Gondoltam kicsit előbb hozom a fejezetet, remélem nem bánjátok ;)
Puszii
Love Angel- 38. fejezet
Idő múlásával…
(Demetri)
Idő múlásával…
(Demetri)
Első utam a szobámba vezetett. Nem is volt kérdés, hogy mit teszek ott. A bőröndöm a sarokban landolt, gyorsan kizipzáraztam. Előszedtem belőle Renesmee fényképét. Vagyis a kettőnkké. Nem bírnám ki, ha nem látnám minden nap a szikrázó mosolyát. Még ha nem is élőben. Ez talán majd enyhíti a fájdalmamat.
A hosszú nyaklánca a csuklómra volt tekerve. Nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam mások. Kit érdekel, hogy minek mondanak el? Az lehet a legnagyobb vádjuk, hogy érzek. Szerintem viszont ebben nincs semmi rossz. Sőt. Sokkal jobb azóta az életem, hogy utat engedtem a szívembe fojtott hullámoknak. Felszabadultabb vagyok, boldogabb… Legalább is eddig az voltam. Most az érzéseim nagy részét a fájdalom veszi át. Remélem, hogy ez csak egy ideig fog tartani. Tudom, hogy Renesmee örökké a szívemben fog élni… mégis.
A hosszú nyaklánca a csuklómra volt tekerve. Nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam mások. Kit érdekel, hogy minek mondanak el? Az lehet a legnagyobb vádjuk, hogy érzek. Szerintem viszont ebben nincs semmi rossz. Sőt. Sokkal jobb azóta az életem, hogy utat engedtem a szívembe fojtott hullámoknak. Felszabadultabb vagyok, boldogabb… Legalább is eddig az voltam. Most az érzéseim nagy részét a fájdalom veszi át. Remélem, hogy ez csak egy ideig fog tartani. Tudom, hogy Renesmee örökké a szívemben fog élni… mégis.
Aro lent várt. A Nagyterem most furcsán világos volt. Vagy csak én éreztem annak… gondolkodtam volna ezen a dolgon, de nem volt rá időm. Aro letámadott a kérdéseivel.
- Hányan vannak?
- Mint említettem, kilencen. –válaszoltam- Renesmee Carlie Cullen a kilencedig személy.
- Edward és Bella kicsi leánya. –dörmögte inkább magának- Megállt a fejlődésben?
- Igen. Tizenhét-tizennyolc évesnek néz ki. –mondtam.
Fájt róla beszélnem. A szívemben lévő űr nőttön-nőtt. Tudtam, hogy Aro erre lesz kíváncsi. A repülőn már felkészítettem magamat erre… De mégis rossz.
- Van képessége? –kérdezte kíváncsian. Megvillant az a bizonyos fény a tekintetében…
- Igen. Képes átadni az emlékeit és gondolatait. Egyenlőre csak érintés útján sikerül neki, de fejleszti ezt a képességét.
- Igazán… segítenék neki fejleszteni. –villantotta meg a szemeit- Vajon csatlakozna hozzánk?
- Kétlem, Mester. –dörmögtem válaszként.
- Miért nem?
- Mert a lelke túlságosan távol áll attól, ami itt folyik. –jelentettem ki.
- Honnan tudod ezt? –kérkedett.
- Volt szerencsém megismerkedni vele, Mester.
- Add a karod, Demetri. –utasított.
Félve nyújtottam felé a kezemet, mire megragadta azt és elmerült az emlékeimben. Hallottam a hümmögését, láttam az először meglepett, majd elégedett tekintetét.
- Te rá tudnád venni, hogy eljöjjön ide. –szólt izgatottan- Mikor utazol vissza hozzá?
- Soha, Mester. Nem fogom kihasználni az érzéseit. –válaszoltam kissé mérgesen.
- Ugyan, érzések. Múlandóak. –legyintett, majd visszaült a székébe- Semmit sem jelenteken, Fiam. Előbb-utóbb megtanulod.
Nem szóltam semmit. Pár tényt igazán a fejéhez vágtam volna… mégsem tettem. Csak bólintottam egy aprót, majd kihátráltam a teremből.
- Hányan vannak?
- Mint említettem, kilencen. –válaszoltam- Renesmee Carlie Cullen a kilencedig személy.
- Edward és Bella kicsi leánya. –dörmögte inkább magának- Megállt a fejlődésben?
- Igen. Tizenhét-tizennyolc évesnek néz ki. –mondtam.
Fájt róla beszélnem. A szívemben lévő űr nőttön-nőtt. Tudtam, hogy Aro erre lesz kíváncsi. A repülőn már felkészítettem magamat erre… De mégis rossz.
- Van képessége? –kérdezte kíváncsian. Megvillant az a bizonyos fény a tekintetében…
- Igen. Képes átadni az emlékeit és gondolatait. Egyenlőre csak érintés útján sikerül neki, de fejleszti ezt a képességét.
- Igazán… segítenék neki fejleszteni. –villantotta meg a szemeit- Vajon csatlakozna hozzánk?
- Kétlem, Mester. –dörmögtem válaszként.
- Miért nem?
- Mert a lelke túlságosan távol áll attól, ami itt folyik. –jelentettem ki.
- Honnan tudod ezt? –kérkedett.
- Volt szerencsém megismerkedni vele, Mester.
- Add a karod, Demetri. –utasított.
Félve nyújtottam felé a kezemet, mire megragadta azt és elmerült az emlékeimben. Hallottam a hümmögését, láttam az először meglepett, majd elégedett tekintetét.
- Te rá tudnád venni, hogy eljöjjön ide. –szólt izgatottan- Mikor utazol vissza hozzá?
- Soha, Mester. Nem fogom kihasználni az érzéseit. –válaszoltam kissé mérgesen.
- Ugyan, érzések. Múlandóak. –legyintett, majd visszaült a székébe- Semmit sem jelenteken, Fiam. Előbb-utóbb megtanulod.
Nem szóltam semmit. Pár tényt igazán a fejéhez vágtam volna… mégsem tettem. Csak bólintottam egy aprót, majd kihátráltam a teremből.
A szobám fényárban úszott. A Nap lemenő fénye narancssárgásra festette bézs falaimat, és körbelengte a szobámban álló nőt. Már két napja…
- Renesmee megírta az első leveledet. –mosolyodott el, majd ledőlt az ágyamra- Nem volt otthon első este, miután elmentél. Az egész családja őt kereste. Persze én lazán megtaláltam.
- Hát igen, Izbel. Akinek van hozzá képessége. –kacsintottam, majd leültem mellé- Megkaphatom a levelet?
- Hm… Nem is tudom. Megérdemled? –kérkedett- Természetesen nem, de mindegy is. Renesmee ma reggel adta fel, én pedig elhalásztam a postástól. Nem volt valami nehéz, de azért megérdemlek egy dicséretet.
- Köszönöm szépen. –vettem el a levelet, de azért jót mosolyogtam rajta- Hogy-hogy ilyen jó kedved van? Történt valami?
- Áh, nem. Csak erőt kell adnom Nessie-nek.
- Értem…
- Miért mondtad neki, hogy csak levelet írhat? –kérdezte kissé mérgesen- Tudod mennyit nézegeti a telefonját? Pedig még a telefonszámodat sem tudja.
- Ő nem tudja leblokkolni a szobámat, Izbel.
- De én igen. Csak meg kellett volna kérned.
- De nem tettem. Nyomós okom van rá. –sóhajtottam.
- Ugyan, mi az? –kérdezte hitetlenkedve.
- Ha beszélgetünk, telefonálunk… halljuk egymás hangját, akkor sosem leszünk képesek túllépni egymáson.
- Igazad van. –ismerte be- Én erre nem is gondoltam.
- Éreztem. Te ilyenekre sosem gondolsz. –gúnyolódtam.
Láttam, hogy vörös ajkait elhúzza. Szőke haja kontyba volt fogva a feje tetejére, így esélye sem volt arra, hogy beletúrjon. Ha zavarban van, általában ezt teszi. Ezt már kitapasztaltam.
- Magadra hagylak. –pattant fel, majd egy puszit nyomott az arcomra- Vigyázz magadra, Demetri. Ha valami van, tudod, hogy hogyan keress…
- Csak felhívlak. –tekertem a fejemet, majd elmosolyodtam- Nem kell túlbonyolítani.
- Jól van na, én csak jót akarok. –biggyesztette le az ajkait, majd intett egyet és eltűnt.
Leültem az asztalomhoz és felbontottam a borítékot. Kiemeltem belőle a fehér levélpapírt. Meglepődve tapasztaltam, hogy a jobb oldalára bele volt nyomva a Cullen jelkép. Komolyan, másra nem tudják költeni a pénzt? Hihetetlen, hogy külön levélpapírt csináltatnak maguknak…
Jó, igaz. A Volturi-nak is van. De az mégis más…nem?
- Renesmee megírta az első leveledet. –mosolyodott el, majd ledőlt az ágyamra- Nem volt otthon első este, miután elmentél. Az egész családja őt kereste. Persze én lazán megtaláltam.
- Hát igen, Izbel. Akinek van hozzá képessége. –kacsintottam, majd leültem mellé- Megkaphatom a levelet?
- Hm… Nem is tudom. Megérdemled? –kérkedett- Természetesen nem, de mindegy is. Renesmee ma reggel adta fel, én pedig elhalásztam a postástól. Nem volt valami nehéz, de azért megérdemlek egy dicséretet.
- Köszönöm szépen. –vettem el a levelet, de azért jót mosolyogtam rajta- Hogy-hogy ilyen jó kedved van? Történt valami?
- Áh, nem. Csak erőt kell adnom Nessie-nek.
- Értem…
- Miért mondtad neki, hogy csak levelet írhat? –kérdezte kissé mérgesen- Tudod mennyit nézegeti a telefonját? Pedig még a telefonszámodat sem tudja.
- Ő nem tudja leblokkolni a szobámat, Izbel.
- De én igen. Csak meg kellett volna kérned.
- De nem tettem. Nyomós okom van rá. –sóhajtottam.
- Ugyan, mi az? –kérdezte hitetlenkedve.
- Ha beszélgetünk, telefonálunk… halljuk egymás hangját, akkor sosem leszünk képesek túllépni egymáson.
- Igazad van. –ismerte be- Én erre nem is gondoltam.
- Éreztem. Te ilyenekre sosem gondolsz. –gúnyolódtam.
Láttam, hogy vörös ajkait elhúzza. Szőke haja kontyba volt fogva a feje tetejére, így esélye sem volt arra, hogy beletúrjon. Ha zavarban van, általában ezt teszi. Ezt már kitapasztaltam.
- Magadra hagylak. –pattant fel, majd egy puszit nyomott az arcomra- Vigyázz magadra, Demetri. Ha valami van, tudod, hogy hogyan keress…
- Csak felhívlak. –tekertem a fejemet, majd elmosolyodtam- Nem kell túlbonyolítani.
- Jól van na, én csak jót akarok. –biggyesztette le az ajkait, majd intett egyet és eltűnt.
Leültem az asztalomhoz és felbontottam a borítékot. Kiemeltem belőle a fehér levélpapírt. Meglepődve tapasztaltam, hogy a jobb oldalára bele volt nyomva a Cullen jelkép. Komolyan, másra nem tudják költeni a pénzt? Hihetetlen, hogy külön levélpapírt csináltatnak maguknak…
Jó, igaz. A Volturi-nak is van. De az mégis más…nem?
„Édesem! Demetri!
Igazából…Nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Olyan nehezen találom a szavakat… Mintha egy teljesen idegen embernek írnék. Fogalmam sincs, hogy mit lehetne írnom. Mi lenne az, amit nem vennél sértésnek… nem éreznéd soknak és kényelmetlennek…
Gyertyafénynél ülök. Ebben az útszéli motelban még az áram is elment, hihetetlen! Fél vámpír révén pedig még a sötétben sem látok. De legalább egy gyertyát találtam. Ugyanis a telefonom fényénél nehezen lehet levelet írni… Már csak egy penna és tinta hiányozna. Igazi lúdtollal írnék levelet… Tiszta középkor! Már csak egy vaskos könyvecske hiányozna, bőröv és barna vászonnadrág, valamint aranyos kontyba font haj, és máris középkori költőnek néznek… Vagy akkoriban a nők nem kontyolták a hajukat? Úgy emlékszem, hogy befonták és felcsavarták a fejük tetejére… Ha rosszul emlékszem, légy szíves a válaszleveledben világosítsd fel. Te biztos jobban emlékszel, mint én.
Válaszlevél… Egyáltalán fogsz válaszolni? Nagyon remélem, hogy igen. Fohászkodjak, hogy így legyen? Igazából reménytelennek érzem a helyzetemet… helyzetünket.
Félek, hogy soha többé nem hallok rólad. Noha megígérted, hogy nem tűnsz el örökre. Hisz te kértél engem, hogy írjak. És látod, azt teszem! Nem kellett csalódnod bennem, megígértem, hogy írni fogok. Atya ég, miért mondom én ezt el ennyiszer? Hisz teljesen logikus, hogy írtam neked… gondolom most a levelemet olvasod. Még szép, hogy azt teszed… Mosolyogsz? Ugye mosolyogsz? Szeretnék még mosolyt csalni az arcodra. Őszinte mosolyt… Olyan mosolyt, amivel engem szoktál megajándékozni. Mondjuk egy tipikus kiakadok-tőled-mosoly is megtenné. Mondjuk most biztos azt érzed. Össze-vissza hadoválok. Kiakasztó…
Felmerült bennem, hogy összetépem ezt a papírt és kezdek egy újat. De mivel csak egy levélpapírt találtam a kocsiban… Magától értetődő a döntésem.
Meg amúgy is… ha összetépném, akkor nekiállnék rendezetten, komolyan és meggondoltan írni. Az pedig nem lenne jó. Így legalább át tudom adni az érzéseimet…
Az összezavarodottságot a lelkemben. Itt hagytál engem, óriási, zavargó tengerrel a szívemben. Te pedig nem adtál nekem mentőmellényt… Nem baj, egy ideig tudok úszni. Valaki csak küld majd egy mentőcsónakot.
Alig férek ki a papírra…Tudom, hogy nem illik, de most megfordítom a lapot. Próbáltam apró és szép betűkkel írni, de még így sem fértem ki egy oldalra. Nem baj, írok a hátlapra is. Remélem nem bánod.
Most nem tudom visszafogni magamat. Muszáj mindent leírnom, ami a gondolatomba ötlik. Ökörség… Ha zavar- komolyan mondom-, akkor légyszi’ a legközelebbi leveledbe jelezd. Ha megteszed, akkor legközelebb csak rendezett és visszafogott levelet fogsz kapni… Atya ég, hogy fogom én visszafogni magamat?!
Mit írhatnék még?...
A szüleim keresnek. Folyamatosan csörög a telefonom, de lenémítottam. Szívem szerint kikapcsolnám… De akkor nem látnám az időt. Most 23:45 van. Hihetetlen, hogy ebbe a lepukkadt motelbe vagyok. Egy pók mászik a falon… Lecsapom a cipőmmel. Majd… mindjárt… Ha közelebb merek menni hozzá.
Lecsaptam.
Nagy és szőrös volt. Jó, nem olyan nagy… Igazából nekem nagy, te szerintem hangosan kacagva ütötted volna le.
Félek a pókoktól, említettem már? Biztosan… de nem baj, most legalább újra megemlítettem, talán nem felejted el. Igazából nem is félek tőlük… undorodok a kis mocskoktól. Komolyan mondom: Rondák, szőrösek, túl sok a lábuk és belemásznak a számba.
Gondolom most nevetsz. Legalább a jó kedvedet meghoztam. Ugye meghoztam? Remélem nem keserítettelek el még jobban…
Amúgy igazából nem értem, hogy miért nem hívhatlak fel. Annyira igazságtalan vagy! Nagyapa azt mondta, hogy Volterrában is van térerő. Valamint telefon is. Akkor miért nem tehetem meg? De nem gond, gondolom nyomós érved van rá… Tudhatom, hogy mi? Ha nem hallhatom az a szexin rekedtes hangodat, legalább azt áruld már el nekem, hogy miért nem? Oké: nem, akkor nem. Megértem. De miért nem?
Ismétlem a mondataimat… Most húzzam át? Áh, nem teszem. Az csak belerondítana a levélbe…
A megszólítást amúgy is átfirkáltam…
Nem tudtam, hogy hogyan is hívhatnálak. Hogyan állunk most?
Elváltunk… szakítottunk? Vagy csak vagyunk? Hogy van most? Nem értem… meg vagyok zavarodva…
Hívhatlak úgy, mint szoktalak... vagy maradjak a Demetri-nél? Melyiket szeretnéd? Kényelmetlen neked, hogy becézzelek? Vagy nem? Nem tudom, hogy mi legyen…
Túl sok kérdés maradt megválaszolatlanul… Túl sok olyan kérdés, ami felett nem tudok dönteni. Kérlek, segíts nekem ebben!
Hihetetlen… megint betelik a papír… Pedig sokkal kisebb betűkkel írtam… Folytassam egy papír zsebkendőre? Szalvétára? Áh, inkább nem…
Majd legközelebb folytatom… Így legalább legközelebb nem teljesen üres papírlapot küldök el Neked.
Szeretlek… Ezt ugye leírhattam? Tényleg így érzem… félek, hogy meg fogod bánni, hogy találkoztál velem… Ugye nem így lesz?
Vigyázz magadra…
Szeretlek. Csók:
Gyertyafénynél ülök. Ebben az útszéli motelban még az áram is elment, hihetetlen! Fél vámpír révén pedig még a sötétben sem látok. De legalább egy gyertyát találtam. Ugyanis a telefonom fényénél nehezen lehet levelet írni… Már csak egy penna és tinta hiányozna. Igazi lúdtollal írnék levelet… Tiszta középkor! Már csak egy vaskos könyvecske hiányozna, bőröv és barna vászonnadrág, valamint aranyos kontyba font haj, és máris középkori költőnek néznek… Vagy akkoriban a nők nem kontyolták a hajukat? Úgy emlékszem, hogy befonták és felcsavarták a fejük tetejére… Ha rosszul emlékszem, légy szíves a válaszleveledben világosítsd fel. Te biztos jobban emlékszel, mint én.
Válaszlevél… Egyáltalán fogsz válaszolni? Nagyon remélem, hogy igen. Fohászkodjak, hogy így legyen? Igazából reménytelennek érzem a helyzetemet… helyzetünket.
Félek, hogy soha többé nem hallok rólad. Noha megígérted, hogy nem tűnsz el örökre. Hisz te kértél engem, hogy írjak. És látod, azt teszem! Nem kellett csalódnod bennem, megígértem, hogy írni fogok. Atya ég, miért mondom én ezt el ennyiszer? Hisz teljesen logikus, hogy írtam neked… gondolom most a levelemet olvasod. Még szép, hogy azt teszed… Mosolyogsz? Ugye mosolyogsz? Szeretnék még mosolyt csalni az arcodra. Őszinte mosolyt… Olyan mosolyt, amivel engem szoktál megajándékozni. Mondjuk egy tipikus kiakadok-tőled-mosoly is megtenné. Mondjuk most biztos azt érzed. Össze-vissza hadoválok. Kiakasztó…
Felmerült bennem, hogy összetépem ezt a papírt és kezdek egy újat. De mivel csak egy levélpapírt találtam a kocsiban… Magától értetődő a döntésem.
Meg amúgy is… ha összetépném, akkor nekiállnék rendezetten, komolyan és meggondoltan írni. Az pedig nem lenne jó. Így legalább át tudom adni az érzéseimet…
Az összezavarodottságot a lelkemben. Itt hagytál engem, óriási, zavargó tengerrel a szívemben. Te pedig nem adtál nekem mentőmellényt… Nem baj, egy ideig tudok úszni. Valaki csak küld majd egy mentőcsónakot.
Alig férek ki a papírra…Tudom, hogy nem illik, de most megfordítom a lapot. Próbáltam apró és szép betűkkel írni, de még így sem fértem ki egy oldalra. Nem baj, írok a hátlapra is. Remélem nem bánod.
Most nem tudom visszafogni magamat. Muszáj mindent leírnom, ami a gondolatomba ötlik. Ökörség… Ha zavar- komolyan mondom-, akkor légyszi’ a legközelebbi leveledbe jelezd. Ha megteszed, akkor legközelebb csak rendezett és visszafogott levelet fogsz kapni… Atya ég, hogy fogom én visszafogni magamat?!
Mit írhatnék még?...
A szüleim keresnek. Folyamatosan csörög a telefonom, de lenémítottam. Szívem szerint kikapcsolnám… De akkor nem látnám az időt. Most 23:45 van. Hihetetlen, hogy ebbe a lepukkadt motelbe vagyok. Egy pók mászik a falon… Lecsapom a cipőmmel. Majd… mindjárt… Ha közelebb merek menni hozzá.
Lecsaptam.
Nagy és szőrös volt. Jó, nem olyan nagy… Igazából nekem nagy, te szerintem hangosan kacagva ütötted volna le.
Félek a pókoktól, említettem már? Biztosan… de nem baj, most legalább újra megemlítettem, talán nem felejted el. Igazából nem is félek tőlük… undorodok a kis mocskoktól. Komolyan mondom: Rondák, szőrösek, túl sok a lábuk és belemásznak a számba.
Gondolom most nevetsz. Legalább a jó kedvedet meghoztam. Ugye meghoztam? Remélem nem keserítettelek el még jobban…
Amúgy igazából nem értem, hogy miért nem hívhatlak fel. Annyira igazságtalan vagy! Nagyapa azt mondta, hogy Volterrában is van térerő. Valamint telefon is. Akkor miért nem tehetem meg? De nem gond, gondolom nyomós érved van rá… Tudhatom, hogy mi? Ha nem hallhatom az a szexin rekedtes hangodat, legalább azt áruld már el nekem, hogy miért nem? Oké: nem, akkor nem. Megértem. De miért nem?
Ismétlem a mondataimat… Most húzzam át? Áh, nem teszem. Az csak belerondítana a levélbe…
A megszólítást amúgy is átfirkáltam…
Nem tudtam, hogy hogyan is hívhatnálak. Hogyan állunk most?
Elváltunk… szakítottunk? Vagy csak vagyunk? Hogy van most? Nem értem… meg vagyok zavarodva…
Hívhatlak úgy, mint szoktalak... vagy maradjak a Demetri-nél? Melyiket szeretnéd? Kényelmetlen neked, hogy becézzelek? Vagy nem? Nem tudom, hogy mi legyen…
Túl sok kérdés maradt megválaszolatlanul… Túl sok olyan kérdés, ami felett nem tudok dönteni. Kérlek, segíts nekem ebben!
Hihetetlen… megint betelik a papír… Pedig sokkal kisebb betűkkel írtam… Folytassam egy papír zsebkendőre? Szalvétára? Áh, inkább nem…
Majd legközelebb folytatom… Így legalább legközelebb nem teljesen üres papírlapot küldök el Neked.
Szeretlek… Ezt ugye leírhattam? Tényleg így érzem… félek, hogy meg fogod bánni, hogy találkoztál velem… Ugye nem így lesz?
Vigyázz magadra…
Szeretlek. Csók:
Renesmee C. Cullen”
*---------*
(Robert)
Nagyon meglepő. A napokban a szerep felcserélődött. Renesmee elkeseredett és szomorú, Izbel pedig őt vigasztalja. Kevin- az ökör!- távozásakor Iz volt összetörve, most pedig Renesmee…
Csak tudnám, hogy Demetri- vagy ki- miért ment el… Nem tudom megfejteni.
Furcsa… Egyszerűen hülyeségnek érzem, hogy két ilyen gyönyörű és csodálatos lány egyedül maradjon… Két elképesztően ostoba férfi miatt, akik nem látják meg bennük a kincset… Hisz mindketten azok!
Ha egyiküket megkapnám… csak egy kis időre… Az ágyba vinném neki a reggelit, ki sem kelhetne az ágyból a saját lábán. A karjaimban hordoznám. Egész éjszaka kényeztetném. Hagynám, hogy elrángasson vásárolni, sőt, boldogan cipelném a csomagjait.
Na jó, ez azért túlzás volt… Bizonyára egy ép elméjű férfi sem bírná ki, ha végig kell követnie a barátnője több órás vásárlását… Legalább is én nem.
- Segítek, hagyd csak! –léptem oda Izbel mellé.
Épp a labdákat pakolta ki a testnevelésterembe a szertárból. Hat labda elfért a kezében, a hetedik folyamatosan leesett. Átvettem párat a kezéből.
Ahogy előttem lépdelt nem tudtam nem megnézni a tökéletes fenekét. Feszes volt, és a rövid, fekete short csak kihangsúlyozta. De még mennyire kihangsúlyozta!
Egy fehér póló volt még rajta, ami meglehetősen rásimult a mellkasára… A hasa tökéletesen lapos- ez még a pólón keresztül is látszott. Mondjuk nyáron volt alkalmam megcsodálni tökéletes alakját.
Szőke, hosszú tincseibe most nem tudott beletúrni. Össze volt fogva, de a hossza miatt simán leért lapockájáig. Kék szemei csillogtak, ajkai mosolyra húzódtak. Úgy megcsókoltam volna azokat az ajkakat…
Folyamatosan felvillan előttem a tegnapi kinézete. Kék szemeit kihangsúlyozta- azt nem tudom, hogy hogyan csinálta. Biztos valami női cucc segítségével-, ajkain vörös rúzs csillogott, szőke tincseit felfogta egy rendezett kontyba. Miniszoknyába volt, magassarkú cipőbe és szűk, fehér ingben. Igéző volt!
Renesmee nem jelent meg testnevelése. Nem csodáltam, az utóbbi napokban járni is alig bírt… Talán nem volt lelki ereje hozzá.
Csak tudnám, hogy Demetri- vagy ki- miért ment el… Nem tudom megfejteni.
Furcsa… Egyszerűen hülyeségnek érzem, hogy két ilyen gyönyörű és csodálatos lány egyedül maradjon… Két elképesztően ostoba férfi miatt, akik nem látják meg bennük a kincset… Hisz mindketten azok!
Ha egyiküket megkapnám… csak egy kis időre… Az ágyba vinném neki a reggelit, ki sem kelhetne az ágyból a saját lábán. A karjaimban hordoznám. Egész éjszaka kényeztetném. Hagynám, hogy elrángasson vásárolni, sőt, boldogan cipelném a csomagjait.
Na jó, ez azért túlzás volt… Bizonyára egy ép elméjű férfi sem bírná ki, ha végig kell követnie a barátnője több órás vásárlását… Legalább is én nem.
- Segítek, hagyd csak! –léptem oda Izbel mellé.
Épp a labdákat pakolta ki a testnevelésterembe a szertárból. Hat labda elfért a kezében, a hetedik folyamatosan leesett. Átvettem párat a kezéből.
Ahogy előttem lépdelt nem tudtam nem megnézni a tökéletes fenekét. Feszes volt, és a rövid, fekete short csak kihangsúlyozta. De még mennyire kihangsúlyozta!
Egy fehér póló volt még rajta, ami meglehetősen rásimult a mellkasára… A hasa tökéletesen lapos- ez még a pólón keresztül is látszott. Mondjuk nyáron volt alkalmam megcsodálni tökéletes alakját.
Szőke, hosszú tincseibe most nem tudott beletúrni. Össze volt fogva, de a hossza miatt simán leért lapockájáig. Kék szemei csillogtak, ajkai mosolyra húzódtak. Úgy megcsókoltam volna azokat az ajkakat…
Folyamatosan felvillan előttem a tegnapi kinézete. Kék szemeit kihangsúlyozta- azt nem tudom, hogy hogyan csinálta. Biztos valami női cucc segítségével-, ajkain vörös rúzs csillogott, szőke tincseit felfogta egy rendezett kontyba. Miniszoknyába volt, magassarkú cipőbe és szűk, fehér ingben. Igéző volt!
Renesmee nem jelent meg testnevelése. Nem csodáltam, az utóbbi napokban járni is alig bírt… Talán nem volt lelki ereje hozzá.
Órákon újra Izbel mellett kötöttem ki. Renesmee végül haza ment… Az apja jött el érte, gondolom riasztotta. Dr. Cullen pedig már ugrott is a kicsi lánya miatt. Bár nekem is ilyen apám lenne… De nem, ez csak álom. Mondjuk a lelkem mélyén örülök is, hogy olyan apám van, amilyen. Legalább az élet megedzett, és nem lettem töketlen.
Szerencsére egy dolgozatot sem írtunk és a felelést is megúsztam. De jegyzetelni a leggyönyörűbb padtársról jegyzetelhettem. Nem fogom én a táblát lesegetni, amúgy is: rossz a látásom… Legalább is Anya ezt mondta. Mondjuk ő a hallásomat is szidta. Szerinte nem látom meg a munkát, és meg sem hallom, ha szól róla.
Szerencsére egy dolgozatot sem írtunk és a felelést is megúsztam. De jegyzetelni a leggyönyörűbb padtársról jegyzetelhettem. Nem fogom én a táblát lesegetni, amúgy is: rossz a látásom… Legalább is Anya ezt mondta. Mondjuk ő a hallásomat is szidta. Szerinte nem látom meg a munkát, és meg sem hallom, ha szól róla.
Az utolsó órán- újra a szőke angyal mellett ültem- sms-em jött. Kíméletlenül rezgett a zsebem. Eldöntöttem, hogy szépen át is állítom. Zavar a rezgés.
- El kell mennem a húgomért. –dörmögtem Izbelnek.
- Elkísérjelek? Szívesen megismerkednél vele. –mosolygott.
- Ha szeretnél. –vontam vállat felfelé görbülő ajkakkal- Elizabeth el lesz ragadtatva tőled.
- Inkább én tőle. –javított ki.
- Szerintem kölcsönös lesz. –kacsintottam, majd lekörmöltem a maradék két szót is.
- Hova is megyünk érte? –kérdezte.
- Óvodába. Még csak öt éves. –áradoztam- Gyönyörű kislány. Szőke tincsei vannak, angyali mosolya, zöld szemei. Valami angyali.
- A kis szerelmed. –kuncogott csillogó szemekkel.
- Bizony. –bólogattam- Anya elhúzott otthonról, Apámat pedig már napok óta nem láttam. Pech… Szóval ebédet is kell főznöm.
Megvakartam a tarkómat. Vajon Lizy megelégszik a pirítóssal is? Esetleg még lekvárt is tudok rákenni…
Na jó, ha nagyon szeretnék, valami zacskós levest biztos sikerül összehoznom.
- Segítek. –csapott a karomra Izbel. Nem fájt, csak felhívta vele a figyelmemet.
- Tényleg? –kérdeztem vissza meglepetten.
- Igen, komolyan. –mosolygott- Mit szeret Elizabeth?
- Oda van a… hm... nagyon szereti a makarónit.
- A milánóit? –csodálkozott, mire bólintottam egy aprót- Oh, hát az nagyon könnyű! Út közben beugrunk valami boltba, hogy mindenképp legyen otthon hozzá minden.
- El kell mennem a húgomért. –dörmögtem Izbelnek.
- Elkísérjelek? Szívesen megismerkednél vele. –mosolygott.
- Ha szeretnél. –vontam vállat felfelé görbülő ajkakkal- Elizabeth el lesz ragadtatva tőled.
- Inkább én tőle. –javított ki.
- Szerintem kölcsönös lesz. –kacsintottam, majd lekörmöltem a maradék két szót is.
- Hova is megyünk érte? –kérdezte.
- Óvodába. Még csak öt éves. –áradoztam- Gyönyörű kislány. Szőke tincsei vannak, angyali mosolya, zöld szemei. Valami angyali.
- A kis szerelmed. –kuncogott csillogó szemekkel.
- Bizony. –bólogattam- Anya elhúzott otthonról, Apámat pedig már napok óta nem láttam. Pech… Szóval ebédet is kell főznöm.
Megvakartam a tarkómat. Vajon Lizy megelégszik a pirítóssal is? Esetleg még lekvárt is tudok rákenni…
Na jó, ha nagyon szeretnék, valami zacskós levest biztos sikerül összehoznom.
- Segítek. –csapott a karomra Izbel. Nem fájt, csak felhívta vele a figyelmemet.
- Tényleg? –kérdeztem vissza meglepetten.
- Igen, komolyan. –mosolygott- Mit szeret Elizabeth?
- Oda van a… hm... nagyon szereti a makarónit.
- A milánóit? –csodálkozott, mire bólintottam egy aprót- Oh, hát az nagyon könnyű! Út közben beugrunk valami boltba, hogy mindenképp legyen otthon hozzá minden.
Visszafogni sem tudtam- na, nem mintha akartam volna. Én nem autóval jöttem reggel, hanem az egyik haverom hozott, így az ő járgányába pattantunk be. Engedett vezetni! Isteni ez a csaj!
Először az óvodába mentünk. Mivel már egy órája el lehetett hozni Lizy-t, nem akartam tovább váratni. Lehet, hogy a barátnői már régen leléceltek… Ki tudja! Nem akarom, hogy a szemem fénye rosszul érezze magát ott.
- Robert! –futott a karjaim közé.
A hátán már ott volt a rózsaszín pici táskája, a kabátja is rajta volt már. Kicsit esőkabát-jellegű dzseki volt, rózsaszín és virágmintás. Anya azért vett neki ilyet, hogy idézem: „Esőben ne legyen vizes a ruhája!”
Kérdem én: nem mindegy? Ki lehet mosni, megszárad, satöbbi.
De legalább Hugicám eszméletlenül aranyos volt benne.
- Jól áll a kezedbe. –jegyezte meg a közeledő Izbel. Lizy a karjaimban mocorogni kezdett, majd kiugrott a kezeim közül.
- Hát te ki vagy? –pillantott fel Iz-re, aki vigyorogva guggolt le a lányhoz.
- Izbel. Robert egyik barátja. –simogatta meg az arcát- És te?
- Elizabeth. –hadarta, majd légies mozdulattal kisöpört egy tincset a szeme elől- Roby mindig csak Lizy-nek hív. Nem tudom, hogy miért hív így. De nagyon tetszik nekem. Te is hívnál így?
- Ha szeretnéd. –kuncogott Iz, majd felegyenesedett.
Lizy azonnal a kezéért nyúlt, másik kezével pedig az én ujjaimat ragadta meg. Ő ment középen, mi pedig két oldalt vezettük.
- Milyen idill. –vigyorgott Izbel- Kíváncsi lennék, hogy az emberek most mit gondolhatnak… Kicsit fiatal vagyok az anyasághoz.
- Rólam ne is beszéljünk! –nevettem fel- Lizym, még be kell mennünk egy boltba. Ugye nem baj?
- Miért megyünk be? Veszel nekem cukrot? –haradta- Roby, megígérted tegnap! Emlékszel? Megígérted, hogy kapok olyan csokit, amit te is ettél!
- Emlékszem, Hercegnő. –simogattam meg a haját- Ha lesz a szupermarketbe, akkor veszek neked.
- Mi lesz ebédre? –kérdezte.
- Milánói makaróni. –mondta helyettem Izbel- Én főzöm neked, sőt, még Robert is segít.
Elégedetten felsikított, majd hosszasan elemezni kezdte, hogy Anya hogyan szokta főzni. Általában ott ül mellette, a konyhapulton és lóbálja a lábát. Valamint az állandó tartozék: beszél, beszél és beszél.
- Tényleg cserfes kislány. –mosolygott Iz, ahogy a karomra akasztotta a kosarat.
Elizabeth már az édességes-sorhoz rohant. Megállíthatatlan! Izbel boldogan vigyorogva lépdelt mellettem, majd magyarázni kezdte a Hercegnőmnek, hogy miért nem szabad ebéd előtt édességet enni… Az érvein még én is megdöbbentem.
Végül az egyik sornak támaszkodva figyeltem őket. Lizy a kosárba pakolta a szerinte szükséges dolgokat, Izbel pedig ugyan azzal az erővel tette is vissza őket. Látni rajtuk az összhangot… Lizy mérges és sértődött arckifejezését, valamit Izbel mosolygós arcát… Elöntött a boldogság.
Először az óvodába mentünk. Mivel már egy órája el lehetett hozni Lizy-t, nem akartam tovább váratni. Lehet, hogy a barátnői már régen leléceltek… Ki tudja! Nem akarom, hogy a szemem fénye rosszul érezze magát ott.
- Robert! –futott a karjaim közé.
A hátán már ott volt a rózsaszín pici táskája, a kabátja is rajta volt már. Kicsit esőkabát-jellegű dzseki volt, rózsaszín és virágmintás. Anya azért vett neki ilyet, hogy idézem: „Esőben ne legyen vizes a ruhája!”
Kérdem én: nem mindegy? Ki lehet mosni, megszárad, satöbbi.
De legalább Hugicám eszméletlenül aranyos volt benne.
- Jól áll a kezedbe. –jegyezte meg a közeledő Izbel. Lizy a karjaimban mocorogni kezdett, majd kiugrott a kezeim közül.
- Hát te ki vagy? –pillantott fel Iz-re, aki vigyorogva guggolt le a lányhoz.
- Izbel. Robert egyik barátja. –simogatta meg az arcát- És te?
- Elizabeth. –hadarta, majd légies mozdulattal kisöpört egy tincset a szeme elől- Roby mindig csak Lizy-nek hív. Nem tudom, hogy miért hív így. De nagyon tetszik nekem. Te is hívnál így?
- Ha szeretnéd. –kuncogott Iz, majd felegyenesedett.
Lizy azonnal a kezéért nyúlt, másik kezével pedig az én ujjaimat ragadta meg. Ő ment középen, mi pedig két oldalt vezettük.
- Milyen idill. –vigyorgott Izbel- Kíváncsi lennék, hogy az emberek most mit gondolhatnak… Kicsit fiatal vagyok az anyasághoz.
- Rólam ne is beszéljünk! –nevettem fel- Lizym, még be kell mennünk egy boltba. Ugye nem baj?
- Miért megyünk be? Veszel nekem cukrot? –haradta- Roby, megígérted tegnap! Emlékszel? Megígérted, hogy kapok olyan csokit, amit te is ettél!
- Emlékszem, Hercegnő. –simogattam meg a haját- Ha lesz a szupermarketbe, akkor veszek neked.
- Mi lesz ebédre? –kérdezte.
- Milánói makaróni. –mondta helyettem Izbel- Én főzöm neked, sőt, még Robert is segít.
Elégedetten felsikított, majd hosszasan elemezni kezdte, hogy Anya hogyan szokta főzni. Általában ott ül mellette, a konyhapulton és lóbálja a lábát. Valamint az állandó tartozék: beszél, beszél és beszél.
- Tényleg cserfes kislány. –mosolygott Iz, ahogy a karomra akasztotta a kosarat.
Elizabeth már az édességes-sorhoz rohant. Megállíthatatlan! Izbel boldogan vigyorogva lépdelt mellettem, majd magyarázni kezdte a Hercegnőmnek, hogy miért nem szabad ebéd előtt édességet enni… Az érvein még én is megdöbbentem.
Végül az egyik sornak támaszkodva figyeltem őket. Lizy a kosárba pakolta a szerinte szükséges dolgokat, Izbel pedig ugyan azzal az erővel tette is vissza őket. Látni rajtuk az összhangot… Lizy mérges és sértődött arckifejezését, valamit Izbel mosolygós arcát… Elöntött a boldogság.
