 |
| Izbel & Matthew |
Nos, mint beígértem, meghoztam a Múlt című novellasorozatom második részét :) Remélem tetszeni fog nektek :) Várom a kommentárokat, és nagyon köszönöm azoknak, akik az előzőhöz írtak :)
Valamint szeretnék még egyszer Boldog új évet kívánni Mindenkinek!
Jó olvasást.
Puszii
Love Angel- Múlt II.
(Izbel)
(Izbel)
"Szeretni semmi. Ha szeretnek, az már valami. Ha szeretsz és szeretnek, az a minden."
(T. Tolis)
Perceken át hallgattam egyenletes légzését, közben tekintetemet az arcán járattam. Csodálatosan, istenien festett. Arca kisimult, kifejezése nyugodttá vált. Barna, szerelmet és boldogságot sugárzó szemeit most eltakarta a szemhéja vékony bőre, azon pedig a dús, sötétbarna szempillái lengedeztek. Barna haja rendezetlenül állt, egy-egy tincs a szemét simogatta. Nem bírtam ki, bele kellett simítanom azokba a dús tincsekbe. Imádtam. Eztán végsimítottam az arcán is, majd kezem a mellkasára vándorolt.
Mozdulatomra ébredezni kezdett, ásított egyet, majd álmosan nyitotta ki a szemeit.
Mozdulatomra ébredezni kezdett, ásított egyet, majd álmosan nyitotta ki a szemeit.
- Neked is jó reggelt. –dörmögte kábán- Vagyis négy órát.
Ja, igen. Délután négy óra van. Mivel reggel hatkor kerültünk ágyba, miután Matthew születésnapi partijáról hazaértünk, még megkapta az én ajándékomat is, és csak azután aludtunk el. Muszáj volt aludnunk egy kicsit. Egyrészt a bennünk lévő alkohol miatt, másrészt pedig már napok óta nem aludtunk, egyszerűen nem volt időnk rá.
- Bocsi, nem akartalak felébreszteni. –susogtam, közben egy csókot loptam tőle.
- Nem bánom. –válaszolta, és egy csókot nyomott az ajkaimra- Habár még egy kis pihenés rám fért volna az éjszaka után.
Kajánul elvigyorodott és kacsintott egyet, mire arcomat halvány pír lepte el. Lily ötlete volt a kikötözés, születésnapi ajándéknak pedig tökéletesen megfelelt. Egyrészt. Másrészt megszereztem neki azt az autót, amire már vágyott egy ideje. Igaz, csak pár darabot gyártottak bele a világon, de ha nagyon szeretnék valamit, azt bizony megszerzem. És ezt igazán akartam.
- Ja és a kocsi. Biztos jó lehet a hátsó ülése, egyszer kipróbálhatnánk. –kacsintott utalóan, én pedig nem bírtam tovább, kitört belőlem a nevetés.
Velem együtt kacagott, közben magához volt, és boldogan ölelt.
- Mit tervezünk a mai estére? –kérdezte.
- Te terveztél valamit, hogy mit, azt nem osztottad meg velem.
- Jaj, tényleg. –kacagott. Világosan tudtam, hogy tudja, hogy mit is csinálunk ma, csak húzza az agyamat.
- Te ezt nagyon élvezed. –susogtam sértődötten, és épp ugrottam ki az ágyból.
- Még szép. –nevetett, és megragadta a derekam, majd visszarántott.
A mellkasán landoltam, és míg ő jókedvűen csókolgatta a nyakamat, elmosolyodtam.
- Te sosem változol.
- De hát így szeretsz. Nem érné meg megváltoznom. –kacsintott, és egy csókot lopott.
Válaszul csak megráztam a fejemet, és kézen ragadtam, majd behúztam a fürdőbe, hogy együtt zuhanyozhassunk.
Imádtam vele zuhanyozni. És itt nem kifejezetten a szexről van szó. Szerettem, ahogy a vízcseppek végigfolynak a testemen, ő hozzám simul, és simogat. Imádtam az érintését. Mindent, ami hozzá kapcsolatos, azt imádom.
Talán egy óra múlva a gardróbban találtam magam. Nem igazán figyeltem az órát, nincs is szükség rá. Az ő társaságában bármit megtehetek, és bármeddig is húzódik el, nem bánja. Végül magamra kaptam valami csinos kis ruhát, magas sarkút húztam a lábamra. A hajam már kész volt- egy kontyba volt összetűzve a fejem tetejére-, a sminkem ugyancsak megvolt.
- Mehetünk, Kicsim? –nézett be Matt, és elégedetten füttyentett- Hihetetlenül jól nézel ki, Édesem. Ez a vörös ruha rettentően vadítóan áll.
- Nagyon szépen köszönöm.
- Mindenki rajtad fogja legeltetni a tekintetét. –villantak meg a szemei, majd birtoklón magához ölelt- Egész este el sem fogok lépni mellőled.
- Pasik és a birtoklási vágyaik. –jegyeztem meg nyersen.
- Hé, örülj neki. –nevetett- Amúgy is, csoda lesz, ha odaérünk.
- Miért? Autóbalesetet akarsz produkálni?
- Dehogy. Csak annyira felcsigáztál. –susogta, közben a nyakamat kezdte el csókolgatni- Az öltözködésed, aztán már maga ez a ruha. Annyira vadító vagy benne.
- Nem tudom, hogy hová megyünk, de szerintem oda kellene érni időben.
- Igen, bizonyára. –harapta meg a nyakamat, közben keze a combomat simította végig.
Még pár percig hagytam az édes kényeztetését, majd kifordultam a karjai közül. Egy csalódott, sértődött pillantást produkált, majd az ujjainkat összekulcsolva lehúzott a lépcsőn.
~
Egy bő húsz, huszonöt perc múlva parkoltunk le az egyik neves hely előtt. Étterem volt, méghozzá a javából. Azt tudtam, hogy az asztalokat itt évekkel későbbre lehet csak lefoglalni.
- Hogy intézted el? –kérdeztem csodálkozva, miközben kisegített a kocsiból, és a kulcsot a parkoló fiúnak adta egy kis bankjegy társaságában.
- A tulaj az ismerősöm. –kacsintott, és az egyik kezét a derekamra simította.
Végigsétáltunk a vörös szőnyegen, majd be az óriási üvegajtókon. Az étterem látszatra zsúfolásig volt tömöttebbnél gazdagabb emberekkel, akik körül felszolgálok keringtek. Egy-egy pincér kezében teli borosüveg volt, és csak figyelték, hogy kinél fogyott el az ital, majd mentek is önteni.
- Áh, Mr. Levine. –jelent meg egy fekete kosztümbe öltözött hölgy, kezében egy listával- Máris vezetem önöket az asztalukhoz. Mr. Gomer kijelentette, hogy a legfenségesebb asztal jár ki maguknak. Természetesen egyetértek vele.
Üres, felszínes beszéd. Nem túl látványosan, de megforgattam a szemeimet, és hagytam, hogy Matthew maga után húzzon. Az asztalnál kihúzta nekem a széket, majd ő is leült.
- Perceken belül érkezik a pincér is.
Ezután a hölgy elment, eléggé érdekes illatfelhőt hagyva maga után.
- Mit kívánsz, Drágám? –kérdezte Matt, közben kinyitotta az étlapot.
- Amit te eszel, az tökéletesen megfelel nekem is. –mosolyogtam.
- Rendben, ahogy csak szeretnéd.
Nem is figyeltem, arra, hogy milyen rendelést ad le a pincérnek. Csak figyeltem, ahogy artikulálva beszél, majd elmosolyodik. Az arca oldalán megjelent egy gödröcske. Oh, hogy én azt mennyire szerettem!
- Mr. Levine! –fordultunk a hang irányába, mire Matt arcán egy terebélyes mosoly terült szét- Kevin, hogy vagy ifjú barátom?
- Ugyan, Joseph, ezt nekem kellene kérdeznem. –válaszolta Szerelmem.
- Velem minden rendben, de hiszen ez megszokott. És önnel, Mrs. Levine? –csókolta meg a kézfejemet a férfi.
Ha jól tudtam ő az étteremtulajdonos. Fekete hajú, világos szemű férfi volt, széles vállú és kevésbé atletikus alkatú. Ez a szmokingja alól is kitűnt.
- Köszönöm kérdését, Uram. Teljesen rendben vagyok. –válaszoltam halványan mosolyogva, közben Matthew felé sandítottam.
Mrs. Levine? Ez az alak meg honnan tudta meg?
- Köszönöm, Joseph, hogy el tudtad intézni nekünk ezt az asztalt. Sokkal tartozok.
- Ugyan, barátom. Ez semmiség. A saját éttermemben csak szert tudok tenni egy asztalra. –válaszolta pironkodva a férfi.
Még pár szót váltottunk vele, majd Mr. Gomer elment, hogy siettesse a vacsoránkat is.
- Tudom, most az a kérdésed jön, hogy Joseph mégis honnan tudja, hogy összeházasodtunk. –kezdett bele mindenféle kertelés nélkül. Igazából időt sem hagyott arra, hogy feltegyem a kérdésemet- Tudod, ő olyan körökben mozog, amit még elképzelni sem tudnánk. Ha valamit ki akar deríteni, tíz percébe sem telik, és megvan az információ. Azt tudta, hogy eljegyeztük egymást, hiszen elújságoltam neki, viszont a házasságról egy árva szót sem ejtettem, Drágám. Hiszen megígértem neked.
- Rendben. –sóhajtottam fel- Előbb-utóbb másoknak is meg kell tudniuk.
- Nem tarthatjuk örökre titokban. –szorította meg a kezemet Matt, és biztatóan mosolygott rám- Biztosan nem lesznek kiakadva, hogy nem hívtuk meg őket.
- Nem is volt hivatalos. –kuncogtam.
- De ez bőven elég volt. A tudat elég, hogy a feleségem vagy, nem kell erről még mindenféle papír is. –vigyorgott.
- Így is világgá kürtölnéd.
- Feltéve, ha tehetném. –dohogott jókedvűen- De ha te ezt szeretnéd, hát legyen. Nem állok a vágyid útjába.
- Csak egy kis idő kell. Lassan kell majd beadagolni a többieknek. Nem csak azonnal eléjük vágni, hogy házasok vagyunk.
- Igaz. Hisz lehet, hogy valaki még azt sem tudja, hogy el is jegyeztük egymást.
- Elég poénos lenne. –nevettem fel.
Természetesen ezalatt eszembe jutott az esküvőnk. A nyaralásunk alkalmával házasodtunk össze, az egyik helyi sámán segítségével. Egy szigeten voltunk, ő pedig ránk adta az áldását. Semmi extra sem volt a dologban, talán csak az, hogy nincs semmi papírunk arról, hogy férj és feleség vagyunk. De nem is baj, elég, ha ezt mi tudjuk.
Percekkel később ki is hozták a vacsorát. Előételnek valami levest ettünk, véleményem szerint finom volt. Igaz, egy kicsit sűrű volt az én ízlésemnek. Matthew nem szereti az ilyesmit, de az én kedvemért még erre is képes. Főételnek sertéssültet hoztak, valami különleges, vörösboros mártással. Ez is finom volt, de nem az én stílusom. Viszont a desszert mindkettőnket megfogta. Csokis szuflé volt. Valamint epres krém volt ráfolyatva, pár eperdarab pedig díszítésnek kirakva. Isteni volt. Mindig is szerettem a csokis dolgokat, de ez különösen elnyerte az ízlésemet.
- És hogy-hogy eljöttünk vacsorázni?
- Ugyan, Szívem. –nevetett fel Matt- Nem hozhatom el a feleségemet vacsorázni?
- De, csak annyira furcsa. De persze örülök neki. –mosolyogtam- Csak… nem is tudom… nem megszokott, és nincs is semmilyen alkalom.
- Az nem elég, hogy szeretlek? –kérkedett, mire egy csókot nyomtam az ajkaira.
- De. Tökéletes.
Körülbelül még fél órát voltunk az étteremben. Eközben jót beszélgettünk. De láttam rajta, hogy nyomasztja valami. Természetesen ezt palástolta, így az én félelmeim is elmúltak, de aggódtam. Nagyon aggódtam miatta.
~
Otthon egy zuhanyzással indítottunk. Hajat is mostam, hisz a sok lakkot ki kellett valahogyan szednem a hajamból. És ez puszta fésüléssel nem igen sikerülne, ráadásul kínoznám is magamat vele. Sok lakk… minek kellett rá annyi… Néha magamat sem értem. Jól akartam kinézni az estére, és ha ezt egy konttyal oldalható meg, valamit fél tubus hajlakkal, akkor legyen…
Az ágyba bújtunk, én pedig a mellkasára hajtottam a fejemet. A kissé még nedves tincseim szétterültek csupasz bőrén.
- Emlékszel még a megismerkedésünkre? –kérdezte sokat mondó pillantással, mire jókedvűen bólintottam.
Oh, hogy ne emlékeznék rá! …
„Krémszínű ruhám csak úgy fonta körbe a testemet. Lágy anyagból készült, ami tökéletesen kiadta az alakomat, szinte második bőrömként simult rám. Apró redőkkel volt tetézve, pánt nélküli szabása pedig a vállamat hangsúlyozta ki. Deréktól lefelé a ruha szétomlott, a bal oldalán pedig apró rózsák futottak végig rajta, egészen fel a köldökömig. A hajam egy részét felfogtam, a többi viszont lágy csigákban simogatta a vállamat. Gyémánt ékszereket viseltem ezek mellé, ami megadta a jelét a felsőbbrendűségemnek. Gyémántokat csak az úrihölgyek hordtak, belőlük is csak a módosabbak. Ezért volt nagy dolog, ha egy egyedül élő nő ilyen előkelő ékszert hord.
Épp bál volt. Egy teljesen megszokott összejövetel, ami csak úgy befúrta magát minden ember életébe. Főleg a felsőbb kasztba tartozókéba. Természetesen én oda tartoztam. Angyal létemre eléggé közel álltam az emberekhez.
Épp most adták át az új színházat. A bált ennek a tiszteletére rendezték. És mivel én egy szép kis összeggel támogattam az építkezést, meghívtak.
Nem szerettem az álszent viselkedést, a túlzott jó pofizást, a hencegést. Mégis, minden ilyen rendezvény idején el kell viselnem. Kész kínszenvedés. És én csak hallgatom az emberek szavait, helyeselek és mosolygok. Bevett terv már ez, teljesen megszokott és begyakorolt. És ez eddig tökéletesen megy. Még senki sem vette észre, hogy legkevésbé sem kötöttek le a szavai.
Épp Mr. First mesél a város ügyeiről, a jövőre megrendezendő eseményekről és főleg a pénzügyekről. Közben a felesége egyszer-egyszer közbevág, hogy mindhárom gyerekükrőll is dicsekedhessenek, akik rettentően okosak, intelligensek, és még nagyon sokra viszik az életben.
Egy lányuk van- ő a legfiatalabb- akit épp most írattak be egy neves középiskolába, hogy előkészítse őt az ápolói életre. Az legkevésbé sem érdekli őket, hogy a lány legkevésbé sem oda akar járni, és nem az orvoslásban szeretné leélni az életét. Neves zenész szeretne lenni. És meg is van hozzá a tehetsége…
De a másik kettő fiúk sem él önálló életet. Az egyikük az orvosi egyetemen, a másik pedig a jogin folytatja tanulmányait.
Miközben azt hallgattam, hogy a város bizony el fog adósodni, méghozzá a magas csatornadíjak miatt- ez Mr. First legendás és bugyuta véleménye-, addig visszafojtottam egy ásítást. Nem sok kellett hozzá, hogy a szám óriásira nyíljon, és megtegyem, amire vágytam. És ez nem feltétlenül az ordítás volt, habár azt is szívesen megtettem volna…
Hosszú percekig hallgattam még az unalmas beszélgetés -ugyanis közben csatlakozott hozzánk még kettő házaspár is, akik hasonló véleményen voltak, mint a First házaspár-, de aztán a pezsgőmet az asztalra tettem, és elnézést kértem.
Már sajgott a fejem a kimerítő témáktól, ráadásul majd szétrobbantam, hogy nem mondhattam ki a véleményemet. A mosdóba siettem, hogy valahogy lehűtsem magam. Belenéztem a tükörbe, és láttam a saját elnyúzott arcomat. Fel akartam frissíteni magam hideg vízzel, de annak nem lett volna túl sok értelme, másrészt pedig az a szépen kialakított sminkem is lefolyt volna az arcomról. Az pedig nem lett volna épp hívogató látvány. Így csak a kezeimet tartottam a víz alá, amik percekkel később már sajogtak a hidegtől. Megtöröltem a kacsómat, majd visszamentem a terembe.
Az emberek még mindig ugyan ott álltak, ahol ezelőtt. Talán csak egyetlen különbséggel. A kis társaságunkhoz csatlakozott még egy férfi. Magas volt, atletikus alkatú és barna hajú. Szürke zakót viselt. Háttal állt nekem, de ennyit meg tudtam állapítani róla.
Mikor végre szembe kerültem vele, ő köszönésképp egy csókot nyomott a kézfejemre.
- Hölgyem. –mondta suttogva, ajkain lágy mosollyal.
Barna szemei voltak. A leggyönyörűbb barna szemek, amelyek boldogságot sugároztak. Olyan felhőtlen boldogságot, amit elhinni is alig akartam. Az arca karakteres volt. Mikor mosolygott, az arca oldalán egy apró gödröcske jelent meg.
Ezután valahogy elkerültünk egymás mellől. Ő az egyik városvezetővel társalgott, én pedig az üres, fal melletti asztalhoz ültem le. Már kezdett elegem lenni ebből az egész herce-hurcából. Kiakasztó az egész, ráadásul teljesen felesleges is.
És újabb nyomasztó kérdés: És ki lehet ez a srác? Még sohasem láttam.
Épp a pezsgőmből kortyoltam egyet, mikor előttem megjelent egy szürke zakóba burkolt test.
- Hölgyem, ha megengedné, hogy leüljek…
- Természetesen. –válaszoltam, és intettem, hogy a velem szemben lévő hely még üresen áll.
El is foglalta azt, majd a kezét nyújtotta felém.
- Elnézést, még be sem mutatkoztam. Matthew Levine.
- Izbel White. –válaszoltam, de nem ráztam meg a kezét.
Még a végén olyat tudnék meg róla, amire nem igazán vágytam. Ezt az erőmet még nem tudom irányítani, így inkább nem tesztelem.
Mr. Levine csalódottan engedte le a kezét, de azért a mosolya töretlen volt. Beszélgettünk egy keveset. A családunkról, az életünkről, magunkról. Pontosabban ő mesélt, én pedig hallgattam. Nem szoktam megnyílni mások előtt, főleg nem vadidegen embereknek nem.
De aztán az este végére kissé megoldott a nyelvem, és meséltem egy kicsit magamról. Habár lehet, hogy ezt a pezsgő tette. Igen, biztosan. Kellett annak ilyen finomnak lennie. Fene a márkás pezsgőibe!”
- Érdekes egy este volt. –nevetett fel- Minden esetre megérte elmenni. Legalább megismertük egymást.
- Először azt hittem, hogy ember vagy. –kuncogtam- Milyen abszurd.
- Nem az. Én sem gondoltam rólad, hogy angyal lennél. Így mikor pár héttel később összefutottunk odafent…
- Én azt hittem, hogy meghaltál. –kacagtam.
- Miért, szerinted én mit hittem? –kötekedett, mire játékosan megcsaptam a mellkasát.
- Már első nap elvarázsoltak a szemeid. –mosolyogtam.
- Engem meg az egész valód. –válaszolta.
Ja, igen. Délután négy óra van. Mivel reggel hatkor kerültünk ágyba, miután Matthew születésnapi partijáról hazaértünk, még megkapta az én ajándékomat is, és csak azután aludtunk el. Muszáj volt aludnunk egy kicsit. Egyrészt a bennünk lévő alkohol miatt, másrészt pedig már napok óta nem aludtunk, egyszerűen nem volt időnk rá.
- Bocsi, nem akartalak felébreszteni. –susogtam, közben egy csókot loptam tőle.
- Nem bánom. –válaszolta, és egy csókot nyomott az ajkaimra- Habár még egy kis pihenés rám fért volna az éjszaka után.
Kajánul elvigyorodott és kacsintott egyet, mire arcomat halvány pír lepte el. Lily ötlete volt a kikötözés, születésnapi ajándéknak pedig tökéletesen megfelelt. Egyrészt. Másrészt megszereztem neki azt az autót, amire már vágyott egy ideje. Igaz, csak pár darabot gyártottak bele a világon, de ha nagyon szeretnék valamit, azt bizony megszerzem. És ezt igazán akartam.
- Ja és a kocsi. Biztos jó lehet a hátsó ülése, egyszer kipróbálhatnánk. –kacsintott utalóan, én pedig nem bírtam tovább, kitört belőlem a nevetés.
Velem együtt kacagott, közben magához volt, és boldogan ölelt.
- Mit tervezünk a mai estére? –kérdezte.
- Te terveztél valamit, hogy mit, azt nem osztottad meg velem.
- Jaj, tényleg. –kacagott. Világosan tudtam, hogy tudja, hogy mit is csinálunk ma, csak húzza az agyamat.
- Te ezt nagyon élvezed. –susogtam sértődötten, és épp ugrottam ki az ágyból.
- Még szép. –nevetett, és megragadta a derekam, majd visszarántott.
A mellkasán landoltam, és míg ő jókedvűen csókolgatta a nyakamat, elmosolyodtam.
- Te sosem változol.
- De hát így szeretsz. Nem érné meg megváltoznom. –kacsintott, és egy csókot lopott.
Válaszul csak megráztam a fejemet, és kézen ragadtam, majd behúztam a fürdőbe, hogy együtt zuhanyozhassunk.
Imádtam vele zuhanyozni. És itt nem kifejezetten a szexről van szó. Szerettem, ahogy a vízcseppek végigfolynak a testemen, ő hozzám simul, és simogat. Imádtam az érintését. Mindent, ami hozzá kapcsolatos, azt imádom.
Talán egy óra múlva a gardróbban találtam magam. Nem igazán figyeltem az órát, nincs is szükség rá. Az ő társaságában bármit megtehetek, és bármeddig is húzódik el, nem bánja. Végül magamra kaptam valami csinos kis ruhát, magas sarkút húztam a lábamra. A hajam már kész volt- egy kontyba volt összetűzve a fejem tetejére-, a sminkem ugyancsak megvolt.
- Mehetünk, Kicsim? –nézett be Matt, és elégedetten füttyentett- Hihetetlenül jól nézel ki, Édesem. Ez a vörös ruha rettentően vadítóan áll.
- Nagyon szépen köszönöm.
- Mindenki rajtad fogja legeltetni a tekintetét. –villantak meg a szemei, majd birtoklón magához ölelt- Egész este el sem fogok lépni mellőled.
- Pasik és a birtoklási vágyaik. –jegyeztem meg nyersen.
- Hé, örülj neki. –nevetett- Amúgy is, csoda lesz, ha odaérünk.
- Miért? Autóbalesetet akarsz produkálni?
- Dehogy. Csak annyira felcsigáztál. –susogta, közben a nyakamat kezdte el csókolgatni- Az öltözködésed, aztán már maga ez a ruha. Annyira vadító vagy benne.
- Nem tudom, hogy hová megyünk, de szerintem oda kellene érni időben.
- Igen, bizonyára. –harapta meg a nyakamat, közben keze a combomat simította végig.
Még pár percig hagytam az édes kényeztetését, majd kifordultam a karjai közül. Egy csalódott, sértődött pillantást produkált, majd az ujjainkat összekulcsolva lehúzott a lépcsőn.
~
Egy bő húsz, huszonöt perc múlva parkoltunk le az egyik neves hely előtt. Étterem volt, méghozzá a javából. Azt tudtam, hogy az asztalokat itt évekkel későbbre lehet csak lefoglalni.
- Hogy intézted el? –kérdeztem csodálkozva, miközben kisegített a kocsiból, és a kulcsot a parkoló fiúnak adta egy kis bankjegy társaságában.
- A tulaj az ismerősöm. –kacsintott, és az egyik kezét a derekamra simította.
Végigsétáltunk a vörös szőnyegen, majd be az óriási üvegajtókon. Az étterem látszatra zsúfolásig volt tömöttebbnél gazdagabb emberekkel, akik körül felszolgálok keringtek. Egy-egy pincér kezében teli borosüveg volt, és csak figyelték, hogy kinél fogyott el az ital, majd mentek is önteni.
- Áh, Mr. Levine. –jelent meg egy fekete kosztümbe öltözött hölgy, kezében egy listával- Máris vezetem önöket az asztalukhoz. Mr. Gomer kijelentette, hogy a legfenségesebb asztal jár ki maguknak. Természetesen egyetértek vele.
Üres, felszínes beszéd. Nem túl látványosan, de megforgattam a szemeimet, és hagytam, hogy Matthew maga után húzzon. Az asztalnál kihúzta nekem a széket, majd ő is leült.
- Perceken belül érkezik a pincér is.
Ezután a hölgy elment, eléggé érdekes illatfelhőt hagyva maga után.
- Mit kívánsz, Drágám? –kérdezte Matt, közben kinyitotta az étlapot.
- Amit te eszel, az tökéletesen megfelel nekem is. –mosolyogtam.
- Rendben, ahogy csak szeretnéd.
Nem is figyeltem, arra, hogy milyen rendelést ad le a pincérnek. Csak figyeltem, ahogy artikulálva beszél, majd elmosolyodik. Az arca oldalán megjelent egy gödröcske. Oh, hogy én azt mennyire szerettem!
- Mr. Levine! –fordultunk a hang irányába, mire Matt arcán egy terebélyes mosoly terült szét- Kevin, hogy vagy ifjú barátom?
- Ugyan, Joseph, ezt nekem kellene kérdeznem. –válaszolta Szerelmem.
- Velem minden rendben, de hiszen ez megszokott. És önnel, Mrs. Levine? –csókolta meg a kézfejemet a férfi.
Ha jól tudtam ő az étteremtulajdonos. Fekete hajú, világos szemű férfi volt, széles vállú és kevésbé atletikus alkatú. Ez a szmokingja alól is kitűnt.
- Köszönöm kérdését, Uram. Teljesen rendben vagyok. –válaszoltam halványan mosolyogva, közben Matthew felé sandítottam.
Mrs. Levine? Ez az alak meg honnan tudta meg?
- Köszönöm, Joseph, hogy el tudtad intézni nekünk ezt az asztalt. Sokkal tartozok.
- Ugyan, barátom. Ez semmiség. A saját éttermemben csak szert tudok tenni egy asztalra. –válaszolta pironkodva a férfi.
Még pár szót váltottunk vele, majd Mr. Gomer elment, hogy siettesse a vacsoránkat is.
- Tudom, most az a kérdésed jön, hogy Joseph mégis honnan tudja, hogy összeházasodtunk. –kezdett bele mindenféle kertelés nélkül. Igazából időt sem hagyott arra, hogy feltegyem a kérdésemet- Tudod, ő olyan körökben mozog, amit még elképzelni sem tudnánk. Ha valamit ki akar deríteni, tíz percébe sem telik, és megvan az információ. Azt tudta, hogy eljegyeztük egymást, hiszen elújságoltam neki, viszont a házasságról egy árva szót sem ejtettem, Drágám. Hiszen megígértem neked.
- Rendben. –sóhajtottam fel- Előbb-utóbb másoknak is meg kell tudniuk.
- Nem tarthatjuk örökre titokban. –szorította meg a kezemet Matt, és biztatóan mosolygott rám- Biztosan nem lesznek kiakadva, hogy nem hívtuk meg őket.
- Nem is volt hivatalos. –kuncogtam.
- De ez bőven elég volt. A tudat elég, hogy a feleségem vagy, nem kell erről még mindenféle papír is. –vigyorgott.
- Így is világgá kürtölnéd.
- Feltéve, ha tehetném. –dohogott jókedvűen- De ha te ezt szeretnéd, hát legyen. Nem állok a vágyid útjába.
- Csak egy kis idő kell. Lassan kell majd beadagolni a többieknek. Nem csak azonnal eléjük vágni, hogy házasok vagyunk.
- Igaz. Hisz lehet, hogy valaki még azt sem tudja, hogy el is jegyeztük egymást.
- Elég poénos lenne. –nevettem fel.
Természetesen ezalatt eszembe jutott az esküvőnk. A nyaralásunk alkalmával házasodtunk össze, az egyik helyi sámán segítségével. Egy szigeten voltunk, ő pedig ránk adta az áldását. Semmi extra sem volt a dologban, talán csak az, hogy nincs semmi papírunk arról, hogy férj és feleség vagyunk. De nem is baj, elég, ha ezt mi tudjuk.
Percekkel később ki is hozták a vacsorát. Előételnek valami levest ettünk, véleményem szerint finom volt. Igaz, egy kicsit sűrű volt az én ízlésemnek. Matthew nem szereti az ilyesmit, de az én kedvemért még erre is képes. Főételnek sertéssültet hoztak, valami különleges, vörösboros mártással. Ez is finom volt, de nem az én stílusom. Viszont a desszert mindkettőnket megfogta. Csokis szuflé volt. Valamint epres krém volt ráfolyatva, pár eperdarab pedig díszítésnek kirakva. Isteni volt. Mindig is szerettem a csokis dolgokat, de ez különösen elnyerte az ízlésemet.
- És hogy-hogy eljöttünk vacsorázni?
- Ugyan, Szívem. –nevetett fel Matt- Nem hozhatom el a feleségemet vacsorázni?
- De, csak annyira furcsa. De persze örülök neki. –mosolyogtam- Csak… nem is tudom… nem megszokott, és nincs is semmilyen alkalom.
- Az nem elég, hogy szeretlek? –kérkedett, mire egy csókot nyomtam az ajkaira.
- De. Tökéletes.
Körülbelül még fél órát voltunk az étteremben. Eközben jót beszélgettünk. De láttam rajta, hogy nyomasztja valami. Természetesen ezt palástolta, így az én félelmeim is elmúltak, de aggódtam. Nagyon aggódtam miatta.
~
Otthon egy zuhanyzással indítottunk. Hajat is mostam, hisz a sok lakkot ki kellett valahogyan szednem a hajamból. És ez puszta fésüléssel nem igen sikerülne, ráadásul kínoznám is magamat vele. Sok lakk… minek kellett rá annyi… Néha magamat sem értem. Jól akartam kinézni az estére, és ha ezt egy konttyal oldalható meg, valamit fél tubus hajlakkal, akkor legyen…
Az ágyba bújtunk, én pedig a mellkasára hajtottam a fejemet. A kissé még nedves tincseim szétterültek csupasz bőrén.
- Emlékszel még a megismerkedésünkre? –kérdezte sokat mondó pillantással, mire jókedvűen bólintottam.
Oh, hogy ne emlékeznék rá! …
„Krémszínű ruhám csak úgy fonta körbe a testemet. Lágy anyagból készült, ami tökéletesen kiadta az alakomat, szinte második bőrömként simult rám. Apró redőkkel volt tetézve, pánt nélküli szabása pedig a vállamat hangsúlyozta ki. Deréktól lefelé a ruha szétomlott, a bal oldalán pedig apró rózsák futottak végig rajta, egészen fel a köldökömig. A hajam egy részét felfogtam, a többi viszont lágy csigákban simogatta a vállamat. Gyémánt ékszereket viseltem ezek mellé, ami megadta a jelét a felsőbbrendűségemnek. Gyémántokat csak az úrihölgyek hordtak, belőlük is csak a módosabbak. Ezért volt nagy dolog, ha egy egyedül élő nő ilyen előkelő ékszert hord.
Épp bál volt. Egy teljesen megszokott összejövetel, ami csak úgy befúrta magát minden ember életébe. Főleg a felsőbb kasztba tartozókéba. Természetesen én oda tartoztam. Angyal létemre eléggé közel álltam az emberekhez.
Épp most adták át az új színházat. A bált ennek a tiszteletére rendezték. És mivel én egy szép kis összeggel támogattam az építkezést, meghívtak.
Nem szerettem az álszent viselkedést, a túlzott jó pofizást, a hencegést. Mégis, minden ilyen rendezvény idején el kell viselnem. Kész kínszenvedés. És én csak hallgatom az emberek szavait, helyeselek és mosolygok. Bevett terv már ez, teljesen megszokott és begyakorolt. És ez eddig tökéletesen megy. Még senki sem vette észre, hogy legkevésbé sem kötöttek le a szavai.
Épp Mr. First mesél a város ügyeiről, a jövőre megrendezendő eseményekről és főleg a pénzügyekről. Közben a felesége egyszer-egyszer közbevág, hogy mindhárom gyerekükrőll is dicsekedhessenek, akik rettentően okosak, intelligensek, és még nagyon sokra viszik az életben.
Egy lányuk van- ő a legfiatalabb- akit épp most írattak be egy neves középiskolába, hogy előkészítse őt az ápolói életre. Az legkevésbé sem érdekli őket, hogy a lány legkevésbé sem oda akar járni, és nem az orvoslásban szeretné leélni az életét. Neves zenész szeretne lenni. És meg is van hozzá a tehetsége…
De a másik kettő fiúk sem él önálló életet. Az egyikük az orvosi egyetemen, a másik pedig a jogin folytatja tanulmányait.
Miközben azt hallgattam, hogy a város bizony el fog adósodni, méghozzá a magas csatornadíjak miatt- ez Mr. First legendás és bugyuta véleménye-, addig visszafojtottam egy ásítást. Nem sok kellett hozzá, hogy a szám óriásira nyíljon, és megtegyem, amire vágytam. És ez nem feltétlenül az ordítás volt, habár azt is szívesen megtettem volna…
Hosszú percekig hallgattam még az unalmas beszélgetés -ugyanis közben csatlakozott hozzánk még kettő házaspár is, akik hasonló véleményen voltak, mint a First házaspár-, de aztán a pezsgőmet az asztalra tettem, és elnézést kértem.
Már sajgott a fejem a kimerítő témáktól, ráadásul majd szétrobbantam, hogy nem mondhattam ki a véleményemet. A mosdóba siettem, hogy valahogy lehűtsem magam. Belenéztem a tükörbe, és láttam a saját elnyúzott arcomat. Fel akartam frissíteni magam hideg vízzel, de annak nem lett volna túl sok értelme, másrészt pedig az a szépen kialakított sminkem is lefolyt volna az arcomról. Az pedig nem lett volna épp hívogató látvány. Így csak a kezeimet tartottam a víz alá, amik percekkel később már sajogtak a hidegtől. Megtöröltem a kacsómat, majd visszamentem a terembe.
Az emberek még mindig ugyan ott álltak, ahol ezelőtt. Talán csak egyetlen különbséggel. A kis társaságunkhoz csatlakozott még egy férfi. Magas volt, atletikus alkatú és barna hajú. Szürke zakót viselt. Háttal állt nekem, de ennyit meg tudtam állapítani róla.
Mikor végre szembe kerültem vele, ő köszönésképp egy csókot nyomott a kézfejemre.
- Hölgyem. –mondta suttogva, ajkain lágy mosollyal.
Barna szemei voltak. A leggyönyörűbb barna szemek, amelyek boldogságot sugároztak. Olyan felhőtlen boldogságot, amit elhinni is alig akartam. Az arca karakteres volt. Mikor mosolygott, az arca oldalán egy apró gödröcske jelent meg.
Ezután valahogy elkerültünk egymás mellől. Ő az egyik városvezetővel társalgott, én pedig az üres, fal melletti asztalhoz ültem le. Már kezdett elegem lenni ebből az egész herce-hurcából. Kiakasztó az egész, ráadásul teljesen felesleges is.
És újabb nyomasztó kérdés: És ki lehet ez a srác? Még sohasem láttam.
Épp a pezsgőmből kortyoltam egyet, mikor előttem megjelent egy szürke zakóba burkolt test.
- Hölgyem, ha megengedné, hogy leüljek…
- Természetesen. –válaszoltam, és intettem, hogy a velem szemben lévő hely még üresen áll.
El is foglalta azt, majd a kezét nyújtotta felém.
- Elnézést, még be sem mutatkoztam. Matthew Levine.
- Izbel White. –válaszoltam, de nem ráztam meg a kezét.
Még a végén olyat tudnék meg róla, amire nem igazán vágytam. Ezt az erőmet még nem tudom irányítani, így inkább nem tesztelem.
Mr. Levine csalódottan engedte le a kezét, de azért a mosolya töretlen volt. Beszélgettünk egy keveset. A családunkról, az életünkről, magunkról. Pontosabban ő mesélt, én pedig hallgattam. Nem szoktam megnyílni mások előtt, főleg nem vadidegen embereknek nem.
De aztán az este végére kissé megoldott a nyelvem, és meséltem egy kicsit magamról. Habár lehet, hogy ezt a pezsgő tette. Igen, biztosan. Kellett annak ilyen finomnak lennie. Fene a márkás pezsgőibe!”
- Érdekes egy este volt. –nevetett fel- Minden esetre megérte elmenni. Legalább megismertük egymást.
- Először azt hittem, hogy ember vagy. –kuncogtam- Milyen abszurd.
- Nem az. Én sem gondoltam rólad, hogy angyal lennél. Így mikor pár héttel később összefutottunk odafent…
- Én azt hittem, hogy meghaltál. –kacagtam.
- Miért, szerinted én mit hittem? –kötekedett, mire játékosan megcsaptam a mellkasát.
- Már első nap elvarázsoltak a szemeid. –mosolyogtam.
- Engem meg az egész valód. –válaszolta.
- Túlzol.
Nem is tiltakozott, tudta, hogy hiába tenné. Úgysem tudnánk kiegyezni, minek kellene leróni ezeket a felesleges köröket?!
- Ugye tudod, hogy te vagy a mindenem, Izbel? –kérdezte váratlanul, mire bólintottam egyet- Azt is tudod, hogy érted mint megteszek, ugye?
- Igen, de ez most mi, Matthew?
- Csak szeretném, ha tudnád, hogy te vagy a világon a legfontosabb nekem. –mosolygott keserűen, majd szorosan átölelt.
- Elmegyek. –suttogta.
Először fel sem fogtam, hogy mit mondott. Aztán, mikor végre elért a tudatomig az egyetlen árva szava, elnevettem magam.
- Egyre jobb vicceid vannak, Drágám.
- Nem viccelek, Izbel. –ült fel, hogy a szemembe tudjon nézni- Komolyan elmegyek.
- De… hova, és mégis miért? –kérdeztem sokkolva.
Éreztem, hogy gyengülök. Ahogy az izmaim ellazulnak, a látásomat elhomályosítják a könnyek. Ugyan, Izbel! Csak addig bírd ki zokogás nélkül, amíg végigmondja!
Sóhajtva kezdett bele a történetbe, ami csak újabb és újabb tőrszúrást fúrt a szívembe:
- Az az ellenséges csoport, aki már évek óta fenyeget egyaránt téged, egyaránt minket, most… tudjuk, hogy hol van. Tudjuk a főhadiszállásuk pontos koordinátáit, a védelmi rendszerüket, és mindent, ami még szükséges. Be tudunk jutni.
- Matthew, kérlek…
- Ne! Hallgass végig, Izbel! –kérlelt- Ez egy hatalmas lehetőség. Végre vége lehet a rettegésnek, az állandó feszültségnek. Téged sem támadnak meg többet. Hisz tudod, hogy te kellesz nekik, rád vadásznak. Oh, kérlek, ne sírj.
Éreztem, ahogy egyre több könnycsepp szalad végig az arcomon. Ő letörölte őket, majd magához szorított. A mellkasához nyomtam az arcomat, és tovább hallgattam, hogy mit mond:
- Tudod, hogy nagyon szeretlek. Mindezt miattad teszem, hogy jó életünk lehessen. Hogy boldogok és nyugodtak lehessünk.
- Boldog vagyok. Veled. –kiáltottam fel zokogva- Veled, Matthew, Veled! Mi van, ha nem jössz vissza? Ha egyedül maradok? Akkor már nem leszek boldog, és hiába a nyugalom, ha te nem vagy itt.
- Drágám…
- Nekem nem kell a nyugalom. Te vagy nekem a boldogság, csak te kellesz. –suttogtam- Miért olyan nehéz megérteni? Maradj itt velem, és majd ketten… majd ketten mindent megoldunk. Csak ne menj oda.
- A csapatom már készen áll. Holnap reggel indulunk. –simított végig az arcomon- Vigyázni fogok magamra, Életem. Ne aggódj, estére már itt leszek veled.
Újra zokogni kezdtem, és remegve karoltam át a mellkasát. Ő a hátamat simogatta, de most ez sem tudott megnyugtatni.
Hihetetlen mértékű nyugtalanság és rossz előérzet telepedett rám. Nem akartam, hogy bármelyik is megjósolja a jövőt. Mi van, ha elveszítem? Mi van, ha többet nem jön vissza? Mi lesz, ha többet nem nézhetek bele azokba a barna szemeibe?
- Nélküled nem tudok élni, Matthew. Kérlek, értsd meg! –suttogtam kétségbeesve, utolsó mentőövként- Szeretlek! Ne menj el, Matt! Könyörgök. Valami baj lesz, Matt, érzem!
- Minden simán fog menni, ne csináld, Életem. –nyögte.
Lefeküdt, engem pedig a mellkasára vont. A könnyeim továbbra is folytak, éreztem, hogy semmi sem lesz rendben.
Halkan énekelni kezdett nekem. Azt a számot, ami jelen esetben rengeteget jelentett nekem. Guns'n Roses - Don’t Cry című számát.
A zokogásom halk sírássá fejlődött vissza, de a könnyeim megállhatatlanul folytak. Tudtam, hogy semmi sem lesz rendben. Hogy ez az utolsó éjszakánk együtt. De tudom, hogy nem tudom maradásra bírni. Semmivel sem tudnám rávenni, hogy itt maradjon Velem. Ő menni akar, akkor én tehetek bármit…
Még álmomban is az ő énekét hallgattam, s újra és újra felrémlett előttem a szöveg:
„Csak beszélj hozzám halkan,
Nem is tiltakozott, tudta, hogy hiába tenné. Úgysem tudnánk kiegyezni, minek kellene leróni ezeket a felesleges köröket?!
- Ugye tudod, hogy te vagy a mindenem, Izbel? –kérdezte váratlanul, mire bólintottam egyet- Azt is tudod, hogy érted mint megteszek, ugye?
- Igen, de ez most mi, Matthew?
- Csak szeretném, ha tudnád, hogy te vagy a világon a legfontosabb nekem. –mosolygott keserűen, majd szorosan átölelt.
- Elmegyek. –suttogta.
Először fel sem fogtam, hogy mit mondott. Aztán, mikor végre elért a tudatomig az egyetlen árva szava, elnevettem magam.
- Egyre jobb vicceid vannak, Drágám.
- Nem viccelek, Izbel. –ült fel, hogy a szemembe tudjon nézni- Komolyan elmegyek.
- De… hova, és mégis miért? –kérdeztem sokkolva.
Éreztem, hogy gyengülök. Ahogy az izmaim ellazulnak, a látásomat elhomályosítják a könnyek. Ugyan, Izbel! Csak addig bírd ki zokogás nélkül, amíg végigmondja!
Sóhajtva kezdett bele a történetbe, ami csak újabb és újabb tőrszúrást fúrt a szívembe:
- Az az ellenséges csoport, aki már évek óta fenyeget egyaránt téged, egyaránt minket, most… tudjuk, hogy hol van. Tudjuk a főhadiszállásuk pontos koordinátáit, a védelmi rendszerüket, és mindent, ami még szükséges. Be tudunk jutni.
- Matthew, kérlek…
- Ne! Hallgass végig, Izbel! –kérlelt- Ez egy hatalmas lehetőség. Végre vége lehet a rettegésnek, az állandó feszültségnek. Téged sem támadnak meg többet. Hisz tudod, hogy te kellesz nekik, rád vadásznak. Oh, kérlek, ne sírj.
Éreztem, ahogy egyre több könnycsepp szalad végig az arcomon. Ő letörölte őket, majd magához szorított. A mellkasához nyomtam az arcomat, és tovább hallgattam, hogy mit mond:
- Tudod, hogy nagyon szeretlek. Mindezt miattad teszem, hogy jó életünk lehessen. Hogy boldogok és nyugodtak lehessünk.
- Boldog vagyok. Veled. –kiáltottam fel zokogva- Veled, Matthew, Veled! Mi van, ha nem jössz vissza? Ha egyedül maradok? Akkor már nem leszek boldog, és hiába a nyugalom, ha te nem vagy itt.
- Drágám…
- Nekem nem kell a nyugalom. Te vagy nekem a boldogság, csak te kellesz. –suttogtam- Miért olyan nehéz megérteni? Maradj itt velem, és majd ketten… majd ketten mindent megoldunk. Csak ne menj oda.
- A csapatom már készen áll. Holnap reggel indulunk. –simított végig az arcomon- Vigyázni fogok magamra, Életem. Ne aggódj, estére már itt leszek veled.
Újra zokogni kezdtem, és remegve karoltam át a mellkasát. Ő a hátamat simogatta, de most ez sem tudott megnyugtatni.
Hihetetlen mértékű nyugtalanság és rossz előérzet telepedett rám. Nem akartam, hogy bármelyik is megjósolja a jövőt. Mi van, ha elveszítem? Mi van, ha többet nem jön vissza? Mi lesz, ha többet nem nézhetek bele azokba a barna szemeibe?
- Nélküled nem tudok élni, Matthew. Kérlek, értsd meg! –suttogtam kétségbeesve, utolsó mentőövként- Szeretlek! Ne menj el, Matt! Könyörgök. Valami baj lesz, Matt, érzem!
- Minden simán fog menni, ne csináld, Életem. –nyögte.
Lefeküdt, engem pedig a mellkasára vont. A könnyeim továbbra is folytak, éreztem, hogy semmi sem lesz rendben.
Halkan énekelni kezdett nekem. Azt a számot, ami jelen esetben rengeteget jelentett nekem. Guns'n Roses - Don’t Cry című számát.
A zokogásom halk sírássá fejlődött vissza, de a könnyeim megállhatatlanul folytak. Tudtam, hogy semmi sem lesz rendben. Hogy ez az utolsó éjszakánk együtt. De tudom, hogy nem tudom maradásra bírni. Semmivel sem tudnám rávenni, hogy itt maradjon Velem. Ő menni akar, akkor én tehetek bármit…
Még álmomban is az ő énekét hallgattam, s újra és újra felrémlett előttem a szöveg:
„Csak beszélj hozzám halkan,
Miközben én nézem a ragyogást a szemeidben
Ne hagyd, hogy a bánat felemésszen,
És kérlek, ne sírj…
Tudom, mit érzel mélyen belül, hiszen én,
Én voltam ott…És most valami megváltozott benned,
De még nem látod…
Ne sírj, Drága, ma este nem szabad…
Hiszen én még mindig szeretlek
Ne sírj… Nézd, hiszen a mennyország ott van
Feletted, Kicsi… csak ki kell nyújtanod érte a kezed,
Hogy megérinthesd…Nem kell sírnod ma éjjel
Suttogj nekem lágyan, Vagy csak adj egy jelet,
Vagy adj egy csókot, Mielőtt elmész…
Ne vedd annyira komolyan, És kérlek, ne értesd félre
Én még mindig Rád gondolok, És az együtt töltött időkre…
Kérlek, emlékezz majd, hogy sosem hazudtam Neked,
és emlékezz arra, ahogy most érzek Irántad, Kedves…
A saját utad kell járnod, De ez így van jól Drága,
És a holnapot majd meglátod a napfényben
De addig is, Ne sírj, ma éjjel nem szabad!
Talán majd egy nap…De ma este nem
Hisz… szeretlek…”
