Love Angel- 39. fejezet
Jó pillanatok
(Izbel)
Jó pillanatok
(Izbel)
A mosolya tényleg angyali volt. Apró, fehér fogai kivillantak. Prüszkölve lökte el a szájától a kanalat.
- Forró! –sipította.
Elvigyorodtam, majd egy pohár vizet adtam neki. Halkan megköszönte, majd nagy kortyokban le is lökte.
Óvodás létére rendkívül okos volt. Olvasni már tudott- gondoltam, hogy ebben Robert keze van. Igaz, a nyelve belebotlik még jó pár szóba, egy-két betűt össze is kever, de nem fontos ez. Még csak óvodás, iskolában lesz ideje megtanulni.
A számok világában egész jól tájékozódik, kis számokkal kivonni és összeadni is tud. Meglepve tapasztaltam, mikor ezt a képességét bemutatta. Csodálatos ez a kislány!
- Kész is. –zártam le a gázt, majd rátettem a fedőt az ebédre- Megterítetek, Kicsi lány?
- Roby! –kiáltott fel a lány, mire az említett meg is jelent.
Levette a pultról a Húgát, majd tányérokat adott neki. Az evőeszközöket inkább maga pakolta ki.
- Én nem kérek levest! –jelentette ki a lány, ahogy az asztalnál ült.
- Már pedig akkor tésztát sem kapsz. –tekertem a fejemet- Először levest kell enni. Az előkészíti a pocidat, és ha sok tésztát is tömsz magadba sem fog fájni.
- Nem akarok! Roby! –sipította.
- Igaza van Izbel-nek. –pillantott rám, mire fölényesen elmosolyodtam.
A kislány durcásan fonta össze a kezeit a karja előtt. Dühös pillantást vetett ránk, majd visszatette a leveses tányérját a mellett lévő székről az asztalra.
- Csak pár kanál. Nem fog megártani. Ízleni fog, higgy nekem. –bíztattam.
- Répát nem akarok!
- Pedig attól nagyon jól fogsz tudni fütyülni. De ha nem, hát nem. –sajnálkoztam, majd mellőztem a répa-pakolást.
- Kérek! –válaszolta inkább.
Robert halkan felkuncogott, majd csillogó szemekkel nézett a húgára. A kislány kanalazott párat a levesből, én pedig láttam az ajkai sarkában a mosolyt. De végletekig sértődött pofikáját fordította csak felénk.
- Ízlik neki. –suttogta a fülembe Rob. Boldogan bólintottam.
Tíz perc múlva már a tésztát falatozta. Jobb kifejezés lenne a tömte magába. Mert igazából azt tette. A pólója már paradicsomszószban úszott, az arca sem nézett ki jobban. Rob fintorogva nézte. Gondolom eszébe jutott, hogy ezt mind neki kell róla lepucolnia.
Miután Elizabeth az arcomra nyomott egy maszatos, cuppanós puszit elkezdtem mosogatni. Hamar megvoltam vele, így tekintettel arra, hogy Robnak más dolga is akad délután, el is pakoltam.
- Jössz játszani velem? –kérdezte tőlem, mire bólintottam egy aprót- Roby is ott van!
Na, erre nagyon kíváncsi voltam. Mint kiderült, Robert tökéletesen bánt a babákkal. Én pukkadoztam a nevetéstől, mikor megláttam. Épp az egyik baba haját fésülte. Hagyta, hogy Elizabeth telepakolja a haját csatokkal és masnikkal. Nagyon poénosnak nézett ki. Egy férfi, a rózsaszín szoba közepén, barbee-val a kezében, masnikkal a hajában. Már csak egy kis smink hiányzott. Gondolom azt nem vettek a kislánynak- elszabadult volna a pokol.
- Forró! –sipította.
Elvigyorodtam, majd egy pohár vizet adtam neki. Halkan megköszönte, majd nagy kortyokban le is lökte.
Óvodás létére rendkívül okos volt. Olvasni már tudott- gondoltam, hogy ebben Robert keze van. Igaz, a nyelve belebotlik még jó pár szóba, egy-két betűt össze is kever, de nem fontos ez. Még csak óvodás, iskolában lesz ideje megtanulni.
A számok világában egész jól tájékozódik, kis számokkal kivonni és összeadni is tud. Meglepve tapasztaltam, mikor ezt a képességét bemutatta. Csodálatos ez a kislány!
- Kész is. –zártam le a gázt, majd rátettem a fedőt az ebédre- Megterítetek, Kicsi lány?
- Roby! –kiáltott fel a lány, mire az említett meg is jelent.
Levette a pultról a Húgát, majd tányérokat adott neki. Az evőeszközöket inkább maga pakolta ki.
- Én nem kérek levest! –jelentette ki a lány, ahogy az asztalnál ült.
- Már pedig akkor tésztát sem kapsz. –tekertem a fejemet- Először levest kell enni. Az előkészíti a pocidat, és ha sok tésztát is tömsz magadba sem fog fájni.
- Nem akarok! Roby! –sipította.
- Igaza van Izbel-nek. –pillantott rám, mire fölényesen elmosolyodtam.
A kislány durcásan fonta össze a kezeit a karja előtt. Dühös pillantást vetett ránk, majd visszatette a leveses tányérját a mellett lévő székről az asztalra.
- Csak pár kanál. Nem fog megártani. Ízleni fog, higgy nekem. –bíztattam.
- Répát nem akarok!
- Pedig attól nagyon jól fogsz tudni fütyülni. De ha nem, hát nem. –sajnálkoztam, majd mellőztem a répa-pakolást.
- Kérek! –válaszolta inkább.
Robert halkan felkuncogott, majd csillogó szemekkel nézett a húgára. A kislány kanalazott párat a levesből, én pedig láttam az ajkai sarkában a mosolyt. De végletekig sértődött pofikáját fordította csak felénk.
- Ízlik neki. –suttogta a fülembe Rob. Boldogan bólintottam.
Tíz perc múlva már a tésztát falatozta. Jobb kifejezés lenne a tömte magába. Mert igazából azt tette. A pólója már paradicsomszószban úszott, az arca sem nézett ki jobban. Rob fintorogva nézte. Gondolom eszébe jutott, hogy ezt mind neki kell róla lepucolnia.
Miután Elizabeth az arcomra nyomott egy maszatos, cuppanós puszit elkezdtem mosogatni. Hamar megvoltam vele, így tekintettel arra, hogy Robnak más dolga is akad délután, el is pakoltam.
- Jössz játszani velem? –kérdezte tőlem, mire bólintottam egy aprót- Roby is ott van!
Na, erre nagyon kíváncsi voltam. Mint kiderült, Robert tökéletesen bánt a babákkal. Én pukkadoztam a nevetéstől, mikor megláttam. Épp az egyik baba haját fésülte. Hagyta, hogy Elizabeth telepakolja a haját csatokkal és masnikkal. Nagyon poénosnak nézett ki. Egy férfi, a rózsaszín szoba közepén, barbee-val a kezében, masnikkal a hajában. Már csak egy kis smink hiányzott. Gondolom azt nem vettek a kislánynak- elszabadult volna a pokol.
- Megyek, Roby. –kuncogtam. Aranyos volt ez a neve, jó volt vele gúnyolni.
- Köszönöm a segítséget, Izbel. –válaszolta, majd kikísért.
- Siess hozzá, már hallom, hogy téged hív.
- Jobb szó lenne rá a követel és ordít. –fintorgott, majd gyorsan elköszönt.
Én az autómhoz mentem, majd hazahajtottam.
~
Pár nappal később furcsa felfordulás volt. Otthon Harper sütött- állt a bál a konyhában. Lily ott állt mellette, de csak nevetett a szerencsétlenkedésén.
- Egyszerűen lehetetlen szétválasztani a tojást! –kiáltott fel hitetlenkedve a férfi, majd leoldotta a derekáról az apró kötényt- Oh, szia Izbel. Nem szeretnél segíteni? Nekem ez nem megy! Lily pedig nem is segít.
- El is megyek innen, mielőtt a fejembe húzza a tálat. –nevetett a lány, majd felszaladt a szobájába.
- Ha így állsz hozzá, nem is fog. –mosolyogtam- Kezedbe veszed a tojást. Megtöröd, kettészeded, és addig öntöd át az egyik héjból a másikba, míg le nem válik róla a fehérje. Ennyi az egész. Szerintem neked is menni fog.
Miután elmutogattam neki, nagyjából sikeresen vette a feladatot.
- Mit jelent: Kemény habbá verjük a tojásfehérjét? Izbel, mennyire keményre? –kérdezte esetlenül.
- Ha fejre állítod az edényt, nem folyik ki belőle a hab. Olyannak kell lennie. –adtam meg a választ, majd megpaskoltam a vállát és leültem az egyik székre.
Végig akartam nézni a szerencsétlenkedését.
- Most felverem. –jelentette ki, majd a kezébe vette a habverőt. Nem is kell mondanom, az egész konyha úszott a tojásfehérjében.
Hangosan nevetve görnyedtem össze a széken és próbáltam letörölni az arcomról a folyadékot.
- Nem segítenél? –kérdezte kimeredt szemekkel, mire kacagva felálltam.
- Bele kell nyomni a habverőt. –fogtam meg a kezét és az abban tartott gépet, majd beindítottam. Csodák csodájára így fröcskölés nélkül felverődött.
- Köszönöm. –dörmögte, majd tovább olvasta a receptet- Hol találom a fahéjat?
- A szekrényben. Legfelső polc jobb széle. –mondtam, majd kérlelő tekintetét látva levettem neki- Jegyezd meg. Legközelebb nem biztos, hogy itthon lesz bárki is.
- Jó. A fejembe véstem. –koppintott a koponyámra, majd elvigyorodott- Akkor már a sütőport is levehetnéd.
- Élvezed a helyzetet? –sandítottam rá, miközben nyújtózkodtam a zacskóért- Mert nekem nagyon úgy tűnik, Harper.
- Egy szóval sem állítottam, hogy nem így van. –kuncogott, majd belekeverte a tésztába a tasak tartalmát- Szerinted ennyi elég?
- Kóstold meg, és meglátod, hogy mennyire fahéjas illetve cukros. Sütés után már nem tudsz hozzá adni.
- Rendben. –bólogatott, majd belekóstolt a nyers tésztába- Nekem jónak tűnik.
- Akkor bizonyára az. –mosolyogtam- Öntsd ki a formába és süsd meg. Vigyázz, hogy el ne égesd. Az nem lenne szerencsés.
- Rendben, próbálkozok. Köszönöm, Hugi. –ölelt magához.
- Miért is sütsz, Bátyus? –kérdeztem kérkedve.
- Meghívtam egy lányt vacsorázni. –nyögte ki pár másodpercnyi szünet után.
- Akkor elpateroljuk a többieket itthonról. –kacsintottam.
- A többiekkel már beszéltem. –sóhajtotta- Csak neked nem szóltam még róla. Tudsz hova menni?
- Még szép. –mosolyogtam- Robert elhívott minket mozizni. Tehát ne aggódj, nem fogok itthon zavarni.
- Nem zavarnál. Csak…mégis, érted. –dörmögte kissé zavartan.
- Persze. Ne aggódj. –nyugtattam meg- Értem, hogy mire célzol. Majd remélem mesélsz róla.
- Talán. –pillantásomat látva javította is magát- Igen.
Diadalittasan elvigyorodtam, majd elindultam a lépcső felé. Épp felléptem az első fokra, mikor visszafordultam és odakiáltottam a konyhában munkálkodó Bátyámnak:
- Amúgy mit is főzöl?
- Valami makarónit. –jelent meg az ajtóban- Talán finom lesz.
- Bizonyára. –bíztattam- Mikor jön a lány?
- Hétre. –mondta az órára pillantva- Van fél órád eltűnni.
- Na köszönöm. –húztam fel az orromat, majd elmosolyodtam.
Huszonöt és fél perc múlva már indultam le a lépcsőn. Rob ujjongott a telefonba, mikor bejelentettem, hogy mégis el tudok menni. Renesmee-t is rábeszéltem. Először hozzájuk megyek, majd onnan együtt indulunk a barátunkhoz.
Csengettek.
Az étkezőben már meg volt terítve, a gyertyafény mindent elárult. Kellemes illat terjengett a házban, Harper hangulatossá varázsolt mindent. Büszke voltam rá. Sosem láttam még ilyennek, ez kicsit aggasztott is. Féltem, hogy a lány kihasználja.
Ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem, mikor megláttam. Vörös, hosszú haja volt. Göndör tincsei természetesek voltak, látszott rajta, hogy nem vetette alá semmilyen fodrász-technikának. Zöld, csillogó szemei csak úgy világítottak, világos bőrén lévő szeplők aranyossá tették arcát.
Alacsony volt, ezen a magassarkú cipője sem segített sokat. Harper több, mint másfél fejjel volt nála magasabb, de látszólag nem zavarta őket a magasságbeli különbség.
Első ránézésre igazi lázadónak tűnt. A szemei az érzelmeit sugározták, szinte az egész életét láttam benne. Harperre mosolyogva nézett, arca sugárzott. Mikor rám pillantott pár másodpercre eltűnt az ajkairól a mosoly; távolságtartó lett. Végül ajkai újra felfelé görbültek, és felém lépett. Különleges volt, határozottan az.
- Zoey Hudson vagyok, nagyon örülök. –nyújtotta a kezét.
Mosolyogva viszonoztam a gesztust.
- Izbel White. –mondtam- Harper fogadott húga. Mondjuk néha inkább vagyok a nővére.
- Igen, sokszor nehéz eset. –pillantott a mellette álló férfire, aki feszengve kapkodta a tekintetét kettőnk között.
- De megyek is. –jelentettem ki, majd felkaptam a lépcső mellett álló táskámat- Jó mulatást, és örülök a találkozásnak.
Ő is elköszönt, én pedig sietősen hagytam el a házat. Kint zuhogott az eső, a szél csak úgy tépte a fákat. Nem szeretem a vihart.
Első utam Renesmee-hez vezetett. A nappaliban üldögélt, körülötte a családja. Emmett jóízű viccekkel szórakoztatta a társaságot. Egyedül Jasper és Alice nem figyelt rá- ők egymással voltak elfoglalva.
- Izbel. –pattant fel, majd egy szoros ölelésben részesített- Mehetünk is.
- Rendben. –mosolyogtam és átvettem tőle az egyik táskáját- Ez meglehetősen nehéz.
- Alice mondta, hogy pakoljak össze pár dolgot. –vont vállat- Alkohol tartalmú italok és nasi van benne. Félt, hogy el fog fogyni és nem lesz mit fogyasztanunk.
- Én is pakoltam össze. –kuncogtam- Ha ez nem lesz elég, akkor semmi sem az.
- Egyet értek. –bólintott és az ajtó felé terelt- Majd holnap délután jövök, Anya.
- Rendben, Édesem. –válaszolta Esme- Jó mulatást nektek.
- Köszönjük szépen. –mosolyogtam.
- Nehogy valami meggondolatlanságot tegyetek. Nem akarok még nagybácsi lenni. –kérte Emmett egy párnát szorítva a mellkasához- Fiatal vagyok én még ehhez!
- Ne aggódj, nem nagybácsi leszel. Én fel akartalak kérni keresztapának… de ha ennyire ellene vagy. –simítottam a kezemet a hasamra –Ez a pici humoros és nélkülözhetetlen keresztapa nélkül fog felnőni! Milyen világot élünk mi!?
Emmett hangos nevetésben tört ki, majd feltartotta a tenyerét. Kuncogva belecsaptam, majd visszaléptem Nessie mellé, aki szemforgatással jutalmazta a jelenetünket.
- Fiatalok vagyunk még az anyasághoz, Emmett. –jegyezte meg Renesmee.
- Én is így gondolom. –dörmögte Edward emberi fül számára hallhatatlanul. Bella a kezére simította a tenyerét és mosolyogva nézett a férjére.
- Én elvállalom a keresztapaságot. –szólt kis idő múlva Jasper, csintalanul mosolyogva.
- Nem adom! –ugrott fel Emmett és elém lépett- Ő az enyém!
- Örülök, hogy a jövőben számíthatok rátok. –nevettem fel- Remélem el tudjátok dönteni, hogy melyikőtök lesz az.
- Kizárt! –vágták re egyszerre.
- Akkor az egyikőtök lesz a keresztanya. –jelentette ki Rosalie, majd rám kacsintott- Ez ügyben veszekedhettek nyugodtan.
- Ő lesz az! –mutattak egymásra komoly ábrázattal.
Felnevettünk, majd elköszöntünk és autóba pattantunk.
Robert elég sok idő után nyitott ajtót. De legalább nem áztunk agyon az esőben- a bejárati ajtó előtti várakozó felett tető volt. Toporogtunk a Welcome feliratot ábrázoló lábtörlőn, miközben elég gyakran csengettünk.
- Szerintem elfelejtette, hogy jövünk. –jegyezte meg Renesmee.
- Igazad lehet. –bólogattam- Azt mondta, hogy a szülei és a húga elmennek a hétvégére valami menő helyre…lehet, hogy őt is elvitték.
- Mondta, hogy semmi kedve sincs hozzá. –tiltakozott Nessie- Meg amikor telefonáltunk váltig állította, hogy nem megy el. Habár…lehet, hogy elfelejtett minket.
- Titeket? Soha. –tárta ki az ajtót.
A dereka körül egy törölköző volt, a mellkasán még folyt a víz, a haja is nedves volt.
- Későbbre vártalak titeket. –jelentette ki, majd befelé terelt minket- Nem hallottam a csengőt a zuhany alatt, sajnálom. Foglaljatok helyet, a házimozit már beüzemeltem. A popcorn kész van, az italok a konyhában. Pontosabban minden a konyhában van. Én elmegyek, felöltözök.
- Áh, így is jó vagy –kuncogtam legyintve.
- Tényleg? –vigyorodott el kihívóan, majd a törölközője felé kapott- Akkor akár ezt is levehetem…
- Ne! –sikkantott fel Nessie, mire felnevettünk.
- Öltözök.
- Demetri hogy van? –kérdeztem kis idő múlva Nessie-től.
- Jól. –válaszolta tömören, kissé mogorván- Beleegyezett, hogy néha felhívjam.
- Az jó. –mosolyogtam rá.
Igazából kiharcoltam- rengeteg időbe és energiámba telt. Meg tudtam oldani, hogy minden nap négytől ötig levédett legyen a szobája. Ebben az időben szoktak telefonálni. Igaz, Demetri öröme megtörőben van, nem tartja olyan jó időnek. Tudja, hogy egyszer el kell szakadniuk egymástól, és ez a telefonálás nem segít neki. Renesmee még jobban ragaszkodik hozzá, a vámpír pedig nem érez elég erőt ahhoz, hogy szakítson vele. Így viszont Renesmee több bátorságot érez, többet beszélnek telefonon, ami miatt Dem is ragaszkodóbb… Ördögi kör…
Az égen átfutó villám bevilágította a sötét szobát, a televízió nem világított. Az egyre hangosabb és remegtetőbb dörgés megrázta az egész házat, én pedig ijedten rezzentem össze. A fákat tépte odakint a szél, a hangos susogás és dörgés elnyomta az autók csikorgó hangját.
- Utálom a vihart. –suttogtam, miközben Robert és Renesmee kezét szorongattam- Soha nem fogtok velem horrort nézetni viharban.
- Szerintem jó buli. –válaszolta a mellettem ülő férfi, mire egy aprót csaptam a karjára, ő pedig magához vont- Sok előnyöm származik belőle.
- Ha egy női testre gondolsz, akkor szerintem elfelejtheted. –mondta Nessie, mire bólogatni kezdtem.
- Franc, pedig erre pályáztam! –sóhajtott Rob. Kihallatszott a hangjából az irónia.
Mindhárman felnevettünk. Végül Robert megváltott: elindított egy vígjátékot.
- Köszönöm a segítséget, Izbel. –válaszolta, majd kikísért.
- Siess hozzá, már hallom, hogy téged hív.
- Jobb szó lenne rá a követel és ordít. –fintorgott, majd gyorsan elköszönt.
Én az autómhoz mentem, majd hazahajtottam.
~
Pár nappal később furcsa felfordulás volt. Otthon Harper sütött- állt a bál a konyhában. Lily ott állt mellette, de csak nevetett a szerencsétlenkedésén.
- Egyszerűen lehetetlen szétválasztani a tojást! –kiáltott fel hitetlenkedve a férfi, majd leoldotta a derekáról az apró kötényt- Oh, szia Izbel. Nem szeretnél segíteni? Nekem ez nem megy! Lily pedig nem is segít.
- El is megyek innen, mielőtt a fejembe húzza a tálat. –nevetett a lány, majd felszaladt a szobájába.
- Ha így állsz hozzá, nem is fog. –mosolyogtam- Kezedbe veszed a tojást. Megtöröd, kettészeded, és addig öntöd át az egyik héjból a másikba, míg le nem válik róla a fehérje. Ennyi az egész. Szerintem neked is menni fog.
Miután elmutogattam neki, nagyjából sikeresen vette a feladatot.
- Mit jelent: Kemény habbá verjük a tojásfehérjét? Izbel, mennyire keményre? –kérdezte esetlenül.
- Ha fejre állítod az edényt, nem folyik ki belőle a hab. Olyannak kell lennie. –adtam meg a választ, majd megpaskoltam a vállát és leültem az egyik székre.
Végig akartam nézni a szerencsétlenkedését.
- Most felverem. –jelentette ki, majd a kezébe vette a habverőt. Nem is kell mondanom, az egész konyha úszott a tojásfehérjében.
Hangosan nevetve görnyedtem össze a széken és próbáltam letörölni az arcomról a folyadékot.
- Nem segítenél? –kérdezte kimeredt szemekkel, mire kacagva felálltam.
- Bele kell nyomni a habverőt. –fogtam meg a kezét és az abban tartott gépet, majd beindítottam. Csodák csodájára így fröcskölés nélkül felverődött.
- Köszönöm. –dörmögte, majd tovább olvasta a receptet- Hol találom a fahéjat?
- A szekrényben. Legfelső polc jobb széle. –mondtam, majd kérlelő tekintetét látva levettem neki- Jegyezd meg. Legközelebb nem biztos, hogy itthon lesz bárki is.
- Jó. A fejembe véstem. –koppintott a koponyámra, majd elvigyorodott- Akkor már a sütőport is levehetnéd.
- Élvezed a helyzetet? –sandítottam rá, miközben nyújtózkodtam a zacskóért- Mert nekem nagyon úgy tűnik, Harper.
- Egy szóval sem állítottam, hogy nem így van. –kuncogott, majd belekeverte a tésztába a tasak tartalmát- Szerinted ennyi elég?
- Kóstold meg, és meglátod, hogy mennyire fahéjas illetve cukros. Sütés után már nem tudsz hozzá adni.
- Rendben. –bólogatott, majd belekóstolt a nyers tésztába- Nekem jónak tűnik.
- Akkor bizonyára az. –mosolyogtam- Öntsd ki a formába és süsd meg. Vigyázz, hogy el ne égesd. Az nem lenne szerencsés.
- Rendben, próbálkozok. Köszönöm, Hugi. –ölelt magához.
- Miért is sütsz, Bátyus? –kérdeztem kérkedve.
- Meghívtam egy lányt vacsorázni. –nyögte ki pár másodpercnyi szünet után.
- Akkor elpateroljuk a többieket itthonról. –kacsintottam.
- A többiekkel már beszéltem. –sóhajtotta- Csak neked nem szóltam még róla. Tudsz hova menni?
- Még szép. –mosolyogtam- Robert elhívott minket mozizni. Tehát ne aggódj, nem fogok itthon zavarni.
- Nem zavarnál. Csak…mégis, érted. –dörmögte kissé zavartan.
- Persze. Ne aggódj. –nyugtattam meg- Értem, hogy mire célzol. Majd remélem mesélsz róla.
- Talán. –pillantásomat látva javította is magát- Igen.
Diadalittasan elvigyorodtam, majd elindultam a lépcső felé. Épp felléptem az első fokra, mikor visszafordultam és odakiáltottam a konyhában munkálkodó Bátyámnak:
- Amúgy mit is főzöl?
- Valami makarónit. –jelent meg az ajtóban- Talán finom lesz.
- Bizonyára. –bíztattam- Mikor jön a lány?
- Hétre. –mondta az órára pillantva- Van fél órád eltűnni.
- Na köszönöm. –húztam fel az orromat, majd elmosolyodtam.
Huszonöt és fél perc múlva már indultam le a lépcsőn. Rob ujjongott a telefonba, mikor bejelentettem, hogy mégis el tudok menni. Renesmee-t is rábeszéltem. Először hozzájuk megyek, majd onnan együtt indulunk a barátunkhoz.
Csengettek.
Az étkezőben már meg volt terítve, a gyertyafény mindent elárult. Kellemes illat terjengett a házban, Harper hangulatossá varázsolt mindent. Büszke voltam rá. Sosem láttam még ilyennek, ez kicsit aggasztott is. Féltem, hogy a lány kihasználja.
Ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem, mikor megláttam. Vörös, hosszú haja volt. Göndör tincsei természetesek voltak, látszott rajta, hogy nem vetette alá semmilyen fodrász-technikának. Zöld, csillogó szemei csak úgy világítottak, világos bőrén lévő szeplők aranyossá tették arcát.
Alacsony volt, ezen a magassarkú cipője sem segített sokat. Harper több, mint másfél fejjel volt nála magasabb, de látszólag nem zavarta őket a magasságbeli különbség.
Első ránézésre igazi lázadónak tűnt. A szemei az érzelmeit sugározták, szinte az egész életét láttam benne. Harperre mosolyogva nézett, arca sugárzott. Mikor rám pillantott pár másodpercre eltűnt az ajkairól a mosoly; távolságtartó lett. Végül ajkai újra felfelé görbültek, és felém lépett. Különleges volt, határozottan az.
- Zoey Hudson vagyok, nagyon örülök. –nyújtotta a kezét.
Mosolyogva viszonoztam a gesztust.
- Izbel White. –mondtam- Harper fogadott húga. Mondjuk néha inkább vagyok a nővére.
- Igen, sokszor nehéz eset. –pillantott a mellette álló férfire, aki feszengve kapkodta a tekintetét kettőnk között.
- De megyek is. –jelentettem ki, majd felkaptam a lépcső mellett álló táskámat- Jó mulatást, és örülök a találkozásnak.
Ő is elköszönt, én pedig sietősen hagytam el a házat. Kint zuhogott az eső, a szél csak úgy tépte a fákat. Nem szeretem a vihart.
Első utam Renesmee-hez vezetett. A nappaliban üldögélt, körülötte a családja. Emmett jóízű viccekkel szórakoztatta a társaságot. Egyedül Jasper és Alice nem figyelt rá- ők egymással voltak elfoglalva.
- Izbel. –pattant fel, majd egy szoros ölelésben részesített- Mehetünk is.
- Rendben. –mosolyogtam és átvettem tőle az egyik táskáját- Ez meglehetősen nehéz.
- Alice mondta, hogy pakoljak össze pár dolgot. –vont vállat- Alkohol tartalmú italok és nasi van benne. Félt, hogy el fog fogyni és nem lesz mit fogyasztanunk.
- Én is pakoltam össze. –kuncogtam- Ha ez nem lesz elég, akkor semmi sem az.
- Egyet értek. –bólintott és az ajtó felé terelt- Majd holnap délután jövök, Anya.
- Rendben, Édesem. –válaszolta Esme- Jó mulatást nektek.
- Köszönjük szépen. –mosolyogtam.
- Nehogy valami meggondolatlanságot tegyetek. Nem akarok még nagybácsi lenni. –kérte Emmett egy párnát szorítva a mellkasához- Fiatal vagyok én még ehhez!
- Ne aggódj, nem nagybácsi leszel. Én fel akartalak kérni keresztapának… de ha ennyire ellene vagy. –simítottam a kezemet a hasamra –Ez a pici humoros és nélkülözhetetlen keresztapa nélkül fog felnőni! Milyen világot élünk mi!?
Emmett hangos nevetésben tört ki, majd feltartotta a tenyerét. Kuncogva belecsaptam, majd visszaléptem Nessie mellé, aki szemforgatással jutalmazta a jelenetünket.
- Fiatalok vagyunk még az anyasághoz, Emmett. –jegyezte meg Renesmee.
- Én is így gondolom. –dörmögte Edward emberi fül számára hallhatatlanul. Bella a kezére simította a tenyerét és mosolyogva nézett a férjére.
- Én elvállalom a keresztapaságot. –szólt kis idő múlva Jasper, csintalanul mosolyogva.
- Nem adom! –ugrott fel Emmett és elém lépett- Ő az enyém!
- Örülök, hogy a jövőben számíthatok rátok. –nevettem fel- Remélem el tudjátok dönteni, hogy melyikőtök lesz az.
- Kizárt! –vágták re egyszerre.
- Akkor az egyikőtök lesz a keresztanya. –jelentette ki Rosalie, majd rám kacsintott- Ez ügyben veszekedhettek nyugodtan.
- Ő lesz az! –mutattak egymásra komoly ábrázattal.
Felnevettünk, majd elköszöntünk és autóba pattantunk.
Robert elég sok idő után nyitott ajtót. De legalább nem áztunk agyon az esőben- a bejárati ajtó előtti várakozó felett tető volt. Toporogtunk a Welcome feliratot ábrázoló lábtörlőn, miközben elég gyakran csengettünk.
- Szerintem elfelejtette, hogy jövünk. –jegyezte meg Renesmee.
- Igazad lehet. –bólogattam- Azt mondta, hogy a szülei és a húga elmennek a hétvégére valami menő helyre…lehet, hogy őt is elvitték.
- Mondta, hogy semmi kedve sincs hozzá. –tiltakozott Nessie- Meg amikor telefonáltunk váltig állította, hogy nem megy el. Habár…lehet, hogy elfelejtett minket.
- Titeket? Soha. –tárta ki az ajtót.
A dereka körül egy törölköző volt, a mellkasán még folyt a víz, a haja is nedves volt.
- Későbbre vártalak titeket. –jelentette ki, majd befelé terelt minket- Nem hallottam a csengőt a zuhany alatt, sajnálom. Foglaljatok helyet, a házimozit már beüzemeltem. A popcorn kész van, az italok a konyhában. Pontosabban minden a konyhában van. Én elmegyek, felöltözök.
- Áh, így is jó vagy –kuncogtam legyintve.
- Tényleg? –vigyorodott el kihívóan, majd a törölközője felé kapott- Akkor akár ezt is levehetem…
- Ne! –sikkantott fel Nessie, mire felnevettünk.
- Öltözök.
- Demetri hogy van? –kérdeztem kis idő múlva Nessie-től.
- Jól. –válaszolta tömören, kissé mogorván- Beleegyezett, hogy néha felhívjam.
- Az jó. –mosolyogtam rá.
Igazából kiharcoltam- rengeteg időbe és energiámba telt. Meg tudtam oldani, hogy minden nap négytől ötig levédett legyen a szobája. Ebben az időben szoktak telefonálni. Igaz, Demetri öröme megtörőben van, nem tartja olyan jó időnek. Tudja, hogy egyszer el kell szakadniuk egymástól, és ez a telefonálás nem segít neki. Renesmee még jobban ragaszkodik hozzá, a vámpír pedig nem érez elég erőt ahhoz, hogy szakítson vele. Így viszont Renesmee több bátorságot érez, többet beszélnek telefonon, ami miatt Dem is ragaszkodóbb… Ördögi kör…
Az égen átfutó villám bevilágította a sötét szobát, a televízió nem világított. Az egyre hangosabb és remegtetőbb dörgés megrázta az egész házat, én pedig ijedten rezzentem össze. A fákat tépte odakint a szél, a hangos susogás és dörgés elnyomta az autók csikorgó hangját.
- Utálom a vihart. –suttogtam, miközben Robert és Renesmee kezét szorongattam- Soha nem fogtok velem horrort nézetni viharban.
- Szerintem jó buli. –válaszolta a mellettem ülő férfi, mire egy aprót csaptam a karjára, ő pedig magához vont- Sok előnyöm származik belőle.
- Ha egy női testre gondolsz, akkor szerintem elfelejtheted. –mondta Nessie, mire bólogatni kezdtem.
- Franc, pedig erre pályáztam! –sóhajtott Rob. Kihallatszott a hangjából az irónia.
Mindhárman felnevettünk. Végül Robert megváltott: elindított egy vígjátékot.
Az éjszaka folyamán elfogyasztott tetemes mennyiségű alkohol meghozta a hatását: Délelőtt nyöszörögve keltünk fel, mindegyikünk a fejét fogta.
- Sajog a halántékom. –mondta egész halkan Renesmee.
- Ne ordíts! –szólt rá Robert- Forog a világ.
- Én egész jól bírom. –sóhajtottam- Megyek, hozok valami gyógyszert.
- Az egyik szekrényben találsz, valahol a konyhában. –dörmögte Rob, majd visszahanyatlott a párnái közé.
Fél óra múlva már a konyhában ültünk, épp reggelit csináltam. Ők ketten viszont továbbra is látványosan szenvedtek. Én nem ittam annyit, mint ők. Ők ketten elkezdtek egy játékot játszatni, és aki nem tudott válaszolni, annak innia kellett. Én csak figyeltem őket, nem szálltam be, talán ezért is bírom ilyen jól a mai reggelt.
- Soha, de soha többé nem iszok. –nyöszörögte Robert, mire felkuncogtam.
- Egy hét múlva nem fogod így gondolni. –okítottam ki, majd eléjük tettem egy-egy tányért- Ugye tudjátok, hogy az ebédet is nekünk kell csinálni?
- Minek az? Maradt tegnap estéről pizza. –pillantott fel a barna tincsei mögül a férfi.
- Áh, te ezt úgysem érted. –legyintett Nessie- Te főzöl, mi figyeljük.
Az utolsó mondatát nekem címezte, nem is volt kérdés. Az, hogy megérdemlik-e, hogy én főzzek, az már más dolog…
- Sajog a halántékom. –mondta egész halkan Renesmee.
- Ne ordíts! –szólt rá Robert- Forog a világ.
- Én egész jól bírom. –sóhajtottam- Megyek, hozok valami gyógyszert.
- Az egyik szekrényben találsz, valahol a konyhában. –dörmögte Rob, majd visszahanyatlott a párnái közé.
Fél óra múlva már a konyhában ültünk, épp reggelit csináltam. Ők ketten viszont továbbra is látványosan szenvedtek. Én nem ittam annyit, mint ők. Ők ketten elkezdtek egy játékot játszatni, és aki nem tudott válaszolni, annak innia kellett. Én csak figyeltem őket, nem szálltam be, talán ezért is bírom ilyen jól a mai reggelt.
- Soha, de soha többé nem iszok. –nyöszörögte Robert, mire felkuncogtam.
- Egy hét múlva nem fogod így gondolni. –okítottam ki, majd eléjük tettem egy-egy tányért- Ugye tudjátok, hogy az ebédet is nekünk kell csinálni?
- Minek az? Maradt tegnap estéről pizza. –pillantott fel a barna tincsei mögül a férfi.
- Áh, te ezt úgysem érted. –legyintett Nessie- Te főzöl, mi figyeljük.
Az utolsó mondatát nekem címezte, nem is volt kérdés. Az, hogy megérdemlik-e, hogy én főzzek, az már más dolog…
