Ez a fejezet nem lett olyan hosszú, mint az többi :) Kicsit rövidebbre sikeredett, de remélem így is át tudom adni megfelelően az érzéseket :)
Kérek mindenkit, aki olvassa, hogy pár sorral tiszteljen meg :) Ez a fejezet sokat jelent nekem, tényleg kíváncsi vagyok a véleményetekre :)
Puszi
„Suddenly, I’m feeling brave.
Don’t know what’s got into me,
Why I feel this way.
Can we dance, real slow?
Can I hold you, real close?
The room’s hush, hush,
And now’s our moment.
Take it in feel it all and hold it.
Eyes on you, eyes on me.
We’re doing this right.
Cause lovers dance when they’re feeling in love.
Spotlight shining, it’s all about us.
It’s oh, oh, oh, oh, all about uh, uh, uh, uh, us.
And every heart in the room will melt,
This is a feeling I’ve never felt but,
It’s oh, oh, all about us.”
Love Angel- 37. fejezet
Búcsú
(Renesmee)
Búcsú
(Renesmee)
Már azt gyanúsnak éreztem, hogy Demetri hosszasan győzködött, hogy aludjak nála. Először visszautasítottam, de mikor újra kért, beadtam a derekamat. Nem mintha ellenemre lett volna.
Egy szóval tényleg furcsa volt. Nem szokása könyörögni és kérlelni, így éreztem, hogy készül valamire. Féltem ettől a valamitől.
Éjszaka nem aludtunk- ez nem is csoda. Vacsoráztam, szeretkeztünk. Miután a testem kellőképp kifáradt, egymás karjaiban pihenve beszélgettünk. A tekintete a szokványostól erősen eltért- bánatos volt.
Reggel- pár órával később- újra egymásnak estünk. Az egész lakást betöltötte a hangunk- nyögéseink, sikolyaink, halk duruzsolásunk.
Így délelőtt is elkapott a furcsa érzés. Még mindig az ágyban feküdtünk, rajtam Demetri egyik inge volt, ő pedig egy alsónadrágot kapott magára. Arcomat a mellkasára fektettem, ő pedig a hátamat cirógatta.
Hosszú percekig tartott, míg eljutott a tudatomig a helyzet. Nagyot sóhajtottam, majd elöntötték a szemeimet a könnyek. Körbenéztem a szobájába- csak igazolásul-: minden személyes tárgya el volt pakolva. A gardrób résein át láttam a bőröndöket, az éjjeliszekrényen egyedül egy apró dobozka maradt.
- Elmegyek. –suttogta.
- Tudom.
Végül végigcsurogtak az arcomon a könnycseppek. Demetri még akkor sem törölte le őket, mikor az ő bőrén folytak végig. Nem tett semmit, csak lélegzett és a hátamat cirógatta.
Végül egy óriási sóhaj kíséretében felült, engem pedig az ölébe véve ringatni kezdett.
- Maradnék még, Renesmee. Nem a te hibád, hogy elmegyek. Ez fel se merüljön benned. –mondta- Aro ennyi időt adott nekem. Nem tudtam többet kiharcolni nála, reménytelen eset. Nagyapád tudna róla mesélni.
- Nem fogom megkérni rá. –tekertem a fejemet.
- Jobb is, túl sötét neked az a világ. –mosolyodott el- Meg akarlak óvni, Nessie. Még a széltől is. Pedig téged biztosan nem kell…
Ebben legalább egyet értettünk. A többi mondatába bele tudtam volna kötni- sőt, vágytam is rá, hogy megtegyem-, de inkább hagytam az egészet.
- Nem reagálsz valamit?
- Mit, Demetri? –pillantottam fel az arcába- Boruljak ki? Ha megteszem, akkor nem tudom az utolsó együtt töltött időt normális körülmények között eltölteni veled. Azt sem tudom, hogy mennyi ideig maradsz, Dem! Nem fogok picsogni, bár legszívesebben azt tenném. Könyörögnék neked, sírnék és átkarolnám a lábaidat, miközben átlépnék a küszöböt, magad mögött húzva a vaskos bőröndjeidet. De nem teszem. Azért nem, mert szeretlek. És azt akarom, hogy boldogan emlékezz rám, ne úgy, hogy sírok és hisztizek.
- Jó gondolat.
- Tudom. –mosolyodtam el, majd közelebb húzódtam hozzá- De nagyon fogsz hiányozni, Demetri. Rettentően fáj, hogy elmész, még ha nem is mutatom igazából ki. De te látod mindezt a szemeimben, Szerelmem, mert ismersz. Én is ismerem minden rezdülésedet. Épp ezért látom, hogy bánt téged, hogy itt kell hagynod engem.
- Még szép, hogy! –vágta rá- Olyan nehéz ez, mint még eddig semmi. Nem volt még olyan dolog vagy ember, akit ennyi fájdalommal és bánattal hagytam volna el, mint téged. Viszont meg kell értenünk, hogy nincs más lehetőség. Nekem kötelességeim vannak, amik alól nem tudok kitérni…
- Tudom, Demetri. Nem kell ezt kántálnod nekem. –simogattam meg az arcát.
Kétségbeesett volt a tekintete. Láttam a szemeiben a bánatot és fájdalmat, amit hangoztatott nekem. Arca szomorú fintorba torzult, de még így is olyan tökéletes volt, mint mindig.
- Annyira szeretlek. –suttogtam szinte hangtalanul.
Elfordította a tekintetét rólam, majd szorosan ölelt magához.
- Én is téged, Renesmee. Épp ezért nehéz.
Hiába próbálkoztam, pár könnycseppem mégis kigördült. De ezt nem is lehetett megállni, hisz annyira fájt… Demetri most letörölte őket. Hangtalanul, óvatosan végigsimítva a bőrömön.
- Szeretnék adni neked valamit. –mondta, majd az éjjeliszekrényhez nyúlt.
Tudtam, hogy a dobozt ragadta meg. Hisz csak az volt ott egyedül.
- Nem nagy szám, de reméltem, hogy értékelni fogod.
Az orrom elé tolta az ékszert, majd nézte, ahogy meghatottan nézek végig rajta.
- Igazából ezt pár évszázada kaptam egy öregembertől. Azt mondta, hogy annak adjam oda, aki megérdemli… Nos, szerintem ez nem is kérdés. Szeretném, ha örökké emlékeznél rám, Renesmee.
- Nem lesz nehéz. –suttogtam könnyezve, majd hagytam, hogy Demetri felhúzza az ujjamra az aranyat.
- Azért nem adtam oda senkinek, mert még nem szerettem soha senkit ennyire, mit téged. Senkit nem szerettem a szívem összes szeretetével…
Ez volt az a pont, ahol tényleg megtörtem. Zokogva csúsztam közelebb hozzá, majd erősen magamhoz öleltem. Ő halkan suttogva nyugtatgatott, majd egy gúnyos megjegyzést is tett:
- Ennyit arról, hogy nem fogsz sírni.
Hallottam, hogy mosolyog. Szaggatottan, továbbra is sírva, de halkan felnevettem.
- Tudod, hogy milyen nehéz ezt betartani…
Egy szóval tényleg furcsa volt. Nem szokása könyörögni és kérlelni, így éreztem, hogy készül valamire. Féltem ettől a valamitől.
Éjszaka nem aludtunk- ez nem is csoda. Vacsoráztam, szeretkeztünk. Miután a testem kellőképp kifáradt, egymás karjaiban pihenve beszélgettünk. A tekintete a szokványostól erősen eltért- bánatos volt.
Reggel- pár órával később- újra egymásnak estünk. Az egész lakást betöltötte a hangunk- nyögéseink, sikolyaink, halk duruzsolásunk.
Így délelőtt is elkapott a furcsa érzés. Még mindig az ágyban feküdtünk, rajtam Demetri egyik inge volt, ő pedig egy alsónadrágot kapott magára. Arcomat a mellkasára fektettem, ő pedig a hátamat cirógatta.
Hosszú percekig tartott, míg eljutott a tudatomig a helyzet. Nagyot sóhajtottam, majd elöntötték a szemeimet a könnyek. Körbenéztem a szobájába- csak igazolásul-: minden személyes tárgya el volt pakolva. A gardrób résein át láttam a bőröndöket, az éjjeliszekrényen egyedül egy apró dobozka maradt.
- Elmegyek. –suttogta.
- Tudom.
Végül végigcsurogtak az arcomon a könnycseppek. Demetri még akkor sem törölte le őket, mikor az ő bőrén folytak végig. Nem tett semmit, csak lélegzett és a hátamat cirógatta.
Végül egy óriási sóhaj kíséretében felült, engem pedig az ölébe véve ringatni kezdett.
- Maradnék még, Renesmee. Nem a te hibád, hogy elmegyek. Ez fel se merüljön benned. –mondta- Aro ennyi időt adott nekem. Nem tudtam többet kiharcolni nála, reménytelen eset. Nagyapád tudna róla mesélni.
- Nem fogom megkérni rá. –tekertem a fejemet.
- Jobb is, túl sötét neked az a világ. –mosolyodott el- Meg akarlak óvni, Nessie. Még a széltől is. Pedig téged biztosan nem kell…
Ebben legalább egyet értettünk. A többi mondatába bele tudtam volna kötni- sőt, vágytam is rá, hogy megtegyem-, de inkább hagytam az egészet.
- Nem reagálsz valamit?
- Mit, Demetri? –pillantottam fel az arcába- Boruljak ki? Ha megteszem, akkor nem tudom az utolsó együtt töltött időt normális körülmények között eltölteni veled. Azt sem tudom, hogy mennyi ideig maradsz, Dem! Nem fogok picsogni, bár legszívesebben azt tenném. Könyörögnék neked, sírnék és átkarolnám a lábaidat, miközben átlépnék a küszöböt, magad mögött húzva a vaskos bőröndjeidet. De nem teszem. Azért nem, mert szeretlek. És azt akarom, hogy boldogan emlékezz rám, ne úgy, hogy sírok és hisztizek.
- Jó gondolat.
- Tudom. –mosolyodtam el, majd közelebb húzódtam hozzá- De nagyon fogsz hiányozni, Demetri. Rettentően fáj, hogy elmész, még ha nem is mutatom igazából ki. De te látod mindezt a szemeimben, Szerelmem, mert ismersz. Én is ismerem minden rezdülésedet. Épp ezért látom, hogy bánt téged, hogy itt kell hagynod engem.
- Még szép, hogy! –vágta rá- Olyan nehéz ez, mint még eddig semmi. Nem volt még olyan dolog vagy ember, akit ennyi fájdalommal és bánattal hagytam volna el, mint téged. Viszont meg kell értenünk, hogy nincs más lehetőség. Nekem kötelességeim vannak, amik alól nem tudok kitérni…
- Tudom, Demetri. Nem kell ezt kántálnod nekem. –simogattam meg az arcát.
Kétségbeesett volt a tekintete. Láttam a szemeiben a bánatot és fájdalmat, amit hangoztatott nekem. Arca szomorú fintorba torzult, de még így is olyan tökéletes volt, mint mindig.
- Annyira szeretlek. –suttogtam szinte hangtalanul.
Elfordította a tekintetét rólam, majd szorosan ölelt magához.
- Én is téged, Renesmee. Épp ezért nehéz.
Hiába próbálkoztam, pár könnycseppem mégis kigördült. De ezt nem is lehetett megállni, hisz annyira fájt… Demetri most letörölte őket. Hangtalanul, óvatosan végigsimítva a bőrömön.
- Szeretnék adni neked valamit. –mondta, majd az éjjeliszekrényhez nyúlt.
Tudtam, hogy a dobozt ragadta meg. Hisz csak az volt ott egyedül.
- Nem nagy szám, de reméltem, hogy értékelni fogod.
Az orrom elé tolta az ékszert, majd nézte, ahogy meghatottan nézek végig rajta.
- Igazából ezt pár évszázada kaptam egy öregembertől. Azt mondta, hogy annak adjam oda, aki megérdemli… Nos, szerintem ez nem is kérdés. Szeretném, ha örökké emlékeznél rám, Renesmee.
- Nem lesz nehéz. –suttogtam könnyezve, majd hagytam, hogy Demetri felhúzza az ujjamra az aranyat.
- Azért nem adtam oda senkinek, mert még nem szerettem soha senkit ennyire, mit téged. Senkit nem szerettem a szívem összes szeretetével…
Ez volt az a pont, ahol tényleg megtörtem. Zokogva csúsztam közelebb hozzá, majd erősen magamhoz öleltem. Ő halkan suttogva nyugtatgatott, majd egy gúnyos megjegyzést is tett:
- Ennyit arról, hogy nem fogsz sírni.
Hallottam, hogy mosolyog. Szaggatottan, továbbra is sírva, de halkan felnevettem.
- Tudod, hogy milyen nehéz ezt betartani…
Fél órával és egy hosszú, sírással teli beszélgetéssel később a bőröndjét segítettem kivinni neki.
- Köszönöm, hogy elkísérsz. –pillantott rám hálásan, mire én egy aprót legyintettem.
- Nekem is szükségem van erre. –suttogtam.
Fél óra múlva már a reptéren álltunk. Ő leadta a csomagjait, majd a jegyét a zsebébe csúsztatta. Szomorú pillantásokkal vizslattam, halkan szipogtam egyet, mire újra a karjaiban találtam magamat.
- Nem akarlak örökre elveszíteni, Nessie. –motyogta- Szeretlek. Igenis szeretlek.
- Tudom.
- Nem akarok végig nélküled lenni. Könyörgök neked, ne felejts el engem. –esedezett- Kérlek, emlékezz. Írj levelet. Sokat. Minden nap egyet, kérlek. Tudni akarok rólad mindent. Tudni akarom, hogy jól vagy-e, megtaláltad-e újra a szerelmet… Ha nem írsz, tudni fogom, hogy feladtad és elfelejtettél. El fogom fogadni. De kérlek, hisz én válaszolni fogok! Az én szívemben örökre élni fogsz. Még ha nem is hallasz rólam hosszú ideig, tudnod kell, hogy veled vagyok. Minden nap minden percében.
Elkeseredetten néztem rá, majd újra elsírtam magamat. A szőke tincseibe túrva húztam közelebb magamhoz.
- Szeretni akarlak. –mondta tovább- Annyira itt akarok lenni. Úgy szeretnék az örökkévalóságig melletted élni. Reggel az ágyba vinni neked a reggelit, figyelni, ahogy eszel. Nézni téged a napsütésben, táncolni veled az esőben. Elfutni neked éjszaka a hipermarketbe, mert te megkívántad a fagylaltot. Szeretkezni veled az éjszaka közepén, reggel és délután is. Fogni a kezedet, megölelni. Megszagolni a hajadat, megharapni a nyakadat. Rózsát venni neked a sarki virágosnál, hogy a hajadba tűzhessem. Annyira akarom ezután is. Annyira… de mégsem lehet. Olyan reménytelen ez az érzés.
Tartott egy percnyi szünetet. Óvatosan ringatott, szorosan ölelt magához. A sírásom hallatszott csak, valamit a körülöttünk lévő emberek beszélgetése.
- Táncoljunk.
Felkaptam a pillantásomat az arcára. Barna kontaktlencséjén átütött a szemének csillogása.
- Rengetegen vannak itt, Demetri. –suttogtam- Zene sincs.
Énekelni kezdett. Normál hangerővel, nekem címezve minden egyes sort. Átkarolta a derekamat, kezeimet pedig a nyakára vezette. A reptér kellős közepén, apró mozdulatokkal táncoltunk. Egy ideig a szemébe néztem, miközben ő énekelt. De végül feladtam. Újra sírni kezdtem és inkább a pólóját áztattam a könnyeimmel. Rázott a zokogás, ő pedig a fejem búbjára támasztotta az állát. Mindenki minket nézett. Éreztem a meglepettségüket, hallottam, ahogy összesúgnak mögöttünk.
- Úgy szeretlek. –suttogta éneklés helyett- Annyira, hogy el sem lehet mondani.
- Félek.
- Én is, Szerelmem. –válaszolta- Rettegek. Nem tudom, hogy mi lesz ezután, és félek a jövőtől. El sem képzeltem, hogy idejövök… és ennyire rövid idő alatt bele szeretek valakibe is. Erre megtaláltam a legcsodálatosabb nőt, akit csak a Föld hordott a hátán… És nincs vele időm. Mekkora kicseszés ez!
Halkan felnevettem- továbbra is sírva.
- Indul a gépem. –suttogta, én pedig erősebben kapaszkodtam a felsőjébe.
Görcsösen gyűrögettem az anyagot.
- Kérlek, ne hagyj el. –kértem- Demetri, csak te ne… Csak te ne menj el!
- Szeretlek, Renesmee. –válaszolta rá, én pedig a mellkasába fúrtam az arcomat- Maradnék. De nem tehetem.
- Menj. –suttogtam továbbra is zokogva- Menj. Menj… Menj!
Halkan kántáltam ugyan, de tudtam, hogy hallja.
- Szeretlek. –suttogtam még, majd éreztem a csókját az ajkaimon.
Ezután szótlanul megfordult. A kaputól még egyszer visszanézett, hosszasan időzött rajtam a tekintete. Végül felemelte a kezét, meglengette a benne lévő hosszú ékszert. Láttam a láncon himbálózó szívet, a rajta lévő gyémánt ezerfelé szórta a fényt. Elmosolyodott, majd eltűnt az ajtó mögött.
A nyakamra simítottam a kezemet. Csupasz volt és a kezem nem ütközött semmi akadályba. Mosolyogva, könnyeket hullatva vettem tudomásul, hogy ő is vitt magával még egy dolgot tőlem. A szívem már nála volt, tudta ő ezt jól. Mégis kellett neki egy tárgyi bizonyíték.
- A szerelem nehéz dolog, Kedveském. –paskolta meg a karomat egy hölgy. Éreztem a karomra kulcsolódó gyenge, ráncos ujjakat. Láttam rajta a vékony gyűrűt, láttam, hogy sorvadt izmai megfeszülnek az erőkifejtésre.
A nő idős volt már, bizonyára közeledett a kilencvenhez. Vékony, előre görnyedő teste volt, egy apró táskát húzott maga után. A kék szemei szomorúan csillogtak, apró mosolya még több ráncot varázsolt fehér bőrére. A kezét a nyakában lógó kör alakú medálra simította. Ismertem az ilyet, Nagymamának is van egy. Bele lehet tenni egy képet, esetleg kettőt.
Bólintottam egy aprót, majd hálásan pillantottam rá. Megtöröltem az arcomat, majd még pár percig néztem, ahogy az idős hölgy elbotorkál a kapuig. Onnan még ő is visszanézett rám, majd lassú mozdulattal visszafordult az úti célja felé. Déjá vu-m volt.
- Köszönöm, hogy elkísérsz. –pillantott rám hálásan, mire én egy aprót legyintettem.
- Nekem is szükségem van erre. –suttogtam.
Fél óra múlva már a reptéren álltunk. Ő leadta a csomagjait, majd a jegyét a zsebébe csúsztatta. Szomorú pillantásokkal vizslattam, halkan szipogtam egyet, mire újra a karjaiban találtam magamat.
- Nem akarlak örökre elveszíteni, Nessie. –motyogta- Szeretlek. Igenis szeretlek.
- Tudom.
- Nem akarok végig nélküled lenni. Könyörgök neked, ne felejts el engem. –esedezett- Kérlek, emlékezz. Írj levelet. Sokat. Minden nap egyet, kérlek. Tudni akarok rólad mindent. Tudni akarom, hogy jól vagy-e, megtaláltad-e újra a szerelmet… Ha nem írsz, tudni fogom, hogy feladtad és elfelejtettél. El fogom fogadni. De kérlek, hisz én válaszolni fogok! Az én szívemben örökre élni fogsz. Még ha nem is hallasz rólam hosszú ideig, tudnod kell, hogy veled vagyok. Minden nap minden percében.
Elkeseredetten néztem rá, majd újra elsírtam magamat. A szőke tincseibe túrva húztam közelebb magamhoz.
- Szeretni akarlak. –mondta tovább- Annyira itt akarok lenni. Úgy szeretnék az örökkévalóságig melletted élni. Reggel az ágyba vinni neked a reggelit, figyelni, ahogy eszel. Nézni téged a napsütésben, táncolni veled az esőben. Elfutni neked éjszaka a hipermarketbe, mert te megkívántad a fagylaltot. Szeretkezni veled az éjszaka közepén, reggel és délután is. Fogni a kezedet, megölelni. Megszagolni a hajadat, megharapni a nyakadat. Rózsát venni neked a sarki virágosnál, hogy a hajadba tűzhessem. Annyira akarom ezután is. Annyira… de mégsem lehet. Olyan reménytelen ez az érzés.
Tartott egy percnyi szünetet. Óvatosan ringatott, szorosan ölelt magához. A sírásom hallatszott csak, valamit a körülöttünk lévő emberek beszélgetése.
- Táncoljunk.
Felkaptam a pillantásomat az arcára. Barna kontaktlencséjén átütött a szemének csillogása.
- Rengetegen vannak itt, Demetri. –suttogtam- Zene sincs.
Énekelni kezdett. Normál hangerővel, nekem címezve minden egyes sort. Átkarolta a derekamat, kezeimet pedig a nyakára vezette. A reptér kellős közepén, apró mozdulatokkal táncoltunk. Egy ideig a szemébe néztem, miközben ő énekelt. De végül feladtam. Újra sírni kezdtem és inkább a pólóját áztattam a könnyeimmel. Rázott a zokogás, ő pedig a fejem búbjára támasztotta az állát. Mindenki minket nézett. Éreztem a meglepettségüket, hallottam, ahogy összesúgnak mögöttünk.
- Úgy szeretlek. –suttogta éneklés helyett- Annyira, hogy el sem lehet mondani.
- Félek.
- Én is, Szerelmem. –válaszolta- Rettegek. Nem tudom, hogy mi lesz ezután, és félek a jövőtől. El sem képzeltem, hogy idejövök… és ennyire rövid idő alatt bele szeretek valakibe is. Erre megtaláltam a legcsodálatosabb nőt, akit csak a Föld hordott a hátán… És nincs vele időm. Mekkora kicseszés ez!
Halkan felnevettem- továbbra is sírva.
- Indul a gépem. –suttogta, én pedig erősebben kapaszkodtam a felsőjébe.
Görcsösen gyűrögettem az anyagot.
- Kérlek, ne hagyj el. –kértem- Demetri, csak te ne… Csak te ne menj el!
- Szeretlek, Renesmee. –válaszolta rá, én pedig a mellkasába fúrtam az arcomat- Maradnék. De nem tehetem.
- Menj. –suttogtam továbbra is zokogva- Menj. Menj… Menj!
Halkan kántáltam ugyan, de tudtam, hogy hallja.
- Szeretlek. –suttogtam még, majd éreztem a csókját az ajkaimon.
Ezután szótlanul megfordult. A kaputól még egyszer visszanézett, hosszasan időzött rajtam a tekintete. Végül felemelte a kezét, meglengette a benne lévő hosszú ékszert. Láttam a láncon himbálózó szívet, a rajta lévő gyémánt ezerfelé szórta a fényt. Elmosolyodott, majd eltűnt az ajtó mögött.
A nyakamra simítottam a kezemet. Csupasz volt és a kezem nem ütközött semmi akadályba. Mosolyogva, könnyeket hullatva vettem tudomásul, hogy ő is vitt magával még egy dolgot tőlem. A szívem már nála volt, tudta ő ezt jól. Mégis kellett neki egy tárgyi bizonyíték.
- A szerelem nehéz dolog, Kedveském. –paskolta meg a karomat egy hölgy. Éreztem a karomra kulcsolódó gyenge, ráncos ujjakat. Láttam rajta a vékony gyűrűt, láttam, hogy sorvadt izmai megfeszülnek az erőkifejtésre.
A nő idős volt már, bizonyára közeledett a kilencvenhez. Vékony, előre görnyedő teste volt, egy apró táskát húzott maga után. A kék szemei szomorúan csillogtak, apró mosolya még több ráncot varázsolt fehér bőrére. A kezét a nyakában lógó kör alakú medálra simította. Ismertem az ilyet, Nagymamának is van egy. Bele lehet tenni egy képet, esetleg kettőt.
Bólintottam egy aprót, majd hálásan pillantottam rá. Megtöröltem az arcomat, majd még pár percig néztem, ahogy az idős hölgy elbotorkál a kapuig. Onnan még ő is visszanézett rám, majd lassú mozdulattal visszafordult az úti célja felé. Déjá vu-m volt.
Nem mentem haza. Egyedül akartam lenni. Csak én, az érzéseim és a gondolataim. Nem akartam a családom szavait hallani, nem volt még erőm hozzá.
Demetri lakására nem tudtam visszamenni. A kulcs továbbra is a zsebemben pihent, viszont az a környezet túlságosan is emlékeztetne Rá.
Egy út menti motelnél álltam meg. Kiszálltam a kocsiból, megfogtam a táskámat és bementem a recepcióhoz.
Pár mondat után már ki is adtak egy szobát. Elsőre megtaláltam az ajtót, a kulccsal kinyitottam, majd magam mögött zártam is vissza. A táskámat letettem az asztalra, én pedig az ágyra hasaltam.
Újra elöntöttek a könnyek. Magzatpózba tornáztam magamat, majd átkaroltam a térdeimet is.
Hagytam, hogy az emlékképek pörögjenek a szemeim előtt.
A gyűrűmet forgattam az ujjaim között. Nagyokat szipogtam, a szemeim egyre többször csukódtak le. Dúdoltam a dalt, amit Demetri énekelt a reptéren.
- „Cause lovers dance when they’re feeling in love.”
Halkan motyogtam, még hallottam a fülemben a dallamot.
Rólunk szól…
Elnyomott az álom.
Demetri lakására nem tudtam visszamenni. A kulcs továbbra is a zsebemben pihent, viszont az a környezet túlságosan is emlékeztetne Rá.
Egy út menti motelnél álltam meg. Kiszálltam a kocsiból, megfogtam a táskámat és bementem a recepcióhoz.
Pár mondat után már ki is adtak egy szobát. Elsőre megtaláltam az ajtót, a kulccsal kinyitottam, majd magam mögött zártam is vissza. A táskámat letettem az asztalra, én pedig az ágyra hasaltam.
Újra elöntöttek a könnyek. Magzatpózba tornáztam magamat, majd átkaroltam a térdeimet is.
Hagytam, hogy az emlékképek pörögjenek a szemeim előtt.
A gyűrűmet forgattam az ujjaim között. Nagyokat szipogtam, a szemeim egyre többször csukódtak le. Dúdoltam a dalt, amit Demetri énekelt a reptéren.
- „Cause lovers dance when they’re feeling in love.”
Halkan motyogtam, még hallottam a fülemben a dallamot.
Rólunk szól…
Elnyomott az álom.
