Épp most lettem kész a fejezettel, és gondoltam nem is váratlak tovább titeket :)
Jó olvasást!
Puszi :)
 |
| Izbel és Renesmee |
Love Angel- 31.fejezet
Beszélgetések
(Renesmee)
Sóhajtva ugrottam ki az ágyból. Demetri percekkel ezelőtt ment el. Még most sem hiszem el, hogy ez alatt a pár nap alatt mennyire…összemelegedtünk. Igen, ez egy kitűnő kifejezés a kapcsolatunkra.
Akárhányszor meglátom, felpezsdül a vérem. Érzem, ahogy az ereimben száguldozni kezd a folyadék, a szívem a dupláját veri, ajkaim mosolyra húzódnak. A tenyerem halványan izzadni kezd, a szemem csillogni kezd. Az agyamban pedig levetítődik a kép, ahogy megcsókol…Ahogy hideg ajkai az én forró ajkaimhoz nyomódnak, nyelve az ajkaimat simogatja körbe….
És minden együtt töltött perc maga a tökély… Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen érzéseket fogok táplálni bárki iránt is…
Elmosolyodtam. A szemem megakadt az asztalomon lévő óriási csokor rózsán, és azonnal eszembe jutott Ő.
- Atyám, hogy tudtam így… -akadtam meg.
Így…Így mi? Nem is tudtam, hogy mit mondhatnék… Annyira képtelen helyzet volt, mások számára talán visszataszító is… mégis, mostanában ebben, benne leltem legnagyobb örömömet. És magamnak is nehéz bevallani, hogy mit érzek iránta…
- Renesmee, jól vagy? –kopogott Jasper a szobám vékony kis ajtaján.
- Igen, persze. –válaszoltam gyorsan, majd nekiálltam vámpír sebességgel összerámolni.
Megmaradt a nyoma a tegnap éjszakai találkánknak… Nem is értem, hogy hogyan lehet ekkora szerencsém. Jasper az utóbbi időben nem itthon tölti az éjszakákat. Elmondása alapján egy fa tövében szokott ücsörögni, olykor-olykor elejt egy szarvast…
- Csak gondoltam szólok, hogy hazaértem.
Miután újra körbenéztem a szobában, az ajtóhoz szökkentem és kinyitottam azt. Jasper szorosan az ajtó előtt állt, és halvány mosollyal nézett le rám.
- Látom tényleg jól vagy, Nessie. –susogta.
- Igen, Jasper bácsi. –nevettem fel.
- Visszaszoktál a bácsizásra? –kérdezte felvont szemöldökkel, miközben lehuppant a kanapéra. Mellé telepedtem.
- Ugyan, nekem mindig Jasper bácsi maradsz. –válaszoltam, közben a vállára hajtottam a fejemet- Csak sokkal kényelmesebb lehagyni ezt a bizonyos öregítő szócskát…
- Szóval öregítő? Ja, értem… Már szükségem sincs rá, anélkül is az vagyok. –forgatta ki a szavaimat, mire felkaptam a fejemet.
Csintalan tekintettel nézett rám, mosolygott. Egyből vettem a lapot, és nem féltem visszavágni.
- Áh, Jasper bácsi. Ahhoz képest, hogy több száz éves vagy, jól tartod magad. Habár…ahogy megnézem, kezdesz meglehetősen ráncosodni… Lehet, hogy tényleg, végleg vissza kellene szoknom a bácsizásra.
- Olyan… furcsa illat van itt. –ráncolta a homlokát- Vámpír… Volturi…
- Itt járt Demetri. –böktem ki- Segített a matekban. Valahogy nem tudtam összehozni a feladatot, nem értettem a dolgokat… És felhívtam, hogy segítsen megcsinálni.
- Aha… -motyogta gyanakodva- És miért nem engem kértél meg?
- Mostanában sosem vagy itthon. –válaszoltam elszontyolodva- Ha pedig itthon vagy, nem a matekkal foglak zargatni…
- Ugyan, Renesmee. –sóhajtotta, majd magához ölelt- Rád mindig ráérek.
Elmosolyodtam, de belül nyomasztott a dolog. Soha nem hazudtam még Jaspernek. Emiatt a kemény –számomra kemény…- hazugság miatt pedig komoly lelkiismeret furdalásom lett…
- Mit tervezel délutánra? –kérdezte végül- Vagyis… úgy egész napra.
- Hát… mivel szombat révén suli nincs… Egyenlőre nincs kötött programom. –mosolyogtam- Valami ötlet?
- Látogassuk meg Apádékat. Már kezdenek hiányolni.
- Ugyan! Tegnap előtt voltunk…
- Renesmee… Kedden voltunk ott utoljára. –javított ki Jasper.
Arcomat pír lepte el. Így elfeledkeztem volna Róluk? Hát…ezek szerint igen…
- Induljunk. Bűntudatom van. –húztam fel a kanapéról.
~
A család nem várt örömmel fogadott. Apa és Anya egyszerre szorongattak meg, Nagyapa és Nagyanya visszafogott öleléssel jutalmaztak. Emmett bácsi legnagyobb örömömre még nem szokott le a levegőben való pörgetésről, valamint Rosalie néni sem szakított a régi hagyományaival: óriási cuppanós puszival köszöntött.
Az egyetlen furcsa –de talán már megszokott- dolog az volt, hogy az örökké vidám és energikus Alice nénikém nem csatlakozott. Nem adott puszit az arcomra, nem ölelt magához… Nem volt nehéz bevallani, hogy hiányzott.
A nappaliba telepedtünk le, Nagyanya máris rengeteg édességet pakolt elém.
- Már azt hittem, hogy teljesen elfeledkezel rólunk, Kicsim. –húzott magához Apa.
- Titeket, Apu? Soha. –vigyorogtam, mire az ő arca is felderült.
- Olyan nehéz nélküled. –mondta Anya szomorú mosollyal az arcán.
- Ti is eljöhetnétek hozzánk. Nem a világ másik felén vagyok. –válaszoltam, mire egy apró fejrázást kaptam.
- Sosem változol. –nevetett Emmett- Amúgy drága szülők, a lányotoknak teljesen igaza van.
- Na ugye! –kiáltottam fel büszkén- Emmett bácsi megint a család esze. Komolyan, hol is lennétek nélküle…
- Kicsi lány, tényleg hiányoztál. –jegyezte meg a nagy mackó.
- Ebben kivételesen egyet értek vele. –tette hozzá Rosalie néni, mire felkuncogtam.
- Ti is nekem.
Három órával később kecmeregtünk haza. A gyomrom tele volt- Esme szokásához híven teletömött finomabbnál finomabb ételekkel. Nem is igazán kellett tömni… nem tudtam ellenállni annak a rengeteg finomságnak…
Vég beszélgettük a délutánt. Apa és Anya elhalmoztak a kérdéseikkel, én pedig alig bírtam mindre válaszolni. Időm sem volt levegőt venni, folyton beszélnem kellett. Na, nem mintha bántam volna…
Emmett és Rosalie mentett ki, mivel a szobájukba húztak. Pontosítok: Rosalie a gardróbjába rángatott, Emmett pedig ezután le az udvarra. A kertben aztán kacagva hadakoztunk… Igazából nem is volt hadakozás. Nevetve dobott fel a levegőbe, aztán próbált elkapni. Többször a hátán kötöttem ki, végül a folyó jéghideg vízében is úsztunk. Ekkor döntöttük el, hogy ideje visszavonulni, és nekem egy forró fürdőt vennem. Ebben Emmett már nem segített… De bár más segített volna… Valaki, akinek szőke tincsei selymesen csúsznak az ujjaim között, akinek vörös szemeibe nézve elkap a vágy, hogy kívánatos ajkaira vessem magam…
- Mi a baj, Renesmee? –kérdezte Jasper, mire az emlékeimből felébredve felé kaptam a pillantásomat. A kanapén ültünk, ő épp egy újságot dobott az asztalra- Felnyögtél az előbb. Fáj valamid?
- Áh, nincs semmi… Csak elzsibbadt a lábam, ennyi az egész. –magyaráztam gyorsan, majd az egyik lábamhoz kaptam és végdörzsöltem- Mindjárt elmúlik.
Szótlanul bólintott, majd felállt, hogy a konyhába induljon. Hallottam, ahogy kitárta a hűtőajtót, majd a kezembe nyomott egy poharat.
- Tudom, hogy nem friss vér… -mondta- De meg kellene innod. Már nem is tudom, hogy mikor vadásztál utoljára… És a zsibbadás is jelzi, hogy szükséged lenne már a vámpírságodra…
Bólintottam, majd kivettem a kezéből a poharat. Talán igaza van… Minden esetre nem akartam vele kötekedni. Gyorsan lehúztam a poharat, majd az előttem álló Jasper kezébe nyomtam, aki elmosolyodott, majd lesuhant.
- Elmegyek és bevásárolok, Renesmee. –tért vissza Jaz, majd felkapta a kocsi kulcsát- Nem fogok sietni. Valószínűleg megállok vadászni is, valamint pár iratot el kell rendeznem. Majd csak éjszaka… vagy inkább hajnalban jövök. Vigyázz magadra, Kislány.
Nyomott egy puszit az arcomra, majd már ott sem volt.
- Húha.
Ennyit tudtam csak reagálni. Mostanában minden nap ezt csinálja. Beszélgetünk egy keveset, majd valami fontos dologra hivatkozva elmegy…
Sóhajtottam egy aprót, majd hátradőltem a kanapén. Sikítottam egyet, ahogy megéreztem a vállam alatt egy kemény, hideg dolgot, majd a hozzá tartozó hideg leheletet is.
- A szívbajt hoztad rám! –kiáltottam Demetri vigyorgó arcába, miközben a légzésemet próbáltam szabályozni.
- Bocsi.
Másodpercekkel később már az ölelésében találtam magamat.
- Egész délután rád gondoltam. –susogta a fülembe, mire elvigyorodtam.
- Kis hazug. Három órával ezelőtt találkoztunk.
- És? –suttogta a számba- Attól még rád gondoltam.
- De nem egész délután.
- Részletkérdés. –vágta rá, majd az ajkaimra vetette magát.
Imádtam a csókját. A hűvös ajkai feltüzeltek, ilyenkor ujjaim rendszerint a hajába vándoroltak. Az egyik kezem tényleg a tincsei között kötött ki, másik kezem pedig a pólója alját kezdték el matatni, majd egyre feljebb tolni.
- Ne. –suttogta.
- Miért?
- Most nem lehet. –dörmögte, majd lefejtette a kezemet a felsőjéről.
Csalódottan pillantottam rá, majd el akartam rántani a kezemet. Ő viszont összekulcsolta az ujjainkat és elmosolyodott.
- Imádom, mikor ilyen heves vagy. –kezdte- Azt meg még jobban imádom, mikor sértődött vagy. Akkor rendkívül édes vagy. Én is akarlak téged, legszívesebben el sem engednélek egész nap, de…
- De?
- De találkánk van. Kevin és Izbel kijelentették, hogy pizzázni akarnak. Engem Iz mindenképp magával rángatna, így legalább összekötöm a kellemest…a kellemessel.
Elnevettem magam.
- Annyira gyönyörű vagy, mikor nevetsz. –suttogta Demetri, mire pír lepte el az arcomat- Akkor meg még édesebb, mikor elvörösödsz.
A vállába fúrtam az arcomat, mire felkuncogott.
~
Fél óra múlva már a plázában ültünk. Épp most adtuk le a rendelésünket. Izbel és Kevin –pár szerelmes szó után- csókcsatába kezdtek, és nem úgy tűnt, mintha nagyon zavartatnák magukat. Demetri elgyötörten nézett rám, majd a combomra csúsztatta a kezét. Egy sajnálkozó pillantást vetettem rá, és végigsimítottam a karján.
Akárhányszor meglátom, felpezsdül a vérem. Érzem, ahogy az ereimben száguldozni kezd a folyadék, a szívem a dupláját veri, ajkaim mosolyra húzódnak. A tenyerem halványan izzadni kezd, a szemem csillogni kezd. Az agyamban pedig levetítődik a kép, ahogy megcsókol…Ahogy hideg ajkai az én forró ajkaimhoz nyomódnak, nyelve az ajkaimat simogatja körbe….
És minden együtt töltött perc maga a tökély… Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen érzéseket fogok táplálni bárki iránt is…
Elmosolyodtam. A szemem megakadt az asztalomon lévő óriási csokor rózsán, és azonnal eszembe jutott Ő.
- Atyám, hogy tudtam így… -akadtam meg.
Így…Így mi? Nem is tudtam, hogy mit mondhatnék… Annyira képtelen helyzet volt, mások számára talán visszataszító is… mégis, mostanában ebben, benne leltem legnagyobb örömömet. És magamnak is nehéz bevallani, hogy mit érzek iránta…
- Renesmee, jól vagy? –kopogott Jasper a szobám vékony kis ajtaján.
- Igen, persze. –válaszoltam gyorsan, majd nekiálltam vámpír sebességgel összerámolni.
Megmaradt a nyoma a tegnap éjszakai találkánknak… Nem is értem, hogy hogyan lehet ekkora szerencsém. Jasper az utóbbi időben nem itthon tölti az éjszakákat. Elmondása alapján egy fa tövében szokott ücsörögni, olykor-olykor elejt egy szarvast…
- Csak gondoltam szólok, hogy hazaértem.
Miután újra körbenéztem a szobában, az ajtóhoz szökkentem és kinyitottam azt. Jasper szorosan az ajtó előtt állt, és halvány mosollyal nézett le rám.
- Látom tényleg jól vagy, Nessie. –susogta.
- Igen, Jasper bácsi. –nevettem fel.
- Visszaszoktál a bácsizásra? –kérdezte felvont szemöldökkel, miközben lehuppant a kanapéra. Mellé telepedtem.
- Ugyan, nekem mindig Jasper bácsi maradsz. –válaszoltam, közben a vállára hajtottam a fejemet- Csak sokkal kényelmesebb lehagyni ezt a bizonyos öregítő szócskát…
- Szóval öregítő? Ja, értem… Már szükségem sincs rá, anélkül is az vagyok. –forgatta ki a szavaimat, mire felkaptam a fejemet.
Csintalan tekintettel nézett rám, mosolygott. Egyből vettem a lapot, és nem féltem visszavágni.
- Áh, Jasper bácsi. Ahhoz képest, hogy több száz éves vagy, jól tartod magad. Habár…ahogy megnézem, kezdesz meglehetősen ráncosodni… Lehet, hogy tényleg, végleg vissza kellene szoknom a bácsizásra.
- Olyan… furcsa illat van itt. –ráncolta a homlokát- Vámpír… Volturi…
- Itt járt Demetri. –böktem ki- Segített a matekban. Valahogy nem tudtam összehozni a feladatot, nem értettem a dolgokat… És felhívtam, hogy segítsen megcsinálni.
- Aha… -motyogta gyanakodva- És miért nem engem kértél meg?
- Mostanában sosem vagy itthon. –válaszoltam elszontyolodva- Ha pedig itthon vagy, nem a matekkal foglak zargatni…
- Ugyan, Renesmee. –sóhajtotta, majd magához ölelt- Rád mindig ráérek.
Elmosolyodtam, de belül nyomasztott a dolog. Soha nem hazudtam még Jaspernek. Emiatt a kemény –számomra kemény…- hazugság miatt pedig komoly lelkiismeret furdalásom lett…
- Mit tervezel délutánra? –kérdezte végül- Vagyis… úgy egész napra.
- Hát… mivel szombat révén suli nincs… Egyenlőre nincs kötött programom. –mosolyogtam- Valami ötlet?
- Látogassuk meg Apádékat. Már kezdenek hiányolni.
- Ugyan! Tegnap előtt voltunk…
- Renesmee… Kedden voltunk ott utoljára. –javított ki Jasper.
Arcomat pír lepte el. Így elfeledkeztem volna Róluk? Hát…ezek szerint igen…
- Induljunk. Bűntudatom van. –húztam fel a kanapéról.
~
A család nem várt örömmel fogadott. Apa és Anya egyszerre szorongattak meg, Nagyapa és Nagyanya visszafogott öleléssel jutalmaztak. Emmett bácsi legnagyobb örömömre még nem szokott le a levegőben való pörgetésről, valamint Rosalie néni sem szakított a régi hagyományaival: óriási cuppanós puszival köszöntött.
Az egyetlen furcsa –de talán már megszokott- dolog az volt, hogy az örökké vidám és energikus Alice nénikém nem csatlakozott. Nem adott puszit az arcomra, nem ölelt magához… Nem volt nehéz bevallani, hogy hiányzott.
A nappaliba telepedtünk le, Nagyanya máris rengeteg édességet pakolt elém.
- Már azt hittem, hogy teljesen elfeledkezel rólunk, Kicsim. –húzott magához Apa.
- Titeket, Apu? Soha. –vigyorogtam, mire az ő arca is felderült.
- Olyan nehéz nélküled. –mondta Anya szomorú mosollyal az arcán.
- Ti is eljöhetnétek hozzánk. Nem a világ másik felén vagyok. –válaszoltam, mire egy apró fejrázást kaptam.
- Sosem változol. –nevetett Emmett- Amúgy drága szülők, a lányotoknak teljesen igaza van.
- Na ugye! –kiáltottam fel büszkén- Emmett bácsi megint a család esze. Komolyan, hol is lennétek nélküle…
- Kicsi lány, tényleg hiányoztál. –jegyezte meg a nagy mackó.
- Ebben kivételesen egyet értek vele. –tette hozzá Rosalie néni, mire felkuncogtam.
- Ti is nekem.
Három órával később kecmeregtünk haza. A gyomrom tele volt- Esme szokásához híven teletömött finomabbnál finomabb ételekkel. Nem is igazán kellett tömni… nem tudtam ellenállni annak a rengeteg finomságnak…
Vég beszélgettük a délutánt. Apa és Anya elhalmoztak a kérdéseikkel, én pedig alig bírtam mindre válaszolni. Időm sem volt levegőt venni, folyton beszélnem kellett. Na, nem mintha bántam volna…
Emmett és Rosalie mentett ki, mivel a szobájukba húztak. Pontosítok: Rosalie a gardróbjába rángatott, Emmett pedig ezután le az udvarra. A kertben aztán kacagva hadakoztunk… Igazából nem is volt hadakozás. Nevetve dobott fel a levegőbe, aztán próbált elkapni. Többször a hátán kötöttem ki, végül a folyó jéghideg vízében is úsztunk. Ekkor döntöttük el, hogy ideje visszavonulni, és nekem egy forró fürdőt vennem. Ebben Emmett már nem segített… De bár más segített volna… Valaki, akinek szőke tincsei selymesen csúsznak az ujjaim között, akinek vörös szemeibe nézve elkap a vágy, hogy kívánatos ajkaira vessem magam…
- Mi a baj, Renesmee? –kérdezte Jasper, mire az emlékeimből felébredve felé kaptam a pillantásomat. A kanapén ültünk, ő épp egy újságot dobott az asztalra- Felnyögtél az előbb. Fáj valamid?
- Áh, nincs semmi… Csak elzsibbadt a lábam, ennyi az egész. –magyaráztam gyorsan, majd az egyik lábamhoz kaptam és végdörzsöltem- Mindjárt elmúlik.
Szótlanul bólintott, majd felállt, hogy a konyhába induljon. Hallottam, ahogy kitárta a hűtőajtót, majd a kezembe nyomott egy poharat.
- Tudom, hogy nem friss vér… -mondta- De meg kellene innod. Már nem is tudom, hogy mikor vadásztál utoljára… És a zsibbadás is jelzi, hogy szükséged lenne már a vámpírságodra…
Bólintottam, majd kivettem a kezéből a poharat. Talán igaza van… Minden esetre nem akartam vele kötekedni. Gyorsan lehúztam a poharat, majd az előttem álló Jasper kezébe nyomtam, aki elmosolyodott, majd lesuhant.
- Elmegyek és bevásárolok, Renesmee. –tért vissza Jaz, majd felkapta a kocsi kulcsát- Nem fogok sietni. Valószínűleg megállok vadászni is, valamint pár iratot el kell rendeznem. Majd csak éjszaka… vagy inkább hajnalban jövök. Vigyázz magadra, Kislány.
Nyomott egy puszit az arcomra, majd már ott sem volt.
- Húha.
Ennyit tudtam csak reagálni. Mostanában minden nap ezt csinálja. Beszélgetünk egy keveset, majd valami fontos dologra hivatkozva elmegy…
Sóhajtottam egy aprót, majd hátradőltem a kanapén. Sikítottam egyet, ahogy megéreztem a vállam alatt egy kemény, hideg dolgot, majd a hozzá tartozó hideg leheletet is.
- A szívbajt hoztad rám! –kiáltottam Demetri vigyorgó arcába, miközben a légzésemet próbáltam szabályozni.
- Bocsi.
Másodpercekkel később már az ölelésében találtam magamat.
- Egész délután rád gondoltam. –susogta a fülembe, mire elvigyorodtam.
- Kis hazug. Három órával ezelőtt találkoztunk.
- És? –suttogta a számba- Attól még rád gondoltam.
- De nem egész délután.
- Részletkérdés. –vágta rá, majd az ajkaimra vetette magát.
Imádtam a csókját. A hűvös ajkai feltüzeltek, ilyenkor ujjaim rendszerint a hajába vándoroltak. Az egyik kezem tényleg a tincsei között kötött ki, másik kezem pedig a pólója alját kezdték el matatni, majd egyre feljebb tolni.
- Ne. –suttogta.
- Miért?
- Most nem lehet. –dörmögte, majd lefejtette a kezemet a felsőjéről.
Csalódottan pillantottam rá, majd el akartam rántani a kezemet. Ő viszont összekulcsolta az ujjainkat és elmosolyodott.
- Imádom, mikor ilyen heves vagy. –kezdte- Azt meg még jobban imádom, mikor sértődött vagy. Akkor rendkívül édes vagy. Én is akarlak téged, legszívesebben el sem engednélek egész nap, de…
- De?
- De találkánk van. Kevin és Izbel kijelentették, hogy pizzázni akarnak. Engem Iz mindenképp magával rángatna, így legalább összekötöm a kellemest…a kellemessel.
Elnevettem magam.
- Annyira gyönyörű vagy, mikor nevetsz. –suttogta Demetri, mire pír lepte el az arcomat- Akkor meg még édesebb, mikor elvörösödsz.
A vállába fúrtam az arcomat, mire felkuncogott.
~
Fél óra múlva már a plázában ültünk. Épp most adtuk le a rendelésünket. Izbel és Kevin –pár szerelmes szó után- csókcsatába kezdtek, és nem úgy tűnt, mintha nagyon zavartatnák magukat. Demetri elgyötörten nézett rám, majd a combomra csúsztatta a kezét. Egy sajnálkozó pillantást vetettem rá, és végigsimítottam a karján.
*-*
(Izbel)
Elmosolyodtam, ahogy Demetri és Renesmee párosa felé néztem. Nessie hangosan nevetett, Dem pedig lágy pillantásával vizslatta őt. Jó érzés fogott el, ahogy ezt az apró jelenetet láttam… És úgy éreztem, rájöttem a dolgok nyitjára.
- Demetri, eljössz velem megvenni, amit megbeszéltünk? –pillantottam rá mosolyogva, mire egy apró bólintás volt a válasz.
- Hova mentek, Cicám?
- Titok. –kacsintottam Kevinre, majd egy csókot nyomtam az ajkaira.
Megragadtam Demetri karját, majd a pláza másik felébe húztam, egy látszólag nyugodt, szinte kihalt részre.
- Te beleszerettél Renesmee Cullenbe! –hadartam boldogan, kissé tapsikolva.
- Izbel! –rivallt rám- Halkabban!
- Tehát nem tagadod! Jaj, te olyan jó! –ugrottam a nyakába- Végre boldogok lehettek!
Válaszul csak bólintott egy aprót, de ezen kívül nem reagált semmit.
- De ugye a többi csaj… nem fog bekavarni?
- Miért, azt hitted, hogy nem bontottam minden egyéjszakás nővel a kapcsolatomat? –suttogta halkan- Azt hiszed, hogy több vasat tartok a tűzbe? Milyen szemétnek gondolsz te engem?
- Nem úgy értettem, csak félek, hogy esetleg…
Válaszul csak ciccentett egyet, majd arrébb lépett, ezzel jelezve, hogy ideje abbahagyni ezt a beszélgetést. Megragadtam a kezét és közelebb léptem hozzá.
- Én nem így gondoltam, Demetri. –néztem fel rá.
- Miért csinálsz úgy, mintha nem ismernél? –kérdezte vádlón, mire a lelkiismeretem azonnal feléledt és engem vádolt.
- Egyszerűen... ezt nem tudom elhinni, Dem.
- Pedig megpróbálhatnád. Komolyan gondolom, hogy egy időre felhagyok a csábító szereppel.
- Örülök neki, de könyörgöm! Te Demetri vagy!
- Nem hiszed el, hogy sikerülne?
- Sajnálom. –válaszoltam apró fejrázás kíséretében, mire mellkasából egy csalódott sóhaj tört ki- Próbálok hinni neked, és bíztatni foglak. Ígérem, segíteni fogok, amiben csak tudok… de ez nekem rettentően új és furcsa. Bízok benned. Tényleg, bízok benned. De száz éve ezt az életmódot űzöd és bizonyára nem könnyű lemondanod róla.
- Renesmee kárpótol mindenért. –mondta, mire elmosolyodtam.
- Akkor áldásom rátok. –tártam ki a karjaimat, majd szorosan magamhoz öleltem.
- Nincs túl sok időnk, Izbel.
- Persze, még vissza kell mennünk. –vigyorogtam- Meg valamit venni is kellene.
- Félreértettél. –sóhajtott- Maximum pár hónap, és vissza kell mennem Olaszországba. Akkor pedig vége a kapcsolatunknak. Aro akkor nem fogja engedni, hogy továbbra is találkozzunk…
- Oh, Dem. –suttogtam, majd újra magamhoz öleltem.
- Ezért szeretném kiélvezni ezt a kevéske kis időt. És… ezért nem engedem meg magamnak, hogy teljesen beleszeressek.
Nem szóltam semmit, csak engedtem, hogy kétségbeesetten öleljen magához.
- Annyira nehéz lesz.
- Tudom. –válaszolta.
- De most ne is gondoljunk erre. –mosolyogtam rá –Inkább gyorsan vegyünk valamit és induljunk vissza.
- Oh, Izbel. –kapott a kezem után- Kérlek ne mondd el másnak. Kevin úgyis megtudja, de kérlek…
- Nyugi. Tőlem senki sem fogja megtudni.
Egyszerűen bólintott, majd visszaindultunk. Demetri közben megállt egy ékszerboltban, és komoly összeget hagyott ott. Egy arany karláncot vett, ami apró gyémántokkal volt díszítve.
Visszatérve Renesmee nagy meglepetésére magához rántotta és megcsókolta. Vigyorogva néztem őket, és jeleztem Kevinnek, hogy majd otthon mindent elmagyarázok. Végül hagyta az egészet, és a vállamra nyomott egy csókot.
Fél óra múlva már boldogan nevetve falatoztunk. A pizza nagy része már a gyomrunkban volt, a többi még a tálcákon pihent. Épp egy szeletért nyúltam, mikor egy kéz tért be a látóterembe, majd a fröccsenést hallottam és az utána járó kellemetlen hűvösséget. Halk sikítás hagyta el az ajkaimat, ahogy megláttam a fehér felsőmön lévő óriási, vörös foltot. Üdítő.
- Nem felejtek. –hallottam a szavakat. A barna, rövid hajkorona már nem takarta ki a látóteremet. Megdöbbenve néztem, ahogy a jól ismert kecses alak elballag tőlem, majd a kukába hajítja az üres üveget.
- Alice. –suttogta Nessie lesokkolva.
Én sem tudtam semmi mást reagálni. Kevin megfeszült mellettem, Demetri mérgesen morogni kezdett. Végül felálltam és a táskámat megragadtam.
- Elmegyek a mosdóba, lecserélem a felsőmet.
A többiek aprót bólintottak, majd a döbbent és kíváncsi emberek tömegén keresztülvágtam, hogy megtaláljam a női mosdót és tényleg lerángassam magamról az átázott, foltos ingemet…
- Demetri, eljössz velem megvenni, amit megbeszéltünk? –pillantottam rá mosolyogva, mire egy apró bólintás volt a válasz.
- Hova mentek, Cicám?
- Titok. –kacsintottam Kevinre, majd egy csókot nyomtam az ajkaira.
Megragadtam Demetri karját, majd a pláza másik felébe húztam, egy látszólag nyugodt, szinte kihalt részre.
- Te beleszerettél Renesmee Cullenbe! –hadartam boldogan, kissé tapsikolva.
- Izbel! –rivallt rám- Halkabban!
- Tehát nem tagadod! Jaj, te olyan jó! –ugrottam a nyakába- Végre boldogok lehettek!
Válaszul csak bólintott egy aprót, de ezen kívül nem reagált semmit.
- De ugye a többi csaj… nem fog bekavarni?
- Miért, azt hitted, hogy nem bontottam minden egyéjszakás nővel a kapcsolatomat? –suttogta halkan- Azt hiszed, hogy több vasat tartok a tűzbe? Milyen szemétnek gondolsz te engem?
- Nem úgy értettem, csak félek, hogy esetleg…
Válaszul csak ciccentett egyet, majd arrébb lépett, ezzel jelezve, hogy ideje abbahagyni ezt a beszélgetést. Megragadtam a kezét és közelebb léptem hozzá.
- Én nem így gondoltam, Demetri. –néztem fel rá.
- Miért csinálsz úgy, mintha nem ismernél? –kérdezte vádlón, mire a lelkiismeretem azonnal feléledt és engem vádolt.
- Egyszerűen... ezt nem tudom elhinni, Dem.
- Pedig megpróbálhatnád. Komolyan gondolom, hogy egy időre felhagyok a csábító szereppel.
- Örülök neki, de könyörgöm! Te Demetri vagy!
- Nem hiszed el, hogy sikerülne?
- Sajnálom. –válaszoltam apró fejrázás kíséretében, mire mellkasából egy csalódott sóhaj tört ki- Próbálok hinni neked, és bíztatni foglak. Ígérem, segíteni fogok, amiben csak tudok… de ez nekem rettentően új és furcsa. Bízok benned. Tényleg, bízok benned. De száz éve ezt az életmódot űzöd és bizonyára nem könnyű lemondanod róla.
- Renesmee kárpótol mindenért. –mondta, mire elmosolyodtam.
- Akkor áldásom rátok. –tártam ki a karjaimat, majd szorosan magamhoz öleltem.
- Nincs túl sok időnk, Izbel.
- Persze, még vissza kell mennünk. –vigyorogtam- Meg valamit venni is kellene.
- Félreértettél. –sóhajtott- Maximum pár hónap, és vissza kell mennem Olaszországba. Akkor pedig vége a kapcsolatunknak. Aro akkor nem fogja engedni, hogy továbbra is találkozzunk…
- Oh, Dem. –suttogtam, majd újra magamhoz öleltem.
- Ezért szeretném kiélvezni ezt a kevéske kis időt. És… ezért nem engedem meg magamnak, hogy teljesen beleszeressek.
Nem szóltam semmit, csak engedtem, hogy kétségbeesetten öleljen magához.
- Annyira nehéz lesz.
- Tudom. –válaszolta.
- De most ne is gondoljunk erre. –mosolyogtam rá –Inkább gyorsan vegyünk valamit és induljunk vissza.
- Oh, Izbel. –kapott a kezem után- Kérlek ne mondd el másnak. Kevin úgyis megtudja, de kérlek…
- Nyugi. Tőlem senki sem fogja megtudni.
Egyszerűen bólintott, majd visszaindultunk. Demetri közben megállt egy ékszerboltban, és komoly összeget hagyott ott. Egy arany karláncot vett, ami apró gyémántokkal volt díszítve.
Visszatérve Renesmee nagy meglepetésére magához rántotta és megcsókolta. Vigyorogva néztem őket, és jeleztem Kevinnek, hogy majd otthon mindent elmagyarázok. Végül hagyta az egészet, és a vállamra nyomott egy csókot.
Fél óra múlva már boldogan nevetve falatoztunk. A pizza nagy része már a gyomrunkban volt, a többi még a tálcákon pihent. Épp egy szeletért nyúltam, mikor egy kéz tért be a látóterembe, majd a fröccsenést hallottam és az utána járó kellemetlen hűvösséget. Halk sikítás hagyta el az ajkaimat, ahogy megláttam a fehér felsőmön lévő óriási, vörös foltot. Üdítő.
- Nem felejtek. –hallottam a szavakat. A barna, rövid hajkorona már nem takarta ki a látóteremet. Megdöbbenve néztem, ahogy a jól ismert kecses alak elballag tőlem, majd a kukába hajítja az üres üveget.
- Alice. –suttogta Nessie lesokkolva.
Én sem tudtam semmi mást reagálni. Kevin megfeszült mellettem, Demetri mérgesen morogni kezdett. Végül felálltam és a táskámat megragadtam.
- Elmegyek a mosdóba, lecserélem a felsőmet.
A többiek aprót bólintottak, majd a döbbent és kíváncsi emberek tömegén keresztülvágtam, hogy megtaláljam a női mosdót és tényleg lerángassam magamról az átázott, foltos ingemet…
