Először is,kaptam egy díjat :) Ezt ezúton nagyon szeretném megköszönni stellyke-nek. Most -megszegve a szabályokat- nem adom tovább a díjat :)
Puszii
Love Angel- 30. fejezet
Inkább ezt sem tudom!
(Izbel)
Inkább ezt sem tudom!
(Izbel)
Az iskola előtt toporogtam. Az eső lassan szemerkélt, mégis, a hajam percek alatt átnedvesedett. Oké, az egyenes tincseimnek annyi…
Végül- magamat átkozva- bemenekültem az épület előtt álló fedett rész alá. Ott vártam tovább Renesmee-t, aki pár perc múlva betoppant. Demetri hozta kocsival, aki eszeveszett módjára parkolt be az egyetlen üres helyre. Szerencsére nem voltak sokan a parkolóban, azok többsége is fiú volt, így nem érdekelte őket, hogy ki vezeti ezt a fekete Ferrarit. Csak arra figyeltek fel, hogy ez egy fekete sportkocsi…
Nessie vigyorogva ugrott ki az autóból, és felém kezdett el kocogni. A táskája a vállán ugrált, barna tincsei körbefonták az arcát. Így, ilyen jókedvűen talán még sosem láttam…
- Jó reggelt. –köszöntem, mire az ölelésében találtam magamat.
- Oh, Izbel! Jobb nem is lehetne! –nevetett, és megragadta a karomat.
Meglepődve siettem utána, mást nem is tehettem volna. A karomnál fogva húzott, és arcán boldog mosollyal mesélte, hogy Jasper-nek kicsit jobb a kedve. A csengő hangjával egy időben léptünk be a terembe és nyomban le is huppantunk a helyünkre.
Robert már a helyén ült, mosolyogva figyelt minket, miközben a padtársa neki dumált. Rob látszólag figyelembe sem vette haverja szavait, minket tüntetett ki a figyelmével.
A biológia tanár csak egy percet késett, majd már ki is adta a dolgozatokat. Én sikeresen összehoztam az ötöst, Renesmee is elérte a legjobb jegyet, Robert pedig vigyorogva fordult hátra, és az orrom elé nyomta a dolgozatát.
- Hármas, Izbel! Hármas! –újságolta- Atyám, ilyen jó biosz témazárót még sosem írtam!
Renesmee-vel felkacagtunk, és egymás kezébe csaptunk. Egészen addig nevettünk, míg Rob ölelésében nem találtam magamat. Pontosítok: Nessie még ezen is kuncogott, én pedig csak megkövültem öleltem vissza.
- Nem húznak meg. –sóhajtott elégedetten Rob, mikor visszaült a helyére- Nem húznak meg, Izbel! És mindezt neked köszönhetem!
Csak halványan megráztam a fejemet, majd a tanár úr oktató szavaira kezdtem el összpontosítani…
Ebédszünetig, az első óra kivételével nem is találkoztam a barátaimmal. Robertnek csapatmegbeszélései voltak. Nos igen, most tudtam meg, hogy amerikai focizik… Egész nap a telefonján lógott, hogy mindent egyeztethessen a szüleivel a hétvégi elutazásához. Robert városi csapat irányítója, és hetente négyszer bejár edzésre… Nem semmi, mondhatom! Így már kezdem érteni, hogy miért vannak a testén ilyen szépen kirajzolódó izomkötegek.
Renesmee pedig folyton lótott-futott. Épp csak boldog pillantással ajándékozott meg a szünetekben, majd rohant is.
Ezen kívül nekem sem volt sok időm. A tanárok sorban beszélni akartak velem. A matematika tanár azért, mert fel akar kérni, hogy heti egy, délutáni foglalkozást tartsak a középiskolába igyekvőknek. Mivel a Tanárúrnak kell kiválasztani, hogy ki legyen az, azonnal én jutottam az eszébe. Én pedig csak meglepetten tátogtam, végül a férfi megsimogatta a karomat, rám mosolygott, és időt adva ott hagyott.
A spanyol tanár egy leendő nyelvvizsga felvetésével jelent meg előttem. Nem akartam megjegyezni neki, hogy már rengeteg nyelvből van felsőfokú nyelvvizsgám -spanyolból még pont nincs…. Ezért pont kapóra jött a dolog, beleegyezően bólintottam, mire kijelentette, hogy következő szünetben keressem fel, hogy odaadhassa a papírokat.
A rákövetkező szünetben pedig a nevemet hallottam meg a hangosbemondóból, épp, mikor Renesmee felé tartottam. A bemondó szerint az igazgató beszélni kíván velem. Egy bocsánatkérő mosolyt villantottam Renesmee-re, majd felszaladtam az emeletre. Az igazgató úr csak arra volt feltétlenül kíváncsi, hogy befogadtak-e a többiek. Boldogan újságoltam el neki, hogy nagyon jó barátságot alakítottam ki pár emberrel, mire mosolyogva bólintott és utamra engedett.
Az ebédszünetet az egész napos elfoglaltságaink miatt egymás szavaiba vágva töltöttük. Mindegyikünk beszélt, beszélt és beszélt. Vigyorogva hallgattuk egymás történeteit, majd Renesmee-vel Robert-re összpontosítottunk.
- Szóval hétvégén, szombaton reggel megyünk. –mesélte, majd elmosolyodott- Ott leszünk egészen vasárnap reggelig. Onnan pedig tíz órakor indulunk haza, hogy mindenkinek legyen ideje tanulni. Milyen lelombozó már! Tanulni jövünk haza! Tök gáz.
Felkuncogtam, majd komoly arcot vágva egyet értettem Roberttel. Mikor Renesmee komoly arcát megláttam, valamit azt, hogy remeg a szája, kitört belőlem a kacagás.
- Bocs, Robert. Csak… -nevettem- Annyira viccesen mondtad. Olyan nagy átéléssel, és önsajnáltatással… Jaj!
- Ez kicsit sem vicces. –mondta sértődötten, majd hátra dőlt a székén- Igazán maradhatnánk majd tovább is… Oh, jut eszembe. Hívhatok pár személyt, de a családból senkit sem akarok. Apa folyton a játékomat szidná, anya pedig rám sem bagózna. Úgyis a súlyosan beteg ügyfeleivel lenne elfoglalva, és nem velem. Pedig azok a betegeknek semmi bajuk sincs, csak felesleges pénzkidobás, amiért eljárnak egy pszichológushoz, vagyis anyámhoz. Áh! Otthon, miután mérges és csalódott lennék, amiért megint nem fordított rám egy kevéske kis figyelmet sem, pedig aktív elemzésbe kezdene, és kihozná, hogy súlyosan depresszív és szeretethiányos vagyok. Sőt, az utolsó részeg kalandom óta egy külön mappát tart rólam. Annyira unom már ezt! –dörmögte mérgesen- A húgom lenne egyedül az, aki eljönne… De ő még kicsi hozzá.
- Pedig biztos szívesen megnézné a játékodat. –mosolyodott el Renesmee.
- Úgyhogy… a lényeget kibökve titeket akarlak elhívni. –szólt Robert, majd elégedetten hátradőlt a székében- Kérlek, gyertek el. Nem akarok egyedül menni, az annyira gáz!
- Miért lenne gáz?
- Ugyan, Izbel! –dőlt előre Rob, és mélyen a szemeimbe nézett- Ne mondd, hogy téged nem cikiztek már valahol, amiért szingli vagy, és egy pasi sem figyel fel rád.
- Hát, Robert…az igazat megvallva... –vigyorodtam el- Még nem igazán fordult elő ilyesmi, sajnálom. Meg amúgy is. Ha a haverjaid azért cikiznek, mert nem egy bomba nő oldalán érkezel, akkor őket nem érdemes a barátaidnak mondanod.
- Nem cikiznek, csak… mégsem valami fényes érzés. –húzta el a száját- És veletek vagyok igazán jóban mostanság, így számítok arra, hogy eljöttök velem. Tudjátok, mostanában… nem igazán találok más társaságot. Ezt nem azért mondom, mert annyira unom, hogy veletek legyek. Csak megjegyeztem, hogy annyira jól érzem magam köztetek, hogy nem is vágyom más társaságára. Azt hiszem… ilyen barátaim még nem voltak, mint ti. A többség csak az úgymond pénzemre ment, ami persze nincs is, de mindegy… Egyikük sem azért volt velem, mert tényleg jól érezte magát velem, hanem mert ez előnyös volt a számára. Az egyikük azt kérte tőlem, hogy szerezzem be a csapatba. –forgatta meg a szemeit- Gondolhatod: Nem tettem meg. Én csak úgy éreztem, hogy tudnotok kell, hogy…
- Értettük. –szólt közbe vigyorogva Nessie, és az ölelésébe zárta a kissé vörösödő srácot- Ez nagyon édes volt, Robert.
- Égek is miatta. –dörmögte Rob, mire felnevettem, és egy puszit nyomtam az arcára- Most meg még vörösebb leszek! Engedjetek el, és inkább válaszoljatok.
- Hé! –szóltam figyelmeztetőn, mire nyomban elhallgatott- Én elmegyek. És reményeim szerint Renesmee is…
- Ki nem hagynám! –nevetett fel a lány- Oh, Izbel! El is felejtettem mondani. Demetri eljön értünk.
- Nagyon jó! –válaszoltam- Amióta itt van, beszélni sem tudtam normálisan vele. Amikor jöttetek, akkor kicsit zavart volt, amikor felhúztam a szobámba sem tudott maradéktalanul feloldódni… Így inkább nem is zavartam. Ma viszont lebombázom a kérdéseimmel! Eljöhetnétek hozzánk.
- Nem is tudom…
- Renesmee! Megígérted, hogy ma sütünk. Így te is jössz, az én drága Smeagolomat is elrángatjuk. Robert, te is jöhetnél. –pillantottam rá, mire elmosolyodott- Ezt beleegyezésnek veszem. És így, sütés közben legalább tanulhatunk a holnapi történelem témazáróra.
- Írunk töriből? –nézett döbbenten Rob, majd egy tollat ragadott meg, és a kezére firkálta a „töri” szót.
- Igen, írunk. –biztosította Renesmee- És rendben, akkor most hazaviszünk, és mondjuk négykor találkozunk nálad?
- Okés. Arra elzavarok mindenkit otthonról. –mosolyodtam- Robert, akkor rád is számíthatunk?
- Ki nem hagynám. –válaszolta- Legalább meg tudjuk majd dumálni, hogy szombaton hány órakor találkozzunk, és hol…
A csengő hangjával együtt indultunk meg az óránkra, ahol megint nem együtt voltunk. A további kettő óra eseménytelenül telt, csodák csodájára tudtam a tanár szavaira összpontosítani. Pedig nem rajongok a fizikáért, sem a médiaismeretért…
A folyosón állva vártam Renesmee-t. Ő vigyorogva állt meg előttem, majd a karomat megragadva kezdett el húzni. Idő közben Robert is hozzánk csatlakozott- kettőnk közé állva átkarolta a vállunkat, majd arcán diadalittas mosollyal vezetett ki minket a szürke falak közül.
Kint meglepődve botlottunk bele egy tömegbe, akik közvetlenül az ajtó előtt álltak meg, és egymást szavaiba vágva dicsértek egy fekete sportkocsit. Pontosítok: A pasik nézegették az autót, a lányok a srác látványától voltak elalélva…
Nem is kellett gondolkodnom, tudtam, hogy ki volt az. A fekete Ferrari oldalának dőlt, kezeit lazán fonta össze a mellkasa előtt. Fekete farmerja és ugyancsak fekete bőrdzsekije kihangsúlyozta bőre fehérségét, valamint világos haját. Ahogy hallottam, halkan dúdolgatott, az egyik lábával szinte észrevétlenül dobolt. Szőke hajába bele-bele kapott a szél, ajkain mosoly ült. Egy napszemüveggel takarta el a szemeit, de nagyon reméltem, hogy a kontaktlencséjét nem hagyta otthon.
Leszökdeltem a lépcsőn, és a barátom nyakába vetettem magamat. Hosszan öleltem meg, majd egy csókot nyomtam az arcára.
- Rob, ő Demetri. Smeagol, ő az egyik legjobb barátunk, Robert. –mutattam be őket egymásnak, mire egy határozott kézrázás volt a válasz- Renesmee, te pedig úgyis ismered már őt.
- Persze, hogy ismerem. –kuncogott fel Nessie, majd megölelte a szőke vámpírt, és egy csókot nyomott az arcára.
Elgondolkodtam… csak nekem tűnt úgy, hogy az a csók túl közel volt az ajkaihoz? Vagy netán csak beképzeltem? Minden esetre Demetri boldog mosolya elterelte a figyelmemet. Olyan jó boldognak látni őt is, és a félvámpír barátnőmet is…
- Lányok, meghívhatlak titeket egy sütire? –kérdezte mosolyogva Demetri, mire egyhangú beleegyezés volt a válasz- Izbel, neked még Olaszországban úgyis megígértem. Ideje kárpótolni.
- Na, haver… Erre a kárpótlásra tudnék ötleteket adni. –nevetett Rob, mire Dem arca is felderült.
- Ugyan! –legyintett- Kétlem, hogy több trükköt tudnál, mint én.
- Fogadunk? –nézett rá kompromittálóan Rob. Ekkor láttam úgy, hogy ideje lenne közbeszólni.
- Nem azért srácok, de ilyen dologban gáz fogadni. Mellesleg Robert… Elveszítenéd a fogadást. Ő egy huszonegy éves szoknyapecér. Kizárt, hogy lepipálnád. Minden éjszaka más csajjal kavar. Szörnyű!
- Ugyan, Izbel. Csak számodra az. –nevetett Demetri- De azért hozzátenném, hogy újabban visszafogom magam… Sőt, az sincs kizárva, hogy egy kis ideig beszüntessem az ipart…
- Oh, ki a szerencsés? –vigyorogtam rá, mire halkan kuncogva rázta meg a fejét.
- Erre én is kíváncsi lennék! –susogta Renesmee kicsit halkabban, halványan mosolyogva.
- Ugyan, csajok! Kiakasztatok. –fújta Dem, mire Rob egyetértően nézett rá.
- Na ugye! Én minden hétköznap minimum hat órát össze vagyok zárva velük. Most gondolj bele!
- Robert! Legközelebb nem segítünk a bioszdogába. –fenyegető szavaim láttán elhallgatott, de vigyorogva, halványan bólogatni kezdett.
- Látod, Demetri. Ők igazi angyalok. –kezdett bele Rob, mire elkerekedtek a szemeim, és elvigyorodtam. A kis ironikus! –Amikor csak tehetik, tanulnak. Sohasem puskáznak és soha, semmilyen körülmények között sem segítenek nekem a biológia témazáróba. Férfi még nem érintette meg őket. Oh, bocs, Renesmee! Ez a sértődött arcod mindent megért, Ness!
- Hé! –csendült fel a hangja, majd felnevetett- Úgy érzem nem érdemes bármit is mondanom.
- Igazad van, Nessie. –mosolyodott el Demetri.
- Akkor hányra menjek, Izbel? –kérdezte Rob, majd a kocsijához kezdett el hátrálni.
- Négyre. –kiáltottam oda neki, mire egy intés kíséretében elment.
- El sem köszönt. –dörmögte Renesmee –Neveletlen fajankó!
~
Egy durva húsz perc múlva már otthon voltam. Korgó gyomorral ütöttem össze magamnak egy is ebédet. Kevin csak kitett a ház előtt, majd már hajtott is tovább. Fogalmam sem volt, hogy milyen fontos dolga lehet, de nem kérdezősködtem. Ha azt mondja, hogy halaszthatatlan, akkor bizonyára tényleg az…
Sóhajtva pakoltam össze a nappaliban. Mindenhol chips-es zacskók hevertek, pár darab összetiposva hevert a szőnyegen.
- Harper, Blaise! –kiáltottam kissé mérgesen, mire előttem termettek.
- Oh, Iz. Már itthon is vagy? –kérdezte Blaise, közben az arcomra nyomott egy csókot.
- Képzeld, épp Florida-ban csajoztunk. Ott valami isteni nők vannak. –sóhajtott elégedetten Harper, majd ügyesen átlépte a zacskókat, és lehuppant a kanapéra- Miért hívtál minket?
- Látjátok ezt a kupit?
- Igen.
- Az biztos, hogy nem én hagytam itt. –dörmögtem- Úgy tudom, hogy ti filmeztetek egész délelőtt.
- Dan is itt volt! –tiltakozott Harper, mire egy mérges pillantást vetettem rá.
- Takarítsátok össze. Most.
Ezzel hátra arcot vágtam, és visszamentem a konyhába. Meglepetésemre Lily ácsorgott a pultnak dőlve, közben pudingot kanalazott.
- Végre valaki rájuk szólt. Durván húsz perccel ezelőtt értem haza, még nem volt erőm nekiállni összerámolni utánuk. –sóhajtotta- Amúgy is, nemsokára megyünk Dan-nel.
- Hova?
- Vacsizunk. Az Eiffel torony tetején. Tudod, most van az évfordulónk. –nevetett fel- Ez az őrült ötlet is az ő fejéből pattant ki.
- Pedig az csodálatos hely… Matthew oda vitt az utolsó évfordulónkra. –motyogtam.
- Oh, sajnálom, hogy felhoztam…
- Nem kell. Érezzétek jól magatokat. –mosolyogtam rá- Meddig maradtok?
- Pár nap. Először ugye Párizs. Aztán elmegyünk Brazíliába, át akarok ugrani még Alaszkába is.
- Melegből a hidegbe? Nem lesz kicsit nagy a váltás? –kérdeztem halkan kuncogva, mire elégedetten rázta a fejét.
Hát jó, ő tudja.
~
Durván másfél óra múlva más csillogott az ház. A süti az asztalon gőzölgött, a történelem felszerelésem az újonnan idecsettintett asztalon terült szét.
Elégedetten mosolyogva huppantam le a kanapéra, és Kevin ölelésébe burkolóztam.
- Tom a kérésedre elment, hogy az újonnan szerzett barátnőjét szédítse. Harper visszament Floridába. Blaise pedig felment Amelia-hoz, hogy a legújabb haditervet kitárgyalhassák.
- Haditerv?
- Semmi köze sincs a hadakozáshoz, háborúhoz. Igaz, az is a küszöbön áll, de jelenleg még vissza tudjuk szorítani…
- Remélem is. –sóhajtottam fel, majd megcsókoltam- Mindjárt itt lesznek, ugye?
- Igen. –mosolyodott el- Robert autóját már hallom. Mögötte pedig jön Renesmee és Demetri. A gondolataik szerint épp arról beszélgetnek, hogy mit mondjanak, miért nem jött Jasper.
- És miért nem jött?
- Szerintem csak szimplán nem volt kedve. Tudod… ilyenkor egy kicsit jobb kikapcsolni. Mellesleg nem láttad ma a szemeit? Ideje vadásznia, remélem arra üti el a délutánját.
- Biztos vagyok benne, hogy vadászni is fog. Renesmee szerintem szólt neki, hogy már nagyon feszegeti a határokat.
Kevin bólintott, majd egy csókot nyomott az ajkaimra, és felkelt a kanapéról. Épp ekkor parkolt le a ház előtt mindkét autó. Az ablakhoz pattantam, és figyeltem, ahogy Renesmee ujjai Dem kezébe csúsznak, ahogy a férfi kisegíti őt az autóból…. Úgy éreztem, hogy ezt a pillantást látni sem akartam igazán. Túl… bensőséges és intim volt…
~
Pár órával később nevetve dőltem hátra a kanapén. Robert reménytelen eset volt. Demetri csak szörnyülködött rajta, Kevin megdöbbenve nézett, Renesmee pedig velem együtt kacagott.
- Jól van, ez van. Nekem ez nem megy. –duzzogott az egyetlen emberi lény a körünkben.
Vigyorogva csipkedtem meg az arcát, és gügyögtem is hozzá.
- Ne aggódj, többet nem is várunk tőled. –vigyorogtam rá, mire egy mérges pillantást vetett rám.
- Robert, nem akarlak lelombozni… De eddig megtanultál tizenhat oldalt. Tanulás… oké, minden volt, csak tanulás nem. De azért reméljük valami megragadt. Tehát maradt még négy oldal. –mutatta Renesmee a jegyzeteit.
Robert fintora láttán újabb nevetésben törtem ki. Az arcán minden érzelem látható volt- legjobban az undor ült ki az arcára. Valamint a Hülyék vagytok, hogy azt hiszitek, hogy ezt még megtanulom! –kifejezés.
Végül- magamat átkozva- bemenekültem az épület előtt álló fedett rész alá. Ott vártam tovább Renesmee-t, aki pár perc múlva betoppant. Demetri hozta kocsival, aki eszeveszett módjára parkolt be az egyetlen üres helyre. Szerencsére nem voltak sokan a parkolóban, azok többsége is fiú volt, így nem érdekelte őket, hogy ki vezeti ezt a fekete Ferrarit. Csak arra figyeltek fel, hogy ez egy fekete sportkocsi…
Nessie vigyorogva ugrott ki az autóból, és felém kezdett el kocogni. A táskája a vállán ugrált, barna tincsei körbefonták az arcát. Így, ilyen jókedvűen talán még sosem láttam…
- Jó reggelt. –köszöntem, mire az ölelésében találtam magamat.
- Oh, Izbel! Jobb nem is lehetne! –nevetett, és megragadta a karomat.
Meglepődve siettem utána, mást nem is tehettem volna. A karomnál fogva húzott, és arcán boldog mosollyal mesélte, hogy Jasper-nek kicsit jobb a kedve. A csengő hangjával egy időben léptünk be a terembe és nyomban le is huppantunk a helyünkre.
Robert már a helyén ült, mosolyogva figyelt minket, miközben a padtársa neki dumált. Rob látszólag figyelembe sem vette haverja szavait, minket tüntetett ki a figyelmével.
A biológia tanár csak egy percet késett, majd már ki is adta a dolgozatokat. Én sikeresen összehoztam az ötöst, Renesmee is elérte a legjobb jegyet, Robert pedig vigyorogva fordult hátra, és az orrom elé nyomta a dolgozatát.
- Hármas, Izbel! Hármas! –újságolta- Atyám, ilyen jó biosz témazárót még sosem írtam!
Renesmee-vel felkacagtunk, és egymás kezébe csaptunk. Egészen addig nevettünk, míg Rob ölelésében nem találtam magamat. Pontosítok: Nessie még ezen is kuncogott, én pedig csak megkövültem öleltem vissza.
- Nem húznak meg. –sóhajtott elégedetten Rob, mikor visszaült a helyére- Nem húznak meg, Izbel! És mindezt neked köszönhetem!
Csak halványan megráztam a fejemet, majd a tanár úr oktató szavaira kezdtem el összpontosítani…
Ebédszünetig, az első óra kivételével nem is találkoztam a barátaimmal. Robertnek csapatmegbeszélései voltak. Nos igen, most tudtam meg, hogy amerikai focizik… Egész nap a telefonján lógott, hogy mindent egyeztethessen a szüleivel a hétvégi elutazásához. Robert városi csapat irányítója, és hetente négyszer bejár edzésre… Nem semmi, mondhatom! Így már kezdem érteni, hogy miért vannak a testén ilyen szépen kirajzolódó izomkötegek.
Renesmee pedig folyton lótott-futott. Épp csak boldog pillantással ajándékozott meg a szünetekben, majd rohant is.
Ezen kívül nekem sem volt sok időm. A tanárok sorban beszélni akartak velem. A matematika tanár azért, mert fel akar kérni, hogy heti egy, délutáni foglalkozást tartsak a középiskolába igyekvőknek. Mivel a Tanárúrnak kell kiválasztani, hogy ki legyen az, azonnal én jutottam az eszébe. Én pedig csak meglepetten tátogtam, végül a férfi megsimogatta a karomat, rám mosolygott, és időt adva ott hagyott.
A spanyol tanár egy leendő nyelvvizsga felvetésével jelent meg előttem. Nem akartam megjegyezni neki, hogy már rengeteg nyelvből van felsőfokú nyelvvizsgám -spanyolból még pont nincs…. Ezért pont kapóra jött a dolog, beleegyezően bólintottam, mire kijelentette, hogy következő szünetben keressem fel, hogy odaadhassa a papírokat.
A rákövetkező szünetben pedig a nevemet hallottam meg a hangosbemondóból, épp, mikor Renesmee felé tartottam. A bemondó szerint az igazgató beszélni kíván velem. Egy bocsánatkérő mosolyt villantottam Renesmee-re, majd felszaladtam az emeletre. Az igazgató úr csak arra volt feltétlenül kíváncsi, hogy befogadtak-e a többiek. Boldogan újságoltam el neki, hogy nagyon jó barátságot alakítottam ki pár emberrel, mire mosolyogva bólintott és utamra engedett.
Az ebédszünetet az egész napos elfoglaltságaink miatt egymás szavaiba vágva töltöttük. Mindegyikünk beszélt, beszélt és beszélt. Vigyorogva hallgattuk egymás történeteit, majd Renesmee-vel Robert-re összpontosítottunk.
- Szóval hétvégén, szombaton reggel megyünk. –mesélte, majd elmosolyodott- Ott leszünk egészen vasárnap reggelig. Onnan pedig tíz órakor indulunk haza, hogy mindenkinek legyen ideje tanulni. Milyen lelombozó már! Tanulni jövünk haza! Tök gáz.
Felkuncogtam, majd komoly arcot vágva egyet értettem Roberttel. Mikor Renesmee komoly arcát megláttam, valamit azt, hogy remeg a szája, kitört belőlem a kacagás.
- Bocs, Robert. Csak… -nevettem- Annyira viccesen mondtad. Olyan nagy átéléssel, és önsajnáltatással… Jaj!
- Ez kicsit sem vicces. –mondta sértődötten, majd hátra dőlt a székén- Igazán maradhatnánk majd tovább is… Oh, jut eszembe. Hívhatok pár személyt, de a családból senkit sem akarok. Apa folyton a játékomat szidná, anya pedig rám sem bagózna. Úgyis a súlyosan beteg ügyfeleivel lenne elfoglalva, és nem velem. Pedig azok a betegeknek semmi bajuk sincs, csak felesleges pénzkidobás, amiért eljárnak egy pszichológushoz, vagyis anyámhoz. Áh! Otthon, miután mérges és csalódott lennék, amiért megint nem fordított rám egy kevéske kis figyelmet sem, pedig aktív elemzésbe kezdene, és kihozná, hogy súlyosan depresszív és szeretethiányos vagyok. Sőt, az utolsó részeg kalandom óta egy külön mappát tart rólam. Annyira unom már ezt! –dörmögte mérgesen- A húgom lenne egyedül az, aki eljönne… De ő még kicsi hozzá.
- Pedig biztos szívesen megnézné a játékodat. –mosolyodott el Renesmee.
- Úgyhogy… a lényeget kibökve titeket akarlak elhívni. –szólt Robert, majd elégedetten hátradőlt a székében- Kérlek, gyertek el. Nem akarok egyedül menni, az annyira gáz!
- Miért lenne gáz?
- Ugyan, Izbel! –dőlt előre Rob, és mélyen a szemeimbe nézett- Ne mondd, hogy téged nem cikiztek már valahol, amiért szingli vagy, és egy pasi sem figyel fel rád.
- Hát, Robert…az igazat megvallva... –vigyorodtam el- Még nem igazán fordult elő ilyesmi, sajnálom. Meg amúgy is. Ha a haverjaid azért cikiznek, mert nem egy bomba nő oldalán érkezel, akkor őket nem érdemes a barátaidnak mondanod.
- Nem cikiznek, csak… mégsem valami fényes érzés. –húzta el a száját- És veletek vagyok igazán jóban mostanság, így számítok arra, hogy eljöttök velem. Tudjátok, mostanában… nem igazán találok más társaságot. Ezt nem azért mondom, mert annyira unom, hogy veletek legyek. Csak megjegyeztem, hogy annyira jól érzem magam köztetek, hogy nem is vágyom más társaságára. Azt hiszem… ilyen barátaim még nem voltak, mint ti. A többség csak az úgymond pénzemre ment, ami persze nincs is, de mindegy… Egyikük sem azért volt velem, mert tényleg jól érezte magát velem, hanem mert ez előnyös volt a számára. Az egyikük azt kérte tőlem, hogy szerezzem be a csapatba. –forgatta meg a szemeit- Gondolhatod: Nem tettem meg. Én csak úgy éreztem, hogy tudnotok kell, hogy…
- Értettük. –szólt közbe vigyorogva Nessie, és az ölelésébe zárta a kissé vörösödő srácot- Ez nagyon édes volt, Robert.
- Égek is miatta. –dörmögte Rob, mire felnevettem, és egy puszit nyomtam az arcára- Most meg még vörösebb leszek! Engedjetek el, és inkább válaszoljatok.
- Hé! –szóltam figyelmeztetőn, mire nyomban elhallgatott- Én elmegyek. És reményeim szerint Renesmee is…
- Ki nem hagynám! –nevetett fel a lány- Oh, Izbel! El is felejtettem mondani. Demetri eljön értünk.
- Nagyon jó! –válaszoltam- Amióta itt van, beszélni sem tudtam normálisan vele. Amikor jöttetek, akkor kicsit zavart volt, amikor felhúztam a szobámba sem tudott maradéktalanul feloldódni… Így inkább nem is zavartam. Ma viszont lebombázom a kérdéseimmel! Eljöhetnétek hozzánk.
- Nem is tudom…
- Renesmee! Megígérted, hogy ma sütünk. Így te is jössz, az én drága Smeagolomat is elrángatjuk. Robert, te is jöhetnél. –pillantottam rá, mire elmosolyodott- Ezt beleegyezésnek veszem. És így, sütés közben legalább tanulhatunk a holnapi történelem témazáróra.
- Írunk töriből? –nézett döbbenten Rob, majd egy tollat ragadott meg, és a kezére firkálta a „töri” szót.
- Igen, írunk. –biztosította Renesmee- És rendben, akkor most hazaviszünk, és mondjuk négykor találkozunk nálad?
- Okés. Arra elzavarok mindenkit otthonról. –mosolyodtam- Robert, akkor rád is számíthatunk?
- Ki nem hagynám. –válaszolta- Legalább meg tudjuk majd dumálni, hogy szombaton hány órakor találkozzunk, és hol…
A csengő hangjával együtt indultunk meg az óránkra, ahol megint nem együtt voltunk. A további kettő óra eseménytelenül telt, csodák csodájára tudtam a tanár szavaira összpontosítani. Pedig nem rajongok a fizikáért, sem a médiaismeretért…
A folyosón állva vártam Renesmee-t. Ő vigyorogva állt meg előttem, majd a karomat megragadva kezdett el húzni. Idő közben Robert is hozzánk csatlakozott- kettőnk közé állva átkarolta a vállunkat, majd arcán diadalittas mosollyal vezetett ki minket a szürke falak közül.
Kint meglepődve botlottunk bele egy tömegbe, akik közvetlenül az ajtó előtt álltak meg, és egymást szavaiba vágva dicsértek egy fekete sportkocsit. Pontosítok: A pasik nézegették az autót, a lányok a srác látványától voltak elalélva…
Nem is kellett gondolkodnom, tudtam, hogy ki volt az. A fekete Ferrari oldalának dőlt, kezeit lazán fonta össze a mellkasa előtt. Fekete farmerja és ugyancsak fekete bőrdzsekije kihangsúlyozta bőre fehérségét, valamint világos haját. Ahogy hallottam, halkan dúdolgatott, az egyik lábával szinte észrevétlenül dobolt. Szőke hajába bele-bele kapott a szél, ajkain mosoly ült. Egy napszemüveggel takarta el a szemeit, de nagyon reméltem, hogy a kontaktlencséjét nem hagyta otthon.
Leszökdeltem a lépcsőn, és a barátom nyakába vetettem magamat. Hosszan öleltem meg, majd egy csókot nyomtam az arcára.
- Rob, ő Demetri. Smeagol, ő az egyik legjobb barátunk, Robert. –mutattam be őket egymásnak, mire egy határozott kézrázás volt a válasz- Renesmee, te pedig úgyis ismered már őt.
- Persze, hogy ismerem. –kuncogott fel Nessie, majd megölelte a szőke vámpírt, és egy csókot nyomott az arcára.
Elgondolkodtam… csak nekem tűnt úgy, hogy az a csók túl közel volt az ajkaihoz? Vagy netán csak beképzeltem? Minden esetre Demetri boldog mosolya elterelte a figyelmemet. Olyan jó boldognak látni őt is, és a félvámpír barátnőmet is…
- Lányok, meghívhatlak titeket egy sütire? –kérdezte mosolyogva Demetri, mire egyhangú beleegyezés volt a válasz- Izbel, neked még Olaszországban úgyis megígértem. Ideje kárpótolni.
- Na, haver… Erre a kárpótlásra tudnék ötleteket adni. –nevetett Rob, mire Dem arca is felderült.
- Ugyan! –legyintett- Kétlem, hogy több trükköt tudnál, mint én.
- Fogadunk? –nézett rá kompromittálóan Rob. Ekkor láttam úgy, hogy ideje lenne közbeszólni.
- Nem azért srácok, de ilyen dologban gáz fogadni. Mellesleg Robert… Elveszítenéd a fogadást. Ő egy huszonegy éves szoknyapecér. Kizárt, hogy lepipálnád. Minden éjszaka más csajjal kavar. Szörnyű!
- Ugyan, Izbel. Csak számodra az. –nevetett Demetri- De azért hozzátenném, hogy újabban visszafogom magam… Sőt, az sincs kizárva, hogy egy kis ideig beszüntessem az ipart…
- Oh, ki a szerencsés? –vigyorogtam rá, mire halkan kuncogva rázta meg a fejét.
- Erre én is kíváncsi lennék! –susogta Renesmee kicsit halkabban, halványan mosolyogva.
- Ugyan, csajok! Kiakasztatok. –fújta Dem, mire Rob egyetértően nézett rá.
- Na ugye! Én minden hétköznap minimum hat órát össze vagyok zárva velük. Most gondolj bele!
- Robert! Legközelebb nem segítünk a bioszdogába. –fenyegető szavaim láttán elhallgatott, de vigyorogva, halványan bólogatni kezdett.
- Látod, Demetri. Ők igazi angyalok. –kezdett bele Rob, mire elkerekedtek a szemeim, és elvigyorodtam. A kis ironikus! –Amikor csak tehetik, tanulnak. Sohasem puskáznak és soha, semmilyen körülmények között sem segítenek nekem a biológia témazáróba. Férfi még nem érintette meg őket. Oh, bocs, Renesmee! Ez a sértődött arcod mindent megért, Ness!
- Hé! –csendült fel a hangja, majd felnevetett- Úgy érzem nem érdemes bármit is mondanom.
- Igazad van, Nessie. –mosolyodott el Demetri.
- Akkor hányra menjek, Izbel? –kérdezte Rob, majd a kocsijához kezdett el hátrálni.
- Négyre. –kiáltottam oda neki, mire egy intés kíséretében elment.
- El sem köszönt. –dörmögte Renesmee –Neveletlen fajankó!
~
Egy durva húsz perc múlva már otthon voltam. Korgó gyomorral ütöttem össze magamnak egy is ebédet. Kevin csak kitett a ház előtt, majd már hajtott is tovább. Fogalmam sem volt, hogy milyen fontos dolga lehet, de nem kérdezősködtem. Ha azt mondja, hogy halaszthatatlan, akkor bizonyára tényleg az…
Sóhajtva pakoltam össze a nappaliban. Mindenhol chips-es zacskók hevertek, pár darab összetiposva hevert a szőnyegen.
- Harper, Blaise! –kiáltottam kissé mérgesen, mire előttem termettek.
- Oh, Iz. Már itthon is vagy? –kérdezte Blaise, közben az arcomra nyomott egy csókot.
- Képzeld, épp Florida-ban csajoztunk. Ott valami isteni nők vannak. –sóhajtott elégedetten Harper, majd ügyesen átlépte a zacskókat, és lehuppant a kanapéra- Miért hívtál minket?
- Látjátok ezt a kupit?
- Igen.
- Az biztos, hogy nem én hagytam itt. –dörmögtem- Úgy tudom, hogy ti filmeztetek egész délelőtt.
- Dan is itt volt! –tiltakozott Harper, mire egy mérges pillantást vetettem rá.
- Takarítsátok össze. Most.
Ezzel hátra arcot vágtam, és visszamentem a konyhába. Meglepetésemre Lily ácsorgott a pultnak dőlve, közben pudingot kanalazott.
- Végre valaki rájuk szólt. Durván húsz perccel ezelőtt értem haza, még nem volt erőm nekiállni összerámolni utánuk. –sóhajtotta- Amúgy is, nemsokára megyünk Dan-nel.
- Hova?
- Vacsizunk. Az Eiffel torony tetején. Tudod, most van az évfordulónk. –nevetett fel- Ez az őrült ötlet is az ő fejéből pattant ki.
- Pedig az csodálatos hely… Matthew oda vitt az utolsó évfordulónkra. –motyogtam.
- Oh, sajnálom, hogy felhoztam…
- Nem kell. Érezzétek jól magatokat. –mosolyogtam rá- Meddig maradtok?
- Pár nap. Először ugye Párizs. Aztán elmegyünk Brazíliába, át akarok ugrani még Alaszkába is.
- Melegből a hidegbe? Nem lesz kicsit nagy a váltás? –kérdeztem halkan kuncogva, mire elégedetten rázta a fejét.
Hát jó, ő tudja.
~
Durván másfél óra múlva más csillogott az ház. A süti az asztalon gőzölgött, a történelem felszerelésem az újonnan idecsettintett asztalon terült szét.
Elégedetten mosolyogva huppantam le a kanapéra, és Kevin ölelésébe burkolóztam.
- Tom a kérésedre elment, hogy az újonnan szerzett barátnőjét szédítse. Harper visszament Floridába. Blaise pedig felment Amelia-hoz, hogy a legújabb haditervet kitárgyalhassák.
- Haditerv?
- Semmi köze sincs a hadakozáshoz, háborúhoz. Igaz, az is a küszöbön áll, de jelenleg még vissza tudjuk szorítani…
- Remélem is. –sóhajtottam fel, majd megcsókoltam- Mindjárt itt lesznek, ugye?
- Igen. –mosolyodott el- Robert autóját már hallom. Mögötte pedig jön Renesmee és Demetri. A gondolataik szerint épp arról beszélgetnek, hogy mit mondjanak, miért nem jött Jasper.
- És miért nem jött?
- Szerintem csak szimplán nem volt kedve. Tudod… ilyenkor egy kicsit jobb kikapcsolni. Mellesleg nem láttad ma a szemeit? Ideje vadásznia, remélem arra üti el a délutánját.
- Biztos vagyok benne, hogy vadászni is fog. Renesmee szerintem szólt neki, hogy már nagyon feszegeti a határokat.
Kevin bólintott, majd egy csókot nyomott az ajkaimra, és felkelt a kanapéról. Épp ekkor parkolt le a ház előtt mindkét autó. Az ablakhoz pattantam, és figyeltem, ahogy Renesmee ujjai Dem kezébe csúsznak, ahogy a férfi kisegíti őt az autóból…. Úgy éreztem, hogy ezt a pillantást látni sem akartam igazán. Túl… bensőséges és intim volt…
~
Pár órával később nevetve dőltem hátra a kanapén. Robert reménytelen eset volt. Demetri csak szörnyülködött rajta, Kevin megdöbbenve nézett, Renesmee pedig velem együtt kacagott.
- Jól van, ez van. Nekem ez nem megy. –duzzogott az egyetlen emberi lény a körünkben.
Vigyorogva csipkedtem meg az arcát, és gügyögtem is hozzá.
- Ne aggódj, többet nem is várunk tőled. –vigyorogtam rá, mire egy mérges pillantást vetett rám.
- Robert, nem akarlak lelombozni… De eddig megtanultál tizenhat oldalt. Tanulás… oké, minden volt, csak tanulás nem. De azért reméljük valami megragadt. Tehát maradt még négy oldal. –mutatta Renesmee a jegyzeteit.
Robert fintora láttán újabb nevetésben törtem ki. Az arcán minden érzelem látható volt- legjobban az undor ült ki az arcára. Valamint a Hülyék vagytok, hogy azt hiszitek, hogy ezt még megtanulom! –kifejezés.
Végül kikapta Nessie kezéből a papírokat, a szemével gyorsan átfutotta a sorokat, majd levágta a jegyzetet az asztalra.
- Inkább ezt sem akarom tudni! –kiáltott fel, majd egy muffint szorongatva hátradőlt a kanapén és falatozni kezdett.
Renesmee és az én tekintetem összetalálkozott. Nem is kellett több, egyszerre kezdtünk el nevetni.
- Már nem azért, Rob, de eddig egyiket sem tudod igazán. –jegyezte meg Nessie, mire Robert egyetértően bólogatott.
- De nem is akarom tudni. Hát hülye vagyok én?!
- Ebben a mondatban érzek némi kijelentést. –vigyorogtam- Meg amúgy is: igen, teljesen igazad van!
- Izbel! –csattant fel- Olyan igazságtalan vagy.
- Most miért?
- Hát… nem tudom. Csak olyan jól esett mondani. –vigyorodott el Rob, mire megráztam a fejemet.
Kevin dühösen felszusszantott mellettem. Demetri is hasonlóan tett, majd végül felkelt a kanapéról és a konyhába ment. Közben emberi szemeknek láthatatlan módon végigsimított Renesmee derekától egészen a nyakáig, majd egy mosolyt küldött felé.
Tudtam, hogy valami van köztük. Ez nem is volt kérdés. De… ez az ő magánügyük, jobb nem beleavatkozni. Ezért, hogy egy klasszikustól idézzek: Inkább ezt sem akarom tudni!
- Inkább ezt sem akarom tudni! –kiáltott fel, majd egy muffint szorongatva hátradőlt a kanapén és falatozni kezdett.
Renesmee és az én tekintetem összetalálkozott. Nem is kellett több, egyszerre kezdtünk el nevetni.
- Már nem azért, Rob, de eddig egyiket sem tudod igazán. –jegyezte meg Nessie, mire Robert egyetértően bólogatott.
- De nem is akarom tudni. Hát hülye vagyok én?!
- Ebben a mondatban érzek némi kijelentést. –vigyorogtam- Meg amúgy is: igen, teljesen igazad van!
- Izbel! –csattant fel- Olyan igazságtalan vagy.
- Most miért?
- Hát… nem tudom. Csak olyan jól esett mondani. –vigyorodott el Rob, mire megráztam a fejemet.
Kevin dühösen felszusszantott mellettem. Demetri is hasonlóan tett, majd végül felkelt a kanapéról és a konyhába ment. Közben emberi szemeknek láthatatlan módon végigsimított Renesmee derekától egészen a nyakáig, majd egy mosolyt küldött felé.
Tudtam, hogy valami van köztük. Ez nem is volt kérdés. De… ez az ő magánügyük, jobb nem beleavatkozni. Ezért, hogy egy klasszikustól idézzek: Inkább ezt sem akarom tudni!
