 |
| Felix |
Meg is hoztam a fejezetet, hisz itt a hétfő. =)
Nagyon köszönöm a komikat, és köszöntöm az új olvasókat.
A fejezetről annyit, hogy most egy kicsit más szemszöget is olvashattok, talán eddig ilyen nem is volt ;)
Puszii
71.fejezet- Vagyis II. 30. fejezet
(Bridget)
- Mára vége. –sóhajtottam fel, és eldőltem a fűben.
- Te nem jössz be? –állt meg előttem Aro.
- Még nem. –mosolyodtam el. –majd nemsokára bemegyek.
- Oké. –ment el.
(Bridget)
- Mára vége. –sóhajtottam fel, és eldőltem a fűben.
- Te nem jössz be? –állt meg előttem Aro.
- Még nem. –mosolyodtam el. –majd nemsokára bemegyek.
- Oké. –ment el.
Nehéz. Nagyon nehéz. Már csak pár nap. Vagyis még holnap egy gyakorlás, habár inkább megbeszélés lesz belőle, utána hajnalban pedig csata. Legalább is akkor lesz a csata gyanított időpontja, mert azóta nemigen tudtunk információkat szerezni róla.
Igaz, a haditervem tökéletesen működik, mindenki tudja, hogy mi a dolga.
De mégis… annyira rossz érzésem van. Valami baj lesz, érzem. És nem tudom mi.
Hogy tudjak a többiek szemébe nézni? Hogy tudjak a barátaim szemébe szinte hazudni? Elmondtam nekik, hogy rossz érzésem van. Mindegyikük azt mondta, hogy nem lesz semmi gond.
De mégis… Mi van, ha történik valami? Mi lesz, ha valamelyikük megsérül? És én tudtam, hogy ez lesz, vagy legalább is sejtettem, és nem tudtam ellene semmit tenni.
De legalább ha a bulira visszagondolok…
Az jó lett, az biztos. Azok a nevetések, a beszélgetések.
Az üvegezés…„- És Emmett… - rikkantotta Felix.
- Na, kérdezz. –vigyorgott szerelem, és átkarolt.
- Na ne! Felix! –szóltam rá, miután egy látomás vetítődött le a szemeim előtt.
- De-de. –kuncogott.
- Te komolyan erre vagy kíváncsi? –kérdeztem.
- Aha. –vigyorgott.
- Annyira, de annyira elviselhetetlen vagy. –mondtam durcásan. –Nem tudnád inkább négyszemközt megkérdezni?
- Nem. Most akarom.
- De én nem akarom ezt az egész bagázzsal megosztani.
- Nem érdekel. –mondta eltökélten. –Akkor is ez lesz a kérdésem.
- Akkor én addig leléptem. –pattantam fel, és a hálóba szaladtam.
- Így is hallasz mindent. –kuncogott odakint.
- De legalább nem kell látnom a többiek arckifejezését.
- Ha te akarod.
- De Kicsim, mi az, amit ennyire szégyen lesz?- szól Em.
Igaz, a haditervem tökéletesen működik, mindenki tudja, hogy mi a dolga.
De mégis… annyira rossz érzésem van. Valami baj lesz, érzem. És nem tudom mi.
Hogy tudjak a többiek szemébe nézni? Hogy tudjak a barátaim szemébe szinte hazudni? Elmondtam nekik, hogy rossz érzésem van. Mindegyikük azt mondta, hogy nem lesz semmi gond.
De mégis… Mi van, ha történik valami? Mi lesz, ha valamelyikük megsérül? És én tudtam, hogy ez lesz, vagy legalább is sejtettem, és nem tudtam ellene semmit tenni.
De legalább ha a bulira visszagondolok…
Az jó lett, az biztos. Azok a nevetések, a beszélgetések.
Az üvegezés…„- És Emmett… - rikkantotta Felix.
- Na, kérdezz. –vigyorgott szerelem, és átkarolt.
- Na ne! Felix! –szóltam rá, miután egy látomás vetítődött le a szemeim előtt.
- De-de. –kuncogott.
- Te komolyan erre vagy kíváncsi? –kérdeztem.
- Aha. –vigyorgott.
- Annyira, de annyira elviselhetetlen vagy. –mondtam durcásan. –Nem tudnád inkább négyszemközt megkérdezni?
- Nem. Most akarom.
- De én nem akarom ezt az egész bagázzsal megosztani.
- Nem érdekel. –mondta eltökélten. –Akkor is ez lesz a kérdésem.
- Akkor én addig leléptem. –pattantam fel, és a hálóba szaladtam.
- Így is hallasz mindent. –kuncogott odakint.
- De legalább nem kell látnom a többiek arckifejezését.
- Ha te akarod.
- De Kicsim, mi az, amit ennyire szégyen lesz?- szól Em.
- Majd megtudod. –mormogtam. –És nem szégyellem.
- Akkor?
- Csak nem olyan téma, amit meg szeretnék osztani az egész csoporttal. –sóhajtottam fel. –Inkább kérdezd meg Felix, essünk minél előbb túl rajta.
- Ha te akarod. –kuncogott Felix. –Na, Emmett. Most figyelj, és szedd össze a gondolataidat. Ha nem gond, akkor három kérdést teszek fel.
- Plusz még kettőt? –hisztiztem.
- Akkor?
- Csak nem olyan téma, amit meg szeretnék osztani az egész csoporttal. –sóhajtottam fel. –Inkább kérdezd meg Felix, essünk minél előbb túl rajta.
- Ha te akarod. –kuncogott Felix. –Na, Emmett. Most figyelj, és szedd össze a gondolataidat. Ha nem gond, akkor három kérdést teszek fel.
- Plusz még kettőt? –hisztiztem.
- Szóval, ne is törődjetek vele. –folytatta. –Mindet elmondom, te meg válaszolsz. Első. Milyen Bridget-el szexelni? Mi a legextrémebb hely, ahol meg akarod fektetni? Mit szeretsz benne legjobban?
- Hát… nehéz kérdés… - gondolkodott el Emmett.
Anélkül, hogy látnám is tudom, hogy most is ott virít az arcán a kaján mosolya.
- Kezdjük hátulról. Mit szeretek benne legjobban… Igazából nem is a külsejét. Nem tagadom, az is elvarázsol, de a személyisége. Ahogy néha zavarba jön, vagy hozzám bújuk ,akár egy kiscica. Kedves, odaadó, önfeláldozó, figyelmes. Mert most vegyük azt, hogy mindenkinek kiderített valamit a múltjáról. Nem lehetett valami könnyű feladat. Egyszerűen imádom, nem tudnák külön kiemelni semmit.
- Oké. Szerintem megelégszünk a válasszal. –mondta Felix. –Következő.
- Legextrémebb helyszín…Egy vidámparkban, az óriáskerék tetején…
- Na, ott én is. –röhögött Alec.
- Héé. –kólintotta fejbe Sophie.
- Következő kérdésre is várom a választ. –motyogta Felix.
Alice gondolatain keresztül figyeltem az eseményeket. Emmett előredől, apró mosoly fut át ajkain, szemei fátyolossá válnak. Megrázta a fejét, és belekezd.
- Csodálatos. Higgyétek el, nem tudnám elmagyarázni. Gondoljatok a legjobb szeretkezésetekre, és szorozzátok be milliárdokkal. El sem tudjátok képzelni, hogy milyen érzés. Mondjuk ezt hiába magyarázom, mert mindenkinek a saját párjával a legjobb.
- Mond el, hogy mi a legjobb benne. –jött Felix-től.
- Nem tudom, hogy mit emelhetnék ki. Az érintése csodálatos, egyszerűen az, hogy ő velem van, már elég.
- Oké. Elég lesz szerintem. –szólt közbe Alice, mielőtt egyéb, ezeknél durvább dolgot is kiszednének Szerelmemből. Ha Felix-en múlik, akkor bármi megtörténhet…
- Aha. –állt fel Emmett, és az ajtóhoz jött.
Kiszálltam Alice fejéből, és miután megbizonyosodtam arról, hogy be van zárva az ajtó, leültem, és háttal nekitámaszkodtam a nyílászárónak.
- Bridget, beszélhetnénk? –kopogott az ajtón Szerelmem.
- Ü-ü. –tekertem a fejem.
- Kérlek, engedj be. –kérlelt.
- Most…menjünk el, hagyjuk őket egy kicsit. –ment ki az ajtón Alice, és utána a többiek. –Nézzünk körül a környéken.
- Na, gyere, kicsilány. –kuncogott Felix.
- Kicsilány? –háborodott fel Gil.
- Aha. Olyan picike vagy hozzám képest. –kacagott. –Na de, inkább gyere, viszlek én.
- Nyugi, hallótávolságon kívülre fogunk kerülni. –mondta még Jane, és már nem is hallottam őket.
- Bridget, kérlek. Ne csináld. –könyörgött Em. –Engedj be.
Végül inkább félrecsúsztam, leültem az ajtó mellé, és elfordítottam a zárat. Szinte egy másodperc sem telt el, de már nyílott is az ajtó, Em pedig mellém térdelt.
- Mi a baj? –simogatta meg az arcomat.
- Hát… nehéz kérdés… - gondolkodott el Emmett.
Anélkül, hogy látnám is tudom, hogy most is ott virít az arcán a kaján mosolya.
- Kezdjük hátulról. Mit szeretek benne legjobban… Igazából nem is a külsejét. Nem tagadom, az is elvarázsol, de a személyisége. Ahogy néha zavarba jön, vagy hozzám bújuk ,akár egy kiscica. Kedves, odaadó, önfeláldozó, figyelmes. Mert most vegyük azt, hogy mindenkinek kiderített valamit a múltjáról. Nem lehetett valami könnyű feladat. Egyszerűen imádom, nem tudnák külön kiemelni semmit.
- Oké. Szerintem megelégszünk a válasszal. –mondta Felix. –Következő.
- Legextrémebb helyszín…Egy vidámparkban, az óriáskerék tetején…
- Na, ott én is. –röhögött Alec.
- Héé. –kólintotta fejbe Sophie.
- Következő kérdésre is várom a választ. –motyogta Felix.
Alice gondolatain keresztül figyeltem az eseményeket. Emmett előredől, apró mosoly fut át ajkain, szemei fátyolossá válnak. Megrázta a fejét, és belekezd.
- Csodálatos. Higgyétek el, nem tudnám elmagyarázni. Gondoljatok a legjobb szeretkezésetekre, és szorozzátok be milliárdokkal. El sem tudjátok képzelni, hogy milyen érzés. Mondjuk ezt hiába magyarázom, mert mindenkinek a saját párjával a legjobb.
- Mond el, hogy mi a legjobb benne. –jött Felix-től.
- Nem tudom, hogy mit emelhetnék ki. Az érintése csodálatos, egyszerűen az, hogy ő velem van, már elég.
- Oké. Elég lesz szerintem. –szólt közbe Alice, mielőtt egyéb, ezeknél durvább dolgot is kiszednének Szerelmemből. Ha Felix-en múlik, akkor bármi megtörténhet…
- Aha. –állt fel Emmett, és az ajtóhoz jött.
Kiszálltam Alice fejéből, és miután megbizonyosodtam arról, hogy be van zárva az ajtó, leültem, és háttal nekitámaszkodtam a nyílászárónak.
- Bridget, beszélhetnénk? –kopogott az ajtón Szerelmem.
- Ü-ü. –tekertem a fejem.
- Kérlek, engedj be. –kérlelt.
- Most…menjünk el, hagyjuk őket egy kicsit. –ment ki az ajtón Alice, és utána a többiek. –Nézzünk körül a környéken.
- Na, gyere, kicsilány. –kuncogott Felix.
- Kicsilány? –háborodott fel Gil.
- Aha. Olyan picike vagy hozzám képest. –kacagott. –Na de, inkább gyere, viszlek én.
- Nyugi, hallótávolságon kívülre fogunk kerülni. –mondta még Jane, és már nem is hallottam őket.
- Bridget, kérlek. Ne csináld. –könyörgött Em. –Engedj be.
Végül inkább félrecsúsztam, leültem az ajtó mellé, és elfordítottam a zárat. Szinte egy másodperc sem telt el, de már nyílott is az ajtó, Em pedig mellém térdelt.
- Mi a baj? –simogatta meg az arcomat.
Elfordítottam a fejem, és kinéztem az ablakon. Nem akarok hazudni, és nem is fogok. De sokkal jobb lenne, ha még nem tudná meg. Nem tehetem rá ezt a terhet is, ezt csak nekem kell viselnem. A többieknek sok a gondjuk, nem akarom még a saját bajaimat is rájuk szabadítani.
- Mi történt? A látomás óta olyan… más vagy. –sóhajtott fel, és az ölébe vont.
- Az volt benne, hogy a csatatéren zokogok. Mindenhol testrészek, és füst. Én pedig egy kisebb máglya előtt térdre rogyok, és zokogok. És nem vagy ott. –karoltam át a mellkasát. –Nem akarom, hogy baj legyen. Nem akarlak elveszíteni. Nem akarom…
- Itt vagyok, nyugalom. –kezdett el ringatni. –Nem fogsz elveszíteni, ne aggódj. Mindig veled leszek, ne félj.
- Nem akarom, hogy valaki az én hibás terveim miatt vesszen oda. Én nem vagyok felkészülve arra, hogy valakit a barátaim, a családom köréből szinte megölessek. Én nem vagyok kész arra, hogy valaki az én hibáim miatt haljon meg. Én nem fogom tudni feldolgozni, ha így lesz.
- Nyugi Kicsim. –simogatta a hátamat. –Nem lesz baj. Ne aggódj. A terved hibátlan. Egy kis gond pedig mindig becsúszik. De tudjuk kezelni a krízishelyzeteket. Ha pedig valami baj lenne, de ne legyen, akkor pedig veled leszek, és átvészeljük.
- És mi van, ha épp te vagy az?
- Olyan lehetőség nincs. –mondta azonnal.
- Ajánlom is. –mosolyodtam el.
Elnevette magát, és megcsókolt.
- Na, látod, így kell ezt. De a szex téma miatt nem vagy mérges?
- Mi történt? A látomás óta olyan… más vagy. –sóhajtott fel, és az ölébe vont.
- Az volt benne, hogy a csatatéren zokogok. Mindenhol testrészek, és füst. Én pedig egy kisebb máglya előtt térdre rogyok, és zokogok. És nem vagy ott. –karoltam át a mellkasát. –Nem akarom, hogy baj legyen. Nem akarlak elveszíteni. Nem akarom…
- Itt vagyok, nyugalom. –kezdett el ringatni. –Nem fogsz elveszíteni, ne aggódj. Mindig veled leszek, ne félj.
- Nem akarom, hogy valaki az én hibás terveim miatt vesszen oda. Én nem vagyok felkészülve arra, hogy valakit a barátaim, a családom köréből szinte megölessek. Én nem vagyok kész arra, hogy valaki az én hibáim miatt haljon meg. Én nem fogom tudni feldolgozni, ha így lesz.
- Nyugi Kicsim. –simogatta a hátamat. –Nem lesz baj. Ne aggódj. A terved hibátlan. Egy kis gond pedig mindig becsúszik. De tudjuk kezelni a krízishelyzeteket. Ha pedig valami baj lenne, de ne legyen, akkor pedig veled leszek, és átvészeljük.
- És mi van, ha épp te vagy az?
- Olyan lehetőség nincs. –mondta azonnal.
- Ajánlom is. –mosolyodtam el.
Elnevette magát, és megcsókolt.
- Na, látod, így kell ezt. De a szex téma miatt nem vagy mérges?
- Felixre talán. De Rád? Nem. Hisz még túloztál is az én javamra. –mosolyogtam.
- Túloztam? Nem túloztam. Sőt. Még el tudtam volna mondani pár dolgot, de nem akartam a többieket minden szaftos részletbe beavatni.
- Túloztam? Nem túloztam. Sőt. Még el tudtam volna mondani pár dolgot, de nem akartam a többieket minden szaftos részletbe beavatni.
- Köszönöm. –bújtam még közelebb hozzá. –Szeretlek.
- Én is téged. De nagyon. –mosolygott, és észveszejtő csókot nyomott ajkaimra.”Nos igen… Ezért vagyok én most olyan…bizalmatlan. Saját magammal kapcsolatban. Ha nem megy majd minden tökéletesen…akkor valakinek vége.
És én ezt nem akarom. Nekem ez… túl nagy teher.
Akikkel tizenhat évet együtt élek… a barátaim, a Volturis családom. Nem tudom őket elveszíteni. Nem. Nem igazán tudnám magam továbbtenni az ügyön. Főleg, ha Emmett lenne az… vagy bármelyik Cullen. Nekik köszönhetem, hogy élek. És Szerelmem elvesztését nem hiszem, hogy fel tudnám dolgozni.
- Gyere, Kicsim. –húzott fel Emmett. –Gondolom észre sem vetted, hogy már vagy két perce itt állok melletted. De ne aggódj, nem sértődtem meg.
- Akkor jó. –mosolyogtam, és megcsókoltam.
- Gyere, menjünk. –karolt belém. –Már éjszaka van, a többiek várnak.
- Mit terveztek?
- Semmit. –kuncogott. –Te is olyan vagy, mint Alice. Mindent tudni akarsz.
- Ez nem igaz. – motyogtam. –Csak azt kérdeztem, hogy mit terveztek, mert ha a többiek várnak, akkor valószínűleg valami ötletetek is van.
- Én is téged. De nagyon. –mosolygott, és észveszejtő csókot nyomott ajkaimra.”Nos igen… Ezért vagyok én most olyan…bizalmatlan. Saját magammal kapcsolatban. Ha nem megy majd minden tökéletesen…akkor valakinek vége.
És én ezt nem akarom. Nekem ez… túl nagy teher.
Akikkel tizenhat évet együtt élek… a barátaim, a Volturis családom. Nem tudom őket elveszíteni. Nem. Nem igazán tudnám magam továbbtenni az ügyön. Főleg, ha Emmett lenne az… vagy bármelyik Cullen. Nekik köszönhetem, hogy élek. És Szerelmem elvesztését nem hiszem, hogy fel tudnám dolgozni.
- Gyere, Kicsim. –húzott fel Emmett. –Gondolom észre sem vetted, hogy már vagy két perce itt állok melletted. De ne aggódj, nem sértődtem meg.
- Akkor jó. –mosolyogtam, és megcsókoltam.
- Gyere, menjünk. –karolt belém. –Már éjszaka van, a többiek várnak.
- Mit terveztek?
- Semmit. –kuncogott. –Te is olyan vagy, mint Alice. Mindent tudni akarsz.
- Ez nem igaz. – motyogtam. –Csak azt kérdeztem, hogy mit terveztek, mert ha a többiek várnak, akkor valószínűleg valami ötletetek is van.
- Tényleg semmit. –mondta meggyőzően.
- Aham… - forgattam meg a szemeimet.
- Oké. Akkor kifejtem. Sophie és Alec egymással hemperegnek, Felix, Dem és Jane elment vadászni, akárcsak Alice és Jasper.
- Mi is jobban tennénk, ha vadásznánk egyet. Rég vadásztam, egyre nehezebben bírom Gil közelébe…- fejtettem ki. –Meg persze nem sokára itt a csata is.
- Jó ötlet. –bólintott, és hátat fordított. –Akkor hát irány vadászni…
*___*
(Felix)
- Aham… - forgattam meg a szemeimet.
- Oké. Akkor kifejtem. Sophie és Alec egymással hemperegnek, Felix, Dem és Jane elment vadászni, akárcsak Alice és Jasper.
- Mi is jobban tennénk, ha vadásznánk egyet. Rég vadásztam, egyre nehezebben bírom Gil közelébe…- fejtettem ki. –Meg persze nem sokára itt a csata is.
- Jó ötlet. –bólintott, és hátat fordított. –Akkor hát irány vadászni…
*___*
(Felix)
A sötét utcán követtem, feltűnésmentesen. Az egész város aludt már, nem mint Volterrában. Ott ilyenkor kezdődik az élet.
Egyre gyorsítottam lépteimen, árnyként követtem őt, eme csinos, bájos, de szíve mélyén mégis romlott teremtést. Egyre többször pillantott hátra, a táskáját szorította, és összehúzta maga körül a kabátot. Cipőjének a sarka ütemesen, és egyre gyorsabban kopogott a macskaköves utcán. Mindenhol pocsolyák voltak, amiket az eső most is táplált, valamint az ereszcsatornából csordogáló víz apró erekben folyt végig a kövek repedésein keresztül, le az útra. Ébenfekete haja vizesen tapadt az arcára, és eltakarta vállát. Fel volt zaklatva. Kabátzsebében rejtette el fegyverét, amivel percekkel ezelőtt halálos lövést mért hűtlen élettársára. Egy sikátorban kötöttünk ki, és már nem törődtem az észrevehetetlenségemmel. Egyre közelebb léptem hozzá, felemeltem a tekintetem, és szemünk találkozott. Egy mélybarna szempár nézett vissza rám, szemében könny csillogott, arcán az esőcseppek folydogáltak, egy kis vérrel keveredve. Mert hogy fején egy jókora seb volt, valószínűleg a férje okozhatta védekezés közben.
- Állj meg ott! –vette elő a fegyverét, és rám szegezte.
- Nem akarok szemét lenni, és sietek is. –motyogtam. –Szóval ezeken túl lehetnénk. Úgyis csaj egy golyó van benne. Az előbb az utolsó előttit is elhasználtad. És öngyilkos akarsz lenni. Szóval most vagy megölsz engem, vagy saját magaddal végzel. De igazából mindegy.
- Honnan tudsz te erről? –vált a hangja hisztérikussá.
- Maradjunk annyiban, hogy első sorból néztem végig az eseményeket. –mosolyodtam el.
Közelebb léptem, mire elsütötte a fegyvert. A lőszer visszapattant rólam, és épp ugrott el, hogy a golyó a saját testébe fúródott. Méghozzá a nyakát érte a végzetes lövés, amiből azonnal vér kezdett el csordogálni. Én pedig nem tagadom, nem bírtam magammal. Hozzá hajoltam, számat a nyakára, vagyis a sebre szorítottam, és szívni kezdtem az édes nedűt. Ahogy végigfolyt a torkomon egy-egy csepp vér, újabb és újabb kellemes érzés öntött el, ahogy magaménak tudhattam eme mennyei folyadékot.
Pár pillanat múlva végeztem is vele, csak egy kis vért hagytam benne, hogy akkor már ne legyen feltűnő, hogy meglőtte saját magát, és egy csepp vér sem maradt benne.
Utoljára négy napja voltam vadászni, így most ennyivel is megelégszek.
Az erdőbe mentem, a megbeszélt találkozóhelyre. Pont odaértem, és egy kisebb szarvas-csordával találtam szembe magam, akik a jöttemre rendesen megijedtek, és futásnak eredtek. Állatok… Legalább az emberek nem tudnak ennyire fürgén haladni. Nem mintha nekem ez tempó lenne.
Így visszagondolva… az embereknek biztos, hogy az lehet. Egy nagyon gyors iram…
Még mindig nem hiszem el magamról, hogy egy hős voltam. Én? Hős? Aki megment egy idős asszonyt… jó, abban a korban lehet. De ennyire megváltoztam volna?
Na igen… Ilyen gyorsan témát váltani is csak én tudok.
- Cső Haver. –ért mellém Demetri.
- Hello. –biccentettem. –Hát a kis Jane-el mi lesz?
- Milyen kicsit? –ugrott a hátamra. –Inkább észrevehetetlen. Jó rejtőzködő.
- Igen, pontosan. –értettem vele egyet.
Most nagyon nem hiányzik egy jó adag fájdalom, amit pusztán az agyam kreál Jane hatására.
- Szerintetek mi lesz a csatával? –tettem le a kis szőkeséget.
- Megnyerjük. Mi lenne? –mondta magabiztosan Dem.
- Csak Bridget rossz érzése… aggaszt… - sóhajtottam.
- Szavamat adom rá, hogy nem lesz. –indult el Jane, mi pedig követtük. –De hova tűnt a bizalom? Ilyen ügyekben mindig magabiztosabb voltál, mint bármelyikünk.
- De most Bridzs szavai megérintettek. –emeltem drámaian a kezeimet a szívemhez. –Amúgy csak a véleményeteket kérdeztem.
- Aha…gondolom. –kuncogott Jane.
- De most miért? Én nem aggódhatok értetek? –öleltem magamhoz a ördögi ikrek egyikét.
- Ennyire azért ne durvuljunk. –bújt ki a karjaim közül. –Az oké, hogy megváltoztam, de azért nem ennyire, hogy ölelgethess.
Lebiggyesztettem az ajkaimat, és megilletődött, valamint szomorú fejjel néztem rá. Próbáltam a legeslegmeggyőzőbb lenni. És sikerült is.
- Jól van, ne haragudj. –sóhajtott, és egy pillanatra megölelt. –Látod, megöleltelek. Ez már haladás.
Elmosolyodtam, és összeborzoltam a haját.
- Szerintem is az. –kuncogtam.
- Azért ezt mégse. –kezdte el kibogozni összekuszálódott tincseit, még végül ugyan az a frizura formálódott ki, amit általában hord.
Igaz, legalább már nem fogja össze rakoncátlan tincseit szoros kontyba, mint eddig.
Hirtelen feltámadt a szél, és csodák csodájára amilyen gyorsan jött, úgy ment is el. Így Jane frizurája már megint össze-vissza állt.
- Nem is értem, hogy miért strapálom magam. –sóhajtott fel.
Elővett a zsebéből egy hajgumit, ami megjegyzem pink színű, és összefogta vele a haját.
- Na, így sokkal jobb. –mosolyodott el. –Mehetnénk végre? Még telefonálnom is kell, és nem érek vissza arra, amire mondtam.
- A pasiddal akarsz beszélni. –kuncogtam, és elindultam.
- Miért? Baj az, ha valaki boldog? –kérdezett vissza Jane.
Furcsa… mostanában esze ágában sincs megkínozni. Jót tesz neki a… szerelem!? Tényleg szerelmes lenne? Jane és a szerelem? Régen még a mosoly szót sem lehetett hozzákapcsolni, nem hogy a szerelemet. Ő… nagyon megváltozott.
- Te tényleg szerelmes vagy… - szóltam végül.
- És ez akkora csoda? –kérdezett vissza.
Dem csak csendben hallgatta beszélgetésünket. Néha egy-egy mosoly futott végig az arcán, aztán újra figyelmes és érdeklődő képet mutatott.
- Nem… végül is nem. Csak tőled annyira…furcsa. –vakartam meg a tarkómat.
Igazából nem tudtam, hogy hogyan is fogalmazzak, hogy ne bántsam meg a lelki világát. Huh… kezdek én is nyálas lenni.
- Állj meg ott! –vette elő a fegyverét, és rám szegezte.
- Nem akarok szemét lenni, és sietek is. –motyogtam. –Szóval ezeken túl lehetnénk. Úgyis csaj egy golyó van benne. Az előbb az utolsó előttit is elhasználtad. És öngyilkos akarsz lenni. Szóval most vagy megölsz engem, vagy saját magaddal végzel. De igazából mindegy.
- Honnan tudsz te erről? –vált a hangja hisztérikussá.
- Maradjunk annyiban, hogy első sorból néztem végig az eseményeket. –mosolyodtam el.
Közelebb léptem, mire elsütötte a fegyvert. A lőszer visszapattant rólam, és épp ugrott el, hogy a golyó a saját testébe fúródott. Méghozzá a nyakát érte a végzetes lövés, amiből azonnal vér kezdett el csordogálni. Én pedig nem tagadom, nem bírtam magammal. Hozzá hajoltam, számat a nyakára, vagyis a sebre szorítottam, és szívni kezdtem az édes nedűt. Ahogy végigfolyt a torkomon egy-egy csepp vér, újabb és újabb kellemes érzés öntött el, ahogy magaménak tudhattam eme mennyei folyadékot.
Pár pillanat múlva végeztem is vele, csak egy kis vért hagytam benne, hogy akkor már ne legyen feltűnő, hogy meglőtte saját magát, és egy csepp vér sem maradt benne.
Utoljára négy napja voltam vadászni, így most ennyivel is megelégszek.
Az erdőbe mentem, a megbeszélt találkozóhelyre. Pont odaértem, és egy kisebb szarvas-csordával találtam szembe magam, akik a jöttemre rendesen megijedtek, és futásnak eredtek. Állatok… Legalább az emberek nem tudnak ennyire fürgén haladni. Nem mintha nekem ez tempó lenne.
Így visszagondolva… az embereknek biztos, hogy az lehet. Egy nagyon gyors iram…
Még mindig nem hiszem el magamról, hogy egy hős voltam. Én? Hős? Aki megment egy idős asszonyt… jó, abban a korban lehet. De ennyire megváltoztam volna?
Na igen… Ilyen gyorsan témát váltani is csak én tudok.
- Cső Haver. –ért mellém Demetri.
- Hello. –biccentettem. –Hát a kis Jane-el mi lesz?
- Milyen kicsit? –ugrott a hátamra. –Inkább észrevehetetlen. Jó rejtőzködő.
- Igen, pontosan. –értettem vele egyet.
Most nagyon nem hiányzik egy jó adag fájdalom, amit pusztán az agyam kreál Jane hatására.
- Szerintetek mi lesz a csatával? –tettem le a kis szőkeséget.
- Megnyerjük. Mi lenne? –mondta magabiztosan Dem.
- Csak Bridget rossz érzése… aggaszt… - sóhajtottam.
- Szavamat adom rá, hogy nem lesz. –indult el Jane, mi pedig követtük. –De hova tűnt a bizalom? Ilyen ügyekben mindig magabiztosabb voltál, mint bármelyikünk.
- De most Bridzs szavai megérintettek. –emeltem drámaian a kezeimet a szívemhez. –Amúgy csak a véleményeteket kérdeztem.
- Aha…gondolom. –kuncogott Jane.
- De most miért? Én nem aggódhatok értetek? –öleltem magamhoz a ördögi ikrek egyikét.
- Ennyire azért ne durvuljunk. –bújt ki a karjaim közül. –Az oké, hogy megváltoztam, de azért nem ennyire, hogy ölelgethess.
Lebiggyesztettem az ajkaimat, és megilletődött, valamint szomorú fejjel néztem rá. Próbáltam a legeslegmeggyőzőbb lenni. És sikerült is.
- Jól van, ne haragudj. –sóhajtott, és egy pillanatra megölelt. –Látod, megöleltelek. Ez már haladás.
Elmosolyodtam, és összeborzoltam a haját.
- Szerintem is az. –kuncogtam.
- Azért ezt mégse. –kezdte el kibogozni összekuszálódott tincseit, még végül ugyan az a frizura formálódott ki, amit általában hord.
Igaz, legalább már nem fogja össze rakoncátlan tincseit szoros kontyba, mint eddig.
Hirtelen feltámadt a szél, és csodák csodájára amilyen gyorsan jött, úgy ment is el. Így Jane frizurája már megint össze-vissza állt.
- Nem is értem, hogy miért strapálom magam. –sóhajtott fel.
Elővett a zsebéből egy hajgumit, ami megjegyzem pink színű, és összefogta vele a haját.
- Na, így sokkal jobb. –mosolyodott el. –Mehetnénk végre? Még telefonálnom is kell, és nem érek vissza arra, amire mondtam.
- A pasiddal akarsz beszélni. –kuncogtam, és elindultam.
- Miért? Baj az, ha valaki boldog? –kérdezett vissza Jane.
Furcsa… mostanában esze ágában sincs megkínozni. Jót tesz neki a… szerelem!? Tényleg szerelmes lenne? Jane és a szerelem? Régen még a mosoly szót sem lehetett hozzákapcsolni, nem hogy a szerelemet. Ő… nagyon megváltozott.
- Te tényleg szerelmes vagy… - szóltam végül.
- És ez akkora csoda? –kérdezett vissza.
Dem csak csendben hallgatta beszélgetésünket. Néha egy-egy mosoly futott végig az arcán, aztán újra figyelmes és érdeklődő képet mutatott.
- Nem… végül is nem. Csak tőled annyira…furcsa. –vakartam meg a tarkómat.
Igazából nem tudtam, hogy hogyan is fogalmazzak, hogy ne bántsam meg a lelki világát. Huh… kezdek én is nyálas lenni.
- Régen még mosolyogni sem láttalak. Legalább is úgy igazából mosolyogni nem. Csak akkor görbült felfelé az ajkad, ha megkínoztál. És tudod, akkor olyan kárörvendő voltál. –mosolyodtam el. –A régi szép időkben még minden más volt.
Felkuncogott a szőkeség, és utána továbbra is mosolygott.
- Most meg nézz magadra. Boldog vagy, nevetsz a humoros mondataimon… mosolyogsz, amit megjegyzem nagyon sokat teszel. Olyan… más vagy. Megváltoztál. De persze jó értelembe, csak olyan furcsa vagy még nekem.
- Lehet. –mosolygott újra. –Tudod… amióta Bridzs idejött próbált egy kicsit jobb irányba terelni.
- Mint mindegyikünket. –szólt közbe Dem.
- Pontosan. –bólintott Jane. –És nagyjából sikerült is. Mert ráébredtem, hogy mi a fontos. De ezt most hiába is ecsetelném, te úgyis mást tartassz az első ki tudja hány helyen. De csak az a fontos ebben az egész monológban, hogy a szelem, vagyis a szerelemben bármire képes vagy. Higgyetek nekem, jó szerelmesnek lenni. Jó érzés, hogy valaki szeret, tisztel, támogat, segít, egyszerűen ott van, amikor kell. Jó szeretve lenni, jó dolog, hogy valaki be tudja lopni magad a szívedbe. Olyan érzés, mintha a több száz éve halott szíved újra dobogni kezdene, csak Érte.
- Oké. Elég lesz a nyáladzásból. –szóltam közbe. –Persze nagyon szívesen hallgatnám továbbá is, ahogyan kiöntöd a szívedet, meg szerintem Dem is kíváncsi rá, de van egy olyan érzésem, hogy később megbánnád, hogy nekünk elmondtad a szaftos részleteket is.
- Lehetséges. –bólintott aprót. –Kösz, hogy leállítottál.
- Szívesen. –kuncogtam.
- Nem azért, de nem szeretnénk egy kicsit belehúzni? –szólt mögöttünk Dem.
- Mi újság, haver? Sietsz csajodhoz? –ugrattam nevetve.
- És még kihez mennék? –forgatta a szemeit, és lehagyott minket.
- Ez szemétség volt. –szólt rám Jane.
- De olyan jól esett. –kuncogtam.
- Ne feledd, neked sincs barátnőd. És most már kezdem érteni, hogy miért nem tart ki melletted egy épeszű nő sem. –húzott el mellettem ő is.
Tényleg. Ezeken el kellene gondolkodnom… oké, azt hiszem ez is megvolt. Most pedig irány utánuk.
Nem értik ők a viccet. Bridget már rég nevetett volna, és valami extravagáns dologgal vágott volna vissza.
Innen látszik, hogy nem hasonlítanak.
De végül is ez jó dolog. Ha minden ember egyforma lenne, akkor nagyon unalmas egy életem lenne. Már amennyire élek. Ja, és jelen esetben az emberek a vámpírok.
O, te jó ég. Még a saját mondatomba is képes vagyok belekötni.
Azt hiszem pszichológushoz kellene mennem. Lehet egy vámpír idegbajos?
És most még magamban is beszélek… nem vagyok semmi, mondhatom. Tapsot érdemelnék. Meg rajongótábort, és olyan szexi pom pom csajokat, vagyis a szurkolólányokat. Főleg, ha ledobnak pár hátra szaltót, vagy repkednek a levegőbe…
Hm…jól elkalandoztak a gondolataim…
Ideje lesz utolérni őket… Én is belehúztam, és száguldoztam a fák között.
A madarak sorra repkedtek el érkezésemre, az állatok már messze jártak. Csak sün állt utamba, amit pusztán átléptem, és folytattam villámgyors utamat.
Utolérni nem tudtam őket, így egyedül érkeztem vissza a várba, ahol már éreztem az illatukat. Oké, akkor biztonságban hazaértek, akkora baj nem lehet.
Vagy mégis?
Mindenki fejvesztve rohangál, kerülgetnek engem. Senki sem válaszol a kérdéseimre. A nagyteremből veszekedés szűrődik ki…
Itt meg mi történt már megint?
Mi a bajuk ezeknek a vámpíroknak?
Hát, az biztos, hogy minél előbb válaszokat kell találnom a kérdéseimre…
Felkuncogott a szőkeség, és utána továbbra is mosolygott.
- Most meg nézz magadra. Boldog vagy, nevetsz a humoros mondataimon… mosolyogsz, amit megjegyzem nagyon sokat teszel. Olyan… más vagy. Megváltoztál. De persze jó értelembe, csak olyan furcsa vagy még nekem.
- Lehet. –mosolygott újra. –Tudod… amióta Bridzs idejött próbált egy kicsit jobb irányba terelni.
- Mint mindegyikünket. –szólt közbe Dem.
- Pontosan. –bólintott Jane. –És nagyjából sikerült is. Mert ráébredtem, hogy mi a fontos. De ezt most hiába is ecsetelném, te úgyis mást tartassz az első ki tudja hány helyen. De csak az a fontos ebben az egész monológban, hogy a szelem, vagyis a szerelemben bármire képes vagy. Higgyetek nekem, jó szerelmesnek lenni. Jó érzés, hogy valaki szeret, tisztel, támogat, segít, egyszerűen ott van, amikor kell. Jó szeretve lenni, jó dolog, hogy valaki be tudja lopni magad a szívedbe. Olyan érzés, mintha a több száz éve halott szíved újra dobogni kezdene, csak Érte.
- Oké. Elég lesz a nyáladzásból. –szóltam közbe. –Persze nagyon szívesen hallgatnám továbbá is, ahogyan kiöntöd a szívedet, meg szerintem Dem is kíváncsi rá, de van egy olyan érzésem, hogy később megbánnád, hogy nekünk elmondtad a szaftos részleteket is.
- Lehetséges. –bólintott aprót. –Kösz, hogy leállítottál.
- Szívesen. –kuncogtam.
- Nem azért, de nem szeretnénk egy kicsit belehúzni? –szólt mögöttünk Dem.
- Mi újság, haver? Sietsz csajodhoz? –ugrattam nevetve.
- És még kihez mennék? –forgatta a szemeit, és lehagyott minket.
- Ez szemétség volt. –szólt rám Jane.
- De olyan jól esett. –kuncogtam.
- Ne feledd, neked sincs barátnőd. És most már kezdem érteni, hogy miért nem tart ki melletted egy épeszű nő sem. –húzott el mellettem ő is.
Tényleg. Ezeken el kellene gondolkodnom… oké, azt hiszem ez is megvolt. Most pedig irány utánuk.
Nem értik ők a viccet. Bridget már rég nevetett volna, és valami extravagáns dologgal vágott volna vissza.
Innen látszik, hogy nem hasonlítanak.
De végül is ez jó dolog. Ha minden ember egyforma lenne, akkor nagyon unalmas egy életem lenne. Már amennyire élek. Ja, és jelen esetben az emberek a vámpírok.
O, te jó ég. Még a saját mondatomba is képes vagyok belekötni.
Azt hiszem pszichológushoz kellene mennem. Lehet egy vámpír idegbajos?
És most még magamban is beszélek… nem vagyok semmi, mondhatom. Tapsot érdemelnék. Meg rajongótábort, és olyan szexi pom pom csajokat, vagyis a szurkolólányokat. Főleg, ha ledobnak pár hátra szaltót, vagy repkednek a levegőbe…
Hm…jól elkalandoztak a gondolataim…
Ideje lesz utolérni őket… Én is belehúztam, és száguldoztam a fák között.
A madarak sorra repkedtek el érkezésemre, az állatok már messze jártak. Csak sün állt utamba, amit pusztán átléptem, és folytattam villámgyors utamat.
Utolérni nem tudtam őket, így egyedül érkeztem vissza a várba, ahol már éreztem az illatukat. Oké, akkor biztonságban hazaértek, akkora baj nem lehet.
Vagy mégis?
Mindenki fejvesztve rohangál, kerülgetnek engem. Senki sem válaszol a kérdéseimre. A nagyteremből veszekedés szűrődik ki…
Itt meg mi történt már megint?
Mi a bajuk ezeknek a vámpíroknak?
Hát, az biztos, hogy minél előbb válaszokat kell találnom a kérdéseimre…
