Rettentően sajnálom, hogy késtem a fejezettel. De el sem tudom mondani, hogy mennyire el voltam havazva a héten. De nem is kántálom ezt, inkább még egyszer elmondom: rettentően röstellem magam.
De remélem a fejezet tetszeni fog, noha a vége miatt Nővérkémtől számítok pár rossz szóra... :D
Puszii
Love Angel- 23.fejezet
Furcsa
(Izbel)
Furcsa
(Izbel)
- Azt hitte, hogy megcsaltam. –mondtam, és kortyoltam egyet a vizemből, és épp elcsíptem a pillanatot, ahogy Tiffany egy falatot ad Daniel szájába. Az ebéd szünet elrettentő egy dolog volt ma- Érdekes volt.
- És hogy reagáltál rá?
- Szerinted, Renesmee?
- Ordítoztál és kántáltad, hogy sosem csalnád meg velem? –kérdezte Rob, és elvigyorodott- Habár ha mégis megtennéd, mihamarabb értesíts. Én bármikor a rendelkezésedre állok.
Robert szavait figyelembe sem vettem, folytattam a mesélést:
- Csalódottan néztem rá, majd felmentem a szobámba. Hallottam, ahogy dühösen elkáromkodja magát, én pedig bezárkóztam. Körülbelül egy órát ült az ajtónk előtt, és állandóan beszélt, míg beengedtem. Természetesen beismerte, hogy ő volt a hülye. Aztán kijelentette, hogy nagyon szeret. Én pedig hagytam a dolgot. Azért egy kicsit bántó, hogy azt hiszi, hogy nekem nem elég ő, hogy nem szeretem eléggé.
- Hát igen…elhiszem.
Roberttel még körülbelül egy órát ültünk a pizzázóban, miután hazavitt. Mikor kitett a ház előtt, és hálásan magához ölelt, majd megígérte, hogy még aznap elmegy az orvosához. Ugyanis eléggé rosszul festett. Mikor bementem, Kevin azonnal letámadott. Miszerint mindent látott az ablakból. A már említett pillantáson kívül nem is reagáltam semmit. Végül a szobánk ajtaja előtt könyörgött. Csak azt nem értettem akkor, hogy miért nem illant be. Később ezt is megmagyarázta azzal, hogy nem illik. A bocsánatomért esedezve kopogtatott, míg végül elengedtem. Ott szorosan húzott magához, és továbbra is engesztelő szavakat suttogott. Még szép, hogy megbocsájtottam neki! Hisz… nem is volt vétke… akkora vétke. Persze magamat is okoltam a dolgokért. A pizzázás végére inkább kikapcsoltam a mobilomat, elegem volt, hogy állandóan rezgett a zsebemben. Meg is fordult a fejemben, hogy Szerelmem milyen következtetést fog levonni… nem is tévedtem.
- De lényegében nem haragszom rá. –mosolyodtam el- Hisz tudjátok, csak az a pasi féltékeny, amelyik szerelmes.
- A csajok meg rengeteg más alkalmakkor is. –kacsintott Rob.
- Akkor újra szent a béke?
- Egyenlőre. –kötekedett Rob, mire egy gyenge tockossal jutalmaztam.
- Nem tudom, hogy ma miért vagy ilyen kedvedben, de nem valami felüdítő. –jegyeztem meg Robertra nézve, majd Renesmee-re fordítottam a tekintetemet- Visszatérve a kérdésedre: Semmi feszültség sincs közöttünk.
- A szexuálison kívül, persze. –kacagott Rob, mire megráztam a fejemet.
Nincs remény, ő sosem fog változni! Pedig én még azt hittem, hogy komolyan magába fog fordulni, rémesen fog viselkedni… Pedig nem, hozza a régi önmagát. Ha nem látja Tiffanyt és Danielt, akkor újra megjelenik az eredeti és utánozhatatlan Robert. Viszont ha szembe találkozik a turbékoló párral… Azt hiszem nem is kell elmondanom, hogy milyen reakciót vált ki belőle.
- Délután akkor elmegyünk vásárolni? Estélyit akarok venni a bálra. –kérdezte- És képzeld, Jasper fog velünk jönni.
- Persze, Renesmee, elmegyek veletek. –mosolyogtam rá, mire lelkesedését kimutatva megölelt.
Igaz, tele van a gardróbom estélyikkel, koktélruhákkal és hasonló dolgokkal, de nem érdekes. Ezt legalább nem fogja előre látni Kevin. Kész felüdülés lesz, hogy meglepetést okozhatok neki.
~
Így történt hát, hogy a délutánomat a ruhaboltok forgatagában töltöttem. Épp egy sötétkék ruhát kaptam magamra. A háta egy óriási, V formában volt szabad, szinte pillangó-formában vált nyitottá, a szélein egy érdekes mintában pedig ezüstszínnel volt díszítve. Elképesztő összhangot adott a szememmel, a hajam pedig egyenesen fehérnek hatott mellette. A nagy kontraszton mosolyognom kellett. A ruha teljesen rám simult, az elején ugyancsak egy Vkivágás volt. Elől is meg volt díszítve ezüst szálakkal, az anyag pedig fel volt hasítva egészen a combom feléig. Elképesztően festettem benne. De nem lehet… Ha Kevin meglátna ebben, tuti hátast dobna, és hozzá sem szólhatnék máshoz egész este, mert végig a sarkamban lenne. Féltékenység…
- Na, hadd nézzem!
Még tiltakozni sem volt időm, Renesmee már el is húzta a függönyt, ezzel egy időben pedig megragadta a karomat, és kirántott a fülkéből. Majd hátrébb lépett, és csodálkozva nézett rám.
- Egyszerűen hihetetlenül nézel ki! –sikkantotta, és körbe járt körülöttem- Igen, ezt kell megvenned. Ugye, Jasper?
- Igen. –válaszolta halkan- Jól festesz benne.
- Köszönöm. De nem lehet. –mosolyogtam.
- Már miért nem lehetne? Az árával van baj? Rá se hederíts, meghívlak rá! –hadarta Nessie, de leintettem.
- Nem, az érte kiadni szánt összeggel van gond… Hanem magával, ahogy kinézek benne. –sóhajtottam, majd a tükör felé fordultam- Kevin ki lesz borulva, ha ebben megyek.
- Igen, sokat enged láttatni, de nem érdekes. –vigyorgott Nessie- Egy kicsit te is kirúghatsz a hámból. Engedd el magad!
- Ideadnád a rózsaszínt? –kérdeztem sóhajtva, mire csalódottan megrázta a fejét, és a kezembe nyomta a selyem ruhát.
A kéket szépen visszaakasztottam a fogasára, majd miután a rózsaszínt is magamra próbáltam kimentem a fülkéből.
- Rózsaszín?
- Igen, Nessie. –mondtam, majd a kéket visszaakasztottam, és a pénztárnál kifizettem a ruhát- Tervezel még valamit?
- Üljünk be kávézni. –javasolta.
- Ha nem kávét iszunk, akkor benne vagyok. –mosolyogtam.
- És hogy reagáltál rá?
- Szerinted, Renesmee?
- Ordítoztál és kántáltad, hogy sosem csalnád meg velem? –kérdezte Rob, és elvigyorodott- Habár ha mégis megtennéd, mihamarabb értesíts. Én bármikor a rendelkezésedre állok.
Robert szavait figyelembe sem vettem, folytattam a mesélést:
- Csalódottan néztem rá, majd felmentem a szobámba. Hallottam, ahogy dühösen elkáromkodja magát, én pedig bezárkóztam. Körülbelül egy órát ült az ajtónk előtt, és állandóan beszélt, míg beengedtem. Természetesen beismerte, hogy ő volt a hülye. Aztán kijelentette, hogy nagyon szeret. Én pedig hagytam a dolgot. Azért egy kicsit bántó, hogy azt hiszi, hogy nekem nem elég ő, hogy nem szeretem eléggé.
- Hát igen…elhiszem.
Roberttel még körülbelül egy órát ültünk a pizzázóban, miután hazavitt. Mikor kitett a ház előtt, és hálásan magához ölelt, majd megígérte, hogy még aznap elmegy az orvosához. Ugyanis eléggé rosszul festett. Mikor bementem, Kevin azonnal letámadott. Miszerint mindent látott az ablakból. A már említett pillantáson kívül nem is reagáltam semmit. Végül a szobánk ajtaja előtt könyörgött. Csak azt nem értettem akkor, hogy miért nem illant be. Később ezt is megmagyarázta azzal, hogy nem illik. A bocsánatomért esedezve kopogtatott, míg végül elengedtem. Ott szorosan húzott magához, és továbbra is engesztelő szavakat suttogott. Még szép, hogy megbocsájtottam neki! Hisz… nem is volt vétke… akkora vétke. Persze magamat is okoltam a dolgokért. A pizzázás végére inkább kikapcsoltam a mobilomat, elegem volt, hogy állandóan rezgett a zsebemben. Meg is fordult a fejemben, hogy Szerelmem milyen következtetést fog levonni… nem is tévedtem.
- De lényegében nem haragszom rá. –mosolyodtam el- Hisz tudjátok, csak az a pasi féltékeny, amelyik szerelmes.
- A csajok meg rengeteg más alkalmakkor is. –kacsintott Rob.
- Akkor újra szent a béke?
- Egyenlőre. –kötekedett Rob, mire egy gyenge tockossal jutalmaztam.
- Nem tudom, hogy ma miért vagy ilyen kedvedben, de nem valami felüdítő. –jegyeztem meg Robertra nézve, majd Renesmee-re fordítottam a tekintetemet- Visszatérve a kérdésedre: Semmi feszültség sincs közöttünk.
- A szexuálison kívül, persze. –kacagott Rob, mire megráztam a fejemet.
Nincs remény, ő sosem fog változni! Pedig én még azt hittem, hogy komolyan magába fog fordulni, rémesen fog viselkedni… Pedig nem, hozza a régi önmagát. Ha nem látja Tiffanyt és Danielt, akkor újra megjelenik az eredeti és utánozhatatlan Robert. Viszont ha szembe találkozik a turbékoló párral… Azt hiszem nem is kell elmondanom, hogy milyen reakciót vált ki belőle.
- Délután akkor elmegyünk vásárolni? Estélyit akarok venni a bálra. –kérdezte- És képzeld, Jasper fog velünk jönni.
- Persze, Renesmee, elmegyek veletek. –mosolyogtam rá, mire lelkesedését kimutatva megölelt.
Igaz, tele van a gardróbom estélyikkel, koktélruhákkal és hasonló dolgokkal, de nem érdekes. Ezt legalább nem fogja előre látni Kevin. Kész felüdülés lesz, hogy meglepetést okozhatok neki.
~
Így történt hát, hogy a délutánomat a ruhaboltok forgatagában töltöttem. Épp egy sötétkék ruhát kaptam magamra. A háta egy óriási, V formában volt szabad, szinte pillangó-formában vált nyitottá, a szélein egy érdekes mintában pedig ezüstszínnel volt díszítve. Elképesztő összhangot adott a szememmel, a hajam pedig egyenesen fehérnek hatott mellette. A nagy kontraszton mosolyognom kellett. A ruha teljesen rám simult, az elején ugyancsak egy Vkivágás volt. Elől is meg volt díszítve ezüst szálakkal, az anyag pedig fel volt hasítva egészen a combom feléig. Elképesztően festettem benne. De nem lehet… Ha Kevin meglátna ebben, tuti hátast dobna, és hozzá sem szólhatnék máshoz egész este, mert végig a sarkamban lenne. Féltékenység…
- Na, hadd nézzem!
Még tiltakozni sem volt időm, Renesmee már el is húzta a függönyt, ezzel egy időben pedig megragadta a karomat, és kirántott a fülkéből. Majd hátrébb lépett, és csodálkozva nézett rám.
- Egyszerűen hihetetlenül nézel ki! –sikkantotta, és körbe járt körülöttem- Igen, ezt kell megvenned. Ugye, Jasper?
- Igen. –válaszolta halkan- Jól festesz benne.
- Köszönöm. De nem lehet. –mosolyogtam.
- Már miért nem lehetne? Az árával van baj? Rá se hederíts, meghívlak rá! –hadarta Nessie, de leintettem.
- Nem, az érte kiadni szánt összeggel van gond… Hanem magával, ahogy kinézek benne. –sóhajtottam, majd a tükör felé fordultam- Kevin ki lesz borulva, ha ebben megyek.
- Igen, sokat enged láttatni, de nem érdekes. –vigyorgott Nessie- Egy kicsit te is kirúghatsz a hámból. Engedd el magad!
- Ideadnád a rózsaszínt? –kérdeztem sóhajtva, mire csalódottan megrázta a fejét, és a kezembe nyomta a selyem ruhát.
A kéket szépen visszaakasztottam a fogasára, majd miután a rózsaszínt is magamra próbáltam kimentem a fülkéből.
- Rózsaszín?
- Igen, Nessie. –mondtam, majd a kéket visszaakasztottam, és a pénztárnál kifizettem a ruhát- Tervezel még valamit?
- Üljünk be kávézni. –javasolta.
- Ha nem kávét iszunk, akkor benne vagyok. –mosolyogtam.
- Hölgyek, a táskáikat ide tetszenek adni? –kérdezte Jasper, és enyhén meg is hajolt.
Renesmee-vel felkacagtunk, majd Jazz kezére akasztottuk a szatyrainkat.
- Menjetek csak, majd megyek én is. Még van egy kis dolgom.
Jasper szavaira hallgattunk, így öt perc múlva már forró csokit iszogattunk. Imádtam az ízét, hiába égette végig a nyelvemet és a torkomat. Ez az égés perceken belül már be is gyógyult, így igazán törődtem vele. Renesmee is hasonló véleményen volt, mint én. Elégedetten hümmögött, és mosolygott minden egyes kortynál.
Renesmee-vel felkacagtunk, majd Jazz kezére akasztottuk a szatyrainkat.
- Menjetek csak, majd megyek én is. Még van egy kis dolgom.
Jasper szavaira hallgattunk, így öt perc múlva már forró csokit iszogattunk. Imádtam az ízét, hiába égette végig a nyelvemet és a torkomat. Ez az égés perceken belül már be is gyógyult, így igazán törődtem vele. Renesmee is hasonló véleményen volt, mint én. Elégedetten hümmögött, és mosolygott minden egyes kortynál.
- Nem is tudtam, hogy itt ilyen jó csokit tudnak adni. –jegyezte meg.
- Látod, van valami hasznom is! –nevettem, mire játékosan meglökte a vállamat.
- Most direkt mondtad ennyire hangsúlyosan, hogy önbizalom hiányos vagy- ami persze hazugság? –kérdezte mosolyogva- De ne várd, hogy most megnöveljem az egódat.
- Én nem várom. –válaszoltam- Tudod, Kevin mellett még esélyt sem kapok arra, hogy lebecsüljem magamat.
- Valahogy megértem. Kevin nagyon szeret téged. Nekem is mondta már, hogy csodálatos vagy. –ült le Jasper.
- Jé, észre sem vettem, hogy visszatértél. –nevettem- Kevin meg csak el van ragadtatva.
- Mondod te. –jelentette ki Renesmee- Nem értem, hogy miért nem hiszed el neki.
- Én elhiszem. –nevettem- Csak nem értek vele egyet.
Mindketten elmosolyodtam, majd hallottam a halk hangjukat, mikor azt suttogták: Reménytelen!
~
Körülbelül fél óra múlva értem csak haza. Egy csókot nyomtam Kevin ajkára, köszöntem a többieknek is, majd a szobámba siettem. Szerettem volna mihamarabb kipakolni a táskákból, hogy végre minden figyelmemet Kevinre fordíthassam.
A szoknyát egy vállfára akasztottam, majd feltettem a fogasra. Sóhajtottam egyet, ahogy végigsimítottam rajta. Lehet, hogy mégsem ezt kellett volna megvennem… Végül a hét blúzt és felsőt is elpakoltam, majd a farmerok is a helyükre kerültek. De volt ott még egy táska… nem tudtam kitalálni, hogy mi lehet benne. Hiába gondolkodtam, nem tudtam. A fülére egy cetli volt akasztva és a következő felirat szerepelt rajta:
- Látod, van valami hasznom is! –nevettem, mire játékosan meglökte a vállamat.
- Most direkt mondtad ennyire hangsúlyosan, hogy önbizalom hiányos vagy- ami persze hazugság? –kérdezte mosolyogva- De ne várd, hogy most megnöveljem az egódat.
- Én nem várom. –válaszoltam- Tudod, Kevin mellett még esélyt sem kapok arra, hogy lebecsüljem magamat.
- Valahogy megértem. Kevin nagyon szeret téged. Nekem is mondta már, hogy csodálatos vagy. –ült le Jasper.
- Jé, észre sem vettem, hogy visszatértél. –nevettem- Kevin meg csak el van ragadtatva.
- Mondod te. –jelentette ki Renesmee- Nem értem, hogy miért nem hiszed el neki.
- Én elhiszem. –nevettem- Csak nem értek vele egyet.
Mindketten elmosolyodtam, majd hallottam a halk hangjukat, mikor azt suttogták: Reménytelen!
~
Körülbelül fél óra múlva értem csak haza. Egy csókot nyomtam Kevin ajkára, köszöntem a többieknek is, majd a szobámba siettem. Szerettem volna mihamarabb kipakolni a táskákból, hogy végre minden figyelmemet Kevinre fordíthassam.
A szoknyát egy vállfára akasztottam, majd feltettem a fogasra. Sóhajtottam egyet, ahogy végigsimítottam rajta. Lehet, hogy mégsem ezt kellett volna megvennem… Végül a hét blúzt és felsőt is elpakoltam, majd a farmerok is a helyükre kerültek. De volt ott még egy táska… nem tudtam kitalálni, hogy mi lehet benne. Hiába gondolkodtam, nem tudtam. A fülére egy cetli volt akasztva és a következő felirat szerepelt rajta:
Remélem meggondolod magad…
Jasper. Felismertem az írását, és a ruhát kivéve a táskából maga a szituáció is rá vallott. Ugyanis a karjaimban a sötétkék ruhát tartottam, ami annyira megtetszett a boltban, amire mindenképp rá akartak beszélni…
Mosolyogva tettem bele egy ruhászsába, és felakasztottam. Nem kellene megsérülnie… ki tudja, lehet, hogy még valamikor felveszem…
- Nem megyünk el sétálni?
Kevin hangjára kaptam fel a fejemet. Boldogan mosolyogtam rá, majd bólogatva egyeztem bele, és már kapkodtam is le a ruháimat.
- Ha ilyen jeleneteket csinálsz, nem megyünk sehova. –motyogta fojtott hangon, mire elvigyorodtam.
- Bocsi, de sietni akarok az átöltözéssel.
Erre csak vigyorogva tekerni kezdte a fejét, aztán lehuppant az ágy szélére. Közben magamra kaptam egy farmert, egy pólót, valamint a magassarkúm is a lábamra került. A hideg időre hivatkozva Szerelmem egy kabátot nyomott a kezembe, segített felhúzni is. Majd megragadta a kezemet, és a parkba illant velem.
Felkuncogtam ezen. Egyik pillanatban még a szobámban voltunk, a másikban pedig már a természet lágy ölén. Nagy a kontraszt. De olyan jó volt Kevinhez bújni, ahogy sétálgattunk, hogy nem is érdekelt, ahogy a szellő az arcomba csapja a tincseimet. Ezeket Szerelmem már gyakorlott mozdulatokkal seperte ki a szemem elől, és ekkor egy-egy édes mosollyal jutalmazott meg. Majd’ elolvadtam tőle. Miközben végigjártuk a partot, kellemesen elbeszélgettünk. Kacagtunk, jól mulattunk, és végre kettesben lehettünk. Nem kellett semmi másra sem figyelni, csak a másikra. És ez hihetetlenül jól esett. A karjai közt lenni, elmerülni lágy tekintetében, mély hangjára figyelni…
De az idill sem tarthat örökké. Épp egymás ajkait csókolgattuk, mikor a zsebe rezegni kezdett.
- Bocsi. –sóhajtott, és előhúzta a zsebéből- Amelia az. Biztosan fontos.
- Újabban telefonálnak? Hát mi maradt a régi, megszokott dolgokkal? –nevettem- Vedd csak fel nyugodtan.
- Köszönöm. –csókolt meg, majd már emelte is a füléhez a készüléket.
Pár másodperc alatt lezavarta a beszélgetést, és a telefon újra a zsebében kötött ki.
- Sajnos el kell mennem. Rettentően röstellem. –motyogta, közben megölelt- Rettentően sürgős dolgot kell elintéznünk.
- Menj csak. –mosolyogtam rá, közben végigsimítottam az arcán.
- Hazavigyelek, vagy…
- Maradok. Vissza akarok nézni ahhoz a tóhoz. Az annyira gyönyörű volt.
- De már sötétedik. Veszélyes. –aggódott.
- Ne félj. Nem lesz semmi baj. Angyal vagyok, ne feledd. Nincs nagy esély rá, hogy ártsanak nekem. –vigyorogtam, és egy csókot loptam tőle- De te meg menj, mert már biztosan várnak.
- Bepótoljuk. Szeretlek.
Ezzel egy időben körbe nézett, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy senki sincs sehol- már tényleg sötétedett, még a villanyok sem voltak felkapcsolva- akkor szépen elillant.
Lassan kezdtem el sétálgatni a tó felé. Az gyönyörű a félhomályban, ahogy a Hold ezüstösen megvilágítja… Út közben visszagondoltam arra, hogy mennyire különbözik a fenti és a lenti világ…:
„Ritmusos lépdelésemet visszhangozta a macskakő a talpam alatt. A sarkam kopogott rajta, ez a hang pedig elijesztette a közelben lévő kisállatokat. A mókusok felmásztak a fákra, a madarak elrepültek. Szerettem a parkban lenni. Nyugodt hely, és itt egy kicsit elmélkedhetek. Ez volt az egyetlen hely, ahol senki sem zargatott. Mondhatni ez egy szabály volt, holott csak illendőségből nem zavarnak meg senkit. Az angyalok azért jönnek ide általában, hogy visszaemlékezhessenek. Azok, akik eleve angyalok voltak az életük első szakaszait, románcaikat idézik fel magukba… Én pedig az emberi életemet. Azt, hogy hogyan kerültem ide, hogy miként teltek az első napjaim… Jó volt rájuk gondolni.
Míg idelent ilyen nincs… Gondolkodhatsz, elmélkedhetsz… De valami mindig eltereli a figyelmedet. Vagy a futkosó gyerekek, akik feléd dobják a labdájukat, majd illedelmesen köszönnek, ahogy odaszaladnak érte. Ilyenkor jut eszembe, hogy milyen jó is lenne egy ilyen csöppséget magaménak tudni… Én nevelném fel, rám hasonlítana… Egy szőke kislány, aki a bátyjával futkorászik…Újra és újra felrémlett előttem a kép… a kép, amire annyira vágytam. Persze az évek során megértettem, hogy ez lehetetlen… Angyaloknak csak rettentően ritka esetben lehet gyermeke, de azt még senki sem fejtette meg, hogy mi ez az eset…”
A jelenbe újra visszatérve nem voltak körülöttem futkorászó gyerekek, nem csengett a fülembe a boldog kacagásuk. Egy pillanatra elkomorodtam, aztán eszembe jutott, hogy miért is érdemes élnem, hogy kik szeretnek…
Ahogy lépdeltem, éreztem, hogy valami nincs rendben. Többször pillantottam körbe. A lámpák félhomályában szerelmes párok üldögéltek, csend volt. Nem illanhattam el csak úgy...Pedig éreztem, hogy valaki figyel. És ez nyomasztott. Nagyon.
Csak hosszú percekkel később értem le a tóhoz. Megnyugvást nyújtott. A Hold megvilágította, ezüstös fénybe vonta be a környezetet. A kezem is csillogott az éjszakai fénytől. Szerettem ezt az érzést, ahogy az ezüst fény körbefonja a testemet. Felüdülés volt számomra. Mosoly csúszott az arcomra. Újra elárasztott a jókedv, én pedig boldogan huppantam le a közeli padra. Kissé nyirkos volt a hideg miatt, de nem fordítottam neki nagy jelentőséget.
Egészen addig nem, amíg egy ág meg nem reccsent pár méterre tőlem. Ekkor minden zavarni kezdett. A csillogó tó, a nedves nadrágom, a kissé átfagyott ujjbegyeim… És legfőképp az, hogy valaki van itt. Lehunytam a szemeimet és csak a hallásomra koncentráltam. Igen. Határozottan kivehető volt a halk, fojtott légvétel. Kipattantak a szemeim, és lazán felálltam. Próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Lassan kimentem az útra, és visszafelé sétálgattam. Éreztem, ahogy a személy egyre közelebb jön hozzám, vagy csak én közeledtem hozzá? Magam sem tudtam eldönteni. De nyomasztott ez a dolog. Ekkor még egy reccsenés hallatszott, ekkor már végképp tudtam, hogy a fák irányából jönnek a hangok. A szemem sarkából oda pillantottam és észrevettem egy terebélyes fa fél takarásában egy sötét árnyat. Férfi. Magas, látszólag izmos férfi.
Haraggal és félelemmel teltem meg. A zsebemből előkotortam egy használt zsebkendőt, majd a fához közeli kukához siettem. Belehajítottam a zsebkendőt, ekkor az alak már elbújt a fa mögött. Szívdobogását nem hallottam… tehát…
Most már csak a harag maradt meg bennem, és egy meggondolatlan cselekedettel a fához illantam, majd a növényhez szegeztem a férfit. Lábam a hasán volt, ő pedig a fa törzsének nyomódott.
- Mit akarsz tőlem? –kérdeztem dühösen, mire a férfi szeme ijedten megvillant.
- Én… –makogta, és nyelt egy nagyot, majd a kabátja mélyéből előhúzta a nyakláncot, ami mindent megmagyarázott…
~
A nappaliban ültünk. Én és a férfi. Nem voltam kíváncsi a nevére, tudtam, hogy miért követett. És ez feldühített és mégis csalódást okozott. A fotel karfáján doboltam az ujjaimmal, és türelmetlenül vártam, hogy Kevin végre megérkezzen.
Nem is kellett olyan sokat várnom. Durván húsz perc után toppant be.
- Szervusz Drágám. –mosolygott, közben levette a kabátját. A férfi pont takarásban ült, így nem láthatta. - Mi újság? Történt valami?
Ekkor már a cipő is lekerült a lábáról, már csak a sáljával bajlódott.
- Olyan mogorva vagy. Mi a baj, Szívem?
Mikor az utolsó szót is kimondta, belépett a nappaliba, így megláthatta azt, akit szerintem nem szívesen akart velem egy teremben tudni.
- Én… megmagyarázom!
- El is várom. –mondtam durván, és félrelöktem a kezét, mikor hozzám akart érni. Végül leült, és mélyet sóhajtott.
Mosolyogva tettem bele egy ruhászsába, és felakasztottam. Nem kellene megsérülnie… ki tudja, lehet, hogy még valamikor felveszem…
- Nem megyünk el sétálni?
Kevin hangjára kaptam fel a fejemet. Boldogan mosolyogtam rá, majd bólogatva egyeztem bele, és már kapkodtam is le a ruháimat.
- Ha ilyen jeleneteket csinálsz, nem megyünk sehova. –motyogta fojtott hangon, mire elvigyorodtam.
- Bocsi, de sietni akarok az átöltözéssel.
Erre csak vigyorogva tekerni kezdte a fejét, aztán lehuppant az ágy szélére. Közben magamra kaptam egy farmert, egy pólót, valamint a magassarkúm is a lábamra került. A hideg időre hivatkozva Szerelmem egy kabátot nyomott a kezembe, segített felhúzni is. Majd megragadta a kezemet, és a parkba illant velem.
Felkuncogtam ezen. Egyik pillanatban még a szobámban voltunk, a másikban pedig már a természet lágy ölén. Nagy a kontraszt. De olyan jó volt Kevinhez bújni, ahogy sétálgattunk, hogy nem is érdekelt, ahogy a szellő az arcomba csapja a tincseimet. Ezeket Szerelmem már gyakorlott mozdulatokkal seperte ki a szemem elől, és ekkor egy-egy édes mosollyal jutalmazott meg. Majd’ elolvadtam tőle. Miközben végigjártuk a partot, kellemesen elbeszélgettünk. Kacagtunk, jól mulattunk, és végre kettesben lehettünk. Nem kellett semmi másra sem figyelni, csak a másikra. És ez hihetetlenül jól esett. A karjai közt lenni, elmerülni lágy tekintetében, mély hangjára figyelni…
De az idill sem tarthat örökké. Épp egymás ajkait csókolgattuk, mikor a zsebe rezegni kezdett.
- Bocsi. –sóhajtott, és előhúzta a zsebéből- Amelia az. Biztosan fontos.
- Újabban telefonálnak? Hát mi maradt a régi, megszokott dolgokkal? –nevettem- Vedd csak fel nyugodtan.
- Köszönöm. –csókolt meg, majd már emelte is a füléhez a készüléket.
Pár másodperc alatt lezavarta a beszélgetést, és a telefon újra a zsebében kötött ki.
- Sajnos el kell mennem. Rettentően röstellem. –motyogta, közben megölelt- Rettentően sürgős dolgot kell elintéznünk.
- Menj csak. –mosolyogtam rá, közben végigsimítottam az arcán.
- Hazavigyelek, vagy…
- Maradok. Vissza akarok nézni ahhoz a tóhoz. Az annyira gyönyörű volt.
- De már sötétedik. Veszélyes. –aggódott.
- Ne félj. Nem lesz semmi baj. Angyal vagyok, ne feledd. Nincs nagy esély rá, hogy ártsanak nekem. –vigyorogtam, és egy csókot loptam tőle- De te meg menj, mert már biztosan várnak.
- Bepótoljuk. Szeretlek.
Ezzel egy időben körbe nézett, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy senki sincs sehol- már tényleg sötétedett, még a villanyok sem voltak felkapcsolva- akkor szépen elillant.
Lassan kezdtem el sétálgatni a tó felé. Az gyönyörű a félhomályban, ahogy a Hold ezüstösen megvilágítja… Út közben visszagondoltam arra, hogy mennyire különbözik a fenti és a lenti világ…:
„Ritmusos lépdelésemet visszhangozta a macskakő a talpam alatt. A sarkam kopogott rajta, ez a hang pedig elijesztette a közelben lévő kisállatokat. A mókusok felmásztak a fákra, a madarak elrepültek. Szerettem a parkban lenni. Nyugodt hely, és itt egy kicsit elmélkedhetek. Ez volt az egyetlen hely, ahol senki sem zargatott. Mondhatni ez egy szabály volt, holott csak illendőségből nem zavarnak meg senkit. Az angyalok azért jönnek ide általában, hogy visszaemlékezhessenek. Azok, akik eleve angyalok voltak az életük első szakaszait, románcaikat idézik fel magukba… Én pedig az emberi életemet. Azt, hogy hogyan kerültem ide, hogy miként teltek az első napjaim… Jó volt rájuk gondolni.
Míg idelent ilyen nincs… Gondolkodhatsz, elmélkedhetsz… De valami mindig eltereli a figyelmedet. Vagy a futkosó gyerekek, akik feléd dobják a labdájukat, majd illedelmesen köszönnek, ahogy odaszaladnak érte. Ilyenkor jut eszembe, hogy milyen jó is lenne egy ilyen csöppséget magaménak tudni… Én nevelném fel, rám hasonlítana… Egy szőke kislány, aki a bátyjával futkorászik…Újra és újra felrémlett előttem a kép… a kép, amire annyira vágytam. Persze az évek során megértettem, hogy ez lehetetlen… Angyaloknak csak rettentően ritka esetben lehet gyermeke, de azt még senki sem fejtette meg, hogy mi ez az eset…”
A jelenbe újra visszatérve nem voltak körülöttem futkorászó gyerekek, nem csengett a fülembe a boldog kacagásuk. Egy pillanatra elkomorodtam, aztán eszembe jutott, hogy miért is érdemes élnem, hogy kik szeretnek…
Ahogy lépdeltem, éreztem, hogy valami nincs rendben. Többször pillantottam körbe. A lámpák félhomályában szerelmes párok üldögéltek, csend volt. Nem illanhattam el csak úgy...Pedig éreztem, hogy valaki figyel. És ez nyomasztott. Nagyon.
Csak hosszú percekkel később értem le a tóhoz. Megnyugvást nyújtott. A Hold megvilágította, ezüstös fénybe vonta be a környezetet. A kezem is csillogott az éjszakai fénytől. Szerettem ezt az érzést, ahogy az ezüst fény körbefonja a testemet. Felüdülés volt számomra. Mosoly csúszott az arcomra. Újra elárasztott a jókedv, én pedig boldogan huppantam le a közeli padra. Kissé nyirkos volt a hideg miatt, de nem fordítottam neki nagy jelentőséget.
Egészen addig nem, amíg egy ág meg nem reccsent pár méterre tőlem. Ekkor minden zavarni kezdett. A csillogó tó, a nedves nadrágom, a kissé átfagyott ujjbegyeim… És legfőképp az, hogy valaki van itt. Lehunytam a szemeimet és csak a hallásomra koncentráltam. Igen. Határozottan kivehető volt a halk, fojtott légvétel. Kipattantak a szemeim, és lazán felálltam. Próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Lassan kimentem az útra, és visszafelé sétálgattam. Éreztem, ahogy a személy egyre közelebb jön hozzám, vagy csak én közeledtem hozzá? Magam sem tudtam eldönteni. De nyomasztott ez a dolog. Ekkor még egy reccsenés hallatszott, ekkor már végképp tudtam, hogy a fák irányából jönnek a hangok. A szemem sarkából oda pillantottam és észrevettem egy terebélyes fa fél takarásában egy sötét árnyat. Férfi. Magas, látszólag izmos férfi.
Haraggal és félelemmel teltem meg. A zsebemből előkotortam egy használt zsebkendőt, majd a fához közeli kukához siettem. Belehajítottam a zsebkendőt, ekkor az alak már elbújt a fa mögött. Szívdobogását nem hallottam… tehát…
Most már csak a harag maradt meg bennem, és egy meggondolatlan cselekedettel a fához illantam, majd a növényhez szegeztem a férfit. Lábam a hasán volt, ő pedig a fa törzsének nyomódott.
- Mit akarsz tőlem? –kérdeztem dühösen, mire a férfi szeme ijedten megvillant.
- Én… –makogta, és nyelt egy nagyot, majd a kabátja mélyéből előhúzta a nyakláncot, ami mindent megmagyarázott…
~
A nappaliban ültünk. Én és a férfi. Nem voltam kíváncsi a nevére, tudtam, hogy miért követett. És ez feldühített és mégis csalódást okozott. A fotel karfáján doboltam az ujjaimmal, és türelmetlenül vártam, hogy Kevin végre megérkezzen.
Nem is kellett olyan sokat várnom. Durván húsz perc után toppant be.
- Szervusz Drágám. –mosolygott, közben levette a kabátját. A férfi pont takarásban ült, így nem láthatta. - Mi újság? Történt valami?
Ekkor már a cipő is lekerült a lábáról, már csak a sáljával bajlódott.
- Olyan mogorva vagy. Mi a baj, Szívem?
Mikor az utolsó szót is kimondta, belépett a nappaliba, így megláthatta azt, akit szerintem nem szívesen akart velem egy teremben tudni.
- Én… megmagyarázom!
- El is várom. –mondtam durván, és félrelöktem a kezét, mikor hozzám akart érni. Végül leült, és mélyet sóhajtott.
