Nos... meghoztam a fejezetet :) Hajnali háromnegyed egy van, kicsit korán hoztam a fejezetet :) De remélem mindenki örül neki:)
Másrészt már több hete forgatom a fejemben, hogy letiltom a komizást. Ugyanis hiába írok szeretettel, a magam szórakoztatására, rosszul esik, hogy nem kapok kommentárt. Persze a rendszeres véleményezőimnek ezúton is szeretném megköszönni azt a több sort, amit írtak nekem :) Így... ha nem változik rövid időn a helyzet, letiltom a komizást :) Csak gondoltam szólok.
Ha szilveszterig még nem írnék bejegyzést- lehet, hogy hozok még egy kis szösszenetet-, akkor boldog, sikerekben gazdag újévet kívánok mindenkinek ezúton is :)
Jó olvasást :) Puszii
Love Angel- 20. fejezet
Minden más…
(Izbel)
Minden más…
(Izbel)
Reggel nyúzottan nyitottam ki a szememet, és reménykedve tekintettem körbe a szobába. Alig aludtam éjszaka, csak forgolódtam és többször- miden apró zajra- felriadtam. Éjszaka is többször néztem körbe, hátha megjött már. De mint akkor, most sem volt itt. Mélyet sóhajtottam, és reméltem, hogy nem történt semmi baj. És hogy visszajön. Nagyon akartam, hogy újra itt legyen velem.
- Nem tudom, hogy hol a francba vagy, Kevin. De szó nélkül léptél le, és még haza sem jössz… Ajánlom, hogy… –suttogtam tehetetlenül.
Mit ajánlok? Azt, hogy itthon legyen, mire hazaérek a suliból. Igen, azt nagyon ajánlom neki, különben… Különben… Áh, semmi értelmes gondolatot sem tudok ilyenkor összehozni.
Ez nagyon lelombozó.
Lomhán öltözködtem fel, csináltam meg a hajamat, és indultam el a suliba. Vezetés közben is csak Rá gondoltam.
„Valami fontos dolgot kell elintéznem, tegyél ki itt! Szeretlek” -Pontosan ezt mondta tegnap. Azt nem mondta, hogy elmegy, de azt sem, hogy nem lesz otthon. Őrjítő. És már mennyi ideje távolt van…
A parkolóban a szokásos társaságom felé vettem az irányt, akik azonnal észrevették nyúzott arcomat.
- Mitől lehet bejelenteni, hogy eltűnt egy személy? –kérdeztem.
- Azt hiszem negyvennyolc óra. –válaszolta Renesmee, közben engem méregetett.
- Mi történt, Bel? –karolt át Rob.
- Nem tudom, hogy miért hívsz így. De… –sóhajtottam –Tegnap, a mozi felé menet kitettem Kevint egy boltnál, az ő kérésére. És azóta nem jött haza. Rettentően aggódok.
- Azt el is hiszem. –suttogta Renesmee, és megölelt –De ne aggódj. Amire hazamész, biztosan otthon lesz.
- Lehet, hogy csak találkozott az egyik haverjával, és kirúgtak a hámból. –hozta fel Daniel.
- Az vallana rá. Nagyon nem. –válaszoltam.
- Ki tudja… –kacsintott Dan, közben elmosolyodott.
- Az ő pasija, te majom, csak jobban ismeri, mint te! –dörrent rá Tiffany.
- Jó-jó. Nehogy már én legyek a hibás, amiért felhoztam egy ötletet.
- Bocs, Daniel. –motyogta Tif, és lehajtotta a fejét.
- Semmi gond, Csajszi.
Némán hallgattam a rövid szócsatát, közben az agyam folyamatosan kattogott.
~
Délután az autó felé tartva sem tudtam másra gondolni, csak rá. Ahogy napközben is. Órákon el is kapott pár tanár, amiért nem az anyagra figyelek. Könyörgöm, ez válsághelyzet! Ő eltűnt, sajnálom, de nem tudok másra gondolni. Egy angyal nem szokott csak úgy eltűnni. Valamit szokott maga után hagyni, vagy közben küld valami módon egy üzenetet. De mindig jelez, hogy jól van. Küldhetne füstjelet, morzezhatna, én akár még a postagalambnak is örülnék, csak küldene valamit. Valamit, amiből tudom, hogy jól van. Nem is érdekelne a tény, hogy csak úgy lelépett. Csak tudjam, hogy minden rendben. Most csak az érdekel.
Sietősen mentem haza, a lábam állandóan a gázpedálon volt. Nem zavart, hogy jóval a megengedett sebesség felett száguldottam. Minél hamarabb haza akartam érni. És reméltem, hogy otthon találom.
Percek múlván már a bejárati ajtón léptem be. A ház hangos beszélgetésektől volt zajos. Lily és Blaise. Megismerem őket már a hangjukról is. Meg persze a beszédük. Annyira jellegzetes a szóhasználatuk…
- Nem szabadna megtudnia! –kiáltotta a lány kétségbeesetten.
- Joga van hozzá. –jött a nyugodt válasz.
- Össze fog omlani!
- Ha az lesz, majd segítünk neki talpra állni. Ne hisztizz, Lily. Szereti, illetve szerette őt. Joga van hozzá. –mondta ellentmondást nem tűrően Blaise.
- Mit nem szabadna megtudnom? –kérdeztem a nappaliba lépve. Azt tudtam, hogy rólam van szó…
- Nem mondhatjuk el. –szólt Lily, Blaise tiltakozása ellenére is.
- Joga van tudni. –szólt fojtott hangon Blaise. Határozott volt és követelőző.
- De mit?
- Majd… megtudod. –válaszolta Lily, és nyomatékosan nézett a mellette ülő srácra, aki inkább csendben maradt, de rosszallón rázta a fejét.
Dühösen toppantottam egyet, és felszaladtam a lépcsőn. Remélem nem Vele történt valami. Istenem, könyörgöm, Ő legyen jól!
Türelmetlenül csaptam ki a hálószobám ajtaját. A várt üresség helyett az ágyamon egy légző, szőke félisten várt. Arca komor volt, égkék szemeit a plafon felé fordította, kezeit hanyagul a feje alá hajtotta.
- Kevin. –nyökögtem, mire felém fordította a pillantását és halványan, elmosolyodott.
Láttam az arcán, hogy valami miatt keserű. Nyúzott volt és a pillantása sem volt életvidám, habár rám nézve kissé ellágyult.
De mikor látta rajtam, hogy észrevettem, hogy tényleg gond van erőt vett magán és elrejtette a gondokat. Legalábbis az arcán innentől nem láttam a megviseltség jeleit.
Éreztem, hogy kijön rajtam a majdnem egy teljes nap összes feszültsége. Szinte remegtem a dühtől és a félelemtől, ami hirtelen tört rám. Féltem, legalább is eddig féltem, hogy elveszítem. De most itt van, meg kellene nyugodnom, és nem még rosszabbul lennem!
- Menj a fenébe! –kiáltottam rá, mire vigyorogva felpattant.
- Nekem is hiányoztál, Csillagvirág. –kuncogott, és az ölelésébe zárt.
Megadóan simultam a karjai közé, majd mélyen beszívtam az illatát.
- Hol a francban voltál? Tudod hogy aggódtam? –püföltem a mellkasát, mire kacarászva fogta le a csuklóimat –El sem tudod képzelni, hogy milyen képek pörögtek le múlt éjszaka a szemem előtt!
- Nyugi, Kicsim. –sóhajtott Kevin, és az ölébe kapott, majd az ágyra ült velem.
Ringatni kezdett, majd halkan dúdolni kezdett. Nem igazán ismertem fel a dalt, tudtam, hogy ezt csak most találja ki. Régen dalokat szerzett… és mennyire szerettem én azokat.
- Miért mentél el? –kérdeztem végül, immár megnyugodva.
Még mindig az ölében ültem, ő az egyik karjával tartott, a másik kezével pedig nyugtatóan simogatott, ahol csak ért.
Aprót köhintett, majd szaggatottan sóhajtott. Ezután a hajamba rejtette az arcát, és mély levegőket vett. Aggódott, és látszólag nem tudta, hogy miként mondhatná el, amit szeretne. Vagy amit el kell mondania.
- Mi történt, Édes? –kérdeztem szembe fordulva vele.
- Nem akarom, hogy kiborulj.
- Hacsak nem csaltál meg, akkor ketten mindent meg tudunk oldani. –mondtam bíztatóan, kissé viccesen. Arca elkomorult –Ugye nem csaltál meg?
- Én? Dehogy. –válaszolta azonnal, nagy meggyőzőképességgel a hangjában.
- Akkor? Annál rosszabb úgysem lehet. –mosolyogtam halványan, bíztatóan.
- Megtaláltuk Matthew holttestét. –nyögte ki egyszerre.
Apró sikoly szaladt ki a számon, ami egyre csak halkult el. A látásom elhomályosult, a fejem zúgni kezdett. Egyszerre szédülés fogott el, könnyeim megállhatatlanul folytak végig az arcomon. A szédülésem erősödött, a hallásom eltompult. Utoljára Kevin aggódó tekintetét láttam magam előtt, majd elnyelt a sötétség.
~
Óvatos, szeretetteljes cirógatásra keltem. Az ujjak az arcomon át a vállam vonalán is végsiklottak, majd újra végment a jól ismert útvonalon.
Nyöszörögtem egyet, majd óvatosan kinyitottam a szememet. Noha nem is fordultam úgy, hogy lássam az arcot, tudtam, hogy ki mellkasán fekszem. Kevin alakját és illatát ezer közül is felismerném. Érintése pedig most is, mint mindig megnyugtatott.
Lassan derengeni kezdett előttem a kép, hogy mi is történt. Remegés futott át a testemen, arcomon újra könnycseppek szaladtak végig.
- Nyugalom, Kicsim. –sóhajtotta Kevin, majd újra dúdolni kezdett.
Tudtam, hogy elájultam. Elájultam a hirtelen jött érzelmi sokk miatt. Én… hiába tudtam, hogy nincs remény… Tudtam, hogy hiába várom, hogy egyszer csak betoppanjon. De mégis… egy kis remény mindig maradt bennem, ami tovább éltetett… csak… most az is kihalt. Annyira hirtelen kellett megtudnom. De oh, lehetne ezt nem hirtelen megtudni? Annyira… Sok ez így nekem.
Zokogás járta át a testemet, éreztem, hogy minden porcikám sajog.
- Annyira sajnálom.
Tudtam, hogy ez Kevint is megviseli. Nem csak az, hogy elveszítette egy régi barátját- noha ő már tíz éve mondogatta és tudta, hogy nincs remény-, de engem is így kellett látnia.
A zokogásom lassan- talán órák elteltével-, de alább hagyott. Csak csendben folytak a könnyeim, közben Kevin mellkasához bújtam, aki átölelt és némán cirógatott. Nem szólt. Tudta, hogy nekem csak annyi kell, hogy itt legyen. Hogy érezzem a jelenlétét, hogy lelki támaszt nyújthasson.
- Meddig voltam eszméletlen? –suttogtam megtörten.
- Pár óráig. Talán kettőig. –válaszolta halkan, gondoskodó hangon.
- Mi történt vele? –kérdeztem.
- Nem akarod tudni. –motyogta halkan –Hidd el.
- De szeretném. –susogtam nem túl meggyőzően.
- Biztosan? –válaszul csak bólintottam, mire folytatta –Nem telhettek valami jól az utolsó napjai. Meg volt kínozva, szét volt cincálva. A holttestét is több darabban találtuk meg.
Sokkosan bólintottam, és közelebb bújtam Szerelmemhez. Kellett a közelsége. Kellett valami, amibe megkapaszkodhattam.
De ez a helyzet… a holttestének elképzelt látványa csak tovább rontotta a helyzetet. Úgy éreztem, hogy nem fogok olyan hamar kilábalni ebből, mint amire számítottam volna.
Újabb könnycseppek szántották végig az arcomat, amit Kevin nyomban le is törölt.
- Nyugodj meg, Kicsim. –suttogta, miközben felült velem, hátát az ágy támlájának támasztotta, és az ölébe vont.
Az apró könnyek újabb és újabb cseppje folyt le az arcomon, közben arcomat Kevin mellkasába fúrtam. Az inge már teljesen átázott a sok sós könnytől, de őt ez nem érdekelte. Csak tartott a karjai között.
- Megszakad a szívem. –susogta halkan, közben nyugtatóan ringatott és dúdolgatott.
~
Pár órával később nyugodtabb lelki állapotban álltam a zuhany alatt. Kellett ez. A sok sírástól már úgy éreztem, hogy felforrok. A hideg- inkább langyos- víz kicsit lenyugtatott, újra élőnek éreztem magam tőle. Élőnek… milyen tág ez a fogalom…
Sóhajtva szárítkoztam meg és öltöztem vissza, majd újra a szobámba mentem. Pár percig néztem a bevetetlen ágyamat, de megráztam a fejemet. Mintha csak magamnak jelezném, hogy most bármennyire is vágyok rá, nem fekhetek le. Élnem kell… Ha ő már nincs, legalább én legyek…
Hallottam a nappaliban folyó beszélgetést felszűrődni. Azt itt is hallottam, hogy a hangulat rettentően gyászos. Milyen meglepő…
Lassú, lomha lépteimmel haladtam le a lépcsőn. Kevin -meghallva lépteimet- felém sietett, és ölelésre tárta ki a karjait.
Sóhajtva simultam hozzá, majd engedtem, hogy a kanapéhoz terelgessen. Ott újra az ölébe vont, és a hátamat simogatta.
- Úgy sajnáljuk, Izbel. –suttogta Blaise, a többiek pedig beleegyezőn bólogattak.
Most itthon volt mindenki. Harper a foteljében ült, ölében egy napilap volt, Blaise Lily és Dan mellett ücsörgött, Tod pedig épp ekkor jött elő a konyhából, egy gőzölgő csészével a kezében.
- Gondoltam jól esne. –nyomta a kezembe –Forró csoki. Régen mindig ezt ittad, ha valami… rossz történt.
- Köszönöm. –susogtam, és bele kortyoltam a meleg italba. Jól esett és finom volt.
Mindenki némán ült, látszólag engem figyelt. Engem zavart ez. Nagyon nyomasztott.
- És most hol vannak a… testének darabjai? –kérdeztem elcsukló hangon.
- Te elmondtad neki? –pattant fel Blaise dühösen, Kevin szemeibe nézve.
- Ő akarta tudni. –válaszolta –És mivel joga van tudni, igen, elmondtam neki.
- Igen, joga volt tudni, hogy meghalt, de azt nem, hogy szétcincálták! –ordította, mire szemeimet ellepték a könnyek.
- Ne veszekedjetek. –nyöszörögtem, de mintha meg sem hallották volna, amit mondok, tovább folytatták a szócsatájukat.
- Most nézd meg, hogy milyen állapotban van. –mutatott rám Blaise –Ha nem mondtad volna el, hogy darabokra szedték, akkor nem lenne ez. Miért nem volt elég, hogy meghalt?
- Ha megkérdezte, jogunk van válaszolni. Matthew a jegyese volt, te balfék! –válaszolta hasonló hangnemben Szerelmem.
Kipattantam az öléből, és nyöszörögve az emeletre futottam, majd bezárkóztam a szobámba. Lecsúsztam az ajtó mentén, és felhúzott térdeimet átkaroltam. Miért kellett annyiszor emlegetni, hogy… nem voltak szépek az utolsó napjai, és meggyalázták a testét? Elég volt egyszer hallanom, nem akartam még… többször is. És a neve… Miért kellett ordítani a nevét?
További vita zaja szűrődött fel, minek hallatán az arcomon újabb könnycseppek csorogtak végig.
A térdeimre hajtottam a fejemet, a homlokomat erősen szorítottam a térdkalácsomhoz. Szinte nyivákoló hangot hallattam, majd lehunytam a szemeimet.
~
Nem tudom, hogy hogyan kerültem az ágyba. Azt pedig végképp nem, hogy miként került rám a jól ismert pizsamám. Valószínűleg elalhattam a földön kuporogva, valaki pedig ágyba dugott.
Világos volt odakint. Az óra kettőt mutatott. Kihagytam egy napot a suliból. És végaludtam az éjszakát, valamint a fél napot. Igaz, többször felriadtam, rövid időkre, aztán visszasírtam magamat. Arra nem figyeltem, hogy van-e mellettem valaki. Egyszer-egyszer feltűnt, hogy egy kemény mellkas nyomódik a hátamnak, egy kéz pedig a hasamat cirógatja. Kevin lehetett az. Sőt, biztos, hogy ő volt. Még érzem a jellegzetes illatát.
Mélyes sóhajtottam, majd kikászálódtam a meleg takarók közül. Én hülye. Ki más lehetett volna, ha nem Ő? Majd jó, hogy nem nyomok után fogok kutatni, hogy tényleg Kevin feküdt-e mellém… Én teljesen megzakkantam, elment az a maradék józan eszem is?!
Mondjuk ez elképzelhető. Túlságosan is az.
- Szia Kicsim. –hallottam azt a szeretett hangot. Most meglepettség csendült hozzá.
- Szia. –emeltem a pillantásom Kevinre, aki az ajtón dugta be a fejét, majd kitárta azt.
- Fent vagy?
- Hát… aha. –mosolyodtam el halványan.
- Bocs, felesleges kérdés volt. –ült le az ágyra, majd az ölébe vont –Hogy vagy?
- Nem tudom, hogy hol a francba vagy, Kevin. De szó nélkül léptél le, és még haza sem jössz… Ajánlom, hogy… –suttogtam tehetetlenül.
Mit ajánlok? Azt, hogy itthon legyen, mire hazaérek a suliból. Igen, azt nagyon ajánlom neki, különben… Különben… Áh, semmi értelmes gondolatot sem tudok ilyenkor összehozni.
Ez nagyon lelombozó.
Lomhán öltözködtem fel, csináltam meg a hajamat, és indultam el a suliba. Vezetés közben is csak Rá gondoltam.
„Valami fontos dolgot kell elintéznem, tegyél ki itt! Szeretlek” -Pontosan ezt mondta tegnap. Azt nem mondta, hogy elmegy, de azt sem, hogy nem lesz otthon. Őrjítő. És már mennyi ideje távolt van…
A parkolóban a szokásos társaságom felé vettem az irányt, akik azonnal észrevették nyúzott arcomat.
- Mitől lehet bejelenteni, hogy eltűnt egy személy? –kérdeztem.
- Azt hiszem negyvennyolc óra. –válaszolta Renesmee, közben engem méregetett.
- Mi történt, Bel? –karolt át Rob.
- Nem tudom, hogy miért hívsz így. De… –sóhajtottam –Tegnap, a mozi felé menet kitettem Kevint egy boltnál, az ő kérésére. És azóta nem jött haza. Rettentően aggódok.
- Azt el is hiszem. –suttogta Renesmee, és megölelt –De ne aggódj. Amire hazamész, biztosan otthon lesz.
- Lehet, hogy csak találkozott az egyik haverjával, és kirúgtak a hámból. –hozta fel Daniel.
- Az vallana rá. Nagyon nem. –válaszoltam.
- Ki tudja… –kacsintott Dan, közben elmosolyodott.
- Az ő pasija, te majom, csak jobban ismeri, mint te! –dörrent rá Tiffany.
- Jó-jó. Nehogy már én legyek a hibás, amiért felhoztam egy ötletet.
- Bocs, Daniel. –motyogta Tif, és lehajtotta a fejét.
- Semmi gond, Csajszi.
Némán hallgattam a rövid szócsatát, közben az agyam folyamatosan kattogott.
~
Délután az autó felé tartva sem tudtam másra gondolni, csak rá. Ahogy napközben is. Órákon el is kapott pár tanár, amiért nem az anyagra figyelek. Könyörgöm, ez válsághelyzet! Ő eltűnt, sajnálom, de nem tudok másra gondolni. Egy angyal nem szokott csak úgy eltűnni. Valamit szokott maga után hagyni, vagy közben küld valami módon egy üzenetet. De mindig jelez, hogy jól van. Küldhetne füstjelet, morzezhatna, én akár még a postagalambnak is örülnék, csak küldene valamit. Valamit, amiből tudom, hogy jól van. Nem is érdekelne a tény, hogy csak úgy lelépett. Csak tudjam, hogy minden rendben. Most csak az érdekel.
Sietősen mentem haza, a lábam állandóan a gázpedálon volt. Nem zavart, hogy jóval a megengedett sebesség felett száguldottam. Minél hamarabb haza akartam érni. És reméltem, hogy otthon találom.
Percek múlván már a bejárati ajtón léptem be. A ház hangos beszélgetésektől volt zajos. Lily és Blaise. Megismerem őket már a hangjukról is. Meg persze a beszédük. Annyira jellegzetes a szóhasználatuk…
- Nem szabadna megtudnia! –kiáltotta a lány kétségbeesetten.
- Joga van hozzá. –jött a nyugodt válasz.
- Össze fog omlani!
- Ha az lesz, majd segítünk neki talpra állni. Ne hisztizz, Lily. Szereti, illetve szerette őt. Joga van hozzá. –mondta ellentmondást nem tűrően Blaise.
- Mit nem szabadna megtudnom? –kérdeztem a nappaliba lépve. Azt tudtam, hogy rólam van szó…
- Nem mondhatjuk el. –szólt Lily, Blaise tiltakozása ellenére is.
- Joga van tudni. –szólt fojtott hangon Blaise. Határozott volt és követelőző.
- De mit?
- Majd… megtudod. –válaszolta Lily, és nyomatékosan nézett a mellette ülő srácra, aki inkább csendben maradt, de rosszallón rázta a fejét.
Dühösen toppantottam egyet, és felszaladtam a lépcsőn. Remélem nem Vele történt valami. Istenem, könyörgöm, Ő legyen jól!
Türelmetlenül csaptam ki a hálószobám ajtaját. A várt üresség helyett az ágyamon egy légző, szőke félisten várt. Arca komor volt, égkék szemeit a plafon felé fordította, kezeit hanyagul a feje alá hajtotta.
- Kevin. –nyökögtem, mire felém fordította a pillantását és halványan, elmosolyodott.
Láttam az arcán, hogy valami miatt keserű. Nyúzott volt és a pillantása sem volt életvidám, habár rám nézve kissé ellágyult.
De mikor látta rajtam, hogy észrevettem, hogy tényleg gond van erőt vett magán és elrejtette a gondokat. Legalábbis az arcán innentől nem láttam a megviseltség jeleit.
Éreztem, hogy kijön rajtam a majdnem egy teljes nap összes feszültsége. Szinte remegtem a dühtől és a félelemtől, ami hirtelen tört rám. Féltem, legalább is eddig féltem, hogy elveszítem. De most itt van, meg kellene nyugodnom, és nem még rosszabbul lennem!
- Menj a fenébe! –kiáltottam rá, mire vigyorogva felpattant.
- Nekem is hiányoztál, Csillagvirág. –kuncogott, és az ölelésébe zárt.
Megadóan simultam a karjai közé, majd mélyen beszívtam az illatát.
- Hol a francban voltál? Tudod hogy aggódtam? –püföltem a mellkasát, mire kacarászva fogta le a csuklóimat –El sem tudod képzelni, hogy milyen képek pörögtek le múlt éjszaka a szemem előtt!
- Nyugi, Kicsim. –sóhajtott Kevin, és az ölébe kapott, majd az ágyra ült velem.
Ringatni kezdett, majd halkan dúdolni kezdett. Nem igazán ismertem fel a dalt, tudtam, hogy ezt csak most találja ki. Régen dalokat szerzett… és mennyire szerettem én azokat.
- Miért mentél el? –kérdeztem végül, immár megnyugodva.
Még mindig az ölében ültem, ő az egyik karjával tartott, a másik kezével pedig nyugtatóan simogatott, ahol csak ért.
Aprót köhintett, majd szaggatottan sóhajtott. Ezután a hajamba rejtette az arcát, és mély levegőket vett. Aggódott, és látszólag nem tudta, hogy miként mondhatná el, amit szeretne. Vagy amit el kell mondania.
- Mi történt, Édes? –kérdeztem szembe fordulva vele.
- Nem akarom, hogy kiborulj.
- Hacsak nem csaltál meg, akkor ketten mindent meg tudunk oldani. –mondtam bíztatóan, kissé viccesen. Arca elkomorult –Ugye nem csaltál meg?
- Én? Dehogy. –válaszolta azonnal, nagy meggyőzőképességgel a hangjában.
- Akkor? Annál rosszabb úgysem lehet. –mosolyogtam halványan, bíztatóan.
- Megtaláltuk Matthew holttestét. –nyögte ki egyszerre.
Apró sikoly szaladt ki a számon, ami egyre csak halkult el. A látásom elhomályosult, a fejem zúgni kezdett. Egyszerre szédülés fogott el, könnyeim megállhatatlanul folytak végig az arcomon. A szédülésem erősödött, a hallásom eltompult. Utoljára Kevin aggódó tekintetét láttam magam előtt, majd elnyelt a sötétség.
~
Óvatos, szeretetteljes cirógatásra keltem. Az ujjak az arcomon át a vállam vonalán is végsiklottak, majd újra végment a jól ismert útvonalon.
Nyöszörögtem egyet, majd óvatosan kinyitottam a szememet. Noha nem is fordultam úgy, hogy lássam az arcot, tudtam, hogy ki mellkasán fekszem. Kevin alakját és illatát ezer közül is felismerném. Érintése pedig most is, mint mindig megnyugtatott.
Lassan derengeni kezdett előttem a kép, hogy mi is történt. Remegés futott át a testemen, arcomon újra könnycseppek szaladtak végig.
- Nyugalom, Kicsim. –sóhajtotta Kevin, majd újra dúdolni kezdett.
Tudtam, hogy elájultam. Elájultam a hirtelen jött érzelmi sokk miatt. Én… hiába tudtam, hogy nincs remény… Tudtam, hogy hiába várom, hogy egyszer csak betoppanjon. De mégis… egy kis remény mindig maradt bennem, ami tovább éltetett… csak… most az is kihalt. Annyira hirtelen kellett megtudnom. De oh, lehetne ezt nem hirtelen megtudni? Annyira… Sok ez így nekem.
Zokogás járta át a testemet, éreztem, hogy minden porcikám sajog.
- Annyira sajnálom.
Tudtam, hogy ez Kevint is megviseli. Nem csak az, hogy elveszítette egy régi barátját- noha ő már tíz éve mondogatta és tudta, hogy nincs remény-, de engem is így kellett látnia.
A zokogásom lassan- talán órák elteltével-, de alább hagyott. Csak csendben folytak a könnyeim, közben Kevin mellkasához bújtam, aki átölelt és némán cirógatott. Nem szólt. Tudta, hogy nekem csak annyi kell, hogy itt legyen. Hogy érezzem a jelenlétét, hogy lelki támaszt nyújthasson.
- Meddig voltam eszméletlen? –suttogtam megtörten.
- Pár óráig. Talán kettőig. –válaszolta halkan, gondoskodó hangon.
- Mi történt vele? –kérdeztem.
- Nem akarod tudni. –motyogta halkan –Hidd el.
- De szeretném. –susogtam nem túl meggyőzően.
- Biztosan? –válaszul csak bólintottam, mire folytatta –Nem telhettek valami jól az utolsó napjai. Meg volt kínozva, szét volt cincálva. A holttestét is több darabban találtuk meg.
Sokkosan bólintottam, és közelebb bújtam Szerelmemhez. Kellett a közelsége. Kellett valami, amibe megkapaszkodhattam.
De ez a helyzet… a holttestének elképzelt látványa csak tovább rontotta a helyzetet. Úgy éreztem, hogy nem fogok olyan hamar kilábalni ebből, mint amire számítottam volna.
Újabb könnycseppek szántották végig az arcomat, amit Kevin nyomban le is törölt.
- Nyugodj meg, Kicsim. –suttogta, miközben felült velem, hátát az ágy támlájának támasztotta, és az ölébe vont.
Az apró könnyek újabb és újabb cseppje folyt le az arcomon, közben arcomat Kevin mellkasába fúrtam. Az inge már teljesen átázott a sok sós könnytől, de őt ez nem érdekelte. Csak tartott a karjai között.
- Megszakad a szívem. –susogta halkan, közben nyugtatóan ringatott és dúdolgatott.
~
Pár órával később nyugodtabb lelki állapotban álltam a zuhany alatt. Kellett ez. A sok sírástól már úgy éreztem, hogy felforrok. A hideg- inkább langyos- víz kicsit lenyugtatott, újra élőnek éreztem magam tőle. Élőnek… milyen tág ez a fogalom…
Sóhajtva szárítkoztam meg és öltöztem vissza, majd újra a szobámba mentem. Pár percig néztem a bevetetlen ágyamat, de megráztam a fejemet. Mintha csak magamnak jelezném, hogy most bármennyire is vágyok rá, nem fekhetek le. Élnem kell… Ha ő már nincs, legalább én legyek…
Hallottam a nappaliban folyó beszélgetést felszűrődni. Azt itt is hallottam, hogy a hangulat rettentően gyászos. Milyen meglepő…
Lassú, lomha lépteimmel haladtam le a lépcsőn. Kevin -meghallva lépteimet- felém sietett, és ölelésre tárta ki a karjait.
Sóhajtva simultam hozzá, majd engedtem, hogy a kanapéhoz terelgessen. Ott újra az ölébe vont, és a hátamat simogatta.
- Úgy sajnáljuk, Izbel. –suttogta Blaise, a többiek pedig beleegyezőn bólogattak.
Most itthon volt mindenki. Harper a foteljében ült, ölében egy napilap volt, Blaise Lily és Dan mellett ücsörgött, Tod pedig épp ekkor jött elő a konyhából, egy gőzölgő csészével a kezében.
- Gondoltam jól esne. –nyomta a kezembe –Forró csoki. Régen mindig ezt ittad, ha valami… rossz történt.
- Köszönöm. –susogtam, és bele kortyoltam a meleg italba. Jól esett és finom volt.
Mindenki némán ült, látszólag engem figyelt. Engem zavart ez. Nagyon nyomasztott.
- És most hol vannak a… testének darabjai? –kérdeztem elcsukló hangon.
- Te elmondtad neki? –pattant fel Blaise dühösen, Kevin szemeibe nézve.
- Ő akarta tudni. –válaszolta –És mivel joga van tudni, igen, elmondtam neki.
- Igen, joga volt tudni, hogy meghalt, de azt nem, hogy szétcincálták! –ordította, mire szemeimet ellepték a könnyek.
- Ne veszekedjetek. –nyöszörögtem, de mintha meg sem hallották volna, amit mondok, tovább folytatták a szócsatájukat.
- Most nézd meg, hogy milyen állapotban van. –mutatott rám Blaise –Ha nem mondtad volna el, hogy darabokra szedték, akkor nem lenne ez. Miért nem volt elég, hogy meghalt?
- Ha megkérdezte, jogunk van válaszolni. Matthew a jegyese volt, te balfék! –válaszolta hasonló hangnemben Szerelmem.
Kipattantam az öléből, és nyöszörögve az emeletre futottam, majd bezárkóztam a szobámba. Lecsúsztam az ajtó mentén, és felhúzott térdeimet átkaroltam. Miért kellett annyiszor emlegetni, hogy… nem voltak szépek az utolsó napjai, és meggyalázták a testét? Elég volt egyszer hallanom, nem akartam még… többször is. És a neve… Miért kellett ordítani a nevét?
További vita zaja szűrődött fel, minek hallatán az arcomon újabb könnycseppek csorogtak végig.
A térdeimre hajtottam a fejemet, a homlokomat erősen szorítottam a térdkalácsomhoz. Szinte nyivákoló hangot hallattam, majd lehunytam a szemeimet.
~
Nem tudom, hogy hogyan kerültem az ágyba. Azt pedig végképp nem, hogy miként került rám a jól ismert pizsamám. Valószínűleg elalhattam a földön kuporogva, valaki pedig ágyba dugott.
Világos volt odakint. Az óra kettőt mutatott. Kihagytam egy napot a suliból. És végaludtam az éjszakát, valamint a fél napot. Igaz, többször felriadtam, rövid időkre, aztán visszasírtam magamat. Arra nem figyeltem, hogy van-e mellettem valaki. Egyszer-egyszer feltűnt, hogy egy kemény mellkas nyomódik a hátamnak, egy kéz pedig a hasamat cirógatja. Kevin lehetett az. Sőt, biztos, hogy ő volt. Még érzem a jellegzetes illatát.
Mélyes sóhajtottam, majd kikászálódtam a meleg takarók közül. Én hülye. Ki más lehetett volna, ha nem Ő? Majd jó, hogy nem nyomok után fogok kutatni, hogy tényleg Kevin feküdt-e mellém… Én teljesen megzakkantam, elment az a maradék józan eszem is?!
Mondjuk ez elképzelhető. Túlságosan is az.
- Szia Kicsim. –hallottam azt a szeretett hangot. Most meglepettség csendült hozzá.
- Szia. –emeltem a pillantásom Kevinre, aki az ajtón dugta be a fejét, majd kitárta azt.
- Fent vagy?
- Hát… aha. –mosolyodtam el halványan.
- Bocs, felesleges kérdés volt. –ült le az ágyra, majd az ölébe vont –Hogy vagy?
- Jól. –válaszoltam tömören. Hazudtam. Úgyis kiérzi belőle.
- Én az igazat várom.
- Szarul. Rettentően rémesen érzem magam. –sóhajtottam, majd a vállába fúrtam az arcomat.
- Majd jobb lesz, Kicsim. –mondta.
- Próbálok hinni neked. –suttogtam.
- Itt leszek veled, és segítek. –motyogta.
- Tudom. És szükségem van rád. És lesz is. Ez… –akadt el a mondatom.
- Nem kell beszélned. Csak… hagyd, hogy itt legyek veled.
Majd lassan dúdolgatni kezdett, és hagyta, hogy újra elsírjam magam. Most csak némán folytak a könnyeim.
- Atyám, de gyenge vagyok. –töröltem meg az arcomat- Bocs, hogy… így kell látnod.
- Miért szégyelled ezt?
Válaszul csak megráztam a fejemet. Hisz tudja ő jól a kérdésére a választ. Már kiismert annyira, hogy tudja…
- Ja, persze. –dörmögte –Falat emelsz az érzéseid köré, és nem engeded, hogy más is láthassa. Úgy érzed, hogy ettől elgyengülsz és kiszolgáltatott állapotba kerülsz. De Izbel. Kicsim, nem bizonyítottam be eléggé, hogy bennem megbízhatsz, és hogy én mindennél jobban szeretlek téged? Előttem ne csináld ezt, engem ne kínozz ezzel. Szeretnélek ennél is jobban megismerni, minden egyes szavad után előre tudni, hogy mi lesz a következő. Szeretnék azon kiváltságos és nagyon kevés személy közé tartozni, akik látják az igazi érzelmeidet. Nem csak a mosolyodat, hanem az amögött rejlő keserűséget, bánatot, esetleg haragot. Nehéz végignéznem, hogy nem engedsz ennyire közel magadhoz. Én… nem azt mondom, hogy most azonnal tárulkozz ki, nem is lennél képes rá, én pedig nem várhatom el. Csak… azt szeretném, ha idővel én is része lehetnék olyannyira az életednek, hogy megbízz bennem annyira, hogy beengedj a falad mögé.
- Ígérem, Kevin. –suttogtam a mellkasába, mire megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait.
- Jöttek hozzád. –motyogta meglepődve- Ahogy hallom Renesmee az… És talán Jasper.
Percekkel később még a szobámban ültem, csakhogy már nem egyedül. Az ajtón épp belépett Nessie, mögötte pedig Jasper feszengett. Kissé meglepődve léptek be, szerintem nem számítottak rá, hogy ilyen ramaty állapotban találnak.
- Szia Iz. –ölelt meg barátnőm, mire erőtlenül, de visszaöleltem- Nem voltál ma suliba. Történt valami?
- Bizonyára igen. –suttogta Jasper eltorzult arckifejezéssel. Ja, az érzelmeimet is érzékeli. Bocsánat, Jasper!
- Igen. Meghalt az egyik –aprót köhintettem- barátom.
- Ohh, annyira sajnálom. –huppant le mellém az ágyra Nessie, közben nyugtatóan átölelt.
- Több volt, mint barát, igaz?
- Milyen jó szemed van, Jasper. –fintorodtam el- A… volt barátom ment el. Ilyen fiatalon már elvesztettem azt, aki az életem egyik meghatározó alakja volt.
- Mesélj.
- Ő… még egy éve tűnt el. Nem tudom, hogy mi történt vele.
Most úgy éreztem, hogy hazudni muszáj. Hisz… mégsem tálalhatom ki neki a teljes igazságot.
- Tegnap este tudtam meg, hogy megtalálták a holttestét. Kevin azért ment el… –rövid szünetet hagytam, majd rögtönöztem- hogy azonosítsa.
- És a telefont is azért nem vette fel? –kérdezte gyanakodva Renesmee.
- Sietnie kellett és itthon hagyta a töltőjét. –füllentettem.
Már égtem a szégyentől, hogy ennyit kell hazudnom. Nem igazán volt ínyemre ez a sok kamu sztori.
- Renesmee egy kicsit… lemennél? –pillantott fel unokahúgára Jasper, mire a lány bólintott.
Nessie még egy puszit nyomott az arcomra, majd kérkedő pillantást vetett a nagybátyjára, de elhagyta a szobát.
- Valamit nem mondasz el. Ki vele! –utasított, mire a torkomon akadt a szó.
- Én az igazat várom.
- Szarul. Rettentően rémesen érzem magam. –sóhajtottam, majd a vállába fúrtam az arcomat.
- Majd jobb lesz, Kicsim. –mondta.
- Próbálok hinni neked. –suttogtam.
- Itt leszek veled, és segítek. –motyogta.
- Tudom. És szükségem van rád. És lesz is. Ez… –akadt el a mondatom.
- Nem kell beszélned. Csak… hagyd, hogy itt legyek veled.
Majd lassan dúdolgatni kezdett, és hagyta, hogy újra elsírjam magam. Most csak némán folytak a könnyeim.
- Atyám, de gyenge vagyok. –töröltem meg az arcomat- Bocs, hogy… így kell látnod.
- Miért szégyelled ezt?
Válaszul csak megráztam a fejemet. Hisz tudja ő jól a kérdésére a választ. Már kiismert annyira, hogy tudja…
- Ja, persze. –dörmögte –Falat emelsz az érzéseid köré, és nem engeded, hogy más is láthassa. Úgy érzed, hogy ettől elgyengülsz és kiszolgáltatott állapotba kerülsz. De Izbel. Kicsim, nem bizonyítottam be eléggé, hogy bennem megbízhatsz, és hogy én mindennél jobban szeretlek téged? Előttem ne csináld ezt, engem ne kínozz ezzel. Szeretnélek ennél is jobban megismerni, minden egyes szavad után előre tudni, hogy mi lesz a következő. Szeretnék azon kiváltságos és nagyon kevés személy közé tartozni, akik látják az igazi érzelmeidet. Nem csak a mosolyodat, hanem az amögött rejlő keserűséget, bánatot, esetleg haragot. Nehéz végignéznem, hogy nem engedsz ennyire közel magadhoz. Én… nem azt mondom, hogy most azonnal tárulkozz ki, nem is lennél képes rá, én pedig nem várhatom el. Csak… azt szeretném, ha idővel én is része lehetnék olyannyira az életednek, hogy megbízz bennem annyira, hogy beengedj a falad mögé.
- Ígérem, Kevin. –suttogtam a mellkasába, mire megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait.
- Jöttek hozzád. –motyogta meglepődve- Ahogy hallom Renesmee az… És talán Jasper.
Percekkel később még a szobámban ültem, csakhogy már nem egyedül. Az ajtón épp belépett Nessie, mögötte pedig Jasper feszengett. Kissé meglepődve léptek be, szerintem nem számítottak rá, hogy ilyen ramaty állapotban találnak.
- Szia Iz. –ölelt meg barátnőm, mire erőtlenül, de visszaöleltem- Nem voltál ma suliba. Történt valami?
- Bizonyára igen. –suttogta Jasper eltorzult arckifejezéssel. Ja, az érzelmeimet is érzékeli. Bocsánat, Jasper!
- Igen. Meghalt az egyik –aprót köhintettem- barátom.
- Ohh, annyira sajnálom. –huppant le mellém az ágyra Nessie, közben nyugtatóan átölelt.
- Több volt, mint barát, igaz?
- Milyen jó szemed van, Jasper. –fintorodtam el- A… volt barátom ment el. Ilyen fiatalon már elvesztettem azt, aki az életem egyik meghatározó alakja volt.
- Mesélj.
- Ő… még egy éve tűnt el. Nem tudom, hogy mi történt vele.
Most úgy éreztem, hogy hazudni muszáj. Hisz… mégsem tálalhatom ki neki a teljes igazságot.
- Tegnap este tudtam meg, hogy megtalálták a holttestét. Kevin azért ment el… –rövid szünetet hagytam, majd rögtönöztem- hogy azonosítsa.
- És a telefont is azért nem vette fel? –kérdezte gyanakodva Renesmee.
- Sietnie kellett és itthon hagyta a töltőjét. –füllentettem.
Már égtem a szégyentől, hogy ennyit kell hazudnom. Nem igazán volt ínyemre ez a sok kamu sztori.
- Renesmee egy kicsit… lemennél? –pillantott fel unokahúgára Jasper, mire a lány bólintott.
Nessie még egy puszit nyomott az arcomra, majd kérkedő pillantást vetett a nagybátyjára, de elhagyta a szobát.
- Valamit nem mondasz el. Ki vele! –utasított, mire a torkomon akadt a szó.
