Köszönöm szépen a kommenteket :) És sajnálom, hogy egy keveset csúsztam a fejezettel, de mostanában a suli extra-módon vette el az időmet :)
Ez a fejezet szerintem különböző reakciókat fog kiváltani mindenkiből. Kíváncsi is vagyok rájuk, szóval legyetek olyan szívesek és írjatok véleményt :)
Puszii
Love Angel- 22. fejezet
Más szemlélet
(Izbel)
Más szemlélet
(Izbel)
Az első pár óra eseménytelenül telt. Reggel vég kellett hallgatnom a barátaim sajnálkozását. Nem tudom, hogy ők kitől tudták meg, hogy meghalt az exem. Végül Renesmee állította le őket. Egy szép kis kiabálással tudtukra adta, hogy nagyon rémes nekem ezt hallgatnom. Szerintem látta rajtam. Persze meglepődtek. Tiffany végül ezért is bocsánatot kért, Daniel helyeselt, Robert pedig egy laza öleléssel jelezte nekem, hogy mellettem áll. Jól esett ez az ölelés. Rendkívül baráti volt. Olyan baráti, amire én mindig is vágytam. Természetesen ott van Renesmee, de az mégis más, mint Rob. Ő az a barátom, akivel nem beszélhetem meg női gondjaimat, nem újságolhatom el neki, hogy milyen új Prada táskát vettem magamnak. De azt gond nélkül elnyavajoghatnám neki, hogy mennyire megbántott valaki, mennyire csalódtam egy srácban. Természetesen ilyen nem történt, csak ezt is elmondhatnám neki. Igaz, ezt Renesmee-nek is elmondhatnám -ha lesz ilyen, el is mondom-, de Robert mégiscsak máshogy viszonyulna a dolgokhoz.
Ő nem sajnálkozna, ha egy srác átverne és beszólna, hanem szimplán felajánlaná, hogy beveri az illető képét. Persze ezt fel is ajánlotta nekem, de én csak elmosolyodtam rajta. Pedig ő komolyan gondolta, látszott a tekintetén.
Lassan elérkezett az ebédidő is. Ki gondolta volna?!
Én újra Robert mellé kerültem, mint az utóbbi, iskolában töltött napok többségében. Nem bántam. Hiszen egyre jobban kijöttem a zselézett hajú Jack Sparrow-val. Ezt is maga találta ki… Ugyanis szerinte olyan a humora, mint a kalóznak, ráadásul vágyik a kalandokra. Ezt a kijelentését természetesen nevetéssel jutalmaztam. Ez dobta fel a napomat.
Épp egy almát rágcsálok. Kevin már párszor megemlítette, hogy aprókat harapok, és most kezdtem beismerni. Tényleg így van.
- Szerintem jól nézel ki. –vágta rá Daniel, mire Tiffany elkerekedett szemekkel nézett rá, aztán csak megrázta a fejét
Tiffnek előjött a szokásos hisztije. Azt gondolja, hogy ronda, meghízott, és hogy már egy pasinak sem kell…
Ő nem sajnálkozna, ha egy srác átverne és beszólna, hanem szimplán felajánlaná, hogy beveri az illető képét. Persze ezt fel is ajánlotta nekem, de én csak elmosolyodtam rajta. Pedig ő komolyan gondolta, látszott a tekintetén.
Lassan elérkezett az ebédidő is. Ki gondolta volna?!
Én újra Robert mellé kerültem, mint az utóbbi, iskolában töltött napok többségében. Nem bántam. Hiszen egyre jobban kijöttem a zselézett hajú Jack Sparrow-val. Ezt is maga találta ki… Ugyanis szerinte olyan a humora, mint a kalóznak, ráadásul vágyik a kalandokra. Ezt a kijelentését természetesen nevetéssel jutalmaztam. Ez dobta fel a napomat.
Épp egy almát rágcsálok. Kevin már párszor megemlítette, hogy aprókat harapok, és most kezdtem beismerni. Tényleg így van.
- Szerintem jól nézel ki. –vágta rá Daniel, mire Tiffany elkerekedett szemekkel nézett rá, aztán csak megrázta a fejét
Tiffnek előjött a szokásos hisztije. Azt gondolja, hogy ronda, meghízott, és hogy már egy pasinak sem kell…
- Megjött a havid, Tiffany? –dörmögte Robert, és kortyolt egyet a vízéből.
Tiff nagyokat pislogott, majd inkább nem válaszolt semmit. Erre Rob elvigyorodott, és elkönyvelte magában, hogy igaza van. Mi Renesmee-vel egymásra néztünk, és elmosolyodtunk. Mit ki nem tudnak hozni ebből!
- Van egy jobb ötletem, Robert. –vigyorodott el Nessie.
- Na, mondd csak, Cica, mi az?
- Mivel nem vagy Jack Sparrow-os, ezért mi lenne, ha… Justin Bieber lennél?
- Te most virágnyelven lebuziztál? –kérdezte fintorogva Robert.
Nessie-vel elnevettük magunkat, mire a vitázó páros- Daniel és Tiffany- is felénk néztek.
- Maradjunk a Robertnél. Az olyan eredeti. –kacsintottam a srácra, mire újra vigyor keletkezett az arcán.
- Szóval tetszik a nevem? –kérdezte szemöldök húzogatva, mire megráztam a fejemet.
- Te semmit sem változol. –jelentettem ki végül.
- Miért, Iz, mit vársz tőle?
- Én semmit, Nessie.
Percekkel később már matekórán szenvedtem. Szeretem a matekot, tényleg. Csak… a többi diák hozzá állása nem éppen olyan, mint kellene. Láttam Mr. Lawner-en, hogy nincs épp a helyzet magaslatában. Szinte már a saját gondolataimat sem hallottam, a fejem zúgott a hangzavartól. Nem szeretem a fájdalmat…
- Mi lenne, ha egy kicsit elhalkulnátok? –kérdeztem hangosan a többiektől.
Nessie egy pillanatra csodálkozva tekintett rám, majd elvigyorodott. A többi osztálytársam sem szokta meg, hogy ilyen határozott legyek. De a megszeppent pillantásukkal pár másodpercre társult a döbbenet okozta zaj, végül elcsendesedtek. Halkan pusmogva társalogtak oda, de legalább aki akart, az tudott az órára figyelni.
- Köszönöm. –nézett rám a Tanár úr, majd halványan mosolyogva fordult a tábla felé, hogy újabb példát körmölhessen rá.
Most, jelen esetben nem bírtam megállni, hogy ne hallgassak bele a diáktársaim fejébe. Túl nagy volt a kísértés, nekem pedig gyenge az ellenállásom- sőt, ebben az esetben szinte nem is volt.
A diákok gondolatai rajként lepték el az agyamat, egy pillanatra meg is szédültem tőle. Gyorsan szelektáltam a feleslegeseket, és csak az osztályban lévő személyek elmélkedését engedtem magamhoz.
Pár diák- akik komolyan tanulni akartak- istenítettek. Imádtak, amiért végre egy kis rendet és csendet teremtettem. A tanár úr is ebbe a csoportba tartozott, majd’ kicsattant örömében.
A nagytöbbség pedig sértődött gondolatokkal küldött el melegebb éghajlatra. Ugyanis a szavaimat parancsként fogták fel, és mintha egy természetfeletti erő irányítaná őket, engedelmeskedtek. Ezt persze humorosan fogadtam.
Végül a csökönyös többség is megértette, hogy szükség van a fegyelemre, hogy megértsék a matekot. Odafigyeltek az órán, és durván húsz perc múlva többen meg is értették az anyagot. Ezután elmosolyodtak, és a csengőszó hallatán boldogan hagyták el a termet. De azért még be voltak rám rágva- legalább is azt mutatták felém.
A tanár úr még egyszer megköszönte a segítségemet, majd kisiettem a teremből. Vigyorogtam. Már magam sem tudtam, hogy miért, de a mosoly letörölhetetlen volt az arcomról.
Ez a barátaimnak is feltűnt, láttam rajtuk. De nem kérdezték meg, hogy miért. Igazából magam sem értettem, válaszolni sem tudtam volna nekik. De jelen esetben nem bántam. Csak akörül forogtak a gondolataim, hogy nemsokára otthon lehetek, és Kevin karjai közé ugorhatok. Úgy gondoltam, hogy kicsengetnek az utolsó órámról, szaladok a kocsihoz, ahol már ő fog várni.
De aztán pár dolog áthúzta a számításomat.
Normális időben kicsengettek, csakhogy a tanárnő ráhúzott még tíz percet. Mert be kellett fejeznünk a vers feldolgozását. Rendben, ezt eltűrtem, ugyanis szerettem ezt a művet. Végül sietve hagytam el a termet, a cuccaimat csak beleszórtam a táskámba.
A suli bejárati ajtóján már alig bírtam átverekedni magam, olyan nagy tömeg tolongott ott. Valami volt odakint, csak nem tudtam, hogy mi. Végül átvágtam magam a diákok sokaságán, és szembe találtam magam azzal, amit nem szívesen láttam. Robert épp ebben a pillanatban húzott be egyet Daniel-nek, aki ugyancsak jobbossal jutalmazta haverját. A diáksereg pedig üdvrivalgással bíztatta a két verekedő felet. Ijedten dobtam le a táskámat, és épp akkor értem oda kettejükhöz, amikor Dan egy óriási ütést mért Rob orrára. Robert hátratántorodott pár másodpercre, majd mint egy felbőszült bika, neki akart rontani a haverjának. Sikkantottam egye aprót, majd kettejük közé vetettem magam. Végül Robert ökle az arcom előtt állt meg, az is csak amiatt, mert egy gyors kéz visszarántotta. Emmett termett előttem, és vigyorogva köszönt, majd megfékezte a két huligánt.
Rob orrából csak úgy patakzott a vér, a szemöldökén is egy repedésből csordogált a vére, de Daniel sem úszta meg jobban. Mikor láttam, hogy Dan mellett termett Tiffany, és aggódva szorít egy zsebkendőt a srác arcához, inkább Robhoz léptem. Arcán dühös és csalódott fintor ült, de végül engem meglátva mondhatni ellágyult. A kezébe nyomtam egy zsepit, és megragadtam a kezét.
Most nem érdekelt, hogy nem szabadna bejönnie a lány mosdóba, oda rángattam be. A fejét a csap alá nyomtam, és jéghideg vizet engedtem rá.
- Hé! –kiáltott fel, erre jobban megengedtem a csapot.
- Tisztuljon ki a fejed. Majd ha úgy érzed, hogy normális és higgadt vagy, talán leállítom a csapot. –szóltam fojtott hangon.
Pár perc múlva már a csempének dőlve ült, én pedig a szemöldökét próbáltam ellátni.
Tiff nagyokat pislogott, majd inkább nem válaszolt semmit. Erre Rob elvigyorodott, és elkönyvelte magában, hogy igaza van. Mi Renesmee-vel egymásra néztünk, és elmosolyodtunk. Mit ki nem tudnak hozni ebből!
- Van egy jobb ötletem, Robert. –vigyorodott el Nessie.
- Na, mondd csak, Cica, mi az?
- Mivel nem vagy Jack Sparrow-os, ezért mi lenne, ha… Justin Bieber lennél?
- Te most virágnyelven lebuziztál? –kérdezte fintorogva Robert.
Nessie-vel elnevettük magunkat, mire a vitázó páros- Daniel és Tiffany- is felénk néztek.
- Maradjunk a Robertnél. Az olyan eredeti. –kacsintottam a srácra, mire újra vigyor keletkezett az arcán.
- Szóval tetszik a nevem? –kérdezte szemöldök húzogatva, mire megráztam a fejemet.
- Te semmit sem változol. –jelentettem ki végül.
- Miért, Iz, mit vársz tőle?
- Én semmit, Nessie.
Percekkel később már matekórán szenvedtem. Szeretem a matekot, tényleg. Csak… a többi diák hozzá állása nem éppen olyan, mint kellene. Láttam Mr. Lawner-en, hogy nincs épp a helyzet magaslatában. Szinte már a saját gondolataimat sem hallottam, a fejem zúgott a hangzavartól. Nem szeretem a fájdalmat…
- Mi lenne, ha egy kicsit elhalkulnátok? –kérdeztem hangosan a többiektől.
Nessie egy pillanatra csodálkozva tekintett rám, majd elvigyorodott. A többi osztálytársam sem szokta meg, hogy ilyen határozott legyek. De a megszeppent pillantásukkal pár másodpercre társult a döbbenet okozta zaj, végül elcsendesedtek. Halkan pusmogva társalogtak oda, de legalább aki akart, az tudott az órára figyelni.
- Köszönöm. –nézett rám a Tanár úr, majd halványan mosolyogva fordult a tábla felé, hogy újabb példát körmölhessen rá.
Most, jelen esetben nem bírtam megállni, hogy ne hallgassak bele a diáktársaim fejébe. Túl nagy volt a kísértés, nekem pedig gyenge az ellenállásom- sőt, ebben az esetben szinte nem is volt.
A diákok gondolatai rajként lepték el az agyamat, egy pillanatra meg is szédültem tőle. Gyorsan szelektáltam a feleslegeseket, és csak az osztályban lévő személyek elmélkedését engedtem magamhoz.
Pár diák- akik komolyan tanulni akartak- istenítettek. Imádtak, amiért végre egy kis rendet és csendet teremtettem. A tanár úr is ebbe a csoportba tartozott, majd’ kicsattant örömében.
A nagytöbbség pedig sértődött gondolatokkal küldött el melegebb éghajlatra. Ugyanis a szavaimat parancsként fogták fel, és mintha egy természetfeletti erő irányítaná őket, engedelmeskedtek. Ezt persze humorosan fogadtam.
Végül a csökönyös többség is megértette, hogy szükség van a fegyelemre, hogy megértsék a matekot. Odafigyeltek az órán, és durván húsz perc múlva többen meg is értették az anyagot. Ezután elmosolyodtak, és a csengőszó hallatán boldogan hagyták el a termet. De azért még be voltak rám rágva- legalább is azt mutatták felém.
A tanár úr még egyszer megköszönte a segítségemet, majd kisiettem a teremből. Vigyorogtam. Már magam sem tudtam, hogy miért, de a mosoly letörölhetetlen volt az arcomról.
Ez a barátaimnak is feltűnt, láttam rajtuk. De nem kérdezték meg, hogy miért. Igazából magam sem értettem, válaszolni sem tudtam volna nekik. De jelen esetben nem bántam. Csak akörül forogtak a gondolataim, hogy nemsokára otthon lehetek, és Kevin karjai közé ugorhatok. Úgy gondoltam, hogy kicsengetnek az utolsó órámról, szaladok a kocsihoz, ahol már ő fog várni.
De aztán pár dolog áthúzta a számításomat.
Normális időben kicsengettek, csakhogy a tanárnő ráhúzott még tíz percet. Mert be kellett fejeznünk a vers feldolgozását. Rendben, ezt eltűrtem, ugyanis szerettem ezt a művet. Végül sietve hagytam el a termet, a cuccaimat csak beleszórtam a táskámba.
A suli bejárati ajtóján már alig bírtam átverekedni magam, olyan nagy tömeg tolongott ott. Valami volt odakint, csak nem tudtam, hogy mi. Végül átvágtam magam a diákok sokaságán, és szembe találtam magam azzal, amit nem szívesen láttam. Robert épp ebben a pillanatban húzott be egyet Daniel-nek, aki ugyancsak jobbossal jutalmazta haverját. A diáksereg pedig üdvrivalgással bíztatta a két verekedő felet. Ijedten dobtam le a táskámat, és épp akkor értem oda kettejükhöz, amikor Dan egy óriási ütést mért Rob orrára. Robert hátratántorodott pár másodpercre, majd mint egy felbőszült bika, neki akart rontani a haverjának. Sikkantottam egye aprót, majd kettejük közé vetettem magam. Végül Robert ökle az arcom előtt állt meg, az is csak amiatt, mert egy gyors kéz visszarántotta. Emmett termett előttem, és vigyorogva köszönt, majd megfékezte a két huligánt.
Rob orrából csak úgy patakzott a vér, a szemöldökén is egy repedésből csordogált a vére, de Daniel sem úszta meg jobban. Mikor láttam, hogy Dan mellett termett Tiffany, és aggódva szorít egy zsebkendőt a srác arcához, inkább Robhoz léptem. Arcán dühös és csalódott fintor ült, de végül engem meglátva mondhatni ellágyult. A kezébe nyomtam egy zsepit, és megragadtam a kezét.
Most nem érdekelt, hogy nem szabadna bejönnie a lány mosdóba, oda rángattam be. A fejét a csap alá nyomtam, és jéghideg vizet engedtem rá.
- Hé! –kiáltott fel, erre jobban megengedtem a csapot.
- Tisztuljon ki a fejed. Majd ha úgy érzed, hogy normális és higgadt vagy, talán leállítom a csapot. –szóltam fojtott hangon.
Pár perc múlva már a csempének dőlve ült, én pedig a szemöldökét próbáltam ellátni.
- Szépen elintézted magad. –dörmögtem, és rásimítottam a ragasztót a bőrére.
Végignéztem az arcán. Az állán lila foltok éktelenkedtek, de az orra sem nézett ki másképp. Az orrából ugyan szivárgott még a vér, de ezt már egy zsebkendővel fel lehetett fogni.
- De ő is kapott. –válaszolta.
Végignéztem az arcán. Az állán lila foltok éktelenkedtek, de az orra sem nézett ki másképp. Az orrából ugyan szivárgott még a vér, de ezt már egy zsebkendővel fel lehetett fogni.
- De ő is kapott. –válaszolta.
- Ez ugye nem valami jó kitérés akart lenni? Mert én nem takaróznék azzal, hogy a másik fél is kapott. –sóhajtottam, majd leültem mellé- Mi történt?
- Mi-mi? Miért, minek látszott? Balettnek? –szólt bunkó hangnembe, mire az orrához értem- Hé, ez fájt!
- Azt kérdeztem, hogy miért álltatok neki verekedni?
- Behúztam neki egyet. Nem kezdődött verekedésnek. Megelégedtem volna annyival, hogy az öklöm az arcán csattanhat. Én nem kívántam, hogy ő ugyan ezt tegye.
- Hát gondoltam. –mormogtam- De miért húztál be neki?
- Megdöntötte Tiffanyt.
Először szinte el sem értek a tudatomig a szavai. Tiffany és Daniel… lefeküdtek?
- Mikor? Hol? Biztos?
- Igen, biztos. Hol-hol? Hawaii-n, utolsó este. De oké, ezt még el is fogadtam volna. Berúgtak, nem gondolták meg, hogy mit tesznek. De hogy tegnap is!
Kigúvadt szemekkel hallgattam, majd nagyot nyeltem.
- Szeretem Tiffanyt, könyörgöm! –mondta hangosan, kiakadt hangon- Ő tudja nagyon jól. Erre megfekteti?
- Szereted… –ízlelgettem a szót- De miért nem mondtad neki?
- Tudja ő nagyon jól. Csak én vagyok az a szerencsétlen, aki egy ilyen csajba tud beleszeretni.
- Az érzéseidnek nem tudsz parancsolni. –válaszoltam vigasztalón, mire mérgesen sandított rám.
- Pont te mondod? Meghalt a volt pasid, erre ma vigyorogsz, mint a tejbe tök. Még, hogy nem lehet parancsolni nekik! Neked gyászolnod kéne, nem pedig boldogan dúdolgatnod.
Sóhajtottam. Mennyire igaza van… ma mintha el is felejtettem volna, hogy mi történt…
- Nem tudom, hogy mi van velem…
- Ha ez megnyugtat, akkor én sem tudom magamról. –suttogta.
Ekkor nyitódott az ajtó, és egy zilált külsejű lány jött be rajta.
- Mi-mi? Miért, minek látszott? Balettnek? –szólt bunkó hangnembe, mire az orrához értem- Hé, ez fájt!
- Azt kérdeztem, hogy miért álltatok neki verekedni?
- Behúztam neki egyet. Nem kezdődött verekedésnek. Megelégedtem volna annyival, hogy az öklöm az arcán csattanhat. Én nem kívántam, hogy ő ugyan ezt tegye.
- Hát gondoltam. –mormogtam- De miért húztál be neki?
- Megdöntötte Tiffanyt.
Először szinte el sem értek a tudatomig a szavai. Tiffany és Daniel… lefeküdtek?
- Mikor? Hol? Biztos?
- Igen, biztos. Hol-hol? Hawaii-n, utolsó este. De oké, ezt még el is fogadtam volna. Berúgtak, nem gondolták meg, hogy mit tesznek. De hogy tegnap is!
Kigúvadt szemekkel hallgattam, majd nagyot nyeltem.
- Szeretem Tiffanyt, könyörgöm! –mondta hangosan, kiakadt hangon- Ő tudja nagyon jól. Erre megfekteti?
- Szereted… –ízlelgettem a szót- De miért nem mondtad neki?
- Tudja ő nagyon jól. Csak én vagyok az a szerencsétlen, aki egy ilyen csajba tud beleszeretni.
- Az érzéseidnek nem tudsz parancsolni. –válaszoltam vigasztalón, mire mérgesen sandított rám.
- Pont te mondod? Meghalt a volt pasid, erre ma vigyorogsz, mint a tejbe tök. Még, hogy nem lehet parancsolni nekik! Neked gyászolnod kéne, nem pedig boldogan dúdolgatnod.
Sóhajtottam. Mennyire igaza van… ma mintha el is felejtettem volna, hogy mi történt…
- Nem tudom, hogy mi van velem…
- Ha ez megnyugtat, akkor én sem tudom magamról. –suttogta.
Ekkor nyitódott az ajtó, és egy zilált külsejű lány jött be rajta.
- Ohh… –döbbent meg, majd már lépett is hátra egyet- Megyek inkább a fenti mosdóba.
- Nem zavarsz. –vigyorogtam, majd Rob ölébe vágódtam át- Nyugodtan jöhetsz.
A lány inkább megfordult és kisietett a mosdóból, én pedig visszaültem a hideg csempére.
- Ez jó volt. –dicsért meg Robert, közben felnevetett, és én is így tettem. Pár másodpercig még nevettünk, végül felálltam és megragadtam a kezét és felrántottam.
- Mit csinálsz? –kérdezte, ahogy kihúztam a mosdó ajtaján.
- Először is, kirángatlak a női WC-ből. –kuncogtam- Nem akarok még egy ilyen esetet. Még egy lánynál nem tudom kimagyarázni, hogy miért vagyunk ott.
- Most sem magyaráztál. –válaszolta.
- Mindegy. Elviszlek valahová. –mondtam, majd a zsebébe nyúltam- Kérem a kulcsodat.
- Azt már nem. –húzta el a kezemet.
- Így nem vezethetsz. Másrészt nem is tudod, hogy hová kell menni. –indokoltam, majd végre megtaláltam a kulcscsomót, és előrántottam- Kérlek.
- Rendben. De csak azért, mert ilyen esdeklően tudsz nézni. Nem lehet neked ilyenkor nemet mondani.
Elmosolyodtam, és bepattantam a kocsijába, majd indítottam. Nem volt a legújabb típusú jármű, de eléggé jó állapotban volt. És ami a legfőbb, még járt a motorja, és szerintem a fékek is normális állapotban voltak. Nem szeretném Robot megölni egy autóbaleset miatt, amit a rossz fékek okoztak. Kellemetlen lenne.
- Hová megyünk?
- Azt hiszed, hogy elárulom? Nem fogom megmondani előre. Majd meglátod. –válaszoltam titokzatosan, mire elhúzta az ajkát. Legalább az nem sérült meg neki.
Szerintem azt nem is bírná ki. A száján seb lenne? Arra kényes a leginkább. Egész nap hallgathatnám a nyafogását. Oké, csak a suliban, de az is eléggé nagy megrázkódtatás lenne számomra.
Pár perc múlva leparkoltam a jól ismert hely előtt. Egy edzőterem volt, mellette egy pizzériával. Úgy terveztem, hogy ma mindkettőt megismertetem Roberttel.
- Ide meg minek jöttünk? –kérdezte, mikor belöktem az üvegajtót.
- Egy edzőterembe edzeni szoktak járni az emberek. –mosolyogtam rá, majd az asztalnál ülő sráchoz siettem- Szia. Jim itt van?
- Ki keresi? –kérdezett vissza fel sem nézve a papírjaiból.
- Izbel White.
Ezzel a srác elrobogott, majd pár perc múlva Jimmel tért vissza.
- Drága Izbel. –ölelt meg, majd egy csókot nyomott az arcomra- Mi járatban?
- Feszültséget szeretnénk levezetni. –mondtam- Használatba vehetnénk a zsákokat?
- Természetesen. Gyertek utánam.
Kettő emelettel feljebb kötöttünk ki, egy különteremben.
- Szabad a terep. De ha lehet öltözzetek át. –mondta, majd a két öltözőre bökött.
- Nekem nincs… –kezdte Rob, de oldalba böktem.
- Rendben.
- De Izbel!
- Rob, lemegyek a cuccokért, rendben? –kérdeztem mosolyogva, majd a válaszát sem hallgatva lesiettem a lépcsőkön.
Egyenesen ki a kocsiba, ott pedig bevágódtam a hátsó ülésre. Egy csettintésre előttem termett kettő sporttáska, benne a szükséges felszerelésekkel. Oh, hogy én ezt hogy fogom kimagyarázni neki…
Végül odafent minden szó nélkül a kezébe nyomtam a táskát, és az öltözője felé löktem, én pedig becsuktam magam után a másik öltöző ajtaját. Gyorsa átvedlettem. Igaz, ez a fekete short és a fehér trikó nem lesz szerencsés Robert társaságában. Nem csak a nőfaló énjére gondolok, hanem arra is, hogy jelenleg komoly bánattal küzd. Végül egy sóhajtás kíséretében összekötöttem a hajamat, és bekötöttem a cipőfűzőmet is.
Rob már kint várt. Egyhelyben kocogott, közben egyszer-egyszer nyújtott egyet a végtagjain.
- Éld ki a haragodat és a csalódottságodat. –böktem a bokszzsákok felé.
Nem is tétovázott, azonnal rájuk vetette magát. Én pedig a keserűségemet kiadva ütöttem a másikat. A bokszolás felszabadító egy érzés, főleg, ha valakinek komoly gondja támadt az életben.
Az évek során már kitapasztaltam, hogy kinek mire van szüksége. Van, aki csak egyedül akar lenni és gondolkodni, valaki ki akarja adni a dühét. És vannak olyan különleges személyek, akik mindkettőt előszeretettel csinálják.
~
Durván másfél óra múlva már a pizzázóban ültünk. Épp leadtuk a rendelésünket, az üdítőnk már előttünk pihent. Robert kijelentette, hogy ő fog fizetni. És láttam rajta, hogy hiába is győzködném, még alkalmam sem lenne elővenni a tárcámat.
- Köszönöm, hogy elhoztál… bokszolni. –mosolygott rám.
- Ugyan, egy barát tudja, hogy mire van szükség. –löktem meg a vállát, mire ő is megeresztett egy mosolyt. Egy gyenge mosolyt, de akkor is az volt!
- Tudod, hogy mire jöttem rá?
Nemlegesen ráztam meg a fejemet. Honnan tudtam volna, hogy mi jár Robert fejében? Oké, több eshetőség is felmerült volna, hogy megtudjam. De úgyis elmondja, szóval minek fárasszam magam?
- Daniel végig Tiffanyra hajtott. És ezt tábor alatt kifejezetten éreztem. Mindenki visszahúzódónak tartja, szelídnek és kedvesnek. Cuki fiú, ahogy a csajok szokták mondani. De nem az. Több nője volt, mint nekem. Sokkal több. Mindenki beleesik a csapdájába. Tudod, hogy miért volt a szobánk Tiffanyjé mellett? Azért, mert Dan oda dobta be a cuccát, és kijelentette, hogy itt leszünk. És előtte egyeztetett a csajjal. –fintorgott- Kijátszottak engem. Direkt úgy alakították az egészet, hogy véletlenül se tudjam meg. De ha mégis megtudtam volna, akkor is másképp gondoljam a dolgokat.
- De… honnan jöttél rá, hogy lefeküdtek?
- Tiffany nekem küldte el az üzenetet. Hadd ne mondjam el, hogy mi volt benne… Ja, Dan úgy van beírva a telefonjába, hogy Rózsám. Mekkora egy ostoba liba ez a csaj. Komolyan… és én még szerettem! És megbíztam benne…
- Nyugi. Minden helyre fog jönni. –mosolyogtam rá.
- Remélem.
Ezután inkább a gondolataiba merült, én pedig nem zavartam meg. Ez idő alatt inkább kitöröltem azt a sok nem fogadott hívást és üzenetet, ami Kevintől érkezett. Majd ha hazaértem, megbeszéljük. Közben kihozták a pizzákat, de Rob nem reagált rá.
- Keres a lovagod?
- Igen. De nem fontos. –tettem el a telefonomat. Dehogynem lenne fontos! Nagyon is fontos, de most Robert segítségre szorul…
- Beszélj csak vele. Nem zavar. –jelentette ki.
- Nem kell, tényleg. Inkább beszéljünk rólad. Kit hibáztatsz igazán?
- Most olyan vagy, mint egy pszichológus. –fintorgott- Nem szeretem a pszichomókusokat.
Erre a mondatára csak elvigyorodtam.
- Kit hibáztatok… kit hibáztatok. Danielt. Megdöntötte a csajomat!
- Nem volt a barátnőd, Robert. És ahogy kivettem a szavaidból, nem is volt sok esélyed meghódítani őt. A múlt mindig eszébe jut, és nem lesz még egyszer olyan a kapcsolatotok, mint régen. Hidd el nekem. És ezen az egészen túl fogsz lépni.
- Hülyeség. Daniel csinálta az egészet.
- Mert Dan végül is kifeszítette Tiffanyt az ágyhoz, és megerőszakolta. Teljesen valószínű. –mondtam ironikusan, hevesen rázva a fejemet- Gondolj már bele, Robert. Vonzódtak egymáshoz, lefeküdtek. Szerinted van ezen kívül más köztük?
- Nem tudom.
- De ne hibáztasd Danielt. Ugyan annyira van benn Tiffany is. És magadat se hibáztasd miatta. Az még nagyobb baromság lenne. Tiffany nem akart egy ilyen jó pasit, mint te. El kell fogadnod, hogy visszautasítottak.
- Eddig még nem volt ilyen. –dörmögte.
- Mindennek eljön az ideje.
- Tudod, hogy mi a baj? –kérdezte, mire nemlegesen ráztam a fejemet- Az, hogy más a szemléleted, mint nekem.
Sóhajtottam egyet, és kivettem egy szeletet a pizzából. Beleharaptam, majd újra Rob felé fordultam, hogy meghallgathassam a kiakadását.
- Nem zavarsz. –vigyorogtam, majd Rob ölébe vágódtam át- Nyugodtan jöhetsz.
A lány inkább megfordult és kisietett a mosdóból, én pedig visszaültem a hideg csempére.
- Ez jó volt. –dicsért meg Robert, közben felnevetett, és én is így tettem. Pár másodpercig még nevettünk, végül felálltam és megragadtam a kezét és felrántottam.
- Mit csinálsz? –kérdezte, ahogy kihúztam a mosdó ajtaján.
- Először is, kirángatlak a női WC-ből. –kuncogtam- Nem akarok még egy ilyen esetet. Még egy lánynál nem tudom kimagyarázni, hogy miért vagyunk ott.
- Most sem magyaráztál. –válaszolta.
- Mindegy. Elviszlek valahová. –mondtam, majd a zsebébe nyúltam- Kérem a kulcsodat.
- Azt már nem. –húzta el a kezemet.
- Így nem vezethetsz. Másrészt nem is tudod, hogy hová kell menni. –indokoltam, majd végre megtaláltam a kulcscsomót, és előrántottam- Kérlek.
- Rendben. De csak azért, mert ilyen esdeklően tudsz nézni. Nem lehet neked ilyenkor nemet mondani.
Elmosolyodtam, és bepattantam a kocsijába, majd indítottam. Nem volt a legújabb típusú jármű, de eléggé jó állapotban volt. És ami a legfőbb, még járt a motorja, és szerintem a fékek is normális állapotban voltak. Nem szeretném Robot megölni egy autóbaleset miatt, amit a rossz fékek okoztak. Kellemetlen lenne.
- Hová megyünk?
- Azt hiszed, hogy elárulom? Nem fogom megmondani előre. Majd meglátod. –válaszoltam titokzatosan, mire elhúzta az ajkát. Legalább az nem sérült meg neki.
Szerintem azt nem is bírná ki. A száján seb lenne? Arra kényes a leginkább. Egész nap hallgathatnám a nyafogását. Oké, csak a suliban, de az is eléggé nagy megrázkódtatás lenne számomra.
Pár perc múlva leparkoltam a jól ismert hely előtt. Egy edzőterem volt, mellette egy pizzériával. Úgy terveztem, hogy ma mindkettőt megismertetem Roberttel.
- Ide meg minek jöttünk? –kérdezte, mikor belöktem az üvegajtót.
- Egy edzőterembe edzeni szoktak járni az emberek. –mosolyogtam rá, majd az asztalnál ülő sráchoz siettem- Szia. Jim itt van?
- Ki keresi? –kérdezett vissza fel sem nézve a papírjaiból.
- Izbel White.
Ezzel a srác elrobogott, majd pár perc múlva Jimmel tért vissza.
- Drága Izbel. –ölelt meg, majd egy csókot nyomott az arcomra- Mi járatban?
- Feszültséget szeretnénk levezetni. –mondtam- Használatba vehetnénk a zsákokat?
- Természetesen. Gyertek utánam.
Kettő emelettel feljebb kötöttünk ki, egy különteremben.
- Szabad a terep. De ha lehet öltözzetek át. –mondta, majd a két öltözőre bökött.
- Nekem nincs… –kezdte Rob, de oldalba böktem.
- Rendben.
- De Izbel!
- Rob, lemegyek a cuccokért, rendben? –kérdeztem mosolyogva, majd a válaszát sem hallgatva lesiettem a lépcsőkön.
Egyenesen ki a kocsiba, ott pedig bevágódtam a hátsó ülésre. Egy csettintésre előttem termett kettő sporttáska, benne a szükséges felszerelésekkel. Oh, hogy én ezt hogy fogom kimagyarázni neki…
Végül odafent minden szó nélkül a kezébe nyomtam a táskát, és az öltözője felé löktem, én pedig becsuktam magam után a másik öltöző ajtaját. Gyorsa átvedlettem. Igaz, ez a fekete short és a fehér trikó nem lesz szerencsés Robert társaságában. Nem csak a nőfaló énjére gondolok, hanem arra is, hogy jelenleg komoly bánattal küzd. Végül egy sóhajtás kíséretében összekötöttem a hajamat, és bekötöttem a cipőfűzőmet is.
Rob már kint várt. Egyhelyben kocogott, közben egyszer-egyszer nyújtott egyet a végtagjain.
- Éld ki a haragodat és a csalódottságodat. –böktem a bokszzsákok felé.
Nem is tétovázott, azonnal rájuk vetette magát. Én pedig a keserűségemet kiadva ütöttem a másikat. A bokszolás felszabadító egy érzés, főleg, ha valakinek komoly gondja támadt az életben.
Az évek során már kitapasztaltam, hogy kinek mire van szüksége. Van, aki csak egyedül akar lenni és gondolkodni, valaki ki akarja adni a dühét. És vannak olyan különleges személyek, akik mindkettőt előszeretettel csinálják.
~
Durván másfél óra múlva már a pizzázóban ültünk. Épp leadtuk a rendelésünket, az üdítőnk már előttünk pihent. Robert kijelentette, hogy ő fog fizetni. És láttam rajta, hogy hiába is győzködném, még alkalmam sem lenne elővenni a tárcámat.
- Köszönöm, hogy elhoztál… bokszolni. –mosolygott rám.
- Ugyan, egy barát tudja, hogy mire van szükség. –löktem meg a vállát, mire ő is megeresztett egy mosolyt. Egy gyenge mosolyt, de akkor is az volt!
- Tudod, hogy mire jöttem rá?
Nemlegesen ráztam meg a fejemet. Honnan tudtam volna, hogy mi jár Robert fejében? Oké, több eshetőség is felmerült volna, hogy megtudjam. De úgyis elmondja, szóval minek fárasszam magam?
- Daniel végig Tiffanyra hajtott. És ezt tábor alatt kifejezetten éreztem. Mindenki visszahúzódónak tartja, szelídnek és kedvesnek. Cuki fiú, ahogy a csajok szokták mondani. De nem az. Több nője volt, mint nekem. Sokkal több. Mindenki beleesik a csapdájába. Tudod, hogy miért volt a szobánk Tiffanyjé mellett? Azért, mert Dan oda dobta be a cuccát, és kijelentette, hogy itt leszünk. És előtte egyeztetett a csajjal. –fintorgott- Kijátszottak engem. Direkt úgy alakították az egészet, hogy véletlenül se tudjam meg. De ha mégis megtudtam volna, akkor is másképp gondoljam a dolgokat.
- De… honnan jöttél rá, hogy lefeküdtek?
- Tiffany nekem küldte el az üzenetet. Hadd ne mondjam el, hogy mi volt benne… Ja, Dan úgy van beírva a telefonjába, hogy Rózsám. Mekkora egy ostoba liba ez a csaj. Komolyan… és én még szerettem! És megbíztam benne…
- Nyugi. Minden helyre fog jönni. –mosolyogtam rá.
- Remélem.
Ezután inkább a gondolataiba merült, én pedig nem zavartam meg. Ez idő alatt inkább kitöröltem azt a sok nem fogadott hívást és üzenetet, ami Kevintől érkezett. Majd ha hazaértem, megbeszéljük. Közben kihozták a pizzákat, de Rob nem reagált rá.
- Keres a lovagod?
- Igen. De nem fontos. –tettem el a telefonomat. Dehogynem lenne fontos! Nagyon is fontos, de most Robert segítségre szorul…
- Beszélj csak vele. Nem zavar. –jelentette ki.
- Nem kell, tényleg. Inkább beszéljünk rólad. Kit hibáztatsz igazán?
- Most olyan vagy, mint egy pszichológus. –fintorgott- Nem szeretem a pszichomókusokat.
Erre a mondatára csak elvigyorodtam.
- Kit hibáztatok… kit hibáztatok. Danielt. Megdöntötte a csajomat!
- Nem volt a barátnőd, Robert. És ahogy kivettem a szavaidból, nem is volt sok esélyed meghódítani őt. A múlt mindig eszébe jut, és nem lesz még egyszer olyan a kapcsolatotok, mint régen. Hidd el nekem. És ezen az egészen túl fogsz lépni.
- Hülyeség. Daniel csinálta az egészet.
- Mert Dan végül is kifeszítette Tiffanyt az ágyhoz, és megerőszakolta. Teljesen valószínű. –mondtam ironikusan, hevesen rázva a fejemet- Gondolj már bele, Robert. Vonzódtak egymáshoz, lefeküdtek. Szerinted van ezen kívül más köztük?
- Nem tudom.
- De ne hibáztasd Danielt. Ugyan annyira van benn Tiffany is. És magadat se hibáztasd miatta. Az még nagyobb baromság lenne. Tiffany nem akart egy ilyen jó pasit, mint te. El kell fogadnod, hogy visszautasítottak.
- Eddig még nem volt ilyen. –dörmögte.
- Mindennek eljön az ideje.
- Tudod, hogy mi a baj? –kérdezte, mire nemlegesen ráztam a fejemet- Az, hogy más a szemléleted, mint nekem.
Sóhajtottam egyet, és kivettem egy szeletet a pizzából. Beleharaptam, majd újra Rob felé fordultam, hogy meghallgathassam a kiakadását.
