 |
| Jasper |
Meghoztam a fejezetet :) Köszönöm szépen a novellához kapott kommentárokat :)
Jó olvasást mindenkinek!
Puszii
Love Angel- 21. fejezet
Majd mi segítünk!
(Izbel)
Majd mi segítünk!
(Izbel)
"Néha csak azért kell egyedül lennünk, hogy hiányozzon számunkra valaki, és ismét szerelmesek lehessünk belé."
(Andrew Matthews)
(Andrew Matthews)
- Valamit nem mondasz el. Ki vele! –utasított, mire a torkomon akadt a szó.
- Jasper. –sóhajtottam.
- A saját érdekedben mondd el. –noszogatott kedvesen, megértőn –Tudod, hogy jobb lesz, ha elmondod.
- Úgy érzem, hogy miattam halt meg. –nyögtem ki.
Egyszerre csend lett az egész házban. Lent megállt a beszélgetés, Lily abbahagyta a mosogatást.
- De miért gondolod így?
- Mert… miattam ment el, és onnan nem jött vissza. –mondtam burkoltan az igazságot.
- De ettől még nem miattad halt meg. El akart menni, elment. Nem kötelezted rá. Csak ment. Ennyi.
- Ugyan, Jasper! –szóltam rá –Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű.
- Már miért ne? –suttogta- Nem kell mindent túlbonyolítani. Az igazság gyakran ott van a szemünk előtt. Csak nem vesszük észre, mert a távolba révedünk.
- Nehéz. –nyögtem elhalón.
- A saját érdekedben mondd el. –noszogatott kedvesen, megértőn –Tudod, hogy jobb lesz, ha elmondod.
- Úgy érzem, hogy miattam halt meg. –nyögtem ki.
Egyszerre csend lett az egész házban. Lent megállt a beszélgetés, Lily abbahagyta a mosogatást.
- De miért gondolod így?
- Mert… miattam ment el, és onnan nem jött vissza. –mondtam burkoltan az igazságot.
- De ettől még nem miattad halt meg. El akart menni, elment. Nem kötelezted rá. Csak ment. Ennyi.
- Ugyan, Jasper! –szóltam rá –Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű.
- Már miért ne? –suttogta- Nem kell mindent túlbonyolítani. Az igazság gyakran ott van a szemünk előtt. Csak nem vesszük észre, mert a távolba révedünk.
- Nehéz. –nyögtem elhalón.
- Sírj. Engedd ki a bánatod, a keserűséged. Törj, zúzz, ordíts. De óriási feszültség dúl, vagyis dúlhat benned. Ezt…nem szabad magadba fojtanod.
Csak megráztam a fejemet, mire lemondóan sóhajtott.
- Akkor mit vársz? Hogyan akarod, hogy segítsenek neked, ha nem fogadod meg a tanácsokat, visszautasítod a segítséget? –kérdezte felállva, közben a hangját is felemelve- Tönkre fog menni a családod, ha így viselkedsz. Nincs szükségük egy hisztis kislányra, aki nem képes felnőtt fejjel gondolkodni!
- Nem vagyok hisztis. –kiáltottam felpattanva- Segítsenek? Igen, szükségem van a segítségükre, hogy kilábaljak ebből. Tudok felnőtt fejjel gondolkodni! Miből gondolod, hogy nem? –álltam elé, közben dühösen fújtattam- Igenis szeretem a családomat, és nem teszem tökre őket! Tudják, hogy meddig mehetnek el, ami pont tökéletes nekem. Én sem lövök túl a célon. Tudom, hogy mit kell tennem! Te nem is ismersz minket, Jasper! Nincs jogod ítélkezni sem felettem, sem pedig felettük! Nem tudod, hogy mit viselnek el, mi az, amit szeretnek csinálni, és, hogy meddig mennének el a szerettükért! Semmit sem tudsz rólunk, Jasper!
Mérgesen huppantam vissza az ágyra, mire Jasper mosolyával együtt jött a felismerés is.
- Te most kiprodukáltad ezt? –kérdeztem elhűlve.
- Igen. Pontosan. –bólogatott kissé boldogan- Szükséged van arra, hogy kiadd a feszültséget. És ha ez másképp nem megy…
- Nem gondoltam volna, hogy pont emiatt könnyebbülök meg. –mondtam elgondolkodva –Köszönöm, Jasper.
- Ugyan, Izbel. Semmiség. –ölelt magához.
Kissé meglepődtem, de elmosolyodtam. Éreztem, hogy Jazz feszült, láttam rajta, hogy nehezen bírja a közelségemet. De jól esett, hogy miattam mindezt megteszi.
- Ja, és bocsi, hogy leordítottam a fejedet. –poénkodtam.
- Szükséged volt erre. –magyarázta artikulálva, arcán egy apró mosollyal.
- Ha valaki azt mondja nekem, hogy Jasper Hale lesz az, aki segít nekem, kiröhögöm. –mondtam szégyenlősen, mire igazából elmosolyodott- Ezt nem sértésnek szánom most. Csak… te, ahogy észrevettem, mindig a háttérben maradsz és nem igen avatkozol bele a dolgokba. Csak… figyelsz, elemzel, és ha kell, segítesz.
- De te más vagy, Izbel. –sóhajtott- Nem tudom, hogy miért. Más vagyok a közelségedben. Más és… ez részben megnyugtat. Nem szoktam senkit ölelgetni, persze Alice-en kívül. Érzelmeket kinyilvánítani meg még úgysem. –fintorgott.
- Érthető. –mosolyogtam rá- Biztos nehéz dolgokon mentél keresztül, ezért nehéz feloldódni mások társaságában. De ha te segítettél nekem, én is segítek neked.
- Azt hiszem… ez jó ötlet. –válaszolta kissé dicsérőn, mégis kérkedve.
- Remélem is. Ugyanis neked öt percedbe telt, és máris kiadtam a felesleges dühömet, ezt más órák alatt sem érte volna el.
- Ez most dicséret volt?
- Felfoghatod annak is. –dohogtam- Csak megjegyeztem, hogy olyan dolgokat hozol ki belőlem, amit nem akarnék józanésszel megtenni. Mondjuk egy… voltaképp idegen emberre ráordítani.
- Nem bántam. –biztosított újra- Meg amúgy sem vagyok teljesen idegen.
Aprót sóhajtottam és elmosolyodtam, majd egy bólintással is a tudtára adtam, hogy igaza van. Végül is, nem idegen ő. Megismerhettem az évek során, amíg Edward és Bella kapcsolatán dolgoztam úgymond. Meg hát az utóbbi időben, amíg Renesmee a barátnőm lett, ott volt. Legalább is legtöbbször ott volt Nessie közelében, mintha csak féltené tőlem az unokahúgát. De természetesen ez érthető… Hisz, akárhogy is nézzük, ez eléggé gyanús dolog. Megjelenek, azonnal Renesmee közelébe kerülök. Jasper nem is nézte ezt jó szemmel, észleltem ezt. Főleg, hogy először nem vonzottam, másnapra pedig megrészegítette az illatom.
- Gyere, beszélgessünk még róla. –húzott le az ágyra, és kényszerítve, hogy szembe forduljak vele.
- Elmondtam már, amit szerettél volna. –nyökögtem, mire összehúzott szemeket meresztett rám- Jó, rendben. Mit szeretnél tudni?
- Milyen volt vele a kapcsolatod?
Felnyögtem, és a tenyerembe rejtettem az arcomat. Oh, erre milyen nehéz lesz válaszolni!
- Szerettem. Nagyon, nagyon. Ő volt az, akivel elképzeltem az életemet, hogy milyen is leszek harminc, negyven, ötven év múlva. –sóhajtottam- Mindent együtt csináltunk. Mentünk a barátainkhoz karácsonyozni, otthon romantikáztunk, vagy csak sétálgattunk, esetleg tanultunk a könyvtárban. Ő… mellettem volt, végig. Aztán… eléggé nagy fenyegetés keletkezett rám nézve, ő pedig úgy határozott, hogy… megkönnyíti az életemet. Elment, hogy megakadályozza az életemre törést, és eltűnt. Hiába kutattuk, nem találtuk meg. Aztán… most került elő. Már tudtam, hogy nincs remény, de mégis…
- Érthető. –susogta- De most itt van neked Kevin. Ő majd segít neked kilábalni ebből az állapotból.
- Hát persze, hogy úgy lesz. –mosolyodtam el.
És reméltem, hogy tényleg ez lesz. Nagyon reméltem, hogy Kevin ezek után nem fog elhagyni, nem fog egyedül hagyni. Szeretem Kevint, benne van minden reményem, nélküle ki sem bírnám. Nem akarom, hogy félreértse a szavaimat, a vallomásomat, ami Matthew-ról szól…
Jasper és Renesmee még durván egy óráig itt voltak, a szobámban beszélgettünk hármasban. Feljött, hogy mi is volt ma a suliban. Robert hiányolt, Daniel és Tiffany pedig jól elbeszélgettek a nap folyamán. Nessie-nek is feltűnt, hogy ezt Rob milyen savanyú arckifejezéssel nézi, ezért a legjobb barátnőm igyekezett lefoglalni a srácot. Természetesen Robert ezt kitörő örömmel fogadta.
Mikor elmentek, lementem a konyhába, hogy valami táplálékot vegyek magamhoz. Most szükségem volt valamire, ami kajának mondható.
- Kicsim. –suttogta Kevin a fülembe, közben felkapott- Mit szeretnél? Tudod, hogy csak szólnod kell, és már viszem is fel a kért dolgot.
- Nem szeretek kihasználni senkit. –mosolyogtam rá.
- Tudom, ismerlek.
Egy apró csókot váltottunk, majd Szerelmem leültetett az egyik székre, közben megcsinálta a szendvicsemet. Magos zsemle; pirított, natúr csirkemell; paradicsom és salátalevél.
Nem mondtam neki, hogy mit tegyen bele, csak pakolta. És a végeredmény isteni lett.
- Örülök, hogy ízlik. –válaszolta a dicséretemre, közben a fejem búbjára nyomott egy csókot.
- Holnap elmegyek suliba.
- Mi? –ült le elém- Miért? Mármint… kész vagy rá?
- Persze. Nem szabad elzárkóznom. –motyogtam- Jasper is megmondta, hogy élnem kell tovább az életemet.
- Igaza van. –ölelt magához- Én pedig mindig itt leszek neked, és segítek.
A karjai közé bújtam és rámosolyogtam.
- Nem akarsz feljönni a szobába egy kicsit? –kérdeztem, mire elmosolyodott- Olyan régen aludtál már, itt lesz az ideje, hogy kipihend magad.
Újra eleresztett egy mosolyt, és a karjaiba vett. A szobánkba illant velem, majd az ágyra fektetett, és bemászott mellém. A mellkasára hajtottam a fejemet és ránk húztam a takarót.
- Hány napja nem aludtál? –kérdeztem.
- Körülbelül négy. –válaszolta egy kis gondolkodás után- De tudod, hogy nekünk nem lesz bajunk, ha nem alszunk.
- De sokkal gyengébbek vagyunk olyankor. –mondtam magyarázva, és a meggyőzés kedvéért még bólogatni is kezdtem- Bizony. És ilyenkor hamarabb megtámadhatnak. Főleg téged. Tudod, hogy sokan akarják, hogy végre feldobd a pacskert, és másé lehessen a vezető szerep. Nem akarlak téged is elveszíteni, Édesem. Azt már tényleg nem bírnám ki.
A karjaiba vont, és egy csókot nyomott a hajamba.
- Ne félj. Én sosem hagylak egyedül. –válaszolta. Az ajkaimra simította az ajkait, majd egy újabb csókot lopott- De ha ennyire szeretnéd, alszok egyet.
- Az jó lesz. –simítottam végig az arcán, aztán elmosolyodtam- Ugyanis holnap te előbb kelsz. Palacsintát kérek reggelire.
Felnevetett, és egy csókot nyomott az ajkaimra.
- Ilyenkor nagyon édes vagy. Ez a komisz arc, a magabiztos tekintet. –áradozott- Imádlak.
- Én is szeretlek, Kevin. –hajtottam a fejemet a mellkasára- De mi lesz a reggelimmel?
- Azt is megkapod. –nevetett, és simogatni kezdte a hátamat- De most aludj.
- Meglesz.
Már laposakat pislogtam, éreztem, hogy az álmosság újra maga alá von. Még mielőtt elsodorhatott volna az álom, közelebb húzódtam Szerelmemhez, és átkaroltam a mellkasát, majd szinte öntudatlanul, de keresztbedobtam az egyik lábamat az övéin. Még hallottam, hogy halkan nyög egyet, ezután pedig teljes filmszakadás…
Csak megráztam a fejemet, mire lemondóan sóhajtott.
- Akkor mit vársz? Hogyan akarod, hogy segítsenek neked, ha nem fogadod meg a tanácsokat, visszautasítod a segítséget? –kérdezte felállva, közben a hangját is felemelve- Tönkre fog menni a családod, ha így viselkedsz. Nincs szükségük egy hisztis kislányra, aki nem képes felnőtt fejjel gondolkodni!
- Nem vagyok hisztis. –kiáltottam felpattanva- Segítsenek? Igen, szükségem van a segítségükre, hogy kilábaljak ebből. Tudok felnőtt fejjel gondolkodni! Miből gondolod, hogy nem? –álltam elé, közben dühösen fújtattam- Igenis szeretem a családomat, és nem teszem tökre őket! Tudják, hogy meddig mehetnek el, ami pont tökéletes nekem. Én sem lövök túl a célon. Tudom, hogy mit kell tennem! Te nem is ismersz minket, Jasper! Nincs jogod ítélkezni sem felettem, sem pedig felettük! Nem tudod, hogy mit viselnek el, mi az, amit szeretnek csinálni, és, hogy meddig mennének el a szerettükért! Semmit sem tudsz rólunk, Jasper!
Mérgesen huppantam vissza az ágyra, mire Jasper mosolyával együtt jött a felismerés is.
- Te most kiprodukáltad ezt? –kérdeztem elhűlve.
- Igen. Pontosan. –bólogatott kissé boldogan- Szükséged van arra, hogy kiadd a feszültséget. És ha ez másképp nem megy…
- Nem gondoltam volna, hogy pont emiatt könnyebbülök meg. –mondtam elgondolkodva –Köszönöm, Jasper.
- Ugyan, Izbel. Semmiség. –ölelt magához.
Kissé meglepődtem, de elmosolyodtam. Éreztem, hogy Jazz feszült, láttam rajta, hogy nehezen bírja a közelségemet. De jól esett, hogy miattam mindezt megteszi.
- Ja, és bocsi, hogy leordítottam a fejedet. –poénkodtam.
- Szükséged volt erre. –magyarázta artikulálva, arcán egy apró mosollyal.
- Ha valaki azt mondja nekem, hogy Jasper Hale lesz az, aki segít nekem, kiröhögöm. –mondtam szégyenlősen, mire igazából elmosolyodott- Ezt nem sértésnek szánom most. Csak… te, ahogy észrevettem, mindig a háttérben maradsz és nem igen avatkozol bele a dolgokba. Csak… figyelsz, elemzel, és ha kell, segítesz.
- De te más vagy, Izbel. –sóhajtott- Nem tudom, hogy miért. Más vagyok a közelségedben. Más és… ez részben megnyugtat. Nem szoktam senkit ölelgetni, persze Alice-en kívül. Érzelmeket kinyilvánítani meg még úgysem. –fintorgott.
- Érthető. –mosolyogtam rá- Biztos nehéz dolgokon mentél keresztül, ezért nehéz feloldódni mások társaságában. De ha te segítettél nekem, én is segítek neked.
- Azt hiszem… ez jó ötlet. –válaszolta kissé dicsérőn, mégis kérkedve.
- Remélem is. Ugyanis neked öt percedbe telt, és máris kiadtam a felesleges dühömet, ezt más órák alatt sem érte volna el.
- Ez most dicséret volt?
- Felfoghatod annak is. –dohogtam- Csak megjegyeztem, hogy olyan dolgokat hozol ki belőlem, amit nem akarnék józanésszel megtenni. Mondjuk egy… voltaképp idegen emberre ráordítani.
- Nem bántam. –biztosított újra- Meg amúgy sem vagyok teljesen idegen.
Aprót sóhajtottam és elmosolyodtam, majd egy bólintással is a tudtára adtam, hogy igaza van. Végül is, nem idegen ő. Megismerhettem az évek során, amíg Edward és Bella kapcsolatán dolgoztam úgymond. Meg hát az utóbbi időben, amíg Renesmee a barátnőm lett, ott volt. Legalább is legtöbbször ott volt Nessie közelében, mintha csak féltené tőlem az unokahúgát. De természetesen ez érthető… Hisz, akárhogy is nézzük, ez eléggé gyanús dolog. Megjelenek, azonnal Renesmee közelébe kerülök. Jasper nem is nézte ezt jó szemmel, észleltem ezt. Főleg, hogy először nem vonzottam, másnapra pedig megrészegítette az illatom.
- Gyere, beszélgessünk még róla. –húzott le az ágyra, és kényszerítve, hogy szembe forduljak vele.
- Elmondtam már, amit szerettél volna. –nyökögtem, mire összehúzott szemeket meresztett rám- Jó, rendben. Mit szeretnél tudni?
- Milyen volt vele a kapcsolatod?
Felnyögtem, és a tenyerembe rejtettem az arcomat. Oh, erre milyen nehéz lesz válaszolni!
- Szerettem. Nagyon, nagyon. Ő volt az, akivel elképzeltem az életemet, hogy milyen is leszek harminc, negyven, ötven év múlva. –sóhajtottam- Mindent együtt csináltunk. Mentünk a barátainkhoz karácsonyozni, otthon romantikáztunk, vagy csak sétálgattunk, esetleg tanultunk a könyvtárban. Ő… mellettem volt, végig. Aztán… eléggé nagy fenyegetés keletkezett rám nézve, ő pedig úgy határozott, hogy… megkönnyíti az életemet. Elment, hogy megakadályozza az életemre törést, és eltűnt. Hiába kutattuk, nem találtuk meg. Aztán… most került elő. Már tudtam, hogy nincs remény, de mégis…
- Érthető. –susogta- De most itt van neked Kevin. Ő majd segít neked kilábalni ebből az állapotból.
- Hát persze, hogy úgy lesz. –mosolyodtam el.
És reméltem, hogy tényleg ez lesz. Nagyon reméltem, hogy Kevin ezek után nem fog elhagyni, nem fog egyedül hagyni. Szeretem Kevint, benne van minden reményem, nélküle ki sem bírnám. Nem akarom, hogy félreértse a szavaimat, a vallomásomat, ami Matthew-ról szól…
Jasper és Renesmee még durván egy óráig itt voltak, a szobámban beszélgettünk hármasban. Feljött, hogy mi is volt ma a suliban. Robert hiányolt, Daniel és Tiffany pedig jól elbeszélgettek a nap folyamán. Nessie-nek is feltűnt, hogy ezt Rob milyen savanyú arckifejezéssel nézi, ezért a legjobb barátnőm igyekezett lefoglalni a srácot. Természetesen Robert ezt kitörő örömmel fogadta.
Mikor elmentek, lementem a konyhába, hogy valami táplálékot vegyek magamhoz. Most szükségem volt valamire, ami kajának mondható.
- Kicsim. –suttogta Kevin a fülembe, közben felkapott- Mit szeretnél? Tudod, hogy csak szólnod kell, és már viszem is fel a kért dolgot.
- Nem szeretek kihasználni senkit. –mosolyogtam rá.
- Tudom, ismerlek.
Egy apró csókot váltottunk, majd Szerelmem leültetett az egyik székre, közben megcsinálta a szendvicsemet. Magos zsemle; pirított, natúr csirkemell; paradicsom és salátalevél.
Nem mondtam neki, hogy mit tegyen bele, csak pakolta. És a végeredmény isteni lett.
- Örülök, hogy ízlik. –válaszolta a dicséretemre, közben a fejem búbjára nyomott egy csókot.
- Holnap elmegyek suliba.
- Mi? –ült le elém- Miért? Mármint… kész vagy rá?
- Persze. Nem szabad elzárkóznom. –motyogtam- Jasper is megmondta, hogy élnem kell tovább az életemet.
- Igaza van. –ölelt magához- Én pedig mindig itt leszek neked, és segítek.
A karjai közé bújtam és rámosolyogtam.
- Nem akarsz feljönni a szobába egy kicsit? –kérdeztem, mire elmosolyodott- Olyan régen aludtál már, itt lesz az ideje, hogy kipihend magad.
Újra eleresztett egy mosolyt, és a karjaiba vett. A szobánkba illant velem, majd az ágyra fektetett, és bemászott mellém. A mellkasára hajtottam a fejemet és ránk húztam a takarót.
- Hány napja nem aludtál? –kérdeztem.
- Körülbelül négy. –válaszolta egy kis gondolkodás után- De tudod, hogy nekünk nem lesz bajunk, ha nem alszunk.
- De sokkal gyengébbek vagyunk olyankor. –mondtam magyarázva, és a meggyőzés kedvéért még bólogatni is kezdtem- Bizony. És ilyenkor hamarabb megtámadhatnak. Főleg téged. Tudod, hogy sokan akarják, hogy végre feldobd a pacskert, és másé lehessen a vezető szerep. Nem akarlak téged is elveszíteni, Édesem. Azt már tényleg nem bírnám ki.
A karjaiba vont, és egy csókot nyomott a hajamba.
- Ne félj. Én sosem hagylak egyedül. –válaszolta. Az ajkaimra simította az ajkait, majd egy újabb csókot lopott- De ha ennyire szeretnéd, alszok egyet.
- Az jó lesz. –simítottam végig az arcán, aztán elmosolyodtam- Ugyanis holnap te előbb kelsz. Palacsintát kérek reggelire.
Felnevetett, és egy csókot nyomott az ajkaimra.
- Ilyenkor nagyon édes vagy. Ez a komisz arc, a magabiztos tekintet. –áradozott- Imádlak.
- Én is szeretlek, Kevin. –hajtottam a fejemet a mellkasára- De mi lesz a reggelimmel?
- Azt is megkapod. –nevetett, és simogatni kezdte a hátamat- De most aludj.
- Meglesz.
Már laposakat pislogtam, éreztem, hogy az álmosság újra maga alá von. Még mielőtt elsodorhatott volna az álom, közelebb húzódtam Szerelmemhez, és átkaroltam a mellkasát, majd szinte öntudatlanul, de keresztbedobtam az egyik lábamat az övéin. Még hallottam, hogy halkan nyög egyet, ezután pedig teljes filmszakadás…
~
A csörgőórám a fülembe szólt. Sosem szerettem erre az éles hangra kelni. Halkan nyöszörögtem egyet, majd kikeltem a párnák közül. Az ágyban már nem volt Kevin sem. Viszont a konyhából zajok szűrődtek fel.
Hát nem felejtette el a reggelimet?
Erre meg is kaptam a választ, miután -még pizsiben- lesiettem a lépcsőn. Kevin épp akkor pakolta az asztalra a tányérokat, a palacsinta pedig már ott gőzölgött.
- Épp jókor jössz, Kicsim. –nyomott egy csókot a számra- Épp fel akartam menni, hogy felkeltselek. De így…
- A csalódott ajakbiggyesztésedből arra következtetek, hogy ott nem csak gyengéd ébresztgetés lett volna.
- Nekem lett volna rá egy kitűnő ötletem. Mármint a felkeltésedre. –tette hozzá egy apró kacsintás kíséretében.
- És most azt várod tőlem, hogy ne gondoljak semmi olyan dologra, ami kicsit is kapcsolódik a szexualitáshoz? –kérdeztem szemöldök felvonva, közben haraptam egyet a reggelimből- Mert ezt hiába kérnéd, túl vagyok rajta.
- Én nem kértem, hogy ne gondolj rá. –mosolygott- Sőt, épp ellenkezőleg.
Elvigyorodtam, és inkább a reggelimre fordítottam a tekintetemet. Valami frappánsat kellene erre válaszolnom, de valahogy így korán reggel táján nem igen jönnek össze értelmes gondolatmenetek. De aztán megszállt az ihlet. Miután végignéztem a pizsamámon -ami mindössze egy babydoll volt-, biztos voltam benne, hogy a tervem sikerülni fog.
- Tudod, Édesem… –dörmögtem csábító hangon, közben felálltam, hogy hozzá sétáljak. Ő a konyhapultnak támaszkodott, és elkerekedett szemekkel nézte, ahogy egymás elé teszem meztelen talpamat.
- Khm. Igen?
- Tudom, hogy hosszú volt ez a négy nap. –suttogtam a fülébe, közben végigsimítottam a mellkasán- Négy teljes nap. Kilencvenhat teljes óra. Milyen nehéz is lehetett neked…
Közben teljesen hozzá simultam, és a nyakát kezdtem el csókolgatni. A kezem az ágyéka felé kalandozott, s mikor elértem a célomat, nem szégyellt halkan nyögni egy aprót. Láttam, hogy elakad a lélegzete, túlfűtött tekintetét a szemeimbe fúrta. Újra a nyaka csókolgatásába kezdtem, közben ő- a jobb helyzet érdekében- felkapott, és felültetett a pultra. Így már a fülét is elértem, és azt tudtam, hogy ez rettentően érzékeny számára.
- Egész nap itthon lehetnénk.. az ágyban. –dörmögtem a fülébe, közben gyengéden megharaptam azt- Ketten… Egész álló nap. Gondolj csak bele: végigcsókolnám a mellkasodat, aztán a kezemmel végigsimítanék minden egyes porcikádon, majd kezeimet követnék az ajkaim…
Halkan sóhajtott egyet, közben egyre jobban szorított magához. Éreztem az ágaskodó vágyát, amint a combomhoz nyomódik. Kezét a derekamra simította, és halkan nyögött egyet.
- De nem lehet. Suliba kell mennem. –vigyorogtam, és lepattantam a pultról.
- Izbel! Ne csináld már. –dörmögte mély hangon.
- Jó reggelt, ifjú társaság. –lépett be Harper, mire kitört belőlem a kacagás- Látom már jobban vagy, Kislány. Nagyon aggódtam miattad.
- Egyre jobban leszek, Bátyus. Ne aggódj. –öleltem meg.
A csörgőórám a fülembe szólt. Sosem szerettem erre az éles hangra kelni. Halkan nyöszörögtem egyet, majd kikeltem a párnák közül. Az ágyban már nem volt Kevin sem. Viszont a konyhából zajok szűrődtek fel.
Hát nem felejtette el a reggelimet?
Erre meg is kaptam a választ, miután -még pizsiben- lesiettem a lépcsőn. Kevin épp akkor pakolta az asztalra a tányérokat, a palacsinta pedig már ott gőzölgött.
- Épp jókor jössz, Kicsim. –nyomott egy csókot a számra- Épp fel akartam menni, hogy felkeltselek. De így…
- A csalódott ajakbiggyesztésedből arra következtetek, hogy ott nem csak gyengéd ébresztgetés lett volna.
- Nekem lett volna rá egy kitűnő ötletem. Mármint a felkeltésedre. –tette hozzá egy apró kacsintás kíséretében.
- És most azt várod tőlem, hogy ne gondoljak semmi olyan dologra, ami kicsit is kapcsolódik a szexualitáshoz? –kérdeztem szemöldök felvonva, közben haraptam egyet a reggelimből- Mert ezt hiába kérnéd, túl vagyok rajta.
- Én nem kértem, hogy ne gondolj rá. –mosolygott- Sőt, épp ellenkezőleg.
Elvigyorodtam, és inkább a reggelimre fordítottam a tekintetemet. Valami frappánsat kellene erre válaszolnom, de valahogy így korán reggel táján nem igen jönnek össze értelmes gondolatmenetek. De aztán megszállt az ihlet. Miután végignéztem a pizsamámon -ami mindössze egy babydoll volt-, biztos voltam benne, hogy a tervem sikerülni fog.
- Tudod, Édesem… –dörmögtem csábító hangon, közben felálltam, hogy hozzá sétáljak. Ő a konyhapultnak támaszkodott, és elkerekedett szemekkel nézte, ahogy egymás elé teszem meztelen talpamat.
- Khm. Igen?
- Tudom, hogy hosszú volt ez a négy nap. –suttogtam a fülébe, közben végigsimítottam a mellkasán- Négy teljes nap. Kilencvenhat teljes óra. Milyen nehéz is lehetett neked…
Közben teljesen hozzá simultam, és a nyakát kezdtem el csókolgatni. A kezem az ágyéka felé kalandozott, s mikor elértem a célomat, nem szégyellt halkan nyögni egy aprót. Láttam, hogy elakad a lélegzete, túlfűtött tekintetét a szemeimbe fúrta. Újra a nyaka csókolgatásába kezdtem, közben ő- a jobb helyzet érdekében- felkapott, és felültetett a pultra. Így már a fülét is elértem, és azt tudtam, hogy ez rettentően érzékeny számára.
- Egész nap itthon lehetnénk.. az ágyban. –dörmögtem a fülébe, közben gyengéden megharaptam azt- Ketten… Egész álló nap. Gondolj csak bele: végigcsókolnám a mellkasodat, aztán a kezemmel végigsimítanék minden egyes porcikádon, majd kezeimet követnék az ajkaim…
Halkan sóhajtott egyet, közben egyre jobban szorított magához. Éreztem az ágaskodó vágyát, amint a combomhoz nyomódik. Kezét a derekamra simította, és halkan nyögött egyet.
- De nem lehet. Suliba kell mennem. –vigyorogtam, és lepattantam a pultról.
- Izbel! Ne csináld már. –dörmögte mély hangon.
- Jó reggelt, ifjú társaság. –lépett be Harper, mire kitört belőlem a kacagás- Látom már jobban vagy, Kislány. Nagyon aggódtam miattad.
- Egyre jobban leszek, Bátyus. Ne aggódj. –öleltem meg.
- Hát az a féleszű meg mit támaszkodik annak a pultnak? Ráadásul háttal nekünk… –csettintett egyet a nyelvével, és elmosolyodott.
- Szerintem csak túl hamar állt fel. –kétes megjegyzésemet még megspékeltem egy kacsintással is, majd felszaladtam a lépcsőn.
Elnevettem magam útközben, de fent, a tükör előtt is mosolyogtam. Hihetetlen, hogy fel lehet dobni a reggelemet…
A tükörhöz sétáltam, és mivel nem volt sem erőm, sem időm arra, hogy most saját kézzel csináljak valamit a hajamból, angyali erőmhöz fordultam. Koncentrálni kezdtem, majd lehunytam a szememet. Pár másodperc múlva, mikor újra szembenéztem a tükörképemmel, már lágy loknik verdesték a hátamat. Ruhát viszont magamnak kellett keresnem…
Először úgy döntöttem, hogy egy szürke felsőt veszek fel, amin egy óriási koponya van, alatta kettő keresztbe fordított mikrofonnal… aztán gyorsan letettem róla. Az a felső minden másodpercben eszembe jutatná Őt.
Végül egy szűk, sötét farmert rángattam magamra, valamint egy hosszú ujjú, dekoltált felsővel, ami halványrózsaszín színű volt, és halvány csíkok futottak rajta. A gardróbból még -hosszú munka árán- előkerestem a rövid szárú, magassarkú csizmámat, majd miután azt is felhúztam, leszaladtam a nappaliba. Kevin már ott állt, a falnak támaszkodva, enyhén feszült testtartásban.
- A táskádat megint fent hagytad. –jegyezte meg, mire bólintottam egyet, és felillantam érte.
Mire visszaértem, Kevin már nem volt ott.
- Kiment a kocsihoz. –adta meg a fel nem tett kérdésemre a választ Harper- Jut eszembe, szép napot, Csillagom.
- Neked is. –válaszoltam, és egy apró köszönés után kisiettem a kocsihoz.
Bepattantam az anyós ülésre, és a kormányt szorító kedvesemet kezdtem el fixírozni.
- Mi a baj, Drágám? –kérdeztem- Haragszol rám?
- Na, szerinted? Ott hagytál a konyhába, felcsigázva. –dörrent rám- És ott volt Harper. Nem illanhattam el, nem fordulhattam meg. Az egyik gyanús lett volna számára, a másik pedig konkrétan rávilágított volna a tényleg. El sem tudod hinni, hogy milyen kellemetlen volt!
- Jól van, na. –mosolyogtam rá, és egy csókot nyomtam ajkaira- Majd kiengesztellek suli után.
- Szerintem csak túl hamar állt fel. –kétes megjegyzésemet még megspékeltem egy kacsintással is, majd felszaladtam a lépcsőn.
Elnevettem magam útközben, de fent, a tükör előtt is mosolyogtam. Hihetetlen, hogy fel lehet dobni a reggelemet…
A tükörhöz sétáltam, és mivel nem volt sem erőm, sem időm arra, hogy most saját kézzel csináljak valamit a hajamból, angyali erőmhöz fordultam. Koncentrálni kezdtem, majd lehunytam a szememet. Pár másodperc múlva, mikor újra szembenéztem a tükörképemmel, már lágy loknik verdesték a hátamat. Ruhát viszont magamnak kellett keresnem…
Először úgy döntöttem, hogy egy szürke felsőt veszek fel, amin egy óriási koponya van, alatta kettő keresztbe fordított mikrofonnal… aztán gyorsan letettem róla. Az a felső minden másodpercben eszembe jutatná Őt.
Végül egy szűk, sötét farmert rángattam magamra, valamint egy hosszú ujjú, dekoltált felsővel, ami halványrózsaszín színű volt, és halvány csíkok futottak rajta. A gardróbból még -hosszú munka árán- előkerestem a rövid szárú, magassarkú csizmámat, majd miután azt is felhúztam, leszaladtam a nappaliba. Kevin már ott állt, a falnak támaszkodva, enyhén feszült testtartásban.
- A táskádat megint fent hagytad. –jegyezte meg, mire bólintottam egyet, és felillantam érte.
Mire visszaértem, Kevin már nem volt ott.
- Kiment a kocsihoz. –adta meg a fel nem tett kérdésemre a választ Harper- Jut eszembe, szép napot, Csillagom.
- Neked is. –válaszoltam, és egy apró köszönés után kisiettem a kocsihoz.
Bepattantam az anyós ülésre, és a kormányt szorító kedvesemet kezdtem el fixírozni.
- Mi a baj, Drágám? –kérdeztem- Haragszol rám?
- Na, szerinted? Ott hagytál a konyhába, felcsigázva. –dörrent rám- És ott volt Harper. Nem illanhattam el, nem fordulhattam meg. Az egyik gyanús lett volna számára, a másik pedig konkrétan rávilágított volna a tényleg. El sem tudod hinni, hogy milyen kellemetlen volt!
- Jól van, na. –mosolyogtam rá, és egy csókot nyomtam ajkaira- Majd kiengesztellek suli után.
- El is várom. –válaszolta tettetett sértődöttséggel, de a szája szegletében ott bujkált a jól ismert mosoly.
Pár perc múlva már a suli parkolójában voltunk. A barátaim legnagyobb meglepetésére, természetesen. Nem gondolták, hogy ma velük együtt fogok szenvedni ebben a legális kínzókamrában, amit iskolának neveztek el.
- Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? –kérdezte a számba suttogva.
- Természetesen, és én is szeretlek. –mosolyogtam- De ezt miért volt fontos? Mármint nem gond, csak gyanús.
- Megtudtam, hogy Robert ma hosszú beszélgetést szeretne folytatni veled. –morogta.
- Féltékeny vagy? –vidultam fel, mire megrázta a fejét- Persze, ezt mondogasd csak magadnak. De, ohó, Mr. Coore! Beleolvastál a fejébe?
- Néha én is megtehetem, nem? –kérdezte halványan mosolyogva, és egy utolsó csókot nyomott az ajkaimra, majd a barátaim felé kezdett el tologatni- Menj, érezd jól ma magadat.
- Meglesz. Szeretlek.
- Én is. És siess haza. –ült be a kocsiba, de mielőtt még elhajthatott volna, megengedett magának egy óriási kacsintást, és a kaján vigyora sem maradhatott el.
Sóhajtottam egy aprót, majd halványan elmosolyodtam. Remélem nem lesz olyan nehéz a mai nap…
Pár perc múlva már a suli parkolójában voltunk. A barátaim legnagyobb meglepetésére, természetesen. Nem gondolták, hogy ma velük együtt fogok szenvedni ebben a legális kínzókamrában, amit iskolának neveztek el.
- Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? –kérdezte a számba suttogva.
- Természetesen, és én is szeretlek. –mosolyogtam- De ezt miért volt fontos? Mármint nem gond, csak gyanús.
- Megtudtam, hogy Robert ma hosszú beszélgetést szeretne folytatni veled. –morogta.
- Féltékeny vagy? –vidultam fel, mire megrázta a fejét- Persze, ezt mondogasd csak magadnak. De, ohó, Mr. Coore! Beleolvastál a fejébe?
- Néha én is megtehetem, nem? –kérdezte halványan mosolyogva, és egy utolsó csókot nyomott az ajkaimra, majd a barátaim felé kezdett el tologatni- Menj, érezd jól ma magadat.
- Meglesz. Szeretlek.
- Én is. És siess haza. –ült be a kocsiba, de mielőtt még elhajthatott volna, megengedett magának egy óriási kacsintást, és a kaján vigyora sem maradhatott el.
Sóhajtottam egy aprót, majd halványan elmosolyodtam. Remélem nem lesz olyan nehéz a mai nap…
