meresztette ki a szemét.
- Nincs. –csóválta a fejét –Kifejezetten finomak. És tegezz nyugodtan.
- Rendben…
- Dem. –fogtam meg a kezét az asztal alatt –Apu nem vámpír.
- Hanem? –döbbent le.
- Csak félig vámpír. Vámpír apa, ember anya.
- Ő pedig –kócolta össze apa a hajamat –harmad vér. Az anyja ember volt…
- Értem… -motyogta Dem.
- Érdekes dolog. Akár órákat is lehetne róla beszélni. –kuncogtam –Viszont nekem szükségem lenne alvásra. A regenerálódás minden erőmet elveszi.
- Ezt holnap reggel, miután felkeltél meg szeretném nézni. –mondta Apu, és a kezemre bökött.
- Rendben. –mosolyogtam, és egy puszit nyomtam az arcára –Jó éjt. Dem, jössz?
- Persze.
Felállt, és együtt mentünk a szobámba. Ott gyorsan összeszedtem a szükséges dolgaimat, és berohantam a fürdőbe. Egy gyors, de megnyugtató zuhany következett, majd ezután felöltöztem, és a szobába mentem.
- Ha nem gond, én most alszok. –dőltem le az ágyra, és megpaskoltam magam mellett a helyet- Nyugodtan gyere ide. Ha van mellettem valaki, úgy is nyugodtabb vagyok.
- Oké. –ült le az ágy szélére.
- Mármint… -köhögtem egyet –Úgy értettem, hogy lefeküdhetnél…
- Ahh… értem. –motyogta halkan.
Eldőlt az ágyon, és az egyik kezét a feje alá tette, a másikkal pedig a mellkasára húzott.
- Jó éjt… -suttogta a fülembe.
- Meglesz. –mosolyogtam félálomban.
Még egy apró kuncogást hallottam, majd elmerültem az álmok tengerében.
.
.
***---***
.
.
(Demetri)
Hosszú percekig néztem az arcát. Még álmában is mosolyogtam.
- Teljesen beléd habarodtam, te lány. –suttogtam halkan.
Óvatosan kisimítottam az arcából egy tincset. Ennek következtében mocorogni kezdett, és még közelebb húzott magához. Halkan felnevettem, és a hátára simítottam a kezemet, és a gerince mentén kezdtem el húzogatni a kezemet.
Egy kopogás hallatszott, majd halkan kinyitódott az ajtó.
- Demetri. Szeretnék veled váltani pár szót.
- Megyek, Nahuel.
Óvatosan letoltam magamról Nancy testét, és lementem a nappaliba, ahol már a fényképek fölé görnyedt fél vámpír várt.
- Szeretnék beszélni rólad egy-két dologról…-mondta halkan, és elém tolt egy fényképet –Felismertelek erről.
Igen. Ezen a képen én voltam, az biztos. Méghozzá egy esküvői képen, a feleségemmel. Cinthia Santi… és Nahuel is Santi…
- Igen… ezen én vagyok.
- Ezen pedig én. –tolt elém egy másik képet.
A nő ugyan az volt, az esemény is stimmelt, csak a fehér ruhás asszony mellett álló férfi nem volt azonos.
- Ez az esküvőnk. Cinthia és én vagyunk rajta. –mondta halkan.
Megütközve néztem rá, és szinte fel sem fogtam.
- De…
- Igen. Cinthia nem halt meg. Te eltűntél, és teljesen összeomlott. Nem evett, nem ivott, semmit sem csinált. Olyan volt, mint egy előholt. Viszont Cinthia-hoz hasonló nő halt meg, csak akkoriban annyira fejletlen volt a technika, hogy nem tudták pontosan megállapítani, hogy ki-kicsoda. Így ráfogták, hogy ő halt meg.
- De akkor… -makogtam.
- Igen. Tudom mire gondolsz. Született egy lányunk is…
Már enyhén remegtem. A sokk szinte eluralkodott rajtam, még mindig nem tudom elhinni.
- Őt pedig úgy hívják, hogy Nancy…
- Hanem? –döbbent le.
- Csak félig vámpír. Vámpír apa, ember anya.
- Ő pedig –kócolta össze apa a hajamat –harmad vér. Az anyja ember volt…
- Értem… -motyogta Dem.
- Érdekes dolog. Akár órákat is lehetne róla beszélni. –kuncogtam –Viszont nekem szükségem lenne alvásra. A regenerálódás minden erőmet elveszi.
- Ezt holnap reggel, miután felkeltél meg szeretném nézni. –mondta Apu, és a kezemre bökött.
- Rendben. –mosolyogtam, és egy puszit nyomtam az arcára –Jó éjt. Dem, jössz?
- Persze.
Felállt, és együtt mentünk a szobámba. Ott gyorsan összeszedtem a szükséges dolgaimat, és berohantam a fürdőbe. Egy gyors, de megnyugtató zuhany következett, majd ezután felöltöztem, és a szobába mentem.
- Ha nem gond, én most alszok. –dőltem le az ágyra, és megpaskoltam magam mellett a helyet- Nyugodtan gyere ide. Ha van mellettem valaki, úgy is nyugodtabb vagyok.
- Oké. –ült le az ágy szélére.
- Mármint… -köhögtem egyet –Úgy értettem, hogy lefeküdhetnél…
- Ahh… értem. –motyogta halkan.
Eldőlt az ágyon, és az egyik kezét a feje alá tette, a másikkal pedig a mellkasára húzott.
- Jó éjt… -suttogta a fülembe.
- Meglesz. –mosolyogtam félálomban.
Még egy apró kuncogást hallottam, majd elmerültem az álmok tengerében.
.
.
***---***
.
.
(Demetri)
Hosszú percekig néztem az arcát. Még álmában is mosolyogtam.
- Teljesen beléd habarodtam, te lány. –suttogtam halkan.
Óvatosan kisimítottam az arcából egy tincset. Ennek következtében mocorogni kezdett, és még közelebb húzott magához. Halkan felnevettem, és a hátára simítottam a kezemet, és a gerince mentén kezdtem el húzogatni a kezemet.
Egy kopogás hallatszott, majd halkan kinyitódott az ajtó.
- Demetri. Szeretnék veled váltani pár szót.
- Megyek, Nahuel.
Óvatosan letoltam magamról Nancy testét, és lementem a nappaliba, ahol már a fényképek fölé görnyedt fél vámpír várt.
- Szeretnék beszélni rólad egy-két dologról…-mondta halkan, és elém tolt egy fényképet –Felismertelek erről.
Igen. Ezen a képen én voltam, az biztos. Méghozzá egy esküvői képen, a feleségemmel. Cinthia Santi… és Nahuel is Santi…
- Igen… ezen én vagyok.
- Ezen pedig én. –tolt elém egy másik képet.
A nő ugyan az volt, az esemény is stimmelt, csak a fehér ruhás asszony mellett álló férfi nem volt azonos.
- Ez az esküvőnk. Cinthia és én vagyunk rajta. –mondta halkan.
Megütközve néztem rá, és szinte fel sem fogtam.
- De…
- Igen. Cinthia nem halt meg. Te eltűntél, és teljesen összeomlott. Nem evett, nem ivott, semmit sem csinált. Olyan volt, mint egy előholt. Viszont Cinthia-hoz hasonló nő halt meg, csak akkoriban annyira fejletlen volt a technika, hogy nem tudták pontosan megállapítani, hogy ki-kicsoda. Így ráfogták, hogy ő halt meg.
- De akkor… -makogtam.
- Igen. Tudom mire gondolsz. Született egy lányunk is…
Már enyhén remegtem. A sokk szinte eluralkodott rajtam, még mindig nem tudom elhinni.
- Őt pedig úgy hívják, hogy Nancy…
