Meghoztam a frisst, és nagyon köszönöm azoknak, akik komit írtak :)
Ez az eddigi leghosszabb fejezet. Word-be 8 oldal és 5 sor =) Nos igen... belelendültem, és nem bírtam abbahagyni. ;)
De remélem azért tetszeni fog, és a véleményeteket várom :)
Puszii
70.fejezet- Vagyis II. 29. fejezet
(Bridget)
- Kész vagytok? –mosolyodtam el, és már készültem tövig nyomni a gázt.
Öten ültünk a kocsiba, Alice és Én elől, Sophie, Jane és Gil pedig hátul. Egyikük sem sejtette, hogy mit tervezek mára. Igazából már elmúlt dél, de Gil-t egyikünk sem akarta felébreszteni, és Aro egy gyorsgyűlést tartott.
(Bridget)
- Kész vagytok? –mosolyodtam el, és már készültem tövig nyomni a gázt.
Öten ültünk a kocsiba, Alice és Én elől, Sophie, Jane és Gil pedig hátul. Egyikük sem sejtette, hogy mit tervezek mára. Igazából már elmúlt dél, de Gil-t egyikünk sem akarta felébreszteni, és Aro egy gyorsgyűlést tartott.
- Mehet a menet. –rikkantották egyszerre, nevetve.
Mindegyikük szemét vastag, fekete kendő takarta, megakadályozva a leskelődést. Alice erejét elvettem, nehogy valamit is meglásson, így lerántva a leplet a meglepetésről.
Kifaroltam a garázsból, és teljes sebességgel kezdtem el száguldani, fel a főútra, előzgetve más kocsikat, nem törődve a többi autós dühös dudálásával, és egy-egy vezető száján kicsúszott káromlással. De mit tehetnék, ha ennyire lassan hajtanak? Lassan… százhússzal… én sokkal többel szeretek hajtani, ennyi az egész.
Főleg, hogy azt várom, hogy odaérjünk végre, és kezdődjön a buli.
- Sophie, most mi újság veled és Alec-cel? –kérdeztem hirtelen.
Igazából nem is tudom, hogy miért kérdeztem meg, csak egyszerűen kicsúszott.
- Jól. –válaszolta tömören. –Zavar ez a kendő.
- És azért nem tudsz beszélni? –kuncogott Gil.
- Héé. Ne szólj be. –mondta durcásan Sophie. –Amúgy nagyon jól elvagyunk Alec-cel. Imádom, egyszerűen odavagyok érte. –áradozott.
- Azt gondoltam. –mosolyodtam el.
Hirtelen meghallottam pár rendőr hangját, körülbelül egy kiló méterre lehetnek. Rátapostam a fékre, és továbbá normál sebességgel haladtam. Legalább is a megengedett sebességgel.
Mindegyikük szemét vastag, fekete kendő takarta, megakadályozva a leskelődést. Alice erejét elvettem, nehogy valamit is meglásson, így lerántva a leplet a meglepetésről.
Kifaroltam a garázsból, és teljes sebességgel kezdtem el száguldani, fel a főútra, előzgetve más kocsikat, nem törődve a többi autós dühös dudálásával, és egy-egy vezető száján kicsúszott káromlással. De mit tehetnék, ha ennyire lassan hajtanak? Lassan… százhússzal… én sokkal többel szeretek hajtani, ennyi az egész.
Főleg, hogy azt várom, hogy odaérjünk végre, és kezdődjön a buli.
- Sophie, most mi újság veled és Alec-cel? –kérdeztem hirtelen.
Igazából nem is tudom, hogy miért kérdeztem meg, csak egyszerűen kicsúszott.
- Jól. –válaszolta tömören. –Zavar ez a kendő.
- És azért nem tudsz beszélni? –kuncogott Gil.
- Héé. Ne szólj be. –mondta durcásan Sophie. –Amúgy nagyon jól elvagyunk Alec-cel. Imádom, egyszerűen odavagyok érte. –áradozott.
- Azt gondoltam. –mosolyodtam el.
Hirtelen meghallottam pár rendőr hangját, körülbelül egy kiló méterre lehetnek. Rátapostam a fékre, és továbbá normál sebességgel haladtam. Legalább is a megengedett sebességgel.
Mégis megállított a rendőr. Miért nem tudták az előttem haladó, ittas és drog hatása alatt álló embert megállítani, akinek mellesleg már rég elvették a jogsiját?
- Jó napot. –tekertem le az ablakot, és egy mosolyt villantottam a fiatal rendőrre.
- Öhm… jó napot. –köszönt a döbbenet után. –Forgalmi engedélyt, jogosítványt kérnék.
- Egy pillanat. –fordultam hátra a csajokhoz. –Gil, a jobb karodnál van a táskám.
Ő pedig a bal karjánál kezdett el matatni.
- Az a bal kezed. –kuncogtam.
- Ja, bocsi. –nevetett fel zavartan, és előrenyújtotta a táskámat.
- Tessék. –adtam át az iratokat.
- Köszönöm. –nézegette őket. –Miért van bekötve a szemük?
- Hát az biztos, hogy nem emberrablás. –mosolyogtam. –Meglepetés lesz nekik, és nem szeretném, ha bármily részlet is kiderülne. Szóval,ha nem bánja, most nem árulok el magának semmit.
- Dehogy, semmi gond. –motyogta megilletődve.
- Tom, mi tart már ennyi ideig? –lépett hozzánk a kicsivel idősebb társa is, és szeme azonnal megakadt rajtam, valamint a dekoltázsomon.
Ezek a rendőrök…
- Van valami gond? –mosolyogtam bájosan.
- Nem, minden rendben van. –vette ki a társa Tom kezéből az irataimat. –Ugye, Tom?
- Igen. Minden rendben. –bólogatott.
- De azért én is megnézem. –tolta az arcához a lapot.
Komolyan, kezdem elhinni, hogy ezek a primitív rendőrviccek mégis igazak.
- Tényleg minden rendben. –bólintott aprót. –Alkoholtesztet végeztél?
Alice mellettem nevetni kezdett, de köhögésnek álcázta. Legalább is próbálta álcázni.
- Jó napot. –tekertem le az ablakot, és egy mosolyt villantottam a fiatal rendőrre.
- Öhm… jó napot. –köszönt a döbbenet után. –Forgalmi engedélyt, jogosítványt kérnék.
- Egy pillanat. –fordultam hátra a csajokhoz. –Gil, a jobb karodnál van a táskám.
Ő pedig a bal karjánál kezdett el matatni.
- Az a bal kezed. –kuncogtam.
- Ja, bocsi. –nevetett fel zavartan, és előrenyújtotta a táskámat.
- Tessék. –adtam át az iratokat.
- Köszönöm. –nézegette őket. –Miért van bekötve a szemük?
- Hát az biztos, hogy nem emberrablás. –mosolyogtam. –Meglepetés lesz nekik, és nem szeretném, ha bármily részlet is kiderülne. Szóval,ha nem bánja, most nem árulok el magának semmit.
- Dehogy, semmi gond. –motyogta megilletődve.
- Tom, mi tart már ennyi ideig? –lépett hozzánk a kicsivel idősebb társa is, és szeme azonnal megakadt rajtam, valamint a dekoltázsomon.
Ezek a rendőrök…
- Van valami gond? –mosolyogtam bájosan.
- Nem, minden rendben van. –vette ki a társa Tom kezéből az irataimat. –Ugye, Tom?
- Igen. Minden rendben. –bólogatott.
- De azért én is megnézem. –tolta az arcához a lapot.
Komolyan, kezdem elhinni, hogy ezek a primitív rendőrviccek mégis igazak.
- Tényleg minden rendben. –bólintott aprót. –Alkoholtesztet végeztél?
Alice mellettem nevetni kezdett, de köhögésnek álcázta. Legalább is próbálta álcázni.
- Nem, még nem. –motyogta a fiatal, és eltűnt a másik autóban.
- Nagyon gyanús nekem ez a társaság. –hunyorított, és elmosolyodott. –Hova tartatok?
- Egy titkos buliba. –forgattam meg a szemeimet. –De már elmondtam egyszer, csak nem magának.
- Értem. – morrantott. –Szeretném megnézni az elsősegélyládát, az elakadásjelző háromszöget, és minden fontos dolgot.
- Rendben. –szálltam ki.
Még szerencse, hogy a nap épp elbújt a felhőréteg alá. A csomagtartóhoz mentem, és szépen keresgélni kezdtem. Közben a combomon, és a popsimon éreztem a fürkésző pillantásokat. Csodás, mondhatom. Pont ma kellett nekem egy nagyon rövid farmer rövidnadrágot felvettem, egy pántnélküli, fehér felsővel. Na meg az elmaradhatatlan magassarkú, csak most éppenséggel szandál formájában.
- Szia Emmett. –vette fel Alice a csörgő telefonom. –Most épp igazoltatnak minket, és a rendőrnek pakol ki a csomagtartóból, aki a combjait stíröli.
- Ali, mond meg neki, hogy no para, nemsokára ott leszünk. –szóltam előre.
- Bridget, nem akarlak lelombozni, de őt most jobban izgatja, aki mögötted áll, és téged néz. –kuncogott Alice. –Már bocs, de ezt látás nélkül is tudom.
- Na köszi. –nevettem fel.
- Em, puszi, majd visszahív, amint végzett. –tette le Alice a telefont. –Ez kezd érdekes lenni.
- Tudom. –motyogtam, és elővettem az utolsó dolgot is. –Minden itt van.
*Húsz perc múlva*
- Kereket ne cseréljek? –mondtam dühösen.
Már nagyon elegem volt. El kellett magyaráznom az elakadásjelző háromszög helyes használatát, el kellett mesélnem, hogy mit kell tenni egy balesetnél, arról is be kellett számolnom, hogy mire jók egyes funkciók az autóban. Kérdem én, minek kellenek ennek a rendőrnek ilyen adatok?
- Ha már így megemlíti. –nézett a kerekekre az idősebb rendőr.
- Na jó, én ilyenre nem érek rá. –szusszantottam mérgesen. –Mindent, amit kellett, sőt, többet is megmutattam. Látta a személyim, a jogsim, a forgalmi engedélyt, a zöldkártyát, sőt, még a diákigazolványomba is betekintést nyert. Elmagyaráztam a kocsim eredetét, a funkcióit, a beszerzése útját. Elmondtam mire jó egy-egy tárgy, ami az autóban van, és minden fontos dolgot tudtam, és a kérdéseire is válaszoltam. És akkor még kereket is cseréljek? –vált hisztérikussá a hangom. –Közben persze végig a fenekemet és a combjaimat stírölte, nem beszélve a dekoltázsomról. Szóval, ha kérhetném, hadd menjünk tovább, mert nekem már nagyon elegem van.
- Men…Menjenek. –dadogta, és ellépett a kocsi mellől.
Bepattantam a kocsimba, és már hajtottam is. Most újra a megengedett sebességhatár felett járt a mutató, de nem érdekelt.
- Huh, de felhúzott. –szusszantottam mérgesen.
- Szerintem muris volt. –szólalt meg Gil. –Bocsi, Bridget, odaadnád a Cola-t?
- Tessék. –nyújtottam hátra az üveget.
- Köszi. –motyogta, és meghúzta az üdítőt. –Meleg van, még két vámpír között is.
- Hé. Én nem mondtam, hogy egy élő jégkocka vagyok. –kezdett el reklamálni Sophie.
- Vagy hűtő. –tette hozzá Jane is.
Csak mosolyogva hallgattam a beszélgetésüket, amelyet mindig más témára eveztek. Nagyon muris volt hallgatni, ahogy összevesznek azon, hogy melyik mese a legjobb, valamint mi a legjobb tulajdonsága egy-egy pasinak. A végén már azon veszekedtek, hogy melyik pasi a legjobb a párjaink közül. Természetesen makacsul kitartottam az igazam, vagyis Emmett mellett, míg mindenki más a párja mellett voksolt.
- Itt vagyunk. –álltam meg egy ház előtt.
Egy csodálatos, fehér ház előtt, a parton. Egy nagyon kihalt partszakaszon, a saját telkemen. Nos igen… még pár éve vettem magamnak egy partszakaszt, házzal együtt, amit természetesen átalakítottam a saját ízlésem szerint. Erről eddig senki sem tudott, titokban tudtam tartani. Amikor unatkoztam, vagy csak magányra vágytam, mindig ide jöttem, és csak néztem a vizet. Nagyon megnyugtató volt hallani a hullámverést, nézni a naplementét, és csak egyedül lenni.
- Nagyon gyanús nekem ez a társaság. –hunyorított, és elmosolyodott. –Hova tartatok?
- Egy titkos buliba. –forgattam meg a szemeimet. –De már elmondtam egyszer, csak nem magának.
- Értem. – morrantott. –Szeretném megnézni az elsősegélyládát, az elakadásjelző háromszöget, és minden fontos dolgot.
- Rendben. –szálltam ki.
Még szerencse, hogy a nap épp elbújt a felhőréteg alá. A csomagtartóhoz mentem, és szépen keresgélni kezdtem. Közben a combomon, és a popsimon éreztem a fürkésző pillantásokat. Csodás, mondhatom. Pont ma kellett nekem egy nagyon rövid farmer rövidnadrágot felvettem, egy pántnélküli, fehér felsővel. Na meg az elmaradhatatlan magassarkú, csak most éppenséggel szandál formájában.
- Szia Emmett. –vette fel Alice a csörgő telefonom. –Most épp igazoltatnak minket, és a rendőrnek pakol ki a csomagtartóból, aki a combjait stíröli.
- Ali, mond meg neki, hogy no para, nemsokára ott leszünk. –szóltam előre.
- Bridget, nem akarlak lelombozni, de őt most jobban izgatja, aki mögötted áll, és téged néz. –kuncogott Alice. –Már bocs, de ezt látás nélkül is tudom.
- Na köszi. –nevettem fel.
- Em, puszi, majd visszahív, amint végzett. –tette le Alice a telefont. –Ez kezd érdekes lenni.
- Tudom. –motyogtam, és elővettem az utolsó dolgot is. –Minden itt van.
*Húsz perc múlva*
- Kereket ne cseréljek? –mondtam dühösen.
Már nagyon elegem volt. El kellett magyaráznom az elakadásjelző háromszög helyes használatát, el kellett mesélnem, hogy mit kell tenni egy balesetnél, arról is be kellett számolnom, hogy mire jók egyes funkciók az autóban. Kérdem én, minek kellenek ennek a rendőrnek ilyen adatok?
- Ha már így megemlíti. –nézett a kerekekre az idősebb rendőr.
- Na jó, én ilyenre nem érek rá. –szusszantottam mérgesen. –Mindent, amit kellett, sőt, többet is megmutattam. Látta a személyim, a jogsim, a forgalmi engedélyt, a zöldkártyát, sőt, még a diákigazolványomba is betekintést nyert. Elmagyaráztam a kocsim eredetét, a funkcióit, a beszerzése útját. Elmondtam mire jó egy-egy tárgy, ami az autóban van, és minden fontos dolgot tudtam, és a kérdéseire is válaszoltam. És akkor még kereket is cseréljek? –vált hisztérikussá a hangom. –Közben persze végig a fenekemet és a combjaimat stírölte, nem beszélve a dekoltázsomról. Szóval, ha kérhetném, hadd menjünk tovább, mert nekem már nagyon elegem van.
- Men…Menjenek. –dadogta, és ellépett a kocsi mellől.
Bepattantam a kocsimba, és már hajtottam is. Most újra a megengedett sebességhatár felett járt a mutató, de nem érdekelt.
- Huh, de felhúzott. –szusszantottam mérgesen.
- Szerintem muris volt. –szólalt meg Gil. –Bocsi, Bridget, odaadnád a Cola-t?
- Tessék. –nyújtottam hátra az üveget.
- Köszi. –motyogta, és meghúzta az üdítőt. –Meleg van, még két vámpír között is.
- Hé. Én nem mondtam, hogy egy élő jégkocka vagyok. –kezdett el reklamálni Sophie.
- Vagy hűtő. –tette hozzá Jane is.
Csak mosolyogva hallgattam a beszélgetésüket, amelyet mindig más témára eveztek. Nagyon muris volt hallgatni, ahogy összevesznek azon, hogy melyik mese a legjobb, valamint mi a legjobb tulajdonsága egy-egy pasinak. A végén már azon veszekedtek, hogy melyik pasi a legjobb a párjaink közül. Természetesen makacsul kitartottam az igazam, vagyis Emmett mellett, míg mindenki más a párja mellett voksolt.
- Itt vagyunk. –álltam meg egy ház előtt.
Egy csodálatos, fehér ház előtt, a parton. Egy nagyon kihalt partszakaszon, a saját telkemen. Nos igen… még pár éve vettem magamnak egy partszakaszt, házzal együtt, amit természetesen átalakítottam a saját ízlésem szerint. Erről eddig senki sem tudott, titokban tudtam tartani. Amikor unatkoztam, vagy csak magányra vágytam, mindig ide jöttem, és csak néztem a vizet. Nagyon megnyugtató volt hallani a hullámverést, nézni a naplementét, és csak egyedül lenni.
Most először hoztam ide valakit, pontosabban valakiket. Remélem a lányoknak is tetszeni fog az én kis magánparadicsomom, akárcsak a többieknek, akik megdöbbenve nézték a helyet, és csak pár dicsérő, valamint meglepődött szó hagyta el szájukat, amiket örömmel fogadtam.
Alec-cal megbeszéltem, hogy amint meghallja, hogy jövünk, már fokozza is le az érzékeiket. Így most körülbelül úgy hallanak és szagolnak, mint Gil, vagyis mint a normál, hétköznapi emberek.
- Mindenkit bevezetek, ne aggódjatok. De a kendőt tilos, még egyszer mondom, tilos levenni. –nyomtam meg a tiltó szót.
- Értettük elsőre is. –türelmetlenkedett Jane. –Csak hadd menjünk már be.
- Ne nyavalyogj. –kuncogtam, és megfogtam a kezét, valamint Gilbe is belekaroltam, és bevezettem őket a házba, és utána a kint maradt türelmetlenkedő lányokat is bevezettem, akik odabent, a székeken ülve lenyugodtak egy kicsit, de így is izgatottak voltak, hogy mi is a tervem délutánra, valamint estére.
A fiúk már ott bent voltak, egy-egy integetéssel köszöntek nekem, de nem szólaltak meg, külön a kérésemre.
Gil-t odavezettem a fiúkhoz, és kértem, hogy válasszon. Persze bekötött szemmel elég nehéz volt. De megoldotta, és Felix-re esett a választása. Igaz, nem is tudta, hogy ki is az, aki délutánra hozzá lesz osztva, de sebaj.
Minden lánynak akadt párja, én pedig azzal lettem, akit végül nem választottak. Vagyis Dem-el.
Ezután a lányoknak ki kellett találniuk, hogy ki is lehet a választottjuk.
Na, az nagyon muris volt, főleg, hogy a csajok érzékei le voltak fokozva, amihez ugyebár a vámpírok nincsenek hozzászokva.
Gil könnyen kitalálta, hogy ki is a párja.
- Nem volt nehéz. –mondta utána. –Felixnek nagyon jellegzetes, hosszú és olyan közepes ujjai vannak. Meg igazából az életvonaláról ismertem meg. Neki olyan… kacskaringós és hosszú.
Sophie-nak elég nehéz dolga volt, ugyanis nem igazán ismerte kiválasztottját. Emmett majdnem elnevette magát, amikor a lány felhúzta a pólóját, és végigtapintotta felsőtestét. Majd’ meghaltam a nevetéstől, amikor egyszer-egyszer fintor futott át a lány arcán. De végül megállapította, hogy ki is az, aki a kezei alatt a végére elnevette magát.
Jane Jasper-t kapta ki, akit mondhatni a hajáról ismert meg. Elég vicces volt, ahogy az aprócska lány lábujjhegyen állva tapogatja végig.
Alice Alec-et kapta, akit könnyen felismert. Azt hittem, hogy legalább nehéz dolga lesz, de nem.
- Könnyű volt. –kacagott fel Alice, miután az ő szeméről is levettem a kendőt. –Egyrészt, mert előttem már mindenki elmondta az ő párját, és csak Dem és Alec maradt. Innen könnyű volt. Dem-ről tudjuk, hogy gyűrűt hord, igaz, nem tudom, hogy miért. És Alec kezén pedig nem volt semmi, így kizárásos alapon csak ő lehetett.
- A gyűrűt az emberi házasságomra emlékeztet, és a feleségemre. –bólintott aprót Dem.
- Oh, bocsi, hogy felhoztam. –mondta azonnal Alice.
- Semmi gond, alig emlékszek rá. –motyogta Dem. –De ne rontsuk el a bulit, érezzük jól magunkat.
Alec-cal megbeszéltem, hogy amint meghallja, hogy jövünk, már fokozza is le az érzékeiket. Így most körülbelül úgy hallanak és szagolnak, mint Gil, vagyis mint a normál, hétköznapi emberek.
- Mindenkit bevezetek, ne aggódjatok. De a kendőt tilos, még egyszer mondom, tilos levenni. –nyomtam meg a tiltó szót.
- Értettük elsőre is. –türelmetlenkedett Jane. –Csak hadd menjünk már be.
- Ne nyavalyogj. –kuncogtam, és megfogtam a kezét, valamint Gilbe is belekaroltam, és bevezettem őket a házba, és utána a kint maradt türelmetlenkedő lányokat is bevezettem, akik odabent, a székeken ülve lenyugodtak egy kicsit, de így is izgatottak voltak, hogy mi is a tervem délutánra, valamint estére.
A fiúk már ott bent voltak, egy-egy integetéssel köszöntek nekem, de nem szólaltak meg, külön a kérésemre.
Gil-t odavezettem a fiúkhoz, és kértem, hogy válasszon. Persze bekötött szemmel elég nehéz volt. De megoldotta, és Felix-re esett a választása. Igaz, nem is tudta, hogy ki is az, aki délutánra hozzá lesz osztva, de sebaj.
Minden lánynak akadt párja, én pedig azzal lettem, akit végül nem választottak. Vagyis Dem-el.
Ezután a lányoknak ki kellett találniuk, hogy ki is lehet a választottjuk.
Na, az nagyon muris volt, főleg, hogy a csajok érzékei le voltak fokozva, amihez ugyebár a vámpírok nincsenek hozzászokva.
Gil könnyen kitalálta, hogy ki is a párja.
- Nem volt nehéz. –mondta utána. –Felixnek nagyon jellegzetes, hosszú és olyan közepes ujjai vannak. Meg igazából az életvonaláról ismertem meg. Neki olyan… kacskaringós és hosszú.
Sophie-nak elég nehéz dolga volt, ugyanis nem igazán ismerte kiválasztottját. Emmett majdnem elnevette magát, amikor a lány felhúzta a pólóját, és végigtapintotta felsőtestét. Majd’ meghaltam a nevetéstől, amikor egyszer-egyszer fintor futott át a lány arcán. De végül megállapította, hogy ki is az, aki a kezei alatt a végére elnevette magát.
Jane Jasper-t kapta ki, akit mondhatni a hajáról ismert meg. Elég vicces volt, ahogy az aprócska lány lábujjhegyen állva tapogatja végig.
Alice Alec-et kapta, akit könnyen felismert. Azt hittem, hogy legalább nehéz dolga lesz, de nem.
- Könnyű volt. –kacagott fel Alice, miután az ő szeméről is levettem a kendőt. –Egyrészt, mert előttem már mindenki elmondta az ő párját, és csak Dem és Alec maradt. Innen könnyű volt. Dem-ről tudjuk, hogy gyűrűt hord, igaz, nem tudom, hogy miért. És Alec kezén pedig nem volt semmi, így kizárásos alapon csak ő lehetett.
- A gyűrűt az emberi házasságomra emlékeztet, és a feleségemre. –bólintott aprót Dem.
- Oh, bocsi, hogy felhoztam. –mondta azonnal Alice.
- Semmi gond, alig emlékszek rá. –motyogta Dem. –De ne rontsuk el a bulit, érezzük jól magunkat.
- Na, látod, ez jó ötlet. –mosolyodtam el, és bekapcsoltam a zenét.
- Ezt nézzétek, mit találtam… - sétált oda Felix egy dobozhoz.
- Ezt nézzétek, mit találtam… - sétált oda Felix egy dobozhoz.
Jajj…ne!
- Neee! –sikítottam, de már mindegy volt.
Arcomban landolt egy vízzel megtöltött lufi, és utána még legalább két darab.
- Ezt megbosszulom. –szóltam vészjósló hangon, mire azonnal az udvaron termett, lufikkal megpakolva.
Én megfogtam a dobozt, benne a húsz maradék vízibombával, és utána eredtem, időközben levettem a lábamról a magas sarkút, hiszen ilyen terepen jobb anélkül futkozni.
Teljesen gyerekesen viselkedtünk, de élveztem. Jó volt egy kicsit gondtalan, boldog és felszabadult lenni.
Csak akkor fejeztük be egymás dobálását, amikor már nem volt nálunk bomba. Így Felix az utolsó módszerhez folyamodott, miszerint felkapott, és velem együtt egy óriási ugrott a vízbe.
Nevetve úsztam fel a felszínre, és Felix is hasonlóan tett. Annyi különbséggel, hogy róla időközben valahogy lekerült a póló, míg én a teljes fehér cuccomba feszítettem, ami teljesen rátapadt a testemre. Még szerencse, hogy felvettem alá a bikinim. Akkor most gondolkodhatnák azon, hogy jönnék ki a vízből úgy, hogy ne csodálná mindenki a csipke fehér neműmet. Persze gondolom Em szívesen nézné, sőt, jobban örülne, ha az sem lenne rólam, viszont ha feleszmélne, hogy mindenki más is engem néz, akkor valószínűleg egy kisebb balhé lenne.
- Olyan gonosz vagy. –böktem mellkason a vízben lebegő személyt, aki miatt én is eláztam.
- Igen? –vigyorgott. –Szerintem én speciel angyali vagyok.
- Aha. Már csak a glória hiányzik a fejed felől. –forgattam a szemeimet, és a végére elmosolyodtam. –A szárnyakat majd én elintézem, te szerezz magadnak a fejed felé angyali jelképet. Hajrá.
- Köszi. –kuncogott, és kifelé kezdett araszolni a vízből.
Én is így tettem, így a végén már versenyeztünk, hogy melyikünk ér ki előbb a szárazföldre, ahol már a többiek vártak, és elég furcsán néztek ránk. Ezt betudtam annak, hogy csillogunk, ami habár a vámpíroknál megszokott, az mégsem mindennapi látvány, hogy csöpög rólunk a víz, a ruháink eláztak, a hajunk pedig az arcunkra tapadt. Speciel én a vízből felszínre kerülés után vagy negyed percig igazgattam vizes tincseimet, amíg végre láthattam, mert eltakarta a szemeimet.
Egyszerre értünk ki, és elnevettük magunkat, ahogy a másikra pillantottunk.
- Neee! –sikítottam, de már mindegy volt.
Arcomban landolt egy vízzel megtöltött lufi, és utána még legalább két darab.
- Ezt megbosszulom. –szóltam vészjósló hangon, mire azonnal az udvaron termett, lufikkal megpakolva.
Én megfogtam a dobozt, benne a húsz maradék vízibombával, és utána eredtem, időközben levettem a lábamról a magas sarkút, hiszen ilyen terepen jobb anélkül futkozni.
Teljesen gyerekesen viselkedtünk, de élveztem. Jó volt egy kicsit gondtalan, boldog és felszabadult lenni.
Csak akkor fejeztük be egymás dobálását, amikor már nem volt nálunk bomba. Így Felix az utolsó módszerhez folyamodott, miszerint felkapott, és velem együtt egy óriási ugrott a vízbe.
Nevetve úsztam fel a felszínre, és Felix is hasonlóan tett. Annyi különbséggel, hogy róla időközben valahogy lekerült a póló, míg én a teljes fehér cuccomba feszítettem, ami teljesen rátapadt a testemre. Még szerencse, hogy felvettem alá a bikinim. Akkor most gondolkodhatnák azon, hogy jönnék ki a vízből úgy, hogy ne csodálná mindenki a csipke fehér neműmet. Persze gondolom Em szívesen nézné, sőt, jobban örülne, ha az sem lenne rólam, viszont ha feleszmélne, hogy mindenki más is engem néz, akkor valószínűleg egy kisebb balhé lenne.
- Olyan gonosz vagy. –böktem mellkason a vízben lebegő személyt, aki miatt én is eláztam.
- Igen? –vigyorgott. –Szerintem én speciel angyali vagyok.
- Aha. Már csak a glória hiányzik a fejed felől. –forgattam a szemeimet, és a végére elmosolyodtam. –A szárnyakat majd én elintézem, te szerezz magadnak a fejed felé angyali jelképet. Hajrá.
- Köszi. –kuncogott, és kifelé kezdett araszolni a vízből.
Én is így tettem, így a végén már versenyeztünk, hogy melyikünk ér ki előbb a szárazföldre, ahol már a többiek vártak, és elég furcsán néztek ránk. Ezt betudtam annak, hogy csillogunk, ami habár a vámpíroknál megszokott, az mégsem mindennapi látvány, hogy csöpög rólunk a víz, a ruháink eláztak, a hajunk pedig az arcunkra tapadt. Speciel én a vízből felszínre kerülés után vagy negyed percig igazgattam vizes tincseimet, amíg végre láthattam, mert eltakarta a szemeimet.
Egyszerre értünk ki, és elnevettük magunkat, ahogy a másikra pillantottunk.
- Most nézz rám? –mutattam végig magamon. –Eláztam.
- Akárcsak én. –kuncogott. – De reményeim szerint hoztál valami olyan dolgot, amivel megtörölközhetnénk.
- Igen, mert felkészültem. –mosolyodtam el, és a kocsim felé indultam, amiből elővettem a táskákat, és a teraszra pakoltam le őket, majd elővettem a törölközőket, és miután Felix-et fejbetaláltam egyel, én is megtörölköztem.
- Gil, ha éhes lennél, csak szólj, hoztam kaját. –mosolyodtam el, és már csak a hajamat töröltem.
- Oké, majd szólok, de jelenleg nem vagyok az. –kuncogott. – Én is fürödhetek?
- Neked inkább a medencét ajánlom. Az melegebb vizű. A karbantartók az én kérésemre felkapcsolták a fűtést benne. –mosolyodtam el. –Úgyhogy inkább abban úszkálj, neked még a nyílt víz túl hideg. Nem akarom, hogy megfázz, mert Caius nagyon dilis lenne rám. Dilis? Őrjöngene, ha az ő választottja mondjuk tüdőgyulladást kapna, vagy megfázna.
- Lehet. –rántotta meg vállát az egyetlen ember. –Úgysem engedném, hogy leverje a hepajt. Az én hibám lenne, ha megfáznák, vagy lebetegednék. Jó, hogy nem titeket vádol.
- Úgyis mi lennénk a hibásak. –mosolyogtam.
- Igen, biztos, hogy úgy lenne. - szólt közbe Alice is. –Visszaadnád az erőm?
- Nem. –tekertem a fejem. –Ma minden meglepetés lesz, nem láthatsz állandóan előre. Hidd el, jobb néha meglepődni.
- Ha te mondod. –adta meg magát. –De utána kérem vissza.
- Oké. Ígérem, utána visszakapod. –mosolyogtam.
Lefoglaltam Alice-t, miután megláttam, ahogy Emmett egyre közelebb araszol hozzánk, és egy kacsintás után felkapta barátnőmet, és a medencébe ugrott vele. Alice száját egy sikítás hagyta el, mi pedig elnevettük magunkat. Pár másodperc múlva egy sértődött fej bukkant fel a vízből, őt pedig követte Emmett vigyorgó arca is.
Pillanatok múlva Alice is megenyhült, és elmosolyodott.
- Szerencsétek van, hogy nem a kedvenc cuccom van rajtam. –jegyezte meg, és kiugrott a vízből.
Dobtam neki és Em-nek is meg törölközőt, utána pedig levettem a ruháimat, csak a bikinim maradt rajtam.
A többiek is így tettek, vagyis átöltöztek a fürdéshez hozott ruhájukba. Gil egy tengerészcsíkos, Alice egy piros, Jane egy sárga, Sophie pedig egy lila bikinit vett magára, míg a fiúk mind különböző színű fürdőnadrágokban feszítettek.
Elmosolyodtam, odatáncoltam Szerelmemhez, egy apró csókot nyomtam ajkaira, és besuhantam a házba, hogy aztán feltekerhessem a hangerőt, hisz a kedvenc számom következett.
A csajokkal táncolni kezdtünk, és épp, hogy megszáradtam újra a medencében landoltam. Dühösen fújtam ki a maradék levegőmet, és lefeküdtem a medence legaljára. Levegőre úgysincs szükségem, tökéletesen megleszek itt egy darabig.
- Ti élvezitek, hogy állandóan a vízbe dobálhattok? –néztem a fiúk felé, miután feljöttem.
- Aha. –bólogattak.
- Gonoszak vagytok. –mosolyodtam el az arckifejezésüket látván.
- Lehet, nem tudom. –mondták egyszerre.
- Akárcsak én. –kuncogott. – De reményeim szerint hoztál valami olyan dolgot, amivel megtörölközhetnénk.
- Igen, mert felkészültem. –mosolyodtam el, és a kocsim felé indultam, amiből elővettem a táskákat, és a teraszra pakoltam le őket, majd elővettem a törölközőket, és miután Felix-et fejbetaláltam egyel, én is megtörölköztem.
- Gil, ha éhes lennél, csak szólj, hoztam kaját. –mosolyodtam el, és már csak a hajamat töröltem.
- Oké, majd szólok, de jelenleg nem vagyok az. –kuncogott. – Én is fürödhetek?
- Neked inkább a medencét ajánlom. Az melegebb vizű. A karbantartók az én kérésemre felkapcsolták a fűtést benne. –mosolyodtam el. –Úgyhogy inkább abban úszkálj, neked még a nyílt víz túl hideg. Nem akarom, hogy megfázz, mert Caius nagyon dilis lenne rám. Dilis? Őrjöngene, ha az ő választottja mondjuk tüdőgyulladást kapna, vagy megfázna.
- Lehet. –rántotta meg vállát az egyetlen ember. –Úgysem engedném, hogy leverje a hepajt. Az én hibám lenne, ha megfáznák, vagy lebetegednék. Jó, hogy nem titeket vádol.
- Úgyis mi lennénk a hibásak. –mosolyogtam.
- Igen, biztos, hogy úgy lenne. - szólt közbe Alice is. –Visszaadnád az erőm?
- Nem. –tekertem a fejem. –Ma minden meglepetés lesz, nem láthatsz állandóan előre. Hidd el, jobb néha meglepődni.
- Ha te mondod. –adta meg magát. –De utána kérem vissza.
- Oké. Ígérem, utána visszakapod. –mosolyogtam.
Lefoglaltam Alice-t, miután megláttam, ahogy Emmett egyre közelebb araszol hozzánk, és egy kacsintás után felkapta barátnőmet, és a medencébe ugrott vele. Alice száját egy sikítás hagyta el, mi pedig elnevettük magunkat. Pár másodperc múlva egy sértődött fej bukkant fel a vízből, őt pedig követte Emmett vigyorgó arca is.
Pillanatok múlva Alice is megenyhült, és elmosolyodott.
- Szerencsétek van, hogy nem a kedvenc cuccom van rajtam. –jegyezte meg, és kiugrott a vízből.
Dobtam neki és Em-nek is meg törölközőt, utána pedig levettem a ruháimat, csak a bikinim maradt rajtam.
A többiek is így tettek, vagyis átöltöztek a fürdéshez hozott ruhájukba. Gil egy tengerészcsíkos, Alice egy piros, Jane egy sárga, Sophie pedig egy lila bikinit vett magára, míg a fiúk mind különböző színű fürdőnadrágokban feszítettek.
Elmosolyodtam, odatáncoltam Szerelmemhez, egy apró csókot nyomtam ajkaira, és besuhantam a házba, hogy aztán feltekerhessem a hangerőt, hisz a kedvenc számom következett.
A csajokkal táncolni kezdtünk, és épp, hogy megszáradtam újra a medencében landoltam. Dühösen fújtam ki a maradék levegőmet, és lefeküdtem a medence legaljára. Levegőre úgysincs szükségem, tökéletesen megleszek itt egy darabig.
- Ti élvezitek, hogy állandóan a vízbe dobálhattok? –néztem a fiúk felé, miután feljöttem.
- Aha. –bólogattak.
- Gonoszak vagytok. –mosolyodtam el az arckifejezésüket látván.
- Lehet, nem tudom. –mondták egyszerre.
- Szerintem én angyali vagyok. –jött mellém Emmett, és egy csókot nyomott a nyakamba.
- Aha. Angyali. –dörmögtem. –Én is angyali vagyok.
És belelöktem a medencébe, utána pedig Dem és Alec következett.
- Úgysem fürödtetek még. Ideje lehűtetek magatokat. –kuncogtam, és a lányok felé fordultam. –Ti pedig adjátok nekik az ötleteket.
- Én magamtól is beugrok. –lépett el mellőlem Gil, és egy tökéletes fejest ugrott.
- Aha. Angyali. –dörmögtem. –Én is angyali vagyok.
És belelöktem a medencébe, utána pedig Dem és Alec következett.
- Úgysem fürödtetek még. Ideje lehűtetek magatokat. –kuncogtam, és a lányok felé fordultam. –Ti pedig adjátok nekik az ötleteket.
- Én magamtól is beugrok. –lépett el mellőlem Gil, és egy tökéletes fejest ugrott.
- Titeket nem akartalak beledobni, de ha már beleugrottál, akkor már mindegy. –nevettem fel.
- Úgy is meleg volt már. Furcsán tűz a Nap. –bújt elő a vízből.
- Hoztam naptejet. –jutott eszembe, és elővettem. –Vagyis valami napolaj szerűség.
- Az jó. Azt jobban szeretem. –kuncogott, kivette a kezemből és bekente magát.
- Miért van olyan érzésem, hogy valaki készül valamire? –gondolkodott el Alice.
- Hihetetlen vagy. Ha elveszem az erődet, akkor sem tudom hatástalanítani teljesen. –mondtam durcásan. –Ez így nem ér.
- Én örülök neki. –kuncogott.
- Én nem tervezek semmit. –mosolyogtam.
- De attól függetlenül még lehet, hogy más tervez egyet’s mást. –nézett körbe a többieken, akik alig bírták visszafogni a nevetésüket.
- Na, mi újság? –kérdeztem rá.
- Látszólag mindenki tiszta. –bólintott aprót. –De valaki akkor is tervez valamit.
Erre végképp kitört mindenkiből a nevetés. Ennyire egy gyanakvó személyt.
- Miért hiszed mindig azt, hogy valaki forgat valamit a fejében? –lépett mellé Jane, és barátilag átkarolta a vállát. – Lehet, hogy ezekhez a dolgokhoz speciel semmi közöd sincs. Vagy épp van, de nem akarják, hogy megtudd. Sok a lehetőség.
- De én szeretek mindent tudni. –nézett ártatlanul Alice.
- Attól függetlenül nem kell mindent tudnod. –kuncogott Jane. –Mindenkinek van magánügye, amihez nem biztos, hogy közöd van.
- Látod Kicsim, Jane most teljes mértékben az igazságot mondja. –csókolta meg kedvesét Jasper.
- Lehet. –mosolyodott el Alice.
- Nem azért, de ilyenkor hasonlítasz egy kisgyerekre. –hecceltem.
- Kisgyerekre? –nézett meglepetten. –Na, adok én neked kisgyereket.
- Úgy is meleg volt már. Furcsán tűz a Nap. –bújt elő a vízből.
- Hoztam naptejet. –jutott eszembe, és elővettem. –Vagyis valami napolaj szerűség.
- Az jó. Azt jobban szeretem. –kuncogott, kivette a kezemből és bekente magát.
- Miért van olyan érzésem, hogy valaki készül valamire? –gondolkodott el Alice.
- Hihetetlen vagy. Ha elveszem az erődet, akkor sem tudom hatástalanítani teljesen. –mondtam durcásan. –Ez így nem ér.
- Én örülök neki. –kuncogott.
- Én nem tervezek semmit. –mosolyogtam.
- De attól függetlenül még lehet, hogy más tervez egyet’s mást. –nézett körbe a többieken, akik alig bírták visszafogni a nevetésüket.
- Na, mi újság? –kérdeztem rá.
- Látszólag mindenki tiszta. –bólintott aprót. –De valaki akkor is tervez valamit.
Erre végképp kitört mindenkiből a nevetés. Ennyire egy gyanakvó személyt.
- Miért hiszed mindig azt, hogy valaki forgat valamit a fejében? –lépett mellé Jane, és barátilag átkarolta a vállát. – Lehet, hogy ezekhez a dolgokhoz speciel semmi közöd sincs. Vagy épp van, de nem akarják, hogy megtudd. Sok a lehetőség.
- De én szeretek mindent tudni. –nézett ártatlanul Alice.
- Attól függetlenül nem kell mindent tudnod. –kuncogott Jane. –Mindenkinek van magánügye, amihez nem biztos, hogy közöd van.
- Látod Kicsim, Jane most teljes mértékben az igazságot mondja. –csókolta meg kedvesét Jasper.
- Lehet. –mosolyodott el Alice.
- Nem azért, de ilyenkor hasonlítasz egy kisgyerekre. –hecceltem.
- Kisgyerekre? –nézett meglepetten. –Na, adok én neked kisgyereket.
Bement a házba, felkapta az egyik párnát, és már előttem is volt, és ütni kezdett.
- Hé. Hé. –nevettem. –Nekem nincs fegyverem.
- Akkor hozz egyet. –kuncogott támadóm.
- Ez azért nem semmi, hogy nappal párnacsatázunk. –tértem vissza a fegyveremmel, és visszaütöttem. –Ilyet egy normális ember sem csinál.
- Mi sosem voltunk normálisak. –dobta felém Alice a párnát.
- Főleg nem emberek. –kapta el Em Alice által dobott dísztárgyat.
Közben láttam, hogy Gil kifekszik az egyik napozóágyra, felveszi a napszemüveget, és elhelyezkedik.
- Hé. Hé. –nevettem. –Nekem nincs fegyverem.
- Akkor hozz egyet. –kuncogott támadóm.
- Ez azért nem semmi, hogy nappal párnacsatázunk. –tértem vissza a fegyveremmel, és visszaütöttem. –Ilyet egy normális ember sem csinál.
- Mi sosem voltunk normálisak. –dobta felém Alice a párnát.
- Főleg nem emberek. –kapta el Em Alice által dobott dísztárgyat.
Közben láttam, hogy Gil kifekszik az egyik napozóágyra, felveszi a napszemüveget, és elhelyezkedik.
Értetlenül mutattam felé, mire a többiek is odanéztek, és egy vállrándítással jutalmaztak.
- Azt mondta, hogy az állandó bezártságtól sápadt lett a bőre. –forgatta meg a szemeit Sophie.
- És akkor én mit mondjak? –néztem végig magamon.
- Csillogsz, Drágám. –karolt át hátulról Em.
- De sápadt vagyok. –fordultam meg a karjaiban. –Ugye. Mond csak meg, tudom, hogy sápadt vagyok.
- Akár csak minden vámpír. –kuncogott.
- Meg hisztis is. –bólintottam aprót. –Szemét legyek?
- Attól függ, hogy kivel. –válaszolta azonnal.
- Nem veled, nyugi. –kuncogtam, és Gil felé böktem.
- Azt mondta, hogy az állandó bezártságtól sápadt lett a bőre. –forgatta meg a szemeit Sophie.
- És akkor én mit mondjak? –néztem végig magamon.
- Csillogsz, Drágám. –karolt át hátulról Em.
- De sápadt vagyok. –fordultam meg a karjaiban. –Ugye. Mond csak meg, tudom, hogy sápadt vagyok.
- Akár csak minden vámpír. –kuncogott.
- Meg hisztis is. –bólintottam aprót. –Szemét legyek?
- Attól függ, hogy kivel. –válaszolta azonnal.
- Nem veled, nyugi. –kuncogtam, és Gil felé böktem.
- Szerintem most hagyd. Elaludt. –hívta fel rá a figyelmemet.
És tényleg. Egyenletesen szuszogott, szemei szorosan lezártak, arca nyugodtságot tükrözött.
És tényleg. Egyenletesen szuszogott, szemei szorosan lezártak, arca nyugodtságot tükrözött.
- Nem sokszor látok mostanában alvó személyeket. –jegyeztem meg, és befelé indultam. –Képzeljétek el, kutakodtam egy kicsit még régebben. És találtam pár cikket. Rólatok.
A többiek meghökkenve néztek.
- Dem, neked például nem is volt emberi házasságod. Vámpír korodban volt, csak éppenséggel törölték a memóriádat. –mondtam megbánóan. –Még hozzá a feleséged családja.
- De…hogy? –nézett megdöbbenve rám.
A többiek meghökkenve néztek.
- Dem, neked például nem is volt emberi házasságod. Vámpír korodban volt, csak éppenséggel törölték a memóriádat. –mondtam megbánóan. –Még hozzá a feleséged családja.
- De…hogy? –nézett megdöbbenve rám.
- Tudod, itt Volterrában sok időm van. –mosolyodtam el. –Utána néztem régi könyvtárakban, levéltárakban, meg ilyen helyeken. Tudod, amikor elmentem egy hosszú útra, akkor is ilyen dolgok után nyomoztam.
Bementem a gardróbba, a többiek pedig követtek.
- Várjatok meg odakint, mindjárt megyek.
Így is tettek, visszamentek a nappaliba, én pedig elővettem a dobozt. Egy kicsit poros volt már, nem hiába, több, mint egy éve jártam itt.
A többiekhez vittem a dobozt, és leültem eléjük.
- Na, itt is van. –vettem elő.
Bementem a gardróbba, a többiek pedig követtek.
- Várjatok meg odakint, mindjárt megyek.
Így is tettek, visszamentek a nappaliba, én pedig elővettem a dobozt. Egy kicsit poros volt már, nem hiába, több, mint egy éve jártam itt.
A többiekhez vittem a dobozt, és leültem eléjük.
- Na, itt is van. –vettem elő.
„Az ifjú Demetri Darling, a neves földbirtokos fia hitveséül fogadta Cinthia Santit. Mély gratulációnkat küldjük az ifjú párnak.”
- Itt csak ennyit találtam. –tettem le eléjük. –Viszont egy másik cikkben találtam egy képet is. Az egy kicsit, talán egy évvel később készült. El sem hittem elsőre, hogy ekkora eltérések vannak a cikkek megjelenése között.
„Demetri Darling és Cinthia Santi frigye nagy lázadást hozott. De miután Mr. Darling atyja elfogadta Ms. Saltit, a megbotránkozott munkások is elfogadták az ifjú párt.”
- Nem emlékszek semmire. –sóhajtott fel.
- Mert törölték az emlékeidet. –csóváltam a fejem. –Na, megvan a kép is.
„ Nagy felháborodást hozott Demetri Darling és Cinthia Salti frigyre lépére. Az ifjú Mr. Darling, atyja utóda a földkezelésben, és az állattenyésztésben. Ezzel ellentétben Ms. Salti, a Bartimor családnál cseléd, és nyomorult körülmények között él.”
- El sem hiszem. –sóhajtott fel Dem, miután átadtam neki a képet.
- Később kiderítettem még pár dolgot, de arról nem lett cikkem. –csóváltam a fejem. –Például, hogy te vámpír voltál. Azt pár akkoriban semmisnek számító információról szűrtem le. Viszont a feleséged nem volt az. Ő ember volt. A családod, vagy az ő családja törölte az akkori emlékeidet. Mert az is biztos, hogy az akkoriban apádnak mondott társad is vámpír volt. Nem tudom, hogy hogyan szedtél össze ennyi vámpírt. –sóhajtottam fel. –Szóval. Az egyik újságban azt is leírták, hogy rejtélyesen eltűntél, és még a nyomodat sem találták. Viszont az édesapád is eltűnt, a feleségedet pedig holtan találták. Innen jutottam el oda, hogy elvette a nevelőapád és a társa az emlékeidet, kirakott a Volturi előtt, ő pedig elmenekült.
- Lehetséges. –mondta keserűen. –Mert arról a korszakról semmi emlékem. Egyszer még menekülök, bujdosok, utána pedig már Aro von a szárnyai alá.
- Szerintem nagyon szeretted ezt a lányt. –hunytam le a szemeimet, és elővettem róluk még egy képet. –Tartsd meg.
- Biztos? –nézett rám esdeklőn.
- Persze. Nekem nincs szükségem rá. –mosolyodtam el, és megöleltem.
- Köszönöm. –bólintott aprót.
Visszahajoltam a doboz fölé.
- Emmett. –kuncogtam. –Te vadász voltál, ami akkoriban nálatok nagyon-nagy szó volt. Az apád nyomdokaiba készültél lépni. Valami kitüntetés féléd is volt. Arról csak olvastam, papírt nem tudtam elhozni.
- De kár. –sóhajtott fel.
- Viszont egy fotóm van a díjadról. –tettem a kezébe. –Sokáig tartott, amire le tudtam fényképezni. Túlzottan őrizték, elhozni mégsem lehetett. A többit pedig megmutatom később, oké? –mosolyogtam rá.
- Aha, és köszönöm. –bólogatott, és egy gyors csókot nyomott ajkaimra.
- Alice. Te egy elég érdekes voltál. 1901-ben születtél. A szüleid elmeotthonba zártak. –csóváltam a fejem. –Ott változtál át.
- Igen, ezt tudom. James-től, egy vámpírtól. –szorította ökölbe a kezét.
- Volt egy húgod, Cinthya Brandon. –sóhajtottam fel. –Írtak még pár sort rólad, meg Jasper-ről, vagyis az esküvőtökről, de rólad mást nem találtam. Hiába kutakodtam, valahogy elvesztél.
- Tudom. Én sem találtam magamról. –csóválta a fejét.
- De szolgálok neked egy képpel. –mosolyodtam el, és átnyújtottam. –Ezt az árvaházból szereztem. Azt hiszem a nevelőd, a vámpír rajzolhatta rólad. Eléggé el volt dugva. Egy falba volt elrejtve, egy dobozkába. Én is csak véletlenül találtam rá.
A képen Alice volt gyermekkorában. Egy fekete-fehér rajz.
- Köszönöm. –suttogta elérzékenyülve.
- Semmiség. –mosolyogtam. –De ha lehet ne bőgd el magad. Még vámpírosan sem.
- Oké. –mosolyodott el.
- Jaaaaz. –trilláztam. –Te el voltál veszve. Komolyan. A családodról találtam pár infót, édesanyád levelezését is, hogy bevonultál katonának, meg ilyesmik. A halálhíredet is eljuttatták hozzájuk, és egy másik levelet is találtam. Azt elhoztam. Édesanyád írta a levelet. Igaz, már tudta, hogy meghaltál, de megírta, és elküldte a táborba. –adtam át neki. –Ha nem gond, elolvastam.
- Dehogy. Köszönöm. –ölelt meg.
- Szívesen. Majd ha ráérsz, és egyedül vagy, olvasd el. –bólintottam aprót.
Az édesanyja levele annyira megható volt. Elköszönt a fiától, megköszönte neki az életet, a boldog perceket, mesélt arról, hogy mi volt otthon. Több oldalas dokumentum. És igazából már tudta, hogy Jaz meghalt, mégis megírta, és elküldte. Az utolsó oldalon még egy könnycseppnyom is van. Igaz, a levélpapíron is találtam sírásra utaló bizonyítékokat, de eddig ez volt a leg szembetűnőbb.
- Alec és Jane. –néztem feléjük. –Őszinte leszek. Eltűntetek. Szó szerint. Se levél, se kép, se cikk. Nagyon régen éltetek, nem találtam írásos nyomokat. Csak két faragott tárgyat, amire a ti nevetek volt írva. És mivel az évszám, meg a körülmények passzoltak… így hát elhoztam.
Kutakodtam a dobozban, és végre megtaláltam, és átnyújtottam nekik.
- Emlékszel rájuk? –fordult testvére felé Jane.
- Igen. –bólintott aprót Alec, és összeillesztették a két figurát, amik pont passzoltak egymáshoz.
- Édesapánk faragta. Értett az ilyesmihez. –mosolyodott el Jane. –Az utolsó, velük ünnepelt születésnapunkra kaptuk. Egy testvérpár. Nálam van a lány, Alec pedig a fiút kapta. És ahogy összeillesszük őket, pont átkarolják egymást.
- Nagyon szép. –motyogtam.
- Semmiség. –mosolyogtam. –De ha lehet ne bőgd el magad. Még vámpírosan sem.
- Oké. –mosolyodott el.
- Jaaaaz. –trilláztam. –Te el voltál veszve. Komolyan. A családodról találtam pár infót, édesanyád levelezését is, hogy bevonultál katonának, meg ilyesmik. A halálhíredet is eljuttatták hozzájuk, és egy másik levelet is találtam. Azt elhoztam. Édesanyád írta a levelet. Igaz, már tudta, hogy meghaltál, de megírta, és elküldte a táborba. –adtam át neki. –Ha nem gond, elolvastam.
- Dehogy. Köszönöm. –ölelt meg.
- Szívesen. Majd ha ráérsz, és egyedül vagy, olvasd el. –bólintottam aprót.
Az édesanyja levele annyira megható volt. Elköszönt a fiától, megköszönte neki az életet, a boldog perceket, mesélt arról, hogy mi volt otthon. Több oldalas dokumentum. És igazából már tudta, hogy Jaz meghalt, mégis megírta, és elküldte. Az utolsó oldalon még egy könnycseppnyom is van. Igaz, a levélpapíron is találtam sírásra utaló bizonyítékokat, de eddig ez volt a leg szembetűnőbb.
- Alec és Jane. –néztem feléjük. –Őszinte leszek. Eltűntetek. Szó szerint. Se levél, se kép, se cikk. Nagyon régen éltetek, nem találtam írásos nyomokat. Csak két faragott tárgyat, amire a ti nevetek volt írva. És mivel az évszám, meg a körülmények passzoltak… így hát elhoztam.
Kutakodtam a dobozban, és végre megtaláltam, és átnyújtottam nekik.
- Emlékszel rájuk? –fordult testvére felé Jane.
- Igen. –bólintott aprót Alec, és összeillesztették a két figurát, amik pont passzoltak egymáshoz.
- Édesapánk faragta. Értett az ilyesmihez. –mosolyodott el Jane. –Az utolsó, velük ünnepelt születésnapunkra kaptuk. Egy testvérpár. Nálam van a lány, Alec pedig a fiút kapta. És ahogy összeillesszük őket, pont átkarolják egymást.
- Nagyon szép. –motyogtam.
- Köszönjük. –ugrott a nyakamba Jane, és Alec is jól megölelgetett.
- Szívesen. – mosolyogtam. – Felix, te egy mondhatni híres személy voltál. Valami hős szerűség, vagy mi. Találtam egy cikket, mondhatni elég vicces.
„Felix Fall a kor hőse.
A faluban Isten lesújtott, nyíl formájában bünteti a lakókat, és felgyújtotta egy ház fedelét, ami azonnal vörös lánggal égni kezdett. Benne egy idős hölgy lakott, aki az állapota miatt képtelen bármilyen mozgásra. Az ifjú Mr.Fall pedig kihozta a segítségre szorult asszonyt.
A közösség köszöni hűséges tettét. ”
- Én? Hős? –kuncogott.
- Mondom én, így volt. –mosolyogtam. –Tudod, Isten lesújtott, vagyis villámlott egyet, és belecsapott egy zsuptetős házba, te pedig a bent lakó idős nénit kihoztad. Ennyi.
- Érdekes. –mosolygott.
- Bocs, de mást nem találtam. –mondtam sajnálkozva.
- Semmi baj, nem is hiányzik, hogy emlékezzek. –ölelt meg.
- Rendben. –mosolyogtam rá. –Sophie. Te mikor is változtál át?
- Úgy… ötven éve. –gondolkodott el.
- Akkor jól tudtam. –kuncogtam. –Te jótékonykodó.
- Jótékonykodó? –kérdezett vissza.
- Igen. Egy árvaházat örököltél a szüleidtől, akik fiatalon elhunytak, és tizenhárom éves korodtól ott éltél. –mosolyogtam, és sorban vettem elő a papírokat. –Itt a szüleid halálhíre, az örökséged okirata, az, hogy te vetted át az árvaházat, a ott lévő gyerekek listája, amikor odamentél. Meg találtam még párat. Ebben például az van, hogy éhezőknek enni adsz, egy családnak viszel ruhákat. Meg hasonlók.
- Nem voltam semmi. –mosolyodott el. –De tényleg nem emlékszem rá.
- De legalább már emlékeid vannak. –mondtam bíztatóan.
- Miért nem keltettetek fel? –lépdelt befelé morcosan Gil. –Most nézzetek meg! Leégtem.
És tényleg. A hasán volt egy fehér folt, amin tökéletesen ki lehetett venni a keze formáját, viszont a többi testrészét halványpiros pír borította.
- Szívesen. – mosolyogtam. – Felix, te egy mondhatni híres személy voltál. Valami hős szerűség, vagy mi. Találtam egy cikket, mondhatni elég vicces.
„Felix Fall a kor hőse.
A faluban Isten lesújtott, nyíl formájában bünteti a lakókat, és felgyújtotta egy ház fedelét, ami azonnal vörös lánggal égni kezdett. Benne egy idős hölgy lakott, aki az állapota miatt képtelen bármilyen mozgásra. Az ifjú Mr.Fall pedig kihozta a segítségre szorult asszonyt.
A közösség köszöni hűséges tettét. ”
- Én? Hős? –kuncogott.
- Mondom én, így volt. –mosolyogtam. –Tudod, Isten lesújtott, vagyis villámlott egyet, és belecsapott egy zsuptetős házba, te pedig a bent lakó idős nénit kihoztad. Ennyi.
- Érdekes. –mosolygott.
- Bocs, de mást nem találtam. –mondtam sajnálkozva.
- Semmi baj, nem is hiányzik, hogy emlékezzek. –ölelt meg.
- Rendben. –mosolyogtam rá. –Sophie. Te mikor is változtál át?
- Úgy… ötven éve. –gondolkodott el.
- Akkor jól tudtam. –kuncogtam. –Te jótékonykodó.
- Jótékonykodó? –kérdezett vissza.
- Igen. Egy árvaházat örököltél a szüleidtől, akik fiatalon elhunytak, és tizenhárom éves korodtól ott éltél. –mosolyogtam, és sorban vettem elő a papírokat. –Itt a szüleid halálhíre, az örökséged okirata, az, hogy te vetted át az árvaházat, a ott lévő gyerekek listája, amikor odamentél. Meg találtam még párat. Ebben például az van, hogy éhezőknek enni adsz, egy családnak viszel ruhákat. Meg hasonlók.
- Nem voltam semmi. –mosolyodott el. –De tényleg nem emlékszem rá.
- De legalább már emlékeid vannak. –mondtam bíztatóan.
- Miért nem keltettetek fel? –lépdelt befelé morcosan Gil. –Most nézzetek meg! Leégtem.
És tényleg. A hasán volt egy fehér folt, amin tökéletesen ki lehetett venni a keze formáját, viszont a többi testrészét halványpiros pír borította.
- Bocsi. Belemerültünk a dolgokba. –magyaráztam, és visszafojtottam a nevetésem.
- Aha. És az emberekre nem is gondoltok. – morcoskodott, és leült a fotelba. –Auu.
Erre mindegyikünkből kitört a nevetést, és még Gil is elmosolyodott.
- Aha. És az emberekre nem is gondoltok. – morcoskodott, és leült a fotelba. –Auu.
Erre mindegyikünkből kitört a nevetést, és még Gil is elmosolyodott.
