Love Angel- 24. fejezet

Love Angel- 24. fejezet
Magyarázd meg!
(Izbel)

Hosszasan hallgattam a magyarázatát. Közben a kezemmel a karfát szorítottam, ajkaimat szorosan összezártam. Mérges voltam, dühös, és legfőképp csalódott.
- Tehát… tömören és lényegre törően… –mondtam durván- Te megbíztad őt, hogy legyen mellettem és dobjon fel? Vagyis… te szépen rábíztad a feladatot, hogy segítsen túllépni ezen az időszakon, hogy te is boldog lehess… Teljesen érthető…
- Félreértesz!
- Mit lehet ezen félreérteni, Kevin? –kiabáltam- Felbérelted ezt az angyalt, bocs, a vezetői posztodra hivatkozva kötelezted, hogy tegyen eleget a kérésednek. Ami az volt, hogy legyen mellettem, és az erejét bevetve varázsoljon teljesen boldoggá. Igen, roppantul helyes döntés volt, mondhatom! Most meg kéne simogatnom a fejedet, és dicsérő szavakat suttognom? Mégis mit akarsz, Kevin?
- Hogy érts meg! –állt fel, miután én is felpattantam- Mindezt miattad tettem.
- Nekem elég lett volna, ha velem vagy! Nem kellett nekem ez az egész! Én csak azt akartam, hogy szeress, hogy támaszt nyújts, hogy segíts! Segíts, de ne ilyen módon!
- Nem mehetnék el? –jött a halk kérdés a kanapé irányából, mire mindketten ráordítottuk az egybehangzó választ, hogy: Nem!
- Akkor mégis hogyan? –folytatta Kevin a vitát, és szinte lágy hangra váltott.
- Úgy, hogy mellettem vagy. Fogod a kezem, elmegyünk sétálni, nem engedsz magamba esni. Nekem elég lett volna, hogy tudom, hogy itt vagy nekem. Hogy téged nem veszítelek el… De nem, te választottad a könnyebbik utat! Végül is, minek is terheld le magad, igaz?
- Jó, oké. Sajnálom, hülye ötlet volt.
- Igen, az volt.
- Más nem jutott eszembe hirtelen, ez az egyetlen dolog volt, amiben reménykedtem. De ez a balfék elszúrta! –bökött a srác felé, aki megilletődve ült a kanapén.
- Ne merészeld még őt hibáztatni! Te okoztad az egészet, vállald érte a felelősséget!
- Épp azt teszem. –motyogta a szemembe nézve.
Összeszorítottam a számat, próbáltam lecsillapítani a lelkemben dúló vihart. Kevin kék szemei bánatot sugároztak, de most… valahogy nem tudott meghatni. Lehunytam a szemeimet, és éreztem, ahogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon.
- És mégis miből gondoltad, hogy ez most nagyon jó lesz nekem? Arra nem gondoltál, hogy mi lesz utána, ha ez az egész elmúlik? Azt nem vetted figyelembe, hogy utána letargiába eshetek, vagy ilyesmi? Nem figyeltél a következményekre…
- Én... szeretlek.
- Csalódtam benned. Mást bíztál meg a te feladatoddal. Egy gyerek vagy még, Kevin.
Ezután hátraarcot vágtam és felmentem a lépcsőn. Egyenesen a szobámba. Hirtelen már azt sem tudtam eldönteni, hogy most sírjak vagy dühöngjek. Végül köztes állapotban dőltem le az ágyamra. Hol a párnámat dobáltam, hol a zokogás fojtogatott. Azt hiszem kezdtem érezni, hogy elmúlik a kedves angyalkánk ereje…
Végül tovább sírtam, majd a hasamra fordultam és elaludtam.
Hideg érintésre ébredtem. Valamint arra, hogy valaki mellkasán fekszem, aki a hajtincseimmel szórakozik.
- Jó reggelt. –suttogta, mire elmosolyodtam- Este bejöttem… reméltem, hogy nem okoz gondot. Sírtál. Tudod, hogy nem szeretem, amikor sírsz.
Közelebb bújtam hozzá, és a nyakába fúrtam az arcomat.
- De ne aggódj, Hugi. Bevertem neki egyet. –kuncogott fel, mire egy gyenge ütést mértem a mellkasára- Mellett veszélyességi pótlékot fogok kérni. Komolyan. Életveszélyes vagy.
- Nem tagadom. –pislogtam fel barna szemeibe, mire mosoly kúszott az arcára, majd a vállára hajtottam a fejemet.
Lepillantottam a kezére. Egy zacskó jég volt a jobb kézfején, valószínűleg ezt érezhettem hidegnek. Hisz az is.
- Hát igen… kemény arca van. –fintorgott, mikor észrevette, hogy mit fixírozok- De ne aggódj, az ő pofija jobban fájhat.
- Nem kellett volna behúznod neki egyet. –mondtam sóhajtva, mire felült, velem együtt.
- És miért ne? Meg kellett volna dicsérnem? –kérdezte mérgesen- Már kétszer megbőgetett. Az a testvérek feladata, hogy ilyenkor kioktassuk a srácot. Majd még el is nézem neki ezt az egészet. Rémes tett volt a részéről.
- De jó szándék vezérelte. –jegyeztem meg- És most gondoljunk bele. Milyen jól voltam abban a pár napban, amíg az…az angyal ereje alatt voltam.
- Izbel. –simított végig az arcomon- Tudom, hogy meg fogsz bocsájtani neki, ismerlek. Nagyon szereted Kevint, elfogadom. De kérlek, hagyd egy kicsit bűnhődni.
- Miért, szerinted azt tervezem, hogy megyek, és a nyakába ugrom? –nevettem fel- Nyugi. Én is azt terveztem, amit te.
- Hisz tudod: A pokol tüze sem éget úgy, mint egy nő megvetése.
Ezt az eszmét tartottam magam előtt, miközben Blaise-t kézen ragadtam. Lehúztam őt a konyhába. Úgy gondoltam, hogy így hat körül nem lenne rossz valamit enni…reggelit… látszólag a többiek még aludtak, semmi zaj sem volt a házban.
- Mit tervezel?
- Reggelit. –válaszoltam- Miért, mire számítottál?
- Hát…nem tudom. Mondjuk költözködésre. De mit is kezdhetnél a nagykéssel. –nevetett fel- De nem vagy szadista, szóval ejthetjük a témát.
- Nem vagyok? –hümmögtem, majd az ujjaim között forgatni kezdtem a kést- Biztos vagy te ebben? Hisz gondolj csak bele…
Közelebb léptem hozzá, közben a kés élét nézegettem.
- Milyen csábító is ez a helyzet… Egy szadista nem tétlenkedne, könnyű szerrel megkínozna…
Elnevette magát, és kivette a kezemből a kést. Elmosolyodtam rajta, és inkább a tojás felverésének álltam neki. Blaise már megtörte őket, viszont a felverésükkel nem bírt. Halványan mosolyogva csináltam meg neki, és sütni kezdtem őket.
- Addig csinálok magamnak pirítóst. –mondta, mire elkomorodtam- Mi a baj?
- Matthew is mindig azt evett hozzá. Az őrületbe tudott kergetni vele.

- Bocsi. Akkor… nem fontos. Majd eszek hozzá mást. –tette vissza a pirítót, de elkaptam a kezét.

- Nem kell. Edd csak. Nem…zavar. Csak megemlítettem. –mosolyogtam rá.
- Biztos? –kérdezte megerősítésképp, holott a pirító újra be volt dugva.
- Teljesen.
Pár perc múlva már reggeliztünk. Halkan eszegettünk, a csendet csak a villák halk hangja törte meg. Mindketten a gondolatainkba merültünk. Percekkel később lett csak zaj. A lépcsőn léptek zaja hallatszott, mire Blaise rám függesztette a pillantását. Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, ki áll a nappaliban. Bátyám tekintete mindent elárult. Meg persze ismertem Kevin járását…
- Elviszel a suliba, Blaise? –kérdeztem tőle, mire jókedvűen bólintott.
- Úgyis olyan régen mentünk együtt. Hány órád lesz?
- Azt hiszem hat. –kuncogtam- Nem igazán jegyeztem még meg.
- Sziasztok.
Blaise válaszolt is a köszönésre, én viszont az utolsó falatom lenyelte után némán mentem vissza a szobámba. Öltözködni kezdtem és a hajamat is megcsináltam. Végül a táskámba is belepakoltam, és leszaladtam a lépcsőn. Blaise már odalent várt, kezében a kocsi kulcsát forgatta.
- Izbel, beszélhetnénk? –jött a hang mögülem.
Bátyám felé fordultam, aki semleges arccal bámult rám, majd mögém pillantott.
- Mehetünk, Blaise? –kérdeztem tőle mosolyogva, mire aprót bólintott. Láttam rajta, hogy nem helyesli, hogy figyelembe sem veszem Kevint, de most nem tudok mást tenni. Mégis mit vár? Egy kicsit hagyom leülepedni a dolgokat, aztán majd beszélek vele.
- Mikor oldozod fel a bűnei alól?
Már a kocsiban ültünk és a suli felé tartottunk. Mikor? Magam sem tudom…
- Bonyolult ez a dolog… Tippem sincs, hogy mikor beszélhetnék vele, mikor lennék már olyan állapotban, hogy normális eszmecsere létrejöhessen köztünk… Tudod, először le kell nyugodnom, át kell gondolnom a dolgokat…
- Vagyis?
- Holnap este bál lesz. Arra mindenképp elmegyek. Hogy hogyan alakul addig…
Itt be is fejeztük a beszélgetést. Blaise nem kérdezett, ahogy én sem tettem. Egész gyorsan érkeztünk a suli elé, ahol egy puszit nyomtam bátyám arcára, majd Renesmee és Robert társaságához csapódtam.
~
Visszagondolva a napra semmi érdekes sem történt. Ez itt, Londonban meglehetősen meglepő… Kicsit le is lombozódtam miatta. Energikus napra vágytam, ehelyett ülhettem órákon. Renesmee rájött, hogy összevesztünk Kevinnel. Kev eljött értem a suliba, én pedig nem voltam hajlandó beülni mellé, inkább Robert kocsijába pattantam be. Tudom, tudom. Ez szörnyű tett volt a részemről, hibáztatom is magam miatta. Főleg, amikor otthon megláttam azt a csalódott, kék szemeket…
De bírom. Így este fél tizenkettő környékén törik csak meg az ellenállásom. Hallom, ahogy a szomszéd -vendég- szobában Kevin énekel. Gitározik és énekel. Én pedig mozdulatlanul feküdtem az ágyamon, a könnyeim újra csorogni kezdtek. Hihetetlen! Miért nem tudok végre kemény és könyörtelen lenni?! Igazán egyszerű a válasz: Szeretem.
~
Másnap nem volt otthon. Blaise szerint öltönyt vesz. És ez eddig eltartana? Kilenckor keltem, most délután négy van. Reggel már nem volt otthon, és még nem ért haza. Hét óráig nem tart egy öltönyvásárlás!
Majd megölt a kíváncsiság, de nem kérdeztem semmit. Előbb-utóbb úgyis hazatér…
Idővel nekiálltam készülődni. A zuhanyzást hajszárítás követte, majd a hajamat feltűztem. Ezután következett a sminkelés. Ekkortájt hallottam mozgolódást a szomszéd szobából. Kopogás következett és Kevin lépett be.
- Szia. –köszönt- Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy eljössz-e velem.
- Igen. –mondtam- Majd ott találkozunk.
- Én… Khm… rendben.
Folytattam a készülődést. Durván húsz perc múlva döntöttem úgy, hogy teljesen kész vagyok. A fekete körömcipőbe bújtatott lábam nem látszott ki a sötétkék ruha alól, ami a földet súrolta. Lágy, selymes anyaga miatt nagy esése volt, és hozzásimult a bőrömhöz. A háta szabad volt, a V alakú kivágás ezüsttel volt díszítve. Elöl hasonló minta futott. A feltűzött hajam láttatni engedte a nyakamat, vállamat is és csupaszon hagyta a hátamat. Gyémánt ékszerek kerültek fel a testemre- nyakamra, csuklómra és a fülembe. A szemhéjam zafír és ezüst átmenetében pompázott, a számon csak egyszerű szájfény volt. A kezemben egy tárca méterű, hosszúkás kistáska pihent, ami fekete színével erősen elütött fehér bőrömtől.
Blaise vitt el a rendezvényre. Megállt a hatalmas épület előtt, kisegített az autóból, majd hazaküldtem. Úgyis Kevinnel megyek haza. Remélem.
Sorban szedtem a lépcsőfokokat, majd az óriási ajtóhoz értem, amit kitártak előttem. Bent már szólt a lágy zene, az emberek pezsgőt iszogattak. Hirtelen felidéződött bennem az az este, amikor találkoztunk Matthew-vel…
Renesmee felém fordította a tekintetét, és mikor rajtam ragadt a pillantása, az egész családja rám nézett. Emmett elismerően elfüttyentette magát, Jasper pedig rám mosolygott. Bella és Edward elképedve figyelt, Rosalie rászólt a férjére, Alice pedig… Ő megfejthetetlen volt. Pillantása köztem és Jasper között járt, végül morgott egyet és hátat fordított nekem. Ez előcsalta a vigyoromat.
- Elképesztően nézel ki. –szólt Kevin, közben kezet csókolt nekem- De komolyan. Lenyűgöző.
- Köszönöm.
- Én sosem engedtem volna meg ezt a ruhát… –dörmögte halkan.

- Csakhogy nem vagyok hozzád kötve. –mormogtam, közben egy édes vigyort vágtam.
- Egész nap kerültél. –motyogta a szemeimbe nézve. Újra elbűvölt a kék pillantása…
- Tegnap is, ha nem tűnt volna fel. –jegyeztem meg, majd hátat fordítottam neki, és Renesmee-hez siettem.
Kiderült, hogy a Cullen család, és a mi asztalunk- Keviné és az enyém- egyezik. Így tizenegyen ültünk le a terebélyes asztalhoz, mikor a város polgármestere elmondta a beszédét. Jó hosszú beszéd volt… Köszönetet mondott azért, hogy itt vagyunk, előre megköszönte a támogatási összegeket… Ennek az egésznek az volt a lényege, hogy város hivatala pénzre tehessen szert.
Az este folyamán Jasper felkért táncolni. Miközben a parkett közepén keringőztünk, halkan beszélgetni kezdtünk.

- Köszönöm a ruhát.
- Ugyan. –mosolyodott el- Nagyon gyönyörű vagy benne. El kell ismernem, jó ötlet volt, hogy utánad küldtem.

Felnevettem rajta, és megjegyeztem: Bár mindig ilyen jó ötleteid lennének!
- Összevesztetek Kevinnel. –jelentette ki tényszerűen- Rossz kedve van. Nézz csak rá.
Nem kellett odanéznem hogy tudjam, hogy igaza van. Az este folyamán többször találkozott már a tekintetünk, láttam a szemeiben minden érzelmét. Már nem emésztettem magamat amiatt, hogy mi történt… megértettem, hogy jót akart nekem.
- Mikor bocsájtasz meg neki?
- Nem tudom. –sóhajtottam- De honnan tudod, hogy megbocsájtom a bűnét?
- Mert szereted. –mosolyodott el- Ennyire már ismerlek. Meg látom rajtad, hogy csak arra a pillanatra vársz, hogy felkérjen.

- Nem jó egy olyan emberrel beszélgetni, aki okosabb nálad. –jegyeztem meg, mire felnevetett- De most komolyan! Te csak ránézel egy emberre, és már tudod, hogy mit érez.
Nem akartam megmondani neki, hogy: „Hé, Jasper. Nagyon hasznos erőd van, nem akarsz kicsit segíteni nekem néhanapján? Tudod, nehéz összehozni embereket!”
- Csak ülj le az asztalhoz, hidd el, fel fog kérni. –mondta- Csak arra a pillanatra vár, hogy végre beszélhessetek. Minden alkalmat meg fog ragadni. Nagyon eltökélt, a szerelem hajtja. Hidd el, imád téged. Ne őrölje tovább a lelkiismeret, szabadítsd fel. Mindent meg fog tenni, hogy kiengesztelhessen. Tedd meg te az első lépést.
A füléhez hajoltam és belesuttogtam:
- Meg fogom tenni. –suttogtam- Köszönök mindent, Jasper.
- Ugyan, semmiség az egész. –mosolyodott el.
- De most komolyan. Annyi mindent tettél már értem. –sóhajtottam- De ne aggódj, majd viszonzom.
- Erre nincs szükség.
- Csak szerinted. –kuncogtam- Szeretném meghálálni. Még nem tudom, hogy hogyan, de ne félj, nem fogom elfelejteni.
Mikor vége lett a dalnak az asztalhoz vezetett, majd egy kézcsók után elengedett. Nevetve néztem rá, mire az ő arcára is mosoly csúszott. Az asztaltársaságnál mindenki jókedvű volt- még Kevin is mosolygott-, csak Alice nem. Dühösen nézett rám, majd csettintett egyet a nyelvével és elfordult tőlem. Csodálkozva néztem rá, majd megráztam a fejemet. Kortyoltam egyet a pezsgőből, és újra a lányt néztem. Alice féltékeny volt, ez nem kétség. De mégis mire? Jó, Jasper nem szokott jó kapcsolatot kialakítani egy emberrel sem. Elismerem, ilyen közvetlen jórészt senkivel sem volt- kivéve vele. Úgyhogy részben megértem Alice érzéseit, de azt nagyon remélem, hogy semmi ostobaságot sem fog tenni.
- Táncolnál velem? –kérdezte Kevin, mire felé kaptam a pillantásomat.
Szomorú, reménykedő szemekkel nézett rám, közben a kezét nyújtotta. Halványan elmosolyodtam és a tenyerébe csúsztattam az ujjaimat, majd felálltam.

- Igen. –mondtam, mire reménykedő mosoly kúszott az arcára.
Lassan, a tánctér közepén kezdtünk keringőzni. Szorosan húzott magához, az orromba kúszott az illata.
- Rettentően sajnálom, amit tettem. Tudom, hogy nem szabadott volna, és hogy meggondolatlan cselekedet volt. De annyira rossz állapotban voltál, és én csak segíteni akartam. –darálta le egy szuszra.
A mellkasának döntöttem a fejemet, és elmosolyodtam.
- Tudom. –mondtam.
- Rettentően sajnálom, és a bocsánatodért esedezem. Noha tudom, hogy nincs sok esélyem rá, és…
- Szeretlek, Kevin. –néztem fel az arcába- És remélem többet nem teszel ilyet, mert nem biztos, hogy a következő alkalomnál ilyen eltekintő leszek.
- Én is szeretlek. –suttogta, majd az ajkaimra simította az övéit.
Tudtam, hogy még rengeteg magyarázatot mondott volna. A kérések hada csak úgy áramolt volna a szájából, de nem kellettek. A lelkem mélyén már megbocsájtottam neki, már csak a büszkeségemet kellett leküzdenem. És ez sikerült is…

Izbel ruhája