Más élet- II. 7. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a fejit, és sajnálattal jelentem ki, hogy egy héten csak egyszer lesz friss. A tanulás minden időmet elveszi... :( De most itt van a friss. Puszi, és komikat kérek :)

48. fejezet- Vagyis II. 7. fejezet
(Bridget)

Másnap hajnalban nekiálltam harcolni. Szinte mindenkit képeztem egy kicsit. Nos igen, én ehhez értek. Felix-et könnyű szerrel, fél kézzel levertem. Ugyan úgy, mint az elmúlt években. Nem is értem, miért próbálkozik még mindig. Aro úgy gondolta, hogy én taníthatnám harcra az ide érkező új katonákat, és lenne egy csoportom. Tehát, lenne egy társaság, akit harcra kellene tanítanom. Boldogan egyeztem bele. Hisz olyan uncsi itt az élet. Mivel lehetne izgalmasabbá tenni? Ez költői kérdés volt. Felix szokása, hogy válaszol a feltett kérdéseimre, amire nem vártam választ. Pár nap múlva már jött is négy vámpír, és csatlakozott. Aro azonnal taníttatni akarta őket. Más dolgom meg nem volt. Hát miért ne?
- Sziasztok. Bridget vagyok. A tanárotok, és a Volturi egyik vezetője. Magázni nem kell, kérdezzetek nyugodtan. –kezdtem bele. –Először egyesével nézem meg, hogy mit tudtok. Mondjuk kezd te. –mutattam egy szőke lányra. –Neved, átváltozásod, képességed.
- Mandy, fél éve változtam át, és az erőm az, hogy irányítani tudom az embereket. De nem nagydolog. –rántott vállat.
- Képezni lehet, és jó dolog lesz. Kezdjünk bele. Támadj.
Nekem támadt, de még Felix-nél is rosszabb volt. Na jó, Felix nagyon jó harcos, profi. Nála szinte mindenki rosszabb. De ez a lány… egyszerűen rémes. Amikor befejeztük, fejemet fogva fordultam feléjük.
- Nem tanultatok harcot, igaz? –ráncoltam a szemöldököm.
Csak megrázták a fejüket.
- Gondoltam. –mormogtam.
Majd miután mindegyikőjükkel harcoltam egy keveset, nekiálltam őket tanítani. Először csak a védekezést kell megtanulniuk, utána jöhet a támadás.
A kiképzés végére –ami nem kiképzésnek, inkább alapok elsajátításának nevezhető- kiderült, hogy az irányítás mellett van egy gyógyítással, egy múltkiderítővel, egy láthatatlanná válóval, és a víz irányításával rendelkező vámpír. Amit tudtam, lemásoltam. Unottan mentem a szobámba. Útközben senkivel sem találkoztam. Még szerencse. Minden útba jövőnek el kell mondanom, hogy ne hajoljanak meg előttem, ne magázzanak. Mert ezt mind megteszik. Szinte már az őrületbe kergetnek. Az ágyamra tettem a Lap-topom, és indítottam zenét. Úgy döntöttem, takarítok. Letöröltem a polcokat, a szekrényeket, és mindent, amin por volt. Kitakarítottam a fürdőt, rendbe tettem a gardróbot. Hát igen… az nehéz munka volt. Mivel én nem szeretem a rendet, legalább is simán megélek rendetlenségben. Tehát, a ruhák össze vissza voltak, semmi rendszer. Mindent kivettem, és nekiálltam bepakolni. Volturi köpenyek- nadrágok- pólók- ingek- pulcsik- kabátok –cipők- kiegészítők. Minden szín szerint rendezve. Feketéről folyamatosan tért le a világos színekre, míg a végén fehér volt. Színátmenetes elrendezés. Jót kuncogtam ezen a megfogalmazáson. Ráébredtem, hogy el kellene mennem vásárolni. Most, hogy rendeztem a ruháimat, egy egész fogas maradt üresen. Mivel még csak délután volt, gyors átöltözés után bedobtam a táskámba a bankkártyám, a mobilom, és az irataim, majd elmentem Sophie-hoz.
- Nem jössz el velem vásárolni? –kezdtem bele.

- De persze. Kapok fel valami ruhát, és mehetünk is. –mosolygott.
- Addig én megkérdezem Jane-t. –mentem ki, és nekiálltam keresni.

Fél perc múlva meg is találtam.
- Vásárlás? –kérdezett vissza. –Veled? Nem vagy te túl elfoglalt.
- Akkor ne gyere. De nem kell gúnyolódni. –mentem el mellette.
- Csak nem megtiltod? –gúnyolódott.
Inkább nem szóltam vissza. Abból csak gond lenne. Inkább elindultam a nagyterem felé.
- Hello. Elmegyek, veszek valami ruhát. –mondtam, miután beléptem.
- Nem hoznál nekem egy pár pólót? –lépett mellém Caius.
- De, persze. Mekkora a méreted? –néztem meg.
- Öhm… - vakarta meg a tarkóját.
- Jó. Akkora méreted lehet, mint Jasper-nek. Körül belül. –mosolyodtam el.
Megöleltem, és mosolyogva állapítottam meg, hogy tényleg ugyan akkora póló kell neki, mint Jazznek.
- Tényleg egy méret. –bólintottam, majd kiindultam. –Sietek.
- Vigyázz magadra.
- Mindig vigyázok. Ja, és eljön velem Sophie.
- Rendben. – bólintott Aro.
- Mást ne hozzak? –fordultam vissza.
- Nem kell, köszi. –mondták.
- Rendben. –mentem ki az ajtón.
Lementem az új, speciális festésű Jaguar XJ-mhez. Pár hete vettem. Mivel az előzőt ügyesen összetörte Dem. Na jó, verekedtünk, és Dem rádobott. Másnap a büntetése az volt, hogy irány vásárolni. Ez még mind a felavatásom előtt volt. Bepattantam a kocsiba, és egy másodperc múlva már Sophie-val az anyós ülésen fordítottam el a kulcsot a gyújtásba.


                                       ___***___

(Nicholas)

Miután kiderült, hogy Rosalie visszaköltözik, és bele sem egyeztünk, felmentem a szobámba, és próbáltam a dühömet irányítani. Miután megtudtam, hogy mit tett ez a szőke vámpírlány a múltban, rendesen felhúztam magam. Hát igen… Emmett története letaglózott. Azt tudtam, hogy nehéz neki. Láttam rajta. De hogy ennyire gyötrelmes lenne neki minden perc, amit Nélküle tölt el. Sosem értettem, hogy miért ilyen bús az én drága Bátyám. Le kell nyugodnom… elmélkedtem, mert kipillantottam az ablakon. Az eső óriási cseppekben esett, a szél fújt. Na, ilyenkor nem jön jól az olyan erő, amit még nemigen tudsz irányítani. Kellett nekem időjárás irányító erő. Jó, igazat megvallva nem kértem, csak kaptam. Az átváltozásomkor. Rossz arra visszagondolni. Az a fájdalom… Még előtte sem fájt annyira. Pedig a lövés és a késelés nem volt kellemes érzés. Két választásom volt. Vagy meghalok, vagy vámpír leszek, mint a családom többi tagja. Egyértelműen a második mellett döntöttem. Miután lenyugodtam, vagyis már nem voltam annyira elkeseredve, és a dühöngő rohamom is elmúlt, lementem, hogy sakkozzak egyet Jasper-rel. Könnyű szerrel legyőzött. Nos igen, ő nagyon taktikázik. És ért is hozzá. Még szerencse, hogy van egy valaki a családból, aki ért az ilyen dolgokhoz. És akkor most jönne Emmett, hogy „Mi az, hogy csak ő? És én?” Még szerencse, hogy nem mondtam ki hangosan. Edward kuncogását hallottam meg az emeletről.
Inkább nem szóltam semmit. Az évek alatt megszokhattam volna, hogy az embernek itt nincs magánélete. De ez nem lehet megszokni…


                                        ___***___


(Bridget)

- Milyen pólót vegyünk? –léptem be az utolsó boltba, ami férfiruhákat tartalmazott. –Minden színűt. Csak ne feketét.
- Most magadba beszélsz? –kacagott mellettem Sophie.
- Nagyon úgy tűnik. Csak hangosan gondolkodok. –mosolyodtam el.
Leakasztottam öt Nike, öt Adidas, és öt Puma pólót. Más –más színekben. Tettem még a kosárba pár edzőcuccot. Mondjuk kényelmes nadrágot, ami könnyen nyúlik, egy szabad idő ruhát, és sport- és futócipőt. A pénztárhoz sasszéztam, és fizettem. Az eladó kigúvadt szemekkel figyelt. Egy húszas éveiben járó férfi volt az. Nem nézett ki rosszul, de nem az én típusom. Nekem nem ezek a vékony, alacsony, de mégis izmos pasik jönnek be. Én maradok az Emmett félénél… Vagy inkább Emmett-nél. Tudom, hogy már vissza nem kaphatom, de nem baj. Azért reménykedni szabad…
Mosolyogva pattantunk be a kocsimba, és már nyomtam is a gázt. Rekordidő alatt értünk a várba. Ott pedig indultunk a nagyterem felé. Betáncoltam, Caius kezébe nyomtam a táskát, és egy kis beszélgetés után mentünk is ki. A szobánk ajtajában szétváltunk, és mosolyogva mentem a szobámba. Ledobtam a cuccaimat, és a táskákkal a gardrób irányába indultam. Bent lassú, emberi tempóban bepakoltam a ruhákat a helyükre. Most nem volt kedvem sietni. Jól esett, hogy egy kicsit gondolkodhattam. Mikor végeztem, elmentem a fürdőbe. Bedugtam a hajvasalót, és szépen megcsináltam a hajam. Először kivasaltam az egészet, szög egyenesre. Utána pedig begöndörítettem, így lágy csigákban omlott vállamra. Felkaptam egy köpenyt a fehér ruhámra, és lementem a terembe.
- Hello. –léptem be.
- Szia. Pont most szóltunk volna neked. –mosolyogtak.
- Hát, jó időzítő vagyok. Miről lenne szó? –ültem le a székembe.
Szinte észrevehetetlenül végigsimítottam a Cullen jelvényen.
- Hát… vallatásról lenne szó. –mosolyodott el Aro. –Te meg Jane kifaggathatnátok őket.
- Rendben. Szólok neki. –bólintottam, és már fel is álltam.
- Nem kell. Már szóltunk neki. –szólt gyorsan Caius.

- Rendben. Kik azok?
- Egy férfi, és egy nő. Vámpírok. Semmi érdekes nincs bennük. Csak kémkedtek utánunk. –tekerte a fejét Marcus. –A határ mentén kapták el őket. Nem tudom, hogy kik lehetnek.
- Majd kiderül. –lépett be Jane, és egy gyors meghajlás után mellém lépett.
Felix, Dem és Alec elénk hozták a kémeket. A férfi mellé odamentem, és hátrafogtam a kezeit.
- Ki vagy? –szorítottam meg kezeit.
- Nem mondom meg. –szűrte ki fogai között.
- Nem-e? –húztam hátra még jobban a kezét.
Közben Jane is hasonlóan tett a nővel.

- Oké. Kezdjük nyugodtan. –engedtem el. – Hogy hívnak?
- Sehogy. –morogta.
- Kivel vagy?
- Úgysem mondom meg. –morogta.
- Jól van. Ha fájdalom nélkül nem válaszolsz, majd azzal megteszed. –mosolyogtam, és elléptem tőle.
Bevetettem Jane erejét, és nekiálltam kínozni. Fájdalmában felsikított, és vonaglott.
- Hogy hívnak? –morogtam rá.
- Oly. –nyögte.
- Rendben Oly. Ki küldött? –hagytam abba a kínzást.

- Egy csoport. –sóhajtott fel. –Valami szőke gyűjti őket.
- Szőke? Nő? –faggattam.
- Igen. Hosszú, szőke haj, telt, de még is karcsú. –magyarázta.
- Értem… - kezdtem el gondolkodni.
Azonnal Rose ugrott be. Á… ez hülyeség.
- Hányan vagytok? –tettem fel az újabb kérdést.
- Tízen. De senki sem tud semmit. –tekerte a fejét. –Mi csak annyit tudhattunk meg, hogy hová kell jönni. Semmi mást nem. Azt sem, hogy mi a célja ezzel az egésszel.
- Igaza van. –sikított fel a lány fájdalmában.
- Hagyjátok. Kérlek. –könyörgött a pasi. –Öljetek meg engem, de őt hagyjátok ki az egészből.
- Jane. –sóhajtottam fel.
Odamentem a lányhoz, Aro képességét használva kiolvastam a fejéből a gondolatokat. Á… ő sem tud semmit. A fiúét is kiolvastam. Annyit tud, amennyit mondott. A többiek elvitték a kémeket. Aro mellé sétáltam, és átadtam neki az információkat. És akkor esett le. Ez tényleg Rosalie. A hülye már megint kihúzta a gyufát. Dühösen ültem le a székembe.
- Szerintem a kémeket elengedhetnénk. Maximum egy kis emléktörlés. De ők nem tudnak semmit. –magyaráztam.
- Rosalie-t viszont mindenképp elkell kapnunk. Főleg ez után. –szólt közbe Aro.
- Nem szívesen bántom, de nincs más mód. –bólintottam.
- Akkor engedjük el őket? –húzta fel a szemöldökét Caius.
- Szerintem igen. –kezdtem el gondolkodni.

- Én nem tenném meg. –szólt közbe Caius.

- Nem érdemlik meg. Mindent, amit tudnunk kellett, elmondtak. Azt sem tudták, hogy miért kémkednek, vagy egyáltalán mit kell megtudniuk. Még azt sem tudták, hogy ez egy uralkodóház földje. –forgattam meg a szemem. – De ez a ti döntésetek. Megyek, beleásom magam a témába.
Felálltam, és elhagytam a termet. Unottan mentem a szürke folyosókon. Felmentem a szobámba, és úgy döntöttem, hogy itt lenne az ideje, hogy felhívjam Pet-et. Második csörgésre fel is vette.
- Igen? –szólt egy ásítás között.
- Szia. Alszol? –esett le.
- Már nem. –ásított újra.
- Bocsi. Akkor aludj csak, hagylak. Majd visszahívlak. Puszi. Bocsi. –tettem le.
Keserűen dőltem le az ágyamra. Felébresztettem. Végül elnevettem magam. Felébresztettem. Vicces egy képe lehetett, csak látni kellett volna. Mondjuk el lehet képzelni, ha az embert hajnali fél négykor felkeltik, mit szól hozzá. Még én is meglepődnék. Mosolyogva futattam le magamban az elméletet, amikor sikítást hallottam meg lentről. Megölték őket… Már megszokhattam volna a gyilkolást. De a kémek legalább elmondtak mindent. Kiléptem a szobámból, és már éreztem is a füst erőteljes szagát. A nagyterembe érve láttam, ahogy épp a füstre dobálja Jane a maradék testrészt.
- Hagyd csak, megcsinálom. –fogtam meg én is pár darabot.
Jó apróra szedték szét őket…
- Nem kell a segítséged. –mordult fel.
- Ne szórakozz velem Jane. –dobtam egy újabb darabot a tűzre.
- Ja, persze. Nem lehet. A végén még megöletsz. –szűrte a fogai között.
- Mi van veled? –emeltem fel a hangom.
- Oh, csak egy kicsit fent hordod az orrod mostanság. De ne aggódj, majd segítek, hogy a földbe vert. –morogta, és rám irányította az erejét.

Épp elvettem tőle, amikor egy hangos csattanást hallottam meg. Jane a földön feküdt, a nyakát Caius szorította.
- Engedd el. –léptem melléjük.
- Bántani akart. –morogta.
- Túlélem. Engedd el. –mondtam erőteljesebben.
- Rendben. –sóhajtott,de még mindig feketén izzó szemekkel meredt a lányra.
- Mi a baj Jane? –fordultam a lehunyt szemű lány felé.
- Az, hogy itt vagyok. A kezdetektől. Én vagyok a legjobb. Mindig is az voltam. Idejött, és azonnal learatta a babérokat. Azokat én érdemlem. –kiabált, de éreztem, hogy legszívesebben zokogott volna.
Mellé léptem, és megöleltem. Visszaölelt, és már rázkódott a sírástól.
- Nyugi Jane. –suttogtam. –Menj fel a szobádba. Mindjárt megyek én is.
- Rendben. –bólintott, majd elsuhant.
- Igaza van. –vettem le a köpenyem. –Nem érdemlem én ezt meg.
A köpeny a földön landolt, én pedig az ajtó felé indultam, de Caius a karomnál fogva visszarántott, majd karjaiba zárt, amik vasként öleltek körül.
- Nem mész te sehova. –suttogta.
- Dehogynem. –mondtam dacosan.
- Megérdemled. Hidd már el, hogy nagyon jó vagy. Ez neked való. –mosolyodott el. –Fél óra múlva nálad leszek, és megbeszéljük.
- Rendben. –bólintottam, és már ott sem voltam.
Egyenesen Jane-hez mentem. Kopogtam, majd benyitottam. Az ágyán hevert, és a plafont fürkészte.

- Azon elmélkedtem, hogy miért vagyok még itt… - törte meg a csendet, majd fájdalmas tekintetét felém fordította.
- Mert jó vagy. –mosolyogtam rá. –A legjobb.
- Dehogy. Te jobb vagy. –tekerte a fejét.
- Jane. Nagyon jó vagy. Higgy magadba. És lesz egy meglepetésem. –mosolyogtam rá. –Segíts nekem a csoportot képezni. Egyszerűen rémesek.
- Rémesek? –kacagott fel.
- Azok. Semmit sem tudnak. De a semmi az szó szerint értendő. –mosolyogtam.

- Akkor jó. Segítek. –egyezett bele.
- Köszönöm. –öleltem meg.
Még beszélgettünk egy kicsit, majd hallottam, ahogy Caius elhalad az ajtó előtt.
- Jelenésem van. –forgattam meg a szemeimet. –Majd visszajövök.
- Rendben. –mosolygott. –Szorítok.
- Puszi. –léptem ki az ajtón, és egy kis kerülőn a szobám ablakán beugorva az ágyon vártam a vendégem, aki pár másodperc múlva egy kopogás után be is lépett.
- Miről szeretnél beszélni? –mosolyodtam el.
- Öhm…- vakarta meg zavartan a tarkóját.
- Értem már. –masszíroztam meg az orrnyergem. –Hála egy elcsórt képességnek, éreztem a belőled jövő pozitív érzéseket. De nem csak az volt.
- Hát igen… - ült le.
- Neked is elmondom, mint ahogy másnak is, hogy nem lehet köztünk semmi. –kezdtem bele a monológomba. –Én mást szerettem, más szeretek, és szeretni is fogok.

- A Cullen gyerek. –sóhajtott. –De azért próbálkozni szabad.
- De ne tedd. Figyelj. Biztos találsz majd olyat, akit szeretsz, és ő viszonozza érzéseidet. De ez nem én vagyok. –magyaráztam megértően.
- Tudom…- állt fel. –Csak ezt akartam megbeszélni. Három órakor nagygyűlés. Gyere majd. –ment ki.
- Rendben. –terültem el az ágyon.
Az a pár óra, ami délután 3-ig volt, gyorsan eltelt. Dumáltunk Jane-el, edzettük a csapatot, elmentünk vásárolni, és jól mulattunk. Három óra előtt pár perccel a nagyterembe mentem, ahol már mindenki ott volt.
- Milyen pontos vagy. –mosolyodott el Aro.
- Nem szeretek előbb érkezni. –incselkedtem, majd leültem a székembe.
- Arról lenne szó, hogy az itt vendégeskedett Rosalie –kezdett bele Aro. –összeesküvést szervez ellenünk. Ezért egyértelműen el kell pusztítanunk. A fülünkbe jutott, hogy a Cullen családot is bele vonta a dologba, legalább is náluk van. Ezért két óra múlva indulunk. –jelentette ki.
- Hogy mi? –dörrentem fel. –A Cullen család nem tenne ilyet.
- Majd kiderül. Menjetek a dolgotokra. Mindenki jön. –jelentette ki Caius, majd elhagyta a termet.
Én villámgyorsan a szobámba mentem, és elővettem egy fényképalbumot. Le kell nyugodnom. Ez képtelenség. Ez hülyeség. Ilyet nem tennének. Megnéztem a jól ismert képeket, és felidéztem az emlékeket. Visszatettem az albumot a helyére, és szembe kerültem a még 16 évvel ezelőtt kapott díjamra, amit Jazz és én nyertünk. Tánc… milyen régen táncoltam egy jót…
Mire észrevettem, már háromnegyed öt volt. Gyorsan felkaptam egy fekete farmert, egy eléggé kivágott felsőt, fekete tűsarkút. A hajamat feltűztem, gyorsan felvettem egy köpenyt is, és a mobilomat a zsebembe csúsztattam. Az udvarra mentem, mivel onnan hallottam a beszélgetéseket.

- Akkor indulhatunk is. –indult el Aro.
Most mindenki szétszóródva indult el…

:)

Sziasztok!
Egy novella pályázatot szeretnék bejelenteni, amit Dorcym indít :)
Próbáljátok meg, jelentkezzetek, és dolgoztassátok meg egy kicsit az okos kis buksitokat :)
Ide tessék benézni: Dorcy pályázata .
     A link autómatikusan a verseny bejegyzésére visz. :)
Sok szerencsét, és tessék indulni :) Puszi

Más élet- II. 6. fejezet

Sziasztok! Először is köszönteném az új olvasóimat :)
Másodszor köszönöm a komikat :D ;) Tudtam én, hogy 3-nál többet is össze tudtok hozni <3
Itt is van a feji :D Előbb, mint péntek :P Puszi

47. fejezet –Vagyis II. 6. fejezet
(Bridget)

- Igen. Arról lenne szó… - kezdett bele Aro, és akkor egy gondolat jött tőle.
- Ez most komoly?? –döbbentem le. - A legkomolyabb. –lépett mellém Caius.
- Nagy vezetői tehetséget látunk benned Bridget. Ez csak egy ajánlat. –mosolyodott el Marcus.
- Most komolyan Maguk vezetőnek akarnak? –kerekedtek el a szemeim.
- Igen. Méghozzá a negyediknek. Te ügyelnél a vegetáriánus vámpírokra, de ugyan olyan katona maradnál, részt vehetnél a küldetésekben, meg minden egyéb, csak szavazati jogod lenne. –magyarázta gyorsan Aro.

- Tehát, szavazhatnák, de ugyan úgy harcolhatok, bulizhatok, küldetésezhetek, és megmaradnának a barátaim? –elmélkedtem.
- Pontosan. Sőt, még faggathatnál is. Meg kínozhatnál, és a barátaid megmaradnának. –mosolyodott el.
- Öhm… elgondolkodok rajta. –hajoltam meg, és kimentem a teremből.
- Ne szólj erről senkinek. –kiabáltak utánam.
- Rendben. –szóltam vissza, és már a szobám felé suhantam.
Odabent leültem a zongora elé, és nekiálltam játszani. Kell egy kis nyugalom. Ez mindig kikapcsol. Ujjaim siklottak a billentyűkön, és lágyan lenyomtam őket, hangokat kihozva a hófehér zongorámból. Eljátszottam utána még pár számot, és bekapcsoltam a Tv-t. Egy szám ment rajta, ami teljesen meghatott.  (http://www.youtube.com/watch?v=D78L3qJG4Aw&feature=related )

„Emlékezz rám, mikor fúj a szél,
Emlékezz mikor minden véget ér.
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom szemem.

Emlékezz mennyire szerettél,
Mennyire fájt mikor elmentél.
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom szemem”

Épp a refrénjét hallottam, de ez is épp elég volt. Kikapcsoltam a Tv-t, és eldőltem az ágyon. Úgy döntöttem, megkeresem ezt a számot. Szépen bekapcsoltam a Laptop-omat, és felmentem Youtube-ra, majd megkerestem. Children of Distance: Emlékezz rám.
Jó párszor lejátszottam, és teljesen kívülről tudtam. Rájöttem, hogy vissza már nem mehetek a Cullen családhoz. Pedig Nich felnőtt. Hoztak róla pár képek a kémek, mennyire megismerném. Biztos nagyon jó személyiség. De vissza már nem mehetek. Legyek vándorló, nomád, és töltsem egyedül az életem? Á, ki van zárva. Nem bírom a magányt. Marad Volterra. Akkor viszont el kellene fogadnom az ajánlatot. Mérlegeljünk.
Miért fogadjam el?
 Nagyon jó ajánlat, és megtisztelő.
 Ki tudnák állni a vámpírok mellett, és persze ítélkezhetnék is felettük.
 …
Miért ne?
 A barátaim lehet, hogy berágnak rám.
 Nem szeretek csicskáztatni.
 Nem szeretem, ha vigyáznak rám, pedig itt testőröm is lenne.
 Felhívnám magamra a figyelmet
 Nem akarok széket a Mesterek mellett.

Na jó, ezeket mind el tudom intézni. Mondjuk nekem testőr sem kell. Ugráltatni úgysem fogok senkit Széket nem kérek, habár Aro-ék ezt nagyon akarni fogják. A barátaim meg talán nem rágnak be rám. Legalább is remélem. Na jó, megvitatom a dolgokat Aro-ékkal. Lementem a nagyterembe, és csak a Mesterek voltak bent.

- Fél nap alatt el is döntötted? –csodálkozott Caius.
- Mennyi idő alatt? –néztem ki az ablakon. –Hupsz… kevesebbnek hittem.
- Semmi gond. Mire jutottál? –állt fel Aro.
- Mérlegeltem. Van ennek az egésznek jó, és rossz oldala is. De a rosszra több jutott. –sóhajtottam.
- Tehát nem? –szomorodott el Caius.
- Még nem fejeztem be. Csakhogy ezeket a rossz dolgokat el lehet hagyni. És így belemegyek az ajánlatba.
- Igen? És mik lennének azok a rossz dolgok? –ölelt meg Caius.
- Az, hogy például nekem nem kell testőr. Én nem akarom, hogy valaki is vigyázzon rám. Én sem akarok senkit ugráltatni. Nem akarom az összes időmet a négy fal között tölteni. Küldetésezni akarok, izgalmas életet. Persze megértem, hogy ez nem unalmas, de nem az én világom. Tehát, belemegyek. De csak a szavazati jogot kérem. –mosolyodtam el. –Jó lesz?
- Én belemegyek. –szólt mellőlem Caius.
- Én is. –bólintott Marcus.
- Akkor eldőlt. Három nap múlva megtartjuk a felavatásod. –mosolyodott el Aro.
- Szeretném, ha mindenki ugyanúgy tekintene rám a felavatás után, mint azelőtt. –magyaráztam. –Tehát továbbra is incselkedjenek velem a vámpírok, harcolhassak velük. Szeretnék normális életet élni. Már amennyire lehet. Tehát nálam nincs magázás, nagymértékű tisztelet, és főleg nincs „minden percben a rendelkezésére állok” dolog. Arra allergiás vagyok. És ha sértegetnek, vagy bántanak, vagy egyéb, akkor azt majd én elintézem, nem kell segítség. És ilyen miatt nem ölök. –mondtam magabiztosan.
- Mondtam én, hogy jó vezető lesz. –nevetett fel Caius.
- Beleegyezek. Arra gondoltam, hogy a székedet te tervezhetnéd meg. –mosolygott Aro.
- Én már tudom milyen legyen. –mosolyogtam, majd elszaladtam egy lapért és egy ceruzáért.
Olyan típusú, mint a másik három mesternek. A tetején egy ábra. Nálam egy barnamedvét fog ábrázolni. Mint a két karfájának a végén lesz egy-egy jel. Az egyik oldalában a Volturi jelkép, a másik oldalában pedig a Cullen jelkép fog díszelegni. Persze nekem sokkal keskenyebb lesz, mint a Mestereknek, és nem arany-fekete, hanem arany-piros színű lesz. Átadtam a terveimet Aro-nak, aki csak bólintott egyet, majd eltette a rajzot.
- Holnapra meglesz. Most elmehetsz. Pakolni. Ja, és kinek akarsz meghívót küldeni? –mosolyodott el.
- Pakolni? Én nem megyek sehová. –mondtam karba tett kézzel.
- Nem költözöl át a mi részünkre?
- Nem. Tökéletes nekem ott, ahol vagyok. Az elmúlt tizenhat évben megfelelt, most is megfelel. Szeretem a szobámat, és nem költözök.–mondtam dacosan. - Ja, és csak egy családnak szeretnék meghívót küldeni. De majd én megírom, és elküldöm. 
- Ahogy akarod. –mosolygott Caius. –És mostantól nem kell magázni. Ja, és ma és holnap még senki ne tudjon semmiről.
- Várjunk csak. Most már kihívhatlak egy csatára? –csillant meg a szemem.
- Igen. –kacagott a szőke Mester.
- Ez az. –tapsikoltam. –Akkor holnap.
Elhagytam a termet, és boldogan mentem a szobámba. Ott kiültem az erkélyemre, és néztem a csillagos eget. Boldogan keresgéltem a csillagképeket, és találtam meg őket. Majd elszomorodtam. A holdat néztem, és biztos voltam benne, hogy az is, akit szeretek, pont a holdat nézi.
- Alec. –bólintottam.
- Mióta tudtad, hogy itt vagyok? –lépett mellém.
- Már kezdettől fogva. –mosolyogtam. – Milyen volt a tegnap este?
- Nagyon jó. Felix dünnyögött, hogy ott hagytad, mindenki más nagyon jól mulatott.
- Hát igen… el kellett húznom… Ott voltak Cullenék. Legalább is csak ketten. De bőven elég volt az is… - csuklott el a mondatom. – Magamra hagynál?
- Persze. –hagyta el a szobám.
Elővettem egy papírt. Nekiálltam írni a szokásos meghívó szöveget.
„Szeretettel meghívjuk a Cullen családot az új Volturi vezető avatására. A rendezvény December 28.-án lesz, az Olaszországi Volturi várában. Megjelenésükre számítunk. Üdv.: Volturi. „
Leírtam a szöveget, megváltoztattam az írásom, betettem egy borítékba. Ráírtam, hogy: A Cullen család részére, és nyomtam rá egy pecsétet, leragasztottam, és lementem. A mesterek a teremben voltak.
- Hello. Itt a levél. –adtam át.
- Küldöm is. –mosolyodott el Aro. –Biztos jó ötlet őket meghívni?
- Ők a családom. Ne értsd félre, szeretlek titeket, és most ti vagytok a családom, de mindig is ők maradnak az igazi család, aki átváltoztatott, tanítgatott, állati vérre szoktatott.
- Tőlük indultál. Értjük mi. –bólintott Caius.
- Köszönöm. Megyek, veszek magamnak egy fekete szoknyát. –mosolyogtam, majd elhagytam a termet.
Visszamentem a szobámba, és ledőltem az ágyra. Órákig elmélkedtem, aztán felkeltem. Magamra kaptam valami normális ruhát, ami jelen esetben egy fehér farmert, sárga magas sarkút, sárga felsőt, és fehér dzsekit takart. Beledobtam a sárga táskámba a jogsimat, bankkártyámat, telefonomat, felkaptam a kocsi kulcsom, és már mentem is. Bepattantam a kocsiba, és kihajtottam a várból, be a városba. Szerencsémre borús az idő. Minden útba jövő estélyiruha boltba beugrottam, de nem találtam meg az igazit. Végül, a tízedik boltban megakadt a szemem egy fekete csodán. Ez egy spagetti pántos, fekete szoknya. A felső része eléggé szűk, és csipkéhez hasonlító minta van rajta, aztán a derekától habcsók szerűen omlik szét, csakhogy a bal combnál ki van vágva. Felpróbáltam, és tökéletesen állt. Visszaöltöztem, és kifizettem. Beugrottam egy fehérnemű boltba, és vettem magamnak egy új fekete szettet, és egy harisnyát, ami átlátszó, de fekete minta van rajta. Elméletben tökéletesen illett a ruhához. És otthon vagy egy tökéletesen passzoló cipőm is. Tehát, akkor kész is. Hazamentem, és a ruhákat egy akasztóra szedtem össze, betettem a gardróbba, alá a cipőt, és nyugodtan ültem le. Észre sem vettem, hogy már esteledik…

*_Emmett_*

Az akció, miszerint megtaláljuk Bridget-et, sikertelen lett. Rémlik pár dolog, mondjuk az aranybarna szemei, de minden olyan zavaros. Addig tiszta minden, hogy eljutottunk egy Club-ig, ahol Bridzs illatát lehetett érezni, aztán semmi. Furcsa ez az egész...
Felsóhajtottam, és leültem a TV elé. Egyszer csak ismeretlen vámpír illatát sodorta felénk a szél. És embert fogyaszt. Mindenki a nappaliba ment, és vártuk az ismeretlen, aki megállt az ajtó előtt, és bekopogott. Carlisle kinyitotta az ajtót, és mosolyogva üdvözölte a Volturi katonát.
- Csak ezt a levelet hoztam. Viszlát. –mondta, és már ott sem volt.
- A Volturi küldte. –elmélkedett Apa. –Mit akarhatnak?
- Ha megnézzük, meglátjuk. –ült le az asztalhoz Nich, közben a szemét forgatta.
Mindenki helyet foglalt, és Carlisle kibontotta a levelet.
- Új vezetőt avatnak. Holnap. És meg vagyunk hívva. –olvasta Carlisle, közben mondta nekünk.
- Megyünk? –kérdezte Esme.
- Nem. –jött a válasz mindenkitől.
- Nincs kedvem odamenni, a gyilkoló gépek közé. Bőven elég nekem a saját bajom is. –ültem vissza a TV elé.
- Akkor nem megyünk. –vitte fel Carlisle a levelet, majd betette a többi közé.

*_Bridget_*

Ma van az avató. Ohh, ez nehéz lesz. Izgatott vagyok, és egyben szomorú. Az utóbbi napokban alig találkozhattam a barátaimmal, egyrészt, mert sok dolgom volt, másrészt, mert hazudnom kellett nekik. Úgyhogy inkább elkerültem őket. Hogy egy kicsit oldjam a hangulatot, kihívtam Caius-t egy harcra. Én már a harctéren állok, és rá várok. Pár perc múlva megjelent egy fekete ingben, és sötétkék farmerban, meg SPORT CIPŐ-ben. Elnevettem magam.
- Valami nem jó? –mosolygott.
- De… persze. Tökéletes. –nevettem újra. A körülöttünk lévő vámpírok nagyon érdekesen néztek ránk.
- Na nézzük, mit tudsz.
- Fél kézzel leverlek. –kacsontottam rá, mire a körülöttünk lévő természetfeletti lények ledöbbentek, és elfelejtettek levegőt venni.
- Nem vagyok ám olyan rossz, mint te gondolod.
- Nem gyakorolsz. Csak ülsz a székedben. Lassan elsorvadsz. –kacagtam.
- Elsorvadok? Tudod mit, megnézzük, mennyire vagyok sorvadt. –ugrott nekem.
Könnyedén kivédtem támadásait. Látszik, hogy nem gyakorol. Egy gyenge rúgással elrepítettem. Mégsem törhetem teljesen össze. Mosolyogva mentem utána. Ő csak törökülésben ült, és mosolygott.
- Sorvadt. –vetettem oda nevetve. –Hány éves is vagy? Hány ezer?
- Ha-ha-ha. –kacagott. –Röhög a vakbelem.
- Az jó. Kezd visszatérni beléd az élet. –nyújtottam a kezem, és felsegítettem a földről.
A harc kezdetére az összes Volturi vámpír kint gyülekezett, és néztek minket. Azóta is döbbenten állnak, és még levegőt sem vesznek.
- Menj átöltözni. Egy óra múlva kezdődik a műsor. –kacsintott Caius.
- Mit terveztek azon kívül? –ijedtem meg.
- Semmit. –kacagott.
- Rémes vagy. Mint egy három éves. –forgattam a szemem.
- Ha én vagyok három, akkor te mennyi? –húzta fel a szemöldökét. –Úgy egy napos.
- Vicces. Honnan szedted, vicckönyvből? –incselkedtem.
- Nem. Magamtól jött. –mondta büszkén.
- Pedig azt hittem, hogy könyvből. Mert akkor azt azonnal ki kéne dobni. –sóhajtottam.
- Te most kritizáltál engem? –lépett közelebb.
- Mi van, ha igen? –pimaszkodtam.
- Huh… ne tudd meg. Inkább fuss. –mosolyogva lökött rajtam egyet, mire suhantam is, ő pedig utánam.
- Szerintem irány készülni. –mentem be a szobámba.
- Szerintem is. –szólt vissza.
Gyorsan lezuhanyoztam, megmostam a hajam, és megszárítottam. Kivasaltam, majd besütöttem, így lágy csigákban omlott a vállamra. Fújtam rá lakkot, majd jó erősen kihúztam a szemem szemceruzával, majd szempillaspirál, egy kis szájfény, és már csak az öltözködés. Levettem a köntösöm, felkaptam a fehér neműm, meg a harisnyát, majd felhúztam a szoknyát is, és a cipőmbe is belebújtam. Felvettem a karláncom, és a Volturi nyakláncom.
- Kész. –forogtam meg a tükör előtt.
Kopogtattak, és Alec lépett be.
- Azért jöttem, mert utasítottak, hogy kísérjelek be. –nyújtotta a karját.
- Mérges vagy?
- Eltitkoltad előlünk, hogy vezető leszel. Mégis milyen kedvembe legyek? –dörrent rám.
- Ezt kellett tennem. –sóhajtottam. –Különben is, nem leszek teljes vezető.
- Hogy hogy nem leszel teljes vezető? –értetlenkedett.
- Ugyanúgy megyek küldetésre, harcolok veletek, nem lesz testőröm, csak szavazati jogom. Ennyi. És nem kérek tiszteletet, csak akkorát, amekkorát eddig is. És engem nehogy magázzatok, mert falnak futok.
- De akkor kidől az a fal. És kit fogsz megkérni, hogy csinálja meg? –mosolygott.
- Téged. –kacagtam.
- Akkor jó. Itt vagyunk. –mosolygott. –Vigyázz magadra.
- Fél órába nem halok bele. –kuncogtam, és beléptem a terembe.
Mindenhol fekete és arany díszek.
- Azt hiszem még is. –nyögtem fel, mire Alec elmosolyodott, majd leült az első sorba, az egyik székre. Én pedig lassan bementem, és megálltam a vezetők előtt. Aro felállt, majd mondani kezdte a szövegét.
- Bridget Hale Volturi. Fogadod, hogy betartod a Volturi szabályait, és jó vezető leszel? Fogadod, hogy… - innentől nem figyeltem a szövegre.
- Fogadom. –mondtam magabiztosan.
Aro elém lépett, kivette a nyakamból az ezüst Volturi láncomat, és helyére egy aranyat tett. Ez jelképezte, hogy én vagyok az egyetlen vega Volturi tag, és most már vezető is. Odakísért a székemhez, én pedig leültem, mire mindenki tapsolni kezdett. Elmosolyodtam, de túlzásnak tartottam. Végignéztem a tömegen. Valakik hiányoztak. Hát nem jöttek el. Mondjuk nem írtam le, hogy én leszek az új vezér, de azért eljöhettek volna. Elindult a zene, és Caius táncolni hívott. Mosolyogva keringőztem egyet vele.
- Mikor lesz vége? –súgtam.
- Amikor elmész. –kuncogott.
- Akkor már mehetek is? –csillantak meg a szemeim.
- Nem, azért még ne menj. –mosolygott.
- Rendben. –szomorodtam. –Nem szeretem, amikor ennyien néznek.
- Majd megszokod. –mosolygott.
- Én nem akarom megszokni. Nem szeretem, ha mindenki az én kívánságaimat nézi. Olyan zavaró. –forgattam meg a szemeim.
- Egy idő után nem az. –bíztatott.
- Én nem akarok ezekhez hozzászokni. Ugyan az vagyok, aki eddig is. –mosolyodtam el.
- Igaz. –bólintott, majd Felix lekért.
- Na, miujs? –mosolyogtam.

- Áh, minden rendben van. Magával? –vigyorodott el.
Tarkón csaptam, és kidugtam rá a nyelvem.
- Ne magázz, mert kiakadok.
- Miért ne? –mosolygott.
- Mert ugyan az vagyok, aki eddig, csak most van szavazati jogom. –magyaráztam sokadszorra. – Sőt, kihívlak holnapra. Oké? Napfelkeltekor az udvaron. –kacsintottam.
- Rendben. Legyőzlek. –mosolygott magabiztosan.
- Azt megnézem. Eddig sem ment, most sem fog. –kuncogtam.
- Majd meglátjuk. –húzogatta a szemöldökét. Megforgattam a szemem, és miután Alec-cal és Dem-mel is táncoltam egyet, elmentem a szobámba. Lehámoztam magamról a ruhámat, és egy short-ot, meg egy pólót felvéve az ágyamba ugrottam, és nekiálltam gépezni.

                                       ____****____

(Emmett)

Nem mentünk el az avatóra. Mit keressek én ott? Én azt sem értem, minek hívtak meg minket egyáltalán? Már mindegy. Inkább harcoltam egyet Nicholas-sal. Nem rossz a gyerek, de nem is olyan jó, mint én. Igaz, most eléggé elgyengültem. Nem sokat járok vadászni, alig harcolok, nem foglalkozok eleget a családommal, és csak magamat emésztem. Hihetetlen, hogy meg tudtam változni egy nő miatt. Teljesen üresnek érzem most magam. De, ez van. Ismerős illatot hozott a szél, majd a kopogtatás az ajtón. Carlisle kinyitotta, én pedig reagálás nélkül néztem tovább a TV-t. Pontosabban igazából dühöngtem volna, törtem, zúztam volna, amiért idejött. De nem tehetem. Nemrég költöztünk vissza Alaszkába, nem akarom tönkretenni a házat. Bridget elmenése után még jó pár helyen voltunk. Egyszer London, Párizs, majd újra Alaszka. Igaz, a település másik végébe vettünk házat, de az részletkérdés. Rosalie beszélgetésbe elegyedett Nich-el. Itt szakadt el a cérna. Mérgesen álltam fel, és léptem oda hozzájuk.
- Gyere Nich, a végén még elkapod a kórt. –mondtam egy dühös pillantás mellett.
- Milyen kórt? Ismered már Roseliet? –állt fel.
- Ha nem ismerném, sokkal könnyebb lenne az életem. –mormogtam, és felmentem a szobámba.
Dühösen huppantam le az ágyamra, és próbáltam visszafojtani a dühöm. Nich is bejött, és faggatni kezdett. Én pedig mindent elmeséltem neki az emberi koromtól kezdve Nich örökbefogadásáig. Néha közbeszólt. Például ezt:
- Igen. Emlékszek egy arany szempárra, meg szőke hajra. Legalább is valami ilyesmi rémlik…- vakarta meg a tarkóját.
- Bridget. –bólintottam. Elővettem egy képet, és odaadtam neki. –Tessék.
- Köszi. –mosolyodott el, és elkezdte a képet tanulmányozni.
Miután mindent elmondtam neki, és mindent elmagyaráztam, megértően bólintott.
- Elhiszem, hogy hiányzik. –helyeselte.
- Nehéz volt. És az is. Nekiálltunk keresni, de nem találtuk. Esélytelen. –fogtam a fejem. –Pedig megmondanám neki, hogy sajnálom, és nem volt igaz, amit mondtam, és megbocsájtanám neki, hogy megcsalt. Mármint ha megcsalt egyáltalán. Menjünk le. –álltam fel, és már lent is voltam.
Lent nem kis meglepetésemre Rosalie ült, mellette Bella, és beszélgettek. Úgy néztek ki, mint a legjobb barátnők. Hát igen… Alice az elmúlt tizenhat évben inkább a Jasper, és az én társaságomat kereste, valamint Nich mellett töltötte mindennapjait.
- Gyere, felviszem a cuccaid az egyik vendégszobába. –fogta meg Bella Rosalie cuccait, és a lépcső felé indult.
- Hogy mi? –dörrentünk rá hárman egyszerre.
- Rosalie visszaköltözik. –rántotta meg a vállát. –És most hagyjátok abba!
Morogtam egy sort, de most mit lehetne tenni? Kidobjam a cuccait? Jó ötlet. De nem fogok az ő szintjére lesüllyedni.
- Mikor hagyott el Andrew? –hallatszott Bella hangja.
- Már régen. Tizenhat éve…- kezdett bele Rosalie a történetbe, de nem érdekelt.
Csak annyi ragadt meg, hogy Andrew és Rose veszekedtek, és ezért szakítottak… Könnyen feladták, mit ne mondjak…

Komit kérek... <3

4. díjam:) Nagyon köszönöm!

Sziasztok!
Hát igen... Ennek is eljött az ideje.
Megkaptam Dorcy-tól a 4. díjamat :D Köszönöm Csajszimmm <3 <3
És akiknek tovább küldöm:
- Nicole: Édes hármas
- Libricica: Road to infinity
- Larissa: Larissa...

Még egyszer nagyon köszönöm neked Dorcym, és puszi (L) <3 :)

Más élet- II. 5. fejezet

Sziasztok!
Köszönöm, hogy benéztetek Esztihez, és bíztattátok. Ezért most itt a jutalom. Puszi

Komit kérek <3

46. fejezet- Vagyis II. 5. fejezet
(Alice)

Már több mint tizenhat éve nem láttam. Tizenhat szenvedésekkel teli éve. Ez a karácsony is rémes lesz. Mindenki letört, Emmett legfőképp. Azóta is egyedül van. Még mindig szereti. Csak azt nem értem, hogy miért nem megy utána…
Az ajándékozáson már túl vagyunk, épp Denali-ba tartunk. Nich a hátsó ülésen ül Emmett-el,  és zenét hallgat. Nicholas nagyon megszerette Emmett-et. Mintha az apja lenne. De legalább a keresztapja. Átvette tőle a poénos formáját, azt, hogy mindenből viccet csinál. Főleg, hogy most már vámpír lett. Igen, egy banda megtámadta, miközben az utcán sétálgatott. Megkéselték, és meglőtték. Nem volt régen. 3-4 hónapja. Igaz, a kontrollja nem olyan tökéletes, mint Bridget-nek volt annakidején, de nem is rossz. Uralja önmagát, de nem kockáztatunk. Tehát inkább nem visszük még emberi társaságba.

*_Már visszafelé úton_*

Már csak pár perc, és leparkolok a ház előtt. A maradék utat beszélgetéssel töltöttük. Jasper próbál mindenkit jobb kedvre deríteni, de elég kevés sikerrel. És egyre rosszabb lesz. Miután leparkoltam a ház előtt, ismerős illatot éreztem meg, és kipattantam a kocsiból, beszáguldottam a házba, és döbbenten figyeltem a feldíszített fenyő alatt lévő ajándékhalmot. Megfagyva álltam, és csak néztem, közben a többiek bejöttek. Nicholas mozdult először, és odament a csomagokhoz. Kivette a sajátját, ami egy fényképalbumból, és egy becsomagolt kicsi dobozból állt. Kibontotta, és megnézte a kulcsot. Egy motor kulcsa. Ezután jobban megnéztem az ajándékokat. Találtam egy cetlit rajta. Ezt a papírt Bridget írta. Az fix. Kivettem a nekem címzett dobozt, és kibontottam. Egy égszeres doboz volt. Felkattintottam, és találtam benne egy medált, ami egy magas sarkú cipőt ábrázolt, ami ki volt rakva piros drágakövekkel. Meghökkenve néztem az ajándékot. Közben mindenki kibontotta a sajátját, és csodálkozva nézte.


                                                               ***___***
(Bridget)

Leültem a homokba, és figyeltem a vizet. Sóhajtottam egy nagyot, és felvettem a magam mellé letett fekete Volturi köpenyem. Egyszer csak lépteket hallottam meg magam mögül, és dühös morgást.
- Mit keres egy magadfajta a földünkön? Nem tudtad, hogy ide tilos bejönni? –morgott egy hang. Petric… ohh, nem ismert fel. Ja, persze, rajtam van Sophie illata.
- Én úgy tudtam, hogy nekem engedélyezve van. –fordultam meg, és vettem le a csukjámat. –De ha nem, akkor mehetek.
- Bridget!!! –ugrott a nyakamba Petric.
Szinte semmit sem változott az idők alatt, hála a farkas létének.  Igaz, vagy hat éve voltam utoljára La-pushba. Párt még nem talált magának.
Szorosan megölelgettem.
- Hiányoztál. –suttogtam.
- Te is nekem. El sem tudod hinni, hogy mennyire. –engedett el.
- Más a hajad. –túrtam bele felállított hajába. –Így már sokkal jobb.
- Nem tetszett felállítva? –dörmögte.
- Jó volt az is, de ez jobban áll. –kócoltam újra össze barna haját. – És csak ezért jöttem.
Felvettem az ajándékát, és átadtam.
- Nem is maradsz? –szomorodott el.
- Nem. –simítottam végig arcán. –Vissza kell mennem.
- Egy kulcs? –húzta fel a szemöldökét, miután kinyitotta az ajándékot.

- Holnapra ideér az ajándékod. –mosolyogtam. –És nem árulom el, hogy mi az.
- Biztos? –kérdezett vissza.
- Igen. –mosolyogtam.
Eldöntött a homokban.
- Biztos? –mosolygott.
- Igen.
- Biztos? –kezdett el csizikni.

- Igeeen. –nevettem. – Na jó, ma délután megtudod.
- Akkor már csak pár óra? –húzta fel a szemöldökét.
- Igen. Vagy nem. –mosolyogtam, mert meghallottam a szállító autó hangját. –Pár perc múlva megtudod. Tudtam én, ha azt mondom, hogy siessenek vele, akkor sietnek.
- Mi az? –mosolygott.
- Nem mondom meg.
- Hát jó. Amúgy jól áll a fekete köpeny.
- Köszi. –mosolyogtam, és felhúztam a csukjám, és Pet hátára ugrottam.
- Hééé! –kiabált.
Én csak nevettem. Ekkor valaki megrúgott, és repültem. Petric pedig utána is futott.
- Jól vagy? –emelt fel.

- Csak húsz métert repültem. Persze. –álltam fel. – Ki volt ez?
- A falka legújabb tagja, még nem ismer. –magyarázta.

- Akkor illene bemutatkoznom. –mentem oda a morgó emberhez. –Bridget Hale Volturi vagyok.
- Hogy ki? –kerekedtek ki a szemei.
- Petric egyik legjobb barátja, régen a Cullen család tagja, most pedig az egyik legjobb Volturi testőr.
- El ne bízd magad. –röhögött Petric.
- Na, ezt megbánod. –emeltem fel, és dobtam bele a jeges vízbe.
- Ez hideg!!! –ugrott ki belőle.
- Itt az ajándékod. Gyere. –húztam a motorszállító autóhoz.
- Bridget Hale? –fordult felém a szállító.
- Igen. Hol írjam alá? –fogtam meg a tollat, és aláírtam a papírt.
A szállítók levették a motort, amire egy óriási piros masni volt kötve. Persze az én kérésemre.
- Köszönöm. –intettem a szállítóknak, miközben elmentek. – Boldog karácsonyt.
- Köszönöm Birdzs. Honnan tudtad, hogy ezt akarom? –ült fel a motorra.
- Csak tippeltem. –rántottam meg a vállam.
A motor egy kék-ezüst-fekete színekben pompázó Suzuki 750 gsx volt.
- Boldog karácsonyt. Ezt add oda a húgomnak kérlek. –adtam át neki egy dobozkát. –Mennem kell, mert sosem érek vissza.
- Vigyázz magadra. És telefonálj. –ölelt meg.
- Vigyázok. Szia. –intettem, és elsiettem.
Legalább is emberi tempóban futottam az erdőig, ott pedig az én tempómba a Cullen ház előtt álló kocsiig. Sophie bent ült, és bömböltette a zenét.
- Mehetünk. –pattantam be mellé.
- Biztos? –húzta fel a szemöldökét.
- Persze. –indítottam, és már száguldottunk is. 

*_Hazaúton_*

Szépen betettem a lejátszóba a karácsonyi CD-met, és már meg is szólalt az ismerős dallam.
Deck The Halls. ( http://www.youtube.com/watch?v=dtX4vau33-Y&feature=related )
Elkezdtük énekelni, és boldogan kacagtunk.
Aztán jött a kedvenc számom.

All I Want For Christmas Is You (http://www.youtube.com/watch?v=y3hoYiUfZf0&feature=related )

 Nekiálltunk ezt is énekelni, és megcsörrent a mobilom. Halkítottam egy kicsit a zenén, és felvettem a telefont.
- Igen? –szóltam bele.
- El sem tudod hinni, hogy milyen jó ez a moci. –bőgette meg a motort Pet. – Amúgy szia. Jól énekelsz.
- Én nem éneklek. Sophie-t hallod. –nevettem, és odatartottam barátnőmhöz a telefont, aki beleénekelt.
- Akkor ő. Ohh, hé! Miért engem dobáltok? Tedd le! –kiabálta Petric, valószínűleg nem a telefonba. –Egy hógolyócsata kellős közepébe keveredtem. Mennem kell. Szia.
- Vigyázz magadra. Puszi. –tettem le.
- Ez ki volt? –hangosította fel Sophie a zenét.
- Petric. –mosolyogtam.
- Az ki? –húzta fel a szemöldökét.
- Még nem mondtam? A farkas. –magyaráztam.
- Ja, a képről. –esett le neki.
- Komolyan mondom, neked komoly baj van a memóriáddal. –forgattam a szemem. –Menj orvoshoz. Rád fér…
- Majd elmegyek a vámpírorvoshoz. –forgatta meg a szemeit. –Ohh, bocsi. Nem úgy értettem.
- Nem baj, nyugodtan menj csak el Carlisle-hoz. –mosolyogtam. –A legjobb orvos. Nyugodtan ajánlom. –hátradobtam a köpenyem, mivel így elég rossz volt vezetni.
Épp elhaladtunk Alaszka mellett, amikor egy suhanó vámpírt véltem felfedezni az autó mellett. És az illat… Jasper… Jajj, ne. Tövig nyomtam a gázpedált, és még gyorsabban száguldottunk. Egy idő után feladta az autó követését, egyrészt, mert elfogyott az erdő, másrészt, mert nem engedtem volna, hogy utánunk jöjjön. Megzavartam volna az elméjét, és már kész is. Lassítottam egy kicsit, de még így is bőven a megengedett sebességhatár felett jártunk.

*_Már Volterrában_*

- Mester. –hajoltunk meg.
- Végre visszatértetek. –ölelt meg minket Aro.
- Siettünk. Sajnálom, hogy késtünk. Csak… - álltam neki magyarázkodni.
- Nem kell mentegetőzni. Ha azt mondtad volna, hogy egy hét, akkor egy hétre mentetek volna el. Csak már aggódtam. –mosolyodott el.
- Vigyáztunk magunkra. –lépett mellém Sophie.
- Akkor jó. Menjetek csak el. –mosolygott Caius. –Nem kell végighallgatni a szövegét.
- Rendben. –hajoltunk meg, majd kisuhantunk. Még hallottam, ahogy Caius azt mondja, hogy „Még egy kicsit húzzuk, nem kellene most rá zúdítani. Most ért vissza.”Felfutottunk a szobánkba, és nekem megakadt az óriási nappalimban díszelgő fehér zongorán. Eltalálták a helyét. Ügyesek. Besuhantam a fürdőbe, ledobtam a ruháimat, és lezuhanyoztam. Utána gyorsan magamra kapkodtam egy kényelmes szerelést, és elsuhantam vadászni. Három őz bánta meg azt, hogy már rég vadásztam. Tehát, miután nem éreztem magam szomjasnak, visszamentem a várba, és körbenéztem a szobámba. A gardrób ajtaja nyitva. Bementem, és az elmélkedő Jane-val találtam szembe magam.
- Mi az? –léptem mellé.
- Eljössz velem valahova. Egy kis buli nem árt. –mosolygott.
- Kik jönnek?
- Mi. –mosolygott. –A csoport.
Na igen. Ha Jane azt mondja, hogy csoport, az alatt magát, Dem-et, Felix-et, Sophie-t, Alec-t, és engem ért.
- Hova megyünk? –álltam neki én is keresgélni a ruhák között.
- Nem tudom. A fiúk rendezik. –mondta, majd már ott sem volt.
Előkaptam egy fekete, nagyon szűk nadrágot, egy fekete, csipkés fűzőre hasonlító ujjatlan felsőt, amin vörös csipke volt. Egy fekete blézert is hozzá, meg egy vörös magas tűsarkút. Ledobtam őket az ágyra, és egy csipke fehérnemű szettel bevonultam a fürdőbe. Gyorsan lezuhanyoztam, hajat mostam, felkapkodtam a fehérneműt, és nekiálltam megszárítani a hajam. Gyorsan ki is vasaltam, de csak annyira, hogy a hullámok ne látszódjanak benne, viszont a vége göndör maradjon. Mikor ezzel kész voltam, kihúztam a szemem egy erős szemceruzával, szempillaspirál, vörös rúzs, és már csak a ruhák kellettek. Azok három másodperc múlva már rajtam is voltak. A Volturi nyakláncomat letettem az éjjeliszekrényre, mivel nem nézett valami jól ki a ruhámmal. Egy vörös kistáskámba beledobtam a telefonomat, a bankkártyám, egy kis kézpénzt is (na jó, a kicsi nagyon sok volt…) és a jogsim, és már léptem is ki. Kint a többiek vártak.
- Mehetünk. –mosolyodtam el.
Ekkor láttam, hogy egyikükön sincs Volturi jelvény, és mindegyikük szemében kontaktlencse van.
- Rendben. –mosolyodott el Jane. –Párokba oszlódunk. Demetri?
- Jövök Jane. –karolta át a szőke vámpírlányt.
- Azért ennyire ne. –kacagott fel.
- Alec? –léptem mellé.
- Szívesen. –mosolygott.
- Az átkarolást mellőzhetnénk. –mosolyogtam.
- Ahogy akarod. –szomorodott el.
- Már milliószor megbeszéltük. –néztem mélyen a szemébe.
- Tudom. De reménykedni lehet. –rántotta meg a vállát.
- Ne táplálj hiú reményeket. –mosolyogtam rá.
- Nekem van gondom belőle. –mosolygott.
Odaléptem hozzá, és megöleltem.
- Csak barátok. –suttogta.
- Pontosan. –mosolyogtam rá. Kézen ragadtam, és lehúztam a garázsba. Bepattantunk a kocsijába, ami egy fekete Ferrari, és már száguldoztunk is. 
- Jól nézel ki, tudtad? –fordult oda hozzám sokadszorra.
- Mivel már hatodszor mondtad el, ezért kénytelen leszek elhinni. –kacagtam.
- Jól van na. –adta be a durcát.
- Állítsd meg a kocsit. –parancsoltam rá, mire azonnal megállt az út szélén.
- Mi a gond? –fordult felém.
- Miért csinálod ezt? –néztem mérgesen szemébe.
- Mit?
- Azt, hogy párodnak akarsz, de én megmondtam, hogy nem lehet. És akkor te utána bevágod a durcát, hogy neked sohasem lehet jó semmi…bla-bla-bla. –forgattam a szemem.
- Nem. Csak egyszerűen szeretlek. –mosolygott keserűen.
- De miért nem szeretsz mondjuk testvérként, vagy barátilag? –adtam a lehetőségeket.
- Megpróbálom. –indította a motort.
- Figyelj. Próbálj egy kicsit feloldódni. Ne gondolj rám. –mosolyogtam. –Itt van például Sophie.
- Tudom. –mosolyodott el.
- Próbáld meg megismerni.
- Rendben. –bólintott.
- Nem csak én vagyok a Földön, akibe beleeshetsz. Higgy nekem. –mosolyogtam rá, közben leparkoltunk a klub előtt.
- De azért leszel a párom ma estére? –nyitotta ki nekem az ajtót.
- Mindenki spontán lesz. –mosolyogtam rá.
- Én nem hiszem. –pillantott körbe, és pont akkor szúrtam ki, amint Jane egy puszit nyom Dem arcára.
- Bármi megtörténhet. –mosolyogtam, majd odatáncoltam a többiekhez.
- Felix, Demetri, Alec. Milyen rég láttalak titeket. –fogott kezet velük a kidobó ember.
- Bizony. –mosolyodtak el.
- Menjetek csak be. –engedett be minket, mire a kinti tömeg felháborodott, és zajongani kezdett.
Bent egy csodálatos diszkó szerű hely volt. Fehér talaj, fekete falak, színes diszkó gömbök. És persze az elmaradhatatlan, dobhártyát tönkreverő zene. Leültünk egy asztalhoz, és beszélgetni kezdtünk. Majd Jane-t felkérte valaki. Dem is elment táncolni, mivel kiszúrt egy lányt. Alec-ot addig piszkáltam gondolatban, amíg el nem ment Sophie-val táncolni. Így Felix-el maradtam.
- Hogy vagy kicsi lány? –mosolygott.
- Nem vagyok kicsi. –dugtam ki a nyelvem. – És semmi különös. Mentünk a régi családhoz, tizenhat év után rászánom magam, erre senki sincs otthon.
- Ez pech. –nevetett fel.
Odajött hozzánk egy lány, és elhívta Felix-et táncolni. Persze ő nagyon szívesen ment, így egyedül maradtam. Na, ez a buli is jól kezdődik. Egyszer csak nyitódott az ajtó, és ismerős illatot éreztem meg. Jajj, ne… El kell tűnnöm innen. Felálltam az asztaltól, és a hátsó ajtó felé indultam. Persze próbáltam elvegyülni a tömegben, de a vámpírlátás és hallás ellen egy emberi csoport nemigen tud mit tenni… Aztán megpróbáltam kinyitni a hátsó ajtót, de zárva. Ohh, ez az én szerencsém. Gyorsan hátra arc, és irány a női mosdó. Közben gondolatban üzentem a többieknek, hogy nekem mennem kell. Azonnal mindegyikük felém fordult, de csak nemet intettem a fejemmel, és folytattam menekülésemet. Szerencsére eljutottam a mosdóig. Találtam egy nagyobb ablakot, és elindultam felé. Csakhogy ott meg feltűnt egy másik vámpír. Miért is vittem oda nekik az ajándékot? Ha nem jelentkezek, akkor nem keresnek. Bevetettem az egyik lemásolt erőmet, miszerint rendesen össze tudom zavarni az áldozatot, hogy még azt sem tudja kibogozni kusza gondolatai hálójából, hogy ki vagyok, kit keresett, miért keresett, egyáltalán keresett-e valamit vagy valakit. Így mire kinéztem az ablakon, Emmett eltűnt, és Jasper sincs már az ajtó előtt. Kiugrottam az ablakon, és futásnak eredtem. Befutottam az erdőbe, és leültem a hóba. Ohh, miért keresnek?? Jobb volt, míg nem kutattak, így most még rosszabb. Meghasad a szívem. Ahogy megpillantottam Emmett arcát… ohh… A beforrásnak indult sebek most felszakadtak. Kezdhetek mindent előröl. Csak ültem, és ültem. A Nap már felkelt, és én visszaindultam a kastélyba. Fél perc múlva már a szobámban voltam. Szomorúan vettem ki az egyik apró dobozkámból a jegygyűrűmet, és ledőltem az ágyra. Visszafojtottam a zokogásom, és csak forgattam a kezemben az apró égszert. Egyszer csak kopogtak.
- Igen? –szóltam fojtott hangon.
- Mesterek hívatnak. Kérlek gyere. –lépett be egy ismeretlen vámpír.
- Megyek. Köszönöm. –álltam fel.
Bólintott, és már ott sem volt. Én pedig egy gyors átöltözés után a napterem felé tartottam. Beléptem, és csak a három vezető volt odabent. Egy gyors meghajlás után közelebb léptem.
- Hívattak. –mosolyodtam el.
- Igen. Arról lenne szó… - kezdett bele Aro, és akkor egy gondolat jött tőle.
- Ez most komoly?? –döbbentem le.

Sztyke-Larissa-Eszti

Sziasztok!

Én most nem fejezettel jövök, egy nagyon jó dologgal. Ja, és ez meglepi a csajnak :D ;) <3
Viszont Barátnőm, Eszti nyitott egy blogot. :D Nagyon nincs megelégedve magával, és az eddig történeteit mind kitörölte -.- Pedig amit leírt nekem belőlük, az nagyon jó volt xD -.-
Tehát, most rávette magát, hogy újra nekikezdjen. xD  A blogja szerkesztés alatt van, tehát ha ott jártok, komiba hagyjatok magatok után pár szót (L) Köszi <3
Légyszíves nézzetek be hozzá. Köszi
Larissa blogja
Puszi, és bíztassátok <3 Cserébe holnap hozok frisst :D ;)

Ui.: Sztyke, Larissa, és Eszti egy, és ugyanaz a személy, csak sok a beceneve :D



Esztimmm <3



Más élet- II. 4. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a fejezetet, és egy kicsit el vagyok szomorodva.
Az előzőhöz 3 komit kaptam. Nem az, hogy nem örülök nekik, sőt, nagyon is boldog vagyok, hogy megkaptam őket, csak olyan furcsa, hogy az előzőkhöz 5-6 komit is kaptam.
De most egy szomorúbb rész után jön egy boldogabb. Christmas.
Puszi
Ui.: Jelentkeztem egy Novella pályázatra, úgyhogy szerintem csak jövő pénteken lesz friss, mivel a novellát is meg kell írnom. Puszi

45. fejezet –Vagyis II. 4. fejezet 
(Bridget)

Már tizenhat éve. Tizenhat kemény éve itt élek Volterrában. Tizenhat kemény, és szenvedésekkel teli éve élek messze igazi családomtól. Egy kínszenvedés volt. Az első hónap után úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, és vissza akartam indulni. De mégsem tettem. Nem rombolom szét a családi idillt, amit kialakítottak maguknak. Lehet, hogy Emmett még párt is talált magának.
Viszont volt előnye is ennek a tizenhat évnek. Az erőm fejlődött, egyszerre kettő vagy három vámpír erejét is el tudom venni, és akiét elveszem, annak lemásolom, és így nekem is meglesz. Legalább is csak a mentális erőket tudom lemásolni. Például Alec erejét is lemásoltam, viszont csak a fájdalmat, érzést tudom irányítani. Tehát csak a tudatra, az agyra ható erőket tudom használni. Amikor ezt elújságoltam Aro-nak, repdesett az örömtől. Hát, még én…
Rengeteg küldetésen voltam, és mind sikeresen végződött. Végül az összes vezető megszeretett, Caius-nak pedig én vagyok a kedvence. Bevallotta. Ahhoz képest, hogy először milyen ellenszenves volt velem, most mindenhová engem javasol. Jane-nel egész jó lett a kapcsolatunk, persze rendszerint elfogja az irigység, és bunkó velem, de megértem.
A Cullen család nem keresett…legalább is itt nem… Mivel nem tudhatják, hogy hol vagyok. Hála az egyik lemásolt képességemnek, amit még egy idelátogatótól szereztem. Ezzel a képességgel le tudom fedni magam, hogy a jövőbelátók ne láthassanak. Olyan mint egy pajzs, de mégsem. Mert minden más képesség fog rajtam, csak az nem. Tehát most le vagyok fedve, így még keresni sem tud.
December van, egy nap múlva karácsony, és esik a hó. (Ami errefelé elég ritka.) Óriási pelyhekben hullik az égből, elfedve a zöld pázsitot, és a fákat. Csodálatosan néz ki.
Épp öltözök, mivel ki vagyok hívva egy hógolyócsatára. Három- három ellen. A lánycsapat: Jane, Sophie, és én. Ellenünk pedig Alec, Dem, és Felix. Épp húzom a kényelmes csizmámat, felveszem a kabátom, fejemre egy sapka, és már lent is voltam. A többiek már harcra készen álltak, kezünkben egy-egy hógolyóval. Elkezdődött a csata. Mi a fiúkat, ők pedig minket dobáltak. A vámpír sebességnek köszönhetően ez egy gyors csata volt. Nevetve dőltünk bele a hóba. Én felpattantam, és az érintetlen mezőhöz mentem, majd belefeküdtem a hóba, és angyalt csináltam.
- Sophie! Segítenél? –kiáltottam, és már a levegőben is voltam, majd letett maga mellé. –Köszi.
Ohh, el is felejtettem. Sophie-nak kifejlődött egy új ereje. Irányítani tudja a tárgyakat. De nagyon kezdetleges. Engem még elbír, de nehezebb vagy nagyobb dolgot nem nagyon. És nem akar fejlődni az erő. Pedig a barna hajú vámpírlány törekszik…
- Szép lett. –lépett mellém Alec, és átkarolt.
- Köszi. –öleltem át mellkasát.
Igen. Ez egy kicsit félreérthető. De nincs semmi közöttünk. Csak épp a legjobb barátok vagyunk. A jelenléte megnyugtat, és nem gondolok folyamatosan arra, hogy mindent elszúrtam volna. Tehát, nincs semmi köztünk.
- Van egy ötletem. –kapott fel Felix. –Csináljunk hóembert.
- Rendben. –kacagtam fel. –Olyan vagy mint egy ovis. De megyek, hozok egy sapkát, egy sálat, és egy répát. Igen, nálam az is van. Mert tudtam, hogy valaki ebből az őrült társaságból hóembert akar majd építeni, úgyhogy vettem. Ne nézzetek már így. –fordultam el a döbbent arcok elől, és már a szobámba is suhantam.
Előkerestem a sapkát és a sálat, pár gombot, egy répát, és már indultam is volna le, csakhogy eszembe jutott valami. Ezeket a dolgokat beledobtam egy nejlonszatyorba, levettem a fogasról egy Volturi köpenyt, és már indultam is le. A többiek erre pont megcsinálták a hóember alapját, már csak a díszek kellettek. Szépen rátettük őket, én pedig felrögzítettem a köpenyt.
- Kész. –ugrándozott Jane.
- Igen. –nevettem. – Szerintem menjünk. Öltözzünk át. Mindjárt itt a vacsorátok. –húztam el a szám.
- Sohasem fogsz átszokni, igaz? –villantotta meg Demetri a vörös szemeit.
- Nem. Tökéletes nekem az aranybarna szem. –mosolyogtam rá. –Megy a hajamhoz.
- Ohh, milyen vagy te. Nem hittem volna, hogy ilyen plázacica vagy. –incselkedett.
- Na várjál csak, ezt még megkapod. –mondtam, de ő már ott sem volt.

Utána suhantam, és a gyorsaságomnak hála beértem, és eldöntöttem a hóba. Szerencsére pont egy óriási hókupacba sikerült belenyomnom.
- Ugye tudod, hogy tele ment az ingem hóval? –mosolygott.
- Nem érdekel. –nyomtam még lejjebb.
- Hát jó. De még visszakapod. –ígérte, miközben a vár felé siklottunk.

Azonnal a szobám felé vettem az irányt, és lezuhanyoztam. Egy kényelmes ruhát vettem fel. Kivettem egy könyvet a polcról, és olvasni kezdtem. Próbáltam elterelni a figyelmem a sikítozó emberekről. Hát igen… ezt még mindig nem szoktam meg. Már éjszaka volt, a hold rávilágított a hóra. Bementem a gardróbba és kutakodni kezdtem a ruharengeteg között. Majd felvettem egy farmert, egy pólót, egy magas sarkút, és már mentem is át Sophie-hoz. Mivel megbeszéltük, hogy karácsony előtt feldíszítjük az egész várat.
- Sziasztok. –léptem be.
Sophie és Jane már ott nevettek, és boldogan sztorizgattak.
- Végre megjöttél. Átöltözés. –nyomott kezembe egy ruhát, és a fürdőbe lökött. 
Felvettem a ruhát. Immár egy pánt nélküli mini ruhában léptem ki a fürdőből. A piros ruha alján fehér pamacsszerű anyag futott végig. Legfelül ugyan ez, és középen pedig egy piros masni. A vörös magas sarkúm, és a mikulás sapkám tökéletesen passzolt hozzá.
- Jé, ti is átöltöztetek? –néztem végig rajtuk.
Hasonló ruha volt rajtuk is, csak más típusúak.
- Igen. De most gyere. Vár a díszítés. –húzott ki Sophie az ajtón.
Jane a kezembe nyomott két dobozt, és kiadta, hogy enyém a nagyterem. Szépen leballagtam, és benyitottam. Senki sem volt bent, úgyhogy nekiálltam. Amit elértem, azt feltettem. Mindenhová piros füzérek, fenyőágak, arany díszek. Aztán bejött Felix, és én a vállára állva aggattam a magas helyekre a díszeket. Végül csodálatosan nézett ki. A székeket is feldíszítettem. Majd bejött Sophie és Jane is, és mögöttük egy óriási fenyőfát hozott Alec és Dem. Szépen letették a Főurak széke mögé, mi pedig nekiálltunk díszíteni. Könnyen ment, mivel a magas részekre barna hajú barátnőm felrepítette a díszeket. Amikor végeztünk, büszkén csodáltuk meg arany- piros színekben pompázó óriási karácsonyfát. Elhagytuk a termet, és a feldíszített folyosókon keresztül eljutottunk a szobánkig. Ott átöltöztem, és csodálkozva néztem ki az ablakon. Ráeszméltem, hogy ma van karácsony. December huszonnegyedike. Szépen becsomagoltam a megvett ajándékokat. Hát igen, én mindent az utolsó pillanatra hagyok. Tehát, miután meglettem a csomagolással, szépen elrejtettem a csomagokat, és kimentem. Lementem a nagyterembe.
- Szép lett a terem. –fogadott Aro.
- Öhm… köszönjük. –mosolyogtam.
- Ilyen szép talán még sosem volt. –nézett körbe Marcus.
- Csak ledöbbentek. Most jöttek. Fél perce. –jött mellém mosolyogva Caius.
- Hát… szerintem nem lett olyan jó. –néztem körbe. –Mondjuk oda fel nem is én tettem. Sophie repítette fel a díszeket. Nem az én érdemem. Jane és Sophie találta ki. Őket is meg kell dicsérni. –mosolyogtam.
- Meg lesznek dicsérve. Boldog karácsonyt Bridget. –ölelt meg Caius.
- Köszönöm. Magának is. De még nincs itt az ideje. Majd este. –bújtam ki a karjai közül.
- Mi nem is kapunk ölelést? –lépett mellém Aro. Komolyan mondom, most tök olyan, mint egy óvodás.
- De. –öleltem meg a másik két Mesteremet is.
Mosolyogva libbentem ki a teremből, és felmentem a szobámba. Elterültem az ágyon, és előhoztam az agyam távolabbi részéből az emlékeket, amik a Cullen családdal töltött karácsonyról szólnak.
„Amikor Emmett és én hógolyóztunk…
 A karácsonyfa díszítés, amikor Alice parancsolgatott, mi pedig nevetve tettük az ellenkezezőjét utasításainak. De a végére minden jó lett…
Az ajándékozások…
A hangulat. A szeretet. A boldogság…”Ami nekem itt nincs…
Felálltam, és boldogan vettem észre, hogy már szinte este van…
Bementem a gardróbba, és felvettem a már előre kiválasztott ruhámat. Egy hófehér farmert, fehér felsővel, amin bal oldalt, lent egy piros masni van, fehér magas sarkúval. Kivasaltam a hajam, kifestettem magam, és más kész is.
Elővettem az ajándékokat a gardróbból, és letettem őket a saját magam által feldíszített karácsonyfa alá. Itt szoktunk karácsonyozni… a nappalimban. Azért, mert nekem a legnagyobb. Fél perc múlva hallottam, ahogy a többiek dudorászva megállnak az ajtóm előtt, és benyitnak. Mosolyogva fordultam meg, és láttam, ahogy mindegyikük kezében nagy kupac doboz.
- Kiláttok ti ezek mögül? –nevettem.
- Persze. –tették le a csomagokat, én pedig a zenelejátszóba betettem a saját magam által összeállított karácsonyi lemezt.
A karácsonyi zene, és a narancsdíszek miatt még hangulatosabb lett a helyiség. Persze a nappalim szőnyegén ülő társaságot se felejtsük el. Mosolyogva mentem oda hozzájuk, és ültem le.
- Boldog karácsonyt. –szólaltunk meg egyszerre, és nevetésben törtünk ki.
- Hány éven keresztül csináljuk még ugyanezt? –mosolyogtam.
- Szerintem mindig ezt fogjuk csinálni. –ölelt meg Jane.
- Megtörténhet. –mosolyogtam.
- Ajándékozás!!!- ugrott fel Sophie, és már kezében is voltak a csomagok.
- Boldog karácsonyt. –ugrott mindenki mellé, és egy-egy puszi kíséretében átadta nekünk.
Mi pedig szépen kinyitottuk. Az enyémbe egy medál volt. Egy hópehely alakú medál. Fehérarany. Szépen feltettem a jobb kezemen lógó karláncomra, amin az évek alatt jó pár medál gyűlt össze. Itt van például a Cullen jelkép, a Petric-től kapott farkas, az Aro-tól kapott tőr, valamint az Alectól, Dem-től és Felix-től kapott BMW-s medálom is. Most már a hópehely is rajta lógott. Mivel a Volturi-s  medálom az a nyakamba lóg…
Jane egy nyakláncot kapott, Felix egy arany kulcstartót, Dem egy arany medált, ami egy suhanó sast ábrázolt, Alec pedig kulcstartót, amin 6 betű lógott: A, B, D, F, J, S. Mosolyogva tette rá a kocsi kulcsát, és felállt. Odasétált az egyik ajándékkupachoz, majd szétosztotta őket.
Jane a fivérétől egy nagyon szép képet kapott, ami őket ábrázolja boldog pillanataikban, egy csodálatos képkerettel. Felix és Demetri egy-egy kulcsot kaptak, amit egy-egy motor várt a garázsban. Sophie egy arany Playboy-os medált kapott, amit fel is tett a nyakláncára, én pedig apró lapocskát. Meglepődbe nyitottam ki, és olvastam el. Ez állt rajta:
„Boldog karácsonyt! Az ajándékod a garázsban van…”
Szépen felálltam, és már suhantam is a garázs felé. Ahogy beléptem, azonnal megakadt a szemem a zongorán. Egy hófehér zongorán.
- Ez most komoly? –mosolyogtam.
- Igen. –ölelt meg Alec.
- Köszönöm. Köszönöm. Köszönööööm. –ugrándoztam.
- Én mikor adhatom oda az ajándékom.? –kapott fel Felix, és már suhant is a szobába.
Amikor felért, letett. Két másodperc múlva ugyan úgy ültünk. Meg sem látszott, hogy lefutottunk volna a garázsba. Folytatódott az ajándékozás. Felix vette elő a csomagokat, szétosztotta, és izgatottan várta, hogy mit fogunk szólni hozzá. Mindenki kinyitotta előttem, és megnézte a csomag tartalmát. Jane egy fehérnemű szett-et kapott, Sophie is egy hasonlót, Alec és Dem pedig egy-egy alsógatyát…hát, hogy is fogalmazzak… Valószínűleg szex-shop-ban vette őket… Aztán már csak nálam volt egybe az ajándék. Mindenki érdeklődve fordult felém, míg Felix ajkára egy óriási vigyor ült ki. Félve nyitottam ki a dobozt, és ami bent volt… Meghökkenve vettem ki, és lesújtottam.
- Most komoly? –emeltem fel az ostort, és a bilincset.

- Miért, milyennek látszik? –nevetett Felix.

- Milyen hülye is vagy te. –mosolyogtam, majd a dolgokat visszarejtettem a dobozba. –És én miért ezt kaptam?
- Azért, hogy egyszer majd használhasd. Úgysincs ilyened. –kacagott.
- Ki mondta, hogy nincs? –emeltem fel a szemöldököm, majd a gardróbhoz sétáltam. Levettem a legfelső polcról az egyik dobozt, és kivittem a nappaliba, majd leültem, és elkezdtem kipakolni belőle. Mivel ez egy nagyon nagy doboz, minden baromság volt benne. Szépen kitettem őket magam köré. Egyszer csak a kezembe akadt Em fotója. Sóhajtva tettem félre, a többi képre. Majd a doboz mélyéről előkerült az ostor, és a szőrös bilincs.
- Megfelel? Mondtam én, hogy van ilyenem. –dobtam felé. –De nem használom.
- Kivel használnád? –nevetett Felix.
- Régen használtam. –kezdtem el visszapakolni a dobozba. Már csak a fényképek voltak. Emmett fotójánál elidőztem egy kicsit, majd egy újabb sóhaj kíséretében visszatettem a helyére.
- Szereted igaz? –ölelt át Sophie.
- Igen…de ez van. Elszúrtam. –mosolyogtam keserűen.
- Mivel? –szólt közbe Jane.
- Ha én azt tudnám… - álltam fel, és visszatettem a dobozt a helyére. – Na, de legyen vidámabb a nap. Ki jön?
- Én. –ugrott fel Jane.
Mindenki kezébe nyomott egy dobozt. Ugyan akkorát, és ugyanolyat. Kibontottuk őket, és találtunk benne egy fényképet. Hatunkat ábrázol, amint hógolyózunk.
- Mikor mentél ezt kihívatni? –öleltem meg.
- Egy kis összeg, és villám gyorsan előhívják őket. –mosolygott Jane.
- Értem. –nevettem.
- Azt hiszem én jövök. –állt fel Demetri.
Szétosztotta az ajándékokat, és nyugodtan ült vissza a helyére. Dem mindenkinek egy-egy I-podot kapott. Mindenki más színűt. Alec egy kéket, Felix egy szürkét, Sophie egy rózsaszínt, Jane egy fehéret, én pedig halvány sárgát.
- Köszi Dem. Azt hiszem, én jövök. –álltam fel, és a dobozokhoz sétáltam.
Szépen felemeltem, majd átnyújtottam őket gazdáiknak, egy-egy puszi társaságában. A fiúk felnyitották a dobozokat, és előhúzták belőlük a rózsaszín ingeket. Mosolyogva figyeltem döbbent arckifejezésüket, majd azt, ahogy leesik nekik a szitu.
- Nem. –rázták a fejüket.
- De igen. –mosolyogtunk a csajokkal.
- Nem. Nem fogjuk ezt felvenni. –mondták durcásan.
- A megegyezés másik felére már nem is emlékeztek? –húztam fel a szemöldököm.

- Jó. Tudjuk. Ti is pinkbe öltöztök. Legyen. –sóhajtottak fel.
- Nem nézitek meg a többit? –mondtam izgatottan.
- De. Nyugi. –nevettek fel, és nézték tovább.
Elővették a horror-film maratont, a gravírozott medálokat, és a varázscsészét.

Majd a lányok is kibontották a csomagjaikat.
Nekik rózsaszínszerelést, szerelmes-film maratont, gravírozott medált, és varázscsészét rejtett a doboz. Mindenki megköszönte, és elkoboztam a csészéket. Az én csészémmel (amit magamnak vettem) elmentem a konyhába, és melegítettem egy kis vért. Pontosabban nekik emberit, magamnak pedig állatit, majd kitöltöttem a csészékbe, és visszaindultam közéjük.
- Karácsonykor forralt bort szokás inni, de nekünk jó lesz ez is. –mosolyogtam, majd átnyújtottam a csészéket.
Amire mindenki kezébe került a csésze, a kép pont látszott.
- Ez egy varázscsésze. –magyaráztam. –Ha valami meleget öntünk bele, a csésze kifehéredik, és a kép megjelenik.

- Ez tök jó. –nézte meg részletesen is Sophie. –Köszi.
- Szívesen. Tudom, hogy nem friss vér, de csak ezzel kínálhatok. –somolyogtam.
- Tökéletes ez. De nem hoznál nekem állatit? –adta át a bögréjét Alec.
- Persze. –döbbentem le, majd indultam is.
A csészében lévő vért átöntöttem egy ilyen vérzacskóba, és mosolyogva öntöttem Alec csészéjébe egy kis állatvért, és visszalibbentem a nappaliba.

- Komolyan gondolod? –adtam át neki.
- Nem lehet olyan rossz. –húzta el a száját.
- Nem rossz. Kifejezetten finom. És adtam neked a maci tartalékaimból. –mosolyogtam, majd lehuppantam a kanapéra.
Megakadt a szemem egy levélen a karácsonyfa alatt. Sóhajtva hoztam a kanapéhoz, és forgattam egy kicsit.
- Nem akar valaki Alaszkába jönni velem? –néztem barátaimra.
- Én elmegyek veled. –ölelt meg Sophie.
- Csak pár dobozt kéne elvinni. De jobb lenne személyesen. Nem akarom, hogy elkeveredjen. Ja, és civilbe mennénk. Nem akarom, hogy megismerjenek. Le lenne fedve az agyunk, így nem derítenék ki. Aro biztos elenged. Holnap indulunk, holnapután itthon is leszünk.
- Elmegyek veled. Nem hagylak cserbe. Nyugi. –ölelt meg.
- El sem tudod képzelni, hogy milyen nehéz. –sóhajtottam, és visszatartottam zokogásom. – Menjetek csal el. Nem szúrom el a karácsonyotokat. Én most egy kicsit kivagyok, de ti menjetek, mulassatok, és mindjárt megyek én is. Még átadom a Mestereknek az ajándékot.
- Siess utánunk. –mondta Alec, majd kihúzta Sophie-t az ajtón.
Még hallottam, hogy azt mondja neki: „Most szüksége van egy kis magányra. Hagyd.”
Aztán elmentek. Eldőltem az ágyon, és szomorúan néztem a plafont. Majd rávettem magam, hogy felálljak, és összepakoljam a családomnak vett dolgokat. Egy nagy táskába bele is fért. Majd megfogtam a könyveket, amiket a Mestereknek készítettem, és lementem. Elővettem a boldog álcámat, és beléptem a terembe. Bent lágy dallam szólt, és többen táncoltak. Caius mikor meglátott, elmosolyodott. A többi Mester táncolt, így csak ő figyelt engem. Mosolyogtam suhantam oda hozzá, és a meghajlás után átadtam az ajándékom.

- Boldog karácsonyt. Nem nagy ajándék, de az eszmei értéke annál nagyobb. Az itt töltött időmről szól. Az én szemszögemből. –mosolyodtam el.
- Köszönöm. –ölelt meg. – És ez a tiéd.

Elvettem tőle, és illedelmesen megköszöntem. Kinyitottam és egy újabb medál volt. Egy fenyőfa. Boldogan csatoltam fel, és néztem végig karláncomon.
- Most már boldogan nyilváníthatom magam medálgyűjtőnek. –nevettem.
Közben odajött Marcus és Aro is. Nekik is átadtam az ajándékot, és elmagyaráztam, hogy miről szól. Ők is odaadták az ajándékot. Egy-egy medál. Komolyan mondom, több nem is fér rá a láncomra. Az egyik egy falevél volt (Marcus-tól), a másik pedig egy dobókocka (Aro-tól). Mosolyogva köszöntem meg, és ballagtam tovább abba a sarokba, ahol a barátaim voltak.

*_Hajnalban_*

- Tök jó, hogy Aro elengedett. –tekerte fel a hangerőt a kocsimban Sophie.
- Caius győzködésére. –nevettem. –De ő maga is elengedett volna. Ja, mostantól egy rendes pajzs van körülöttünk. A gondolatunkat sem hallják.

- Rendben. Akkor tehát ne menjek valami távol tőled. –bólogatott.
- Nem. –kacagtam. –Ez egy olyan pajzs, hogy rád adtam, és amíg le nem veszem, addig rajtad lesz. Nem Bella féle.
- Köszi. –mosolygott. - Akkor értem.
- Reméltem is, hogy nem kell elmagyaráznom. Ennél jobban. Mert akkor komoly baj van a vámpír eszeddel. –kacagtam.
- Mikor érünk oda? –nézett körül.
- Egy óra. Körül belül. –mosolyogtam.

*_Egy óra múlva_*

Épp ráfordultam a házhoz vezető útra. De semmi hangot nem hallottam onnan. Lehet, hogy elmentek… Vagy az egyik kém rossz címet adott meg. Mivel elköltöztek, de Alaszkában maradtak, csak a város másik végébe. Leparkoltam a ház előtt, (ami szinte ugyan úgy nézett ki, mint az ezelőtti) és kivettem az ajándékokat. Bementem a házba, és meghökkentem. A fa feldíszítve, karácsonyi hangulat, csak ember, vagy vámpír sehol. Letettem az ajándékokat a karácsonyfa alá.. Még szerencse, hogy mind meg van címezve. Alice-nak egy medált vettem, ami egy magas sarkút ábrázol, és piros kövek vannak rajta. Jasper egy kardot ábrázoló medált, Emmett egy bokszkesztyűt formáló medált kapott. Esme egy szakácskönyvet, Carlisle egy új orvosi táskát, Bella és Jenny egy igazgyöngy nyakláncot, Edward és Chriss egy- egy fekete órát. Nicholas-nak pedig egy motort vettem (amit pár napon belűl kiszállítanak), és mellé egy fényképalbumot, amit teletettem képpel.
Miután leírtam egy cetlire, hogy „Boldog Karácsonyt!” , sóhajtva mentem ki a házból, és beültünk a kocsiba. Indítottam is, és már mentem is Forks felé.
- Volterra nem erre van. –értetlenkedett.
- Még nem megyünk Volterrába. La- push-ba megyünk. –mosolyogtam.
- Hová? –döbbent le.
- Téged kiteszlek valahol, és vadászol egyet, vagy valami. De csak állatokra. Én pedig meglátogatok valakit.
- Legyen. –sóhajtott fel.
- Maximum egy óra lesz. –nyugtattam meg. –Ne aggódj, visszaérünk, amire megígértem.
- Rendben. Én nem aggódok. Maximum Aro egy kicsit felhúzza magát. –húzódott felfelé az ajka.
- Oké. Akkor nemsokára…

*_Pár óra múlva_*

- Te ezen ne gyere át. Rendben? –mutattam egy helyre. –Ez a határ. Neked ezen

 nem szabad átjönnöd.
- Oké. Tehát maradjak ezen a térfélen. –mutatott egy helyre.
- Igen. Sietek vissza. –mosolyogtam, majd kezembe fogtam a csomagot, a fekete köpenyemet, és már suhantam is. Pontosabban emberi tempóban sétálgattam a hóba. Rendes embernek nézhettem ki. Kesztyű, sál, sapka, csizma, télikabát. Elsétáltam Petric házához, és becsengettem. Az apja nyitott ajtót.
- Hello. Petric-et keresem. –mosolyogtam.
- Nem tudom hol van. –csapta be előttem az ajtót.
Milyen kedves. Lesétáltam a partra, és csak néztem a vizet.

Más élet- II. 3. fejezet

Sziasztok!
Bocsi a késésért! Csak sok volt mostanság a dolog, és alig volt időm a géphez férkőzni. De most itt van.
Jó olvasást! Puszi

44. fejezet. –Vagyis II. 3. fejezet
(Bridget)

- Akkor mi megyünk is. –álltam fel. –Elnézést a zavarásért. És kérlek ne szóljatok a Cullen családnak. Edward közelében pedig a gondolataitokra figyeljetek.
- Rendben. Vigyázz magadra. –ölelt meg Carmen.
- Ti is. –mosolyodtam el, és kimentem.
- Na, merre lehetnek ezek a nomádok? –szagolt körbe Demetri, majd már suhant is.
Mi pedig utána. Úgy egy óra múlva már meg is voltak. Épp ültek, és beszélgettek. Többen voltak, mint gondoltuk. Hatan...
- Mit kerestek ti itt? –morogott az egyik, közben felpattant.
- Hogy mit is? Mondjuk ti mit kerestek itt? –állt nyugodtan Demetri.
- Szerintem ehhez semmi közöd. –támadt neki az egyik.
Demetri könnyű szerrel megölte, majd félredobta.
- Tehát…- folytatta. –Hol is tartottunk?
- Megölted a párom, teee…- ugrott fel egy nő.
Én csak sóhajtva álltam hátrébb. Felix tüzet rakott, addig Dem megölte a nekiugró nőt is.
- Visszatérve a témára. Mit terveztetek ti? Ki a vezető? –morogta Dem.
- Én vagyok. –állt fel egy nő.
- Mi a terved velük?

- Hadsereg. –szólt közbe egy fiatal fiú 6-8 évesnek nézett ki.
- Fogd be! –kiáltott rá a nő.
- Nem tudjátok, hogy gyermek átváltoztatása sérti a törvényeket? –szóltam közbe. Dem és Felix csak furcsán nézett rám. –Pedig az a fiú ott nagyon gyermeknek látszik…
- Ez…ez…- hebegte a nő.
- Ez egy gyermek, akit te átváltoztattál, hogy hadsereget gyűjts. Itt már csak az a gond, hogy ez két pontban is megsérti a törvényeket. –mondtam magabiztosan. Még jó, hogy elmagyarázták nekem…
- Azt hiszem ez eldőlt. Végezzünk gyorsan. Haza akarok már menni. –mondta Felix.
Erre egy nagyon erős, fizikai és mentális pajzs emelkedett a törvénysértők köré.
- Törj be! –utasított Dem.
- Nem olyan könnyű ám. –morogtam, majd elvettem a nő erejét.
Hárman egyszerre ugrottunk nekik, közben félredobtam a köpenyem. Én kinyírtam a vezetőt, majd máglyára vetettem. A többiek a többi személyt. Már csak a kisfiú maradt.
- Állj! –mondtam gyorsan.
De már késő volt. Felix eltörte a nyakát, és a tűzre dobta. Összerogytam. A kisfiú annyira hasonlított Nich-re…
- Mi a baj? –ugrott mellém Dem.
- Adjatok egy percet. –fogtam a fejem. –Ez most…
- Gyere. –kapott fel Felix, és már suhant is.
- Vámpír vagyok. Letehetsz. Csak tudod… Á…hagyjuk… - utasítottam, mire letett. – Köszi.
Mentünk egy ideig, amikor maci szagát éreztem meg. Hmm… Megálltam, és körbeszaglásztam. A többiek érdekesen néztek rám, de én nem törődtem velük, és elindultam vacsorázni. A medvét gyorsan elkaptam, és hiba nélkül. Tehát egy vérfolt, és szakadás nélkül.
- Na, indulhatunk is. –mosolyogtam rájuk.
- Te…te…állatot…- dadogták.
- Igen, állatokat eszek. Finomak. A maci a kedvencem…- „És nem csak nekem…”tettem hozzá magamban.  –Na, de most menjünk. Sosem érünk vissza.
Reggelre már Olaszországban voltunk, és a vár felé futottunk. Az már csak fél órát vett igénybe, és már a nagyterem ajtajában álltunk. Kinyitottuk a nagy fa ajtót, és beléptünk.
- Mester. –hajoltunk meg.
- Történt valami érdekes? –lépett közelebb Aro.
- Nézze meg, Mester. –nyújtotta a kezét Demetri.
Aro elfogadta, és kiolvasta fejéből a gondolatokat.
- Szép volt. –dicsért meg minket.
- Köszönjük. –mondtuk illedelmesen.
- Tudtam én, hogy jól döntök. –mondta magának, majd leült a székbe. –Elmehettek.
Meghajoltunk, majd kimentünk a teremből. Felmentem a szobámba, és levágódtam az ágyra. Majd úgy döntöttem, hogy lezuhanyozok. Bementem a fürdőbe. Ott ledobtam a ruháimat, és beálltam a forró víz alá. Hajat is mostam. Majd kiléptem a zuhanyfüléből, magam köré tekertem egy törölközőt, ami alig ért le a combom közepéig. Kopogtak… Mindig jókor jönnek. Elsuhantam az ajtóhoz, majd kinyitottam. Ki állt ott? Na ki? Ki más, mint Alec.
- Szia. –léptem beljebb, kitárva az ajtót. –Ülj csak le, én addig megyek, és öltözök.
- Csak azért jöttem, mert kiképzés lesz. –ült le.
- Ki fog képezni? –dugtam ki a fejem a gardróbból. Fehérnemű már volt rajtam…
- Én és Sophie. Valamint Demetri is besegít. – magyarázta.
- Aha. –vettem fel a gatyám.
Fekete nadrág, vörös felső. Magamra kaptam a felsőt is, és átlibbentem a fürdőbe. Hátratűztem a hajam, felkaptam a magas sarkúmat, és már a szoba közepén álltam.
- Mehetünk. –nyitottam ki az ajtót.
Megcsörrent a telefonom. Ohh, a francba is…
Alec a kezembe dobta a mobilomat, és a kijelzőn egy nagyon ismerős szám villogott. Felvettem.
- Igen? –szóltam bele.
- Te …te…te… Hogy tehetted ezt velünk?. –kiabálta a telefonba Alice. Hallottam a hangjában az elfojtott zokogást.
- Mit? –döbbentem le. –Már megint én. Miért teszitek ezt velem? Az nem jut eszetekbe, hogy nem csak miattam tettem ezt? Nem volt más választásom…

Megszakítottam a vonalat, és a fal mellé kuporodtam. Kidobtam a telefont az ablakon, ami pár másodperc múlva hangos csattanással landolt a földön, és törött darabjaira. Arcomat a tenyereimbe temettem, és hangosan fújtam ki a levegőt. Feltörni készülő zokogásomat visszanyeltem, és sóhajtva álltam fel.
- Menjünk. –mentem ki az ajtó…

                                        **__**

*Alice*

Az esküvő irtó gáz volt. Egyrészt, mert az egész család szomorú volt, másrészt, mert láttam, hogy elmegy…mármint végleg…
Már hazafelé tartottunk. Épp lefordultunk a hozzánk vezető útra, amikor látomásom volt. „Bridget és Alec egy kocsiban. Bridget csak bámul ki az ablakon, míg Alec vezet…”
Sóhajtva szálltam ki a már álló autóból, és besuhantam a házba. A többiek megdöbbenve nézték az asztalon a leveleket, és a könyvet. Odaléptem, és kivettem a nekem és Jasper-nek címzett borítékot. Majd utánam mindenki magához vette a sajátját, és elment a szobájába. Csak Em, Jaz és én maradtunk. Egy határozott mozdulattal feltéptem a boríték szélét, és kihúztam belőle a levelet. Jasper ölébe kuporodva kezdtem el olvasni. Szerelmem pedig ugyan így tett. Ledöbbenve futott szemem a sorok között. A sírás fojtogatott, de végigolvastam. Majd mikor emlékezetembe véstem az utolsó betűt is, a zokogás eluralkodott rajtam. Jasper mellkasába rejtettem arcomat, és úgy hallgattam, ahogy Esme is sír. Persze csak könnyek nélkül. Nem tudom meddig zokogtam, de Emmett csak végig nézett maga elé bambán, és nem szólt egy szót sem.  Látszott rajta, hogy nagyon el van keseredve, és legszívesebben utána menne. De nem teheti…
Esme lassan lejött, és szomorúan ült le mellénk. Arcát a tenyerébe temette, és éreztem, hogy mondani akar valamit… És meg is fogja tenni.
- Miért? –törte meg a csendet.
- Nem tudom. –suttogtam.
- Ez…- mondta ki az első szót Emmett.

- Hihetetlen… - fejezte be Jasper. –Emmett, ha megcsalt volna, akkor nem írt volna ilyen levelet.
- Jó megállapítás. –mondta Esme. –Nem tenné meg. Nagyon szeretett téged Emmett…

- Igaza van. Éreztem. –szólt közbe Jasper. – De hová mehetett?
- Nem tudom…- súgtam.
Látomás. „Bridget törölközőben megy a szobába, mögötte Alec lépked. ”
- A látomásaimból ítélve, valahol Alec-cal van…- jegyeztem meg. – De minden olyan zavaros. Csak nyomokban látom…
- Tehát még nem biztos, hogy megcsalta Emmett-et… - suttogta Esme. –Én nem hiszem el, hogy megtenné ezt… Vagy megtette volna…
- Én sem hittem… de minden jel arra utal. – szorította ökölbe Emmett a kezeit.
Előkaptam a mobilomat, és tárcsáztam. Második csörgésre felvette.
- Igen? –szólt bele
- Te …te…te… Hogy tehetted ezt velünk?. –kiabáltam a telefonba, közben elfojtottam felszínre törő zokogásomat.
- Mit? –Hallatszott a hangjában a döbbenet. –Már megint én. Miért teszitek ezt velem? Az nem jut eszetekbe, hogy nem csak miattam tettem ezt? Nem volt más választásom…
Ezután kinyomta. Újra próbáltam hívni, de nem lehetett elérni.

- Nem hiszem el. – morogtam…

                                              **__**

(Bridget)

A kiképzés jól sikerült. Pontosabban, attól függ, hogy honnan nézzük. A mentális erőmmel nem tudtak semmit kezdeni, viszont a harctechnikám sokat javult. Igaz, Aro a kiképzés közben mondta, hogy ez felesleges, mivel harcolni azt tudok. De ők azon is fejlesztettek. Végül Aro büszkén ballagott vissza a szobájába, de egy kicsit csalódott is volt, mivel a mentális erőmet nem tudtam fejleszteni. Ezt ő maga vallotta be. De van elég időm rá…
Most épp a városban sétálgatok, mivel borús az idő, és Aro elengedett. Új mobilt fogok venni. Pontosabban muszáj lesz, mivel Peric-cel is dumálnom kell. Beléptem egy üzletbe, és a pulthoz léptem.
- Jó napot. –köszöntött az eladónő.
- Jó napot. Telefont szeretnék vásárolni. Mit ajánl? –kezdtem bele…

Miután megvettem az érintő képernyős mobilomat, és vettem magamnak pár ruhát, a vár felé vettem az irányt.
Miután jelentettem Aro-nak, hogy visszatértem, felmentem a szobámba. Ott bepakoltam a gardróbba, és tárcsáztam Petric számát.
- Petric Uley. Tessék. –szólt bele mély hangján.
Elnevettem magam.
- Szia. Én azt a farkast keresem, aki vicces, és messze áll a komolyságtól. Nem hallott róla valamikor? –nevettem.
- Bridget. Kerestelek. Nagyon sokat. Nem vetted fel a telefont. –hadarta el.
- Igen. Kidobtam az ablakon. –nevettem újra. –Miután felhívtak.
- Sajnálom. –suttogta.
- Semmi gond sincs. Jól vagyok. –mondtam magabiztosan.
Ez részben igaz is volt...
- Akkor jó. Viszont most megyek. Sok a dolog. Vigyázz magadra. Puszi. –köszönt el, majd meg sem várva válaszom, letette.
Letettem a telefont magam mellé, és elterültem az ágyon. Nehéz lesz az itt töltött idő…

                                        **___**

(Emmett)

Az esküvőn nem tettem mást, mint magamat emésztettem. Hogy lehettem ilyen naiv, hogy újra bedőltem egy nőnek? Kidobtam azt, akit az életemnél is jobban szeretek. Igen, még mindig szeretem. Azok után is…
Már a tornácon vagyok, és épp belépek. Belépek a nappaliba, és a többiek az asztalt nézték. Majd Alice is besuhant, és kikapta az egyik borítékot. Majd utána mindenki kivette a magának címzett levelet. Kibontottam, és olvasni kezdtem. Ledöbbenve futattam szemem a sorok között, és a sírás kerülgetett. ENGEM. Majd mikor az utolsó sort is elolvastam, összeomlottam. De nem zokogtam. Csak bámultam magam elé, és emésztettem a leírt sorokat. Most már biztos, hogy nem igaz az a levél, amit találtam. Akkor nem írna ilyet. És még hogy visszamegyek Rosalie-hoz… Á….jól elszúrtam ezt is…mint mindent. A gyűrűt elvitte…már semmi sem maradt belőle… Arcomat a tenyerembe temettem, és lehajtottam a fejem. Esme közben lejött, és letelepedett mellénk a kanapéra. Majd megtörte a több órás csendet.
- Miért? –szólalt meg.
- Nem tudom. –suttogta Alice.
- Ez…- mondtam ki az első szót elsöprő döbbenetem után.

- Hihetetlen… - fejezte be Jasper. –Emmett, ha megcsalt volna, akkor nem írt volna ilyen levelet.
- Jó megállapítás. –mondta Esme. –Nem tenné meg. Nagyon szeretett téged Emmett…

- Igaza van. Éreztem. –szólt közbe Jasper. – De hová mehetett?
- Nem tudom…- szólt újra jövőbe látó húgom. - A látomásaimból ítélve, valahol Alec-cal van…- jegyezte meg. – De minden olyan zavaros. Csak nyomokban látom…
- Tehát még nem biztos, hogy megcsalta Emmett-et… - suttogta Esme. –Én nem hiszem el, hogy megtenné ezt… Vagy megtette volna…
- Én sem hittem… de minden jel arra utal. – szorítottam ökölbe a kezem.
Pedig nagyon reménykedek benne. Nem hiszem, hogy megtette volna…de lehet, hogy mást szeret. Ohh, de nem vagyok biztos se magamban, sem a véleményemben.
Alice előkapta a mobilját, tárcsázott, és már fel is vették.
- Igen? –szólt bele Szerelmem bársonyos hangján.
- Te …te…te… Hogy tehetted ezt velünk?. –kiabálta a telefonba a hívó fél, közben elfojtotta zokogását.
- Mit? –Hallatszott a hangjában a döbbenet. –Már megint én. Miért teszitek ezt velem? Az nem jut eszetekbe, hogy nem csak miattam tettem ezt? Nem volt más választásom…
Ezután kinyomta. Újra próbálta hívni, de nem lehetett elérni.

- Nem hiszem el. – morogta Alice.

- Hát még én. –suhantam fel a szobámba.
Az illatát még tisztán érezni lehetett. Ruhákat hagyott itt, de minden fontos dolgot magával vitt. Körbenéztem a szobában, majd leültem az ágyra, ahol pár napja még ketten ültünk. Hogy lehettem olyan hülye, hogy nem is engedtem neki megmagyarázni? Lehet, hogy csak tévedés… Lehet, hogy nem is igaz. Igen. Nem lehet igaz. Vagy mégis? Ohh, nem tudom, és már nem is fogom megtudni. Hallottam, ahol Esme lent zokog, halkan. Jasper és –az időközben lement – Carlisle próbálja megnyugtatni, kevés sikerrel. Hogy fogjuk mi átvészelni ezt az időszakot? Újra elolvastam a levelet, és egy mondtat csak nem akarta elhagyni az agyamat.: „Vigyázz magadra, és leendő párodra, majd feleségedre.”
A franca is! Én őt akarom páromnak, majd feleségemnek…
De ugye ezt elszúrtam… Vagy ő szúrta el? Már mindegy…
Egyszer csak mindenki elhallgatott, és már csak egy autó zúgását hallottam.
- Alice. –mentem le a lépcsőn.
A kanapén ült, és Jasper próbálta nyugtatni.
- Igen? –válaszolt.
- Esme és Carlisle hová ment? –ültem le.
- Nicholas-ért. Ma lehet elhozni. Úgy gondolják, egy kicsit jobb lesz a kedvünk ha itt lesz a kicsi. –magyarázta.
- Értem… Szerintem nem lenne jó, ha a kicsi Nich-et ide hoznánk egy ilyen szitu kellős közepén. –mondtam véleményemet.
- Majd kiderül…- mondta Jasper, majd karjaiba kapta Szerelmét, és már a szobájában is volt.
Én pedig egyedül maradtam…mondjuk eddig is egyedül voltam, na de ennyire?
Egyszer csak Bella termett a látókörömbe, majd leült mellém a kanapéra, és a hátamat kezdte el dörzsölni.
- Hagyj Bella. –mordultam fel, és átültem.
- Most mi a baj? –háborodott fel.
- Amíg itt volt Bridget, addig észre sem vettél, ügyet sem vetettél sem rá, sem pedig rám. Most, hogy elment, milyen hamar mellettem termettél. –mondtam egyenesen a szemébe.
- Igen, ez így volt. Mivel irigyeltem őt. –állta pillantásom. –Azért, mert szereted őt. Azért, mert van egy olyan valakije, mint te. –suttogta.
- Neked ott van Edward. De te meg akartál volna fosztani a boldogságtól? De ha kiderül, hogy egyikőtök keze is benne van ebben az egészben, akkor megbánjátok. És akkor véghezvitted a terved. –suhantam el.
- Az nem ugyan az. –kiáltotta utánam.
Megtorpantam.
- Mi nem ugyanaz? –fordultam meg.
- Igen, nekem ott van Edward, akit nagyon szeretek. Csakhogy mióta itt van Bridget, fittyet sem hánysz rám. –ordította.
- Ohh, csak nem te írtad azt a levelet? –mondtam szarkasztikusan.
- Mi van akkor, ha én? –kiabálta.
Előtte termettem, és nyakánál fogva felemeltem.
- Te, vagy nem te? –morogtam.
- Engedd el Emmett. –termett Szerelme mellett Edward.
- Mert ha nem, mi lesz? –dobtam félre Bellát, és futásnak eredtem.
Edward utánam jött, de nem érdekelt. Csak mentem, mentem, és mentem. Edward felhagyott követésemmel, viszont egy másik lépés társult az enyémhez. És a szag… az émelyítően édes szag… Rosalie. Már csak ő hiányzott… Gyorsítottam a tempómon, majd elértem a vízhez, és beleugrottam. Úsztam, és úsztam. Majd úgy döntöttem, hogy mi a francnak megyek? Visszafordultam, és újra nekiálltam úszni. Visszaúsztam a parthoz, és kiszálltam. Elkezdtem a ház felé futni, és út közben elkezdett zuhogni az eső. Jobbnál jobb. Egy latyak vízben ugrottam be a szobám ablakán, és a fürdőbe vettem az irányt. Ott ledobtam a ruháim, és beálltam a zuhany alá. A forró víz égette a bőrömet, de jól esett. Majd kiléptem a vízsugár alól, és feleszméltem. Nem hoztam be ruhát. Derekam köré tekertem a törölközőm, és visszamentem a szobámba. Viszont az ágyon egy nagyon nem kívánatos személyt találtam.
- Tűnj el! –morogtam. –Nincs kedvem veled játszadozni.
- Kár. Nekem lenne. –termett mellettem, és keze az ágyékomra siklott.
- El innen. –löktem félre.
- Miért? –rebegtette meg a pilláit, és szőke fürtjeit hátrasimította.
- Mert nincs kedvem veled hetyegni Rosalie. –löktem rajta még egyet.
- Miért? Azért mert a ki barátnőd megcsalt? –lépett elém.
- Honnan tudsz te erről? –emeltem fel a hangom.
- Öhm…hát…ö…- dadogta.
- Honnan? –kiabáltam rá.
- Mesélték a többiek. De megyek. –ugrott ki az ablakon.
- Na, azt jól teszed. –kiabáltam utána.
Bementem a gardróbba, és felvettem egy boxert. Kivettem az egyik pólóját, amin rajt volt az illata, és az ágyra feküdtem. Lehunyt szemmel szagoltam a ruhadarabot. Egyszer csak Alice jött be a szobába.
- Itt van Nicholas. Nem jössz ki? –ült le az ágyra.

- Nincs erőm hozzá. –suttogtam.
- Kérlek. Edward azt mondja, hogy Bridget-et keresi. –magyarázta.
- Rendben. Fél perc. –mondtam.
Kiment a szobából, én pedig gyorsan magamra kapkodtam pár ruhát, és átmentem a gyerekszobába. Nicholas a szoba közepén ült, és kezében egy plüsst forgatott. Ahogy meglátott, elindult felém. Én pedig felkaptam, és leültem vele a fotelba. Ott tovább játszadozott, nekem pedig Bridget járt a fejembe.
Leírta a levélbe, hogy vigyázzak rá, tanítsam. Meg is fogom tenni… Ezt most megígérem…magamnak…
Egyszer csak a kicsi befészkelte magát a karjaimba, és elaludt. Betettem az ágyába, betakargattam, és néztem nyugodt arcát. Majd magára hagytam, és visszamentem a szobámba.
Nehéz lesz ezt az időt átvészelni…főleg, hogy még szeretem…

Komikat kérek <3

Köszönöm szépen a díjat :)

Köszönöm a díjat Dorcy-nak. LL

És akiknek tovább küldöm :

Trixi-nek <3 Befejezetlen múlt...mert nekem múltam van
Libricica-nak <3 Road to infinity...

Mégegyszer köszönöm a 3. díjamat Dorcymnak <3 <3