Nagyon szépen köszönöm a fejezthez, és a novellához is kapott kommentárokat.
Pár meglepetést forgatok a fejemben, de ezt ma még kigondolom, és holnap beavatlak titeket is :)
Várom a kommenteket
Puszii
79. fejezet- Vagyis II. 38. fejezet
(Alice)
Miután Bridget kilépett a szobánk ajtaján, még hosszú percekig bámultam utána…vagyis tekintetemet a csukott ajtóra szegeztem.
- Kicsim. –rázott rajtam aprót Jasper –Jól vagy?
- Persze. –bólintottam –Én kinyírom Emmett-et. Ha ez a vámpír nem tette meg, majd én meg fogom.
Jasper egy apró kacagást hallatott, és közbe nemlegesen rázta a fejét.
- Te nem láttad Bridget szemébe, hogy mennyire rosszul érzi magát?
- De. –bólintott aprót.
- Elvesztette a barátnőjét. Emlékei szerint az ikrek voltak itt a legfontosabb támaszai… -motyogtam halkan –Erre az egyiküket elveszíti. Most gondolj bele. Mi lenne, ha te elveszítenéd… Bridget-et? Vagy akár Edward-ot?
- Nem tudom… Igazából Bridzs érintene meg a legjobban. Vele a legjobb a kapcsolatom, meg persze Emmett-el… -gondolkozott el –Nehéz lenne. Sok idő kellene, amíg túltenném magam rajta.
- Pontosan. –szóltam közbe –Ráadásul szerinte az ő hibájából halt meg, és most még a bűntudat is rászállt. És persze az sem maradhat ki, hogy Emmett megsérült. Plusz még egy kis önhibáztatás. Meg még a hecc kedvéért Em őt hibáztatja.
- Most lenne rá a legnagyobb szüksége… -folytatta helyettem is Jaz –És ilyenkor még ő is ellene fordul.
- Igen. –bólintottam.
De most így belegondolva…tényleg elég rossz helyzetben van most.
Mit lehetne érte tenni?
Jane-t nem tudom visszahozni.
A bűntudatát magában kell lerendeznie.
Ez az!
Emmett!
Felpattantam Jazz öléből, egy csókot nyomtam ajkaira, és elszáguldottam, nem törődve Szerelmem kérdő szavaival.
- Majd jövök. –szóltam vissza az ajtóból.
A beteg-szoba felé vettem az irányt.
Mit sem törődve azzal, hogy harci sérültünk milyen állapotban lehet, készültem elmagyarázni neki Bridget érzéseit… legalább is annyit, amennyit megértettem belőle.
Egy határozott mozdulattal löktem ki magam előtt az ajtót, és halk lépteimmel mentem be.
Emmett, most is- mint az elmúlt jó pár órában –az ágyon feküdt.
A változás csupán annyi volt, hogy a mobilját babrálta. Képeket nézegetett, meg valami gagyi forma1-es játékot játszott.Nagyra nőtt gyerek!- Sziasztok. –mondtam kicsit sem jókedvűen.
- Oh, szia Alice. –pillantott fel Carlisle a könyvéből, és letette azt a fotel karfájára.
- Alice. –biccentett egyet Emmett.
- Carlisle, magunkra hagynál? –fordultam felé.
- Természetesen. –mondta.
Határozott, ruganyos lépteivel az ajtóhoz sétált, még egyszer visszapillantott, mielőtt kilépett volna, és pár másodperc múlva már ott sem volt.
Ketten maradtunk a szobába, de Emmett a hecc kedvéért tudomást sem vett rólam.
- Örülnék, ha letennéd azt a kütyüt, és figyelnél rám. –mondtam mérgesen.
- Figyelek. –mormogta, és tovább nyomkodta a telefont, míg végül letette azt maga mellé.
- Miért csinálod ezt vele? –kérdeztem indulatosan.
- Mit csinálok kivel? –értetlenkedett.
- Ne csináld a hülyét. –morogtam. –Bridget, a jegyesed…rémlik valami?
- Igen, rémlik. És az is rémlik, hogy nincs itt. –mondta szinte durcásan.
- Mert felszólítottad, hogy menjen el. –sipítottam.
- Oké, így volt… -sóhajtott fel.
- Miért küldted el?
- Mert nem akartam, hogy lássa, ahogy szenvedek. –fordította el a fejét.
- És ennek a legjobb módja az volt, hogy bunkóztál vele, és őt hibáztattad?
- De legalább elment.
- Emmett. –sóhajtottam fel –Így is saját magát hibáztatta. Szüksége lenne rád, erre így magára hagyod. Elvesztette a barátnőjét, akivel a napjait töltötte. Szerinted milyen érzés lehet? Most lenne rád a legnagyobb szüksége, erre te ezt teszed vele…
- Sajnálom. Nem gondoltam, hogy ez fog kisülni belőle…
- Akkora egy mamlasz vagy. –sóhajtottam fel.
Óvatosan megöleltem, vigyázva, hogy egyik sérülését sem szabjam fel. Az eléggé kellemetlen lett volna.
- És most hol van? –motyogta.
- Először a toronyszobába ment. De elindult már haza…
- Hova?
- Haza ment. Nich-hez… -sóhajtottam fel – Nich kapott egy levelet Jane-től, és teljesen összeomlott. Ezért sietett el Bridget, hogy segítsen neki. Meg persze megmagyarázni a dolgokat.
- Érthető. –mormolta csalódottan.
- Most mi van?
- Semmi… semmi. Csak mellette van ahelyett, hogy itt lenne. –motyogta halkan.
- Jaj, Emmett. Te annyira hihetetlen vagy. –nyavajogtam- Még is mit vártál? Hogy annak ellenére, hogy te sértegetted, és kiüldöztétek a szobából, szépen itt marad, és fogja a kezedet?
- Hát… ő…
Válaszul csak megforgattam a szemeimet, és eszembe jutott még pár adat.
- Amúgy itt maradt volna. Felment a toronyszobába, és azt várta, hogy jobban legyél, és haza tudjunk menni. Csak hogy közbejött egy kis malűr.
- Nich-es ügy, igaz?
- Pontosan. –bólintottam.
- Tehát… Bridget itt hagyott engem, hogy hazamenjen Nich-hez? –próbálta tisztázni a helyzetet.
Jajj… az agyára ment a vámpírméreg, és eltörölte azt a maradék kis eszét is?
Épp a tenyerembe temettem az arcomat, amikor az ajtó kivágódott, és egy roppant dühös férfi süvített át a szobán. Bármely féle finomkodás nélkül kapta fel Emmett-et az ágyról, és kente fel a falra.
- Jasper! –sipítottam fel.
Felpattantam a székről, és mellé szaladtam.
- Csodálkozol, hogy itt hagyott? –szűrte a fogai között –Én már előbb megtettem volna.
- Jasper. Hagyd. –próbáltam lefeszegetni a kezeit Em nyakáról.
Nem igazán értem el sikereket ilyen téren, így inkább a saját módszeremhez folyamodtam.
Megfogtam Jasper karját, és a tekintetét kerestem.
- Jasper. –szólítottam meg –Figyelj rám, kicsim. Engedd el Emmett-et, meg tudjátok ezt beszélni felnőttek módjára is.
- Felnőtt módon jól szétverem az arcát. –morogta.
Elmosolyodtam rajta. Ennyire védi Bridget-et…
Végül lassan kitisztult a tekintete, és elengedte testvérét, majd az én kezemet megfogva lépett hátra párat.
Emmett minden gond nélkül ült vissza az ágyba. Lebontotta a testéről a kötéseket.
Ahogy elnéztem az alkarja már elég szépen begyógyult, a nyaka még nincs teljesen beforradva, de gyorsan gyógyul, de a válla még mindig rémesen festett.
- Na, mikor indulunk? –fordult felénk, és visszaragasztotta a kötést a vállára, majd magára kapta a pólóját, és egy táskába kezdett el pakolni?
- Mi van? –kérdezett vissza Jaz.
- Menni kell. Tisztáznom kell a dolgokat Életem szerelmével. –mosolygott –Szóval örülnék, ha összekapnátok magatokat, és nekiállnátok pakolni, mert legkésőbb egy óra múlva elindulok. Az már a ti dolgotok, hogy velem tartatok-e, vagy épp külön szeretnétek utazni.
- Akkor hajrá. –mosolygott Jaz, majd belém karolt, és az ajtó felé kezdett el tolni.
.
.
**---**
.
(Alice)
Miután Bridget kilépett a szobánk ajtaján, még hosszú percekig bámultam utána…vagyis tekintetemet a csukott ajtóra szegeztem.
- Kicsim. –rázott rajtam aprót Jasper –Jól vagy?
- Persze. –bólintottam –Én kinyírom Emmett-et. Ha ez a vámpír nem tette meg, majd én meg fogom.
Jasper egy apró kacagást hallatott, és közbe nemlegesen rázta a fejét.
- Te nem láttad Bridget szemébe, hogy mennyire rosszul érzi magát?
- De. –bólintott aprót.
- Elvesztette a barátnőjét. Emlékei szerint az ikrek voltak itt a legfontosabb támaszai… -motyogtam halkan –Erre az egyiküket elveszíti. Most gondolj bele. Mi lenne, ha te elveszítenéd… Bridget-et? Vagy akár Edward-ot?
- Nem tudom… Igazából Bridzs érintene meg a legjobban. Vele a legjobb a kapcsolatom, meg persze Emmett-el… -gondolkozott el –Nehéz lenne. Sok idő kellene, amíg túltenném magam rajta.
- Pontosan. –szóltam közbe –Ráadásul szerinte az ő hibájából halt meg, és most még a bűntudat is rászállt. És persze az sem maradhat ki, hogy Emmett megsérült. Plusz még egy kis önhibáztatás. Meg még a hecc kedvéért Em őt hibáztatja.
- Most lenne rá a legnagyobb szüksége… -folytatta helyettem is Jaz –És ilyenkor még ő is ellene fordul.
- Igen. –bólintottam.
De most így belegondolva…tényleg elég rossz helyzetben van most.
Mit lehetne érte tenni?
Jane-t nem tudom visszahozni.
A bűntudatát magában kell lerendeznie.
Ez az!
Emmett!
Felpattantam Jazz öléből, egy csókot nyomtam ajkaira, és elszáguldottam, nem törődve Szerelmem kérdő szavaival.
- Majd jövök. –szóltam vissza az ajtóból.
A beteg-szoba felé vettem az irányt.
Mit sem törődve azzal, hogy harci sérültünk milyen állapotban lehet, készültem elmagyarázni neki Bridget érzéseit… legalább is annyit, amennyit megértettem belőle.
Egy határozott mozdulattal löktem ki magam előtt az ajtót, és halk lépteimmel mentem be.
Emmett, most is- mint az elmúlt jó pár órában –az ágyon feküdt.
A változás csupán annyi volt, hogy a mobilját babrálta. Képeket nézegetett, meg valami gagyi forma1-es játékot játszott.Nagyra nőtt gyerek!- Sziasztok. –mondtam kicsit sem jókedvűen.
- Oh, szia Alice. –pillantott fel Carlisle a könyvéből, és letette azt a fotel karfájára.
- Alice. –biccentett egyet Emmett.
- Carlisle, magunkra hagynál? –fordultam felé.
- Természetesen. –mondta.
Határozott, ruganyos lépteivel az ajtóhoz sétált, még egyszer visszapillantott, mielőtt kilépett volna, és pár másodperc múlva már ott sem volt.
Ketten maradtunk a szobába, de Emmett a hecc kedvéért tudomást sem vett rólam.
- Örülnék, ha letennéd azt a kütyüt, és figyelnél rám. –mondtam mérgesen.
- Figyelek. –mormogta, és tovább nyomkodta a telefont, míg végül letette azt maga mellé.
- Miért csinálod ezt vele? –kérdeztem indulatosan.
- Mit csinálok kivel? –értetlenkedett.
- Ne csináld a hülyét. –morogtam. –Bridget, a jegyesed…rémlik valami?
- Igen, rémlik. És az is rémlik, hogy nincs itt. –mondta szinte durcásan.
- Mert felszólítottad, hogy menjen el. –sipítottam.
- Oké, így volt… -sóhajtott fel.
- Miért küldted el?
- Mert nem akartam, hogy lássa, ahogy szenvedek. –fordította el a fejét.
- És ennek a legjobb módja az volt, hogy bunkóztál vele, és őt hibáztattad?
- De legalább elment.
- Emmett. –sóhajtottam fel –Így is saját magát hibáztatta. Szüksége lenne rád, erre így magára hagyod. Elvesztette a barátnőjét, akivel a napjait töltötte. Szerinted milyen érzés lehet? Most lenne rád a legnagyobb szüksége, erre te ezt teszed vele…
- Sajnálom. Nem gondoltam, hogy ez fog kisülni belőle…
- Akkora egy mamlasz vagy. –sóhajtottam fel.
Óvatosan megöleltem, vigyázva, hogy egyik sérülését sem szabjam fel. Az eléggé kellemetlen lett volna.
- És most hol van? –motyogta.
- Először a toronyszobába ment. De elindult már haza…
- Hova?
- Haza ment. Nich-hez… -sóhajtottam fel – Nich kapott egy levelet Jane-től, és teljesen összeomlott. Ezért sietett el Bridget, hogy segítsen neki. Meg persze megmagyarázni a dolgokat.
- Érthető. –mormolta csalódottan.
- Most mi van?
- Semmi… semmi. Csak mellette van ahelyett, hogy itt lenne. –motyogta halkan.
- Jaj, Emmett. Te annyira hihetetlen vagy. –nyavajogtam- Még is mit vártál? Hogy annak ellenére, hogy te sértegetted, és kiüldöztétek a szobából, szépen itt marad, és fogja a kezedet?
- Hát… ő…
Válaszul csak megforgattam a szemeimet, és eszembe jutott még pár adat.
- Amúgy itt maradt volna. Felment a toronyszobába, és azt várta, hogy jobban legyél, és haza tudjunk menni. Csak hogy közbejött egy kis malűr.
- Nich-es ügy, igaz?
- Pontosan. –bólintottam.
- Tehát… Bridget itt hagyott engem, hogy hazamenjen Nich-hez? –próbálta tisztázni a helyzetet.
Jajj… az agyára ment a vámpírméreg, és eltörölte azt a maradék kis eszét is?
Épp a tenyerembe temettem az arcomat, amikor az ajtó kivágódott, és egy roppant dühös férfi süvített át a szobán. Bármely féle finomkodás nélkül kapta fel Emmett-et az ágyról, és kente fel a falra.
- Jasper! –sipítottam fel.
Felpattantam a székről, és mellé szaladtam.
- Csodálkozol, hogy itt hagyott? –szűrte a fogai között –Én már előbb megtettem volna.
- Jasper. Hagyd. –próbáltam lefeszegetni a kezeit Em nyakáról.
Nem igazán értem el sikereket ilyen téren, így inkább a saját módszeremhez folyamodtam.
Megfogtam Jasper karját, és a tekintetét kerestem.
- Jasper. –szólítottam meg –Figyelj rám, kicsim. Engedd el Emmett-et, meg tudjátok ezt beszélni felnőttek módjára is.
- Felnőtt módon jól szétverem az arcát. –morogta.
Elmosolyodtam rajta. Ennyire védi Bridget-et…
Végül lassan kitisztult a tekintete, és elengedte testvérét, majd az én kezemet megfogva lépett hátra párat.
Emmett minden gond nélkül ült vissza az ágyba. Lebontotta a testéről a kötéseket.
Ahogy elnéztem az alkarja már elég szépen begyógyult, a nyaka még nincs teljesen beforradva, de gyorsan gyógyul, de a válla még mindig rémesen festett.
- Na, mikor indulunk? –fordult felénk, és visszaragasztotta a kötést a vállára, majd magára kapta a pólóját, és egy táskába kezdett el pakolni?
- Mi van? –kérdezett vissza Jaz.
- Menni kell. Tisztáznom kell a dolgokat Életem szerelmével. –mosolygott –Szóval örülnék, ha összekapnátok magatokat, és nekiállnátok pakolni, mert legkésőbb egy óra múlva elindulok. Az már a ti dolgotok, hogy velem tartatok-e, vagy épp külön szeretnétek utazni.
- Akkor hajrá. –mosolygott Jaz, majd belém karolt, és az ajtó felé kezdett el tolni.
.
.
**---**
.
(Carlisle)
.
Sóhajtva, és fejemet rázva léptem ki Emmett szobájából. Hihetetlen. Először tudom, én küldtem ki Bridget-et. A saját érdekébe. Hisz a kórházba is kiküldöm a beteg hozzátartozóit, ha esetleg gyors beavatkozásra lenne szükség. Ez egy szükségszerű cselekedet.
De az, hogy még utána is elküldje a szobájából, ráadásul ennyire… bunkó megoldással.
Pár perc múlva már a Nagyterem előtt álltam, és épp kopogásra emeltem a kezem.
- Gyere be, Carlisle. –jött Aro hangja bentről.
Egy határozott mozdulattal löktem be a nagy, tömzsi faajtót, és ruganyos lépteimmel a teremben tartózkodó kettő vezető felé mentem.
- Marie, egy széket kérlek. –intett Aro az egyik nőnek, aki pár pillanat múlva vissza is tért, és letette az ülőalkalmatosságot.
- Ülj le, barátom. –mosolygott a fekete hajú vezető, és miután helyet foglaltam, belekezdett –Tudom, hogy túl vagyunk már egymás üdvözlésén, de mégis újra hangot adok érzelmeimnek. Rettentően örülök, hogy megtiszteled szűk körünket jelenléteddel. Felszabadító érzés, hogy ennyi év után újra itt üdvözölhetünk.
- Én is hasonlóképp érzek. –bólintottam –És ha nem veszed tolakodásnak, felszűrődött pár hangfoszlány a szobába.
- Dehogy, Carlisle. Nyugodtan kérdezz a téma kapcsán.
- Nos hallottam, hogy a csatában megismertetek egy új… fajt.
- Valahogy így. –bólintott –Még igazából magunk sem tudjuk pontosan, hogy mi is ő. Tudomásom szerint egy félig ember, félig vámpír szerzet. Az édesanyja ember volt, amikor a vámpír apa megtermékenyítette. Így a magzat az emberi anyaméhben fejlődött ki, tudtommal szokatlanul gyors idő alatt. Az anya belehalt a szülésbe, már a vámpírméreg sem segített rajta. Az apja nevelte fel a lányt, aki megtanult kontrolálni magát.
- Szerintem nem jelent veszélyt a fajtánkra nézve. –mondtam, miután befejezte a beszámolót –Úgy érzem, hogy mivel eddig titokban tudta tartani különleges adottságait, és származását, továbbá sem lesz gond emiatt.
- Egyetértek veled, Drága barátom. –mosolygott Aro.
- Ez rettentő örömmel tölt el. Megkönnyebbültem, hogy mostani látogatásom alkalmával nem kell kegyetlen vérengzés szemtanúja lennem.
Aro apró kuncogást hallatott, és Marcus is elmosolyodott.
- De szeretnék a jelenlétedben beszélni a lánnyal. –tette hozzá Aro.
- Rendben. Úgysem találkoztam még ilyennel. –sóhajtottam fel –Kíváncsi is vagyok rá.
- Akkor hívjuk ide. –intett Marcus az ajtó mellett álló lánynak, aki azonnal el is ment, hogy teljesítse a parancsot.
Pár másodperc múlva vissza is tért, egy lány kíséretében.
Göndör, barna haja a hátát verdeste, apró, kínos mosoly volt az arcán, kék szemei csillogtak.
- Gyere beljebb, leányom. –intett felé Aro, mire a lány apró, de határozott lépteivel ment közelebb hozzá.
- Szeretnénk megtudni rólad pár adatot. –mondta határozottan Marcus.
- De előtte szeretnénk megköszönni a segítségedet. –vágott közbe Aro –Szeretnénk meghálálni, hogy a Volturi segítségére siettél, amikor szükség lett különleges énedre.
- Semmiség, Uram. –bólintott aprót.
- És akkor hát vágjunk a közepébe. Szeretném, ha mesélnél magadról…
- Rendben. –vágott a szavába.
Hosszú percekig meredt maga elé, a gondolataiba mélyedt, majd egy sóhaj után megrázta a fejét.
- Nem lenne könnyebb, ha kiolvasná a gondolataim közül az információkat? –fordult a legfőbb vezető felé.
Eléggé meglepett szemek szegeződtek rá, de egy apró bólintás után Aro a lány elé lépett, és kezét a lány feltartott tenyerébe csúsztatta. Lehunyta a szemeit, majd pár perc múlva visszaült a helyére.
- Köszönöm. Minden kérdésemre megkaptam a választ. –mosolygott rá Aro –Bármikor szívesen látunk a Volturi területén. Nem kell sem neked, sem az édesapádnak engedélyt kérnie. Mond meg Lionel-nek, hogy a régi barátságunk nem szakadt meg emiatt a kis botlás miatt. Szívesen látnám itt.
- Átadom. –bólintott.
- Te pedig szabadon távozhatsz, és bármikor meg is teheted. Mivel úgy érzem, hogy fontos neked az egyik legkedvesebb katonám, ezért nem szeretném megszakítani köztetek ezt a furcsa kapcsolatot. Másrészt pedig érdekes volt egy tigris testéből látni a dolgokat.
- Köszönöm. És igen… egy nagymacska testében mindent máshogy látunk.
- Egy élmény volt magával társalogni. –mosolygott rá Aro –A gondolataidból tudom, hogy mennyire aggódsz az édesapád miatt, és húz a szíved vissza hozzá. Így hát nem tartalak fel, menj csak nyugodtan.
- Köszönöm szépen Mester. –motyogta, majd meghajolt, és kisietett a teremből.
- Nos? –fordult felé Marcus.
- Gyermek korában rendkívül gyorsan nőtt, pár év alatt elérte a mostani kinézetét, azóta nem változott. Szüksége van vérre és emberi táplálékra is. A bőre hasonló erősségű, mint a teljes vámpíroknak. Az ereiben vér folydogál. A testhőmérséklete pár fokkal magasabb, mint a normál embereknek, a szíve is gyorsabban ver az átlagnál. –mondta részletesen –Más érdekesség nincs. A többi dologban is hasonlít ránk. Gyors és erős. A látása és a hallása is természetfeletti, viszont nem olyan kifinomult és pontos, mint nekünk.
- Hihetetlen… -motyogtam halkan.
- Egyet értek veled, Barátom.
Tovább beszélgettünk a tapasztalatainkról. Elmesélték, hogy milyen furcsa, de fontos dolgok történtek velük az évtizedek alatt.
- Furcsa illatot éreztem az egész várban. Ember van nálatok? –ráncoltam a szemöldököm.
- Caius… a választottja egy ember. –csalódottan rázta a fejét Marcus.
- A szerelem nem válogat. –mondtam.
- Igaz… -motyogta Aro.
- És hogy került közétek?
Részletesen elmesélték a sors játékát, és azt is, ami a furcsa párossal történt azóta.
- Tehát át fogja változtatni.
- Igen… -mondta magabiztosan Aro –Nincs más választása. Vagy meghal, vagy közülünk való lesz.
- De nem mintha ez ellen kifogása lenne. Az a kapcsolat, ami kettejük között van… még sosem éreztem ilyet… Furcsa, szoros, és az ifjú lány ellenére rendkívül érzelmes. –gondolkodott el.
- Szerelmesek. –mosolyodtam el.
Tovább beszéltük a többiek dolgait.
Aro végül illedelmesen felkínálta, hogy menjünk át a vezetők nappalijába, hogy ott aztán tovább tudjunk, nyugodt körülmények között társalogni.
Meséltem a családom mostani életéről is.
A különleges képességek újra az asztalra kerültek, és ott boncolgattuk őket. Természetesen Aro nem tudta kihagyni, hogy be ne próbálkozzon nálam azzal, hogy netán nem akarnak-e csatlakozni-e csoporthoz. A választ azonnal megadtam: Nem.
Aztán mesélt Bridget itt töltött éveiről. Nagy meglepetéssel hallgattam, hogy a többiek szöges ellentétük lettek akkori önmaguknak.
Szívesen beszélgettem volna a boszorkány ikrekkel. Csakhogy Jane nincs már köreinkben, Alec pedig magába roskadt, így ki kellett hagynom.
Egy idő után aztán előhozott pár fényképalbumot is, és körbenéztük a falon függő festményeket is.
Mosolyogva idéztem fel magamban az emlékeket.
Szép éveket töltöttem itt…
.
Sóhajtva, és fejemet rázva léptem ki Emmett szobájából. Hihetetlen. Először tudom, én küldtem ki Bridget-et. A saját érdekébe. Hisz a kórházba is kiküldöm a beteg hozzátartozóit, ha esetleg gyors beavatkozásra lenne szükség. Ez egy szükségszerű cselekedet.
De az, hogy még utána is elküldje a szobájából, ráadásul ennyire… bunkó megoldással.
Pár perc múlva már a Nagyterem előtt álltam, és épp kopogásra emeltem a kezem.
- Gyere be, Carlisle. –jött Aro hangja bentről.
Egy határozott mozdulattal löktem be a nagy, tömzsi faajtót, és ruganyos lépteimmel a teremben tartózkodó kettő vezető felé mentem.
- Marie, egy széket kérlek. –intett Aro az egyik nőnek, aki pár pillanat múlva vissza is tért, és letette az ülőalkalmatosságot.
- Ülj le, barátom. –mosolygott a fekete hajú vezető, és miután helyet foglaltam, belekezdett –Tudom, hogy túl vagyunk már egymás üdvözlésén, de mégis újra hangot adok érzelmeimnek. Rettentően örülök, hogy megtiszteled szűk körünket jelenléteddel. Felszabadító érzés, hogy ennyi év után újra itt üdvözölhetünk.
- Én is hasonlóképp érzek. –bólintottam –És ha nem veszed tolakodásnak, felszűrődött pár hangfoszlány a szobába.
- Dehogy, Carlisle. Nyugodtan kérdezz a téma kapcsán.
- Nos hallottam, hogy a csatában megismertetek egy új… fajt.
- Valahogy így. –bólintott –Még igazából magunk sem tudjuk pontosan, hogy mi is ő. Tudomásom szerint egy félig ember, félig vámpír szerzet. Az édesanyja ember volt, amikor a vámpír apa megtermékenyítette. Így a magzat az emberi anyaméhben fejlődött ki, tudtommal szokatlanul gyors idő alatt. Az anya belehalt a szülésbe, már a vámpírméreg sem segített rajta. Az apja nevelte fel a lányt, aki megtanult kontrolálni magát.
- Szerintem nem jelent veszélyt a fajtánkra nézve. –mondtam, miután befejezte a beszámolót –Úgy érzem, hogy mivel eddig titokban tudta tartani különleges adottságait, és származását, továbbá sem lesz gond emiatt.
- Egyetértek veled, Drága barátom. –mosolygott Aro.
- Ez rettentő örömmel tölt el. Megkönnyebbültem, hogy mostani látogatásom alkalmával nem kell kegyetlen vérengzés szemtanúja lennem.
Aro apró kuncogást hallatott, és Marcus is elmosolyodott.
- De szeretnék a jelenlétedben beszélni a lánnyal. –tette hozzá Aro.
- Rendben. Úgysem találkoztam még ilyennel. –sóhajtottam fel –Kíváncsi is vagyok rá.
- Akkor hívjuk ide. –intett Marcus az ajtó mellett álló lánynak, aki azonnal el is ment, hogy teljesítse a parancsot.
Pár másodperc múlva vissza is tért, egy lány kíséretében.
Göndör, barna haja a hátát verdeste, apró, kínos mosoly volt az arcán, kék szemei csillogtak.
- Gyere beljebb, leányom. –intett felé Aro, mire a lány apró, de határozott lépteivel ment közelebb hozzá.
- Szeretnénk megtudni rólad pár adatot. –mondta határozottan Marcus.
- De előtte szeretnénk megköszönni a segítségedet. –vágott közbe Aro –Szeretnénk meghálálni, hogy a Volturi segítségére siettél, amikor szükség lett különleges énedre.
- Semmiség, Uram. –bólintott aprót.
- És akkor hát vágjunk a közepébe. Szeretném, ha mesélnél magadról…
- Rendben. –vágott a szavába.
Hosszú percekig meredt maga elé, a gondolataiba mélyedt, majd egy sóhaj után megrázta a fejét.
- Nem lenne könnyebb, ha kiolvasná a gondolataim közül az információkat? –fordult a legfőbb vezető felé.
Eléggé meglepett szemek szegeződtek rá, de egy apró bólintás után Aro a lány elé lépett, és kezét a lány feltartott tenyerébe csúsztatta. Lehunyta a szemeit, majd pár perc múlva visszaült a helyére.
- Köszönöm. Minden kérdésemre megkaptam a választ. –mosolygott rá Aro –Bármikor szívesen látunk a Volturi területén. Nem kell sem neked, sem az édesapádnak engedélyt kérnie. Mond meg Lionel-nek, hogy a régi barátságunk nem szakadt meg emiatt a kis botlás miatt. Szívesen látnám itt.
- Átadom. –bólintott.
- Te pedig szabadon távozhatsz, és bármikor meg is teheted. Mivel úgy érzem, hogy fontos neked az egyik legkedvesebb katonám, ezért nem szeretném megszakítani köztetek ezt a furcsa kapcsolatot. Másrészt pedig érdekes volt egy tigris testéből látni a dolgokat.
- Köszönöm. És igen… egy nagymacska testében mindent máshogy látunk.
- Egy élmény volt magával társalogni. –mosolygott rá Aro –A gondolataidból tudom, hogy mennyire aggódsz az édesapád miatt, és húz a szíved vissza hozzá. Így hát nem tartalak fel, menj csak nyugodtan.
- Köszönöm szépen Mester. –motyogta, majd meghajolt, és kisietett a teremből.
- Nos? –fordult felé Marcus.
- Gyermek korában rendkívül gyorsan nőtt, pár év alatt elérte a mostani kinézetét, azóta nem változott. Szüksége van vérre és emberi táplálékra is. A bőre hasonló erősségű, mint a teljes vámpíroknak. Az ereiben vér folydogál. A testhőmérséklete pár fokkal magasabb, mint a normál embereknek, a szíve is gyorsabban ver az átlagnál. –mondta részletesen –Más érdekesség nincs. A többi dologban is hasonlít ránk. Gyors és erős. A látása és a hallása is természetfeletti, viszont nem olyan kifinomult és pontos, mint nekünk.
- Hihetetlen… -motyogtam halkan.
- Egyet értek veled, Barátom.
Tovább beszélgettünk a tapasztalatainkról. Elmesélték, hogy milyen furcsa, de fontos dolgok történtek velük az évtizedek alatt.
- Furcsa illatot éreztem az egész várban. Ember van nálatok? –ráncoltam a szemöldököm.
- Caius… a választottja egy ember. –csalódottan rázta a fejét Marcus.
- A szerelem nem válogat. –mondtam.
- Igaz… -motyogta Aro.
- És hogy került közétek?
Részletesen elmesélték a sors játékát, és azt is, ami a furcsa párossal történt azóta.
- Tehát át fogja változtatni.
- Igen… -mondta magabiztosan Aro –Nincs más választása. Vagy meghal, vagy közülünk való lesz.
- De nem mintha ez ellen kifogása lenne. Az a kapcsolat, ami kettejük között van… még sosem éreztem ilyet… Furcsa, szoros, és az ifjú lány ellenére rendkívül érzelmes. –gondolkodott el.
- Szerelmesek. –mosolyodtam el.
Tovább beszéltük a többiek dolgait.
Aro végül illedelmesen felkínálta, hogy menjünk át a vezetők nappalijába, hogy ott aztán tovább tudjunk, nyugodt körülmények között társalogni.
Meséltem a családom mostani életéről is.
A különleges képességek újra az asztalra kerültek, és ott boncolgattuk őket. Természetesen Aro nem tudta kihagyni, hogy be ne próbálkozzon nálam azzal, hogy netán nem akarnak-e csatlakozni-e csoporthoz. A választ azonnal megadtam: Nem.
Aztán mesélt Bridget itt töltött éveiről. Nagy meglepetéssel hallgattam, hogy a többiek szöges ellentétük lettek akkori önmaguknak.
Szívesen beszélgettem volna a boszorkány ikrekkel. Csakhogy Jane nincs már köreinkben, Alec pedig magába roskadt, így ki kellett hagynom.
Egy idő után aztán előhozott pár fényképalbumot is, és körbenéztük a falon függő festményeket is.
Mosolyogva idéztem fel magamban az emlékeket.
Szép éveket töltöttem itt…
