Úgy gondoltam, hogy megleplek titeket ezzel a fejezettel :) Sokkal előbb hoztam, de remélem örültök neki :) A fejezet vége miatt elnézést kérek mindenkitől. Nővérkém, remélem megkíméled az életemet! ;)
Jó olvasást
Puszi
Love Angel- 32. fejezet
Kiderül
(Renesmee)
Elmosolyodtam, ahogy Demetri a nyakamba csókolt. Élveztem ezeket az apró mozdulatokat.
Akárhányszor eszembe jutott a múlthét egyik meghatározó eseménye, jólesően megborzongok. Demetri felvállalt a barátaink előtt! Ennél többre nem is vágyhattam volna. Ez az apró kis cselekedet olyan sok boldogságot csempészett a hétköznapjainkba, hogy azt elképzelni sem lehet. Csak átélni…
- Indulnunk kellene. –dörmögte a fülembe Demetri.
- Kellene. –sóhajtottam, majd szembe fordultam vele. Ajkaimat az övéire tapasztottam, ujjaimat a hajába mélyesztettem.
- Tényleg mennünk kell. –suttogta a számba- Ha nem érünk oda időre, gyanakodni fognak.
- Jó. Menjünk.
Öt perc múlva már az autójában ültünk. Apáék hívtak meg minket. Nem tudtuk, hogy mi lehet ennyire fontos és halaszthatatlan, de inkább meg sem kérdeztünk. Apa hangja túlságosan is parancsoló volt ahhoz, hogy kételkedjünk és ellent mondjunk.
- Alice viselkedése meglehetősen eldurvult az utóbbi időben. –mondta Demetri kissé mérgesen- Nem értem, hogy miért Izbel-en éli ki a haragját.
- Ő okolja, amiért szakítottak Jasperrel. –magyaráztam.
- Tudom. De nem Izbel csalta meg Jasper bácsikádat. –rázta a fejét- És ez a képes dolog is… nagyon gagyi volt.
Hát igen. Alice nénikém jobb ötlet hiányában kutakodott. Egy pár évvel ezelőtti képet talált Kevinről, amin egy lányt csókol. Alice az aljára szerkesztette a pár nappal ezelőtti dátumot. Azon bukott el a dolog, hogy Izbel és Kevin aznap elutaztak egy gyors rokonlátogatásra, és egész nap el sem engedték egymás kezét. Nos, igen… gyanús volt, hogy hirtelen előkerült egy kép, amin Kevin Párizsban csókol egy másik nőt. Izbelnek nem is volt kérdés, hogy ki folyamodott ilyen ócska trükkhöz.
- A motorról pedig még nem is beszéltünk. Izbel komolyan meg is sérülhetett volna. –kiáltotta dühösen Demetri.
Egyet értettem vele. Alice egyre veszélyesebb dolgokhoz folyamodott. Pár napja kikötötte Izbel motorjából a féket. Szerencsétlen lány pedig csak száguldozott, a motor folyamatosan gyorsult, lassítani pedig nem tudott. Végül az egyik sziklához hajtott, aztán egyenesen leröpült a szikláról, a jéghideg vízbe. Szerencsére Izbel nem sérült meg, a motornak sem lett komolyabb baja. Aznap Kevin érdekes látogatást tett a Cullen-villában, és ordítani kezdett a vigyorgó lánnyal. Akkor este komoly fejmosást kapott Nagyapáéktól is, így másnap kénytelen-kelletlen volt egy bocsánatkérést megejtenie. Nem is kell mondanom, az az egyetlen kis szócska hihetetlenül gúnyosra és provokálóra sikeredett. Ebből tudtuk, hogy ezt a csatát Alice tovább vívja. Izbel pedig nem támad vissza…
Akárhányszor eszembe jutott a múlthét egyik meghatározó eseménye, jólesően megborzongok. Demetri felvállalt a barátaink előtt! Ennél többre nem is vágyhattam volna. Ez az apró kis cselekedet olyan sok boldogságot csempészett a hétköznapjainkba, hogy azt elképzelni sem lehet. Csak átélni…
- Indulnunk kellene. –dörmögte a fülembe Demetri.
- Kellene. –sóhajtottam, majd szembe fordultam vele. Ajkaimat az övéire tapasztottam, ujjaimat a hajába mélyesztettem.
- Tényleg mennünk kell. –suttogta a számba- Ha nem érünk oda időre, gyanakodni fognak.
- Jó. Menjünk.
Öt perc múlva már az autójában ültünk. Apáék hívtak meg minket. Nem tudtuk, hogy mi lehet ennyire fontos és halaszthatatlan, de inkább meg sem kérdeztünk. Apa hangja túlságosan is parancsoló volt ahhoz, hogy kételkedjünk és ellent mondjunk.
- Alice viselkedése meglehetősen eldurvult az utóbbi időben. –mondta Demetri kissé mérgesen- Nem értem, hogy miért Izbel-en éli ki a haragját.
- Ő okolja, amiért szakítottak Jasperrel. –magyaráztam.
- Tudom. De nem Izbel csalta meg Jasper bácsikádat. –rázta a fejét- És ez a képes dolog is… nagyon gagyi volt.
Hát igen. Alice nénikém jobb ötlet hiányában kutakodott. Egy pár évvel ezelőtti képet talált Kevinről, amin egy lányt csókol. Alice az aljára szerkesztette a pár nappal ezelőtti dátumot. Azon bukott el a dolog, hogy Izbel és Kevin aznap elutaztak egy gyors rokonlátogatásra, és egész nap el sem engedték egymás kezét. Nos, igen… gyanús volt, hogy hirtelen előkerült egy kép, amin Kevin Párizsban csókol egy másik nőt. Izbelnek nem is volt kérdés, hogy ki folyamodott ilyen ócska trükkhöz.
- A motorról pedig még nem is beszéltünk. Izbel komolyan meg is sérülhetett volna. –kiáltotta dühösen Demetri.
Egyet értettem vele. Alice egyre veszélyesebb dolgokhoz folyamodott. Pár napja kikötötte Izbel motorjából a féket. Szerencsétlen lány pedig csak száguldozott, a motor folyamatosan gyorsult, lassítani pedig nem tudott. Végül az egyik sziklához hajtott, aztán egyenesen leröpült a szikláról, a jéghideg vízbe. Szerencsére Izbel nem sérült meg, a motornak sem lett komolyabb baja. Aznap Kevin érdekes látogatást tett a Cullen-villában, és ordítani kezdett a vigyorgó lánnyal. Akkor este komoly fejmosást kapott Nagyapáéktól is, így másnap kénytelen-kelletlen volt egy bocsánatkérést megejtenie. Nem is kell mondanom, az az egyetlen kis szócska hihetetlenül gúnyosra és provokálóra sikeredett. Ebből tudtuk, hogy ezt a csatát Alice tovább vívja. Izbel pedig nem támad vissza…
- Nagyon elmerültél a gondolataidba, Renesmee. –szólított meg Demetri- Megérkeztünk.
- Oh… Oké.
Kipattantunk az autóból és a házba indultunk. Feltűnően és szokatlanul nagy csend uralkodott odabent. Egy apró pisszenés sem hallatszott, talán csak a madarak halk csicsergése és a patak lassú csobogása juthatott a fülünkbe. Felpattogtam a lépcsőn és benyitottam a házba. Az előszobában senki sem találtam. Levetettem a kabátomat és a fogasra akasztottam, majd megvártam, míg Demetri is így tett.
A nappaliban is síri csend uralkodott. Mindenki itt foglalt helyet: Anyáék egymás mellett, Nagyapáék velük szemben, Emmett és Rosalie a lépcsőn ültek, Jasper pedig egy széket hozott be magának. Egy kétszemélyes ülőalkalmatosságot üresen hagytak. Éreztem, hogy valami fontos dolog történt. A feszültség szinte ordított, tudtam, hogy csak egy dolog kell a robbanáshoz. És sejtettem, hogy mi ennek a dühnek és feszültségnek az oka...
Arra néztem, amerre a bajt sejtettem. Ő a fotelben ült, arcán vigyor terült szét, halványan felvonta a szemöldökét. Méreg és tiszta undor kapott el. Csak egy valami akadályozott meg abban, hogy lelohasszam a boszorkány mosolyát. Az pedig az ujjaimat átfonó kéz volt.
Nem volt kérdés, hogy mi miatt ilyen a hangulat. Tudják –fogalmazódott meg bennem a tény. Elöntött a félelem és a harag. Féltem, hogy elveszítem Demetri-t, és eszméletlenül dühös voltam a nagynénémre.
- Te. –villantottam rá a szemeimet.
Diadalittasan elvigyorodott. Éreztem, hogy a kezem megremeg, az arcélemen egy izom megrándult.
- Nem volt jogod hozzá! –ordítottam rá.
Nemtörődően megvonta a vállát, a vigyora látszólag letörölhetetlen volt.
- Neked nincs jogod ahhoz, hogy lázadozz. –rivallt rám Apám, mire mérges szikra gyúlt a szemeimben- Azonnal ülj le. Te is, Volturi.
- Demetri a neve. –morogtam, mire Apa még dühösebb ábrázatot öltött.
- Alice tudomásunkra juttatta, hogy meglehetősen összemelegedtél ezzel a bájgúnárral. –folytatta Apa, mire újra közbevágtam:
- Demetri a neve.
Láttam rajta, hogy ez a tény kicsit sem érdekli, csak pusztán felidegesíti. De nem viseltem el, hogy gúnynevekkel lássa el Őt.
- Vess véget a kapcsolatotoknak. –jelentette ki ellenvetést nem tűrően Apa.
Gúnyosan elmosolyodtam, majdnem fel is nevettem. Anya rám villantotta a szemét, én pedig álltam a pillantását. Tudtam, hogy a tekintetemből Ő mindig tudott olvasni. Kiismert már annyira, hogy a szememben mindent lásson. Halványan elmosolyodott, és láttam, hogy arca kisimul.
- Nem. –fordultam vissza Apa felé. Meglepte, hogy ellent mondtam neki. Ezt tisztán láttam rajta. Talán még sosem tagadtam meg az akaratát, de úgy éreztem, hogy ennek itt az ideje.
- Nem kívánságműsor.
- Felnőttem. –jelentettem ki Apám szemeibe nézve- Nő vagyok már. Tudok önálló döntéseket hozni és viselni azok következményeit. Igen, eddig hagytam, hogy ti irányítsatok. De ideje lesz a saját lábamra állnom és megélnem a nagyvilágban. Nem vagyok olyan tökéletes, mint ti. Én csak félig vagyok vámpír, Apa. Ti sem tudjátok korlátozni az érzelmeiteket, egy ember pedig még úgyse. Én pedig pont a kettő között vagyok.
- Ismétlem: Nem te döntesz.
- Azt te csak hiszed. –néztem rá dacosan- Rettentően szeretlek téged, Apa. De nem hozhatsz meg minden döntést helyettem. Ez az én életem és nem a tiéd. Ebből kifolyólag ott rontom el, ahol akarom. És minden elrontott dolgot én hozok helyre, én tanulok belőlük. Ha végig a szoknyátok mögé bújva fogom tengetni mindennapjaimat, az első normális, felnőtt napomon eltipornak.
- Felnőhetsz. De nem mellette. –szólt közbe Jasper.
- Te is ellenem vagy, Jasper bácsi? –nézte rá csalódottan- Pedig reménykedtem benne, hogy te megérted az érzéseimet.
- Megértjük de nem fogadjuk el. –morogta Apa.
- Az már a ti gondotok. –mondtam- Lelkiismeret furdalás és önemésztés nélkül teszek ezután mindent, hisz már tudjátok a titkomat. Rendben, ne higgyetek nekem és ne fogyjatok el. De én innentől nyugodt szívvel fogok minden éjszakát mellette és vele tölteni.
- Vele eltölteni? –kiáltotta Apám vérben forgó szemekkel.
Mosolyogva bólintottam egyet. Tudtam, hogy érti a szavaim jelentését. Biztos voltam benne, hogy felfogta, hogy nem mindig alvással töltjük el az éjszakákat.
Végignéztem a családomon. A nagyszüleim arca meglepődöttséget tükrözött, nem tapasztaltak még ilyesfajta fellépést tőlem. Emmett megbűvölve hallgatott, ajkai szélén apró mosoly bujkált, viszont karizmai furcsán megdagadtak. Rosalie büszke pillantással méltatott, noha kissé baljós tekintete volt. Anya arcán mosoly ült. Éreztem, hogy ő meg fog érteni és ki fog állni mellettem. Ez óriási megkönnyebbüléssel töltött el. Jasper megbántott és bűntudatos volt. Mindkettő érzés azért, mert vele éltem és ő nem tudott róla.
Alice-t messze elkerültem még a szemeimmel is. Féltem, hogy netán olyan látnék, ami miatt túlcsordul bennem a pohár.
Apa arcát pedig el sem lehetett magyarázni. Minden érzelem tükröződött rajta, látszólag óriási harag és harc folyt benne. Tudtam, hogy az agya egyik távoli zuga mérlegeli a hallottakat, de javarészt nem törődött vele.
- Te lefektetted a lányomat? –ordította Demetri arcába, mire ő zavartan rándult meg.
- Igen, lefeküdtünk, Apa. –mondtam rezzenéstelen arccal.
Dühe még nagyobb magaslatokba szárnyalt, teste remegett a visszafojtott indulataitól.
- Ez normális jelenség egy férfi és egy nő között, Apa. –magyaráztam kissé gúnyosan- Habár szerintem ezt nem kell neked magyaráznom.
Ez volt sok Apának. Tudtam, hogy ezt nem kellett volna, de olyasfajta vágyat éreztem a gondolataim kimondásához, hogy nem bírtam megállni. Láttam, hogy Apa arca megrándul, izmai megfeszülnek, majd megragadta Demetrit és kidobta az ablakon. Ismétlem: kidobta az ablakon!
Egy riadt sikoly tört ki a mellkasomból. Láttam az üvegszilánkokat mindenhol, majd kint a dulakodó párt is. Hisz Demetri két másodperce még az ujjaimmal játszott, most pedig Apámat próbálja lenyugtatni.
- Csak védekezik. –suttogta Anya, mire még nagyobb rémület lett rajtam úrrá. Ez csak dühíteni fogja Apát!
- Demetri, Apa! Hagyjátok abba! –kiáltottam nekik, de látszólag egyikük sem figyelt a szavaimra.
A kedvenc volturisom szisszenés nélkül hagyta, hogy Apa ökle egyre többször csattanjon neki, ezzel szinte a fél erdőt kiírtva.
- Védekezz! –ordítottam neki.
A könnyeim ellepték a szemeimet, pár csepp ki is gördült végszántva az arcomat.
- Miért nem állítjátok meg őket? –kiáltottam a családomra.
Rosalie, Nagyapa és Nagymama azonnal elindult feléjük, Emmett egy röpke fáziskéséssel kezdett el rohanni. Anya erősen szorított magához- nem engedte, hogy a két harcoló fél közé fussak. Jasper mellettünk állva próbálta nyugtatni őket, végül feladta és odaszaladt hozzájuk. Alice csak ördögi kacajt hallatott, amitől csak még mérgesebb és kétségbeesettebb lettem.
Demetri és Apa a gyorsaságuk miatt könnyedén cselezték ki a családtagjainkat, végül tőlük jó pár méterre egymásnak estek. Pontosítok: Apa esett Szerelmemnek, ő pedig csak tűrte a támadásokat. Végül egy szerencsétlen helyzetnek köszönhetően Apa keze Demetri nyakára kulcsolódott, aki egy pillantást vetett rám, majd már csak a reccsenést és a saját sikolyomat hallottam. Elnyelt a sötétség.
~
Az első gondolatom az volt, hogy kié lehet ez az apró kéz, ami a hajamat simogatja. A második gondolatom pedig azonnal Demetri körül forgott.
- Dem. –suttogtam rekedten.
Kinyitottam a szemeimet és körbenéztem. A fejem Anyu ölében volt. Tehát ő simogatta a hajamat…
Rosalie ölében voltak a lábaim. Ő elmerengve rajzolgatott a vádlimra, közben halkan dúdolgatott. Emmett egy fotelben ült mellettünk, a focimeccset nézte a televízióban. Apát és Jasper-t nem láttam semerre. Nem is volt baj.
Hallottam, hogy Nagymama a konyhában forog, az illatok alapján nekem főz ételt. Valamint vért… langyosít.
Nagypapa a fenti irodájában van és könyvet olvas.
Alice a lépcsőn foglalt helyet és egy prospektust lapozgatott. Mit keres itt? Nyugodtan menjen el!
Ő-t nem hallottam sehol. Kezdett egyre nagyobb kétségbeesés úrrá lenni rajtam. Legszívesebben elsírtam volna magam, noha tudtam, hogy ezzel semmire sem megyek.
- Hol van? –ültem fel, mire Anya megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán arca átváltott gondterheltbe- Anya! Merre van?
- Sajnálom, Kicsim.
- Mi történt? –álltam fel és követelőzően néztem Anyára. Szemeim megteltek könnyel, éreztem, hogy nem sok kell nekik a kicsorduláshoz.
- Kicsim, Apád nem akarta, de… -kezdett a hadoválásba Anya. Aranybarna szemei sajnálatot sugároztak, amitől ebben a pillanatban hányingerem volt.
Rosalie nem is mert a szemeimbe nézni- a padlót fixírozta. Emmett mélységes megbánással pillantott rám, Alice pedig csak egy diadalittas vigyort villantott.
- Menj a fenébe! –kiáltottam rá, majd kicsordultak a könnyeim- Anya, te meg áruld már el végre, hogy merre van!
- Igazából úgysem nagyon érdekel, hogy merre van…vagyis volt a legjobb barátnőd haverja. –nevetett Alice.
Lefagytam. Láttam Anya szemeiben, hogy nem helyesli azt, amit tenni fogok. Mérgesen, izmaimat befeszítve fordultam Alice felé, aki azon nyomban abbahagyta a gúnyos kacagást.
- Semmi közöd sincs az életemhez. –jelentettem ki a szemébe nézve- Te egy számító nőszemély vagy, akit nem tekintek a nagynénémnek. Tönkretetted az első kapcsolatomat, és tönkretetted azt, akit szeretek. Izbel életveszélyes helyzetbe került miattad, Jasper depressziós. Te pedig csak itt ülsz, olvasod a magazinodat és nevetsz. Nevetsz rajtam. Tudod Alice… Én rajtad nevetnék. Mert szánalmas vagy. Olyan, akit legszívesebben leköpnék, de még arra sem vagy méltó. Hányingerem támad, ahogy a szemeidbe nézek, kiráz a hideg, ha meghallom a hangodat. Imádtalak. Imádtalak, Alice! Érted te ezt? –kiáltottam rá sírva- Imádtalak! És te így megutáltattad magad. Képes voltál arra, hogy az egy szem unokahúgod ellen fordulj, akit úgy tudom szeretsz. Még egy ilyen aljas, megátalkodott és… és érzelemmentes nőt még nem ismerek. De nem is bánom. Belőled is sok. Egy ideig elviseltem, amit művelsz… Még azt is elnéztem volna, amit Izbellel teszel. Igen, megbocsájtottam volna, mert szerettelek. És te… ezt tetted. Nem is érzed a dolgok súlyát, Alice. Szeretem Demetri! Fel tudod te ezt fogni? Érted te, hogy mi az? Szerintem egyáltalán nem. Nem vagy képes felfogni, hogy milyen pusztítást okozol.
- Ugyan, túlreagálod. –legyintett egyet.
Szipogtam egyet, és mérgesen megráztam a fejemet. Emmett mögöttem felhorkantott és mögém állva támogatott. Elég volt, hogy ott van. Rosalie a férje mellé állt, Anya pedig a kanapén ülve meredt maga elé.
- Túlreagálom? –kérdeztem vissza- Azt papoljátok nekem, hogy gyerek vagyok? Te vagy az, Alice. A büdös életbe, nézz a szemembe, mikor hozzád beszélek, és ne azt az átkozott magazint bújd!
Dühödten téptem ki a kezéből a lapot, majd kihajítottam az törött ablakon.
- Utállak! Rémesen gyűlöllek! El sem tudod képzelni, hogy mik kavarognak most a fejemben. De tudod mit? Megmutatom!
Legnagyobb akarta ellenére is megragadtam a karját majd elküldtem neki az összes mostani gondolatomat. Megdöbbenve pörögtek a fejében a képek.
Mindaz, amit róla gondoltam. Az a puszta undor és düh, amit iránta táplálok. A régi emlékeim, amíg boldogan kacagtam vele, majd az éles váltás, mikor legszívesebben a haját tépném. Mindaz, amit vele tennék ebben a pillanatban, és mindenkit biztosítok, az ölelés nem lenne közte. Elküldtem neki a Demetri felé táplált érzéseimet, majd az elvesztése okozta űrt, ami a lelkemben keletkezett.
- Menj el és hagyj békén. Nem vagyok rád kíváncsi. Örökre elástad magad, Alice. –suttogtam a szemébe nézve, majd mérgesen letöröltem az arcomról a könnycseppeket.
- Oh, Renesmee. –dörmögte miközben felállt. Felém tett egy lépést, majd ölelésre tárta a karjait.
- Mit nem értesz azon, hogy hagyj békén? –kiáltottam rá- Tökre tetted a kapcsolatomat, elintézted a Szerelmemet, földbe tiportad a férjedet. Mit akarsz még? Mégis mit? Nem volt elég, amit csináltál? Mi az, amire még vágysz? Hogy meghaljak? Hogy Jasper öngyilkos legyen, amiért te azt tetted vele? Mégis mit akarsz? Mi az, amit még nem kaptál meg? Tényleg nem volt elég, Alice? Menj a Föld másik féltekére és ott tegyél tönkre valakit!
Mérgesen néztem a szemeibe, megtöröltem a könnyáztatta arcomat majd dühös morgás közepette botladozó léptekkel az udvarra mentem.
- Oh… Oké.
Kipattantunk az autóból és a házba indultunk. Feltűnően és szokatlanul nagy csend uralkodott odabent. Egy apró pisszenés sem hallatszott, talán csak a madarak halk csicsergése és a patak lassú csobogása juthatott a fülünkbe. Felpattogtam a lépcsőn és benyitottam a házba. Az előszobában senki sem találtam. Levetettem a kabátomat és a fogasra akasztottam, majd megvártam, míg Demetri is így tett.
A nappaliban is síri csend uralkodott. Mindenki itt foglalt helyet: Anyáék egymás mellett, Nagyapáék velük szemben, Emmett és Rosalie a lépcsőn ültek, Jasper pedig egy széket hozott be magának. Egy kétszemélyes ülőalkalmatosságot üresen hagytak. Éreztem, hogy valami fontos dolog történt. A feszültség szinte ordított, tudtam, hogy csak egy dolog kell a robbanáshoz. És sejtettem, hogy mi ennek a dühnek és feszültségnek az oka...
Arra néztem, amerre a bajt sejtettem. Ő a fotelben ült, arcán vigyor terült szét, halványan felvonta a szemöldökét. Méreg és tiszta undor kapott el. Csak egy valami akadályozott meg abban, hogy lelohasszam a boszorkány mosolyát. Az pedig az ujjaimat átfonó kéz volt.
Nem volt kérdés, hogy mi miatt ilyen a hangulat. Tudják –fogalmazódott meg bennem a tény. Elöntött a félelem és a harag. Féltem, hogy elveszítem Demetri-t, és eszméletlenül dühös voltam a nagynénémre.
- Te. –villantottam rá a szemeimet.
Diadalittasan elvigyorodott. Éreztem, hogy a kezem megremeg, az arcélemen egy izom megrándult.
- Nem volt jogod hozzá! –ordítottam rá.
Nemtörődően megvonta a vállát, a vigyora látszólag letörölhetetlen volt.
- Neked nincs jogod ahhoz, hogy lázadozz. –rivallt rám Apám, mire mérges szikra gyúlt a szemeimben- Azonnal ülj le. Te is, Volturi.
- Demetri a neve. –morogtam, mire Apa még dühösebb ábrázatot öltött.
- Alice tudomásunkra juttatta, hogy meglehetősen összemelegedtél ezzel a bájgúnárral. –folytatta Apa, mire újra közbevágtam:
- Demetri a neve.
Láttam rajta, hogy ez a tény kicsit sem érdekli, csak pusztán felidegesíti. De nem viseltem el, hogy gúnynevekkel lássa el Őt.
- Vess véget a kapcsolatotoknak. –jelentette ki ellenvetést nem tűrően Apa.
Gúnyosan elmosolyodtam, majdnem fel is nevettem. Anya rám villantotta a szemét, én pedig álltam a pillantását. Tudtam, hogy a tekintetemből Ő mindig tudott olvasni. Kiismert már annyira, hogy a szememben mindent lásson. Halványan elmosolyodott, és láttam, hogy arca kisimul.
- Nem. –fordultam vissza Apa felé. Meglepte, hogy ellent mondtam neki. Ezt tisztán láttam rajta. Talán még sosem tagadtam meg az akaratát, de úgy éreztem, hogy ennek itt az ideje.
- Nem kívánságműsor.
- Felnőttem. –jelentettem ki Apám szemeibe nézve- Nő vagyok már. Tudok önálló döntéseket hozni és viselni azok következményeit. Igen, eddig hagytam, hogy ti irányítsatok. De ideje lesz a saját lábamra állnom és megélnem a nagyvilágban. Nem vagyok olyan tökéletes, mint ti. Én csak félig vagyok vámpír, Apa. Ti sem tudjátok korlátozni az érzelmeiteket, egy ember pedig még úgyse. Én pedig pont a kettő között vagyok.
- Ismétlem: Nem te döntesz.
- Azt te csak hiszed. –néztem rá dacosan- Rettentően szeretlek téged, Apa. De nem hozhatsz meg minden döntést helyettem. Ez az én életem és nem a tiéd. Ebből kifolyólag ott rontom el, ahol akarom. És minden elrontott dolgot én hozok helyre, én tanulok belőlük. Ha végig a szoknyátok mögé bújva fogom tengetni mindennapjaimat, az első normális, felnőtt napomon eltipornak.
- Felnőhetsz. De nem mellette. –szólt közbe Jasper.
- Te is ellenem vagy, Jasper bácsi? –nézte rá csalódottan- Pedig reménykedtem benne, hogy te megérted az érzéseimet.
- Megértjük de nem fogadjuk el. –morogta Apa.
- Az már a ti gondotok. –mondtam- Lelkiismeret furdalás és önemésztés nélkül teszek ezután mindent, hisz már tudjátok a titkomat. Rendben, ne higgyetek nekem és ne fogyjatok el. De én innentől nyugodt szívvel fogok minden éjszakát mellette és vele tölteni.
- Vele eltölteni? –kiáltotta Apám vérben forgó szemekkel.
Mosolyogva bólintottam egyet. Tudtam, hogy érti a szavaim jelentését. Biztos voltam benne, hogy felfogta, hogy nem mindig alvással töltjük el az éjszakákat.
Végignéztem a családomon. A nagyszüleim arca meglepődöttséget tükrözött, nem tapasztaltak még ilyesfajta fellépést tőlem. Emmett megbűvölve hallgatott, ajkai szélén apró mosoly bujkált, viszont karizmai furcsán megdagadtak. Rosalie büszke pillantással méltatott, noha kissé baljós tekintete volt. Anya arcán mosoly ült. Éreztem, hogy ő meg fog érteni és ki fog állni mellettem. Ez óriási megkönnyebbüléssel töltött el. Jasper megbántott és bűntudatos volt. Mindkettő érzés azért, mert vele éltem és ő nem tudott róla.
Alice-t messze elkerültem még a szemeimmel is. Féltem, hogy netán olyan látnék, ami miatt túlcsordul bennem a pohár.
Apa arcát pedig el sem lehetett magyarázni. Minden érzelem tükröződött rajta, látszólag óriási harag és harc folyt benne. Tudtam, hogy az agya egyik távoli zuga mérlegeli a hallottakat, de javarészt nem törődött vele.
- Te lefektetted a lányomat? –ordította Demetri arcába, mire ő zavartan rándult meg.
- Igen, lefeküdtünk, Apa. –mondtam rezzenéstelen arccal.
Dühe még nagyobb magaslatokba szárnyalt, teste remegett a visszafojtott indulataitól.
- Ez normális jelenség egy férfi és egy nő között, Apa. –magyaráztam kissé gúnyosan- Habár szerintem ezt nem kell neked magyaráznom.
Ez volt sok Apának. Tudtam, hogy ezt nem kellett volna, de olyasfajta vágyat éreztem a gondolataim kimondásához, hogy nem bírtam megállni. Láttam, hogy Apa arca megrándul, izmai megfeszülnek, majd megragadta Demetrit és kidobta az ablakon. Ismétlem: kidobta az ablakon!
Egy riadt sikoly tört ki a mellkasomból. Láttam az üvegszilánkokat mindenhol, majd kint a dulakodó párt is. Hisz Demetri két másodperce még az ujjaimmal játszott, most pedig Apámat próbálja lenyugtatni.
- Csak védekezik. –suttogta Anya, mire még nagyobb rémület lett rajtam úrrá. Ez csak dühíteni fogja Apát!
- Demetri, Apa! Hagyjátok abba! –kiáltottam nekik, de látszólag egyikük sem figyelt a szavaimra.
A kedvenc volturisom szisszenés nélkül hagyta, hogy Apa ökle egyre többször csattanjon neki, ezzel szinte a fél erdőt kiírtva.
- Védekezz! –ordítottam neki.
A könnyeim ellepték a szemeimet, pár csepp ki is gördült végszántva az arcomat.
- Miért nem állítjátok meg őket? –kiáltottam a családomra.
Rosalie, Nagyapa és Nagymama azonnal elindult feléjük, Emmett egy röpke fáziskéséssel kezdett el rohanni. Anya erősen szorított magához- nem engedte, hogy a két harcoló fél közé fussak. Jasper mellettünk állva próbálta nyugtatni őket, végül feladta és odaszaladt hozzájuk. Alice csak ördögi kacajt hallatott, amitől csak még mérgesebb és kétségbeesettebb lettem.
Demetri és Apa a gyorsaságuk miatt könnyedén cselezték ki a családtagjainkat, végül tőlük jó pár méterre egymásnak estek. Pontosítok: Apa esett Szerelmemnek, ő pedig csak tűrte a támadásokat. Végül egy szerencsétlen helyzetnek köszönhetően Apa keze Demetri nyakára kulcsolódott, aki egy pillantást vetett rám, majd már csak a reccsenést és a saját sikolyomat hallottam. Elnyelt a sötétség.
~
Az első gondolatom az volt, hogy kié lehet ez az apró kéz, ami a hajamat simogatja. A második gondolatom pedig azonnal Demetri körül forgott.
- Dem. –suttogtam rekedten.
Kinyitottam a szemeimet és körbenéztem. A fejem Anyu ölében volt. Tehát ő simogatta a hajamat…
Rosalie ölében voltak a lábaim. Ő elmerengve rajzolgatott a vádlimra, közben halkan dúdolgatott. Emmett egy fotelben ült mellettünk, a focimeccset nézte a televízióban. Apát és Jasper-t nem láttam semerre. Nem is volt baj.
Hallottam, hogy Nagymama a konyhában forog, az illatok alapján nekem főz ételt. Valamint vért… langyosít.
Nagypapa a fenti irodájában van és könyvet olvas.
Alice a lépcsőn foglalt helyet és egy prospektust lapozgatott. Mit keres itt? Nyugodtan menjen el!
Ő-t nem hallottam sehol. Kezdett egyre nagyobb kétségbeesés úrrá lenni rajtam. Legszívesebben elsírtam volna magam, noha tudtam, hogy ezzel semmire sem megyek.
- Hol van? –ültem fel, mire Anya megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán arca átváltott gondterheltbe- Anya! Merre van?
- Sajnálom, Kicsim.
- Mi történt? –álltam fel és követelőzően néztem Anyára. Szemeim megteltek könnyel, éreztem, hogy nem sok kell nekik a kicsorduláshoz.
- Kicsim, Apád nem akarta, de… -kezdett a hadoválásba Anya. Aranybarna szemei sajnálatot sugároztak, amitől ebben a pillanatban hányingerem volt.
Rosalie nem is mert a szemeimbe nézni- a padlót fixírozta. Emmett mélységes megbánással pillantott rám, Alice pedig csak egy diadalittas vigyort villantott.
- Menj a fenébe! –kiáltottam rá, majd kicsordultak a könnyeim- Anya, te meg áruld már el végre, hogy merre van!
- Igazából úgysem nagyon érdekel, hogy merre van…vagyis volt a legjobb barátnőd haverja. –nevetett Alice.
Lefagytam. Láttam Anya szemeiben, hogy nem helyesli azt, amit tenni fogok. Mérgesen, izmaimat befeszítve fordultam Alice felé, aki azon nyomban abbahagyta a gúnyos kacagást.
- Semmi közöd sincs az életemhez. –jelentettem ki a szemébe nézve- Te egy számító nőszemély vagy, akit nem tekintek a nagynénémnek. Tönkretetted az első kapcsolatomat, és tönkretetted azt, akit szeretek. Izbel életveszélyes helyzetbe került miattad, Jasper depressziós. Te pedig csak itt ülsz, olvasod a magazinodat és nevetsz. Nevetsz rajtam. Tudod Alice… Én rajtad nevetnék. Mert szánalmas vagy. Olyan, akit legszívesebben leköpnék, de még arra sem vagy méltó. Hányingerem támad, ahogy a szemeidbe nézek, kiráz a hideg, ha meghallom a hangodat. Imádtalak. Imádtalak, Alice! Érted te ezt? –kiáltottam rá sírva- Imádtalak! És te így megutáltattad magad. Képes voltál arra, hogy az egy szem unokahúgod ellen fordulj, akit úgy tudom szeretsz. Még egy ilyen aljas, megátalkodott és… és érzelemmentes nőt még nem ismerek. De nem is bánom. Belőled is sok. Egy ideig elviseltem, amit művelsz… Még azt is elnéztem volna, amit Izbellel teszel. Igen, megbocsájtottam volna, mert szerettelek. És te… ezt tetted. Nem is érzed a dolgok súlyát, Alice. Szeretem Demetri! Fel tudod te ezt fogni? Érted te, hogy mi az? Szerintem egyáltalán nem. Nem vagy képes felfogni, hogy milyen pusztítást okozol.
- Ugyan, túlreagálod. –legyintett egyet.
Szipogtam egyet, és mérgesen megráztam a fejemet. Emmett mögöttem felhorkantott és mögém állva támogatott. Elég volt, hogy ott van. Rosalie a férje mellé állt, Anya pedig a kanapén ülve meredt maga elé.
- Túlreagálom? –kérdeztem vissza- Azt papoljátok nekem, hogy gyerek vagyok? Te vagy az, Alice. A büdös életbe, nézz a szemembe, mikor hozzád beszélek, és ne azt az átkozott magazint bújd!
Dühödten téptem ki a kezéből a lapot, majd kihajítottam az törött ablakon.
- Utállak! Rémesen gyűlöllek! El sem tudod képzelni, hogy mik kavarognak most a fejemben. De tudod mit? Megmutatom!
Legnagyobb akarta ellenére is megragadtam a karját majd elküldtem neki az összes mostani gondolatomat. Megdöbbenve pörögtek a fejében a képek.
Mindaz, amit róla gondoltam. Az a puszta undor és düh, amit iránta táplálok. A régi emlékeim, amíg boldogan kacagtam vele, majd az éles váltás, mikor legszívesebben a haját tépném. Mindaz, amit vele tennék ebben a pillanatban, és mindenkit biztosítok, az ölelés nem lenne közte. Elküldtem neki a Demetri felé táplált érzéseimet, majd az elvesztése okozta űrt, ami a lelkemben keletkezett.
- Menj el és hagyj békén. Nem vagyok rád kíváncsi. Örökre elástad magad, Alice. –suttogtam a szemébe nézve, majd mérgesen letöröltem az arcomról a könnycseppeket.
- Oh, Renesmee. –dörmögte miközben felállt. Felém tett egy lépést, majd ölelésre tárta a karjait.
- Mit nem értesz azon, hogy hagyj békén? –kiáltottam rá- Tökre tetted a kapcsolatomat, elintézted a Szerelmemet, földbe tiportad a férjedet. Mit akarsz még? Mégis mit? Nem volt elég, amit csináltál? Mi az, amire még vágysz? Hogy meghaljak? Hogy Jasper öngyilkos legyen, amiért te azt tetted vele? Mégis mit akarsz? Mi az, amit még nem kaptál meg? Tényleg nem volt elég, Alice? Menj a Föld másik féltekére és ott tegyél tönkre valakit!
Mérgesen néztem a szemeibe, megtöröltem a könnyáztatta arcomat majd dühös morgás közepette botladozó léptekkel az udvarra mentem.
