Köszönöm szépen a komikat *-*
Ebben a fejezetben végre kiderül, hogy ki is az áruló ;) Meg fogtok lepődni, az biztos :)
Az az ötletem támadt...hogy ha összejön a 8 komi, akkor szerdán, lekésőbb csütörtökön fent lesz a friss. Mert amúgy csak jövő hétfőn hoznám.
Úgyhogy... kapjátok össze magatokat, és szerintem nem olyan nagy fáradság egy sort írni. Gondoljatok bele, hogy nekem mennyi idő, amire egy fejezetet megírok, és nektek mennyi lenne, hogy egy kis örömet okozzatok nekem :)
Puszii
68.fejezet- Vagyis. II. 27. fejezet
(Bridget)
(Bridget)
- Rájöttem az árulóra. –ugrottam a nyakába…
- És hogyan? –kérdezett vissza.
- Gil segítségével. –vágtam rá. –Csak mégis kell egy segítség, akivel elkaphatom.
- Akkor menjünk. - ragadtam karon, és már húztam is magam után.
Tudtam, hogy hova kell mennem, és nem is totojáztam. Berontottam az ajtón, ahol a párocskát nem épp a legillendőbb helyzetben találtam. Vadul csókolóztak Nina-val, az egyik túlélővel. Lerántottam Adam-et a csajról, és a falnak nyomtam.
- Lebuktááál. –énekeltem.
Próbált kiszabadulni a kezeim közül, de Jaz segítségével könnyedén bírtunk vele.
- Pár szó? Esetleg mentőöv? –kérdeztem rá.
- Nincs. –szűrte ki a fogai között mérgesen. De szemében félelem és megbánás csillogott. Ahogy az érzelmei is ezt mutatták.
- Akkor akár mehetünk is. –toltam az ajtó felé. –Te pedig gyere utánunk, ha összeszedted magad.
Nina bólintott egyet, mi pedig már ott sem voltunk. Boldogan rontottam be a Nagyterem ajtaján, ahol a többiek is bent voltak.
- Győztünk. –rikkantottam nevetve.
- Hát ő? Adam, mit tettél? –lépett elé Aro.
- Ő az áruló. Erre is Gil segítségével jöttem rá. Lángész a csaj, még ha nem is direkt csinálta. –mondtam boldogan. –Amúgy visszatérve a témára. Szerintem van valami manipuláló képessége, esetleg valami irányítója is.
- Ezt honnan tudod? –kérdezett vissza Caius.
Közben Dem és Felix átvette Jasper karjaiban vergődő vámpírfiút.
- Onnan, hogy valahogy el tudta hitetni velem a sablonos összecsapást. Gyanús is volt az nekem, hogy semmi baki nem volt. –esett le. –De inkább hagyjuk. Megvan, és kész.
- Igen. Én csak örülök neki. –ölelt meg Aro.
- Na, akkor el is kezdhetünk a haditervre gyakorolni. –terveztem el. –De most nyugi lesz. Kikapcsolódok egy kicsit.
- Megérdemled. –mosolyodott el Aro.
- És Gil is. –mondtam bizakodva.
- Igen, ő is. –sóhajtott fel megadóan.
- Elvihetem egy kicsit? Csak kiszabadulni a várból. Tudod… egy nap maximum. Kérlek. Megérdemli. Szinte csak egyedül jött rá arra, hogy áruló van, és a kilétét is csak miatta tudtam felfedni. –szinte már esedeztem.
- Legyen. –adta meg magát.
- Kösziii. –ugrottam a nyakába.
- Szívesen. –mosolyodott el. –Faggatást szeretnéd?
- Jane. –pillantottam az említett felé, aki erősen vigyorgott. –Szeretnéd?
- Igen. Igen. –tapsikolt.
- Akkor jó mulatást. Holnap akkor elmegyünk. –mosolyodtam el, és kimentem a teremből.
Jaz is követett. Látszólag ő is boldog volt… vagy csak ennyire át tudja érezni a boldogságom?
- Ez ügyes volt. –dicsért meg. –De miért nem a lányt választottad. Vagy még volt négy túlélő.
Ekkor elsuhant mellettünk Nina, és bement a terembe, ahonnan egy csattanás hallatszott, majd egy ordítás.
„Hogy tehetted ezt velem? Meg akartál öletni? Óriásit csalódtam benned! Hülye állat…utállak! És még te mondtad, hogy szeretsz!”
És hasonló dolgokat vágott az áruló fejéhez az érte rajongó lány, de én inkább nem hallgattam végig, hanem Jaz társaságában a szobámba mentem.
- El sem hiszem. –örvendeztem még mindig.
A szobában Alice ésEm beszélgetett. Ali nyakába vetettem magam, aki látszólag nem értette, hogy mi történt.
- És hogyan? –kérdezett vissza.
- Gil segítségével. –vágtam rá. –Csak mégis kell egy segítség, akivel elkaphatom.
- Akkor menjünk. - ragadtam karon, és már húztam is magam után.
Tudtam, hogy hova kell mennem, és nem is totojáztam. Berontottam az ajtón, ahol a párocskát nem épp a legillendőbb helyzetben találtam. Vadul csókolóztak Nina-val, az egyik túlélővel. Lerántottam Adam-et a csajról, és a falnak nyomtam.
- Lebuktááál. –énekeltem.
Próbált kiszabadulni a kezeim közül, de Jaz segítségével könnyedén bírtunk vele.
- Pár szó? Esetleg mentőöv? –kérdeztem rá.
- Nincs. –szűrte ki a fogai között mérgesen. De szemében félelem és megbánás csillogott. Ahogy az érzelmei is ezt mutatták.
- Akkor akár mehetünk is. –toltam az ajtó felé. –Te pedig gyere utánunk, ha összeszedted magad.
Nina bólintott egyet, mi pedig már ott sem voltunk. Boldogan rontottam be a Nagyterem ajtaján, ahol a többiek is bent voltak.
- Győztünk. –rikkantottam nevetve.
- Hát ő? Adam, mit tettél? –lépett elé Aro.
- Ő az áruló. Erre is Gil segítségével jöttem rá. Lángész a csaj, még ha nem is direkt csinálta. –mondtam boldogan. –Amúgy visszatérve a témára. Szerintem van valami manipuláló képessége, esetleg valami irányítója is.
- Ezt honnan tudod? –kérdezett vissza Caius.
Közben Dem és Felix átvette Jasper karjaiban vergődő vámpírfiút.
- Onnan, hogy valahogy el tudta hitetni velem a sablonos összecsapást. Gyanús is volt az nekem, hogy semmi baki nem volt. –esett le. –De inkább hagyjuk. Megvan, és kész.
- Igen. Én csak örülök neki. –ölelt meg Aro.
- Na, akkor el is kezdhetünk a haditervre gyakorolni. –terveztem el. –De most nyugi lesz. Kikapcsolódok egy kicsit.
- Megérdemled. –mosolyodott el Aro.
- És Gil is. –mondtam bizakodva.
- Igen, ő is. –sóhajtott fel megadóan.
- Elvihetem egy kicsit? Csak kiszabadulni a várból. Tudod… egy nap maximum. Kérlek. Megérdemli. Szinte csak egyedül jött rá arra, hogy áruló van, és a kilétét is csak miatta tudtam felfedni. –szinte már esedeztem.
- Legyen. –adta meg magát.
- Kösziii. –ugrottam a nyakába.
- Szívesen. –mosolyodott el. –Faggatást szeretnéd?
- Jane. –pillantottam az említett felé, aki erősen vigyorgott. –Szeretnéd?
- Igen. Igen. –tapsikolt.
- Akkor jó mulatást. Holnap akkor elmegyünk. –mosolyodtam el, és kimentem a teremből.
Jaz is követett. Látszólag ő is boldog volt… vagy csak ennyire át tudja érezni a boldogságom?
- Ez ügyes volt. –dicsért meg. –De miért nem a lányt választottad. Vagy még volt négy túlélő.
Ekkor elsuhant mellettünk Nina, és bement a terembe, ahonnan egy csattanás hallatszott, majd egy ordítás.
„Hogy tehetted ezt velem? Meg akartál öletni? Óriásit csalódtam benned! Hülye állat…utállak! És még te mondtad, hogy szeretsz!”
És hasonló dolgokat vágott az áruló fejéhez az érte rajongó lány, de én inkább nem hallgattam végig, hanem Jaz társaságában a szobámba mentem.
- El sem hiszem. –örvendeztem még mindig.
A szobában Alice és
- Lebuktattuk az árulót. –nevettem.
- Az nagyon jó. –mosolyodott el. –Ügyesek vagytok.
- Holnap egy csajos napot tartunk Gil-el. –mosolyodtam el. –Mi lenne, ha eljönnél velünk?
- Váááárj. –szólt közbe. –Aro elengedte?
- Hol marad ilyenkor a látomásod? –mosolyogtam rá. –Hát persze, hogy elengedte. Hisz Gil megérdemli.
- Akkor persze, hogy megyek. Nagyon szívesen buliznák egyet veletek. –ugrott a nyakamba, és jól megölelgetett.
- Szólok Alec-nek, hogy meglett az áruló. Végre nyugi lesz egy kicsit. De csak egy kicsit. –mosolyogtam rá.
- Persze, menj csak, szólj mindenkinek. –tapsikolt.
- És Nina-val is elbeszélgetek… - sóhajtottam fel. –Legalább is megvigasztalom.
- Sok szerencsét. –mosolyodott el.
- Majd jövök. –intettem vissza az ajtóból, és már ott sem voltam.
Bekopogtam Alec-hoz, ahol Sophie-val beszélgettek.
- Nyugi van, skacok. –huppantam le hozzájuk mosolyogva.
- Ezt hogy érted? –kérdezett vissza Alec.
- Meglett az áruló. –nevettem fel. –Szóval mindenki lazíthat. A holnapi nap nem vagyok hajlandó semmilyen terhelésnek kitenni az agyamat.
- És ki az?- érdeklődött Sophie.
- Adam. –dörmögtem.
- De nem ő volt az, aki visszatért a támadásból?
- De. –bólogattam. –És Gil nyitotta fel a szememet azzal, hogy elmesélte, hogy milyen könyvet olvas.
- Ja… - mosolyodott el Alec. –Hallod ezt? Nyugi vaaan!
És megcsókolta kedvesét.
- Oké, én megyek. Élvezzétek ki. –nevettem fel, de visszafordultam. –Majd elfelejtettem. Holnap elmegyünk egyet a csajokkal, téged is várunk Sophie.
- Ott leszek. –nyögte ki, és újra barátja szájára tapadt.
Kuncogva ráztam meg a fejem, és egy jókora mosollyal az arcomon távoztam.
Jane szobájába mentem, és ott találtam a többieket is. Legalább is Felix, Dem és Jane ott beszélgettek már.
- Olyan jó volt a faggatás. Köszönöm. –ugrott a nyakamba Jane.
- Szívesen. –kuncogtam. –Holnap csajos napra megyünk. Eljössz?
- Hát persze. –tapsikolt.
Na, ilyenkor teljesen olyan, mint Alice.
- És mit tettetek vele? –kérdeztem rá.
- Nem öltük meg. Aro azt mondta, hogy a te döntésed lesz. Lent van. –mondta.
- Rendben. Úgyis beszélni akarok vele is. De először megvigasztalom Nina-t. –sóhajtottam fel.
- Jahm… szegény lány… kellett neki egy ilyen pasit kifognia. –mosolyodott el keserűen.
- A szerelem nem válogat. –motyogtam, és közben a távolba révedtem.
- Na, akkor mész hozzá? –állt fel Felix. –Elkísérjelek?
- Nem kell. Most kell egy csajszi, akinek kibeszélheti a dolgait. És egy pasi előtt nem tud úgy megnyílni, és kiadni magából a dolgokat. –sóhajtottam fel. –Tapasztalat. Szóval… utána bemehetsz hozzá, ha akarsz.
- Oké. Majd szólj –ült vissza.
- Rendben. Sziasztok. –intettem az ajtóból, és már ott sem voltam.
Csak Nina szobájánál álltam meg, ahonnan halk zokogás szűrődött ki. Nem is csodálom. Szegény lány… nehéz élete lehet. Épp, hogy hozzáérintettem a kezemet az ajtóhoz, de máris jött a szokásos szöveg. Így hát benyitottam az ajtón, és a szomorú és átvert lányt az ablaka előtt kuporogva találtam. Ahogy felemelte a fejét a térdéről látszott, hogy arca még elnyúltabb volt, a bőre szürkés színt vett fel, és a szeme alatti karikák sötétebb árnyalatban virítottak. Göndör barna haja körülvette arcát, és a vállán szétterült, de most ez sem fénylett, ahol vörös szemeiben is szomorúság csillogott.
Hát igen… ilyen egy tipikus szomorú, összeomlott, életét reménytelennek érző vámpír. Én már csak tudom, hogy milyen… a tükörben sokszor találkoztam össze vele…a saját másommal.
Leültem mellé a földre, és fejemet a falnak döntöttem.
- Miért vagy itt? –fordította felém tekintetét.
- Kell egy lelki támasz. –halványan és bíztatóan rámosolyogtam.
- Ja… az most jól jön. –nyögte ki.
- Tudom. –csúsztam közelebb hozzá. –Mond csak, hogy mi nyomja a lelked.
- Mintha nem tudnád. –dörrent rám.
- De. Tudom. –sóhajtottam fel. –De mond el. Úgy könnyebb.
- Oké. –gondolkodott el. –Tudod… ez szörnyű érzés. Az, hogy egy barátnőm sem maradt, mert ő megölette őket. Ez… rémes. És tudod mi a legrosszabb? Hogy ezt ő tette. Velem és velük is. Csak azt nem értem, hogy mit gondolt? Nem fog kiderülni? Vagy…megússza minden gond nélkül? És az fáj a legjobban, hogy engem is kitett a veszélynek. Hogy… megöletett volna csak azért, hogy tudjon uralkodni mások felett. És… erre nem tudok mit mondani. Az érzéseim össze vannak kuszálódva… Dühös vagyok, elkeseredett, és egyszerűen utálom Adam-ot, de mégis szeretem. Ez… - zárta össze a szemeit egy pillanatra. –Szörnyű.
- Tudom. –öleltem át. –De nyugalom. Lesz ez még… jobb is.
- De mikor? –remegett meg.
- Nem tudhatom. Napok, hetek, hónapok, évszakok… évek. Akár évtizedek. –motyogtam. –Mindenkinél más. De át tudom érezni a dolgokat.
- Dehogy tudod! –ugrott el tőlem, és felemelte a hangját. –Hogy tudnád? Nem éltél még át ilyet.
Csak keserűen elmosolyodtam. Azt hittem, hogy már ő is tudja a történetem, de ezek szerint nem.
- Igen. Nem pontosan azt éltem át, mint te most. –kezdtem bele. – A jegyesem elhagyott, mert azt hitte, hogy megcsalom. Eljöttem Volterrába, itt éltem tizenhat évet, és vezető lettem. El kellett menni a volt pasimhoz, hogy megbüntessük Rosalie-t, azt, aki ezt a csapatot is szervezte, aki most támadáshoz készül. Végeztem vele, a saját kezemmel. Kiderült, hogy a Szerelmem kapott egy levelet, amit Rosalie írt, és ebből vette, hogy megcsalom. Tizenhat évet tudod hogy bírtam ki? Szinte sehogy. –lehunytam a szemeimet, és vártam egy kicsit, majd folytattam. –Ezzel csak azt akartam kifejezni, hogy mindenkinél más. Ha találsz támaszt, támaszokat magadnak, akkor könnyebben átvészeled a nehéz időszakot. Az a lényeg, hogy ne zárkózz be.
- Rendben. –ült vissza mellém. –De valamit kihagytál.
- Mit? –futottam át az emlékeimben a beszélgetést.
- A történeted végét. –mondta érdeklődő arckifejezéssel.
- Az nagyon jó. –mosolyodott el. –Ügyesek vagytok.
- Holnap egy csajos napot tartunk Gil-el. –mosolyodtam el. –Mi lenne, ha eljönnél velünk?
- Váááárj. –szólt közbe. –Aro elengedte?
- Hol marad ilyenkor a látomásod? –mosolyogtam rá. –Hát persze, hogy elengedte. Hisz Gil megérdemli.
- Akkor persze, hogy megyek. Nagyon szívesen buliznák egyet veletek. –ugrott a nyakamba, és jól megölelgetett.
- Szólok Alec-nek, hogy meglett az áruló. Végre nyugi lesz egy kicsit. De csak egy kicsit. –mosolyogtam rá.
- Persze, menj csak, szólj mindenkinek. –tapsikolt.
- És Nina-val is elbeszélgetek… - sóhajtottam fel. –Legalább is megvigasztalom.
- Sok szerencsét. –mosolyodott el.
- Majd jövök. –intettem vissza az ajtóból, és már ott sem voltam.
Bekopogtam Alec-hoz, ahol Sophie-val beszélgettek.
- Nyugi van, skacok. –huppantam le hozzájuk mosolyogva.
- Ezt hogy érted? –kérdezett vissza Alec.
- Meglett az áruló. –nevettem fel. –Szóval mindenki lazíthat. A holnapi nap nem vagyok hajlandó semmilyen terhelésnek kitenni az agyamat.
- És ki az?- érdeklődött Sophie.
- Adam. –dörmögtem.
- De nem ő volt az, aki visszatért a támadásból?
- De. –bólogattam. –És Gil nyitotta fel a szememet azzal, hogy elmesélte, hogy milyen könyvet olvas.
- Ja… - mosolyodott el Alec. –Hallod ezt? Nyugi vaaan!
És megcsókolta kedvesét.
- Oké, én megyek. Élvezzétek ki. –nevettem fel, de visszafordultam. –Majd elfelejtettem. Holnap elmegyünk egyet a csajokkal, téged is várunk Sophie.
- Ott leszek. –nyögte ki, és újra barátja szájára tapadt.
Kuncogva ráztam meg a fejem, és egy jókora mosollyal az arcomon távoztam.
Jane szobájába mentem, és ott találtam a többieket is. Legalább is Felix, Dem és Jane ott beszélgettek már.
- Olyan jó volt a faggatás. Köszönöm. –ugrott a nyakamba Jane.
- Szívesen. –kuncogtam. –Holnap csajos napra megyünk. Eljössz?
- Hát persze. –tapsikolt.
Na, ilyenkor teljesen olyan, mint Alice.
- És mit tettetek vele? –kérdeztem rá.
- Nem öltük meg. Aro azt mondta, hogy a te döntésed lesz. Lent van. –mondta.
- Rendben. Úgyis beszélni akarok vele is. De először megvigasztalom Nina-t. –sóhajtottam fel.
- Jahm… szegény lány… kellett neki egy ilyen pasit kifognia. –mosolyodott el keserűen.
- A szerelem nem válogat. –motyogtam, és közben a távolba révedtem.
- Na, akkor mész hozzá? –állt fel Felix. –Elkísérjelek?
- Nem kell. Most kell egy csajszi, akinek kibeszélheti a dolgait. És egy pasi előtt nem tud úgy megnyílni, és kiadni magából a dolgokat. –sóhajtottam fel. –Tapasztalat. Szóval… utána bemehetsz hozzá, ha akarsz.
- Oké. Majd szólj –ült vissza.
- Rendben. Sziasztok. –intettem az ajtóból, és már ott sem voltam.
Csak Nina szobájánál álltam meg, ahonnan halk zokogás szűrődött ki. Nem is csodálom. Szegény lány… nehéz élete lehet. Épp, hogy hozzáérintettem a kezemet az ajtóhoz, de máris jött a szokásos szöveg. Így hát benyitottam az ajtón, és a szomorú és átvert lányt az ablaka előtt kuporogva találtam. Ahogy felemelte a fejét a térdéről látszott, hogy arca még elnyúltabb volt, a bőre szürkés színt vett fel, és a szeme alatti karikák sötétebb árnyalatban virítottak. Göndör barna haja körülvette arcát, és a vállán szétterült, de most ez sem fénylett, ahol vörös szemeiben is szomorúság csillogott.
Hát igen… ilyen egy tipikus szomorú, összeomlott, életét reménytelennek érző vámpír. Én már csak tudom, hogy milyen… a tükörben sokszor találkoztam össze vele…a saját másommal.
Leültem mellé a földre, és fejemet a falnak döntöttem.
- Miért vagy itt? –fordította felém tekintetét.
- Kell egy lelki támasz. –halványan és bíztatóan rámosolyogtam.
- Ja… az most jól jön. –nyögte ki.
- Tudom. –csúsztam közelebb hozzá. –Mond csak, hogy mi nyomja a lelked.
- Mintha nem tudnád. –dörrent rám.
- De. Tudom. –sóhajtottam fel. –De mond el. Úgy könnyebb.
- Oké. –gondolkodott el. –Tudod… ez szörnyű érzés. Az, hogy egy barátnőm sem maradt, mert ő megölette őket. Ez… rémes. És tudod mi a legrosszabb? Hogy ezt ő tette. Velem és velük is. Csak azt nem értem, hogy mit gondolt? Nem fog kiderülni? Vagy…megússza minden gond nélkül? És az fáj a legjobban, hogy engem is kitett a veszélynek. Hogy… megöletett volna csak azért, hogy tudjon uralkodni mások felett. És… erre nem tudok mit mondani. Az érzéseim össze vannak kuszálódva… Dühös vagyok, elkeseredett, és egyszerűen utálom Adam-ot, de mégis szeretem. Ez… - zárta össze a szemeit egy pillanatra. –Szörnyű.
- Tudom. –öleltem át. –De nyugalom. Lesz ez még… jobb is.
- De mikor? –remegett meg.
- Nem tudhatom. Napok, hetek, hónapok, évszakok… évek. Akár évtizedek. –motyogtam. –Mindenkinél más. De át tudom érezni a dolgokat.
- Dehogy tudod! –ugrott el tőlem, és felemelte a hangját. –Hogy tudnád? Nem éltél még át ilyet.
Csak keserűen elmosolyodtam. Azt hittem, hogy már ő is tudja a történetem, de ezek szerint nem.
- Igen. Nem pontosan azt éltem át, mint te most. –kezdtem bele. – A jegyesem elhagyott, mert azt hitte, hogy megcsalom. Eljöttem Volterrába, itt éltem tizenhat évet, és vezető lettem. El kellett menni a volt pasimhoz, hogy megbüntessük Rosalie-t, azt, aki ezt a csapatot is szervezte, aki most támadáshoz készül. Végeztem vele, a saját kezemmel. Kiderült, hogy a Szerelmem kapott egy levelet, amit Rosalie írt, és ebből vette, hogy megcsalom. Tizenhat évet tudod hogy bírtam ki? Szinte sehogy. –lehunytam a szemeimet, és vártam egy kicsit, majd folytattam. –Ezzel csak azt akartam kifejezni, hogy mindenkinél más. Ha találsz támaszt, támaszokat magadnak, akkor könnyebben átvészeled a nehéz időszakot. Az a lényeg, hogy ne zárkózz be.
- Rendben. –ült vissza mellém. –De valamit kihagytál.
- Mit? –futottam át az emlékeimben a beszélgetést.
- A történeted végét. –mondta érdeklődő arckifejezéssel.
- Ja. –kuncogtam. – Visszaköltöztem, élem a régi életemet. Legalábbis valami olyasmit.
- De a pasival mi lett? –kérdezte izgatottan, de a szeme még mindig szomorúan csillogott.
- Együtt vagyunk. –mosolyodtam el. –Legalább is eddig együtt voltunk.
- Ezt hogy érted? –kérdezett rá azonnal.
- Most összevesztünk. –sóhajtottam fel, és arcomat a plafon felé emeltem. –De nem érdekes. Majd kibékülünk...remélem még a csata előtt.
- Emmett az? –döbbent le.
- Aha… - mosolyodtam el.
- Én… azt hittem, hogy szingli. –vakarta meg a tarkóját.
- És engem is annak hittél, igaz? –nevettem fel, mire csak egy bólintást kaptam. –De most már tudod, hogy mind a ketten tabuk vagyunk.
- Ami persze jó hír. –mosolyodott el, és hirtelen megölelt. –Köszönöm.
- Öhm… szívesen. De mit is? –kérdeztem vissza mosolyogva.
- Hogy itt voltál, és kibeszélhettem a bajaimat.
- Ja, szívesen. –mosolyogtam rá. –Ha valami szólj nyugodtan.
- Oké. Köszönöm.
Bólintottam egy aprót,és az ajtó felé vettem az irányt.
- Majd még jövök. Vigyázz magadra. –intettem az ajtóból, és elsuhantam.
Egyenesen le, a föld alá. Meg sem álltam a börtönnek nevezett őrzött helyiségig. Köszöntem az őröknek, akik azonnal beengedtek.
Adam a szoba egyik sarkában ült, és nagyon elgondolkodó fejet vágott.
- Hello. –köszöntem.
- Már te is? –horkant fel. –Nem volt elég, hogy lelepleztél, és Jane elég rendesen megkínzott, még neked is nyaggatnod kell.
- Én a helyedbe befognám. –szóltam rá erélyesen. –Én döntök arról, hogy mi lesz veled.
- De a pasival mi lett? –kérdezte izgatottan, de a szeme még mindig szomorúan csillogott.
- Együtt vagyunk. –mosolyodtam el. –Legalább is eddig együtt voltunk.
- Ezt hogy érted? –kérdezett rá azonnal.
- Most összevesztünk. –sóhajtottam fel, és arcomat a plafon felé emeltem. –De nem érdekes. Majd kibékülünk...remélem még a csata előtt.
- Emmett az? –döbbent le.
- Aha… - mosolyodtam el.
- Én… azt hittem, hogy szingli. –vakarta meg a tarkóját.
- És engem is annak hittél, igaz? –nevettem fel, mire csak egy bólintást kaptam. –De most már tudod, hogy mind a ketten tabuk vagyunk.
- Ami persze jó hír. –mosolyodott el, és hirtelen megölelt. –Köszönöm.
- Öhm… szívesen. De mit is? –kérdeztem vissza mosolyogva.
- Hogy itt voltál, és kibeszélhettem a bajaimat.
- Ja, szívesen. –mosolyogtam rá. –Ha valami szólj nyugodtan.
- Oké. Köszönöm.
Bólintottam egy aprót,és az ajtó felé vettem az irányt.
- Majd még jövök. Vigyázz magadra. –intettem az ajtóból, és elsuhantam.
Egyenesen le, a föld alá. Meg sem álltam a börtönnek nevezett őrzött helyiségig. Köszöntem az őröknek, akik azonnal beengedtek.
Adam a szoba egyik sarkában ült, és nagyon elgondolkodó fejet vágott.
- Hello. –köszöntem.
- Már te is? –horkant fel. –Nem volt elég, hogy lelepleztél, és Jane elég rendesen megkínzott, még neked is nyaggatnod kell.
- Én a helyedbe befognám. –szóltam rá erélyesen. –Én döntök arról, hogy mi lesz veled.
Oké. Most nagyon szemétnek éreztem magam, de elegem van abból, hogy tönkretette nem egy érző lény életét. Akár azzal, hogy megölte őket, akár azzal, hogy átverte őket.
- Miért tetted, amit tettél? –kérdeztem immár nyugodtan.
- Nem is tudom igazából. –gondolkodott el. –Nem tudnám összefoglalni. Annyira elegem volt az életemből…annyira elegem volt mindenből…és Rosalie elbűvölt… és amire megtaláltam Nina-t, arra már nem lehetett kiszállni. Pedig én megpróbáltam.
- Meg kell halnod, az már biztos… - halkultam el.
- Tudom… - sóhajtott fel.
- Szeretnél előtte valamit? –tudakoltam
- Nem is tudom igazából. –gondolkodott el. –Nem tudnám összefoglalni. Annyira elegem volt az életemből…annyira elegem volt mindenből…és Rosalie elbűvölt… és amire megtaláltam Nina-t, arra már nem lehetett kiszállni. Pedig én megpróbáltam.
- Meg kell halnod, az már biztos… - halkultam el.
- Tudom… - sóhajtott fel.
- Szeretnél előtte valamit? –tudakoltam
- Szeretnék egy levelet írni… - mondta. –És beszélnék Nina-val is,de nem hallgat meg. Ha rábeszélnéd, hogy hallgasson meg, annak nagyon örülnék.
- Meglátom, hogy mit tehetek. –mosolyogtam rá biztatóan. –Tudod, annak ellenére, hogy meg akartad öletni az egész Volturit, a családodat, a szerelmedet, és saját magamat is, még kedvellek. De ne értsd félre, csak barátiak az érzéseim. De te elszúrtad, és nem tudod megváltoztatni.
- Hidd el, ha meg tudnám, akkor visszamennék az időben, és mindent másképp csinálnék. –motyogta szomorúan.
- Elhiszem. –bólintottam. –Figyi… nem tudnál nekem segíteni?
- Miben? –érdeklődött.
- A csatában. Hányan lesznek körülbelül? –tudakoltam.
- Nem tudom. –mondta csalódottan. –Nem mondtak nekem el semmi ilyesmit, mert féltek, hogyha lebukok, akkor kiszeditek belőlem.
- Igaz. –bólogattam. –Okosak.
- Azok.
- Nagyon rossz érzés, hogy nem tudom, hogy mivel állhatok szemben. És így felkészülni sem tudok rendesen. De persze, kész van a haditerv, az elosztás, de akkor is. Nehéz, hogy nem tudom, hogy hány fővel állok szemben. Mert nem mindegy, hogy húsz vámpír támad nekem, vagy száz.
- Igen. De sajnálom, nem segíthetek. Semmi információt nem kötöttek az orromra. –sóhajtott fel.
- Meglátom, hogy mit tehetek. –mosolyogtam rá biztatóan. –Tudod, annak ellenére, hogy meg akartad öletni az egész Volturit, a családodat, a szerelmedet, és saját magamat is, még kedvellek. De ne értsd félre, csak barátiak az érzéseim. De te elszúrtad, és nem tudod megváltoztatni.
- Hidd el, ha meg tudnám, akkor visszamennék az időben, és mindent másképp csinálnék. –motyogta szomorúan.
- Elhiszem. –bólintottam. –Figyi… nem tudnál nekem segíteni?
- Miben? –érdeklődött.
- A csatában. Hányan lesznek körülbelül? –tudakoltam.
- Nem tudom. –mondta csalódottan. –Nem mondtak nekem el semmi ilyesmit, mert féltek, hogyha lebukok, akkor kiszeditek belőlem.
- Igaz. –bólogattam. –Okosak.
- Azok.
- Nagyon rossz érzés, hogy nem tudom, hogy mivel állhatok szemben. És így felkészülni sem tudok rendesen. De persze, kész van a haditerv, az elosztás, de akkor is. Nehéz, hogy nem tudom, hogy hány fővel állok szemben. Mert nem mindegy, hogy húsz vámpír támad nekem, vagy száz.
- Igen. De sajnálom, nem segíthetek. Semmi információt nem kötöttek az orromra. –sóhajtott fel.
- Semmi baj, tényleg. –mosolyogtam rá halványan. –De most megyek.
- Vigyázz Nina-ra. –szólt utánam.
- Vigyázz Nina-ra. –szólt utánam.
- Meglesz. –mondtam búcsúzóul, és már ott sem voltam.
- Ugye nem bántott? –állított meg az egyik őr.
Csak rámosolyogtam, de hitetlenkedve pillantottam rá.
- Nem. Dehogy is. –ráztam meg a fejem. –Nyugi, nem fog senkit bántani.
- Ezt honnan veszed? –kérdezte a másik.
- Onnan Simon, hogy megváltoztatná a döntését. –mosolyogtam.
- Ugye nem bántott? –állított meg az egyik őr.
Csak rámosolyogtam, de hitetlenkedve pillantottam rá.
- Nem. Dehogy is. –ráztam meg a fejem. –Nyugi, nem fog senkit bántani.
- Ezt honnan veszed? –kérdezte a másik.
- Onnan Simon, hogy megváltoztatná a döntését. –mosolyogtam.
- Rendben. –bólintottak. –Értem.
- Sziasztok. –intettem, és már el is húztam a csíkot.
Alice szobájába mentem, ahol csak Jaz-t találtam.
- Szia. –huppantam le mellé a kanapéra.
- Hello. –mosolyodott el. –Emmett…
- Ne! –szakítottam félbe, és feltartottam a mutatóujjam. –Kérlek ne mond. Majd ő elmondja. És bocsánatot kér, mert én nem fogok, az biztos.
- Mert nem csináltál semmit. –bólintott. –Én tudom, és mindegyikünk tudja. És büszke vagyok rád, hogy vissza tudtad magad fogni, és nem kiabáltál vele.
- Nem akartam szítani a tüzet. –mosolyodtam el.
- Ez az én húgom. –ölelt magához, és összeborzolta a hajam.
- Hééé. –nevettem fel. –Ez nem ér.
- Mi nem ér? –nézett rám felvolt szemöldökkel.
- Én ha összeborzolom a hajadat, az nem látszik. –mondtam durcásan. –De azért kipróbálom.
És jól összekócoltam a haját. És meg kellett állapítanom, hogy mégis észrevehető.
- Hupsz. –mondtam tettetett meglepődöttséggel, és a kezemet a szám elé kaptam. –Ez még is látszik.
- Gonosz boszorka. De legalább a hajad már megvan hozzá. –nevetett.
- Te pedig egy gonosz…öhm…
- Sziasztok. –intettem, és már el is húztam a csíkot.
Alice szobájába mentem, ahol csak Jaz-t találtam.
- Szia. –huppantam le mellé a kanapéra.
- Hello. –mosolyodott el. –Emmett…
- Ne! –szakítottam félbe, és feltartottam a mutatóujjam. –Kérlek ne mond. Majd ő elmondja. És bocsánatot kér, mert én nem fogok, az biztos.
- Mert nem csináltál semmit. –bólintott. –Én tudom, és mindegyikünk tudja. És büszke vagyok rád, hogy vissza tudtad magad fogni, és nem kiabáltál vele.
- Nem akartam szítani a tüzet. –mosolyodtam el.
- Ez az én húgom. –ölelt magához, és összeborzolta a hajam.
- Hééé. –nevettem fel. –Ez nem ér.
- Mi nem ér? –nézett rám felvolt szemöldökkel.
- Én ha összeborzolom a hajadat, az nem látszik. –mondtam durcásan. –De azért kipróbálom.
És jól összekócoltam a haját. És meg kellett állapítanom, hogy mégis észrevehető.
- Hupsz. –mondtam tettetett meglepődöttséggel, és a kezemet a szám elé kaptam. –Ez még is látszik.
- Gonosz boszorka. De legalább a hajad már megvan hozzá. –nevetett.
- Te pedig egy gonosz…öhm…
- Nem jut eszedbe egy lény sem? –bökte meg az orromat.
- Dehogynem! Gonosz vámpír. –kuncogtam.
- Végül is az a leggonoszabb, legerősebb, leguralkodóbb…
- Legokosabb... és még sok leg. –tettem hozzá.
- Lény a világon. –fejezte be.
- Na, tessék. Én megmondtam. –mosolyogtam rá.
- Bridget. –rontott be az ajtón Alice. –Gyere szépen.
- Hova? –kérdeztem vissza.
- Csak gyere. –ragadta meg a karom.
- Addig nem, amíg el nem mondod, hogy hová. –makacsoltam meg magam.
- Hát jó, legyen…- mosolyodott el. –Jasper.
Az említett azonnal felkapott a hátára, és hiába ütlegeltem és kapálóztam, nem engedett el.
- Menjünk. –táncolt előtte Alice.
- Dehogynem! Gonosz vámpír. –kuncogtam.
- Végül is az a leggonoszabb, legerősebb, leguralkodóbb…
- Legokosabb... és még sok leg. –tettem hozzá.
- Lény a világon. –fejezte be.
- Na, tessék. Én megmondtam. –mosolyogtam rá.
- Bridget. –rontott be az ajtón Alice. –Gyere szépen.
- Hova? –kérdeztem vissza.
- Csak gyere. –ragadta meg a karom.
- Addig nem, amíg el nem mondod, hogy hová. –makacsoltam meg magam.
- Hát jó, legyen…- mosolyodott el. –Jasper.
Az említett azonnal felkapott a hátára, és hiába ütlegeltem és kapálóztam, nem engedett el.
- Menjünk. –táncolt előtte Alice.
- Ez nem ér. Ez vámpírrablás. –mondtam durcásan. –Jasper nem félsz, hogy békává varázsollak?
- Te, mint boszi, nem vagy feljogosítva arra, hogy tóban élő, nyálkás lényekké varázsolj. Viszont nekem az a dolgom, hogy szépen elvigyelek oda, ahova kell.
- De az hol van?
- Te, mint boszi, nem vagy feljogosítva arra, hogy tóban élő, nyálkás lényekké varázsolj. Viszont nekem az a dolgom, hogy szépen elvigyelek oda, ahova kell.
- De az hol van?
 |
| Nina |
