Sziasztok!
Most egy novellával jövök, amit Angela és Joan novellaversenyére írtam meg. Ezzel a kis szösszenettel első helyezést értem el. Úgy gondoltam, hogy titeket is érdekelni fog, ezért elhoztam nektek :)
Rose Garden
Szemeim a környéket kémlelték. Kis falucska, nyugodt táj. A távolban dombok, aprócska kis fával borított házak, a párkányokon muskátlikkal. A nagymamák minden reggeljüket ezen csodás virágok öntözgetésével kezdik. Az itt töltött hónapok alatt volt már időm megtapasztalni, hogy milyen itt egy átlagos nap. Reggel felkelünk, finom reggelivel köszöntjük a napot, aztán mindenki megy a dolgára. Nagypapa megy a szőlőjébe, Nagymama pedig továbbra is a ház körül sertepertél, vagy épp bemegy a közeli városba. Én pedig… megyek a gondolataim után. Sok lehetőség van, elzárva a modern kori technológiától. Nem is gondolná a városi ember, hogy mennyire más ez az élet. Régen én sem gondoltam volna, hogy tudnák így élni. Most pedig nem tudnák visszaszokni abba az életbe. Magántanulóként szabad vagyok. Beosztom magamnak a tanulást és a szabadidőmet. Gyakran ugrok le a közeli tóra Lucy-val, a család megbecsült Golden Retriver-ével. Miközben Lucy a vízben szaladgál, én a parton ülve gondolkodom. Eszembe jutnak a szüleim, és az, hogy miért kellett ide jönnöm. A sors nem volt kegyes velem az elmúlt évben. Tizennyolc éves fejemmel több megrázkódtatáson kellett keresztülmennem, mint egy felnőtt embernek. És nem kívánom senkinek sem ezt.
- Annie! –hallottam a Nagymamám nyugodt, szeretetet árasztó hangját, amint engem hív.
Ez felébresztett az elmélkedésemből. A Nap már magasan járt, ami eddig fel sem tűnt. Még jóval dél előtt feküdtem ki a hintaágyba, a jegyzetfüzetemmel együtt.
- Jövök, Mama. –hallattam a hangom, és kikecmeregtem a puha párnák közül, majd az otthonos házikóba lépdeltem. Két bejárat van. Egy hátul, ami a konyhából vezet ki, a másik ajtó, ami a ház elején van, pedig a nappaliba nyílik. A hátsó, szúnyoghálós ajtót belökve megláttam a tűzhelynél a családom még élő, legfontosabb tagját. Piros kockás köténykéje most is fel volt kötve, ősz haja egy kontyba volt felfogva a feje tetejére. Épp egy kanalat emelt a szájához, majd miután megfújta a gőzölgő ételt, megkóstolta azt, és elégedett hümmögések közepette dobta bele az evőeszközt a mosogatóba.
- Csak szólni akartam, hogy készen van a citrompudingod.
- Köszönöm. –mosolyogtam rá, és egy óriási puszit nyomtam az arcára –De most nem tudok ilyesmit enni.
Leültem az asztalhoz, és kivettem egy csodálatosan fényes almát, még párszor áttöröltem a pólómban, hogy lássam a saját tükörképemet benne, majd beleharaptam.
- Annyira keveset eszel mostanában. Teljesen le fogsz fogyni, és teljesen csont és bőr leszel…
Gondterhelt hangjára felkaptam a fejemet, és felemeltem az almámat.
- De az gyümölcs. Azt normális étel bevitele után kellene enned. –mosolygott rám –De nem is értem, hogy miért papolok itt neked.
- Itt a nyár, Nagymama. –kotyogtam közbe a számban lévő falat lenyelése után.
Halkan felnevetett, és a sütő felé fordult, ahonnan friss sütemény illata szállt fel. Mama pár perc múlva kivette az almás pitét, amit kitett az ablakba, hogy gyorsabban hűljön.
- Nekem van egy ötletem. –mosolyogtam –Ha mondjuk…minden nap ez lenne a desszert, akkor valahogy lenyomnám a torkomon a levest is, sőt, akár még a főzelékkel is megbirkóznák.
Lágy kacagása töltötte be a helyiséget, és ragyogó szemeivel felém nézett.
- Ez nem csak miattad lesz. –helyesbített –Még nem említettem volna?
- Mit, Nagymama? –kérdeztem kíváncsian.
- Vendégünk lesz. –fordult teljes testével felém –A Nagyszüleit régről ismerem, és ők küldik most ide egyetlen unokájukat. Körülbelül annyi idős, mint te. Kérlek, viselkedj vele rendesen.
- Mama. Mindig rendesen viselkedek. –mosolyogtam angyalian –Nem kell aggódnod. Ha valamiben segíteni kell neki, megteszem.
- Köszönöm. –megsimogatta az arcomat –Nyugodtan elmehetsz, nem akarlak feltartani.
- Rendben. Majd… jövök.
Még intettem egyet, és kifelé indultam, miután a hűtőből kivettem egy palack vizet. Azért nem vagyunk annyira visszamaradottak, a Nagyszüleim is beszereztek pár modern dolgot. Hűtő, mikró, sütő. Viszont a televíziót nem engedik be az otthonukba. Nem mintha bánnám. Eddig sem igazán kedveltem a TV-t, inkább olvasgattam, és rajzoltam. Most meg még úgysem.
A gangon felkaptam a csodálatos, fonott kosaramat, a könyvem, és a plédem mellé beletettem a vizemet, kiléptem a papucsomból, felkaptam azt, és mezitláb leléptem a puha pázsitra. Elöntött a kellemes érzés, ahogy a lágy napsugarak hozzáérek a bőrömhöz, barna hajamnak enyhe vörös árnyalatot kölcsönözve. Lucy, amint meglátott, sebes lépteivel futott felém, farok csóválása pedig, mint eddig sem, most sem hagyott alább. Mosolyogva indultam hátra, ő pedig hűséges ebként, engem körbeugrándozva követett. Tudtam, hogy szeret engem. Amióta idejöttem, teljesen vidám, bolondos és játékos. Nagypapám elmondása szerint érkezésem előtt nem ilyen volt. Akkor csak leheveredett a fűbe, és egész nap figyelte az utat, a tájat, és az arra sétálgató embereket. Mintha csak várt volna valakire, aki meg is érkezett, az én személyemben. Azóta csak tőlem fogadja el az ételt, a vizet, én viszem el sétálni, engem követ, bennem bízik meg. Teljesen átpártolt az én oldalamra. Nem, mintha nem örülnék neki, sőt. Hátul, a az öreg, de mégis tökéletes egészségnek örvendő tölgyfa alatt terítettem le a pokrócomat, és leheveredtem. Lucy a pléd szélére heveredett, előrenyújtott lábaira hajtotta a fejét, és lehunyta a szemeit. Én eldőltem, és a könyvem olvasásába kezdtem.
- Jaj, Lucy. –fordultam az állat felé, mire az felkapta a fejét –Vissza kell vinnem a könyveket a könyvtárba.
Közben megvakartam a füle tövét, mire vakkantott egyet, és újra felvette a pihenő test helyzetét.
Újra az olvasásba temetkeztem, szemeim meghökkentő gyorsasággal siklottak a sorok között, magam előtt láttam az eseményeket. Ellie meghökkentő életét, a várva várt szerelmet, és a boldog befejezést. A Sors mostanában direkt csinálja ezt velem. A héten elolvasott könyvek kilencven százalékának hasonló volt az alaptörténete, de a vége mind ugyan úgy végződött: A szerelem rátalált a párokra, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Már kezd ebből elegem lenni. Vagy csak azért unom már az ilyen történeteket, mert tudom, hogy velem ez sosem fog megtörténni? Hogy a várva várt szerelem sosem fog elérni? Lehetséges…
Mondjuk, még ha reménykednék is eme kellemes érzésben, hogy megtalálom a nagybetűs Ő-t, akkor is kész képtelenség lenne. Én itt lakok, a világ végén, ezen a csodás helyen, amit többen a már úgy is megemlítik, hogy Az Isten háta mögötti hely, viszont ez cseppet sem igaz. Ez pont Isten szeme előtt van, csak ezt a vidéket senki sem akarja megismerni. Minden ember hozzá van szokva a városok nyüzsgéséhez, a pörgéshez, itt viszont nyugalom van, csend, és egy csodálatosan kiismerhetetlen természet. Tehát, ide egy pasi sem jönne le, csak, hogy barátnőt keressen magának…
Inkább visszatemetkeztem a könyv utolsó oldalaiba. Pár röpke perc utána boldogan sóhajtva csuktam be a vaskos könyvet. Az elejéhez képest –ami meglehetősen unalmas volt- a vége eseménydúsra sikeredett. Lényegében jó kis délutáni olvasmány volt, a maga ezer oldalával. Letettem magam mellé a könyvet, és a bárányfelhőket kezdtem el figyelni. Persze ez nehezen ment, mert a Nap erőteljesen sütött bele a szemeimbe, és alig láttam valamit. Enyhén megemeltem a fejemet, és kihúztam a hajamból a hajgumit. Már nagyon nyomta a tarkómat a csomó. A göndör, barna hajtincseim elterültek a lila-rózsaszín kockás pléden. A százhetven centimmel lelógtam a puha anyagról, így lábaim a gyepet simogatták. Lehunytam a szemeimet, és csak élveztem, hogy a meleg sugarak felhevítik a bőrömet. Hirtelen egy meleg, és nedves dolog siklott végig az arcomon.
- Lucy. –visítottam fel, és elfordítottam a fejemet, majd felugrottam –Kislány, hányszor mondjam még el, hogy ne nyalogasd a fejemet?
Erre lefeküdt, sajnálkozó pillantással nézett rám, és halkan nyüszíteni kezdett.
- Jól van, semmi baj, semmi baj…
Újra csóválni kezdte a farkát, és a szája oldalán kidugta a nyelvét. Végigsimítottam a fején, viszont hirtelen felugrott, és előre kezdett el futni. Mivel nem gyakran csinál ilyesmit, felkaptam a cipőmet, utána iramodtam, és éreztem, hogy a lágy nyári szellő belekap szabad tincseimbe.
- Rose Néni. Milyen régen láttam. –hallottam egy ismeretlen hangot, így még jobban megszaporáztam a lépteimet.
- Silvia. Örülök, hogy ismét látlak. Semmit sem változtál azóta.
Ez viszont a Nagymamám hangja volt, ezt ezer közül felismerném. Végre kiértem a ház takarásából, és amit először kiszúrtam, az egy fekete limuzin volt. Egy limuzin? Itt, Angyal-völgyben? Másodszor a jármű előtt álló, ölelkező nőket szúrtam ki. A nagymamám átlagos alakját könnyedén felismertem, viszont a nála magasabb –köszönhetően a jó pár centis tűsarkúnak –, festetett vörös hajú, kosztümös nőt nem láttam még.
- Annie. –vett észre a nagymamám, és intett hogy menjek oda.
- Silvia Simon. –nyújtotta felém a kezét a nő.
- Anamay White. –ráztam kezet vele- De szólítson csak Annie-nek.
- Örülök, hogy végre megismerhetlek. A Nagymamád sokat mesélt már rólad. –mosolygott rám kedvesen.
- Én nem tagadom, soha életemben nem hallottam még magáról. –vettem elő a bájos mosolyomat.
- Na, de Annie. –szólt rám a Mamám.
- De hát tényleg így van. –karolt át Silvia –Örülök, hogy nem füllent nekem. Szeretem a kedves és őszinte lányokat.
- Amúgy még nem fejeztem be a mondatomat. –vigyorogtam –Első látásra kedvesnek és szimpatikusnak tűnik.
- Biztosítalak, hogy miután megismerted is ugyan ez a véleményed lesz róla. –sóhajtott fel a Nagymamám –Silvia, remélem nem hoztalak kényelmetlen helyzetbe.
- Dehogy is, Rose Néni. –mosolygott –Viszont lassacskán indulnom kellene vissza. Csak elhoztam, és már megyek is. Úgysem áll szóba sem velem, sem az apjával.
- Nem jönnél mégis be? Sütöttem almás lepényt is, és a kedvenc teád is készen van.
Nagymamám csalogatására, és reménykedő hangjára is csak megrázta a fejét, majd illedelmesen visszautasította, és az autóhoz ment. Megkopogtatta az ablakát, de én erre már nem figyeltem, hanem a csomagtartó mellett álló bőröndökre szegeztem a tekintetem. Kettő óriási nagy, monstrum méretű bőrönd, ráadásul még egy kisebb sporttáska is?! Minek annyi ide?
- Felviszem ezeket. –sóhajtottam fel, és megragadtam a kettő bőröndöt, azok tetejére pedig felrögzítettem a sporttáskát is.
Elég nehezek, ráadásul a füvön keresztül húzni sem egy leányálom. És még felcipelni a lépcsőn, az emeletre… Mire vállalkoztam én!? Hosszú küzdelem árán végre feljuttattam őket a kijelölt szobába, és halk lépteimmel lesiettem a lépcsőn, egyenesen a ház elé, ahol még mindig ott állt a limuzin. Épp akkor nyílódott ki az ajtó, és kiszállt belőle egy szőke srác. Karakteres arca volt, így is nagyon jól nézett ki, de egy mosollyal biztos megnyerőbb lenne. Egy fehér izomtrikó volt rajta, térd felé érő farmer, és lábujjas papucs. Mindből a legmárkásabb. Ez komoly? Egy elkényeztetett ficsúrral fogom együtt tölteni a nyarat?! Egy ennyire jóképű, és vonzó elkényeztetett ficsúrral? Hangosan becsapta maga mögött az ajtót, és engem kezdett el vizsgálgatni a szemeivel. Egy babarózsaszín spagetti pántos topp volt rajtam, rövid farmer short-al, és egy rózsaszín balerinacipő. Kezdtem úgy érezni, hogy ez a nadrág rossz választás volt a részemről, főleg, amikor éreztem, hogy a tekintete formás lábaimon állapodik meg. Elpirultam, átszökkentem a kettő lépcsőfokot, és újra a puha fűben kötöttem ki. Észre sem vettem, ahogy Lucy mellém sietett, és vicsorítani, meg morogni kezdett a limuzinból kiszállt srác felé.
- Na, de kislány! –szóltam rá –Lucy, csillapodj. Nem kell megvédeni semmitől.
Elmosolyodtam, és simogatni kezdtem a fejét, mire elnyugodott, és hozzám dörgölőzött.
- Remélem az a korcs dög nem fog nekem támadni. –mondta mogorva hangon a szőke srác, és felém kezdett el közeledni.
- Nem korcs dög. –mondtam erélyesen –És nem, nem fog bántani, erről biztosítalak.
Angyali arcot vágtam, és mosolyogtam. Rendes kislány leszek. Megígértem. És különben is. Általában az vagyok. De ha a kutyámat ócsárolják, kihúzzák nálam azt a bizonyos gyufát.
- Amúgy… Annie White vagyok. –nyújtottam felé a kezemet.
- Lucas. –ráncolta a szemöldökét.
Mikor rájöttem, hogy még véletlenül sem fog velem kezet rázni, szégyenlősen visszahúztam magam mellé a karomat, és inkább a farmerem szélét kezdtem el gyűrögetni. A mosolyom töretlen volt, és még egy aprócska kuncogást is megejtettem. Amennyire szép kívülről, annyira romlott belülről.
- Remélem jó ki fogtok jönni. –mosolygott az anyukája.
- Abban biztos vagyok. –adtam meg a bájos választ, amin Lucas látszólag meglepődött, majd felhúzta a szemöldökét.
- Akkor megyek is.
Silvia elköszönt, beült a csilli-villi kocsijába, és a sofőr gázt adott, majd pár másodperc múlva nyomát sem lehetett látni. A Nagymama is magunkra hagyott minket, és besurrant a házba.
- A csomagjaidat felvittem a szobádba. Ahogy bemész, jobbra fordulsz, ott fogod megtalálni a lépcsőt, azon felmész, és a második ajtó balra. –irányítottam.
- Nem segítesz feltalálni? Azt hiszem, hogy nem fogok eligazodni… -simult nekem, és érzéki hangon suttogott a fülembe- Van egy olyan érzésem, hogy te jó…vezető lennél.
- A megérzésed nagyon is helyes. –mondtam érzéki hangon, végigsimítottam a mellkasán –De ha nem találsz fel, már megbocsájts, de analfabéta vagy.
Mindezt egy angyali mosoly kíséretében mondtam neki, majd ellöktem magamtól. Majdnem hátrabukott, ami még jobb kedvre derített. Azonnal megrándult az arca, és kaján mosolya lefagyott, komor tekintetét újra felöltötte.
- Lépcső, balra második ajtó? –kérdezett vissza.
- Ahogy mondod. –paskoltam meg a karját –Úgy látom nem vagy egy reménytelen eset.
Mosolyogva, és dudorászva léptem el tőle, és a házba indultam.
- Lucy, te nem jöhetsz be. –szólta a kutyára, amikor látványosan követni kezdett, így elém szaladt, egyenesen fel a gangra, és leült a lépcső mellé –Ott maradhatsz.
Felnevettem, gyors mozdulatokkal felszökkentem a faborítású talajra, megsimogattam a kutyámat, kilöktem az ajtót, és a konyhába vettem az irányt. Láttam, hogy épp akkor pakolja ki egy tálcára a lepényt, így gyors mozdulatokkal kikaptam egyet a tepsiből, és falatozni kezdtem.
- Ez isteni. –mosolyogtam, miután lenyeltem –Mint mindig.
- Köszönöm, Kicsim. –nyomott egy puszit az arcomra –És… Lucas milyen srác?
- Egy faragatlan tuskó, de majd én megnevelem. –kacsintottam.
- Az jó, ugyan is egész nyáron vele leszel. –motyogta, miközben elfordította fejét.
Egész nyáron? Vele kell lennem, és rám lesz bízva?!
- Öhm… oké. –makogtam végül.
Gyorsan kisasszéztam a konyhából, egyenesen fel a szobámba. Egy leányálom volt ez a szoba. Halványrózsaszín falak fa parketta, fa franciaágy és szekrények, egy óriási tükör az egyik falon. Egy nagyon kényelmes kanapé van az egyik falhoz tolva, előtte egy fa asztalka, utána pedig kettő fotel. Egy író asztal is van az ággyal szemben lévő falon, előtte pedig egy szék. Egy ajtón keresztül nyílik a fürdőszobám, ami ugyancsak légiesen szép, és tágas volt. A csempék alapja fehér volt, de volt belehúzva pár sötétebb-világosabb rózsaszín csík is. Egy sarokkád volt az egyik oldalon, a másikon pedig a zuhanykabin. Egy fehér fürdőszoba szekrény is volt, és természetesen óriási tükrök. Büszkén kijelenthetem, hogy tükör mániás lettem, mióta ide költöztem.
Felkaptam az asztalomról a táskámat, kihalásztam belőle a nyesőollómat és a kesztyűmet, majd lesiettem a lépcsőn. A pajtából kivettem az öntözőkannát, megragadtam a Mama kerti kosarát, és a virágok közé indultam meg, a kert hátuljába. Igazából a füves kert is óriási volt, de mögötte még egy legalább ekkora virágos-kert is elterült. Tele gyümölcsfákkal, bokrokkal, és lágyszárú növényekkel. Imádok ide járni. Megtöltöttem a kannát, és a cserepes növények öntözéséhez kezdtem. Nem volt belőlük sok. Csak a gondosan kirakott macskaköves út mentén egy-egy. Így is eltartott jó darabig, míg mindet meglocsolni. Ugyanis szinte minden növény öntözése után nézegetni kezdtem a többi virágot. Tudtam, hogy a Mama szereti, ha vacsorakor illatos virágcsokor van az asztalon, és egy-egy falat között azokat csodálhatja. Azt akartam, hogy boldog mosollyal az arcán töltse az estét, így a tulipánjaihoz táncoltam. És nem tagadom. Tényleg táncoltam. És halkan énekeltem, közben a rózsaszín tulipánokból tettem a kosaramba. Pár perc múlva már halkan dudorászva léptem át a konyha küszöbét, és előkerestem egy vázát. Vizet engedtem bele, majd belepakolásztam a tulipánokat. A csodaszép rózsaszín növény nagyon jól nézett ki a hófehér vázában. Csodálatos összhangba léptek egymással. Miközben a csokrot nézegettem és igazgattam, Mama visszatért a konyhába, és elbűvölve nézte a művemet.
- Jaj, köszönöm, Kicsim. –ölelt meg.
- Ugyan, semmiség, mama. –mosolyogtam rá.
- Ott is voltál?
Tudtam, hogy mire gondol. A rózsák kertjére. Halványan megráztam a fejemet, és a tulipánokat kezdtem el nézegetni. A látásom egyre homályosabb lett, megtelt könnyel. Gyors pislogásokkal akartam kiűzni őket csoki barna szemeimből. Viszont egy csepp kibuggyant a szememből. Zavartan töröltem le, és mintha mi sem történt volna, válaszoltam.
- Nem, ma nem voltam ott.
- Annie… Tudom, hogy nehéz neked. –simogatta a hátamat.
- Az volt a kedvenc helye. Persze, hogy nehéz. –sóhajtottam –De tudod, hogy próbálom túltenni magam. Amúgy sem mondanák le a kertről. Az emlékektől eltekintve az a kedvenc helyem.
- Tudom, Kicsim, tudom. Nem szólnál Lucas-nak, hogy vacsora van?
- Nem kell szólni, itt vagyok. –jött a hang.
Eddig fel sem tűnt, hogy itt van. Pedig úgy tűnik, egész végig itt volt, ugyanis most is az ajtófélfának támaszkodott, csak most aggódó pillantással nézegette az arcomat. Jé, ő át tudja érezni mások gondjait? Ezzel erősen meglepett.
- És, mit főzött, Mrs. Frill? –érdeklődött udvariasan.
- Karfiolos csirkét. –mosolygott rám.
- Köszönöm. Ez a kedvencem. –nyomtam egy puszit az arcára.
Miután a Nagyapa is beért, leültünk, megettük a vacsorát, és mindenki ment a maga dolgára, majd lefeküdni.
~
A hetek szinte észrevétlenül repültek el. A napjaim a megszokott rendjükben teltek, ebben Luke sem tudott belerondítani. Igaz, az idő múlásával egyre mogorvább lett, de ha éppen jó kedve volt, még jól is éreztem magamat a társaságában. Egyedül végzett tevékenységeim közben többször ébredtem rá, hogy megint Rá gondolok. Ez kicsit sem volt ínyemre. Igaz, csak a jó pillanatainak képe férkőzött a tudatomba, mint például a ragyogó mosolya, a lágy kacagása, vagy, ahogy a kutyával játszik. Csodák csodájára, Lucy is megkedvelte a szőke srácot.
- Akkor mehetünk? –kukkantott be az ajtón.
- Persze, Lucas. –kaptam fel a táskámat.
Lesiettünk a lépcsőn, belepakoltam a táskába a Mama által összekészített ételt, és elindultunk.
- Irány a Tó! –rikkantotta kacagva, mire belőlem is kicsalt egy kuncogást.
- Tudod, ilyenkor hihetetlen vagy. –mosolyogtam rá.
- Igen? Miért?
- Sokszor olyan… mogorva vagy, és bunkó. –angyali vigyort küldtem felé –De vannak vidám perceid is.
- Na, igen. –dörmögte.
- Látod. Most is olyan vagy. –mutattam rá a tényre –Rosszabb vagy, mint egy terhes nő. Még nekik sincs ennyire hirtelen hangulatváltozásaik. És nem is mondod el, hogy miért vannak, vagy, hogy miért kerültél ide, és…
- Mert semmi közöd sincs hozzá! –ordított rám, és szemeiben mérges szikrák gyúltak.
Megszeppenve néztem rá, és éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyel. Megráztam a fejemet, összeszorítottam a számat, elfordultam, és megszaporáztam a lépteimet. Görcsösen szorítottam a vállamon lévő színes strandtáskámat, és csak mentem előre a vékony kis ösvényen. Szinte már futottam, próbáltam elmenekülni a problémáim elől. A nevemet egyre hangosabban, és közelebbről hallottam már, és hüppögések közepette próbáltam még gyorsabban menni.
- Annie. –kapta el a karomat, és maga felé fordított –Én sajnálom. Nem akar… Jézusom. Te sírsz!?
Óriási ujjaival letörölte kibuggyanó könnycseppjeimet, de ezzel semmivel sem jutottam előbbre. A sírás továbbra is fojtogatott, tengerkék szemeibe néztem, és mikor végigsimított az állam vonalán, megtört a jég.
Zokogva karoltam át a mellkasát, és nem értettem, hogy miért pont előtte törtem meg. Azóta nem sírtam. Maximum egy-egy könnycseppet. De ez… ez más volt. Mintha az egész éves keserűségemet most egyetlen kiborulásba sűríteném bele. Meglehetősen hatásosan, megjegyzem.
- Nyugi. Shh. Én itt vagyok neked. Shh.
A lány érintését megéreztem a hátamon, amint fel-s le simogat a gerincem vonalán. Lágy hangján a fülembe suttogott, s egyre jobban éreztem, hogy kezdek megnyugodni. Kezei megállapodtak a derekamon, és lágyan dúdolni kezdett, miközben lassan ringatózni kezdett, s vele együtt én is. Még mindig a mellkasához nyomtam a fejemet, és beszívtam a számomra legjobb illatot. Az Ő illatát. Lassacskán teljesen abbahagytam a zokogást, és a levegőért kapkodást.
- Sajnálom. –hüppögtem –Tiszta könny lett a pólód.
Halkan felnevetett, és meg szorosabban ölelt át.
- Nem érdekel. Ha szeretnéd, az összeset odaadom, hogy kisírhasd magad, mert ahogy elnézem, ehhez én kellek.
- Ezt meg honnan veszed? –néztem fel az arcába.
- Amióta idejöttem, látom, hogy nyomaszt valami. Gyakran elejtesz egy-egy könnycseppet, de semmi több. –simított végig az arcomon –Az nem jó, hogy elfojtasz valamit.
- Te is elfojtod az érzelmeidet. Pedig ki akarnak törni, mint az előbb is megtapasztaltuk. –mosolyogtam halványan rá –De irány a tó. Nem kell most ilyenekkel…foglalkozni. Csak érezzük jól magunkat, oké.
Bólintott egyet, megfogta a kezemet, és nem volt hajlandó elengedni. Mosolyogva, kérdőn néztem rá, mire csak megvonta a vállát, és egy csibészes mosoly keretében összefonta az ujjainkat, majd felemelte a fejét, és elindult előre. Kacagva követtem. Még egy ilyen pasit.
Pár perc múlva leértünk a csodálatos helyre. A tóhoz. A környéken ez az egyik legszebb hely. Az egyik részen eléggé sekély a víz, viszont a túloldalán elképesztően mély, így minden ember igényét kielégíti. Akik ugrálni, úszni, vagy csónakázni szeretnének, azok a mély részhez mennek, akik meg csak lubickolni, vagy sétálgatni a vízben, azok a sekélyebb részt veszik birtokukba. Mi úgy terveztük, hogy az egyik hófehérre festett csónakot vesszük igénybe. Pontosabban ez Lucas ötlete volt, én pedig örömmel egyeztem bele a dologba. Így is tettünk.
- Nem tűnik fel, hogy körbe-körbe evezünk? –kacagtam fel.
- Dehogynem. –vigyorgott –De olyan jó buli.
- Én kezdek fáradni. Már legalább fél órája ezt csináljuk. –sóhajtottam fel.
- Akkor tedd le az evezőt, majd én kijuttatom magunkat a partra. –mosolygott büszkén.
Eleget tettem a parancsának, de egy valamire nem számítottam. A bal evezőm beleakadt valamibe, és míg mi haladtunk előre, az kicsúszott az ölemből, és belecsobbant a vízbe.
- Megfogom. –rikkantottam fel, és már nyúltam is érte.
Viszont pont ekkor –legnagyobb szerencsétlenségemre –nekiállt billegni a hajó, valószínűleg a gyors mozdulatomtól, és kiborultam a csónakból, egyenesen fejjel a vízbe.
Sikítás hagyta el a számat, így ahelyett, hogy mély levegőt vettem volna, a maradék felhasználható oxigénemet is kiengedtem a tüdőmből. A víz nem volt hideg, habár ezt eddig is tudtam. Kinyitottam a szememet, és láttam a csónak alját, az evezőt, és a körülöttem ficánkoló kis halakat, amint a nagyot követik. Csodáltam, hogy a csobbanásomra nem menekültek el a tó másik felére. Nem éreztem úgy, hogy ki kell mennem innen. Szinte nem is éreztem, hogy a tüdőm már szörnyen vágyik az oxigénre, és a szívem nehezeket dobban. Tudok úszni, de most nem éreztem szükségét, hogy bevessem a versenyúszó tehetségemet. Egy erős szorítást éreztem meg a karomon, majd egy kezet, ami átöleli a derekamat, másodpercekkel később pedig a homokos talajt magam alatt.
- Te meg –köhögte Lucas –mi a francnak nem jöttél fel?
Vettem egy mély levegőt, és köhögésroham jött rám, és vizet öklendeztem, ami egyenesen a tüdőmből jött fel. De erről a szörnyen kínzó fulladásról nagyrészt elterelte a figyelmemet a felettem támaszkodó félmeztelen srác.
- Csak pár másodpercet voltam lent. –nyögtem ki, de újabb köhögés rázta meg a testemet.
- Persze. Legalább fél percet a víz alatt voltál.
Hangja aggodalmasan csengett, majd magához húzott és szorosan ölelt.
- Jól nézel ki póló nélkül. –mosolyodtam el.
- Köszönöm. –kacagott –Neked megártott a víz.
- Dehogy... Meglett az evező?
- Jaj, Annie. –sóhajtott –Megvan. De ez nem fontos. Azt hittem, hogy belefulladsz ebbe a nyamvadt tóba, és örökre ott maradsz a fenekén.
- Ne aggódj. Valamikor csak kikerültem volna…
- Igaz. Csak az nem mindegy, hogy még veszel levegőt, vagy, ne adj isten soha többé nem nyitod ki azokat a csodálatos csokoládébarna szemeidet. –remegett meg.
- De mint látod, minden rendben.
Felnéztem az arcába, és elmosolyodtam. Annyira, de annyira aggódott, hogy az már kiütközött az arcára is. Teljesen sápadt volt, nagyon mélyen vett levegőt, és csak percekkel később szemlélhettem meg tengerkék szemeit.
- Maradunk még? –mosolyogtam.
- Nem. –tekerte a fejét –Hogy újabb öngyilkos merényletet próbálj meg végrehajtani? Felejtsd el!
- Nem akartam öngyilkos lenni. –tiltakoztam –Okom az lenne rá, de nem fogom eldobni az életemet.
- És még is mi az a komoly ok, amiért véget vetnél a saját életednek?
- Menjünk be, szárítkozzunk meg, bent meg majd kitaláljuk, hogy hogyan lesz, és miként mesélem el ezeken a súlyos okokat.
Beszélgetve tettük meg a maradék utat. Többször elmosolyodott, de éreztem a hangjában, hogy még mindig aggódik, és fél. A bejárat előtt megálltunk, szembe fordultam vele, és rámosolyogtam, azzal a bizonyos angyali mosolyommal.
- Fél óra múlva találkozunk a virágoskertben, az orgonabokor előtt. –nyomtam egy puszit az arcára, de mivel elkapta a fejét, a szája sarkába sikeredett adnom. Elvigyorodott, én pedig csak megcsóváltam a fejemet, és pirulva rohantam fel a szobámba, miközben ő a Nagymamámhoz ment, a konyhába.
Úgy éreztem, hogy a hajam összeragad a sárból, ami akkor került a hajamba, amikor Luke csurom vizesen a homokos partra fektetet. Lezuhanyoztam és hajat mostam, majd megszárítottam vizes tincseimet, és a törölközőmet magam köré csavarva mentem a szobába. Tanácstalanul álltam meg a nyitott szekrényajtók előtt, míg végül előhalásztam egy fehér farmershort-ot, lila pánt nélküli felsőt, pánt nélküli melltartót és a hozzá tartozó bugyit is, felkapkodtam őket, belebújtam a lila balerinacipőmbe, és visszaszaladtam a fürdőbe. Halványan kihúztam a szememet, szájfényt tettem fel, átfésültem a hajamat, és már rohantam is le. A sietségemnek köszönhetően megbotlottam a lépcsőn, de szerencsére meg tudtam kapaszkodni, így nem gurultam vég mind a húsz lépcsőfokot. Vigyorogva ráztam meg a fejemet, és kisiettem a házból. Kint Lucy állított meg, és ledobta elém a frizbijét, majd heves farok csóválással, és vakkantások keretében lökdöste az orrával.
- Jaj, Lucy. –guggoltam le hozzá –Ígérem, hogy holnap játszok veled, de ma már elígérkeztem. És különben is, percek múlva sötétedik.
Vakkantott egyet, majd felkapta a játékát, és az udvar hátuljába futott. A Nap már lemenőben volt, és vörösre színezte az égboltot. Én a kertbe indultam, és miközben vettem egy nagy levegőt, lenyomtam a kovácsoltvas kerítés ajtaján lévő kilincset, és halk lépteimmel indultam meg az úton, egyenesen a tölgyfához, aminek lombja alatt már várt rám.
- Végre, hogy itt vagy. Már vagy egy órája itt ülök. –pattant fel.
- Azt kétlem. Maximum csak te érezted annyinak. –mosolyogtam rá.
- De miért itt kellett találkoznunk?
- Meg akarok valamit mutatni neked. –fogtam meg a kezét –De az nem pont itt van. Csak engedd, hogy vezesselek, és ne kérdezősködj.
- Oké. –mosolygott, és megszorította a kezemet.
Arcán látszott a kíváncsiság, kék szemei csillogtak, és ajka most is felfelé görbült. Hangtalanul vezettem hátra, a neki még ismeretlen helyre. Végigmentünk az úton, és megálltunk a kapu előtt. Ajtó nem volt rajta, csak egy bejárat, ami oszlopokból volt kialakítva, tetején egy táblácskával, ami a Rose Garden felirattal díszelgett. Az egész be volt futtatva rózsaszín rózsával, ahogy a kerítés is.
- Nagyapám csinálta, amikor ideköltöztek a Nagymamámmal… -mosolyogtam.
- Ebbe írások vannak vésve. –nézte meg közelebbről.
- Csak kettő. Ezt a Papa csinálta, ezt pedig Apu… -mutattam meg őket –Mind a kettőt a szerelmüknek vésték rá.
- Nagyon szép.
- Igen, az. –sóhajtottam fel.
- És a kert neve azért Rose, mert rózsák vannak benne? –kíváncsiskodott.
- Egyrészt, igen. Ebben a kertrészben csak rózsák vannak. –mosolyogtam –Ez a kedvenc helyem. De nem csak ez volt benne a fontos. A Nagymamámat Rose-nak hívják.
- Tényleg. –nevetett fel –Ez eddig eszembe sem jutott.
Mosolyogva ráztam meg a fejemet, és a kert belsejébe vezettem.
- Nagyon csodálatos a kialakítása. –mondta a dicsérő szavakat.
- Igen, az. És még semmit sem láttál.
A kert közepébe vezettem, ahol a legromantikusabb rész van. Egy kovácsoltvas pad van középen, mellette és mögötte ugyancsak rózsák. Jó pár méterrel előtte egy patak folydogál, bele egy aprócska halastóba, amin tavirózsák úszkáltak. A egy fa híd vezet át, ami ugyancsak a Papám keze nyomát viseli.
- Itt bármit látsz, azt a Nagyapám alkotta. –mosolyodtam el –Nem semmi az öregtől, mi?
- Ahogy gondolom, akkor még nem volt az. –kacagott –Meg amúgy is. Most sem látszik rajta, hogy hatvan…
- Hetvenkettő. –kuncogtam –Nem látszik rajta, mi?
- Egyáltalán nem. –tekerte a fejét –De gyerünk, telepedjünk le arra a padra.
Átballagtunk a hídon, és a padra ültünk.
- Elmondom, hogy miért jöttem ide… -sóhajtott fel –Tudod, anyukám nem igazán törődik velem. Televízióban műsorvezető, szinte sosincs otthon, ahogy apu sem. Az egész gyerekkoromat a dadákkal töltöttem. De így utólag még örülök is neki. Silvia, vagyis anya sem olyan, mint gondolnád. Ha kettesben vagyunk csak ordít velem, és állandóan csesztet. A szemében nincs egy jó mozdulatom sem. A kitűnő bizimre csak annyit mondott, hogy ez elvárt tőlem, apám pedig meg sem nézte. Persze Maggie, a bejárónő még pezsgőt is bontott, és a kedvenc vacsorámat főzte meg. Nekem ők a családom. A bejárónő, a régi dadám, a biztonsági őr, és a személyi edzőm.
- Ez… ez rémes. –nyökögtem –De legalább valaki szeret.
- Igen. Szóval, visszatérve a történetre. Egy bulit csináltam. És talán lehet, hogy tényleg túllőttem a célon. Az egész iskola nálunk volt, a zene maximumon volt, és jól éreztük magunkat. Úgy gondoltam, hogy megérdemlek ennyit. Összetörött anya antik vázája, a medencében pezsgősüvegek úszkáltak, nem is beszélve a ruhákról. Vicces látvány volt, amikor anyám hazaállított másnap reggel, és megszólalni sem tudott. Nem tagadom, én csak röhögtem rajta. Ez húzta ki nála a gyufát, és elhatározta, hogy elküld.
- Csak emiatt?
- Csak? Másnap jött a rendőrség. Két srácot elfogtak hazafelé út, és be voltak drogozva. Elmondták, hogy nálunk voltak, és a zsaruk azonnal rám fogták, hogy én adtam nekik az anyagot. Persze nem így volt. Eljárás indult ellenem, de a bírósági tárgyaláson szerencsére megnyertük a pert. Anyám és Apám természetesen nem nekem hitt. Tömören fogalmazva ennyi volt.
- Akkor már elmondom neked, hogy miért ennyire különleges ez a hely. A Nagyapám itt kérte meg a Mama kezét. Tudom, hogy akkoriban nem ez volt a szokás, mert az emberek esküvő után szoktak összeköltözni, de lázadók voltak, elszöktek otthonról, és a saját lábukon álltak meg. Elég sikeres borászata van a Nagyapámnak, a Mamám kertjének a híre pedig messzire elhallatszik. Tudod, virágüzlete van a városban. Ha különleges megrendelése van, ahhoz a növényeket kizárólag a saját kertjéből gyűjti össze. Csodálatos életük van. Anyukám is itt született… Apa ezen a helyen kérte meg a kezét, Anya itt jelentette be, hogy terhes velem, és később az… öcsémmel. –sóhajtottam fel.
- És ők most hogy-hogy nincsenek itt?
- Meghaltak… egy éve. –nyögtem – Autóbalesetben. Én éltem egyedül túl. Gyakran azt kívánom, hogy ők élték volta túl, és én vesztettem volna életemet abban az átkozott kocsiban. Persze az ittas sofőr egy karcolás nélkül megúszta. A Szüleim és Theo megérdemelte volna, hogy éljenek. Még annyi minden állt előttük. És nagyon-nagyon hiányoznak.
- De te is megérdemled. Tudom, hogy hiányoznak. –húzott magához, így el tudtam rejteni kibuggyanó könnycseppjeimet –A múlton már nem lehet változtatni. Ami megtörtént, az megtörtént. A Sors nem hiába hagyott életbe téged. Használd ki, hogy kaptál még időt.
- Én kihasználom. Hisz itt vagyok, veled. –mosolyodtam el.
- Igen, ez tökéletes program. –csúszott közelebb hozzám.
- A legeslegtökéletesebb… -motyogtam.
Mosolyogva tűrt egy tincset a fülem mögé, és arca egyre közelebb került az enyémhez. Belegondolva: vágytam a csókjára. Szemeimet az övébe véstem, és vártam, hogy végre ajkaink összeérjenek. Elmosolyodtam, amikor éreztem, hogy keze az arcomra siklik. Lehunytam a szemeimet, és éreztem, hogy mézízű ajkai az enyémen vannak. Csodálatos érzés kerített hatalmába, a gyomromban pillangók ezrei repkedtek, és visszacsókoltam. Ízlelgettem ajkait, ahogy ő is az enyémet. Sóhajtva váltunk el egymástól, és elmosolyodtam.
- Jól csókolsz. –csúszott ki a számon, és kezeimet azonnal a ajkaim elé kaptam –Ezt nem akartam hangosan mondani.
- Nem baj, jól esett. –vigyorgott, és elvette a kezemet a szám elől, és összekulcsolta ujjainkat –Fényezi az egómat. És csak hogy megnyugtassalak: Te is csodásan csókolsz.
- Köszönöm. –mosolyodtam el- Észre sem vettem, hogy besötétedett.
- Én sem. –mosolyodott el.
Előhúzott a zsebéből egy doboz gyufát, és a pad mellett felállított tartókban meggyújtotta a gyertyákat.
- Így még hangulatosabb is. –ült vissza mellém.
Szembe fordultam vele, és felhúztam a lábaimat.
- Tudsz várni egy percet?
- Lucas. Mire készülsz? –kérdeztem vissza.
- Majd meglátod. –vigyorgott, egy gyors csókot nyomott az ajkaimra, és elsuhant.
Én pedig csak vártam, és közben nézegettem. A kis tavacskán kacsák úszkáltak. Még sosem láttam őket erre felé. Felálltam, és közelebb mentem hozzájuk, majd leültem. A kicsik azonnal hozzám úsztak, mintha még sosem láttak volna embert. Az egyik rámászott a lábamra, és az ölembe fészkelte magát. A hátam mögött gitár lágy hangja csendült fel, és az ölembe egy vörös rózsát pottyantott Luke.
„I can be your hero, baby.
I can kiss away the pain.
I will stand by you forever.
You can take my breath away.”
Mosolyogva hallgattam Enrique Iglesias :Hero című számát. Az Ő előadásából sokkal jobban tetszett.
- Már eddig is a hősöm voltál. –mosolyogtam rá, amikor letette a gitárját –És ez nagyon szép volt. Köszönöm.
- Örülök, hogy tetszett. –karolt át, mire a kiskacsa ijedtében beleugrott a vízbe, és elúszott –És ne feledd… örökre veled leszek.
- Tudom… De ezt miért kell ennyire kihangsúlyozni? –dőltem a mellkasának.
- Nem érdekes… -motyogta halkan –Nézd, milyen szép a Hold.
- És a csillagok is. Mesések.
- Igen, azok. –pillantott le rám –De te vagy a legszebb, Csillagom.
Felnevettem, és átkaroltam a mellkasát.
- Be kellene mennünk, nem gondolod?
- Lucas… igazad lehet. De annyira jó így.
- Tudom, Annie. –mosolyodott el –De a Nagyanyád már aggódhat.
- Igazad van.
Felálltunk, és kéz a kézben indultunk vissza a házhoz. Halkan osontunk be, egyenesen fel a szobánkba.
- Jó éjt. –csókolt meg lágyan.
- Neked is. –mosolyogtam.
- Annie? –szólt vissza az ajtóból.
- Igen, Luke?
- Azt hiszem beléd szerettem. –vigyorgott, és becsukta maga mögött a szobaajtót.
Vigyorogva ráztam meg a fejemet, és sóhajtva csuktam be az ajtómat. Álmodozva öltöztem át, és feküdtem bele az ágyamba. Még percekig néztem az ablakomon keresztül a Holdat, míg végül elnyomott az álom.
Reggel boldogan keltem fel, és mosolyogva ugrottam ki az ágyból. Gyorsan felöltöztem, és dudorászva mentem le a lépcsőn, egyenesen a konyhába, ahol már a megterített asztal várt.
- A Papa ma nem eszik velünk? –ültem le a helyemre –Egyel kevesebb teríték van.
- De. A Nagyapád is reggelizik. –motyogta halkan.
- Akkor te nem? –kérdeztem.
A lelkem mélyén tudtam, hogy mi történt, de nem akartam elhinni.
- De, Kicsim, én is veletek eszek.
- Akkor…
- Sajnálom, Kicsim. Lucas haza ment. –suttogta –Este összepakolt, és még hajnalban eljött érte a Limuzin.
- De hisz…
Nem jött ki több hang a torkomon. Miért tette ezt? Miért hagyott itt, köszönés nélkül? Könnyek csordogáltak az arcomon, hátralöktem a székemet, és felálltam az asztaltól.
- Kicsim, én. –kapta el Mama a karomat.
- Ne. –rántottam el a kezemet, és távolabb léptem –Te nagyon jól tudtad, és mégsem mondtad el.
Megráztam a fejemet, és egyenesen a szobámba mentem. Erősen csaptam be magam mögött az ajtót, és a szál rózsát, amit nekem adott, kihajítottam az ablakon. Hazudott nekem! Azt mondta, hogy szeret, erre ezt teszi.
Zokogva csúsztam le a fal mentén, és az arcomat a tenyerembe temettem…
~
Teltek a napok, és én ugyan azt a megszokott rendet követtem. Reggel felkelek, reggelizek, lemegyek a tóhoz, ebédelek, játszok Lucy-val, vacsorázok, és lefekszek. Még véletlenül sem mentem a kert közelébe.
Mama és a Papa csak sajnálkozva néznek rám. Tudom, hogy a Nagyanyám csak magát hibáztatja, hiszen nagyon jól tudta, hogy milyen jól éreztem magam, amíg itt volt. Erre most olyan vagyok, mint egy élő halott.
- Ma kimegyek a kertbe. –jegyeztem meg vacsora közben.
- Nagyon jó ötlet. –lelkendezett a Nagymamám.
- Szeretném, ha senki sem zaklatna addig, amíg ott vagyok. –motyogtam.
- Na de.
- Semmi de, Rose. –csitította le Nagyapám –Megérdemel ennyit.
- Köszönöm. –mosolyodtam el, és a tányéromat a mosogatóba tettem.
Halkan mentem a kert irányába, és szótlanul hagytam, hogy Lucy kövessen. Megálltam a levirágzott orgonabokroknál, és felrémlett, hogy milyen jó illatuk volt. Imádtam a virágzás idején itt lenni. Tovább haladtam, viszont a Rózsa kert előtt megálltam.
- Lucy. Ide nem jöhetsz be. –szóltam rá, mire visszafordult –Okos kislány.
Arcomon halvány mosollyal lépkedtem előre, és egyenesen a padhoz mentem. Mivel a rózsák sorban dobálták le a szirmaikat, a pad el volt árasztva színes szirmokkal. Sóhajtva mentem oda, és leültem rá. Az emlékek sorban öntöttek el, és a szemem újra megtelt könnyel.
Már sötétedett, amikor beindultam. A Rózsakert kapuján szemet szúrt valami.
- Ez még biztos, hogy nem volt itt. –léptem közelebb, és végigsimítottam a véseten.
„Amikor az ember találkozik azzal, akinek közelségétől az első pillanattól kezdve hevesebben kezd verni a szíve, akinek a hangja zeneszó a számára, akiért meg tudna halni, s tőle elválni akár csak egyetlen napra is kín, az az igazi szerelem. Szeretlek, Annie.”
Újabb könnyek csordultak végig az arcomon, és leültem a földre, miközben az íráson siklottak végig az ujjaim. Lehunytam a szemeimet, és a fejemet a fának döntöttem.
Arcomon egy nedveset éreztem meg, mire kipattantak a szemeim. Lucy állt előttem, szájában egy vörös rózsával.
- Lucy. –szóltam rá –Tudod, hogy nem jöhetsz be ide. És honnan szedted azt a rózsát?
A növényt az ölembe tette, és bökdösni kezdett az orrával. Sóhajtva álltam fel, megragadtam a rózsát, és a kutyát követtem.
A félhomályban kivettem egy ember alakját, mellette jópár csomaggal.
- Befogadtok egy életre egy srácot, aki elszökött otthonról, hogy a Szerelmével legyen?
Kezével felemelte a csomagjait, majd visszahajította a földre.
- Lucas. –motyogtam, és futni kezdtem felé.
Zokogva ugrottam a nyakába, mire pár lépést hátra tántorodott, de megtartott a karjaiba.
- Annie. Csss. Itt vagyok. –kuncogott.
- Ne merészelj még egyszer itt hagyni.
- Olvastad az idézetet, nem? –eltolt magától, hogy az arcomba tudjon nézni- Ez a pár nap is kín volt, nem akarok még jobban szenvedni.
Óvatosan megcsókolt, majd a mellkasához húzott, és halkan dúdolni kezdett.
- Én is szeretlek téged. –motyogtam, és arcomat a mellkasába fúrtam.
