Bocsi a késésért, de remélem kárpótolni fog titeket ez a rész ;)
Köszönöm szépen a 8 kommentárt *-* Látjátok, képesek vagytok ti ennyit összehozni :)
Előre szólok, a következő friss is csak egy hét múlva lesz, de ha meglesz a nyolc komi, akkor előbb hozom ;)
Pusziii
69.fejezet- Vagyis II. 28. fejezet
(Bridget)
Hova visznek? Ez… annyira frusztráló, hogy elraboltak. Persze csak képletesen,mert ha akarok, akkor simán, minden nehézség nélkül kiszabadulnák Jaz vasmarokként tartó karjai közül, de mégsem sértem meg őket. Mert ha ezt teszik, akkor fontos cél érdekében csinálják ezt. Úgyhogy kénytelen vagyok kivárni e dolog végét.
Végül Jasper lábra állított a saját szobám ajtaja előtt, és Alice pedig elém állt.
- Most pedig nem fogsz veszekedni velem, és senkivel sem. Beszélni fogsz vele.
- Oké. –adtam meg magam.
Beláttam, hogy ellenük szegülni… kész életveszély. És semmi értelme sem lenne, mert úgy is neki lenne igaza. A kis manó. Most jelen pillanatban idegesít a vigyora.
- Gonosz vagy. –böktem meg a mellkasát.
- Lehet. –kuncogott, és elugrott előlem, és jó nagyra tárta az ajtót. –Befelé.
- Oké. De legalább az ajtó elől elmentek? –fordultam még vissza.
- Igen. –bólintott Jasper. –Valahogy elrángatom innen, de ne aggódj, nem fogunk hallgatózni.
- Legalább is te nem. –jelentette ki Alice.
- Te sem. –mondta eltökélten Jasper. –Valahogy lefoglallak, de te sem fogod őket megzavarni.
- Tudom. –mosolyodott el. –És a második terved, ami a hálószobához kötődik… na, az tetszik. Abba belemegyek.
Jaz csak felkuncogott, és egy csókot nyomott szerelme ajkaira.
- Menj már! –lökött rajtam egyet Alice.
- Most úgy érzem magam, mintha a kivégzésemre mennék. –mosolyogtam a képtelen dolgon. - Na, ti meg menjetek. Legyen Jazznek egy jó napja.
- Meglesz. –kacsintott Alice, és behúzta utánam az ajtót.
- Csodás. –dörmögtem a csukott ajtó felé.
Megpördültem a tengelyem körül, és szembe találtam magam Emmett-el. Pontosabban ő a kanapén ült, és felém nézett. Annyira… megbánó és szomorú szemekkel nézett, hogy az hihetetlen.
Igazából nem is igen haragszok rá… persze bánt, hogy nem bízik meg bennem, de nem vagyok dühös rá. Inkább magamat hibáztatom, mert biztos okot adtam arra, hogy ilyen dolgokra következtetett.
De inkább meghallgatom, hogy mi a magyarázata erre az egészre.
Emberi tempóban baktattam el a kanapéhoz, és leültem vele szembe. Arcomat fürkészte, én pedig próbáltam komoly arcot vágni. De annyira fel voltam dobódva, hogy szerintem látszott, hogy alig bírom visszafojtani a mosolyomat. A mosolygáshoz az is közrejátszott, hogy már legalább öt perce fixírozza az arcomat, és nem szólal meg.
Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, de csak nem szólalt meg. Szerintem most magában összegzi a mondanivalóját.
Ő elmélkedik, én pedig félrebillentett fejjel tanulmányozom. De legalább nem unatkozok.
Motoszkálást hallottam meg az ajtó elől, és ezt a mondatot: Halkabban! Észre fognak venni!- Alice. –nevettem fel. –Hol is van a hálószobátok? Jaznek nem egy jó napot ígértél? Tudod az ígéreteket be szokták váltani. Jasper, te meg lépj a sarkadra, és hurcold a hálóba. Csak lépjetek már innen le.
- Oké. –kuncogott Jaz, és hallottam, ahogy szerelmét felkapja, és elsuhan vele.
Még Alice tiltakozása is hallatszott, és próbált kiszabadulni kedvese karjai közül, de inkább abbahagyta a próbálkozást. Legalább is a csendből erre következtettem.
Kuncogva néztem vissza Emmettre, aki ugyancsak mosolygott.
Ebből tudtam, hogy nem sokáig fogja magában tartani a magyarázatul szolgáló szavakat. És persze vártam, hogy végre nekem is tiszta legyen minden.
- Sajnálom. –nyögte ki.
- Ennyi? –néztem rá komolyan.
- Mi? –kérdezett vissza.
- Ennyi a magyarázatod? –kérdeztem újra.
Oké. Ennél azért többre számítottam. Nem egyetlen egy szóra. Persze ez is elég lenne, de akkor már magyarázza meg a dolgokat, annyira furdal a kíváncsiság.
- Rendben. Megmagyarázom. –sóhajtott egyet, és átült mellém.
A combomon nyugvó kezemre tette kezét. Nem húzódtam el, amivel rendesen megleptem.
- Én. Én ezt nem tettem volna meg. –nyögte ki. –Én… olyan volt, mintha nem is én lennék. Nem is uraltam a testem. Nagyon furcsa volt. Sosem tudnálak bántani. Soha. –mondta magabiztosan.
Igazából az arcát nem láttam, mert az egymáson nyugvó kezünket néztem.
Nem is uraltam a testem… csengett a fülemben.
- Én… képtelen lennék kezet emelni rád. –dörmögte. –És… te jó ég. Most sem tudom elképzelni, hogy voltam képes ilyenre. Én… Nem én tettem. Vagyis. Huh, ez így értelmetlen, és összekutyultam mindent. –fújtatott –Na. Tehát. Előröl kezem. Olyan volt, mintha irányítanának. Mert ha én le akartam venni rólad a kezem, az csak még jobban szorított.
Ez furcsa. De tényleg… Irányították… Tehát… nem is akart bántani… és valószínűleg nem is vádolt volna meg azzal, hogy megcsalom.
Valakinek nagyon jó a taktikája, ha ilyen szitukkal akar szétválasztani minket… ezzel meggyengítve engem, így az egész Volturit is.
Okos…Talán Adam tud valamit… Az nagy segítség lenne. De addig is le kell fednem az összes volturis tagot, hogy senkit se tudjanak irányítani, illetve befolyásolni.
Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy Emmett már kétségbe esve beszélt hozzám.
- Tudtam, hogy nem bocsájtasz meg, nem is reménykedtem benne. –darálta. –De azért válaszolj. Kérlek. Ez annyira rossz, hogy egy pisszenést sem hallatsz. Kérlek, szólalj már meg. Vagy küld el a fenébe, vagy akármi.
- Szeretlek. –jött az első szó.
Persze nem értem, hogy miért ezt mondtam ki, de valahogy ez most olyan jól hangzott. És miért is legyek mérges rá, ha nem is saját akaratából tette, amit tett?
- Jajj. Köszönöm. –húzott magához, és jó szorosan ölelt. Közben arcát a hajamba fúrta, és tovább beszélt. –Nagyon szeretlek. És…tényleg nem reménykedtem abban, hogy ez lesz a reakciód erre az egészre.
- Ha nem akartad ezt tenni, és nem is saját akaratodból tetted, akkor miért lennék mérges? –búgtam a mellkasába. – És én még azt hittem, hogy velem van a baj.
- Ezt hogy érted? –tolt el egy kicsit magától, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Hát úgy… - motyogtam zavartan. –Hogy indokot adtam arra, hogy ilyen téves következtetésekre juss.
- Dehogy. –vágott közbe. –Mármint persze, gyakran féltékeny vagyok, mert egy ilyen csodálatos, kedves és elbűvölő nőt ki ne akarna meghódítani? De visszafogom magam. Mert tudom, hogy te nem tudnád megtenni.
- Na, ez igaz. –bólintottam aprót, és a fejemet újra visszahajtottam a mellkasára.
- Huh… miért nem tudtam ezt megakadályozni? –mormogta. –Nem akartam megtenni… Én nem akartalak bánta…
- Emmett. –szakítottam félbe. –Értem. Nem haragszok. Felejtsük el. Nyugodj meg. Elsőre is értettem a magyarázatot, nem kell még egyszer elmondanod.
- Imádlak. –sóhajtott fel, és édes csókot nyomott ajkaimra, amit persze viszonoztam is.
- Én is téged.
És bármily meglepő, tényleg nem haragszok rá. Lehet, hogy valaki ezt a magyarázatot csak egy Menj a fenébe! mondattal jutalmazta volna. De én nem. Meg kell bíznom benne. Hisz szeretem. Akkor miért kételkedjek benne?... Á… bonyolult az élet.
- Nem sokára jövök. –álltam fel.
- Hová mész? –értetlenkedett.
- Hosszú. –nyögtem, ki, és már ott sem voltam.
Utam a börtöncellákhoz vezetett, azon belül is Adam kis helyéhez.
- Szia. –léptem be.
- Oh, hello. –kapta fel a fejét. –Tudtál beszélni Nina-val?
- Oh… sajnálom. Elfelejtettem. De ígérem, beszélni fogok vele.
- Semmi gond. –vágta rá azonnal. –Akkor miért jöttél?
- Nincs véletlenül valamilyen…irányító képességgel rendelkező vámpír a csapatban?
- Azt hiszem van… - gondolkodott el. –Igazából nem teljesen olyan, mert a személy belülről próbál ellenkezni, de nem tud.
- Pontosan ez az. –bólintottam. –A pajzsom véd ellene?
- A pajzsod minden ellen véd, ne feledd. És szerintem akkor ez ellen is.
- Köszi. –álltam fel. –Tényleg fogok beszélni Nina-val.
- Oké. Köszi. Szia. –intette egy aprót.
- Szia. –köszöntem el, és már el is húztam a csíkot.
Egyenesen a Nagyterembe.
- Van egy kis gond. –mondtam, miután köszöntem. –Összevesztem Emmett-el.
- Meg kell ölnünk? Vagy ezt most miért kötötted az orrunkra? –értetlenkedett Aro.
- Megölni? Dehogy. –mondtam azonnal.
- Akkor? –érdeklődött Marcus.
- Azt hitte, hogy megcsalom, és a nyakamat kezdte el szorongatni. –magyaráztam hevesen.
- Oké. Ha akarod, ha nem, megölöm. –pattant fel Caius.
- Jaj, még nem fejeztem be. –szóltam rájuk dühösen. –Ha megvárnátok, amíg végigmondom, annak nagyon örülnék.
- Ja… Oké. –ült vissza.
- Szóval… ez volt, és elhúztam onnan. Utána ugye meglett az áruló, és eztán beszéltem vele. És kiderült, hogy valaki irányította. És kibékültünk. És most le kell fednem mindenkit, mielőtt valaki egy ilyen befolyás alatt csinál valamit, ami ellenkezik a szabályokkal.
- Ez jó ötlet. –bólintott Aro. –Idehívatok mindenkit. Tíz perc múlva ugyan itt.
- Oké, akkor sietek vissza. –mosolyodtam el, és már el is mentem.
Egyenesen Nina szobájába, aki az ágyán feküdt, és egy divatmagazint lapozgatott.
- Szia. –ültem le mellé az ágya szélére, mire felém kapta a tekintetét, és odagördült mellém, és felült.
- Szia. –vidult fel. –Miért jöttél?
- Mert szívességet teszek. –mosolyodtam el. –Adam szeretne veled beszélni. És… le szeretnélek hozzá vinni.
- Ez lehetséges? Mármint engedélyezett?
(Bridget)
Hova visznek? Ez… annyira frusztráló, hogy elraboltak. Persze csak képletesen,mert ha akarok, akkor simán, minden nehézség nélkül kiszabadulnák Jaz vasmarokként tartó karjai közül, de mégsem sértem meg őket. Mert ha ezt teszik, akkor fontos cél érdekében csinálják ezt. Úgyhogy kénytelen vagyok kivárni e dolog végét.
Végül Jasper lábra állított a saját szobám ajtaja előtt, és Alice pedig elém állt.
- Most pedig nem fogsz veszekedni velem, és senkivel sem. Beszélni fogsz vele.
- Oké. –adtam meg magam.
Beláttam, hogy ellenük szegülni… kész életveszély. És semmi értelme sem lenne, mert úgy is neki lenne igaza. A kis manó. Most jelen pillanatban idegesít a vigyora.
- Gonosz vagy. –böktem meg a mellkasát.
- Lehet. –kuncogott, és elugrott előlem, és jó nagyra tárta az ajtót. –Befelé.
- Oké. De legalább az ajtó elől elmentek? –fordultam még vissza.
- Igen. –bólintott Jasper. –Valahogy elrángatom innen, de ne aggódj, nem fogunk hallgatózni.
- Legalább is te nem. –jelentette ki Alice.
- Te sem. –mondta eltökélten Jasper. –Valahogy lefoglallak, de te sem fogod őket megzavarni.
- Tudom. –mosolyodott el. –És a második terved, ami a hálószobához kötődik… na, az tetszik. Abba belemegyek.
Jaz csak felkuncogott, és egy csókot nyomott szerelme ajkaira.
- Menj már! –lökött rajtam egyet Alice.
- Most úgy érzem magam, mintha a kivégzésemre mennék. –mosolyogtam a képtelen dolgon. - Na, ti meg menjetek. Legyen Jazznek egy jó napja.
- Meglesz. –kacsintott Alice, és behúzta utánam az ajtót.
- Csodás. –dörmögtem a csukott ajtó felé.
Megpördültem a tengelyem körül, és szembe találtam magam Emmett-el. Pontosabban ő a kanapén ült, és felém nézett. Annyira… megbánó és szomorú szemekkel nézett, hogy az hihetetlen.
Igazából nem is igen haragszok rá… persze bánt, hogy nem bízik meg bennem, de nem vagyok dühös rá. Inkább magamat hibáztatom, mert biztos okot adtam arra, hogy ilyen dolgokra következtetett.
De inkább meghallgatom, hogy mi a magyarázata erre az egészre.
Emberi tempóban baktattam el a kanapéhoz, és leültem vele szembe. Arcomat fürkészte, én pedig próbáltam komoly arcot vágni. De annyira fel voltam dobódva, hogy szerintem látszott, hogy alig bírom visszafojtani a mosolyomat. A mosolygáshoz az is közrejátszott, hogy már legalább öt perce fixírozza az arcomat, és nem szólal meg.
Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, de csak nem szólalt meg. Szerintem most magában összegzi a mondanivalóját.
Ő elmélkedik, én pedig félrebillentett fejjel tanulmányozom. De legalább nem unatkozok.
Motoszkálást hallottam meg az ajtó elől, és ezt a mondatot: Halkabban! Észre fognak venni!- Alice. –nevettem fel. –Hol is van a hálószobátok? Jaznek nem egy jó napot ígértél? Tudod az ígéreteket be szokták váltani. Jasper, te meg lépj a sarkadra, és hurcold a hálóba. Csak lépjetek már innen le.
- Oké. –kuncogott Jaz, és hallottam, ahogy szerelmét felkapja, és elsuhan vele.
Még Alice tiltakozása is hallatszott, és próbált kiszabadulni kedvese karjai közül, de inkább abbahagyta a próbálkozást. Legalább is a csendből erre következtettem.
Kuncogva néztem vissza Emmettre, aki ugyancsak mosolygott.
Ebből tudtam, hogy nem sokáig fogja magában tartani a magyarázatul szolgáló szavakat. És persze vártam, hogy végre nekem is tiszta legyen minden.
- Sajnálom. –nyögte ki.
- Ennyi? –néztem rá komolyan.
- Mi? –kérdezett vissza.
- Ennyi a magyarázatod? –kérdeztem újra.
Oké. Ennél azért többre számítottam. Nem egyetlen egy szóra. Persze ez is elég lenne, de akkor már magyarázza meg a dolgokat, annyira furdal a kíváncsiság.
- Rendben. Megmagyarázom. –sóhajtott egyet, és átült mellém.
A combomon nyugvó kezemre tette kezét. Nem húzódtam el, amivel rendesen megleptem.
- Én. Én ezt nem tettem volna meg. –nyögte ki. –Én… olyan volt, mintha nem is én lennék. Nem is uraltam a testem. Nagyon furcsa volt. Sosem tudnálak bántani. Soha. –mondta magabiztosan.
Igazából az arcát nem láttam, mert az egymáson nyugvó kezünket néztem.
Nem is uraltam a testem… csengett a fülemben.
- Én… képtelen lennék kezet emelni rád. –dörmögte. –És… te jó ég. Most sem tudom elképzelni, hogy voltam képes ilyenre. Én… Nem én tettem. Vagyis. Huh, ez így értelmetlen, és összekutyultam mindent. –fújtatott –Na. Tehát. Előröl kezem. Olyan volt, mintha irányítanának. Mert ha én le akartam venni rólad a kezem, az csak még jobban szorított.
Ez furcsa. De tényleg… Irányították… Tehát… nem is akart bántani… és valószínűleg nem is vádolt volna meg azzal, hogy megcsalom.
Valakinek nagyon jó a taktikája, ha ilyen szitukkal akar szétválasztani minket… ezzel meggyengítve engem, így az egész Volturit is.
Okos…Talán Adam tud valamit… Az nagy segítség lenne. De addig is le kell fednem az összes volturis tagot, hogy senkit se tudjanak irányítani, illetve befolyásolni.
Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy Emmett már kétségbe esve beszélt hozzám.
- Tudtam, hogy nem bocsájtasz meg, nem is reménykedtem benne. –darálta. –De azért válaszolj. Kérlek. Ez annyira rossz, hogy egy pisszenést sem hallatsz. Kérlek, szólalj már meg. Vagy küld el a fenébe, vagy akármi.
- Szeretlek. –jött az első szó.
Persze nem értem, hogy miért ezt mondtam ki, de valahogy ez most olyan jól hangzott. És miért is legyek mérges rá, ha nem is saját akaratából tette, amit tett?
- Jajj. Köszönöm. –húzott magához, és jó szorosan ölelt. Közben arcát a hajamba fúrta, és tovább beszélt. –Nagyon szeretlek. És…tényleg nem reménykedtem abban, hogy ez lesz a reakciód erre az egészre.
- Ha nem akartad ezt tenni, és nem is saját akaratodból tetted, akkor miért lennék mérges? –búgtam a mellkasába. – És én még azt hittem, hogy velem van a baj.
- Ezt hogy érted? –tolt el egy kicsit magától, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Hát úgy… - motyogtam zavartan. –Hogy indokot adtam arra, hogy ilyen téves következtetésekre juss.
- Dehogy. –vágott közbe. –Mármint persze, gyakran féltékeny vagyok, mert egy ilyen csodálatos, kedves és elbűvölő nőt ki ne akarna meghódítani? De visszafogom magam. Mert tudom, hogy te nem tudnád megtenni.
- Na, ez igaz. –bólintottam aprót, és a fejemet újra visszahajtottam a mellkasára.
- Huh… miért nem tudtam ezt megakadályozni? –mormogta. –Nem akartam megtenni… Én nem akartalak bánta…
- Emmett. –szakítottam félbe. –Értem. Nem haragszok. Felejtsük el. Nyugodj meg. Elsőre is értettem a magyarázatot, nem kell még egyszer elmondanod.
- Imádlak. –sóhajtott fel, és édes csókot nyomott ajkaimra, amit persze viszonoztam is.
- Én is téged.
És bármily meglepő, tényleg nem haragszok rá. Lehet, hogy valaki ezt a magyarázatot csak egy Menj a fenébe! mondattal jutalmazta volna. De én nem. Meg kell bíznom benne. Hisz szeretem. Akkor miért kételkedjek benne?... Á… bonyolult az élet.
- Nem sokára jövök. –álltam fel.
- Hová mész? –értetlenkedett.
- Hosszú. –nyögtem, ki, és már ott sem voltam.
Utam a börtöncellákhoz vezetett, azon belül is Adam kis helyéhez.
- Szia. –léptem be.
- Oh, hello. –kapta fel a fejét. –Tudtál beszélni Nina-val?
- Oh… sajnálom. Elfelejtettem. De ígérem, beszélni fogok vele.
- Semmi gond. –vágta rá azonnal. –Akkor miért jöttél?
- Nincs véletlenül valamilyen…irányító képességgel rendelkező vámpír a csapatban?
- Azt hiszem van… - gondolkodott el. –Igazából nem teljesen olyan, mert a személy belülről próbál ellenkezni, de nem tud.
- Pontosan ez az. –bólintottam. –A pajzsom véd ellene?
- A pajzsod minden ellen véd, ne feledd. És szerintem akkor ez ellen is.
- Köszi. –álltam fel. –Tényleg fogok beszélni Nina-val.
- Oké. Köszi. Szia. –intette egy aprót.
- Szia. –köszöntem el, és már el is húztam a csíkot.
Egyenesen a Nagyterembe.
- Van egy kis gond. –mondtam, miután köszöntem. –Összevesztem Emmett-el.
- Meg kell ölnünk? Vagy ezt most miért kötötted az orrunkra? –értetlenkedett Aro.
- Megölni? Dehogy. –mondtam azonnal.
- Akkor? –érdeklődött Marcus.
- Azt hitte, hogy megcsalom, és a nyakamat kezdte el szorongatni. –magyaráztam hevesen.
- Oké. Ha akarod, ha nem, megölöm. –pattant fel Caius.
- Jaj, még nem fejeztem be. –szóltam rájuk dühösen. –Ha megvárnátok, amíg végigmondom, annak nagyon örülnék.
- Ja… Oké. –ült vissza.
- Szóval… ez volt, és elhúztam onnan. Utána ugye meglett az áruló, és eztán beszéltem vele. És kiderült, hogy valaki irányította. És kibékültünk. És most le kell fednem mindenkit, mielőtt valaki egy ilyen befolyás alatt csinál valamit, ami ellenkezik a szabályokkal.
- Ez jó ötlet. –bólintott Aro. –Idehívatok mindenkit. Tíz perc múlva ugyan itt.
- Oké, akkor sietek vissza. –mosolyodtam el, és már el is mentem.
Egyenesen Nina szobájába, aki az ágyán feküdt, és egy divatmagazint lapozgatott.
- Szia. –ültem le mellé az ágya szélére, mire felém kapta a tekintetét, és odagördült mellém, és felült.
- Szia. –vidult fel. –Miért jöttél?
- Mert szívességet teszek. –mosolyodtam el. –Adam szeretne veled beszélni. És… le szeretnélek hozzá vinni.
- Ez lehetséges? Mármint engedélyezett?
- Igazából más nem mehetne le hozzá, csak a vezetők, de én most engedélyt adok neked. –mosolyodtam el. –De kilenc perc múlva legyél a nagyteremben, utána pedig lemehetsz hozzá.
- Köszönöm. –ölelt meg.
- Ugyan, semmiség. –mosolyodtam el, és az ajtóhoz libbentem. –De a Nagyterembe mindenképp legyél ott.
- Meglesz. –bólintott.
Én pedig elsuhantam. Egyenesen a szobámig, de az ajtó előtt megtorpantam. Bentről beszélgetés hallatszott.
- Nem, nem békültünk ki. –nyögte Emmett. –Sőt…
Gyorsan az egyik képességemmel rácsatlakoztam a gondolataira.
„Emmett! Ez mégis mi volt? Miért nem békültünk ki? Vagy te nem akarod?” –üzentem felé.
„Dehogy. Nem erről van szó. Csak szívassuk meg őket egy kicsit. Kérlek. Próbálj meg a lehető legbunkóbb lenni velem.” –jött rá a válasz.
„Meglesz.”
„Szeretlek.”
- Hát ez meg mit keres itt? –rontottam be az ajtón, Em felé mutatva.
- Ő a barátod. –mondta dühösen Alice.
- Volt. –néztem rá faarccal.
Igazából már rég Em karjaiban lennék, és szenvedélyesen csókolnám, aprócska kezeimmel kidolgozott mellkasát simogatnám… De ennyit az én elképzelésemről. Ehelyett inkább mit csinálunk? Színjátékot. Pedig biztos, ha Em megtudná, hogy mire készültem, akkor most átkozná magát.
- Miért nem tudtok ti újra együtt lenni? –rimánkodott Alice.
- Miért? Egyrészt mert a nyakamnál fogva kent fel a falra. És valószínű, hogy én majd a nyakába fogok ugrani, és ezt kiabálni: Jajj, de szeretlek, hisz majdnem megfujtottál!
- Nem lett volna képes megfujtani. –motyogta dühösen.
- Akkor letépi a fejem, honnan tudjam. –mormogtam. –De ha csak ezért jöttetek…
- Ugyan, semmiség. –mosolyodtam el, és az ajtóhoz libbentem. –De a Nagyterembe mindenképp legyél ott.
- Meglesz. –bólintott.
Én pedig elsuhantam. Egyenesen a szobámig, de az ajtó előtt megtorpantam. Bentről beszélgetés hallatszott.
- Nem, nem békültünk ki. –nyögte Emmett. –Sőt…
Gyorsan az egyik képességemmel rácsatlakoztam a gondolataira.
„Emmett! Ez mégis mi volt? Miért nem békültünk ki? Vagy te nem akarod?” –üzentem felé.
„Dehogy. Nem erről van szó. Csak szívassuk meg őket egy kicsit. Kérlek. Próbálj meg a lehető legbunkóbb lenni velem.” –jött rá a válasz.
„Meglesz.”
„Szeretlek.”
- Hát ez meg mit keres itt? –rontottam be az ajtón, Em felé mutatva.
- Ő a barátod. –mondta dühösen Alice.
- Volt. –néztem rá faarccal.
Igazából már rég Em karjaiban lennék, és szenvedélyesen csókolnám, aprócska kezeimmel kidolgozott mellkasát simogatnám… De ennyit az én elképzelésemről. Ehelyett inkább mit csinálunk? Színjátékot. Pedig biztos, ha Em megtudná, hogy mire készültem, akkor most átkozná magát.
- Miért nem tudtok ti újra együtt lenni? –rimánkodott Alice.
- Miért? Egyrészt mert a nyakamnál fogva kent fel a falra. És valószínű, hogy én majd a nyakába fogok ugrani, és ezt kiabálni: Jajj, de szeretlek, hisz majdnem megfujtottál!
- Nem lett volna képes megfujtani. –motyogta dühösen.
- Akkor letépi a fejem, honnan tudjam. –mormogtam. –De ha csak ezért jöttetek…
- Dehogy. Nyugodj meg Alice. –húzta le a kanapéra kedvesét Jasper.
- Még, hogy lenyugodni. –mondta dühösen. –Ők az álompár. Összeillenek, erre egy ilyen pitiáner ügy miatt mennek szét. Ez nem jó így!
- Még, hogy pitiáner. –suttogtam szinte csak magamnak.
- Most miért? Ha szereted, akkor megbocsájtod neki!
- Alice, én nem élek olyan könnyű életet, mint te. –motyogtam. –Én nem tudok megbocsájtani. Az életemet veszélyeztetném vele.
- Dehogy! Nem tudna bántani!
- Még,hogy nem. Megtette. –jelentettem ki.
Hallottam mögöttem Em fájdalmas nyögését, és ahogyan hangosan kifújja a levegőt. Na, ezt még meg kell vele beszélnem.
- Hihetetlen vagy! És gyerekes, és… - magyarázta hevesen, és közben ide-oda járkált.
Ezt a szerepjátékot még élveztem is. Alice annyira viccesen viselkedett. De talán abba kellene hagyni, mert már így is kihúztuk nála a gyufát.
- De most hivatalosan is megbocsájtok neki. –kuncogtam.
Ő pedig azonnal mögém lépett és átkarolta a derekam. Mind a ketten nevetni kezdtünk, erre az előttünk ülő párocska csak megilletődve nézett ránk. De aztán Alice arcán lévő döbbenet átváltott méreggé, és eltökéltséggé. Oo… Nekünk végünk. Azonnal abbahagytuk a nevetést, és én még jobban belefészkeltem magam Em karjaiba.
- Végre. –ugrott a nyakamba. – Most akkor kibékültetek vagy nem?
- Még, hogy lenyugodni. –mondta dühösen. –Ők az álompár. Összeillenek, erre egy ilyen pitiáner ügy miatt mennek szét. Ez nem jó így!
- Még, hogy pitiáner. –suttogtam szinte csak magamnak.
- Most miért? Ha szereted, akkor megbocsájtod neki!
- Alice, én nem élek olyan könnyű életet, mint te. –motyogtam. –Én nem tudok megbocsájtani. Az életemet veszélyeztetném vele.
- Dehogy! Nem tudna bántani!
- Még,hogy nem. Megtette. –jelentettem ki.
Hallottam mögöttem Em fájdalmas nyögését, és ahogyan hangosan kifújja a levegőt. Na, ezt még meg kell vele beszélnem.
- Hihetetlen vagy! És gyerekes, és… - magyarázta hevesen, és közben ide-oda járkált.
Ezt a szerepjátékot még élveztem is. Alice annyira viccesen viselkedett. De talán abba kellene hagyni, mert már így is kihúztuk nála a gyufát.
- De most hivatalosan is megbocsájtok neki. –kuncogtam.
Ő pedig azonnal mögém lépett és átkarolta a derekam. Mind a ketten nevetni kezdtünk, erre az előttünk ülő párocska csak megilletődve nézett ránk. De aztán Alice arcán lévő döbbenet átváltott méreggé, és eltökéltséggé. Oo… Nekünk végünk. Azonnal abbahagytuk a nevetést, és én még jobban belefészkeltem magam Em karjaiba.
- Végre. –ugrott a nyakamba. – Most akkor kibékültetek vagy nem?
- Mi ütött belé? –fordultam Jaz felé. –Nagyon furcsa.
- Én is észrevettem. –bólintott Jaz kétségbeesve.
Alice-t gyorsan bevontam a pajzsom alá, mire visszatért a régi énje.
- Azt hittem, hogy sosem jöttök már rá. –sóhajtott dühösen. –Rémes volt. Irányított, próbáltam ellene tenni, de semmi.
- De most már újra a régi vagy. –mosolyodtam el, és magamhoz öleltem.
- Igen. Végre. –fújta ki a levegőjét, és Jaz-hoz szaladt. –De ezért még kaptok.
- Oké. –mosolyodtam el. –Jahm… a nagyterembe kell mennünk.
- Miért? –csókolt bele a nyakamba Em.
Nem értem, hogy miért folyamodik mindig ehhez, valamint ehhez hasonló módszerekhez, hogy felhívja a figyelmem. Így is mindig a fejemben jár, nem feledkezek meg róla. Nem mintha nem tetszene az effajta jelzés, de ha megszólalna is észrevenném.
- Mert le kell fednem mindenkit. –mosolyodtam el, és kibújtam karjai közül. –És már most ott kellene lennünk.
- Akkor miért vagyunk még itt? –pattant fel Alice.
- Ha én azt tudnám. –mosolyodtam el, és Em keze után nyúltam, aki boldogan és felszabadultan kulcsolta össze ujjainkat.
Villámgyorsan száguldottunk le a nagyterembe, ahol már mindenki ott volt, és látszólag csak ránk várt.
- Bocsi a késésért. –mentem azonnal oda a helyemhez, és leültem.
- Akkor akár kezdhetnénk is. –mosolyodott el Aro. –Arról van szó, hogy mivel az árulóról lerántottuk a leplet teljes erővel nekiállunk készülődni a támadásra. Bridget és Jasper Hale fog edzeni titeket. Az időpontokat ők határozzák meg, és mindenkinek kötelező legalább egy felkészítésen részt vennie legalább, hogy legalább az elosztásokat és az elhelyezkedést tudjátok. De van egy másik dolog is, amiért idehívattalak titeket. Az ellenség táborában van egy irányító. Már páran megszenvedtek az erejével, ezért most Bridget mindenkire tesz egy pajzsot.
Csend támadt, én pedig koncentrálni kezdtem. Egyesével, mindenki elméjére rákapcsolódtam, és egy kissé gyenge pajzsot tettem rá. De az a lényeg, hogy az ilyen típusú képességektől megvédjen.
- Kész. –sóhajtottam fel. –Az ilyen irányítós, és az ehhez hasonló képességektől megvéd, de azt nem garantálom, hogy Jane nem tudja használni rajtatok az erejét. –mosolyogtam rá barátnőmre, aki csak vidáman bólintott.
- Akkor megvagyunk mindennel? –nézett rám Aro, majd miután én bólintottam, mindenki elmehetett.
Kivételesen csak négyen maradtunk a teremben. Csak a vezetők.
- Nem tudtunk semmi felhasználhatót kiszedni Adam-ból. –sóhajtott fel Aro.
- Tudom. Én is beszélgettem vele. Nem tud semmit, legalább is olyat, ami hasznunkra lenne. –jegyeztem meg.
- Nehéz lesz így. –dörmögte Marcus.
- De kit hódíthattak maguk mellé? –gondolkodott el Caius.
- Annyi a lehetőség… - nézett ki az ablakon Aro, és közben törte a fejét. –És most semmilyen erő sem segít.
- Most csak magunkra számíthatunk. –mondtam ki az igazat. –A fizikai tehetségre, a felkészülésre, és a szervezettségre. Saját magunkba.
- Így nehéz lesz. –motyogta Aro.
- Nem mondtam, hogy nem lesz az. –bólintottam aprót. –De… ha bízunk magunkban, akkor sikerülni fog.
- Remélem. –mondták egyszerre.
- Bízzatok egy kicsit. Itt vagyok én is. Nem viselem el a vereséget. –mosolyodtam el.
- Azt tudjuk. –nevetett fel Caius. –És nem is fogunk veszíteni.
- Akkor miről beszélünk? –kuncogtam. –Majd később visszajövök, mielőtt elmegyünk.
- Rendben. –bólintott Aro.
Én pedig már ott sem voltam. Kint, az ajtó előtt Nina várt, és elég türelmetlennek tűnt.
- Szia. –pattant fel, amikor meglátott. –Mehetünk?
- Persze. –mosolyogtam rá, és már suhantunk is. –Nagyon türelmetlen vagy.
- Még szép, hogy az vagyok. Végre beszélni akarok vele, és látni.
- Elhiszem. –bólintottam, és kitártam a cellákhoz vezető ajtót, ahonnan azonnal szemet szúrt Adam.
Szerelme oda szaladt hozzá, és végsimított az arcán.
- Öhm… magatokra hagylak titeket. –mosolyogtam rájuk.
- Köszönjük. –suttogták egyszerre.
Én pedig a szobámba szaladtam, ahol már Em várt, az ágyon elterülve. Amikor meghallotta, hogy beléptem, elmosolyodott, felém nézett, és megveregette maga mellett az ágyat. Én pedig azonnal odamentem, és vigyorogva bújtam hozzá, és egy lábamat átvetettem a lábain, fejemet pedig mellkasára hajtottam. Egész éjszaka így voltunk, és mindkettőnk a gondolataiba mélyedt. Én azt terveztem, hogy mit fogunk csinálni a csajokkal holnap, valamint azon, hogy Emmett-et hogyan győzöm meg az igazamról. Vagyis arról, hogy nem haragszok rá.
- Tényleg nem haragszok. –mondtam hirtelen.
- Ühüm… - dörmögte.
Szóval nem hitte el. Akkor nagyon meggyőzőnek kell lennem.
Hirtelen felültem, rá a csípőjére, kezeimet a mellkasára helyeztem, előredőltem, és meggyőzően néztem rá.
- Nem haragszok. –közeledtem az arcához.
Már csak pár centire voltam ajkaitól. Éreztem magamon hideg leheletét, és azt, hogy felgyorsult a légzése. A mondatomra csak felmordult, és egy pillanatra lehunyta aranybarna szemeit, hogy aztán egy vággyal teli szempárral nézhessen vissza rám.
- Mikor hiszed el, hogy tényleg nem haragszok?
Kezeit a csípőmre csúsztatta. Kezei óvatosan siklottak márvány bőrömön, és elmosolyodott. Ez a mosoly… annyira édes volt, ahogy próbálta bizonyítani, hogy hibáztatja magát. Valójában tényleg hibáztatja magát, de nem sokáig bír ellenállni a kísértésnek.
- Vérbeli pasi vagy. –kuncogtam.
- Talán jobb lenne, ha vérbeli nő lennék? –incselkedett.
- A-a. –tekertem a fejem. –De örülök, hogy már fel is vidítottalak.
- Felvidítottál? Inkább felkorbácsoltál Drágám. –mosolyodott el, és jelzésképp nekem nyomta az ágyékát, mely ékes bizonyítékul szolgált.
- Azért örülök, hogy ilyen rövid idő alatt, és csupán ennyi tettel ezt tudom kiváltani belőled. –mosolyogtam. –Büszke vagyok magamra.
- Az is lehetsz. –csókolt meg.
- Imádom a csókod, az illatod, az érintésed, a szemeid… és mindened. –haraptam az ajkamba.
Az arcom bizseregni kezdett, Em pedig elmosolyodott alattam.
- Ez aztán a szerelmi vallomás. De ezen már túl vagyunk Kicsi Szívem. –csókolt meg ismét. –De azért az hozzáteszem, hogy én is imádlak téged.
Hirtelen azt vettem részre, hogy a felsőm darabokra szakad, és a földön landol az ágy mellett.
- Hé. Szerettem ezt a felsőt. –mondtam duzzogva.
- Veszek neked ezer ilyet. –mondta eltökélten, és közben a melleimmel szemezett.
- Zavarba hozol. –csókoltam meg.
- Miért?
- Még mindig nem szeretem, ha ennyire nézel. –kuncogtam. –És amúgy nem ér ez így. Te még teljesen fel vagy öltözve.
- Ezen segíthetünk. –mosolyodott el, és levette a pólóját. –Amúgy az előbbi mondatodhoz hozzá fűzék pár dolgot. Nagyon szép vagy, és imádlak. Nem kell emiatt zavarba lenned.
- Nem azt mondtam, hogy zavarban vagyok. Azt mondtam, hogy nem szeretem, ha ennyire nézel. –bólintottam aprót.
- Á…szóval önbizalom hiányos vagy.
- Nem. Na jó, hagyjuk. Ne veszekedjünk ezen. –mosolyodtam el, és egy édes csókot nyomtam ajkaira.
Közben persze kezem elindult a mellkasán. Minden izmán végsimítottam, és ajkam pedig követte kezem útját.
- Bridget…- nyögött fel.
- Hmm? –néztem fel rá.
- Kezd nagyon szűk lenni ez a farmer. –nyögte.
Elnevettem magam, és kezem végigsimított a combján is.
- Ezen segíthetünk. –mosolyogtam, és gyorsan levettem róla a nadrágot is. –Gondolom most már sokkal jobb.
- Nekem van egy másik ötletem a sokkal jobbra. –ajkai felfelé görbültek, és magához húzott egy csókra.
Egy csókra? Milliónyi apró, de annál édesebb csókra. Ezután végigcsókolta a nyakamat, dekoltázsomat, és egyre lejjebb haladt, közben kezeivel a hasamat és a derekamat simogatta.
- Egy óra múlva indulnom kell. –nyökögtem.
- Addig még van időnk. –folytatta tovább a kényeztetésem.
Hirtelen fordított rajtunk, és én voltam alul, ő pedig az egyik kezén támaszkodva csókolt, majd megszólalt:
- Nekem sok ötletem van, hogy hogyan töltsük el a maradék ötvenkilenc percet…
- Én is észrevettem. –bólintott Jaz kétségbeesve.
Alice-t gyorsan bevontam a pajzsom alá, mire visszatért a régi énje.
- Azt hittem, hogy sosem jöttök már rá. –sóhajtott dühösen. –Rémes volt. Irányított, próbáltam ellene tenni, de semmi.
- De most már újra a régi vagy. –mosolyodtam el, és magamhoz öleltem.
- Igen. Végre. –fújta ki a levegőjét, és Jaz-hoz szaladt. –De ezért még kaptok.
- Oké. –mosolyodtam el. –Jahm… a nagyterembe kell mennünk.
- Miért? –csókolt bele a nyakamba Em.
Nem értem, hogy miért folyamodik mindig ehhez, valamint ehhez hasonló módszerekhez, hogy felhívja a figyelmem. Így is mindig a fejemben jár, nem feledkezek meg róla. Nem mintha nem tetszene az effajta jelzés, de ha megszólalna is észrevenném.
- Mert le kell fednem mindenkit. –mosolyodtam el, és kibújtam karjai közül. –És már most ott kellene lennünk.
- Akkor miért vagyunk még itt? –pattant fel Alice.
- Ha én azt tudnám. –mosolyodtam el, és Em keze után nyúltam, aki boldogan és felszabadultan kulcsolta össze ujjainkat.
Villámgyorsan száguldottunk le a nagyterembe, ahol már mindenki ott volt, és látszólag csak ránk várt.
- Bocsi a késésért. –mentem azonnal oda a helyemhez, és leültem.
- Akkor akár kezdhetnénk is. –mosolyodott el Aro. –Arról van szó, hogy mivel az árulóról lerántottuk a leplet teljes erővel nekiállunk készülődni a támadásra. Bridget és Jasper Hale fog edzeni titeket. Az időpontokat ők határozzák meg, és mindenkinek kötelező legalább egy felkészítésen részt vennie legalább, hogy legalább az elosztásokat és az elhelyezkedést tudjátok. De van egy másik dolog is, amiért idehívattalak titeket. Az ellenség táborában van egy irányító. Már páran megszenvedtek az erejével, ezért most Bridget mindenkire tesz egy pajzsot.
Csend támadt, én pedig koncentrálni kezdtem. Egyesével, mindenki elméjére rákapcsolódtam, és egy kissé gyenge pajzsot tettem rá. De az a lényeg, hogy az ilyen típusú képességektől megvédjen.
- Kész. –sóhajtottam fel. –Az ilyen irányítós, és az ehhez hasonló képességektől megvéd, de azt nem garantálom, hogy Jane nem tudja használni rajtatok az erejét. –mosolyogtam rá barátnőmre, aki csak vidáman bólintott.
- Akkor megvagyunk mindennel? –nézett rám Aro, majd miután én bólintottam, mindenki elmehetett.
Kivételesen csak négyen maradtunk a teremben. Csak a vezetők.
- Nem tudtunk semmi felhasználhatót kiszedni Adam-ból. –sóhajtott fel Aro.
- Tudom. Én is beszélgettem vele. Nem tud semmit, legalább is olyat, ami hasznunkra lenne. –jegyeztem meg.
- Nehéz lesz így. –dörmögte Marcus.
- De kit hódíthattak maguk mellé? –gondolkodott el Caius.
- Annyi a lehetőség… - nézett ki az ablakon Aro, és közben törte a fejét. –És most semmilyen erő sem segít.
- Most csak magunkra számíthatunk. –mondtam ki az igazat. –A fizikai tehetségre, a felkészülésre, és a szervezettségre. Saját magunkba.
- Így nehéz lesz. –motyogta Aro.
- Nem mondtam, hogy nem lesz az. –bólintottam aprót. –De… ha bízunk magunkban, akkor sikerülni fog.
- Remélem. –mondták egyszerre.
- Bízzatok egy kicsit. Itt vagyok én is. Nem viselem el a vereséget. –mosolyodtam el.
- Azt tudjuk. –nevetett fel Caius. –És nem is fogunk veszíteni.
- Akkor miről beszélünk? –kuncogtam. –Majd később visszajövök, mielőtt elmegyünk.
- Rendben. –bólintott Aro.
Én pedig már ott sem voltam. Kint, az ajtó előtt Nina várt, és elég türelmetlennek tűnt.
- Szia. –pattant fel, amikor meglátott. –Mehetünk?
- Persze. –mosolyogtam rá, és már suhantunk is. –Nagyon türelmetlen vagy.
- Még szép, hogy az vagyok. Végre beszélni akarok vele, és látni.
- Elhiszem. –bólintottam, és kitártam a cellákhoz vezető ajtót, ahonnan azonnal szemet szúrt Adam.
Szerelme oda szaladt hozzá, és végsimított az arcán.
- Öhm… magatokra hagylak titeket. –mosolyogtam rájuk.
- Köszönjük. –suttogták egyszerre.
Én pedig a szobámba szaladtam, ahol már Em várt, az ágyon elterülve. Amikor meghallotta, hogy beléptem, elmosolyodott, felém nézett, és megveregette maga mellett az ágyat. Én pedig azonnal odamentem, és vigyorogva bújtam hozzá, és egy lábamat átvetettem a lábain, fejemet pedig mellkasára hajtottam. Egész éjszaka így voltunk, és mindkettőnk a gondolataiba mélyedt. Én azt terveztem, hogy mit fogunk csinálni a csajokkal holnap, valamint azon, hogy Emmett-et hogyan győzöm meg az igazamról. Vagyis arról, hogy nem haragszok rá.
- Tényleg nem haragszok. –mondtam hirtelen.
- Ühüm… - dörmögte.
Szóval nem hitte el. Akkor nagyon meggyőzőnek kell lennem.
Hirtelen felültem, rá a csípőjére, kezeimet a mellkasára helyeztem, előredőltem, és meggyőzően néztem rá.
- Nem haragszok. –közeledtem az arcához.
Már csak pár centire voltam ajkaitól. Éreztem magamon hideg leheletét, és azt, hogy felgyorsult a légzése. A mondatomra csak felmordult, és egy pillanatra lehunyta aranybarna szemeit, hogy aztán egy vággyal teli szempárral nézhessen vissza rám.
- Mikor hiszed el, hogy tényleg nem haragszok?
Kezeit a csípőmre csúsztatta. Kezei óvatosan siklottak márvány bőrömön, és elmosolyodott. Ez a mosoly… annyira édes volt, ahogy próbálta bizonyítani, hogy hibáztatja magát. Valójában tényleg hibáztatja magát, de nem sokáig bír ellenállni a kísértésnek.
- Vérbeli pasi vagy. –kuncogtam.
- Talán jobb lenne, ha vérbeli nő lennék? –incselkedett.
- A-a. –tekertem a fejem. –De örülök, hogy már fel is vidítottalak.
- Felvidítottál? Inkább felkorbácsoltál Drágám. –mosolyodott el, és jelzésképp nekem nyomta az ágyékát, mely ékes bizonyítékul szolgált.
- Azért örülök, hogy ilyen rövid idő alatt, és csupán ennyi tettel ezt tudom kiváltani belőled. –mosolyogtam. –Büszke vagyok magamra.
- Az is lehetsz. –csókolt meg.
- Imádom a csókod, az illatod, az érintésed, a szemeid… és mindened. –haraptam az ajkamba.
Az arcom bizseregni kezdett, Em pedig elmosolyodott alattam.
- Ez aztán a szerelmi vallomás. De ezen már túl vagyunk Kicsi Szívem. –csókolt meg ismét. –De azért az hozzáteszem, hogy én is imádlak téged.
Hirtelen azt vettem részre, hogy a felsőm darabokra szakad, és a földön landol az ágy mellett.
- Hé. Szerettem ezt a felsőt. –mondtam duzzogva.
- Veszek neked ezer ilyet. –mondta eltökélten, és közben a melleimmel szemezett.
- Zavarba hozol. –csókoltam meg.
- Miért?
- Még mindig nem szeretem, ha ennyire nézel. –kuncogtam. –És amúgy nem ér ez így. Te még teljesen fel vagy öltözve.
- Ezen segíthetünk. –mosolyodott el, és levette a pólóját. –Amúgy az előbbi mondatodhoz hozzá fűzék pár dolgot. Nagyon szép vagy, és imádlak. Nem kell emiatt zavarba lenned.
- Nem azt mondtam, hogy zavarban vagyok. Azt mondtam, hogy nem szeretem, ha ennyire nézel. –bólintottam aprót.
- Á…szóval önbizalom hiányos vagy.
- Nem. Na jó, hagyjuk. Ne veszekedjünk ezen. –mosolyodtam el, és egy édes csókot nyomtam ajkaira.
Közben persze kezem elindult a mellkasán. Minden izmán végsimítottam, és ajkam pedig követte kezem útját.
- Bridget…- nyögött fel.
- Hmm? –néztem fel rá.
- Kezd nagyon szűk lenni ez a farmer. –nyögte.
Elnevettem magam, és kezem végigsimított a combján is.
- Ezen segíthetünk. –mosolyogtam, és gyorsan levettem róla a nadrágot is. –Gondolom most már sokkal jobb.
- Nekem van egy másik ötletem a sokkal jobbra. –ajkai felfelé görbültek, és magához húzott egy csókra.
Egy csókra? Milliónyi apró, de annál édesebb csókra. Ezután végigcsókolta a nyakamat, dekoltázsomat, és egyre lejjebb haladt, közben kezeivel a hasamat és a derekamat simogatta.
- Egy óra múlva indulnom kell. –nyökögtem.
- Addig még van időnk. –folytatta tovább a kényeztetésem.
Hirtelen fordított rajtunk, és én voltam alul, ő pedig az egyik kezén támaszkodva csókolt, majd megszólalt:
- Nekem sok ötletem van, hogy hogyan töltsük el a maradék ötvenkilenc percet…
