Love Angel- 61. fejezet
Otthon, Szülők, Tények
(Izbel)
Otthon, Szülők, Tények
(Izbel)
Úgy sejtettem, hogy Damien nem
igazán hitte el a búcsúzkodásunkkor megfogadott szavaimat. Sőt, biztos voltam
benne, hogy már azon töpreng, hogy mikor is térek vissza hozzá.
Így hazaértem, kipakoltam a csomagjaimat és kora este már indultam is hozzá.
Az ajtaja előtt ácsorogtam, a kezemet a csengőn tartottam és vacogtam. Hideg volt! Teljesen, vérlázítóan hideg. A szél nagyon erősen fújt, az eső esett, én pedig láttam magam előtt a leheletemet. Mégsem törtem be Damien lakására, csak vártam, hogy végre észrevegye a hosszan búgó csengőt.
Végül kitárult az ajtó, én pedig se szó, se beszéd beléptem a kellemesen meleg házba.
- Megfagytam –jelentettem ki csodálkozó szemeibe nézve- Már vagy tíz perce az ajtó előtt toporogtam. Mi a fenét csináltál te?
- Sajnálom, azt hittem, hogy az az idegesítő árus az, aki ma már kétszer volt itt. Porszívókat reklámoz. El akarja őket adni nekem. Pedig már van porszívóm!
- Micsoda tragédia –forgattam meg a szemeimet, majd hagytam, hogy leapplikálja rólam a kabátomat- Köszönöm.
- Nem számítottam rád –vallotta be, majd a nappaliba terelgetett- Nagyon nem számítottam rád.
- Aha, szóval vársz valakit… Nem gond, már megyek is!
- Nem, dehogy! –húzott le a kanapéra- Egy szóval sem mondtam. Csak… nincs sem süti, sem kevert koktél…
- Nem is kell –mosolyogtam- Csak jöttem, mert megígértem. Amit megígérek, azt be is tartom…általában.
- Csak általában? Az hány százalékot tesz ki? –incselkedett.
- Nagyjából kilencvenötöt, de ha rólad van szó, az egyet is alig üti meg –vigyorogtam, majd felnevettem, ahogy az oldalamhoz kapott és megcsiklandozott.
Nagyon jól tudta, hogy mennyire csikis voltam és ezt tökéletesen kihasználta ellenem. Végül már csak görnyedeztem, egyetlen hang sem jött ki a torkomon, ezzel ellentétben a szememből kicsordult egy könnycsepp.
- Oh, Izbel! Én nem akartalak bántani! –húzódott el Damien, majd ijedten törölte meg az arcomat- Fájt?
- Nem –nyökögtem- Csak… még egyszer ne csináld! Ez kínzás!
- Nekem nem –mosolyogta.
- Még szép, hogy nem! Az lenne a furcsa, ha neked is fájna –tekertem a fejemet- Nem gond, ha felhúzom a lábaimat, ugye? A cipőmet leveszem, ne aggódj!
- Még egy takarót is hozok, ha szükséged van rá –ajánlotta, mire nemlegesen ráztam meg a fejemet.
- Amúgy azért jöttem, hogy megválaszoljam a kérdéseidet. Mert gondolom rengeteg van belőlük.
- Nos…igen –vallotta be- Szóval te egy angyal vagy. Eddig oké. Én is az leszek, ez is rendben van, értem. Viszont…vannak mások is?
- Természetesen más angyalok is vannak, igen –bólogattam- De hadd ne soroljam végig mindegyikünket. Csak nagy vonalakban elmondom a hierarchiát, rendben?
Miután beleegyezett, mindent elmagyaráztam. A három vezetőt, a harci-, védekező csapatokat, a különböző küldetésen részt vevő társainkat is. Mindent, ami csak eszembe jutott.
- Ez az egész átváltozás… fáj? –kérdezte összeráncolt szemöldökkel. Felsóhajtottam.
- Nem lesz kellemes. Bizsereg minden sejted, majd megfagysz. Ez… ilyet azóta és azelőtt soha nem éreztem. Na, nem mintha vágynék rá… Azt mondják, hogy mindenkinél más. Matthew azt mesélte nekem az átváltozásáról, hogy görcsöket érzett. Sokat, jó hosszan és nagyon fájdalmasan.
- Értem –dörmögte- Szóval nem tudok rá lelkileg felkészülni, mert úgysem az lesz, amire számítanék…
- Készülj fel a legrosszabbra és kellemesen csalódhatsz –mosolyogtam.
- Ez nem túl biztató, remélem tudod –jegyezte meg, majd az ölébe húzta a lábaimat- Meglehetősen hidegek a lábujjaid, még így zoknin keresztül is.
- Mert hideg volt odakint!
- Ráadásul nem engedtelek be –folytatta- Tudom.
- Nem ezért jöttem, amúgy –ingattam a fejemet- Az angyal témát már kiveséztük… Neki kellene állni a többi lénynek.
- Többi lénynek? –értetlenkedett- Mellesleg te kész forgatókönyvvel készültél?
- Igen –bólintottam- Muszáj a lényeget átvennünk ma este, ráadásul sietnem kell vissza. Nincs időm felesleges fecsegésre.
- Elszomorító –jegyezte meg, majd egy gyenge mosolyt küldött- Majd máskor bepótoljuk. Hadd halljam, mik ezek az idegen lények…
- Igazából nem idegenek –vigyorodtam el- Igazán jóban vagy velük.
- Ne kertelj! Ilyen körülmények között úgysem tudok gondolkodni –kacsintott, majd visszatévedt a lábamra a tenyere.
Én pedig mesélésbe kezdtem…
Így hazaértem, kipakoltam a csomagjaimat és kora este már indultam is hozzá.
Az ajtaja előtt ácsorogtam, a kezemet a csengőn tartottam és vacogtam. Hideg volt! Teljesen, vérlázítóan hideg. A szél nagyon erősen fújt, az eső esett, én pedig láttam magam előtt a leheletemet. Mégsem törtem be Damien lakására, csak vártam, hogy végre észrevegye a hosszan búgó csengőt.
Végül kitárult az ajtó, én pedig se szó, se beszéd beléptem a kellemesen meleg házba.
- Megfagytam –jelentettem ki csodálkozó szemeibe nézve- Már vagy tíz perce az ajtó előtt toporogtam. Mi a fenét csináltál te?
- Sajnálom, azt hittem, hogy az az idegesítő árus az, aki ma már kétszer volt itt. Porszívókat reklámoz. El akarja őket adni nekem. Pedig már van porszívóm!
- Micsoda tragédia –forgattam meg a szemeimet, majd hagytam, hogy leapplikálja rólam a kabátomat- Köszönöm.
- Nem számítottam rád –vallotta be, majd a nappaliba terelgetett- Nagyon nem számítottam rád.
- Aha, szóval vársz valakit… Nem gond, már megyek is!
- Nem, dehogy! –húzott le a kanapéra- Egy szóval sem mondtam. Csak… nincs sem süti, sem kevert koktél…
- Nem is kell –mosolyogtam- Csak jöttem, mert megígértem. Amit megígérek, azt be is tartom…általában.
- Csak általában? Az hány százalékot tesz ki? –incselkedett.
- Nagyjából kilencvenötöt, de ha rólad van szó, az egyet is alig üti meg –vigyorogtam, majd felnevettem, ahogy az oldalamhoz kapott és megcsiklandozott.
Nagyon jól tudta, hogy mennyire csikis voltam és ezt tökéletesen kihasználta ellenem. Végül már csak görnyedeztem, egyetlen hang sem jött ki a torkomon, ezzel ellentétben a szememből kicsordult egy könnycsepp.
- Oh, Izbel! Én nem akartalak bántani! –húzódott el Damien, majd ijedten törölte meg az arcomat- Fájt?
- Nem –nyökögtem- Csak… még egyszer ne csináld! Ez kínzás!
- Nekem nem –mosolyogta.
- Még szép, hogy nem! Az lenne a furcsa, ha neked is fájna –tekertem a fejemet- Nem gond, ha felhúzom a lábaimat, ugye? A cipőmet leveszem, ne aggódj!
- Még egy takarót is hozok, ha szükséged van rá –ajánlotta, mire nemlegesen ráztam meg a fejemet.
- Amúgy azért jöttem, hogy megválaszoljam a kérdéseidet. Mert gondolom rengeteg van belőlük.
- Nos…igen –vallotta be- Szóval te egy angyal vagy. Eddig oké. Én is az leszek, ez is rendben van, értem. Viszont…vannak mások is?
- Természetesen más angyalok is vannak, igen –bólogattam- De hadd ne soroljam végig mindegyikünket. Csak nagy vonalakban elmondom a hierarchiát, rendben?
Miután beleegyezett, mindent elmagyaráztam. A három vezetőt, a harci-, védekező csapatokat, a különböző küldetésen részt vevő társainkat is. Mindent, ami csak eszembe jutott.
- Ez az egész átváltozás… fáj? –kérdezte összeráncolt szemöldökkel. Felsóhajtottam.
- Nem lesz kellemes. Bizsereg minden sejted, majd megfagysz. Ez… ilyet azóta és azelőtt soha nem éreztem. Na, nem mintha vágynék rá… Azt mondják, hogy mindenkinél más. Matthew azt mesélte nekem az átváltozásáról, hogy görcsöket érzett. Sokat, jó hosszan és nagyon fájdalmasan.
- Értem –dörmögte- Szóval nem tudok rá lelkileg felkészülni, mert úgysem az lesz, amire számítanék…
- Készülj fel a legrosszabbra és kellemesen csalódhatsz –mosolyogtam.
- Ez nem túl biztató, remélem tudod –jegyezte meg, majd az ölébe húzta a lábaimat- Meglehetősen hidegek a lábujjaid, még így zoknin keresztül is.
- Mert hideg volt odakint!
- Ráadásul nem engedtelek be –folytatta- Tudom.
- Nem ezért jöttem, amúgy –ingattam a fejemet- Az angyal témát már kiveséztük… Neki kellene állni a többi lénynek.
- Többi lénynek? –értetlenkedett- Mellesleg te kész forgatókönyvvel készültél?
- Igen –bólintottam- Muszáj a lényeget átvennünk ma este, ráadásul sietnem kell vissza. Nincs időm felesleges fecsegésre.
- Elszomorító –jegyezte meg, majd egy gyenge mosolyt küldött- Majd máskor bepótoljuk. Hadd halljam, mik ezek az idegen lények…
- Igazából nem idegenek –vigyorodtam el- Igazán jóban vagy velük.
- Ne kertelj! Ilyen körülmények között úgysem tudok gondolkodni –kacsintott, majd visszatévedt a lábamra a tenyere.
Én pedig mesélésbe kezdtem…
Csak egy fél órával később fogytam ki a szavakból, ekkor
gondoltam úgy, hogy minden lényeges információt megosztottam vele.
Damien viszont csak értetlen tekintettel bámult rám, nagyra tágult szemeivel fürkészte az arcomat.
- Farkasok? Meg...meg bevésődés? Hogy mi van?
- Ez tényleg így van -bólogattam nagyokat. Kérdőn nézett rám.
- Akkor Jacob meg ez az Embry gyerek is...bundás?
- Voltaképp igen -mosolyogtam rá- Jacob bevésődése Renesmee.
- Aki a hibrid. Vámpír-ember.
- Pontosan. Látod, mondtam én, hogy nem olyan bonyolult.
- Neked lehet, hogy nem az –tekerte a fejét-, de nekem igen is magas. Még meg kell emésztenem az új információkat…
- Van valami kérdésed esetleg? –vontam fel a szemöldökömet.
- Egyenlőre nincs. Nem tudom, hogy mit kérdezhetnék. Majd inkább holnap… Vagy azután. Lassan pörög az agyam.
- Tudom –vigyorogtam, majd az órára pillantottam- Mennem kell. Holnap visszajövök ugyanilyen tájban.
Nagy meglepetésére egy cuppanós puszit nyomtam az arcára, majd már ott sem voltam.
Renesmee kisírt szemekkel jelent meg nálam. Megilletődve tártam ki az ajtót és szorosan átöleltem. A kanapén ülve újra sírni kezdett.
- Megtiltották, hogy találkozzak Jacobbal! –fakadt ki- Teljesen kiborultak! Edward teljesen ellenem volt! Apa még nem is csinált volna balhét, de ő… Annyira mérges vagyok rá, Izbel! A többiek pedig csak hallgattak. Rosalie egyetértően bólogatott, és még Bella sem védett meg. Ez most annyira reménytelen helyzet… pedig úgy hiányzik!
- Látni fogod még Renesmee. Egy ilyen szerelem útjába képtelenség állni, hidd el. Minél jobban tiltani fogják nektek a kapcsolatot, annál inkább találkozgatni fogtok.
- Tudom –vigyorodott el- Szerintem ők is tudnák, csak még egy letisztult, égből pottyant lénynek gondolnak.
- Milyen rosszul tudják –nevettem fel, majd magamhoz öleltem- Minden rendben lesz, hidd el nekem.
- Remélem, Izbel… Ha nem így lesz, rajtad fogom megtorolni!
- Hú, de félek! –incselkedtem, majd felugrottam a kanapén- De a biztonság kedvéért azért tartsd meg az egy méter távolságot!
- Na, még mit nem! –vigyorogta, majd már le is döntött a kanapéról.
A fenekemre érkeztem, ő pedig rám. Sikított egyet, majd hangos koccanással ütődött a feje az enyémnek.
- Aú!
- Egyetértek –dörmögtem a homlokomat dörzsölgetve.
- Ez is a te hibád. Ha nem fogod meg a karomat, akkor nem esek rád!
- Ha nem löksz le, akkor nem lett volna az a teljesen természetes reflex, hogy beléd kapaszkodok! –tiltakoztam- Úgyhogy egy szót se!
- Most okosnak érzed magad? –húzta fel a szemöldökét.
- Igen, de most azonnal tedd le azt a párnát!
Hiába szóltam neki, teljesen hajthatatlan volt. A puha dísz máris az arcomba vágódott.
- Ez háborút jelent!
Végül az egész délután így telt. Boldogan, gondtalanul.
Damien viszont csak értetlen tekintettel bámult rám, nagyra tágult szemeivel fürkészte az arcomat.
- Farkasok? Meg...meg bevésődés? Hogy mi van?
- Ez tényleg így van -bólogattam nagyokat. Kérdőn nézett rám.
- Akkor Jacob meg ez az Embry gyerek is...bundás?
- Voltaképp igen -mosolyogtam rá- Jacob bevésődése Renesmee.
- Aki a hibrid. Vámpír-ember.
- Pontosan. Látod, mondtam én, hogy nem olyan bonyolult.
- Neked lehet, hogy nem az –tekerte a fejét-, de nekem igen is magas. Még meg kell emésztenem az új információkat…
- Van valami kérdésed esetleg? –vontam fel a szemöldökömet.
- Egyenlőre nincs. Nem tudom, hogy mit kérdezhetnék. Majd inkább holnap… Vagy azután. Lassan pörög az agyam.
- Tudom –vigyorogtam, majd az órára pillantottam- Mennem kell. Holnap visszajövök ugyanilyen tájban.
Nagy meglepetésére egy cuppanós puszit nyomtam az arcára, majd már ott sem voltam.
Renesmee kisírt szemekkel jelent meg nálam. Megilletődve tártam ki az ajtót és szorosan átöleltem. A kanapén ülve újra sírni kezdett.
- Megtiltották, hogy találkozzak Jacobbal! –fakadt ki- Teljesen kiborultak! Edward teljesen ellenem volt! Apa még nem is csinált volna balhét, de ő… Annyira mérges vagyok rá, Izbel! A többiek pedig csak hallgattak. Rosalie egyetértően bólogatott, és még Bella sem védett meg. Ez most annyira reménytelen helyzet… pedig úgy hiányzik!
- Látni fogod még Renesmee. Egy ilyen szerelem útjába képtelenség állni, hidd el. Minél jobban tiltani fogják nektek a kapcsolatot, annál inkább találkozgatni fogtok.
- Tudom –vigyorodott el- Szerintem ők is tudnák, csak még egy letisztult, égből pottyant lénynek gondolnak.
- Milyen rosszul tudják –nevettem fel, majd magamhoz öleltem- Minden rendben lesz, hidd el nekem.
- Remélem, Izbel… Ha nem így lesz, rajtad fogom megtorolni!
- Hú, de félek! –incselkedtem, majd felugrottam a kanapén- De a biztonság kedvéért azért tartsd meg az egy méter távolságot!
- Na, még mit nem! –vigyorogta, majd már le is döntött a kanapéról.
A fenekemre érkeztem, ő pedig rám. Sikított egyet, majd hangos koccanással ütődött a feje az enyémnek.
- Aú!
- Egyetértek –dörmögtem a homlokomat dörzsölgetve.
- Ez is a te hibád. Ha nem fogod meg a karomat, akkor nem esek rád!
- Ha nem löksz le, akkor nem lett volna az a teljesen természetes reflex, hogy beléd kapaszkodok! –tiltakoztam- Úgyhogy egy szót se!
- Most okosnak érzed magad? –húzta fel a szemöldökét.
- Igen, de most azonnal tedd le azt a párnát!
Hiába szóltam neki, teljesen hajthatatlan volt. A puha dísz máris az arcomba vágódott.
- Ez háborút jelent!
Végül az egész délután így telt. Boldogan, gondtalanul.
Az évnyitó körüli felhajtás most nagyobb volt, mint eddig. Már fájt a fejem a sok új arctól, a gólyák most a szokottnál is többen voltak.
- Öt osztályt indítottak, nem négyet –magyarázta meg Renesmee.
- Mit tanítanak az újba? –vonta fel a szemöldökét Robert, majd a farmerja zsebébe dugta a kézfejét. Ő teljesen feleslegesnek tartotta a fekete öltönynadrágot, ami előírásnak bizonyult; lazán eljött egy farmerbe. Renesmee és az én győzködésemre azért egy inget rá tudtunk tukmálni. Ráadásul még egész jól is állt neki!
- Azt hiszem emelt matematikások –vonta meg a vállát- De nem vagyok benne biztos.
- Miért, eddig nem volt matekszak?
- Látom azért te is jól tájékozott vagy –forgattam meg a szemeimet- Mondjuk mit is vártam?
- Igen, látod, ez egy kitűnő kérdés –vigyorogta Rob, majd felkelt a padról- Menjünk, lépjünk le. Úgysincs itt már semmi lényeges dolog.
- Ha nem jelenünk meg az osztályban pontosan öt perc múlva, egy osztályfőnökivel kezdünk –jegyeztem meg, mire egy jókora fintort kaptam válaszul- Vagy te erre hajtasz, Robi-édes?
- Természetesen igen, bébi –nevette, majd átvetette mindkettőnk vállán a karját- Akkor menjünk, nehogy elkéssünk! Mert az bizony a ti hibátok lesz, elfecsegitek itt az időt!
- Aha, ilyenkor mi csinálunk rosszat, véletlenül sem te…
- Pontosan, Nessie… Oh, láttátok azt az elsős csajt?
- Robert! –rivalltunk rá, mire jól mulatva nézett le ránk.
- Jól van, úgyis tudjátok, hogy engem lehetetlen megváltoztatni –mondta, majd újra eltévedt a tekintette- Az a szoknya még a fenekét sem takarja!
- Ez már ízléstelen –jegyezte meg Renesmee, ahogy a fiatal lányra nézett- Az egész melle kiáll abból a blúzból.
- Most kivételesen egyetértek. Ez már tényleg sok –fintorogta Rob- Őt már nem is kell kicsomagolni, teljesen ki van!
- Szegény férfi nem –drámáztam- De azért egyet értek, ez tényleg sok.
Volt egy tíz perc, mire felkeveredtünk a terembe. Robert minden egyes szembe jövő, vele szemezgető csajt kommentálta egy-egy mondattal, mi pedig nagyon jól mulattunk rajta.
A teremben már mindenki bent volt, az osztályfőnök épp kiselőadást tartott, mikor bekopogtunk.
- Nocsak, Önök hárman már megint késtek… Ez ismétlődni fog az elkövetkezendő tanév bármely napján? Ne, meg se válaszolják!
- Elnézést, Tanár úr –motyogta Renesmee- Nagyon nagy volt a tömeg, az elsősök nem találták a termüket… Nehezen jutottunk fel.
- Inkább üljenek le! –utasított minket mogorva hangon.
Robert halkan kuncogva ült le mögénk az utolsó padba, mi pedig az utolsó előtti, szokásos helyünket vettük célba.
- A tanulmányi kirándulásnál tartottam –motyogta a Tanárúr, végül újra felemelte a hangját- Három napos lesz, az úti célt még nem árulhatom el.
Innentől kezdve teljesen másodlagossá vált számunkra a Tanár hangja, a szöszmötölése a papírokkal. Csak abban reménykedtünk, hogy mihamarabb elenged minket a mihamarabbi viszont látás reményében…
