Love Angel- 40. fejezet
„Nyári napnak alkonyulatánál…”*
(Renesmee)
„Nyári napnak alkonyulatánál…”*
(Renesmee)
Nem volt olyan hideg, csak a széllel volt egy kis gond. Folyamatosan belekapott a hajamba és a gondosan kivasalt ingembe. Alice előre megmondta, hogy ez lesz… Nem is értem, hogy miért kételkedtem a szavaiban. Rejtély.
- Csini vagy. –jelent meg előttem Izbel, majd egy puszit nyomott az arcomra- Jól áll így a hajad.
- Rosalie vasalta ki. Én jobbszeretem göndörön. –válaszoltam, majd beletúrtam a tincseimbe- Demetri is jobban szerette, ha göndör.
Némán bólintott egyet, tudtam, hogy mire gondol. Noha nem vagyok gondolatolvasó- Apával ellentétben-, de ki tudtam következtetni az eléggé árulkodó arckifejezéséből.
- Ne is szólalj meg –legyintettem, majd aprót sóhajtottam- Robert merre lehet? Nála van a kabátom. Lovagiasan segített levetni, utána felajánlotta, hogy fogja… aztán egyszer csak eltűnt, én pedig kijöttem megvárni Apáékat. De még nem értek ide.
- Gyere, keressük meg Rob-ot –húzott az épületbe- Biztos valahol idebent van. Úgyis perceken belül kezdődik az évzáró, nem is lepődnék meg, ha valahol bandázna a tanév utolsó napján.
- Én sem. Teljesen a szívemhez nőtt a srác. –vallottam be- Olyan, mintha a testvérem lenne, vagy a legjobb barátom. Megmagyarázhatatlan.
- Pontosan –bólogatott, majd mosolyogva tárta ki előttem az ajtót- Miss. Cullen. Amúgy csak nekem töri a lábamat ez a természetellenesen magas cipő?
- Nekem is. Nem ilyet kellett volna választanunk. –fintorogtam, majd lenéztem az ugyanolyan, fekete tűsarkúnkra.
- Soha többé. –tekerte a fejét- Venni kell majd helyette egy másikat.
- Támogatom az ötletedet. –mosolyogtam- De ha így folytatjuk, kabátot is.
- Azt ő fizeti. –jegyezte meg kuncogva, ironikusan.
Percekkel később már a csarnokban álltunk, az osztályok már felsorakoztak. Mi is hozzácsapódtunk a sajátunkhoz, ott már Robert-et is megtaláltuk.
- Jé, Tiffany. –nézett rá Izbel- Nagyon jó így a hajad.
- Tényleg? –fordult hátra a lány- Barna. Nagyon furcsa. Köszönöm.
- Semmiség. –mosolygott.
- Kihangsúlyozza a szemszínedet. –jegyeztem meg- A bőröd sem olyan sápadtas mellette.
- A fodrászom is ezzel indokolta a váltást. –mondta- De jó döntés volt. Tetszik, csak még hozzá kell szoknom.
- Megértjük.
Az évzáró meglehetősen gyorsan ment le, az igazgató nem húzta el a beszédét. Mondjuk volt egy-egy rész, ahol jószerével a hajunkat téptük, de a végén a diáksereg kisgyermeki ujjongásba tört ki.
Az osztályteremben megkaptuk a bizonyítványunkat, az osztályfőnökünk lediktálta a következő tanévre vonatkozó adatokat, majd kellemes nyarat kívánt. Kiözönlöttünk a teremből.
A családom már kint várt, Esme és Carlisle is megérkezett. Carlisle kezében egy csokor virág volt, amit átnyújtott nekem.
- Gratulálok. –mosolyogta.
- Az én ötletem volt. –jegyezte meg Emmett, miközben kihúzta magát- Egy ajándék, amiért ilyen nagy szenvedések árán kibírtad ezt a tanévet is. Igazán dicséretes. Na, hadd lássam, milyen lett a bizonyítványod.
- Ugyan olyan, mint neked mindig is. –nyújtottam át, majd figyeltem a bíráló arckifejezését.
Izbel idő közben elment és a Bátyjához csapódott. Blaise mosolyogva karolta át a Húgát és Harper is ott volt. Az ő oldalán egy vörös hajú, különleges lány álldogált. Sosem láttam még ebben az iskolában, bizonyára nem ide jár. Harper ragaszkodóan, kissé védekezően karolta ölelte magához, látszott rajta, hogy gyengéd érzelmek fűzik hozzá.
- Úgy van, ahogy gondolod, Nessie. –mondta Apa, majd rám mosolygott- Nem lett négyesed? Gratulálok.
- Neki sem volt soha négyese, legalább is mióta ismerem. –ölelte át Anya, majd egy csókot nyomott a nyakába- Szerintem nem is lesz.
- Az szégyen lenne a családunkra.
Emmett a kezét a fejéhez emelte, majd óriási bajt imitálva eltakarta az arcát és jajgatott.
- Apa, Anya. Elmehetnék Izbel és Rob társaságában vacsorázni?
- Persze, Kicsim. –válaszolta Esme, majd magához ölelt- Mikor mennétek?
- Egy óra múlva, körülbelül. –mosolyogtam- Ki akarunk kicsit kapcsolódni.
- El is hiszem. Nagyon megterhelő volt ez a tanév.
Egyetértettem Nagyapával. Mondjuk ez nem volt olyan erős év, mint a tavalyi… de mégis sok munkát és szellemi energiát is felvett.
Az udvaron többen álltak, a rengeteg ember még egymással beszélgetett. A tanárok is itt álldogáltak még, egy-egy szülővel elegyedtek beszélgetésbe.
Az –iskolai park fái nyújtotta- árnyékban túlzottan ismerős alak álldogált. Hanyagul döntötte a hátát az egyik fának, kezeit a zsebébe dugta. Szőke haján esőcseppek csillogtak. Volt egy zápor, míg az évzáró tartott? Fel sem tűnt…
Felé lépdeltem. A családom gyanús tekintettel vizslatott, de hagyták, hogy tegyem, amit kell.
- Szia. –köszöntem elé érve.
Elmosolyodott. A mosolya ugyan olyan csibészes és édes volt, mint emlékeimben. Hittem, hogy még találkozunk, és lám-lám…
- Szervusz, Renesmee. –válaszolta, majd az ajkait a homlokomra simította és egy csókot nyomott rá- Gratulálok a kitűnő bizonyítványodhoz. Csodálatos munka.
- Ne hajtsd már ezt. –kértem- Idegesítő, hogy mindenki ezzel jön.
- Bocsánat. –mosolyodott el.
- Távolságtartó vagy ma. –jegyeztem meg.
- Fontos dolog miatt jöttem. –sóhajtotta- Nehéz kimondanom, de…
- Vége, igaz? –vizslattam az arcát.
Fájdalmasan elfintorodott, de néma maradt.
- Miért?
- Nem lehet áthidalni ekkora távolságot, ami köztünk van. Nem csak a kilométerekre célzok, Nessie. Én egy Volturi vagyok, az uralkodó ház tagja, kíméletlen gyilkos. Te pedig… Nálad jobb személyt nem is ismerek, Renesmee. Nem összeegyeztethető a világunk. Nekem parancsolnak, azt kell tennem, amit mondanak. Te szabad vagy és szárnyalsz.
- Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön ez a perc. –mondtam- Reméltem, hogy minél később. De… ha a saját életünket akarunk élni, akkor szakítanunk kell. Neked ott a Volturi, nekem pedig… ez.
Hanyag mozdulattal intettem a családom felé, majd Izbelre siklott a tekintetem. Robert mellett szobrozott, ő pedig az egyik padon ült. Engem nézett, de mikor észrevette, hogy őt vizslatom, elkapta a tekintetét.
- Majd később újra felvehetjük a kapcsolatot… mikor megtaláltad a nagy Őt és boldog vagy. –mosolyodott el Demetri- Remélem, hogy ez mielőbb eljön.
- Neked is ezt kívánom. –válaszoltam.
- Vigyázz magadra, Renesmee.
Ujjai a kezemre siklottak, majd végigsimítottak rajta. Hátrébb lépett, én pedig megfordultam. Tettem egy lépést, de hirtelen mozdulattal megfordultam, és a nyakába vetettem magam. Ajkaimat az övéire simítottam és megcsókoltam. Szerencsére nem volt rest visszacsókolni. Szükségem volt erre.
- Reméltem, hogy megteszed ezt. –suttogta a hajamba.
A mellkasához bújtam és beszívtam az illatát. Átkaroltam a hasát és hagytam, hogy a hátamat simogassa. A tömeg oszolni kezdett, páran már el is hajtottak az autójukkal. A többség viszont ott maradt és egymással beszélgettek. Nem is csoda, hisz ez az utolsó napunk, legközelebb csak szeptemberben találkozunk- na, nem mintha várnánk.
Magához ölelt. Hiába kémleltem a tömeget, csak egy-egy pillanatra tudtam másfelé vinni a gondolataimat. A csókja ízét még a számban éreztem, érintése ellepte a tudatomat. Szemeim szomorúan csillogtak, tudtam, hogy ezt nekünk nem lehet.
- Egyenes a hajad. –jegyezte meg- Jobban szeretem, mikor göndör.
- Én is ezt mondtam. –mosolyodtam el keserűen- Úgy fogsz hiányozni.
- Te is nekem, Renesmee. De ez egy olyan lépés, amit muszáj megtennünk. –mondta sóhajtva- Ne sírj.
Letörölt egy könnycseppet az arcomról, majd halványan elmosolyodott.
- Nem így akarok rád emlékezni, Nessiem. Mosolyogj rám. Úgy, mint mindig is tetted.
Megtettem, amit kért. Nehezemre esett, de rámosolyogtam.
- Ismétlem: vigyázz magadra.
Ezzel a mondattal búcsúzott. Egy csókot nyomott a homlokomra, majd megfordult és elsétált. Hátraarcot vágtam és Apa felé vettem az irányt. Ő egyedül álldogált, a többiek már elsétáltak. Szerintem Apa kiolvasta a gondolataimból a tervemet és kiadta az utasítást a többieknek, hogy menjenek el.
A karjaiba vetettem magam és szipogva fúrtam az arcomat a mellkasába.
- Jaj, Kicsim. –sóhajtotta.
- Úgy szeretlek, Apa. –néztem fel aranybarna szemeibe- Köszönöm, hogy nem hagytál cserben.
- Már miért tettem volna? –kérdezte a hátamat simogatva- Az én kicsi lányom vagy, Renesmee. Hiába nőttél fel, mindig az én kicsikém maradt. Tudom, hogy nehéz megérteni… tudom, hogy néha szörnyen viselkedek, de féltelek. Félek, hogy elveszítelek, Kicsikém.
- Nem fogsz, Apa. –mosolyogtam rá.
Hiába hagyott el, még szeretem őt, Apu. Tudom, hogy nehéz beletörődni… de a sorsom így alakult. Képtelen vagyok kimondani, tudom, hogy még hallja, bármit is mondok. Félek, hogy meggondolja magát. Nem tudnék még egyszer végigbaktatni ezen a nehéz úton, amit a távozása okozott. Kérlek… védj meg, Apa!
- Ne aggódj, Renesmee. –szorított magához- Megvédelek.
- „
- Csini vagy. –jelent meg előttem Izbel, majd egy puszit nyomott az arcomra- Jól áll így a hajad.
- Rosalie vasalta ki. Én jobbszeretem göndörön. –válaszoltam, majd beletúrtam a tincseimbe- Demetri is jobban szerette, ha göndör.
Némán bólintott egyet, tudtam, hogy mire gondol. Noha nem vagyok gondolatolvasó- Apával ellentétben-, de ki tudtam következtetni az eléggé árulkodó arckifejezéséből.
- Ne is szólalj meg –legyintettem, majd aprót sóhajtottam- Robert merre lehet? Nála van a kabátom. Lovagiasan segített levetni, utána felajánlotta, hogy fogja… aztán egyszer csak eltűnt, én pedig kijöttem megvárni Apáékat. De még nem értek ide.
- Gyere, keressük meg Rob-ot –húzott az épületbe- Biztos valahol idebent van. Úgyis perceken belül kezdődik az évzáró, nem is lepődnék meg, ha valahol bandázna a tanév utolsó napján.
- Én sem. Teljesen a szívemhez nőtt a srác. –vallottam be- Olyan, mintha a testvérem lenne, vagy a legjobb barátom. Megmagyarázhatatlan.
- Pontosan –bólogatott, majd mosolyogva tárta ki előttem az ajtót- Miss. Cullen. Amúgy csak nekem töri a lábamat ez a természetellenesen magas cipő?
- Nekem is. Nem ilyet kellett volna választanunk. –fintorogtam, majd lenéztem az ugyanolyan, fekete tűsarkúnkra.
- Soha többé. –tekerte a fejét- Venni kell majd helyette egy másikat.
- Támogatom az ötletedet. –mosolyogtam- De ha így folytatjuk, kabátot is.
- Azt ő fizeti. –jegyezte meg kuncogva, ironikusan.
Percekkel később már a csarnokban álltunk, az osztályok már felsorakoztak. Mi is hozzácsapódtunk a sajátunkhoz, ott már Robert-et is megtaláltuk.
- Jé, Tiffany. –nézett rá Izbel- Nagyon jó így a hajad.
- Tényleg? –fordult hátra a lány- Barna. Nagyon furcsa. Köszönöm.
- Semmiség. –mosolygott.
- Kihangsúlyozza a szemszínedet. –jegyeztem meg- A bőröd sem olyan sápadtas mellette.
- A fodrászom is ezzel indokolta a váltást. –mondta- De jó döntés volt. Tetszik, csak még hozzá kell szoknom.
- Megértjük.
Az évzáró meglehetősen gyorsan ment le, az igazgató nem húzta el a beszédét. Mondjuk volt egy-egy rész, ahol jószerével a hajunkat téptük, de a végén a diáksereg kisgyermeki ujjongásba tört ki.
Az osztályteremben megkaptuk a bizonyítványunkat, az osztályfőnökünk lediktálta a következő tanévre vonatkozó adatokat, majd kellemes nyarat kívánt. Kiözönlöttünk a teremből.
A családom már kint várt, Esme és Carlisle is megérkezett. Carlisle kezében egy csokor virág volt, amit átnyújtott nekem.
- Gratulálok. –mosolyogta.
- Az én ötletem volt. –jegyezte meg Emmett, miközben kihúzta magát- Egy ajándék, amiért ilyen nagy szenvedések árán kibírtad ezt a tanévet is. Igazán dicséretes. Na, hadd lássam, milyen lett a bizonyítványod.
- Ugyan olyan, mint neked mindig is. –nyújtottam át, majd figyeltem a bíráló arckifejezését.
Izbel idő közben elment és a Bátyjához csapódott. Blaise mosolyogva karolta át a Húgát és Harper is ott volt. Az ő oldalán egy vörös hajú, különleges lány álldogált. Sosem láttam még ebben az iskolában, bizonyára nem ide jár. Harper ragaszkodóan, kissé védekezően karolta ölelte magához, látszott rajta, hogy gyengéd érzelmek fűzik hozzá.
- Úgy van, ahogy gondolod, Nessie. –mondta Apa, majd rám mosolygott- Nem lett négyesed? Gratulálok.
- Neki sem volt soha négyese, legalább is mióta ismerem. –ölelte át Anya, majd egy csókot nyomott a nyakába- Szerintem nem is lesz.
- Az szégyen lenne a családunkra.
Emmett a kezét a fejéhez emelte, majd óriási bajt imitálva eltakarta az arcát és jajgatott.
- Apa, Anya. Elmehetnék Izbel és Rob társaságában vacsorázni?
- Persze, Kicsim. –válaszolta Esme, majd magához ölelt- Mikor mennétek?
- Egy óra múlva, körülbelül. –mosolyogtam- Ki akarunk kicsit kapcsolódni.
- El is hiszem. Nagyon megterhelő volt ez a tanév.
Egyetértettem Nagyapával. Mondjuk ez nem volt olyan erős év, mint a tavalyi… de mégis sok munkát és szellemi energiát is felvett.
Az udvaron többen álltak, a rengeteg ember még egymással beszélgetett. A tanárok is itt álldogáltak még, egy-egy szülővel elegyedtek beszélgetésbe.
Az –iskolai park fái nyújtotta- árnyékban túlzottan ismerős alak álldogált. Hanyagul döntötte a hátát az egyik fának, kezeit a zsebébe dugta. Szőke haján esőcseppek csillogtak. Volt egy zápor, míg az évzáró tartott? Fel sem tűnt…
Felé lépdeltem. A családom gyanús tekintettel vizslatott, de hagyták, hogy tegyem, amit kell.
- Szia. –köszöntem elé érve.
Elmosolyodott. A mosolya ugyan olyan csibészes és édes volt, mint emlékeimben. Hittem, hogy még találkozunk, és lám-lám…
- Szervusz, Renesmee. –válaszolta, majd az ajkait a homlokomra simította és egy csókot nyomott rá- Gratulálok a kitűnő bizonyítványodhoz. Csodálatos munka.
- Ne hajtsd már ezt. –kértem- Idegesítő, hogy mindenki ezzel jön.
- Bocsánat. –mosolyodott el.
- Távolságtartó vagy ma. –jegyeztem meg.
- Fontos dolog miatt jöttem. –sóhajtotta- Nehéz kimondanom, de…
- Vége, igaz? –vizslattam az arcát.
Fájdalmasan elfintorodott, de néma maradt.
- Miért?
- Nem lehet áthidalni ekkora távolságot, ami köztünk van. Nem csak a kilométerekre célzok, Nessie. Én egy Volturi vagyok, az uralkodó ház tagja, kíméletlen gyilkos. Te pedig… Nálad jobb személyt nem is ismerek, Renesmee. Nem összeegyeztethető a világunk. Nekem parancsolnak, azt kell tennem, amit mondanak. Te szabad vagy és szárnyalsz.
- Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön ez a perc. –mondtam- Reméltem, hogy minél később. De… ha a saját életünket akarunk élni, akkor szakítanunk kell. Neked ott a Volturi, nekem pedig… ez.
Hanyag mozdulattal intettem a családom felé, majd Izbelre siklott a tekintetem. Robert mellett szobrozott, ő pedig az egyik padon ült. Engem nézett, de mikor észrevette, hogy őt vizslatom, elkapta a tekintetét.
- Majd később újra felvehetjük a kapcsolatot… mikor megtaláltad a nagy Őt és boldog vagy. –mosolyodott el Demetri- Remélem, hogy ez mielőbb eljön.
- Neked is ezt kívánom. –válaszoltam.
- Vigyázz magadra, Renesmee.
Ujjai a kezemre siklottak, majd végigsimítottak rajta. Hátrébb lépett, én pedig megfordultam. Tettem egy lépést, de hirtelen mozdulattal megfordultam, és a nyakába vetettem magam. Ajkaimat az övéire simítottam és megcsókoltam. Szerencsére nem volt rest visszacsókolni. Szükségem volt erre.
- Reméltem, hogy megteszed ezt. –suttogta a hajamba.
A mellkasához bújtam és beszívtam az illatát. Átkaroltam a hasát és hagytam, hogy a hátamat simogassa. A tömeg oszolni kezdett, páran már el is hajtottak az autójukkal. A többség viszont ott maradt és egymással beszélgettek. Nem is csoda, hisz ez az utolsó napunk, legközelebb csak szeptemberben találkozunk- na, nem mintha várnánk.
Magához ölelt. Hiába kémleltem a tömeget, csak egy-egy pillanatra tudtam másfelé vinni a gondolataimat. A csókja ízét még a számban éreztem, érintése ellepte a tudatomat. Szemeim szomorúan csillogtak, tudtam, hogy ezt nekünk nem lehet.
- Egyenes a hajad. –jegyezte meg- Jobban szeretem, mikor göndör.
- Én is ezt mondtam. –mosolyodtam el keserűen- Úgy fogsz hiányozni.
- Te is nekem, Renesmee. De ez egy olyan lépés, amit muszáj megtennünk. –mondta sóhajtva- Ne sírj.
Letörölt egy könnycseppet az arcomról, majd halványan elmosolyodott.
- Nem így akarok rád emlékezni, Nessiem. Mosolyogj rám. Úgy, mint mindig is tetted.
Megtettem, amit kért. Nehezemre esett, de rámosolyogtam.
- Ismétlem: vigyázz magadra.
Ezzel a mondattal búcsúzott. Egy csókot nyomott a homlokomra, majd megfordult és elsétált. Hátraarcot vágtam és Apa felé vettem az irányt. Ő egyedül álldogált, a többiek már elsétáltak. Szerintem Apa kiolvasta a gondolataimból a tervemet és kiadta az utasítást a többieknek, hogy menjenek el.
A karjaiba vetettem magam és szipogva fúrtam az arcomat a mellkasába.
- Jaj, Kicsim. –sóhajtotta.
- Úgy szeretlek, Apa. –néztem fel aranybarna szemeibe- Köszönöm, hogy nem hagytál cserben.
- Már miért tettem volna? –kérdezte a hátamat simogatva- Az én kicsi lányom vagy, Renesmee. Hiába nőttél fel, mindig az én kicsikém maradt. Tudom, hogy nehéz megérteni… tudom, hogy néha szörnyen viselkedek, de féltelek. Félek, hogy elveszítelek, Kicsikém.
- Nem fogsz, Apa. –mosolyogtam rá.
Hiába hagyott el, még szeretem őt, Apu. Tudom, hogy nehéz beletörődni… de a sorsom így alakult. Képtelen vagyok kimondani, tudom, hogy még hallja, bármit is mondok. Félek, hogy meggondolja magát. Nem tudnék még egyszer végigbaktatni ezen a nehéz úton, amit a távozása okozott. Kérlek… védj meg, Apa!
- Ne aggódj, Renesmee. –szorított magához- Megvédelek.
- „
~
A vacsorát végül a főtéren ejtettük meg, egy kevésbé forgalmas étteremben. Viszont ott is istenien főznek, fel is jegyeztem a hely nevét.
Jól mulattunk. A kezdeti nyomott hangulat hamar elszáll, Robert meghozta a jókedvünket. Folyamatosan szórakoztatott, láthatta rajtam, hogy valami történt. Az iskola udvarán lévő esetnek pedig talán még tanúja is volt…
- Tehát Apa hazajött és azonnal kritizálni kezdte az év végimet. –tekerte a fejét- Hihetetlen! Semmi köze sincs hozzá. Nem vesz részt az életemben, egy hónapban egyszer látom. Ne akarjon pont engem elítélni. Én megtehetném, ő nem.
- Jaj, Rob. –sóhajtott Izbel, majd megsimogatta a karját- Ne aggódj, minden rendbe jön.
- Remélem is. –mondta- Ki akarok tálalni Anyának, de nem tehetem meg. Egyszerűen… képtelen vagyok összetörni a képét, amit apáról alkotott.
- Miért, mit tudsz? –kérdeztem.
- Azt, hogy megcsalja Anyát. –válaszolta fintorogva- Egy fekete hajú csajjal. Huszonöt lehet maximum. És… és a csaj terhes. A múlt hónapban láttam, hogy Apa őt kísérgette egy kismamaboltba, otthagyott egy kisebb vagyont, majd mentek a nőgyógyászhoz. Vérlázító!
- Egyetértek. –mondtam- Szerintem… szerintem mondd el Édesanyádnak.
Apró sóhajtott, majd bólintott egyet.
- Sütit akarok enni. –pillantott fel- Csokisat. Jó sokat.
- Veled tartok. –vigyorgott Izbel, majd maguk elé vették a desszertlapot.
Tetemet mennyiségű édességet rendeltek. A pincér megpakolt tálcával tért vissza és lepakolta az asztalra. Elém is tett egy tányért, én pedig gyanúsan néztem az előttem ülő két személyre.
- Tudtuk, hogy te is meg fogok kívánni. –vonta meg a vállát Izbel- Remélem nem tévedtünk.
- Nem. –tekertem a fejemet, majd felkaptam a villámat- Remélem ez is finom.
- Az. –dörmögte Robert teli szájjal.
Felnevettem, majd bekaptam az első falatot. Tényleg mennyei volt.
Izbel megdermedt a mozdulat közben, az evőeszköz megállt a levegőben. Követtem a pillantását. A tér közepén egy túlságosan is ismerős pár üldögélt, szerelmesen csókolva egymást.
- A szemét. –dörmögte Robert, majd átkarolta a könnyező Izbelt- Nyugi, Édes.
Kevin szőke tincsei túlontúl is rá vallottak. Esélyünk sem volt összetéveszteni mással, Leah kecses teste és rövid haja sem volt gyakori ebben a városban. Nem is volt kérdés, hogy kik ülnek ott.
- Mi a francért nem tudtak eltűnni ebből a városból? Vagy miért nem laknak a túloldalán? Direkt jönnek oda, ahol én vagyok? –fakadt ki Iz, majd beletúrt a szőke tincseibe- Elegem van! Rosszul vagyok.
Felpattant az asztaltól és a mosdó felé vette az irányt.
- Egy igazi köcsög ez a Kevin. –sóhajtotta Robert- Beverném az arcát…
- Nem gond, ha utána megyek? –kérdeztem felállva. Megrázta a fejét.
Izbel a csap fölé hajolt és engedte a hidegvizet. A keze vizes volt, ahogy markolta a porcelán kagylót.
- Az hittem, hogy hamar túlteszem magam rajta. –dörmögte- De nem így sikerült. Ha kilábalok a bajból, újra feltűnik és visszalök. Nekem ez így nem megy.
- Demetri ma szakított velem. Végleg. –mondtam- Nem akarlak ezzel traktálni, de nem bírom magamban tartani.
Gyors mozdulattal magához ölelt és sóhajtott egyet.
- Kész csődtömegek vagyunk. –mondta, mire elmosolyodtam.
- Egyetértek.
- Jót tenne nekünk egy kis levegőváltozás. –jegyezte meg, majd elhúzódott és a szemembe nézett.
Ugyan arra gondoltunk. Pörögtek az agyunkban a fogaskerekek, ajkunkra mosoly kúszott. Végül egyszerre jelentettük ki:
- Utazzunk el!
A vacsorát végül a főtéren ejtettük meg, egy kevésbé forgalmas étteremben. Viszont ott is istenien főznek, fel is jegyeztem a hely nevét.
Jól mulattunk. A kezdeti nyomott hangulat hamar elszáll, Robert meghozta a jókedvünket. Folyamatosan szórakoztatott, láthatta rajtam, hogy valami történt. Az iskola udvarán lévő esetnek pedig talán még tanúja is volt…
- Tehát Apa hazajött és azonnal kritizálni kezdte az év végimet. –tekerte a fejét- Hihetetlen! Semmi köze sincs hozzá. Nem vesz részt az életemben, egy hónapban egyszer látom. Ne akarjon pont engem elítélni. Én megtehetném, ő nem.
- Jaj, Rob. –sóhajtott Izbel, majd megsimogatta a karját- Ne aggódj, minden rendbe jön.
- Remélem is. –mondta- Ki akarok tálalni Anyának, de nem tehetem meg. Egyszerűen… képtelen vagyok összetörni a képét, amit apáról alkotott.
- Miért, mit tudsz? –kérdeztem.
- Azt, hogy megcsalja Anyát. –válaszolta fintorogva- Egy fekete hajú csajjal. Huszonöt lehet maximum. És… és a csaj terhes. A múlt hónapban láttam, hogy Apa őt kísérgette egy kismamaboltba, otthagyott egy kisebb vagyont, majd mentek a nőgyógyászhoz. Vérlázító!
- Egyetértek. –mondtam- Szerintem… szerintem mondd el Édesanyádnak.
Apró sóhajtott, majd bólintott egyet.
- Sütit akarok enni. –pillantott fel- Csokisat. Jó sokat.
- Veled tartok. –vigyorgott Izbel, majd maguk elé vették a desszertlapot.
Tetemet mennyiségű édességet rendeltek. A pincér megpakolt tálcával tért vissza és lepakolta az asztalra. Elém is tett egy tányért, én pedig gyanúsan néztem az előttem ülő két személyre.
- Tudtuk, hogy te is meg fogok kívánni. –vonta meg a vállát Izbel- Remélem nem tévedtünk.
- Nem. –tekertem a fejemet, majd felkaptam a villámat- Remélem ez is finom.
- Az. –dörmögte Robert teli szájjal.
Felnevettem, majd bekaptam az első falatot. Tényleg mennyei volt.
Izbel megdermedt a mozdulat közben, az evőeszköz megállt a levegőben. Követtem a pillantását. A tér közepén egy túlságosan is ismerős pár üldögélt, szerelmesen csókolva egymást.
- A szemét. –dörmögte Robert, majd átkarolta a könnyező Izbelt- Nyugi, Édes.
Kevin szőke tincsei túlontúl is rá vallottak. Esélyünk sem volt összetéveszteni mással, Leah kecses teste és rövid haja sem volt gyakori ebben a városban. Nem is volt kérdés, hogy kik ülnek ott.
- Mi a francért nem tudtak eltűnni ebből a városból? Vagy miért nem laknak a túloldalán? Direkt jönnek oda, ahol én vagyok? –fakadt ki Iz, majd beletúrt a szőke tincseibe- Elegem van! Rosszul vagyok.
Felpattant az asztaltól és a mosdó felé vette az irányt.
- Egy igazi köcsög ez a Kevin. –sóhajtotta Robert- Beverném az arcát…
- Nem gond, ha utána megyek? –kérdeztem felállva. Megrázta a fejét.
Izbel a csap fölé hajolt és engedte a hidegvizet. A keze vizes volt, ahogy markolta a porcelán kagylót.
- Az hittem, hogy hamar túlteszem magam rajta. –dörmögte- De nem így sikerült. Ha kilábalok a bajból, újra feltűnik és visszalök. Nekem ez így nem megy.
- Demetri ma szakított velem. Végleg. –mondtam- Nem akarlak ezzel traktálni, de nem bírom magamban tartani.
Gyors mozdulattal magához ölelt és sóhajtott egyet.
- Kész csődtömegek vagyunk. –mondta, mire elmosolyodtam.
- Egyetértek.
- Jót tenne nekünk egy kis levegőváltozás. –jegyezte meg, majd elhúzódott és a szemembe nézett.
Ugyan arra gondoltunk. Pörögtek az agyunkban a fogaskerekek, ajkunkra mosoly kúszott. Végül egyszerre jelentettük ki:
- Utazzunk el!
*A cím Petőfi Sándor A Tisza című versének első sora.
