Gondoltam megleplek titeket egy kis szösszenettel. Hisz itt a karácsony, ezt fogadjátok személyes ajándékomnak :) Remélem mindenkinek tetszeni fog :) Mert ha igen, akkor talán még folytatást is írok.
Ha valaki szeretne még egy ilyen típusú novellát olvasni, az valamilyen úton-módon jelezze nekem, ha kérhetem :)
Puszii, és boldog karácsonyt mindenkinek!
Love Angel- Múlt
(Izbel)
(Izbel)
Remélem mihamarabb hazaérsz, a fa csak rád vár.
Szeretlek: Matthew
Szeretlek: Matthew
Elmosolyodtam, és a telefonomat visszacsúsztattam a retikülömbe. Melegséggel töltött el ez az apró üzenet is, noha nem sokáig tudott felüdülést okozni. A kezem már majd’ leszakadt, az ujjaim már teljesen elfehéredtek. A sok nehéz táska cipelésétől már minden bajom volt. Mondhatni már a hajam is fájt. Rendben, beismerem. Ez hülyeség. A hajad nem tud fájni. Legalább is én még nem tapasztaltam. Pedig megéltem már nem egy kort...
Újabb fáradt nyögés hagyta el ajkaimat, miközben a liftre vártam. Mégsem fogok azon a több száz lépcsőn végigcaplatni ennyi cuccal. Na jó. Biztos, hogy nem több száz. Még azt sem állítanám százszázalékosan, hogy száz megvan… Majd egyszer, ha lesz időm és energiám rá végigszáguldok rajta és megszámolom… De az nem mostanában lesz. Biztos, hogy nem mostanában.
A lift egy halk kattanással megállt, majd kinyílt előttem az ezüstöt ajtó. Imádtam ezt a liftet. Azon kívül, hogy tágas volt, a falakat tükör fedte. Szép, tiszta és óriási tükör. Szerettem a tükröket. Azon kívül, hogy még tágasabbá tette az adott helyet, és fényben úszóbb is lesz tőle a helyiség. Ez persze csak a dinamikai előnye volt. Arról pedig még szót sem ejtettem, hogy magadat látod a tükörben. Oké, beismerem. Ez teljesen egyértelmű és logikus kijelentés volt, talán már kiakasztó is. Hisz… mindenki tudja, hogy a tükörben magát is látja. Már megint az idióta, üres eszmefuttatásom. Csodálom, hogy Ő még nem akadt ki miatta.
Mondjuk… sokszor mondta már, hogy szereti bennem ezt. Pontosan fogalmazva: Ezt nagyon szereti bennem, a többi megfogó tulajdonságom mellett. Ő fogalmazott így még… három éve. Azt hiszem pontosan három éve. Plusz-mínusz pár nap.
Igen… mert amikor azt a bizonyos mondatot kiejtette a száján ugyancsak karácsony előtt jártunk… Igaz, ma huszonnegyedike van, reggel tíz óra. Még sosem halasztottam ilyen későre a bevásárlást. Na jó, nem volt lehetőségem előbb vásárolni. Utaznom kellett bevetésről bevetésre.
Bevetés… Eléggé érdekes megfogalmazás. Csak annyi a dolgom, hogy feltűnésmentes maradjak, közben segítsek egy srácnak és egy lánynak egymásra találni. Nagyon… izgalmas munka. Félre ne értse senki! Tényleg szeretem, amit csinálok…csak… Egyszer igazán kipróbálnám amit Ő csinál. Életeket ment meg, mindig tettre készen áll. Bármikor hívták, ő ment. Érdekes élete van… Néha irigylem. Tudni, hogy mennyi kalandon ment keresztül, amikor én csak ülök és figyelem a párok ténykedését…
Egyszer elmondtam neki, hogy mit is érzek ezzel kapcsolatban. Tüzesen leoltott, hogy ez egyáltalán nem így járja. Mert igenis nagy munka, hogy emberek szerelmi életét hozzuk rendbe. Persze, mert az emberek megmentése nem az.
Már csak egy emelet… Plusz egy, mert az autómhoz megyek. Oké… Az ujjaimat már tényleg nem érzem. De végül is… Nem vagyok angyal, hogy az autómhoz illantsam őket. Dehogy. Mostanában egyre többet ironizálok. Mint például az előbb is. Kedvesemet gyakran már az őrületbe kergetem vele. De hát… olyan jó buli!
Ráadásul emberek között használni az erőmet nem túl szerencsét. Egy kamerákkal felszerelt liftben pedig még úgysem. A csizmám sarkával ütöttem a tamtamot. Ebben a liftben még rádió is ment, ami általában- egy kis beavatkozással- a kedvenc számaimat játszotta. Mondtam már, hogy imádom ezt a liftet?
Pár másodperccel később kinyíltak az ajtók, én pedig a Mercedesemhez tipegtem. Na jó, normálisan lépkedtem. Igaz, próbáltam nem letenni a sarkamat. Most már idegesített a cipőkopogás. Egész reggel ezt hallgattam. Ahogy a fiatal nők futkosnak mellettem. Két óra vásárlás után már úgy voltam ezzel a megállhatatlan kopogással, hogyha észreveszek még egy tű sarkút, menten kitépem a hajamat. De szerencsére megálltam ezt a vágyamat. Nem lett volna szerencsés, ha így közvetlenül az ünnepek előtt szabadulok meg a szőke loboncomtól. Szerettem a hajamat. Szőke, festetlen tincsek. Ezt csak azért említem meg, mert már többen kérdezték tőlem, hogy milyen hajfestéket használok. Csak annyit tudtam már sokszor mondani, hogy: Úgy hívják, hogy természet, illetve gének. Voltak, akik nem értették meg, hogy mire célzok ezzel.
Miután a csomagtartóba szórtam a táskákat- na jó, szépen, óvatosan letettem őket, hiszen törékeny is van köztük- beültem a vezető ülésbe és indítottam.
Percekig autóztam a csúszós, hólepte utakon. Egy örökkévalóságnak éreztem. A kocsiban kellemes, mézes-fahéjas illat terjengett. Kedvesem mindig tudja, hogy mit szeretek, így nem volt nehéz megalkotnia ezt az illatelegyet. Egyel lejjebb állítottam az autó fűtését. Túl melegnek éreztem már ezt.
Hiába mentem lassan és vigyáztam, az autó egy-egy kanyarban megcsúszott. Persze mindig visszanyertem az irányításomat a jármű felett, de azért bennem volt a félsz. Mi van, ha kicsúszok egy éles kanyarban, az autó bukfencet hány és felborul? Oh… hát mi lenne? Valaki odafent biztos észrevenné, és nyomban kiszabadítana. Vagy ha nem lenne komoly bajom, akkor magam is ki tudnék illanni belőle.
Végül- szerencsére baleset mentesen- értem a lakásunk elé. Három emeletes, óriási, luxus ház legfelső emeletét birtokoltuk London belvárosában. Csak ő és én. Csak ketten. Értékeltem ezt, hiszen még csak pár hónapja szakadtunk el a többiektől. Eddig velük együtt éltünk egy óriási villában Florida környékén. Többiekkel… Mit is takar ez? Hát, huszonéves kamaszt. Igaz, nem szó szerinti értelemben kamaszok, de tökéletesen másolják a tizenévesek viselkedését. Legnagyobb bánatomra, persze. Angyal létükre eléggé komolytalanul veszik a feladatokat. Néha már rettegek, hogy az egyikük odavész egyszer. Eléggé rossz lenne… Rossz… inkább úgy mondanám, hogy egyenesen szörnyű, tragikus.
A mélygarázsba hajtottam, és leparkoltam a nekem kijelölt helyre. Hiába volt minimum tíz hely idelent, nekem és Mattnek csak három volt fenntartva. Hiszen kettő másik családdal kell ezt használnunk. De legalább a meleg vizet nem veszik el előlünk.
Sóhajtva szálltam ki, és mentem a csomagtartóhoz. Felrémlett előttem a sok táska, a nehézségük és az ujjaim sajgása. Elkeserítő.
- Cicám. –suttogta a hátamnak simulva, és egy émelyítő csókot nyomott a nyakamba.
- Oh, szia. –fordultam meg a karjai között, és ajkait vettem birtokba.
- Segítsek felcipekedni? –kérdezte.
- Nem lenne rossz. –bólogattam immár felvidulva –Amúgy… hogy kerültél le ilyen gyorsan?
- Hm… és ezt még te kérdezed? –kacagott.
- És mi lett volna, ha meglátnak? Arra nem gondoltál? –aggodalmaskodtam, mire az ölelésébe vont.
- Ne félj, Cicám, vigyáztam. –csókolt meg újra, immár kicsit szenvedélyesebben.
Percekkel később már a nappaliba dobtuk le a cuccokat. Elment egy kis időnk azzal, hogy a sokadik köszöntő csókot nyomja az ajkaimra. Sietnünk kellett volna… De hát, nem lehet neki ellenállni! Az összes angyal lássa lelkem, én megpróbáltam… egy kis ideig legalább is. Nagyon kis ideig… De próbáltam!
Hallottam, ahogy kuncogni kezd mögöttem.
- Mi olyan vicces? –kérdeztem kissé mérgesen.
Ő csak a táskák felé intett. Odanéztem, és nyomban oda iramodtam. Sietve próbáltam összeszedni az eldőlt szatyorból kiesett gömböket. A lila díszek ide-oda keringtek a padlón, majd egymásnak koccantak és más irányt vettek.
- Nem segítenél? –nyögtem.
Vigyorogva csettintett egyet,mire az összes gömb visszapattant a táskába.
- Nem értem, hogy miért akarsz mindent annyira emberien csinálni. –tekerte a fejét, de mosolygott.
- Mert így annak érzem magam. –válaszoltam.
Kicsit elkomorodott, majd a karjaiba vont.
- Ne csináld, Cicám. –suttogta –Érezheted magad embernek, tehetsz emberi dolgokat, de tudod, hogy nem lehetsz az.
- Tudom. –bólogattam –De sokszor olyan felüdítő érzés.
- Tapasztaltam már.
Mosolyogva pakoltam tovább a dolgokat. Ki abból a sok-sok táskából. Úgy döntöttem, hogy a csomagolással most nem bajlódok- legalábbis emberien nem. Csak rá kellett gondolnom, és a csomagok máris színes papírba burkolóztak. Még egy-egy édes kis masni is kijárt nekik. Végül a javarészét bepakoltam a szekrénybe. Hisz a szentestét kettesben töltjük. Az pedig egyetlen kis ajándék. Csak Neki. A többiek majd csak másnap érkeznek.
- Fadíszítés? –kukkantott be az ajtón.
Barna haja előrehullott, szemei játékosan csillogtak. Imádtam!
Vigyorogva felpattantam és hozzá siettem. Nem bírtam megállni, hogy egy csókot ne lopjak tőle. Így hát megtettem, aztán majd csak utána mentem a fenyőfához. Mint eddig, most sem volt valami kicsi. Kicsi! Közel sem lehet annak nevezni ezt a két és fél méteres óriási ezüstfenyőt. Széles is volt, magas is, az ágai sűrűn álltak. Ki kellett jelentenem: gyönyörű volt.
Matthew a vállába vett, így a tetejére is felaggattam a lila díszeket. Persze ezt is megoldhattuk volna egy szempillantás alatt, de nem tettük. Ezt sosem. Nevetve ugrottam le a nyakából, hogy a lenti ágakra is feltegyük a nagy gömböket, majd a fehér girlandokat is. Egymás után pakoltuk rá a dolgokat. A kezem már sajgott a sok tüskétől, egy-egy ág az oldalamba is beleállt, de csak kacagva tűrtem. Matthew közben mesélt, vagy elejtett egy-egy viccet, ami mindig jobb kedvre derített. A gyakori szerelmes csók vagy összebújás sem maradhatott el, ami fűtött belülről.
Igaz, rettentő melegem volt. Matt gondoskodott a fűtésről, jól feltekerte a radiátorokat. Egy apró nadrág volt rajtam egy pólóval, de melegem volt. Éreztem, hogyha nyomban nem tárom ki az erkélyajtót, megőrülök. Így hát kitártam, minek következtében a hidegre azonnal reagált a bőröm: kiborsództam.
- Minek tárod ki, ha fázol mellette?
- Ugyan, Matthew. Ismerhetnél. –válaszoltam mosolyogva.
- Ismerlek. –kuncogott –Épp ez az! Ismerlek, csakhogy nem tudlak megfejteni.
- Köszönöm, ezt bóknak vettem.
Válaszul csak rám kacsintott, és utolsó simításként bedugta a konnektorba az ezüstösen világító égősort.
- Kész. –mondtam elégedetten.
- És mint mindig, most is csodálatos lett. –jegyezte meg dicsérőn.
Imádtam ezt. Amikor a hátamnak simul, kezeit a hasamon kulcsolja össze, állát a vállamra támasztja. Én pedig a kezeire tettem a sajátjaimat, és a kobakjának támasztottam a fejemet.
- Mit vettél a kölyköknek?
- Mit lehet venni két huszonhárom éves srácnak? –kérdeztem vissza, mire halkan felszusszantott, és elvigyorodott –Nem, nem pornó magazinra céloztam.
- Kár. –kuncogott –Annak biztos örülnének.
Megforgattam a szemeimet, és sóhajtottam egyet.
- Régóta vágytak egy-egy motorra, nem? –kérdeztem.
- Dehogynem. –mondta döbbenten –Csak nem motort vettél nekik?
- Hé, más ötletem nem volt! –mentegetőztem.
- Nem baj, nem erre akartam utalni. –vigyorgott, és maga felé fordított –Csodás ötlet! Hisz ők nem angyalok, nem tudnak bármit megvenni maguknak.
- Látod, milyen zseniális vagyok. –mondtam büszkén, közben kihúztam magamat.
- Pontosan. –kacagott fel, és egy csókot lopott tőlem –És kicsit önbizalom hiányos is.
- Te pedig imádod fitogtatni, hogy kiválóan bánsz az ironizálás tudományával.
- Ezt cukin fogalmaztad meg. –válaszolta őszintén, boldog mosollyal az arcán.
Csak felnevettem, és a mellkasához bújtam.
- Zuhany? –kérdezte.
- De csakis együtt.
~
Egy órával később lehuppantunk a fa elé.
- Ilyenkor rosszabb vagy, mint egy kisgyerek. –kacagtam fel.
Meglehetősen vicces látványt nyújtott. Ahogy odakapott az ajándékáért, felkapta majd megrázta a füléhez tartva. Közben a szeme megállhatatlanul, kisgyermekin csillogott. Azokon a csábító ajkain izgatott mosoly ült. Végül nem rázogatta tovább, hanem az ölébe tette a dobozt, és letépte róla a csomagolópapírt. A színes papír egy határozott mozdulat által tépődött el, majd kisebb darabokban hullott alá.
- Mit kapok? –kérdezte.
- Szerinted elárulom? Édesem, ott van az öledben a doboz csak fel kellene bontanod.
- De gyanús. –kacsintott –Olyan lapos, de széles.
- Csak nyisd ki! –sürgettem.
Kíváncsi voltam, hogy örül-e neki. Igaz, nem valami pasis ajándék, de azt majd a másik csomagban megtalálja. Ha a csalódottságtól még ki meri majd bontani azt is.
Újabb fáradt nyögés hagyta el ajkaimat, miközben a liftre vártam. Mégsem fogok azon a több száz lépcsőn végigcaplatni ennyi cuccal. Na jó. Biztos, hogy nem több száz. Még azt sem állítanám százszázalékosan, hogy száz megvan… Majd egyszer, ha lesz időm és energiám rá végigszáguldok rajta és megszámolom… De az nem mostanában lesz. Biztos, hogy nem mostanában.
A lift egy halk kattanással megállt, majd kinyílt előttem az ezüstöt ajtó. Imádtam ezt a liftet. Azon kívül, hogy tágas volt, a falakat tükör fedte. Szép, tiszta és óriási tükör. Szerettem a tükröket. Azon kívül, hogy még tágasabbá tette az adott helyet, és fényben úszóbb is lesz tőle a helyiség. Ez persze csak a dinamikai előnye volt. Arról pedig még szót sem ejtettem, hogy magadat látod a tükörben. Oké, beismerem. Ez teljesen egyértelmű és logikus kijelentés volt, talán már kiakasztó is. Hisz… mindenki tudja, hogy a tükörben magát is látja. Már megint az idióta, üres eszmefuttatásom. Csodálom, hogy Ő még nem akadt ki miatta.
Mondjuk… sokszor mondta már, hogy szereti bennem ezt. Pontosan fogalmazva: Ezt nagyon szereti bennem, a többi megfogó tulajdonságom mellett. Ő fogalmazott így még… három éve. Azt hiszem pontosan három éve. Plusz-mínusz pár nap.
Igen… mert amikor azt a bizonyos mondatot kiejtette a száján ugyancsak karácsony előtt jártunk… Igaz, ma huszonnegyedike van, reggel tíz óra. Még sosem halasztottam ilyen későre a bevásárlást. Na jó, nem volt lehetőségem előbb vásárolni. Utaznom kellett bevetésről bevetésre.
Bevetés… Eléggé érdekes megfogalmazás. Csak annyi a dolgom, hogy feltűnésmentes maradjak, közben segítsek egy srácnak és egy lánynak egymásra találni. Nagyon… izgalmas munka. Félre ne értse senki! Tényleg szeretem, amit csinálok…csak… Egyszer igazán kipróbálnám amit Ő csinál. Életeket ment meg, mindig tettre készen áll. Bármikor hívták, ő ment. Érdekes élete van… Néha irigylem. Tudni, hogy mennyi kalandon ment keresztül, amikor én csak ülök és figyelem a párok ténykedését…
Egyszer elmondtam neki, hogy mit is érzek ezzel kapcsolatban. Tüzesen leoltott, hogy ez egyáltalán nem így járja. Mert igenis nagy munka, hogy emberek szerelmi életét hozzuk rendbe. Persze, mert az emberek megmentése nem az.
Már csak egy emelet… Plusz egy, mert az autómhoz megyek. Oké… Az ujjaimat már tényleg nem érzem. De végül is… Nem vagyok angyal, hogy az autómhoz illantsam őket. Dehogy. Mostanában egyre többet ironizálok. Mint például az előbb is. Kedvesemet gyakran már az őrületbe kergetem vele. De hát… olyan jó buli!
Ráadásul emberek között használni az erőmet nem túl szerencsét. Egy kamerákkal felszerelt liftben pedig még úgysem. A csizmám sarkával ütöttem a tamtamot. Ebben a liftben még rádió is ment, ami általában- egy kis beavatkozással- a kedvenc számaimat játszotta. Mondtam már, hogy imádom ezt a liftet?
Pár másodperccel később kinyíltak az ajtók, én pedig a Mercedesemhez tipegtem. Na jó, normálisan lépkedtem. Igaz, próbáltam nem letenni a sarkamat. Most már idegesített a cipőkopogás. Egész reggel ezt hallgattam. Ahogy a fiatal nők futkosnak mellettem. Két óra vásárlás után már úgy voltam ezzel a megállhatatlan kopogással, hogyha észreveszek még egy tű sarkút, menten kitépem a hajamat. De szerencsére megálltam ezt a vágyamat. Nem lett volna szerencsés, ha így közvetlenül az ünnepek előtt szabadulok meg a szőke loboncomtól. Szerettem a hajamat. Szőke, festetlen tincsek. Ezt csak azért említem meg, mert már többen kérdezték tőlem, hogy milyen hajfestéket használok. Csak annyit tudtam már sokszor mondani, hogy: Úgy hívják, hogy természet, illetve gének. Voltak, akik nem értették meg, hogy mire célzok ezzel.
Miután a csomagtartóba szórtam a táskákat- na jó, szépen, óvatosan letettem őket, hiszen törékeny is van köztük- beültem a vezető ülésbe és indítottam.
Percekig autóztam a csúszós, hólepte utakon. Egy örökkévalóságnak éreztem. A kocsiban kellemes, mézes-fahéjas illat terjengett. Kedvesem mindig tudja, hogy mit szeretek, így nem volt nehéz megalkotnia ezt az illatelegyet. Egyel lejjebb állítottam az autó fűtését. Túl melegnek éreztem már ezt.
Hiába mentem lassan és vigyáztam, az autó egy-egy kanyarban megcsúszott. Persze mindig visszanyertem az irányításomat a jármű felett, de azért bennem volt a félsz. Mi van, ha kicsúszok egy éles kanyarban, az autó bukfencet hány és felborul? Oh… hát mi lenne? Valaki odafent biztos észrevenné, és nyomban kiszabadítana. Vagy ha nem lenne komoly bajom, akkor magam is ki tudnék illanni belőle.
Végül- szerencsére baleset mentesen- értem a lakásunk elé. Három emeletes, óriási, luxus ház legfelső emeletét birtokoltuk London belvárosában. Csak ő és én. Csak ketten. Értékeltem ezt, hiszen még csak pár hónapja szakadtunk el a többiektől. Eddig velük együtt éltünk egy óriási villában Florida környékén. Többiekkel… Mit is takar ez? Hát, huszonéves kamaszt. Igaz, nem szó szerinti értelemben kamaszok, de tökéletesen másolják a tizenévesek viselkedését. Legnagyobb bánatomra, persze. Angyal létükre eléggé komolytalanul veszik a feladatokat. Néha már rettegek, hogy az egyikük odavész egyszer. Eléggé rossz lenne… Rossz… inkább úgy mondanám, hogy egyenesen szörnyű, tragikus.
A mélygarázsba hajtottam, és leparkoltam a nekem kijelölt helyre. Hiába volt minimum tíz hely idelent, nekem és Mattnek csak három volt fenntartva. Hiszen kettő másik családdal kell ezt használnunk. De legalább a meleg vizet nem veszik el előlünk.
Sóhajtva szálltam ki, és mentem a csomagtartóhoz. Felrémlett előttem a sok táska, a nehézségük és az ujjaim sajgása. Elkeserítő.
- Cicám. –suttogta a hátamnak simulva, és egy émelyítő csókot nyomott a nyakamba.
- Oh, szia. –fordultam meg a karjai között, és ajkait vettem birtokba.
- Segítsek felcipekedni? –kérdezte.
- Nem lenne rossz. –bólogattam immár felvidulva –Amúgy… hogy kerültél le ilyen gyorsan?
- Hm… és ezt még te kérdezed? –kacagott.
- És mi lett volna, ha meglátnak? Arra nem gondoltál? –aggodalmaskodtam, mire az ölelésébe vont.
- Ne félj, Cicám, vigyáztam. –csókolt meg újra, immár kicsit szenvedélyesebben.
Percekkel később már a nappaliba dobtuk le a cuccokat. Elment egy kis időnk azzal, hogy a sokadik köszöntő csókot nyomja az ajkaimra. Sietnünk kellett volna… De hát, nem lehet neki ellenállni! Az összes angyal lássa lelkem, én megpróbáltam… egy kis ideig legalább is. Nagyon kis ideig… De próbáltam!
Hallottam, ahogy kuncogni kezd mögöttem.
- Mi olyan vicces? –kérdeztem kissé mérgesen.
Ő csak a táskák felé intett. Odanéztem, és nyomban oda iramodtam. Sietve próbáltam összeszedni az eldőlt szatyorból kiesett gömböket. A lila díszek ide-oda keringtek a padlón, majd egymásnak koccantak és más irányt vettek.
- Nem segítenél? –nyögtem.
Vigyorogva csettintett egyet,mire az összes gömb visszapattant a táskába.
- Nem értem, hogy miért akarsz mindent annyira emberien csinálni. –tekerte a fejét, de mosolygott.
- Mert így annak érzem magam. –válaszoltam.
Kicsit elkomorodott, majd a karjaiba vont.
- Ne csináld, Cicám. –suttogta –Érezheted magad embernek, tehetsz emberi dolgokat, de tudod, hogy nem lehetsz az.
- Tudom. –bólogattam –De sokszor olyan felüdítő érzés.
- Tapasztaltam már.
Mosolyogva pakoltam tovább a dolgokat. Ki abból a sok-sok táskából. Úgy döntöttem, hogy a csomagolással most nem bajlódok- legalábbis emberien nem. Csak rá kellett gondolnom, és a csomagok máris színes papírba burkolóztak. Még egy-egy édes kis masni is kijárt nekik. Végül a javarészét bepakoltam a szekrénybe. Hisz a szentestét kettesben töltjük. Az pedig egyetlen kis ajándék. Csak Neki. A többiek majd csak másnap érkeznek.
- Fadíszítés? –kukkantott be az ajtón.
Barna haja előrehullott, szemei játékosan csillogtak. Imádtam!
Vigyorogva felpattantam és hozzá siettem. Nem bírtam megállni, hogy egy csókot ne lopjak tőle. Így hát megtettem, aztán majd csak utána mentem a fenyőfához. Mint eddig, most sem volt valami kicsi. Kicsi! Közel sem lehet annak nevezni ezt a két és fél méteres óriási ezüstfenyőt. Széles is volt, magas is, az ágai sűrűn álltak. Ki kellett jelentenem: gyönyörű volt.
Matthew a vállába vett, így a tetejére is felaggattam a lila díszeket. Persze ezt is megoldhattuk volna egy szempillantás alatt, de nem tettük. Ezt sosem. Nevetve ugrottam le a nyakából, hogy a lenti ágakra is feltegyük a nagy gömböket, majd a fehér girlandokat is. Egymás után pakoltuk rá a dolgokat. A kezem már sajgott a sok tüskétől, egy-egy ág az oldalamba is beleállt, de csak kacagva tűrtem. Matthew közben mesélt, vagy elejtett egy-egy viccet, ami mindig jobb kedvre derített. A gyakori szerelmes csók vagy összebújás sem maradhatott el, ami fűtött belülről.
Igaz, rettentő melegem volt. Matt gondoskodott a fűtésről, jól feltekerte a radiátorokat. Egy apró nadrág volt rajtam egy pólóval, de melegem volt. Éreztem, hogyha nyomban nem tárom ki az erkélyajtót, megőrülök. Így hát kitártam, minek következtében a hidegre azonnal reagált a bőröm: kiborsództam.
- Minek tárod ki, ha fázol mellette?
- Ugyan, Matthew. Ismerhetnél. –válaszoltam mosolyogva.
- Ismerlek. –kuncogott –Épp ez az! Ismerlek, csakhogy nem tudlak megfejteni.
- Köszönöm, ezt bóknak vettem.
Válaszul csak rám kacsintott, és utolsó simításként bedugta a konnektorba az ezüstösen világító égősort.
- Kész. –mondtam elégedetten.
- És mint mindig, most is csodálatos lett. –jegyezte meg dicsérőn.
Imádtam ezt. Amikor a hátamnak simul, kezeit a hasamon kulcsolja össze, állát a vállamra támasztja. Én pedig a kezeire tettem a sajátjaimat, és a kobakjának támasztottam a fejemet.
- Mit vettél a kölyköknek?
- Mit lehet venni két huszonhárom éves srácnak? –kérdeztem vissza, mire halkan felszusszantott, és elvigyorodott –Nem, nem pornó magazinra céloztam.
- Kár. –kuncogott –Annak biztos örülnének.
Megforgattam a szemeimet, és sóhajtottam egyet.
- Régóta vágytak egy-egy motorra, nem? –kérdeztem.
- Dehogynem. –mondta döbbenten –Csak nem motort vettél nekik?
- Hé, más ötletem nem volt! –mentegetőztem.
- Nem baj, nem erre akartam utalni. –vigyorgott, és maga felé fordított –Csodás ötlet! Hisz ők nem angyalok, nem tudnak bármit megvenni maguknak.
- Látod, milyen zseniális vagyok. –mondtam büszkén, közben kihúztam magamat.
- Pontosan. –kacagott fel, és egy csókot lopott tőlem –És kicsit önbizalom hiányos is.
- Te pedig imádod fitogtatni, hogy kiválóan bánsz az ironizálás tudományával.
- Ezt cukin fogalmaztad meg. –válaszolta őszintén, boldog mosollyal az arcán.
Csak felnevettem, és a mellkasához bújtam.
- Zuhany? –kérdezte.
- De csakis együtt.
~
Egy órával később lehuppantunk a fa elé.
- Ilyenkor rosszabb vagy, mint egy kisgyerek. –kacagtam fel.
Meglehetősen vicces látványt nyújtott. Ahogy odakapott az ajándékáért, felkapta majd megrázta a füléhez tartva. Közben a szeme megállhatatlanul, kisgyermekin csillogott. Azokon a csábító ajkain izgatott mosoly ült. Végül nem rázogatta tovább, hanem az ölébe tette a dobozt, és letépte róla a csomagolópapírt. A színes papír egy határozott mozdulat által tépődött el, majd kisebb darabokban hullott alá.
- Mit kapok? –kérdezte.
- Szerinted elárulom? Édesem, ott van az öledben a doboz csak fel kellene bontanod.
- De gyanús. –kacsintott –Olyan lapos, de széles.
- Csak nyisd ki! –sürgettem.
Kíváncsi voltam, hogy örül-e neki. Igaz, nem valami pasis ajándék, de azt majd a másik csomagban megtalálja. Ha a csalódottságtól még ki meri majd bontani azt is.
Végül- egy kis fontolgatás után- leemelte a csomag tetejét, és kivette belőle az albumot. Elmosolyodott, és kinyitotta.
- A kapcsolatunk képekben? –kérdezte, mire bólintottam.
- Gondoltam, hogy nem fogsz neki örülni… –sóhajtottam, majd már nyúltam is a bőrkötéses album felé, de ő szorította, majd a kezemet is megragadta és az ölébe húzott.
- Ez csodálatos. –suttogta, és egy csókot nyomott az ajkaimba –Vacsora után köteles vagy megnézni velem.
- Ki nem hagynám, Édesem. –válaszoltam, és beletúrtam a hajába, majd újra az ajkait vettem birtokba –De van ott még egy ajándék.
- Már nyitom is.
Azzal nem totojázott. Egyszerűen letépte a papírt, és kiemelte a keskeny dobozból az üveget.
- Ez… –motyogta megdöbbenve.
- A születési évedből egy bor. Nem hittem volna, hogy találok. De találtam. –vigyorogtam, majd végigsimítottam a régi üvegen.
- Tudod te, hogy én mennyi ideig kerestem egy ilyet? –kérdezte, és a háta mögött lévő óriási szekrény felé tekintett –Ez hiányzott a gyűjteményemből.
Elmosolyodtam, és viszonoztam a tőle kapott csókot.
A bort visszatette a fa alá, az album mellé.
- Most te jössz. Nyisd ki! Gyerünk. –sürgetett.
Az óriási, kék csomagolásos ajándék felé nyúltam. Furcsán, gyanúsan könnyű volt a nagy mérete ellenére. Leszedegettem róla a papírt, majd felnyitottam. Benne egy nála kicsivel kisebb, becsomagolt dobozt találtam. Felsóhajtottam. Matthew! Azzal is megcsináltam az előbbi műveletet, benne pedig egy újabb dobozt találtam.
A mellettem vigyorgó Szerelmem felé pillantottam, akinek kiütközött a jókedve az arcára. Hófehér, tökéletes fogai kivillantak, azok a tipikus nevetőráncai is kijöttek. Imádtam azokat a vonalakat!
Tovább bontogattam, körülbelül tízszer megismételtem a műveletet: bontás, felnyitás, újabb doboz. A végére már mérgesen sóhajtottam, és a körülbelül gyufásdoboznyi ajándékról téptem le a csomagot. Az nem rejtett újabb dobozkát, csak egy kártyát:
- A kapcsolatunk képekben? –kérdezte, mire bólintottam.
- Gondoltam, hogy nem fogsz neki örülni… –sóhajtottam, majd már nyúltam is a bőrkötéses album felé, de ő szorította, majd a kezemet is megragadta és az ölébe húzott.
- Ez csodálatos. –suttogta, és egy csókot nyomott az ajkaimba –Vacsora után köteles vagy megnézni velem.
- Ki nem hagynám, Édesem. –válaszoltam, és beletúrtam a hajába, majd újra az ajkait vettem birtokba –De van ott még egy ajándék.
- Már nyitom is.
Azzal nem totojázott. Egyszerűen letépte a papírt, és kiemelte a keskeny dobozból az üveget.
- Ez… –motyogta megdöbbenve.
- A születési évedből egy bor. Nem hittem volna, hogy találok. De találtam. –vigyorogtam, majd végigsimítottam a régi üvegen.
- Tudod te, hogy én mennyi ideig kerestem egy ilyet? –kérdezte, és a háta mögött lévő óriási szekrény felé tekintett –Ez hiányzott a gyűjteményemből.
Elmosolyodtam, és viszonoztam a tőle kapott csókot.
A bort visszatette a fa alá, az album mellé.
- Most te jössz. Nyisd ki! Gyerünk. –sürgetett.
Az óriási, kék csomagolásos ajándék felé nyúltam. Furcsán, gyanúsan könnyű volt a nagy mérete ellenére. Leszedegettem róla a papírt, majd felnyitottam. Benne egy nála kicsivel kisebb, becsomagolt dobozt találtam. Felsóhajtottam. Matthew! Azzal is megcsináltam az előbbi műveletet, benne pedig egy újabb dobozt találtam.
A mellettem vigyorgó Szerelmem felé pillantottam, akinek kiütközött a jókedve az arcára. Hófehér, tökéletes fogai kivillantak, azok a tipikus nevetőráncai is kijöttek. Imádtam azokat a vonalakat!
Tovább bontogattam, körülbelül tízszer megismételtem a műveletet: bontás, felnyitás, újabb doboz. A végére már mérgesen sóhajtottam, és a körülbelül gyufásdoboznyi ajándékról téptem le a csomagot. Az nem rejtett újabb dobozkát, csak egy kártyát:
Mondj igent, és a lehető legboldogabb nővé teszlek, Cicám!
Kigúvadt szemekkel néztem rá, miközben fél térdre ereszkedett. El sem hiszem! Az ajkain az a bizonyos elégedett mosolya ült. Előkotorta a zsebéből a selyemborítású ékszeres dobozt, és felkattintotta a tetejét. Elbűvölve néztem a fehérarany gyűrűn lévő gyémántot, ami csodálatos módon törte meg a fényt.
- Nem fogok itt össze-vissza beszélni. Az nem az én stílusom. –fintorodott el, majd újra mosolyogni kezdett –Hozzám jössz feleségük, Cicám?
- Igen. Még szép, hogy igen. –vigyorogtam.
Megvártam, míg felhúzta a gyűrűt, aztán a nyakába vetettem magam. Csókoltam, beletúrtam a hajába, és közelebb bújtam hozzá. Beszívtam az imádott, férfias illatát, közben barna szemeibe pillantottam.
- Szóval hozzám jössz… Nem mertem volna fogadni rá. –vigyorgott pimaszul. Hazudott, tudtam jól.
Játékosan fejbe kólintottam, majd újabb csókot loptam tőle.
Még kibontottam az utolsó ajándékomat is, ami csupán egy boríték volt. Benne pedig kettő hely Bora-bora-ra. Matt tudta, hogy régóta el akartam oda menni, csak időm nem volt rá. A borítékban pedig mellékelve volt még a szálloda foglalási-csekkje, pontosan egy hétre.
Hálálkodva ugrottam Szerelmem nyakába, és már úgy éreztem, hogy nem tudom mivel kifejezni a boldogságomat.
Úgy durván fél óra múlva keltünk csak fel a fa mellől. Addig én a mellkasához bújtam, és beszélgettünk. Tudtam, hogy ez sokat jelent mindkettőnknek. Maga az, hogy tudjuk, hogy a másik szereti, a legjobb ajándék a világon.
Odakint már meglehetősen sötét volt, a hó újra esni kezdett. Óriási, hófehér pelyhekben hullott alá. Elvarázsolt. Imádtam nézni a hóesést.
- Már megint elmerengtél. –kuncogott Matt.
- Hé, ne szólj be! –figyelmeztettem játékosan.
- Különben mi lesz? –jött közelebb, kaján mosollyal az arcán.
- Büntetés.
- Hm… milyen büntetésre is gondolsz?
- Majd megtudod éjszaka. –válaszoltam a fülébe suttogva, majd megharaptam a fülcimpáját –De most legyél olyan szíves, és tedd ezeket az asztalra.
A kezébe nyomtam a sót és a borsot, majd visszafordultam a hűtő felé. Kikerestem belőle a fehérbort, és egy-egy kristálypohárral az asztal felé vettem az irányt, majd leültem.
Egymással szemben foglaltunk helyet, köztünk gyertya égett, a vacsora pedig gőzölgött. Ananászos csirkét csináltam csak az ő kedvére. Ezt szerette, én pedig azt akartam, hogy boldog legyen. Úgyhogy egye csak. Én is szedtem magamnak egy keveset, krumplit mellékeltem hozzá. Falatozni kezdtünk, és közben beszélgettünk. Mindenről, ami eszünkbe jutott.
~
Bő egy óra múlva- inkább másfél- már az erkély előtt ültünk. Én az ölében foglaltam helyet és a mellkasához bújtam, ő pedig szeretetteljesen húzott közel magához. Az ölemben volt az album, amit tőlem kapott karácsonyra. Ragaszkodott hozzá, hogy még ma megnézzük.
Így hát kinyitottam. Tudtam, hogy milyen képek kerültek bele, de újra csodálatba estem. Jó visszaemlékezni. Nagyon jó.
- Hogy tudtál szerezni képet az első találkozásunkról? –kérdezte döbbenten, és végigsimított a fotón.
- Egy bálon voltunk, Édesem. –kuncogtam –Tudod, minden megoldható.
Nem is akármilyen bál. Álarcos bál. Szőke hajam ki van engedve a fotón, arcom előtt egy kék, tollas maszk van, a ruhám ugyancsak kék színű volt. Matthew pedig a fekete maszkjában és a szmokingjában -amihez egy kis köpeny is volt- kissé hasonlított Zorróra. Persze a kalap és a bajusz hiányzott, de nem is volt baj. Valahogy nem vonzanak a bajszos férfiak. Azt hiszem ez megérthető.
- Azt hittem, hogy az első csókunknál egyedül voltunk. –gondolkodott.
- Kettesben is voltunk, ne aggódj. –mosolyogtam –Csak tudod, sok mindenre képesek az angyali erők.
Válaszul csak bólintott, hisz tudta ő nagyon jól. Végigsimított a fotón, majd fordított.
- Erre még mindig emlékszek. –kacagott fel, majd a képre bökött.
Én voltam rajta, kezemben egy apró hóemberrel. Matt éppen akkor kapott fel a karjaiba, amikor elkészült a kép, így eléggé furcsa helyzetet öltöttünk, az arckifejezésünkről pedig még említést sem tennék.
- Ezután löktelek bele a hókupacba. –mosolyogtam –Emlékszek rá.
Több órán át forgattuk az albumot, minden képhez hozzáfűztünk egy-egy megjegyzést. Újra fel elevenítettük az elmúlt éveket, és ez boldogsággal töltött el.
Tudtam, hogy őt is annyira megérinti a dolog, mint engem. Ami mostanában körülöttünk folyik az nem normális. Egyre több fenyegető levelet kapok, miszerint vagy elhagyom őt, vagy végeznek velem. Oké, hogy vannak ellenséges erők, akik az angyalok úgymond képességeit akarják, de ez azért….
Érzelmi zsarolás! Sosem tudnám elhagyni őt, még ha az életem függ tőle, akkor sem. Nem tudnám végignézni, ahogy összecsomagol és elhagyja a lakást. Beleszakadna a szívem is.
És hogy miért pont vele fenyegetnek… Az csodás kérdés… Még magam sem tudom rá a megfelelő választ. Több találgatás is érkezett már rá.
Valaki azt mondta, hogy ő túl erőssé tesz engem. Ez még lehetne igaz is, de akkor sem lenne fenyegető az ellenségekre nézve.
A legésszerűbb ötlet az volt, hogy mivel nemsokára következik az a bizonyos éjszaka- amin az emberekből átalakult angyalokat könnyebb megölni- nem akarják, hogy társaságban legyek. Főleg egy olyan társaságban ne, aki ekkora fenyegetést nyújt rájuk nézve. Mert akárhogy is nézzük, Matthew egy fenyegetés nekik. Erős, okos, taktikás, és egy egész hadsereg áll mögötte készenlétben, csak egy intésére várva…
- Már megint azon gondolkozol, igaz? –suttogta a fülembe –Látom az arcodon.
Aprót bólintottam, majd közelebb bújtam hozzá.
Ki kellett vernem a fejemből ezeket a gondolatokat. Fájt, hogy ezek az eszmefuttatások újra előjöttek. Nem fogok választani az életem és Közte.
- Tudod, hogy most csak az számít, hogy itt vagyunk. Mindketten, egymás karjaiban, szeretetben és jelenleg békében. Ne gondolj másra, csak erre.
Szavai hallatán melegség járt át, és halványan elmosolyodtam. Felnéztem csokoládé barna szemeibe, és átkaroltam a nyakát. Az ajkaimat az övéihez nyomtam, és úgy csókoltam, mintha az életem múlna rajta. De végül is… az életem múlik rajta. Hiszen ő az életem. És őt nem akarom elveszíteni.
- Szeretlek. –suttogtam a szájába.
- Én is, Cicám. –válaszolta, és a fejem búbjára nyomott egy csókot, majd halkan dúdolni kezdett. Megnyugtatott a jelenléte, a hangja, az érintése, az illata. Maga a személye.
Ő olyan nekem, mint a fuldoklónak a levegő… Nem tudok nélküle élni, és nem is akarok.
Mert szeretem. És akit szeretek, azt nem adom egykönnyen.
- Nem fogok itt össze-vissza beszélni. Az nem az én stílusom. –fintorodott el, majd újra mosolyogni kezdett –Hozzám jössz feleségük, Cicám?
- Igen. Még szép, hogy igen. –vigyorogtam.
Megvártam, míg felhúzta a gyűrűt, aztán a nyakába vetettem magam. Csókoltam, beletúrtam a hajába, és közelebb bújtam hozzá. Beszívtam az imádott, férfias illatát, közben barna szemeibe pillantottam.
- Szóval hozzám jössz… Nem mertem volna fogadni rá. –vigyorgott pimaszul. Hazudott, tudtam jól.
Játékosan fejbe kólintottam, majd újabb csókot loptam tőle.
Még kibontottam az utolsó ajándékomat is, ami csupán egy boríték volt. Benne pedig kettő hely Bora-bora-ra. Matt tudta, hogy régóta el akartam oda menni, csak időm nem volt rá. A borítékban pedig mellékelve volt még a szálloda foglalási-csekkje, pontosan egy hétre.
Hálálkodva ugrottam Szerelmem nyakába, és már úgy éreztem, hogy nem tudom mivel kifejezni a boldogságomat.
Úgy durván fél óra múlva keltünk csak fel a fa mellől. Addig én a mellkasához bújtam, és beszélgettünk. Tudtam, hogy ez sokat jelent mindkettőnknek. Maga az, hogy tudjuk, hogy a másik szereti, a legjobb ajándék a világon.
Odakint már meglehetősen sötét volt, a hó újra esni kezdett. Óriási, hófehér pelyhekben hullott alá. Elvarázsolt. Imádtam nézni a hóesést.
- Már megint elmerengtél. –kuncogott Matt.
- Hé, ne szólj be! –figyelmeztettem játékosan.
- Különben mi lesz? –jött közelebb, kaján mosollyal az arcán.
- Büntetés.
- Hm… milyen büntetésre is gondolsz?
- Majd megtudod éjszaka. –válaszoltam a fülébe suttogva, majd megharaptam a fülcimpáját –De most legyél olyan szíves, és tedd ezeket az asztalra.
A kezébe nyomtam a sót és a borsot, majd visszafordultam a hűtő felé. Kikerestem belőle a fehérbort, és egy-egy kristálypohárral az asztal felé vettem az irányt, majd leültem.
Egymással szemben foglaltunk helyet, köztünk gyertya égett, a vacsora pedig gőzölgött. Ananászos csirkét csináltam csak az ő kedvére. Ezt szerette, én pedig azt akartam, hogy boldog legyen. Úgyhogy egye csak. Én is szedtem magamnak egy keveset, krumplit mellékeltem hozzá. Falatozni kezdtünk, és közben beszélgettünk. Mindenről, ami eszünkbe jutott.
~
Bő egy óra múlva- inkább másfél- már az erkély előtt ültünk. Én az ölében foglaltam helyet és a mellkasához bújtam, ő pedig szeretetteljesen húzott közel magához. Az ölemben volt az album, amit tőlem kapott karácsonyra. Ragaszkodott hozzá, hogy még ma megnézzük.
Így hát kinyitottam. Tudtam, hogy milyen képek kerültek bele, de újra csodálatba estem. Jó visszaemlékezni. Nagyon jó.
- Hogy tudtál szerezni képet az első találkozásunkról? –kérdezte döbbenten, és végigsimított a fotón.
- Egy bálon voltunk, Édesem. –kuncogtam –Tudod, minden megoldható.
Nem is akármilyen bál. Álarcos bál. Szőke hajam ki van engedve a fotón, arcom előtt egy kék, tollas maszk van, a ruhám ugyancsak kék színű volt. Matthew pedig a fekete maszkjában és a szmokingjában -amihez egy kis köpeny is volt- kissé hasonlított Zorróra. Persze a kalap és a bajusz hiányzott, de nem is volt baj. Valahogy nem vonzanak a bajszos férfiak. Azt hiszem ez megérthető.
- Azt hittem, hogy az első csókunknál egyedül voltunk. –gondolkodott.
- Kettesben is voltunk, ne aggódj. –mosolyogtam –Csak tudod, sok mindenre képesek az angyali erők.
Válaszul csak bólintott, hisz tudta ő nagyon jól. Végigsimított a fotón, majd fordított.
- Erre még mindig emlékszek. –kacagott fel, majd a képre bökött.
Én voltam rajta, kezemben egy apró hóemberrel. Matt éppen akkor kapott fel a karjaiba, amikor elkészült a kép, így eléggé furcsa helyzetet öltöttünk, az arckifejezésünkről pedig még említést sem tennék.
- Ezután löktelek bele a hókupacba. –mosolyogtam –Emlékszek rá.
Több órán át forgattuk az albumot, minden képhez hozzáfűztünk egy-egy megjegyzést. Újra fel elevenítettük az elmúlt éveket, és ez boldogsággal töltött el.
Tudtam, hogy őt is annyira megérinti a dolog, mint engem. Ami mostanában körülöttünk folyik az nem normális. Egyre több fenyegető levelet kapok, miszerint vagy elhagyom őt, vagy végeznek velem. Oké, hogy vannak ellenséges erők, akik az angyalok úgymond képességeit akarják, de ez azért….
Érzelmi zsarolás! Sosem tudnám elhagyni őt, még ha az életem függ tőle, akkor sem. Nem tudnám végignézni, ahogy összecsomagol és elhagyja a lakást. Beleszakadna a szívem is.
És hogy miért pont vele fenyegetnek… Az csodás kérdés… Még magam sem tudom rá a megfelelő választ. Több találgatás is érkezett már rá.
Valaki azt mondta, hogy ő túl erőssé tesz engem. Ez még lehetne igaz is, de akkor sem lenne fenyegető az ellenségekre nézve.
A legésszerűbb ötlet az volt, hogy mivel nemsokára következik az a bizonyos éjszaka- amin az emberekből átalakult angyalokat könnyebb megölni- nem akarják, hogy társaságban legyek. Főleg egy olyan társaságban ne, aki ekkora fenyegetést nyújt rájuk nézve. Mert akárhogy is nézzük, Matthew egy fenyegetés nekik. Erős, okos, taktikás, és egy egész hadsereg áll mögötte készenlétben, csak egy intésére várva…
- Már megint azon gondolkozol, igaz? –suttogta a fülembe –Látom az arcodon.
Aprót bólintottam, majd közelebb bújtam hozzá.
Ki kellett vernem a fejemből ezeket a gondolatokat. Fájt, hogy ezek az eszmefuttatások újra előjöttek. Nem fogok választani az életem és Közte.
- Tudod, hogy most csak az számít, hogy itt vagyunk. Mindketten, egymás karjaiban, szeretetben és jelenleg békében. Ne gondolj másra, csak erre.
Szavai hallatán melegség járt át, és halványan elmosolyodtam. Felnéztem csokoládé barna szemeibe, és átkaroltam a nyakát. Az ajkaimat az övéihez nyomtam, és úgy csókoltam, mintha az életem múlna rajta. De végül is… az életem múlik rajta. Hiszen ő az életem. És őt nem akarom elveszíteni.
- Szeretlek. –suttogtam a szájába.
- Én is, Cicám. –válaszolta, és a fejem búbjára nyomott egy csókot, majd halkan dúdolni kezdett. Megnyugtatott a jelenléte, a hangja, az érintése, az illata. Maga a személye.
Ő olyan nekem, mint a fuldoklónak a levegő… Nem tudok nélküle élni, és nem is akarok.
Mert szeretem. És akit szeretek, azt nem adom egykönnyen.
